Glavák Ildikó összes bejegyzése

Az én macim nem brummogott

 

Azok közé az emberek közé tartozom, akik életük nagyon korai szakaszaira is képesek visszaemlékezni. Már két-három éves koromból őrzök emlékeket, nem felejtettem el a gyermekkorom.

Ezek az emlékek előjönnek álmaimban  és melengetnek, kuncogásra késztetnek. Bár lehet, hogy szüleim nem szórakoztak ilyen jól akkoriban. Vásott kis csaj voltam, szent igaz! 

Harmadik évemet tapostam, mikor világra jött anyu húgának kisfia, Zsoltika. Új baba a családban, a világ már nemcsak körülöttem forgott. Igazából nem törődtem vele túl sokat, rólam amúgy sem lehetett megfeledkezni. Rendkívüli kreativitással tudtam magamra felhívni a figyelmet.

Egyre többet hangzott el azonban az elsuttogott misztikus szó, a keresztelő. Csak suttogni lehetett róla. Nagybátyám a Gépgyárban volt párttitkárhelyettes, nagyapám pedig a Pártbizottságon gépkocsivezető.  Akkoriban, 1972 telén – egy ilyen csendes kisvárosban – szó sem lehetett ilyen antiszocialista képtelenségről, mint a keresztelő.

A két anya azonban titokban elkezdte a szervezkedést. Sajnos előttem.

Egy nap anyukám kézen fogott, és így szólt:

– Gyere, megvesszük a Zsoltinak az ajándékot a keresztelőre!

A játékbolti kirándulás nagy élmény volt nekem. Hajas babák, búgócsigák és igen: a brummogó, szalmasárga, piros kockás kendős macik! Annyira szerettem volna egy olyant!

Nos, anyu vett is. A Zsoltinak! Persze nem én lettem volna, ha nem hisztizek ki magamnak is egyet.

Boldogan bontogattam otthon az okkersárga csomagoló papírba burkolt játékot. Örömmel nyomtam meg a hasát, és… 

– semmi! Megráztam…, néma csend! Földhöz vertem…, nem brummogott! A dög!

Legörbült szájjal szaladtam a konyhában sürgő-forgó anyukámhoz:

– Csináld meg a macimat, elromlott! Nem brummog!

Anyu megpróbálta elmagyarázni, hogy két brummogó macira egyszerűen nem futotta, most elégedjek meg ezzel.

Szomorúan nyeltem a könnyeimet, és utáltam a ronda,  sárga és néma macit. Nincs haja, nem lehet fésülni és nem is brummog! Durcásan rugdaltam, és kezdtem nagyon haragudni a Zsoltira, az anyura és az egész világra.

– Ezeknek sem fogok többet bilizni! – gondoltam magamban.

Nem is biliztem! Elbújtam a régi helyemre, az ajtó mögé. Tessék! Ez a tiétek!

 Aztán eljött a keresztelő napja. 

Mérgesen néztem, ahogy a pici csecsemőt szép fehér ruhába öltöztetik. Olyan pici. Minek neki a maci? Nem is tudja felvenni, hiszen nagyobb, mint ő! Mégis neki van brummogósa, nem nekem! És van olyan izéje is, olyan keresztelő! Tényleg, mi az a keresztelő?

– Amikor  a pap bácsi megkereszteli a Zsoltikát, akkor őrzőangyalkát kap a Jézuskától, aki megvédi őt minden bajtól.

Hangzott a mesebeli válasz.

Na, puff! Van brummogó macija, fodros-fehér ruhája, és még tündérmesébe illő angyalkát is kap hozzá!

Milyen lehet a pap bácsi? Gondolataim közt homályosan felderengett egy emlékfoszlány. Persze! Olyan Mikulásos!

Duzzogva csattogtam le a harmadik emeletről a lépcsőház elé. Előre küldtek, nehogy bemelegedjek a ruhámba, de a lelkemre kötötték, senkinek ne mondjam meg, hova megyünk.

A lépcsőház előtt mindig kint pletykáltak a házban lakó, arccsipkedős nénik. Lehetett nyár, vagy tél, mindig ott voltak. 

Most is! És csipkedtek! Ott volt a második emeleten lakó szigorú arcú bácsi is.

Hát persze hogy körbevettek, és egymás szavába vágva kérdeztek mindenféle értelmetlen dolgot.

Lenyűgözve néztem fel egyikükre. A  vidáman táncoló, le-föl ugráló fogsor teljesen lekötötte a figyelmemet, még az engem ért sérelmekről is megfeledkeztem. Ahogy beszélt a néni, a felső fogsora leesett az alsóra, azt lökdöste fel szédítő sebességgel a nyelvével, így érdekesen csattogva jöttek ki szájából a szavak. Tátott szájjal bámultam a csodára, és titkon végigsimítottam nyelvemmel a fogaimat.

– Jól van! Mind szorosan a helyén van – nyugtattam meg magam.

Aztán észrevettem a maszatot a fogai közt. Pfuj! Legalább körbenyalhatta volna! Elég nagy rés van a fogai közt! Az undor ismét ingerültté tett!

– Hát ti hova mentek ilyen hidegben?- hangzott a kérdés.

Hát ez az! Ilyen hidegben! Én két lábon megyek, a Zsoltit meg berakják a babakocsiba, hegynyi takaró alá! Neki van brummogó macija, meg kap angyalt, és még babakocsija is van!

Eszembe jutott az anyai figyelmeztetés:

– Ha kérdik hová megyünk, mond hogy sétálni! Nehogy megmond, hogy keresztelőre! – Na persze!

– Visszük a Zsoltit keresztelni, kap angyalkát a pap bácsitól. – vágtam rá hetykén.

Hirtelen néma csend lett.

– Hova mentek ti?- kérdezte a szigorú bácsi egyre liluló fejjel.

– Hát a templomba – feleltem büszkén.

A bácsi mérgesen elviharzott. Ő egyébként a Pártbizottságon volt valamilyen „nagykutya”. Nem nagyon szerették egymást a nagyapámmal. Na, jó! Pongyolán fogalmaztam. Ki nem állhatták egymást.

A keresztelőre nem emlékszem. Az azt követő balhéra igen. Emlékezetes volt.

A szigorú bácsi  a második emeletről – nevezzük Takács elvtársnak – ugyanis egyenesen a Pártbizottságra futott „befújni” a családot. A nagybátyám megérte megmagyarázni, hogy nem tudott a fia keresztelőjéről. Így is kis híján kirúgták a Pártból. A nagypapámat sem dicsérték meg, hogy lányai védőszentet választottak az unokájának.

Egyedül voltam a szobában, és hallgattam az általam keltett zűrzavart.

Kissé rémülten, de kaján diadallal a lelkemben ezt gondoltam:

– Az én macim nem brummogott!

 Azóta eltelt négy évtized. Ma már nem sajnálom azt a macit.

Tíz évvel ezelőtt a Pécs felé vezető úton kiégve találták meg unokaöcsém céges autóját.

Őt soha többé nem láttuk. A nyomozás során megállapították, hogy megölték, de a holtteste soha nem került elő.

Nincs sírja, ahol megállhatnék, és elsuttoghatnám:

– Zsolti! Már nem sajnálom azt a macit! Hiányzol!

Nyugodj békében!