Hagofia (9. fejezet)

Kilencedik fejezet

Az olvasó megismerheti, hogyan kondicionálják a gyermekeket. A szülők viszonya az utódokkal. Áthelyezés Elkörbe.

Az utolsó kerület, amit tanulmányozásra bocsájtottak, a semleges zóna. Jogilag még Hagofiához tartozott, mert a fal innenső részén volt, de innen már nem mehettem vissza a fiatalok országába. Ebben a körzetben történt a gyermekek világra hozatala, három éves korukig való nevelése, majd a burokban érlelése.

Legelőször a gépi nevelést akartam látni, mivel ezt fel nem tudtam fogni, hogyan történik. Félve, hogy attól, amit látni fogok, újra elhányom magam, aznap nem reggeliztem, csak egy nagy pohár vizet, és egy csésze hagofiai kávét ittam, mely utóbbi tökéletesen optimalizálja egész napra az ébrenlétet. Ennek erőssége is úgy van beállítva, hogy a képernyő szkennere felméri, mire van a fogyasztónak szüksége, és így főzi le az adagot. Amikor hazatérve ismét munkába álltam, sokszor eszembe jutott, mennyire nem értékeltem italukat, amikor még része volt mindennapjaimnak.

Amit láttam, igazolta elővigyázatosságom: Egy akkora csarnokban, amely felért tíz stadion nagyságával, több száz hatalmas, kékes-zselés burkot láttam. Egy-egy burokban nyolcvan-száz gyermek feküdt, békésebb arccal, mint a preparált halottak a ravatalon. Olyan érzésem volt, mint a játékosoknál, de itt nem egy-egy ember feküdt, hanem ezrek! Testükből csövek lógtak ki, melyeken át megkapták gyógyszeradagjukat, védőoltásaikat és szinten tartották fizikai egyensúlyukat. Naponta négyszer, mintha feltámadnának, egyszerre kinyílt a szemük, és a burkokban – amelyekben életkoruk szerint voltak elhelyezve –, egy hatalmas képernyőn kisfilmek, vagy hang- és képeffektek jelentek meg, amellyel elméjüket kondicionálták. Itteni tanulmányaimat nagyon rövidre fogtam, és szinte menekültem az újszülöttekhez, és az őket nevelő szülőkhöz.

Hagofiai kalandom kezdett tortúrához hasonlítani, így hatalmas megkönnyebbülés volt látni, ahogy apró csecsemők önfeledten nevetnek szüleik karjaiban, akiknek három évig egyetlen dolguk, hogy a gyermekekkel foglalkozzanak, és mindig velük legyenek. Nagyon kíváncsi voltam, milyen szülő lesz egy művészből, egy semmittevőből, vagy egy kapcsolatokra képtelen fejlesztőből. Azonban nagyot kellett csalódnom! Meg sem tudtam különböztetni, ki kicsoda volt előzőleg. Egyforma, puha tapintású, bársonyos, természetes színekből összeállított ruhákat viseltek, melyhez a babának kellemes volt hozzábújnia, és nagyobb biztonságban érezte magát benne. Háromszor akkora szobákban éltek, mint én, de nem volt terekre elválasztva, mint otthon egy lakás, hanem csak egy osztatlan helyiség volt, ahol mindenki mindig együtt van. Itt is minden szoba ugyanúgy volt ellátva, főleg a gyermek kényelmét szolgáló holmikkal. Közösségi helyszíneik csupán a játszóterek voltak, ahol robotok folyamatosan programokat szerveztek, amelyekben szülők és gyerekek egyaránt részt vehettek. Mivel a gyermekek nagyon picik voltak, és egyébként sem tűrnék Hagofiában, versenyek abszolút nem voltak. Csupa nevetés volt az egész, amely hatalmas felüdülést jelentett sok szenvedésem után.

