Tizenkettedik fejezet

Melyben kiderül, mi lett a művész kerület egykori lakóival. Részvétel egy estélyen. A könyvkiadás szabályai. Részlet abból, hogyan alakul az irodalmi kánon.

Hős miniszternek lenni nem volt megerőltető feladat. Valójában az a fajta munka volt, amit pont nekem találtak ki, leszámítva az ideológiai hátteret, mely amiatt persze nap, mint nap nehéz volt aranyszegélyű, ember nagyságú tükrömbe belenéznem.

Első feladatom rögtön a beiktatási beszédem megírása volt. Megszabták, hogy maximum három perc lehet, mivel a tömeg nem nagyon szerette a hosszú monológokat. Fejlett retorikámnak köszönhetően egy valóban hatásos szöveget tudtam kitalálni, amelyet rögtön el is kért a párt főtitkára tanulmányozásra. Többnyire a hősöknek az egykori művész kerületbeliek írják meg mondanivalójukat, de esetemben szabad kezet adtak. Ennek oka roppant egyszerű: élettapasztalataim, bölcsésztanulmányaim, olvasottságom, és az hogy nem egy lélekszegény világban nevelkedtem, magasan mindenki fölé helyeztek ezen a téren.

Az emberek egyből szívükbe fogadtak. Mint hamarosan kiderült, első feladataim egyike, hogy semmiségnek tűnő kívánságokat teljesítsek, mint a nép szócsöve és segítője. Valójában nekem csak meg kellett hallgatnom a kéréseket, amelyek vagy levélben, vagy az utcán megszólítva értek el hozzám. Ezeket tovább adtam saját titkáromnak, aki átolvasta az összeset, kiválasztott havonta ötöt, és szólt az illetékeseknek, hogy teljesítsék. Ezek eredményeit aztán rövid interjúkkal mellékelve közölte a pártlap. Olyan kéréseknek tettem így eleget, mint hogy adják vissza egy szegény asszony férjének a munkáját, vagy hadd kapjon új cipőt egy utcaseprő. Egyik legbizarrabb mindközül az volt, amikor egy nő felkeresett irodámban, ahová csak nagyon nehezen engedték be, megmutatta a nyolc pöttyöt a bokáján, és kérte, hogy fizessük ki a temetését, mert nem maradt senkije, és nem szeretne egy jeltelen gödörben nyugodni. Hősségem tehát többnyire nem az én érdemem volt: egy arc voltam, akit imádni lehetett, és aki majdnem olyan híres, mint azok, akiket hazai nyelven sztároknak hívnánk.

A tehetségesebb művészkerület-béliek, akik alkalmazkodni tudtak az új körülményekhez Elkörben, szintén könnyen anyagi javakhoz juthattak. Egy részük az újságírásban és a pártbeszédek megírásának titokzatos világában helyezkedett el, ők azonban szinte mind névtelenek, de a Párt által jól megfizetett emberek voltak, legtöbbjük a közelemben lakott, s a gyakori interjúk miatt sűrűn látogattak. Nyitott könyvként kellett élnem: szenzáció volt, hogy odahaza feleségem neveli a gyermekemet, hogy verseket írok, pedig felsőbb iskolákat is végeztem, hogy pár nélkül vagyok Elkörben (mely miatt naponta kaptam leveleket özvegy nőktől) és persze, hogy láttam a Csodafegyvert (nem láttam), ami hamarosan elkészül. Minden hír, ami velem foglalkozott, címlapon foglalt helyet, míg a rablásokról, éhínségről szóló jelentések apró cikkekként bújtak meg hatalmas arcképem alatt.

A művészek másik tehetősebb rétege, a sztárok, akikkel szintén nagyon hamar volt szerencsém közelebbről megismerkedni. A cikk után, mely szerint verseket írok, azonnal meghívást kaptam egy estélyre, melyre mindenki hivatalos volt, aki számít felsőbb művészkörökben. Külön erre az alkalomra a párt varratott nekem egy elegáns öltönyt, sőt még egy fodrászt is átküldtek, hiszen ritka alkalom, hogy saját emberüket bejuttathatják egy ilyen eseményre úgy, hogy álcáznia sem kell magát.

