Bejegyzések

Lewis Carroll: Betti dala babájához

2012. november 17. szombat M. József Karcsa

Lencsi baba te sose nézed

A játékot vagy a szép képet,

A legszebb dolgokat mutatom,

Ám te, Lencsi, csak ott ülsz vakon.

Kitalálós, vagy tüdérmese,

Mind hiába, nem beszélsz sose,

Várom egyszer majd felelsz talán,

Ám te, Lencsi, csak ott ülsz némán.

Ha hívlak téged, Lencsi kedves,

Nem figyelsz rám, még meg se rezzensz,

A kiáltással sincs sikerem,

Mert te, Lencsi, csak ülsz siketen.

Ne szomorkodj, hogy csak ülsz vakon,

És némaságod se zavarjon,

És kérlek, ne bánd siketséged

Mert én, Lencsi, szeretlek téged!

Bejegyzések

A léhűtő királyfi és az agybogarak

2012. november 16. péntek Izsó Zita 1 hozzászólás

Még több, mint tizenöt perc volt hátra a “Művészlelkek a város peremén” című, otthontalan művészek írásaiból összeállított antológia bemutatójának kezdetéig, de a Nádor utcai Duna-palota alagsori előadótermében csak hosszú keresgélés után találtunk magunknak két szabad helyet. A helyiség végében aprósüteményt és rágcsálnivalót kínáltak a Mathias Corvinus Collegium hallgatók, de egyelőre senki nem fogyasztott, és mivel a művészek a színpadra lépésig a közönég soraiban foglaltak helyet, nem lehetett tudni, ki az, aki udvarisságból, és ki az, aki a lámpaláz miatt nem eszik. Ha akartuk, sem tudtuk volna kitalálni, hol ülhetnek, kik lehetnek a fellépő hajléktalan, pontosabban az általuk jobban kedvelt megfogalmazás szerint otthontalan művészek, hiszen ugyanolyan frissek, vidámak és felszabadultak voltak, mint bármelyikünk.

A kívülállók számára egy utcán élő hajléktalan látványánál sokkal riasztóbb lehet egy olyan otthontalannal való találkozás, akin külsőleg még nem is látszik, hiszen ez rádöbbentheti a szemlélőt arra, hogy kettőjük közt nincs is akkora különbség, akár ő is lehetne ilyen helyzetben. A “Művészlelkek a város peremén” című antológia bemutatóján azonban egészen más volt a helyzet. A rendezett külsejű, tiszta tekintetű emberek láttán olyan érzésünk támadt, mintha visszafelé tekernénk egy videót, és látnánk, ahogy a szétesett építmény darabjai felrepülnek a levegőbe, és visszakerülnek az eredeti helyükre – ezek az emberek képesek voltak arra, hogy újból felépítsék, összerakják magukat, csodálatos érzés szembesülni ezzel, szinte hihetetlen. Nem tudhattuk, hogy a résztvevők honnan, mennyire mélyről jöttek, mert a rendezvénynek és a kiadványnak hangsúlyozottan nem a részvétkeltés volt a célja, de abban biztosak lehettünk, hogy visszailleszkedtek a társadalomba, annak mindannyian fontos, hasznos tagjai, és immár képesek arra, hogy minden tőlük telhetőt megtegyenek azért, hogy hamarosan saját otthonuk legyen.

A nézők halkan beszélgettek, az elől ülők időnként hátrapillantottak, hogy aztán elégedetten nyugtázzák, lassan megtelik a terem, mikor hirtelen, még a rendezvény megnyitása előtt egy fiatal férfi lépett fel a színpadra egy gitárral. A fekete ing laza eleganciát kölcsönzött neki, lendületének, természetességének és leginkább zseniális szerzeményeinek köszönhetően a közönség az “in medias res” kezdés ellenére is hamar elcsendesedett, és érdeklődve figyelte az előadást. A hivatalos felkonferálás mellőzése lehetővé tette, hogy kellően oldott legyen a hangulat, ugyanakkor a szervezők legfontosabb céljának megvalósulását bizonyította, miszerint az otthontalan emberek képesek arra, hogy maguk vegyék kezükbe sorsukat, és ha úgy adódik, egyedül is tudják képviselni önmagukat és saját érdekeiket. Balogh Miklósnak, a 2011-ben megrendezett Hajléktalan tehetségkutató győztesének nem is volt szüksége arra, hogy bemutassák, első dala előadása után már mindenki azt kérdezgette, ki is lehet ő.

Balogh Miklós előadása után a könyvbemutatót megnyitó diáklányok nagy szeretettel mutatták be a fellépő művészeket, időnként megbicsakló hangjuk jelezte, hogy nagy gonddal, de egyáltalán nem szerepelésvágyból fogtak hozzá a munkához, nem azért, hogy saját magukat előtérbe helyezzék.

A Kodály Marosszéki táncát, Beethoven Holdfény szonátáját és ráadásképp Liszt Ferenc Tizenötödik rapszódiáját előadó zongoraművész, Vásáry Tamás szeretetteli közvetlenségével és nyílt hozzáállásával elérte, hogy bár előadása nagyon nagy élményt nyújtott, szereplése mégsem szorította háttérbe az otthontalan művészek bemutatkozását. Hogy ez így történt, talán rendkívül szerény fellépésének és figyelmes mértéktatásának köszönhető, és tökéletes összhangban állt az általa elmondottakkal, miszerint mi tulajdonképp mindannyin egyek vagyunk, hiszen mindannyiunkban közös Isten, és ez a bennünk rejlő rejtett azonosság lényegibb, mint az eltérő vagyoni helyzetből vagy társadalmi megbecsültségből adódó különbségek. A világhírű művész szerepvállalása távol állt a jótékonysági koncertek sztárelőadóinak jól ismert attitűdjétől, akik gyakran negédesen, leereszkedő hozzállással sütik el a legnagyobb közhelyeket, miközben az adott eseményt saját maguk reklámozására használják fel. Vásáry Tamás ezzel szemben részvételével valódi közösséget vállalt az otthontalan művészekkel, hiszen nem akart több lenni, mint egy a fellépők sorában.