„Hogy lehet, hogy mindenki ilyen nagyszerű szülő lett?” Kérdeztem egyszer egy robottól. „A kondicionálás része. Amint belépnek a semleges zónába, hozzálátnak a gyermeknemzéshez. Ezt addig teszik, amíg meg nem fogan a magzat. Azután beülnek egy, a szobájukból elérhető félhibernációs kamrába. Azért csak fél, mert bár kómaszerű állapotba kerülnek, a testi fejlődés nem áll le, így a baba növekedhet az anya méhében. Eközben csöveken át tápláljuk őket. Ahogyan a gyermekek a burkokban, naponta négyszer a szülők is kinyitják szemeiket, és képernyőkön át elsajátítják, mit kel tenniük a következő három évben.” Elborzadtam, ahogy hallgattam. Körbenéztem a játszótéren lévő szülőkön, és valóban felfedeztem, hogy mindegyik erős hasonlóságokat mutató mozdulatokkal dajkálja, vezeti, simogatja gyermekét. „Tulajdonképpen mivel jobbak így, mint a robotok?” Kérdeztem felháborodva. „Próbáltuk a robotos nevelést pár kísérleti alanyon, de rosszul reagáltak az egyedek. Nehezen kezelhető állatias viselkedést, antiszociális magatartást mutattak. Kutatások során arra jutottak tudósaink, hogy három év pont optimális a szülővel, utána elkezdődhet a gépesített nevelés.”

Nem akartam elhinni, hogy három év után egy anya csak úgy lemond a gyermekéről, mert azt látta egy monitoron hónapokig. Kértem hát, hadd nézzek meg egy elválási folyamatot. Egy újabb csarnokba vezetett kísérőm, ahol nők és férfiak sorban álltak, ölükben gyermekeikkel. A nők egy része már terhes volt a második gyermekkel, azok, akik pedig már túl voltak ezen, innen egyenesen Elkörbe mentek párjukkal. A sor elején robotok voltak, és most először láttam, hogy valamit hivatalosan intéznek. Mindenki ujjlenyomatával regisztrált egy kapu előtt, majd a párok a gyerekkel átmentek rajta, és mintha csak visszaváltanák az üres üveget, letették az utódot egy kiságyba, megfordultak, és tovább mentek, ki vissza otthonába, ki Elkörbe. Erősen kapaszkodnom kellett kísérő robotom karjába, hogy össze ne essek: sehol az emberi ridegséget ennyire nem tapasztaltam! Az anyák még búcsúcsókot sem adtak gyermekük homlokára, sehol egy síró, kétségbeesett szülő, vagy egy lázadó apuka! Érzelmek nélkül odaadták a legnagyobb kincsüket, hogy aztán vitamint sajtoljanak belőlük, besorolódjanak valamely körzetbe, nemzzenek két utódot, azután ugyanígy továbbmenjenek valahová, amiről semmit sem tudnak.

„Soha senki nem akarta másként csinálni ezt?” Kérdeztem a robotot. „Így vannak kondicionálva.” Jött a rideg válasz. „De mi van, ha az emberek egyszer csak azt mondják, hogy szülők akarnak lenni, nevelni akarják a gyermeküket, másként akarnak élni, mint a többiek?” „Bezárjuk őket Elkörbe, mielőtt megfertőzik a többiek ép elméjét.” Vágta rá, mintha mi sem lenne természetesebb. „Szóval végül is a robotok irányítanak mindent, és a világon nem lehet változtatni?” „A társadalmon nem, hacsak nem visz valami előre. Amiről ön beszél, az visszafele mutat.” „De ki dönti el, mi a haladás?” „Ezt a robotokra bízták. Bonyolult, önfejlesztő programot írtak nekünk a polgárháború után az alkotók. Ebbe a programba csak akkor írhatnak bele, ha a robotok logikai rendszere ezt jóváhagyja.” Csalódottan zártam le a vitát: „Tehát itt az emberek a robotok rabszolgái.” Válaszolni akart, de leintettem. Úgy képzeltem, Elkör valami olyasmi lehet, mint utolsó menedéke a normális embereknek. Ahol már nem hat a kondicionálás, elmúlik az agymosás hatása. Valami olyannak hittem, mint régen azok a szovjet munkatáborok, ahová az értelmiségi elitet zárták. Valahol büszkeséggel töltött el, hogy nincs helyem Hagofiában. „Hát vigyenek Elkörbe.” Mondtam szelíden, és közben remegve vártam, hogy normális emberek közé kerüljek. Ha akkor tudtam volna, mire vállalkozom, talán inkább könyörgök azért, hogy maradhassak… 

Mi lenne az – Nagy Noémi kommentárjával

Értelmetlen szavakat kiabálni
a sziklaszirtről a túlparti
hegyeknek, olyan szavakat,
melyeknek csak ezen a helyen,
erről a helyről kiabálva
van értelmük, két ember
az esőfelhők közt, a föléjük
boruló otthontalanságban,
~tétjüket~ vesztett mozdulatokkal,
csinálhatnák az ellenkezőjét
is, de mégis mi lenne az.