Válogatott előkelőségek között forogtam, és elköri tartózkodásom alatt először egy korty alkoholt is kaptam. Megállítottam egy pincért megkérdezni, miért nem ihatok ilyet máshol, mert az ízét kiválónak találtam, leginkább talán a mi whiskey-nkhez hasonlított. Udvariasan elmondta, hogy az alkohol tiltva van Elkörben, mert az csak rontja a józan ítélőképességet, és a robotok csak azért adják, hogy minél könnyebben kontrollálni tudjanak minket. Ezért nem lehet sehol alkoholt vagy drogot kapni. Egyedül a vezető művészeknek utalnak ki egy meghatározott mennyiséget, mert elfogadott tény, hogy a művészi ihletéshez szükséges a delíriumos tapasztalat. Mint pártvezérnek azonban nem javasolja, hogy sokat lássanak italozni, mert a közvélemény szemében erősen csorbulhat a tekintélyem.

Az est fénypontjaként egy házaspár játszott négykezest valami billentyűs hangszeren. Meghatóan váltották egymást a drámai futamok a katartikusan boldogokkal. Olyan régen hallottam élő koncertet, hogy apró könnyek jelentek meg a szemem sarkában. Hős miniszterként nem volt nehéz elintézzem, hogy félrehívassam a tehetséges párt az asztalomhoz. A hivatalommal járó beszédstílusba hamar beletanultam, így egész természetesnek gondoltam megszólalásomat: „Gratulálni szeretnék a játékotokhoz. Azt hiszem, az egész Párt nevében beszélhetek, amikor azt mondom, ehhez foghatót nem nagyon hallani Elkörben.” Ám erre a nő idegesen férjére nézett: „Mondja meg, kedvesem, mit reagáljak erre? A miniszter úr sérteget minket!” Erre a férfi dühösen kontrázott: „Bizonyára nem értékeli a munkánkat, vagy csak azt hiszi, mindent lehet! De azt is el tudom képzelni, hogy a Párt nevében dölyfösködik!” Nem tudtam, mit rontottam el. A pár hátat fordított, és távozott. Hatalmas botrány kezdett kerekedni, amely hála szavaimnak, már a Pártot is érintette. Az előző pincér sietett megmentésemre: „Nagyon óvatlan vagy, miniszter úr. Egy ilyen rangú művészt nem szabad tegezni. Ők az egyetlen rétege Elkörnek, akik megkövetelik a magázást. Gyorsan kérj tőlük bocsánatot, hivatkozz tudatlanságodra, hátha még elsimítható az ügy.” Megköszöntem a jó tanácsot, és jókora borravalót nyomtam az ingzsebébe. Saját méltóságomat feledve futottam a kialakult művészklikkhez, mely engem és a Csoda Pártot becsmérelte. „Ne haragudjanak, kérem. Nem voltam tisztában a helyi szokással, ily előkelő körben még nem mozoghattam, mint ma este. A Pártban elfelejtettek felvilágosítani, és biztosíthatom önöket, a legcsekélyebb rossz szándék sem volt bennem az imént.” Szavaim nyugtatólag hatottak, bár a Párt elfelejtett tájékoztatóját a házaspár szándékosnak minősítette. Legalább engem felmentettek a vádak alól, és tovább élvezhettem e különös estélyt.

A szobrászok és a festők igazi remekeket állítottak ki. Beszélni akartam velük, de az alkohol mámorában olyannyira elúsztak már, hogy ez lehetetlennek bizonyult. Asztalához hívott viszont a költők géniuszának tartott férfi, aki felolvasta nekem legújabb versét, s véleményemet várta. „Én csak amatőr műkedvelő vagyok.” Kezdtem szerényen, de megfelelve az igazságnak. „De a verse valódi érzelmeket mozgatott meg bennem, a költői képek nagyon hatásosak, és a szójáték a vers közepén több mint figyelemre méltó.” Heves bólogatás közepette válaszolt: „Teljesen egyet értek, ez egy zseniális mű. Figyelted a ritmikát? A gúnyos csavart, amelyet belettem a költemény utolsó strófájába? Vagy nem vetted észre? Nem hibáztatlak. Azt csak az igazán művelt közönségnek szántam, akik olvasták egyik kedves elődöm művét, amelyet százharminc éve írt. E nélkül a vers érthetetlen is, azt hiszem, így a hozzászólásod valójában csak üres fecsegés volt.” Ámultam a válaszán. „De nekem tényleg tetszett a vers.” Közöltem nyomatékosan. „Persze, hogyne, de kérlek, ne tartsuk fel tovább egymást, vannak igazi műértők is a társaságban.” Azzal elsétált, otthagyva engem,  a műveletlennek titulált minisztert. Elkörben a művészek bármit kimondhatnak. Voltak erről perek, de azzal érveltek az alkotók, hogy nekik bármely mondata pusztán fikció, metafora, amely sokszor pusztán félreértett, és a kritika csupán metaforikus irónia, tehát dicséret. Ezzel aztán senki nem mert vitába szállni, és inkább békén hagyták őket. Ezt tettem én is, és keserű szájízzel hazavitettem magam. A másnapi újságban szerencsére nem jelent meg semmi kompromittáló sem rólam, sem a pártomról…

 Az elit művészeket elhagyva, akikkel a sajtó folyton foglalkozott, akik néha leereszkedve a tömeghez kötetet adtak ki, vagy koncertet adtak, kiállításokat rendeztek, le is mondtam arról, hogy normális alkotóval találkozhassam. Jól is tettem, viszont találkoztam pár emberrel, akik sokkal szimpatikusabban tértek el a rendes emberektől.