A rövid zongorakoncert után megismerhettük a benne szereplő hét otthontalan szerző- Berkes Kinga, Dvorcsák Gábor, Horváth Csilla, Leé József, Pethő Gábor, Pollák László és Veszprémi Gábor – rövid bemutatkozását, majd egy-egy írásukat Balogh Gyöngyi tolmácsolásában, aki hivatásos színészeket megszégyenítő módon mutatta meg, hogyan kell mindenféle modorosság és manír nélkül, teljesen természetesen, ugyanakkor mégis rendkívül értő módon irodalmi szövegeket mondani. Valamennyi verset és prózát tudta fejből, amikor egy-egy versnél mégis a kezében lévő papírlapra pillantott, szabadkozva szólt ki a szerzőnek, hogy ne haragudjon, csak az utolsó pillanatban kapta meg az adott szöveget. Jellemző volt ez a hozzállás, mindenki ennyire komolyan vette a feladatát. Ennek ellenére az oldott, családias hangulaton, nem változtatott sem a rengeteg ember, sem Vásáry Tamás jelenléte, sem pedig a szereplők által érzett lámpaláz. Az elhangzó szövegek frissnek, átélhetőnek, sok helyen szellemesnek bizonyultak, egyetlen percig sem unatkoztunk. Sokunkban megmaradt a szegény sorsú édesanya ironikus, keserédes meséje a léhűtő királyfiról, aki lefizette a kincset őrző nindzsákat, így az igazi hősöket legyőzve végül elnyerhette a királylány kezét; a rocker lány verse a kiégett zenészről; vagy Léé József gondolatai, amelyeket ő maga agybogaraknak nevez. A rendezvény végén a szervezők még egy jópofa meglepetéssel is szolgáltak- Léé József és Balogh Gyöngyi az antológia szerkesztőjének, Veszprémi Gábornak egy pályázatra írt, fiatalkori börtönrap szövegét adta elő, a szerző dobkíséretével.

Az est jókedvű, kötetlen együttlétbe torkollt, azon kevés helyek egyike lett erre a néhány órára a terem, ahol biztosak lehettünk benne, hogy mindenkinek van mondanivalója a másiknak, ezért az is teljesen mindegy volt, hogy éppen Vásáry Tamással, vagy egy otthontalannal beszélgettünk.

Az ötletgazda diákok segítségével a fellépő művészek valóban kezükbe vették sorsukat, és ez szerencsére éles ellentétben áll azzal a lemondó, háttérbe húzódó, önbizalomhiányos magatartással, amire az emberek többsége számíthatna tőlük. Mivel egyelőre nincs meg a módjuk arra, hogy a saját othonukat zárják magukra, éppen az ellenkezőjét teszik- kiállnak az emberek, a világ elé, és megmutatják, hogy léteznek.

Bejegyzések

A nyelv hiábavalósága: „játék, művészet és harc”

2012. november 16. péntek Makai Máté

Egy kollégámmal közösen megállapodtunk abban, hogy Vida Gábor kötete kiemelkedik a napjainkban megjelenők közül, mégpedig azért, mert a több jól megírt, gyakran mégis érdektelen munka között A kétely meg a hiába nem pusztán jó, hanem kimagaslóan jó, egyáltalán „nem érdektelen”, és nem közhelyes így előzetesen annyit mondani róla, hogy azért, mert vannak gondolatai. És Vida Gábor ebben a kötetben igen fontos dolgokról gondolkodik: valóság és olvasmány viszonyáról, sport, játék és élet kapcsolatáról, a történetalkotás nehézségeiről, illetve arról, vajon milyen lehet novellában vagy filmben lenni, és hogy van-e egyáltalán értelme a kamera, vagy az elbeszélő figyelmének mozgását követő események láncolata és a személyesen megélt realitás között érdemi különbséget tenni.

A fölösleges gondolat című novella ugyan a kötet közepén helyezkedik el, mégis talán a legfontosabb az összes közül. A játékról szól, arról, hogy a zseniális megoldásokra képes gimnazista pingpongosból miért nem lehet soha profi, mert olykor ugyan legjobb ellenfelek ellen is váratlan adogatásokat hoz, nem tud hosszú távon jól teljesíteni, akaratból győzni. „Sose leszek versenyző – ez volt az egyetlen bizonyosságom.” – (73.) mondja az elbeszélő, s ennek oka a fejben dől el, ennyi bizonyos: „Akkor már évek óta egészen jól pingpongoztam, afféle játszótéri fenomén voltam, akitől bármelyik fenomén kikaphat, de tudtam én is magamról, hogy amikor kezdek rontani, vége mindennek, a legegyszerűbb adogatást, a leghitványabb pörgetést sem tudom visszanyesni, hibádzik valami a fejedben, mondta egy barátom…” (79–80.) Ám a hiba nem képességbeli hiányként értelmezendő, Irén, a főszereplő kedvese, aki utánpótlás-válogatott asztaliteniszező, éppen azt rója fel hősünknek, hogy azért nem tud játszani, mert mindig „van egy fölösleges gondolata”, nincs a jelenben, mert az ő jelenléte egy másik dimenzióval egészül ki, a gondolataival: „…mindig van egy fölösleges gondolatom, ha viszont nincs, életveszélyes vagyok, mint amikor Filipescu Matei-t kitaknyoltam a koleszben vagy visszanyestem Irénnek a titkos kínai adogatását…” (83.) A gondolat itt nem pusztán fölösleges, hanem hiábavaló – csak hogy a kötet címére is visszautaljak –, immaterialitás, mely a dolgok materiális összhangjába, játék és játékos egységébe szól bele. A gondolatok, az elme elvonja a figyelmet a pillanatnyi jelentől, ezért nem lesz a filozofikus alkatú fiatal(ok)ból profi sportoló.