 

                                                                                                                                                                    

Tényleg – mi lenne az? 

A kiabálás ellentéte a suttogás, a hegyek ellentéte a völgyek talán – na de mi lenne a két ember ellentéte?
Ez a kis vers, miként a versbéli sziiklaszirt a felhőbe, belefúródik/beleíródik a kimondhatatlanba. És hova jut fel két ember, ezek a német romantika vándoraihoz hasonlatos utazók, akik “rájuk boruló otthontalanságban” a szemközti hegyeknek kiabálnak? De miféle sziklaszirt lehet az, ami értelmet ad a szavaknak – legalábbis bizonyos szavaknak? Ha létezik ilyen sziklaszirt, akkor az talán minden szónak értelmet adna – ugyanazt az értelmet, meglehet. Ha ez így van, akkor lehet, hogy épp a kiabálás a kiabálás ellentéte, miképpen az átellenben lévő, túlparti hegyek is csak vissz-hangjai az általunk megmászott sziklaszirtnek. Azért tudunk ezeknek a hegyeknek kiabálni – talán –, mert átellenből nézve mi is a túlparton vagyunk. Mindig az esőfelhők közt. Mindig azon a hegycsúcson.

Vadlovak

 


/Pirosnak, aki nélkül néhány sor csak zavaros papírpiszok lehetne/

Éreztem én, hogy Joseph túl sok ideje ül a szikla szélén. A lábát ingaóraként lóbálta a táj fölött, képzeletben talán több hektár legelőt letapostak óriáslábai. A szikla látszatra meg-megingott alatta. Olyan volt, mint egy hatalmas repülőcsészealj, ami a szirt szélén landolt, egy része pedig a rét fölébe hajolt. Kiskorunkban féltünk és vágytunk rámerészkedni, apánk tiltott is tőle. Ő már halott, harminckét hónapja. Nem tilt senki.
Különben sem veszélyes. Sokszor inog meg látszatra, sokszor dülöngél. Többször láttam a jószágot keringeni a csészealjon, egész a szélére merészkedni, pont oda, ahol most Joseph ült. Mondom, túl sok ideje. Nem kell érzelmi csősznek lenni ahhoz, hogy megállapítsa ezt az ember. Joseph sosem ült egy helyütt néhány percnél tovább. Ekkor már közel három fertályórája készítette fejben a tájtanulmányt, vagy tudom is én.
Lábai ingaórához voltak hasonlóak. Én is játszottam ilyet kiskoromban. A vadlovakat tapostam képzeletben, monumentális rém-csizmámmal. A töppedt lovak helyén csak vörös, pattanásszerű foltok éktelenkedtek gondolt-íriszem fordított tükrében. Vadlófoltos tájképet készítettem.
Joseph nem volt magának való, csak magányos. Lógott az emberen. Meglátott valakit délelőtt, és kiválasztotta. Zsákmánya lett az illető. Egész nap úgy csüngött rajta, mint keselyű a döghúson, és nem eresztett belőle másnak. Szívós volt és könyörtelen. Nem lehet megkedvelni ezt a fajta kölyköt. Aki így ragaszkodik. Félelmet kelt, ritkán szánalmat. És azzal, ahogy a csészealj szélén ült magában, az utóbbi érzés férkőzött belém.
Egy óvatos lépéssel emelkedtem a sziklára. Éreztem, ahogy lábam benyomja a hajnali esőtől sáros földrétegbe, rácuppant a szikla a biztos földre. Joseph nem nézett hátra megilletődötten. Tovább leste a tájat. A vadlovak már rég nem voltak rajta, túl fiatalon tapostam ki őket.
– Hé, öcskös – ez az én hangom volt. Nem akartam megszólalni, mégis be kellett látnom, ez a hang az enyém. Zavartan tapogattam halántékomat, mintha az lenne felelős a szavakért.
Joseph a zavarodottság töredékét sem hordozta tekintetében, ahogy rám nézett. De végre rám. Megkönnyebbültem. Mindig is úgy gondoltam, hogy akinek baja van, kerüli a szemkontaktust és az azzal járó, viszkető körülményeket. Bár azt is gondoltam, jobb’ értek a jószághoz, mint az emberszerűekhez. Joseph különben is kisarkítottja volt mindannak, amit emberi fajról gondolhatok. Elillant a szánalmam.
– Mit ülsz ott?
– A vadlovakat nézem – válasza értelemszerű volt. Visszafordult a vadlovatlan tájhoz.