Egyik délelőtt épp nem volt jobb dolgom, így titkáromnak segítettem átnézni a havi beérkező levéladagomat. Eleinte nagyon meg volt lepve, hogy ilyenekkel foglalkozom, de később aztán megszokta, hogy pozíciómhoz mérten alantas munkára is pazarlom időmet. Az egyik levélben arra kért emberek egy kis csoportja (tízen írták alá), hogy adassam ki műveiket egy antológiában. Kértem egy irodalmi szakértőt, hogy fussa át a levelet: egyikük sem volt az elköri kánon tagja. Összeszedtem titkáromat, egy digitális nyomdászt és egy kritikust, beültünk autómba és a feladó címére hajtottunk.

Tíz megtört arcú, sovány, rosszul öltözött szerzőt találtunk, nőt és férfit vegyesen. Nagyon megdöbbentek, amikor megláttak, egyből teával kínáltak és maguk közé ültettek. Tanulva hibámból, óvatosan szólítottam meg egyiküket: „Elolvastam a levelüket. Megtenné, hogy pár írását elolvasásra bocsájtaná?” Erre a férfi felnevetett. „Nem vagyok én akkora művész, hogy magázz miniszter úr! Én csak magamnak írogattam eddig, de pár barátommal szeretnénk, ha a közönség is megismerhetne minket.” Tetszett a hozzáállása, és a kezembe adott kéziratokat ott helyben elkezdtem olvasni a férfi kopott digitális jegyzetelőjén. Embereimnek nem adtam oda, sejtettem, mit szólnának hozzá, inkább elküldtem őket, hozzanak főtt ételt ezeknek a szegény embereknek. Ahogy beszélgettünk két mű között, megtudtam, hogy nem nagyon tudnak dolgozni, mert általában lefoglalja őket a szellemi munka. Látásmódjuk viszont nagyon különbözik a közízléstől, elméjüket túl depressziósnak, betegnek tartják. Vannak, akik örömmel olvasnák az írásaikat, de ők jobbára nem is tudnak e csapat létezéséről. Nagy nehézségek árán feltöltötték a könyvet az Adatbázisra, de az pont azok emberek körében nem hozzáférhető, akik a közönséget alkotnák. Ezért lenne szükség a digitális jegyzetelőn való megjelenésre.

Ahogy elolvastam a kapott anyagot, azonnal láttam, hogy remekművekkel állok szemben. Amikor visszatértek embereim, utasítottam a nyomdászt, hogy kezdje el az előkészületeket, titkárom feladatul kapta, hogy segítse, amiben kell, és a kritikust megkértem, hogy írjon egy olyan előszót, amely megfelel mindannyiunk ízlésének, beleértve az övét is.

A könyv három hónapon belül siker lett, a művész elit nem kis döbbenetére, és haragjára. Naponta kaptam tőlük ócsároló leveleket, fenyegető üzeneteket, amelyeket nevetve dobtam a szemetesvödrömbe. Egy nap aztán maga a pártom alelnöke írt, pár sort csupán: „Nem hivatalosan gratulálok a Csoda Párt nevében, amiért elegánsan megleckéztette a művészeket. Természetesen a kiadványt a Párt semmilyen hivatalos formában nem támogatja tovább, a boltokban lévő maradék példányokat pedig az írók szövetségének nyomására bezúzatjuk.” Számoltam valami hasonló reakcióval. Több mint a semmi, gondoltam, és elküldtem titkáromat, hogy vegyen meg annyi példányt a boltokból, amennyit csak megmaradt fizetésem feléből tud, és ossza szét őket véletlenszerűen a segítséget kérők között. Egy példányt persze megtartottam magamnak, és házi könyvtáramban őrzöm a mai napig. Hogy megóvjam a károktól, inkább meg sem mutatom senkinek.

tovább: http://ujnautilus.info/hagofia-13-fejezet/

Vézna fölriad felületes álmából. Sosem volt egy jó alvó.