És ezért születnek olyan novellák is, mint a Háziolvasmány, mely az előbbihez hasonlóan példaértékű. Több szempontból is az. Egy nyár eseményeiből idéz a szöveg, melyet ismét egy iskolás fiú mond el; nyári olvasmányaik a Bánk bán, meg a kőszívű és kedvence, A három testőr, a novella szereplői pedig Gertrúd, a kocsmáros férfi, Melinda, a dögös pincérlány, Biberach, aki Németországban vezet kamiont, illetve az elbeszélő és barátja, Petur és Tiborc, akik Melinda szöktetését szervezik az utána vágyakozó férfiak elől. Az olvasó könnyen felismeri, hogy az olvasmány beleszövi magát az elbeszélt nyári eseményekbe, pontosabban rádöbben, nem teheti meg, hogy szétválasztja a kettőt, mert a fő-szövet, a Háziolvasmány egyben tartja szálakat, és a háziolvasmányokat is úgy kezeli, mint a többi nyári élményt. Jól sikerült mutatványa ez annak, ahogy az olvasó ember hétköznapjait kitölti egy súlyos olvasmány, ahogy a történet átjárja a valóságot, és viszont, ahogy az élet belép a regény, a regényesség terébe.

Másik fő erénye ennek a szövegnek, hogy jól demonstrálja azt a professzionális szövegértelmezők körében gyakran emlegetett tételt, mely szerint az olvasó és a szöveg egyfajta párbeszédet folytat(hat)nak egymással és az olvasás dialogikus előrehaladása előzetes megértések, kérdések és a szöveg által ezekre adott válaszok mentén gördül valamiféle lezáratlan gondolati eredmény felé. Merthogy az olvasmány és a nyár-elbeszélés összegabalyodása rengeteg előzetes kérdést felvet. Lesz-e lányszöktetés? Lesz-e tragédia? Lesz-e gyilkosság? Felismerünk-e tragikus hősöket a székelyföldi kocsmában? Vajon arról szól-e a szöveg, hogy a tragédia ott lehet mindenütt, ahová „odalátjuk”, avagy arról, hogy a feudális kor fennkölt tragikumai csak a szokásos kicsinyes emberi dolgok, melyek egy helyi lokálban is megtörténnek? A szöveg megadja a választ: „Vissza mindent, vissza az egészet, Tibor vagyok holnaptól cé nélkül, mondtam lehangoltan és szigorúan, Péter meg bólintott.” (91.) Nincs dráma, nincsenek hősök, csak szereplők, Melindára lecsapott Otto, aki „spanyolban dolgozik” (91.), de a gyűrű már megvan, és kiderült, hogy valóban van Melinda alfelén egy tetkó, amit a srácok évek óta látni akarnak, de mi tudjuk, hogy az igazából Milady de Winter hátán volt – bár Milady és Melinda az majdnem ugyanúgy hangzik. Végül egy ártatlan megoldással zárul az egész, az édesanyjuk kézen fogja őket és elmentek a postára, „mert apa küldött, nevezzük magunk közt Endrének, egy Western Union-csekket, és ebből már tudtuk, hogy azon a délután, csak anya lehetett Bánk bán.” (93.) Jelzett a valóság, Székelyföld és a diktatúra, a nyugatra menekült édesapa és az ő anyagi támogatása; rövid pillantás a Ceauşescu-korszak Erdélyére.

És valóban, így épülhet fel a novella, az irodalom, hogy a valós eseményeket átjárják az olvasmányélmények és a gondolatok, és meg is tehetnénk ezt a megkülönböztetést, ha nem nyomna agyon bennünket a bő száz évnyi filozófiai hagyomány, mely szerint nem tehetjük. Egyaránt súlyos minden, ami valójában történik, és amiről gondolatunk van, ami emlékezetünk, a mi személyes időnk része lesz. Mely viszont széthullik, megértésére és ábrázolására próbáljuk létrehozni a tökéletes médiumot, de az is szétesik, pontosabban széttörik, ahogy a kezdőnovella, a Mint akinek hedwig… sugallja.

Ebben a szövegben ugyanis az emlékezés, a történet szilánkjai hasonló mód szétszóródtak, mint az elbeszélő nőjének, Hedwignek – aki igazából csak „hedwig” (Egy kitalált név, egy létező személy neve a novellában?) – kedves csupor darabkái. A történet a nő távozásával indul: ahogy elhagyja a férfit, az ajtó csapódásakor a huzat lelöki a bögrét, ami darabokra törik az egyedül maradt férfi szeme és időtlen pillantása előtt. Időtlen valóban, mert ő mondja el az eseményeket, s míg mesél, kiderül, hogy nem is akkor tört el a csupor, hanem korábban, és nem is úgy, és hogy hedwig évekig próbálta összerakni, ahogy az elbeszélő a történetet. A novellán belül keveredik Hedwig és hedwig, a húsvér-nő (természetesen csak a novellában) és a róla szóló történetek, melyek hozzánk szólnak a szövegből. A szereplővé avanzsált nő számon is kéri történetbeli alakmásait: „Csak ilyen szomorú történeteid vannak rólam? – kérdezi egyszer, mint aki unja már, hogy a végén mindig meg kell halni.” (15.) És a számon kérés egyenesen az irodalmi elbeszélést veszi célba, s azt sugallja, hogy azzal valami nem stimmel, valami olyan többlet van benne, ami Hedwig számára elfogadhatatlan: „Hát ki bírja ezt, nem arra kértelek, hogy novellát írj, hanem csak megengedtem, hogy elmeséld a történeteimet. – Soha nem volt olyan csuprom – mondja hamiskás mosollyal. – De ha lesz majd egyszer – mondta halkan, és ő fejezi be a mondatot: – Ahogy elmesélted, úgy fogom összetörni.” (Uo.) Márpedig a novellában dönteni kell, a történetet egy adott irányba kell vinni, a hiányos részeket ki kell tölteni. Ahogy a csupor darabkái az emlékezetben, az elme idejében széthullott események is úgy áramlanak, kavarodnak, az újra egymás mellé rakott elemek nem passzolnak, apró hézagok vannak közöttük, s oda kell betörnie az irodalomnak, egy meghatározhatatlan területre. Ezt teszi a férfi a történettel, s ezt hedwig az eltört csuporral: „Hetek telnek el azzal, hogy megtanulja kirakni a csuprot, először gondolatban keresi meg minden egyes darab helyét, aztán leteszi az asztallap egy helyütt még zöld foltjára, mint egy kiterített, és torz földgömb palástját, amelyen semmi nem ott van, mint a valóságban, de mindennek megvan a helye, csak el kell képzelni.” (9.) Az illeszkedés nem tulajdonsága az emlékezet és az események szilánkjainak, az illesztés feladata az irodalomé, a mesélőé, aki hasonlóan kínlódik, hogy megalkosson valamely egészet: „Napokig ezzel töltöm az időmet, és amikor egy este végre sikerül néhány darabnak megtalálnom az illeszkedő párját, hirtelen meglátom az egész csuprot, mintha egy furcsa, fenyegető erő ragadná fel az asztalról a cserepeket…” (17.) Márpedig az elmúlt pillanatokat, az idő szeleteit azonosítani a szövegbeli törött csupor darabjaival nem is lehet melléfogás, ha arra gondolunk, hogy a törés időbeli helye ugyanúgy meghatározhatatlan, mint a széttört egykori formáé.