Leguggoltam és kitéptem egyet szikla tövénél sarjadó hajtásból. Aranybarna, egyenes szárú növény volt, eltévedt búzacsíra próbálkozása. Ízre nem tudtam megmondani, hogy mi, de probléma volt vele. Épp úgy, mint Joseph-al. Vizsgálni kezdtem. Volt valami seszínű hajában, rongyos ingében, ahogy a szél odébb-odébb pakolta vállán, mint vékony réteslapokat, valami a zavaros vonalú görnyedésén, valami veszedelmes abban, ahogy időről időre kinyújtotta bal kezét, és olyan mozdulatot tesz, mint aki el akar kapni egy bogarat a szélben.
– Nem jössz inkább velem? – próbálkoztam.
– Hová.
– Gond van az egyik disznóval. Kitört. Ott, ahol a múltkor is.
– Pedig igazán megjavítottátok.
– A deszkát. Igen… meg.
– Nem hiszem, hogy segítségetekre lennék. Elfogni azt a mamlasz, nagy állatot.
– Hát persze – vonogattam a vállamat. Miközben beszélt, Joseph egy pillanatra sem nézett felém. Újra kinyújtotta kezét, most valamivel távolabbra. Egész gerincével előrébb dőlt. Összecsukta a markát.
– Miért nem eredsz anyához? Tudod, hogy hasznára válnál a kötésnél!
Hirtelen förmedtem rá. Próbáltam néhány hangot megfogni még a levegőben, a kislábujjánál visszaráncigálni, betömni a számba, megrágni, tettetni, hogy csak kérődzés az egész. Rossz szavakat kérődzve kell emészteni.
Joseph továbbra se nézett rám. Kinyitotta üres markát, és lassan lefordította tenyerét. Mint egy táncmozdulatban: semmivel hintette a pusztát.
Zavartan mosolyogtam felé. Mintha láthatta volna. Nagyokat sóhajtott.
– Beteg vagy, öcskös?
– Beteg… nem, rendben vagyok. – Felém fordult és a csizmáimat kezdte nézni. Egyik kezével a csészealjra könyökölt, így már-már fekvő pózt vett fel. Marha érdekesnek találhatja a csizmámat, gondoltam. Fekete szembogara közben ide-oda járt. – Hol van most anya?
– Hol lenne? A vacsorával küszködik.
– Abban nem segíthetek.
– Régen mindig nagyfiúnak mondtad magad. Mindenre késznek – fanyar mosolyt csavartam felé, ahogy elkapta pillantásomat. Egy pillanatra azt hittem, visszamosolyog, de csak fintor rángatta orcáit:
– Hát… azt gondolom, tévedtem.
– Tévedtél.
Megvakartam tarkómat. Rendkívül haszontalannak éreztem magamat.
– Figyelj – szólalt meg Joseph újra -, szerinted, ha hazamegyek, anya kötni fog miattam?
– Hogy lefoglaljon?
– Tudom is én. – Hetykén vállat vont. Visszafordult a pusztasághoz.
– Biztos találna neked valamit. Legalább hasznosan töltenéd az időd, te kis taknyos! – Kiköptem a búzát és egy pillanatra elbizonytalanodtam. Nem tudtam, hogy azért várok, mert még történni kell valaminek, vagy azért, mert az öcsémről van szó.
– Nézd!- mutatott néhány, a távoli domb mögül előbúvó felhőre. Kövér felhők voltak és feketék, akár a szén, csüngő hasuk a dombtetőt csiklandozta.
– Na, látod, esni fog. Gyere szépen haza.
– A lovak nagyon meg fognak ázni. Borzasztóan.
Joseph olyan volt különben is, mint egy álmodozó. Nem kerítettem neki nagy feneket. Gyerek volt még.
– Nincs itt semmiféle ló.
– Tudom. Apa elvitte őket.
– Már nagyon régen nincsenek itt a vadlovak, Joseph. Sok éve már.
– Hazudsz. – Az öcsém felállt, és a szikla legszéléről lemutatott, olyan hajlott háttal, mint egy fáradt F-betű. – Hiszen még szinte látszanak a patanyomok!
Elfordultam az öcsémtől. Helyette is nekem lett tériszonyom. Ugyanakkor ökölbe szorult a kezem, és egy pillanatig se akartam tovább hallgatni a nyafogó, gyerekes ostobaságait. Görcsbe rándult a gyomrom ettől az esetlenségtől. Nem tudtam és nem is akartam mit kezdeni a helyzettel. Apánkra gondolva bennem nem voltak vadlovak. Csak anyánk volt, aki a vacsorával küszködik. Csak anyánk volt, aki azért köt még, hogy lefoglalja ezt a taknyost. Köt, a fájó ujjaival.
– Joseph – mordultam hátra, vállam fölött. Ő még mindig ott állt, akár a sóbálvány. – Gyere, menjünk haza.
– De a lovak…
– Azok már rég nincsenek meg. Érted? Mind egy szálig eltapostam!
Leléptem arról a szikláról. Arról a szürkeségről. Pici, vörös pontokra gondoltam, vörös pettyes pusztára.