Az ablak tárva-nyitva, és onnan hallatszik be a riasztó hang: a kert távoli részéből furcsa ág-recsegés és levél-suhogás. Van ott valaki. A tücskök és a többi rovar a párzást kísérő concertóra készülődnek. Megszokott háttérzaj.

Vézna fölkel az ágyból, a lábait a papucsába helyezi, és kimegy a konyhába. Az ablakon kinézve három fiatal kölyköt pillant meg a veteményes mögötti fa környékén. Az egyik kedvenc fája az, a tizenöt éves meggyfa. Édesapa ültette még szebb időkben, szokta mondani Vézna.

Egy ideig nézi a ténykedő fiatalokat, majd idegesen kihúz a szekrényből egy hatalmas kenyérvágó kést. A hátsó kijáraton akar kimenni az udvarra, amihez egy hosszú folyosó vezet. A folyosón van egy ablak, tele szétlapított legyekkel és pókhálókkal, azon keresztül még egyszer dühösen kinéz rájuk.

A veteményes felé tájolt ajtón lép ki, és fölkapja a vörös kis vödröt, ami a fal mellett állt. A kést még azelőtt zsebre vágta, hogy kiért volna a szabad ég alá.

Lassan lépked a fiatalok felé, hogy ne hallatszódjon, ahogy fű a papucsa alatt suhog. A tolvajok semmit sem vesznek észre, továbbra is halkan káromkodnak, és a gallyakat a földre dobálják. Egyikük fel is mászott már a fára, és onnan dobálja le a termést a társainak, a pólójába bepólyázva gyűjti a zsákmányát. A többiek, hozzá hasonlóan, a felsőjükbe temetve próbálnak minél több gyümölcsöt begyűjteni. Rengeteg frissen érett meggy van már a fa körül széttaposva, és az ágakat sem kimélik. A még élő és zsenge hajtásokkal egyáltalán nem foglalkoznak.

A Vézna becenevet még gyerekkorában kapta, olyan nyeszlett kissrác volt. Annyira rátapadt ez a titulus, hogy a tulajdon édesanyja is így hívja. Azóta jócskán megnőtt és fölszedett egy-két kilót, inkább izomra. A haja hosszú, állandóan copfban hordja, és a tekintete akaratlanul komor. Ahogy a tolvajok felé lépdel, megcsillanak fekete börtöntetkói a karján és a mellkasán. A szeme alatti részre is rá van varrva két könnycsepp, ami jelzi: ölt már embert.

Recsegnek a gallyak és megy a hétszentségelés, persze suttogva. Elsőre is lerí, elég kisstílű és kezdő bűnözők a fiúk. Az egyik kopaszra nyírt betolakodó éppen lehajít a földre egy még termésben hiányos levélcsomót, amikor Vézna odaér hozzájuk. Még mindig nem veszi észre egyik sem, hogy megérkezett a ház ura.

-Gyerekek! –szól Vézna a semmiből, hirtelen.

Mindannyian ledermednek. A fán csüngő gyerek egy-két ügyetlen és ijedt mozdulattal lehuppan a földre. Az egyik egy kisebb pillangókést ránt elő a zsebéből, és azonnal ráfogja Véznára. Remeg a keze a félelemtől.

Vézna ránéz a késre, majd, mintha tudomást sem vett volna róla, fölpillant a fára. Ahogy nézi a megostromolt fát, csóválni kezdi a fejét. Tőle úgy három méterre állnak a tolvajok, és némán figyelik őt.

Vézna előkapja a kenyérvágó kését. Úgy kétszer nagyobb, mint a felé meredő pillangókés.

Egy egyszerű mozdulattal odanyúl a félig letört ághoz és tőből levágja azt.

-Miért kell a legfrissebb hajtásokat tönkretenni? –kérdi értetlenkedve, majd levág egy másik, most már haldokló ágat.

A kölykök még mindig némán állnak.

-Szedjétek innen alulról inkább, a vödör a tietek lehet –mondja közönyösen, és belenyomja az egyik gyerek kezébe a piros vödröt. A kést zsebre rakja és elindul vissza, lefeküdni.

A három fiatal még mindig némán áll és nézi, ahogy Vézna becsukja maga mögött az ajtót. Egyiknek még a szája is tátva marad. Az első sokkból kiszédülve eszeveszett futásba kezdenek, egyenesen a kerítés felé, ahonnan bemásztak.

Úgy tűnik, egyik sem élt a felkínált lehetőséggel.

Vézna visszafekszik a még meleg takarója alá. Végre csönd van.