A Nyáriolvasmányhoz hasonlóan a Mint akinek hedwig… című novella is referál tehát a történetalkotás problémáira, arra, hogy a történet nem fedhet le egy teljes embert. Ezért panaszkodik Hedwig (hedwig is), s emiatt mondhatjuk, hogy a történet nem állhat össze igazsággá, csak egy vázlatra képes, csontváza lehet csak a rajta kívül levőnek, mely – talán most már e kötet alapján is mondható – végképp nem elválasztható az emlékezéstől és gondolatoktól, melyek pedig sosem „pontosak”. És talán arra utal a Nyáriolvasmány Tiborja is, hogy a történet bárhonnan lepárolható, odalátható mindenhová, a hedwig-novella pedig arra, hogy az emberrel egyszerre több minden történik, történetei vannak, az egyes szálak pedig mindig az adott személy egy adott dologhoz való viszonyát beszélik el, egy-egy ilyen eseménysor pedig, melyet kiragadunk a hosszan és párhuzamosan zajló történeteink közül megalkotja, körülhatárolja a karaktert, egy hedwiget, aki persze Hedwigre vonatkozik. Hogy a „valóság” miért nem elválasztható az olvasmányélménytől, vagy épp egy személyről alkotott képünk az ő „valós” történetétől, az pedig talán épp azért van, mert a történet is bennünk születik, nem pedig rajtunk kívül.

A nyelv, a kifejezésre törekvés és teremtés, az én viszonya a környezettel, mely a nyelv közvetítettségében lép működésbe, más novellákban is hangsúlyos. A Gólkeserű elbeszélője, egy csapatában a kapuba kényszerült középiskolás fiú az egyik legjobb eddigi focinovellát meséli el. Egy büntetőrúgás előtt például így szól: „Tizenegyeskor a legnagyobb a kapu.” (71.) A külső világ, ami ugyan rögzült és számokkal rögzíthető, egy feszültséggel és koncentrációval átitatott pillanatban másnak tűnik, fenomenológia ez, a Gólkeserű a foci fenomenológiája. És szellemes megoldás, hogy épp a kapus elmélkedik erről a sportról – ismét csak egy játékról –, akinek a legtöbb ideje van rá, mert ritkán aktív a játékban. Nem véletlen a futballhoz fűződő filozofikus pozíciója sem, mert ő valóban különc: „a kapus nem futballista: magányos harcos, szamuráj, nindzsa, kóboj, rózsasándor, gémes kút vagy obeliszk, mindegy. Csatárnak vagy szélsőnek meg középpályásnak lenni tehetség és kitartás kérdése, kapusnak lenni: sors.” (58.) Neki nem jut osztályrészül a gólöröm, néha véd egy-egy nagyot, de ami a legmélyebb nyomot hagyja benne az gól, amit ő kap. Mert azt bekapja, beszívja, benyeli, eggyé válik vele, minden kapott góllal egy életre megnyomorodik, s ez a fiatal srác szó szerint ízlelgeti is őket: „a kapott gólnak (…) először véres íze volt.”, „később (…) furcsa, keserű íze lett…” (64.), „aztán egyszer már nem volt íze a gólnak, ahogy az Artex-labda szaga is elkopott a festéssel együtt…” (65.) Ugyanakkor, ahogy a nyelvi próbálkozások is – bár magát a dolgot sosem érik el – megtanítanak valamire, az addig elmondottra, a megtörténtre, így lesz a kapus is idővel bölcsebb: „a kapott gólok néha mellém állnak, és megsúgják a következő pillanatot.” (67.)

Oldalak: 1 2

Bejegyzések

rettenetes iván

2012. november 16. péntek Farkas Kristóf

Hideg volt a reggel, mint mindig. A csapok be voltak fagyva, mint mindig, de ő ezt még nem tudta, bár nem is remélte, hogy ez varázslatszerűen megváltozna, nem csodálkozott volna, ha nem változik semmi a napi rutinban, nem is örült volna neki. Két hete fagyott vízvezetékek, vagyis két hete nem fürdött. Fő a napirend, most már semmi sem változtathatja meg. Még a fürdés sem. Majd elsején, akkor változhat. Mindig az új hónap első napjával kezdődik el minden változás. Majd elsején visszakapcsolják a fűtést, már befizette a díjat. Akkor majd – talán – enyhülnek a vezetékek, vesztenek ridegségükből és újra lesz víz is. Nem meleg, de lesz.