A zöld kígyó

      A zöld kígyó a Nap utolsó sugarait bevárva csusszant ki a ravatalozó falának repedései közül, villás nyelvét ki-kidugva körbeszimatolt a levegőben és hallgatta, ahogy a föld alól sóhajtozik a rothadás. Körbenézett és megelégedve nyugtázta a fölötte keringő denevérek és baglyok vadászatát. A zöld kígyó szerette hallgatni, ahogy a bagoly karma alá szorult egerek és pockok cincognak a kétségbeeséstől és ahogy a denevérek röptükben kapják el a cserebogarakat és apró fogaikkal roppantják össze a kitinpáncélokat. A Hold színültig teli volt azzal az ismeretlen világító, sárga anyaggal, ami az előző estéken folyamatosan csordogált belé. A felhők lassú hátúszással haladtak át előtte, és ha néha megálltak, csak azért tették, hogy lerázzák magukról a vizet és megmelegedjenek a holdfényben. Ha megrázták ködbundájukat a sírkertben végigsüvített a szél, sírköveket fektetve a csendesen zizegő temetői fű közé. A fák kinyújtóztatták gyökereiket és újabb bordakosarakat roppantottak össze a fekete földben. A zöld kígyó lekúszott a gyökerek közti sötétbe és álomba cirógatta hűvös pikkelyeivel a felébresztett csecsemőket. A hullákon hízott férgek hangtalanul kutattak újabb tetemek után a puha földben, de már csak egy-két koponya töredék vicsorgott rájuk kárörvendően; ha mégis rábukkantak egy kövér kisgyermek maradványaira, rá kellett döbbenniük, hogy a puha hús és a bébiháj keményre szikkadt a hosszú szendergés alatt. Fent, a felszínen, az épen maradt sírkövekről csigák szopogatták le a nevekkel együtt az emlékeket, a sötétben kövérre hízott varangyok unottan párologtatták magukból mérgező gőzeiket, amik aztán összekeveredve a széllel lassan elaltatták a falut. Az ilyen estéken örült a zöld kígyó, órákig tudta csöndben figyelni, ahogy a pincebogarak összemászkálják a házfalakat, és lábaik nyomán apró repedések keletkeznek, melyek közül szép lassan szivárog az idővel összekeveredett emlékezet, ami elönti az utcákat és nyomában gyorsabban nő a gaz az árokpartokon. És a patkányok nagyobbra nőnek, mint egy kölyökmacska és valami furcsa megszállottság vesz erőt rajtuk, hogy a magatehetetlen öregek házaiba beosonjanak, és megrágcsálják a felfekvéstől keletkezett sebek széleit. A kígyó a temető bokrai alatt siklott a falu felé, és ha kiért a Hold sugarai alá, hideg bőre a zöld összes árnyalatában csillogott, ilyenkor doromboláshoz hasonló hangot adott ki, aminek hallatára, a bokrok ágain szendergő madarak közül egy-egy holtan fordult le. Időnként körbekarikázott valami háziállatot is, ami szendergéséből fölriadva, beszűkülő pupillákkal és nehéz lélegzéssel, bénultan várta a hajnalt és a reggeli derengés első sugaraival próbált meg menekülni az éjjeli látogató emléke elől. A kellemesen hűvös sötétségben előfordult, hogy a zöld kígyó felkúszott a