Hopplá, Iván, kelj fel! A lábujjaid elkékültek, kilógnak a takaró alól, a kutya sem nyalja meg őket, mert odafagyna a nyelve, mint kisiskolásnak a sífelvonón.

Kelj fel Iván, ne aludjál, vékonyan betakart hasadra süt, zizzen a hideg neonlámpa hideg fénye!

Lerúgta magáról a poros takarót és jéghideg lábait a jéghidegebb padlóra helyezte. A hangos kurvaanyázásra még a félhibernált állapotban szunnyadó kutya is felkapta a fejét, majd vissza is helyezte, mikor megértően konstatálta, hogy szemhéjai még túl bénák ahhoz, hogy kinyissa őket. Iván megmozdította lábujjait és azok hangosan ropogtak, mint megfagyott és amúgy is száraz gallyak egy terepjáró gallytörőrácsos kerekei alatt. Elmentek ti a picsába! Megvakarta a seggét és megsimogatta vállát, elaludta. A váll azt hitte, egy pillanatra valami hidegkezű norvég punci simítja meg, szeretettel, de az agy lassan elkezdte összekapcsolni a hidegben szilánkosra fagyott testrészeket és megértően konstatálta, hogy a végtag ugyanoda tartozik, ahhoz a testhez, amelyik másik végtagja őt megérintette. Elmentek ti a picsába!

Néztem Ivánt és fáztam. A fotelben aludtam egész éjszaka, legalábbis úgy éreztem, a testem béna volt és fájdalmas, mint egy izomsorvadásos gyerek látványa. A látványa. Mint akit egész éjjel vertek, nem éreztem a lábaim, eltörhetett a gerincem, majd lassan elöntött az életigenlő fájdalom. Lassan kinyitottam a szemem, mint egy lomha éjjeli lepke, 66 kilómat megmozdítottam. Figyeltem Ivánt és fáztam. Fáztam, ahogy végignéztem, fájt, ahogy végignéztem, ahogy feláll a fotelből, ahogy azt mondja: Elmentek ti mind a picsába! Ropogott a mozaikos, hiányos padló, a parketta kis lécei össze voltak zsugorodva, ha elég meleg lenne, talán a hőtágulás miatt nem zörögnének a lábunk alatt. Északi nőkkel kell szeretkezni, szűkek, mint a szüzek, mert nem ismerik a meleget és a hőtágulást sem. Két hete nem fürödtem. Trockij lassan átfordult a másik oldalára, sercentek a padlóra fagyott szőrszálak.

Hopplá, Iván, ébredj fel!

Felszedett párat a padló kis lécei közül és tüzet rakott a tűzhelyen egy nagy lábosban, és a fölé tákolt drótszerkezetre egy kisebb bográcsot akasztott. Szakasztott osztálykirándulás érzete volt a reggelnek. Másnaposság és gimnazista lelemény! Ez lesz a mai nap mottója, döntöttem el, és felírtam a hűtőszekrény ajtajára. Előtte becsuktam, hogy rá tudjak írni. Az ablakon kinyúltam és letörtem két jégcsapot, beledobtam őket a bográcsba és néztem, ahogy olvadnak. A rozoga faliszekrényből macikávé került elő, a gyermekkor íze.

Leültünk az asztalhoz, ugyanabban a ruhában, amiben felkeltünk, vittük magunkkal a takarót is, meg a még alvó kutyát, és lábunkat a hasa alá dugtuk. Egy mesekönyv munkálatainak közepén tartottunk, Dnyeperke és Dnyeszterke volt a címe.

Megittuk a macikávét, Iván leült az íróasztalhoz és gépelni kezdett. Először a napi naplóbejegyzéseit:

2011.12.12.

Ma kicsit melegebb van.

Bejegyzések

Csellengők földjén

2012. november 16. péntek Király László

Úristen! Néhány lépést hátrálok, majd nekiütközöm a falnak és beverem a fejem. Azt hiszem, öklendeznem kell, és mire észbe kapok, már négykézláb vagyok, de nem jön ki semmi a torkomon. A szememet tágra nyitom, és nagyot kortyolok a szobában ragadt levegőből.

Nem tudom felfogni ezt az egészet. Minden olyan gyorsan történt. Soha nem jöttem ki jól az apámmal. Mindig rám támadt, ellenséges volt, és egy jó szava nem volt hozzám. De azért nem akartam megölni. Nem, biztos csak álmodom.

Az előbb idejött, láthatóan valamin felidegesítette magát, talán épp nem jött össze az este, vagy csak a tükörbe nézett és nem tudta elviselni, milyen ember is ő. Elkezdett lökdösni. Az arcán nem látszott düh, inkább csak szórakozás utáni vágy, és durva, állati kíváncsiság. A fejemre zúdított mindent. Én vagyok az oka, hogy anya itt hagyott bennünket, nem tudja, miért jöttem egyáltalán a világra. A város tele van hozzám hasonló szerencsétlenekkel, miért élősködöm még mindig a nyakán, ideje lenne eltűnnöm innen. Azt mondta, nagyot csalódott bennem, mint a fiában, de ami a legjobban zavarja, hogy még most se állok ki magamért, mint egy férfi. Gyere, üss meg kölyök. Te puhapöcsű puhány! Ne kímélj, mert én se foglak, és pofon vágott. Elterültem a földön.

A világ rákfenéje vagyok, mondta. A többi kölyökkel együtt, akik az utcát róják. Hát miért nem mész hozzájuk? A felnőtteket meg hagyjátok békén! Ekkor valami kattant bennem. Mint ahogy az óramutató kattan a csendes, hideg éjszakában. Szinte kívülről láttam, hogy a szemem vérben forog. Nem is értem, hogyan történhetett, de gyorsan a fiókhoz ugrottam és kirántottam az első éles tárgyat, ami a kezembe került: egy teljesen hétköznapi kenyérvágó kést, recés élűt. A hangomra már most nem emlékszem, az egész jelenet, mint a némafilm játszódott le előttem. Szinte transzban voltam. Kívülről érzékeltem, hogy a kezem megindul és belefúródik a meleg húsba, a bordák közt áthatolva egyenesen apám szívéig. Láttam a szemét, ahogy kihuny benne a fény. Mint egy robot, amit hirtelen kikapcsoltak, összeomlott. A kést kirántottam és elkezdett szivárogni a vér. Sok vér.