templom tornyára; – főleg a toronyóra közelében szeretett tanyázni- ahonnan beláthatta az egész falut. A zöld kígyó barátja volt az időnek, ő volt az, aki gyilkosságok terveit sziszegte a férfiak fülébe és öngyilkosságét a nőkébe és a gyerekek fülébe sziszegett, hogy másnap felébredve úgy érezzék, muszáj halálra kínozniuk egy kutyát, macskát vagy bármilyen háziállatot, amit el tudnak kapni. És ő szívta ki a sziklasírba temetett szentek testnedveit az altemplom sötét falai közt és csinált belőlük összeaszalódott múmiákat, és hol lassította, hol gyorsította az eseményeket, hogy az időtől való rettegés véglegesen eluralkodjék az embereken. De valamiért a zöld kígyó igazán a templom belsejébe szeretett siklani, ahol a szűzlányok kezéről az énekeskönyveken maradt izzadtságba mosta az addig rárakódott port vagy felkúszni a karzatra és felébreszteni a fakorlát mélyén alvó szúkat, hogy apró agyaraikkal rágják szét a léceket. Néha a szószékre is felmerészkedett és az otthagyott Biblia lapjait terítette be a penész lassan pusztító esszenciájával vagy a falakon lévő freskók színét halványította nyelvének érintésével.

     Ezeken az éjszakákon a szobákban áporodott a levegő, több száz éves por és dohos pincék szagát érzik a verejtékben forgolódó alvók és reggelre mindegyik tükrön repedésekre bukkannak. A zöld kígyó pedig az ablak résein bekúszik és magával hozza azt a csontig hatoló hideg nyirkosságot, ami az idő környékén a pikkelyei közé ragadt. Rátekeredik a szendergő emberekre és sziszegésével örökre az álmaik ketrecébe száműzi őket, hogy a saját és összes őseik rémálmait álmodják. Akik pedig nem alszanak, azok nemüktől függően, az ártatlanságuk elvesztésének kínjait érzik és látják, amint  a férfi föléjük  magasodva, hörögve szorítja őket egy kavicsos erdei út porába és az addigi romantikus elképzeléseiket zúzza össze azzal, hogy a félperces aktus után cigarettára gyújtva  és harákolva törli szoknyájukba a vértől és ondótól mocskos hímtagját  vagy újra élik azt a pillanatot amikor apjuk az utcán, mindenki szeme láttára üvölt az arcukba közvetlen közelről, úgy , hogy közben fröcsög szemükbe az apai nyál, látják az ivástól véreres szemfehérjét és a szederjes arcszínt és elcsattan a pofon, ami után az orrukból még órákig ömlik a vér és meglendül a kapanyél az atyai kézben és az anyjukkal egyetemben veri hazáig őket a család feje, ahol aztán a megnyugvást csak a háromhetes kutyakölykök agyonverése hozza el. Amikor hajnalodni kezd, a zöld kígyó lassan siklik vissza a temetőbe és mielőtt végleg eltűnne a Nap sugarai elől, sziszegésével elfújja a sírokon pislákoló gyertyákat, elfonnyasztja a virágcsokrokat, és egy utolsó szisszenéssel még kifújja szájából a kriptaszagot a falu felé, hogy elapassza a tehenek tejét és megfojtsa a legjobban tojó tyúkokat.