Néhány lépést hátráltam és összegörnyedtem. Még mindig itt vagyok, a fal mellett, a földön. Nem tudok felkelni. A gyomrom lüktet, nem tudom, hogy történhetett ez! Az egyik pillanatban, még teljesen a saját uralmam alatt voltam, aztán, mintha valami felrobbant volna. Itt fekszik előttem az apám, holtan. Soha nem szerettem, még csak nem is kedveltem. Mégis ő volt, akihez még ragaszkodhattam az életben. Nem mintha sok közös percem lett volna vele. Mindig sértegetett, egyfolytában azt mondta, anya miattam ment el örökre. Én vagyok a hibás, meg se kellett volna születnem. Összehúzom a lábaimat, és gubbasztok a sötétben.

Pedig azt hittem már minden megoldódik. Bár nem bírtuk elviselni egymást, azért megtaláltuk a megoldást: alig találkoztunk, pedig egy fedél alatt laktunk. Hosszú ideig bent volt a rádiónál, sokszor haza se jött, olyan is előfordult, hogy hetekig nem találkoztunk. Asszem rájött, hogy ez lesz a legjobb. Mindig hagyott itthon pénzt, hogy azért ne vesszek éhen, de igazából le se szart. Most meg egyszerűen felrúgta ezt a kis hallgatólag megállapodást, én meg … Istenem, még mindig nem tudom felfogni!

Próbálok lábra állni, de a csontjaim remegnek. Hevesen paskolom az izmaimat, a térkalácsomat, minden porcikámat, mire végre fel tudok állni, de majdnem vissza is hanyatlok, mikor apámra tekintek. Üres tekintet, mégis erre felé néz. A padlón a vér, mint valami kis patak, minden kis repedésnél irányt vált. Most mit tegyek?

Nem maradhatok itt. Az agresszív kiskorúakat nagyon szigorúan büntetik. Csak történeteket hallottam, de már attól is kiráz a hideg, hogy valami beteg gyerekvadász kezébe kerülhetek. Nem, nem maradhatok itt. El kell tűnnöm, minél előbb. De azért az apámat csak nem hagyhatom így itt heverni.

Mindig szerdánként jön hozzánk a takarító, hogy legalább egy kis rend legyen utánam, gondolom. Ha ezt így megtalálja, azonnal riasztja a hatóságokat, rosszabb esetben az információ elakad valamelyik telefonosnál, és nem a rendőrök, hanem rögtön a vadászok erednek a nyomomba. Valamit tennem kell, de mit? Hátulról óvatosan megragadom apámat. Nehezebbre számítottam, a testet viszonylag könnyen el tudom húzni a szobájáig. Talán a gardróbban ideiglenesen el tudom rejteni. Igen, valamivel kitámasztom, és az ajtajánál kitömöm ágyneművel. Talán így nem találják meg azonnal. A takarító nem szokott apámhoz bejárni, csak a nappalit, a konyhát, a vendégszobákat és a szobámat takarítja. Apa erre mindig kényes volt. Talán ez most hasznos lehet. Betuszkolom apámat a gardróbba, a falhoz próbálom támasztani, de csak nagy nehézségek árán marad a helyén. Ráfeszítem az ajtót.

A padlón borzalmas, rozsdaszínű vérfolt kúszik a konyhától a szobáig. Gyorsan előkeresem a felmosót, és megpróbálom eltüntetni a nyomokat. Még nem száradt meg a vér, mégis szinte hisztérikusan vakarom a padlóra folyt cseppeket. Amikor feltakarítóm a padlót, már csak a kés árulkodik a borzalmas tettemről. Még mindig nem hiszem el! Ezzel a késsel… nem értem. Én soha nem akartam bántani apát! Csak egy nyugodtabb életet akartam, de… Majdnem újra öklendezni kezdek, de erőt veszek magamon és megpróbálom elmosni a kést. Majd útközben eldobom valahol.

Gyorsan megpróbálok összepakolni. Próbálom csak a legfontosabb dolgokat magammal vinni. Egy közepes méretű Samsonite bőröndbe teszek váltásruhákat, egy kis kaját a hűtőből, ami nem romlandó, meg egy teli ásványvizes palackot. A mobiltelefonomat nem merem elhozni, bármikor be tudnák mérni, hol vagyok, még akkor is, ha kikapcsolom. Vagy repülőmódba teszem. A tévében láttam, hogy így is rátalálhatnak az emberre. A híradóban mutatták, vagy már nem tudom. Nem is lényeges. Inkább a régi discmanemet teszem el, még soha nem hagyott cserben, talán most is jól jön majd. Szerencsére a kedvenc zenéim lemezen is megvannak. A legtöbben manapság a jpop-rockot szeretik, de én még mindig a klasszikus rockra és a jazzre bukom.

Jut eszembe, valahol pénzt is kell találnom. Nem tudom, apa hol tarthatja a tárcáját, de nagyon remélem, hogy nem a zsebében volt. Megpróbálom átkutatni a kabátját, és meg is találom. Nem túl sok, pár tízezer forint de talán néhány napi szállásra elég lesz.