Versek

Kagylóhéjporban

 

Kavicsot markoltam
gyöngyöket szórtam
kagylóhéjporban
fekete körmökkel
túrtam a homokban
hogy kacagtak azok a pöttyök a vödör falán

tündérruhás gyermek voltam

mára már rohanó ágytakaró
kávészemekkel izzadok
valahol a kóválygó kérdőjelek
és a szúró felkiáltók ütemei közé
temetve

 

Sünbalázs-testem

 

amíg zöldborsók pattognak

az előtér falán

szalagkorlátok gabalyodnak közénk

futógépen loholok észveszejtve

segítség után kiáltok

szemre és falrahányások közt

végül meghúzom sünbalázstestem

valahol

várva, hogy átszúrjam végre

a felkelő lágytojás korongját

Az én macim nem brummogott

 

Azok közé az emberek közé tartozom, akik életük nagyon korai szakaszaira is képesek visszaemlékezni. Már két-három éves koromból őrzök emlékeket, nem felejtettem el a gyermekkorom.

Ezek az emlékek előjönnek álmaimban  és melengetnek, kuncogásra késztetnek. Bár lehet, hogy szüleim nem szórakoztak ilyen jól akkoriban. Vásott kis csaj voltam, szent igaz! 

Harmadik évemet tapostam, mikor világra jött anyu húgának kisfia, Zsoltika. Új baba a családban, a világ már nemcsak körülöttem forgott. Igazából nem törődtem vele túl sokat, rólam amúgy sem lehetett megfeledkezni. Rendkívüli kreativitással tudtam magamra felhívni a figyelmet.

Egyre többet hangzott el azonban az elsuttogott misztikus szó, a keresztelő. Csak suttogni lehetett róla. Nagybátyám a Gépgyárban volt párttitkárhelyettes, nagyapám pedig a Pártbizottságon gépkocsivezető.  Akkoriban, 1972 telén – egy ilyen csendes kisvárosban – szó sem lehetett ilyen antiszocialista képtelenségről, mint a keresztelő.

A két anya azonban titokban elkezdte a szervezkedést. Sajnos előttem.

Egy nap anyukám kézen fogott, és így szólt:

– Gyere, megvesszük a Zsoltinak az ajándékot a keresztelőre!

A játékbolti kirándulás nagy élmény volt nekem. Hajas babák, búgócsigák és igen: a brummogó, szalmasárga, piros kockás kendős macik! Annyira szerettem volna egy olyant!

Nos, anyu vett is. A Zsoltinak! Persze nem én lettem volna, ha nem hisztizek ki magamnak is egyet.

Boldogan bontogattam otthon az okkersárga csomagoló papírba burkolt játékot. Örömmel nyomtam meg a hasát, és… 

– semmi! Megráztam…, néma csend! Földhöz vertem…, nem brummogott! A dög!

Legörbült szájjal szaladtam a konyhában sürgő-forgó anyukámhoz:

– Csináld meg a macimat, elromlott! Nem brummog!

Anyu megpróbálta elmagyarázni, hogy két brummogó macira egyszerűen nem futotta, most elégedjek meg ezzel.

Szomorúan nyeltem a könnyeimet, és utáltam a ronda,  sárga és néma macit. Nincs haja, nem lehet fésülni és nem is brummog! Durcásan rugdaltam, és kezdtem nagyon haragudni a Zsoltira, az anyura és az egész világra.

– Ezeknek sem fogok többet bilizni! – gondoltam magamban.

Nem is biliztem! Elbújtam a régi helyemre, az ajtó mögé. Tessék! Ez a tiétek!

 Aztán eljött a keresztelő napja. 

Mérgesen néztem, ahogy a pici csecsemőt szép fehér ruhába öltöztetik. Olyan pici. Minek neki a maci? Nem is tudja felvenni, hiszen nagyobb, mint ő! Mégis neki van brummogósa, nem nekem! És van olyan izéje is, olyan keresztelő! Tényleg, mi az a keresztelő?

– Amikor  a pap bácsi megkereszteli a Zsoltikát, akkor őrzőangyalkát kap a Jézuskától, aki megvédi őt minden bajtól.

Hangzott a mesebeli válasz.

Na, puff! Van brummogó macija, fodros-fehér ruhája, és még tündérmesébe illő angyalkát is kap hozzá!

Milyen lehet a pap bácsi? Gondolataim közt homályosan felderengett egy emlékfoszlány. Persze! Olyan Mikulásos!

Duzzogva csattogtam le a harmadik emeletről a lépcsőház elé. Előre küldtek, nehogy bemelegedjek a ruhámba, de a lelkemre kötötték, senkinek ne mondjam meg, hova megyünk.

A lépcsőház előtt mindig kint pletykáltak a házban lakó, arccsipkedős nénik. Lehetett nyár, vagy tél, mindig ott voltak. 

Most is! És csipkedtek! Ott volt a második emeleten lakó szigorú arcú bácsi is.

Hát persze hogy körbevettek, és egymás szavába vágva kérdeztek mindenféle értelmetlen dolgot.

Lenyűgözve néztem fel egyikükre. A  vidáman táncoló, le-föl ugráló fogsor teljesen lekötötte a figyelmemet, még az engem ért sérelmekről is megfeledkeztem. Ahogy beszélt a néni, a felső fogsora leesett az alsóra, azt lökdöste fel szédítő sebességgel a nyelvével, így érdekesen csattogva jöttek ki szájából a szavak. Tátott szájjal bámultam a csodára, és titkon végigsimítottam nyelvemmel a fogaimat.

– Jól van! Mind szorosan a helyén van – nyugtattam meg magam.

Aztán észrevettem a maszatot a fogai közt. Pfuj! Legalább körbenyalhatta volna! Elég nagy rés van a fogai közt! Az undor ismét ingerültté tett!

– Hát ti hova mentek ilyen hidegben?- hangzott a kérdés.

Hát ez az! Ilyen hidegben! Én két lábon megyek, a Zsoltit meg berakják a babakocsiba, hegynyi takaró alá! Neki van brummogó macija, meg kap angyalt, és még babakocsija is van!

Eszembe jutott az anyai figyelmeztetés:

– Ha kérdik hová megyünk, mond hogy sétálni! Nehogy megmond, hogy keresztelőre! – Na persze!

– Visszük a Zsoltit keresztelni, kap angyalkát a pap bácsitól. – vágtam rá hetykén.

Hirtelen néma csend lett.

– Hova mentek ti?- kérdezte a szigorú bácsi egyre liluló fejjel.

– Hát a templomba – feleltem büszkén.

A bácsi mérgesen elviharzott. Ő egyébként a Pártbizottságon volt valamilyen „nagykutya”. Nem nagyon szerették egymást a nagyapámmal. Na, jó! Pongyolán fogalmaztam. Ki nem állhatták egymást.

A keresztelőre nem emlékszem. Az azt követő balhéra igen. Emlékezetes volt.

A szigorú bácsi  a második emeletről – nevezzük Takács elvtársnak – ugyanis egyenesen a Pártbizottságra futott „befújni” a családot. A nagybátyám megérte megmagyarázni, hogy nem tudott a fia keresztelőjéről. Így is kis híján kirúgták a Pártból. A nagypapámat sem dicsérték meg, hogy lányai védőszentet választottak az unokájának.

Egyedül voltam a szobában, és hallgattam az általam keltett zűrzavart.

Kissé rémülten, de kaján diadallal a lelkemben ezt gondoltam:

– Az én macim nem brummogott!

 Azóta eltelt négy évtized. Ma már nem sajnálom azt a macit.

Tíz évvel ezelőtt a Pécs felé vezető úton kiégve találták meg unokaöcsém céges autóját.

Őt soha többé nem láttuk. A nyomozás során megállapították, hogy megölték, de a holtteste soha nem került elő.

Nincs sírja, ahol megállhatnék, és elsuttoghatnám:

– Zsolti! Már nem sajnálom azt a macit! Hiányzol!

Nyugodj békében!

 

 

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info