Elég fiatal vagyok, de sokak szerint már simán kinézek tizenöt-tizenhatnak is. Talán legjobb lesz, ha néhány ruhát is elhozok apa szekrényéből, könnyebben kapok szállást, ha felnőttesebb ruhákat hordok. Mindenképpen meg kell próbálnom kivenni egy szobát, itt nem maradhatok, ha itt bújok el valahová, abból semmi jó nem származhat. Se-perc alatt kiszagolnak a vadászok, aztán mehetek valamelyik nevelőintézetbe, ami rosszabb a pokolnál, de az is lehet, hogy halálra ítélnek. Valamelyik forgalmasabb csomóponton felkötnek, mondjuk a Deákon vagy Széll Kálmán téren, hogy elijesszék a gyerekbűnözőket. Nem mintha használna, legalábbis az esti híradó mindig azt harsogja, hogy a bűnözés csak nő, csak nő. Lehet igazuk van, pont most követtem el a legnagyobb bűnt, amit ember elkövethet.

Megpróbálok felhívni egy taxitársaságot, de a kezem nagyon remeg, mindig elütöm a gombokat. Végül inkább a gyaloglás mellett döntök. Meleg kabátot húzok, és sapkát veszek, kint ugyanis óriási pelyhekben szakad a hó. Még utoljára körülnézek a házban.

Az egész olyan, mintha semmi se történt volna. Minden szép tisztának tűnik. A padló fényes, a ház üres. Mindig ilyen szokott lenni, mikor egyedül vagyok itthon. És olyan elég gyakran van. Talán tényleg csak álmodtam az egészet. Lehet, nem is öltem meg apát. Csak hallucináltam. Azt hallottam, nem ritka, hogy egyes helyeken megfertőződik a víz, és az emberek mindenféléket látnak. De végül még sem merek benézni a gardróbba. Ha tévedek, ismét szembe kell néznem azokkal az élettelen, mégis kárörvendő szemekkel, és azt nem bírnám ki. Legjobb lesz, ha már most indulok.

Egy pillanatig tétovázok, ahogy a hideg kilincsre helyezem a kesztyűs kezemet, majd idegesen becsukom az ajtót és kilépek a nagy fehérségbe. Nagyon hideg van, a hó a csontomig hatol, nem tudom hová mehetnék.

Bár már elállt a hóvihar, mégis nehezemre esik vezetni a felgyülemlett fehér szarban. A verda felbőg, ahogy megpróbálok kikecmeregni a latyakból, majd ráhajtok az útra. Varjú bambán nézi a nagy fehérséget, mint aki minimum most lát először havat. Ujjaival dobol a kesztyűtartón az I Shot the Sheriff dallamára, és nagy szerencséje van, hogy ezúttal nem próbálja meg elénekelni a refrént, mint a legutóbb. Varjú nem túl okos, de úgy tűnik azért tanulékony.

Sokan kérdezik, hogy ha ennyire baromállat, ennyire egy hülye, mégis miért ő a társam. Azaz igazság, hogy magam se tudom. Talán már megszoktam, talán szórakoztat a butaságával, nem tudom. Tényleg. Persze vitathatatlanul van tehetsége a vadászathoz. Senki se gondolná, de ez a nagydarab melák úgy fut a kölkök után, mint az agár. Magam se hittem, hogy ennyire gyors lehet egy ekkora hústorony, de hát a szemem nem hazudik. A szaglásáról ne is beszéljek! Hihetetlen a szagfelismerő képessége. Talán a kokain teszi, nem tudom, de valami istenadta tehetség. Szóval hasznos társ, mit szépítsek.

Lassan megérkezünk a Süveg utcához, ahonnan a bejelentést kaptam az egyik fedőcégtől. Gyakran alkalmazunk takarítókat, főleg elterelés vagy hullarejtés céljából, de az igen csak ritka, hogy egy mezei takarító tegyen bejelentést egy új prédáról. Olyan prédáról, amiről valószínű még a sünök se tudnak.

Lendületesen leparkolok, majd nyakon vágom Varjút, hogy megérkeztünk. Egy gyönyörű ház előtt állunk, igazi családi mesefészek. Kicsit irigykedem erre a csávóra, hiszen egy családi ház a város külső részén, hát nem semmi, de persze nincs mit irigyelni egy halott ember sorsán. A kontakt már várhatott minket, ugyanis mikor csöngetek, azonnal nyílik az ajtó.

– Jó napot, én Karvaly hadnagy vagyok, ő meg itt a társam, Varjú. Itt van a holttest?

Az öreg nő bólintott, majd rögtön egy markáns, férfias szobába vezetett minket. A fal levendula színű volt, melytől brutálisan elütött a gardróbból kilógó kicsavarodott test. A szürke padlószőnyegbe fekete vér ragadt. Kár érte.

– Hogyan talált rá?

– Tudják, már évek óta takarítom a Kafka házat, de…

– Lehetőleg rövidebben, értékes az időnk.

– Szóval mikor ma reggel jöttem takarítani, ugye minden szerdán… szóval az ajtót nyitva találtam. Furcsálltam is, hiszen az úr mindig gondosan, kétszer fordítja el a zárat, az úrfi meg mindenben követi az úr szokásait… szóval ma mikor megérkeztem, és elfordítottam a kilincset, azonnal nyílt a zár. Beléptem, de semmi nem tűnt fel így elsőre. Talán egy kicsivel kevesebb mosogatnivaló és szennyes ruha volt, de nem is gondoltam volna… amikor az úrfi szobájába léptem, kezdtem gyanakodni, ugyanis annyi szép ruhája van az úrfinak, most meg mintha üres lett volna a szekrény. Körül is néztem a házban, és az úr szobája előtt valami borzalmas bűz csapta meg az orromat. Megpróbáltam benyitni és legnagyobb meglepetésemre nyitva volt az ajtó, ami szinte soha nem esett meg azelőtt. Kafka úr mindig nagyon körültekintő ez ügyben, utálja, ha a magánszférájába… már az úrfit is elverte párszor emiatt. Azonnal éreztem, hogy valami nincs rendben, orrfacsaró bűz csapta meg az orrom, és mikor kinyitottam a gardróbajtót, hát… látják, nem? Borzalmas! Hová fajul még ez a világ! Ha egy olyan tisztességes férfit, mint Kafka úr… el se tudom képzelni.

– Nyugodjon meg, asszonyom. Elkapjuk a pré… az elkövetőt. Nem igaz, Varjú?

– De, főnök, naná, a főnöknek mindig igaza van.

– Kérhetnénk valamit, amin rajta van a fiú szaga? Valami ruha lenne a legjobb.

– Nem tudom, hogy az úrfi hagyott-e itt valamit, de mindjárt megnézem.

Mikor végre feltotyogott az emeletre, közelebbről is megvizsgáltam a hullát. Középkorú férfi, hatalmas, nyílt sebbel a mellkasán, a penge egyenesen a szívet érte. Legalább nem szenvedett sokat. A pofám leszakad, ezek a mai kölkök nem szaroznak. Egyetlen, pontos döféssel. Hihetetlen!

– Ezt nézd meg, Varjú!

– Húú! – füttyentett. – Biztos olyan erővel döfte meg, hogy a szegény flótás a gardróbban landolt!

– Ne légy hülye! A konyhából vonszolta ide. Te nem látod? Ja, persze, neked nincs szemprotézised. Tudod, Varjú, a tapasztalat, a tapasztalat.

Persze nem éppen kellemes tapasztalat, de hagyjuk is ezt. Tisztán látható, hogy a testet utólag vonszolták ide, a konyha irányából, valószínű a gyilkos fegyver is valamelyik konyhai kés lesz. Varjúval át is megyünk, hátha rátalálunk a fegyverre, azonban erre kevés esélyt látok. A préda nyilvánvalóan magával vitte a kést. Vagy azért, hogy megszabaduljon tőle, vagy pusztán önvédelmi szándékból. Végül is a szúrásból ítélve elég jól érthet a használatához, nem lepődnék meg, ha már előtte is ölt volna. Mindenképp le kell futtatnom az adatbázisunkban.

– Csak ezt találtam. Egy mosatlan trikó, talán edzéshez használta…

– Tökéletes. Minél használtabb, annál jobb. Készülj Varjú, valóságos illatorgiában lehet majd részed. Mit is mondott, hogy hívják a fiút?

– Kafka Tamás. A kis Tomi. Olyan rendes srácnak…

– Nyugodjon meg, asszonyom, biztos vagyok benne, hogy hamarosan elkapjuk. Csak nem hagyhatjuk, hogy ilyenek kószáljanak Budapest utcáin. Szociopaták és tömeggyilkosok. De aggodalomra semmi ok. Eddig, amire rárepültem, mindig a karmaim közt végezte.

– Rárepült? Karvaly úr, biztos, hogy maguk a rendőrségtől vannak?

– Száz százalék asszonyom. Most pedig ha megengedi, tájékoztatnánk a központot a helyzetről. Nyilván megérti.

– Hát persze, hát persze.

Majdnem meg is feledkeztem róla, hogy a kontaktjaink legtöbbje nem is tudja, hogy a vadászoknak dolgoznak. Ez a rendszer már csak ilyen. A leghasznosabban a munkát úgy végzi el az ember, hogy nem is tud a munkájáról. Varjú aztán igazán szerencsés ez ügyben, nem fenyegeti a veszély, hogy bármit is tudna, bármiről is. De ez az ügy, az új préda… érdekesnek tűnik. Tényleg biztos vagyok benne, hogy elkapjuk. És nagyon remélem, hogy nem lesz könnyű dolgunk, mint ahogy a nagy ragadozók, én is szeretem az előjátékot. Talán meg kéne kérnem Varjút, hogy írja meg a kalandjaimat. Mint Dr. Watson Sherlock Holmes eseteit. Persze van itt egy bökkenő: egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy Varjú egyáltalán tud írni.

(Illusztráció: Angelo Musco)

Bejegyzések

Hajléktalan pillanat

2012. november 14. szerda Várszegi Eszter

Hajléktalan pillanat

Hideg pad, két hideg alak. Szürkén ülnek, megbénultan. Megbízták őket. Nagy harc volt, emlékmű kellett. Erre most ott ül ez a két szobor. Körülöttük buszra várakozó emberek. Mentek tovább. Hogy honnan vagy hová, az senkit nem érdekelt. Csak el innen.

– Menjen arrébb! Nem hallja? – kiabálták, de a két szobor nem tudott mit tenni. Nem mozdulhattak.

Sértő módon bitorolták a helyet a várakozók elől. Egyszer egy kósza gondolat szállt arra, és azon töprengett, mi végre készítették e szobrokat. Mégis melyik művész állította volna fel? Ide, épp egy buszmegállóba, rongyokba csavarva. A sors mégiscsak úgy hozta, hogy itt kell állnia.

Egy nap maga az emlék, lévén, hogy a műnek állnia kell, úgy döntött, kezébe veszi az ügyet. Fáradt volt már, más dolga is lett volna. De muszáj volt, hisz más nem csinálja meg. Komótosan előhúzta zsebéből a kalapácsát, szemüvegét az orrára biggyesztette, és nagy gonddal nekilátott. Vigyázott, hogy senki ne figyelje, amíg dolgozik… Egy pillanat alatt kész is lett. Fejét kissé oldalra döntve vizsgálta a művét. Fogatlan száját ferde mosolyra húzta, piszkos kezeit kopott nadrágjába törölte. Elégedetten nézegette a két kicsavart testet: természetellenes pózban ültek egymáshoz dőlve, fejüket békés álomra hajtva.

Egy idő után az emberek észre sem vették. Teljesen természetessé vált. Másnapra a két alak eltűnt, és az emlék máshol keresett munkát.

ÚjNautilus

Lewis Carroll: Betti dala babájához

A léhűtő királyfi és az agybogarak

A nyelv hiábavalósága: „játék, művészet és harc”

rettenetes iván

Csellengők földjén

Hajléktalan pillanat

Irodalmi és Társadalmi Portál