Szereplők:
FIÚ (24, egyetemista)
LÁNY (23, főiskolás)
KEZELŐ (43, a hajó kezelője)
A színpad közepén egy pad. Szezon vége, hűvösebb idő. Fiúnál kis bőrlabdák, kidobálja őket a színpadról. A lány belékarolva áll.
FIÚ: Szerinted így lehet dobni?!
LÁNY: Ne haragudj. (félre áll)
FIÚ: (dob egyet, sikertelen) Hogy őszinte legyek én már egy kissé unom ezt.
LÁNY: Naa, csak még egyszer.
FIÚ: Az előbb is ezt mondtad, mégis itt állok és dobálok azért a kurva medvéért.
LÁNY: (lemondóan) Jó… Akkor menjünk…
FIÚ: Most meg mi van?! Ne legyél megsértődve, bárhol vehetünk egy ilyen medvét. Ja, nem. Ilyet nem… Mert ez kopaszodik és a fél szeme hiányzik.
LÁNY: Nekem akkor is tetszik. De felejtsd el.
FIÚ: Jajj, istenem, ne csináld már.
LÁNY: Nem csinálok semmit. Nyugodj már le.
(csöndben állnak, a fiú még egy utolsót dob, sikertelen)
FIÚ: Baszd… menjünk innen.
LÁNY: Tudod mit? Üljünk fel a hajóra!
FIÚ: Ül fel rá a halál! Mindjárt szétesik.
LÁNY: Pff, beszari…
FIÚ: Nem vagyok be… Tudod mit? Üljünk fel. Majd pont én fogok fosni egy ilyenen.
KEZELŐ: (krákog) Hova, hova?
FIÚ: Hmmm, nem is tudom… Tegyük fel, hogy ez egy vidámpark. Tegyük fel, hogy jegyet váltottunk. Tegyük fel, hogy maga a kezelő. Tegyük fel, hogy…
LÁNY: Állj már le!
KEZELŐ: Mary nincs olyan állapotban, hogy felszálljatok rá. (nagyot köp)
FIÚ: Mi a f…?! Milyen Mary, öregem?
LÁNY: Mondom, hogy nyugodj már le.
FIÚ: Ne csitítgass már, ez a pasas őrült. Azt hiszi, hogy valami hajóskapitány… Hé, maga! A szél most megfelelő, és úgy hallottam nagy halraj közelít északról. Azt hiszem, kihajózok!
LÁNY: (kuncog)
FIÚ: Öreg, én erre most felszállok.
KEZELŐ: Nem lehet. Mondtam, hogy Mary nincs olyan állapotban.
FIÚ: Szarok Marira!
KEZELŐ: Mary… De bánom is én… Eredj, de egyszerre csak egy! Többet nem bír el.
LÁNY: Hadd menjek én előbb, légysziii.
FIÚ: Hát istenem, menjél… De miért kell picsogni?
LÁNY: Fú, de tudlak ilyenkor utálni…
(a lány kimegy)
LÁNY: (kintről) Mehet!
KEZELŐ: Na, aztán csak nyugodtan. Indítom!
FIÚ: Túléli?
KEZELŐ: Attól függ…
FIÚ: Mitől?! (rémülten)
KEZELŐ: (elneveti magát) Hogy akarod-e, hogy túlélje. Az ilyen nőt elviselni lehetetlen.
FIÚ: Haver, most szólok, vegyen kicsit vissza, mert nem vagyunk mi olyan jóban.
KEZELŐ: Jól van, na, öcskös.
(csak állnak, a háttérben a lány kiáltozik örömében)
FIÚ: Nem bírom ezt a hangot…
KEZELŐ: Tudom, miről beszélsz. Mégis vele vagy. Mert félsz.
FIÚ: Tessék?! Istenem, ne játssza itt nekem a pásztort, aki megváltja a világot. Maga egy… Hagyjuk.
KEZELŐ: Na, nem kell gorombának lenni. Gondolom, sokszor ülsz otthon egyedül, magányosan, unatkozol. Olyankor felhívod, ő átmegy hozzád. A magány elrepül.
FIÚ: Mi van?!
KEZELŐ: Semmi, semmi… Aztán… elkezd benned valami motoszkálni. Szüntelen kínoz, de nem tudod, mi az. Egyre kevésbé szereted, egyre kevésbé vágysz rá, mégis áthívod, mert ugye ki akar egyedül lenni… Nemde?
FIÚ: Izé… Nem tudom.
KEZELŐ: Azután rádöbbensz, hogy egyre inkább idegesít. A hangja, ahogy hozzád szól, ahogy néz rád, vagy, ahogy más fiúkkal eljárkál. Mint pénteken.
FIÚ: Mit beszél? Milyen péntek?
KEZELŐ: Semmi, semmi… Tegnap este a szobádban ültél. Unatkoztál. Ránéztél a telefonodra, nem írt, nem hívott. Minden második percben ránéztél a telefonodra, közben találgattad, hol lehet, és ami fontosabb, kivel. Aztán felhívtad, kiderült, hogy otthon ül, egyedül. Te mégis utáltad.
FIÚ: Na, jó, fogalmam sincs, hogy honnan tudja ezeket, de én nem hallgatom ezt tovább. Megvárom, amíg leszáll a barátnőm, és elmegyünk innen.
(csöndben állnak, a lány továbbra is kiáltozik örömében)
KEZELŐ: Aztán a vidámparkban találod magad, vele, és arra eszmélsz, hogy egy kopasz, félszemű medve miatt dobálsz már egy órája. Olykor rápillantasz, dühös vagy. Netán a megbuherált konzervek helyére képzeled. Egyre erősebben dobsz. (szünetet tart) Egyszer csak rájössz, hogy unod az egészet, unod őt is. Legszívesebben belefojtanád a kopasz medvébe. Aztán kiszemeli Maryt. Azt mondja, üljetek fel rá. Te nem akarsz. Nem a hajótól félsz. Attól félsz, hogy felszálltok, a rács bezáródik, és ti kettesben maradtok. Kettesben maradtok, pedig te gyűlölöd. És félelemmel tölt el, ha arra gondolsz, ő ennek ellenére szeret.
FIÚ: Én nem tudom, hogy ki maga, de… (nagyot sóhajt)
(állnak, a háttérben még mindig a lány kiáltozik)
KEZELŐ: Még van egy perce. Még elfuthatsz. Gondolj csak bele. Kisétálsz azon a kapun, és vége. Nem hallod többé ezt az éles hangot, nem kell többé undorodva a szemébe nézned, nem kell vele nevetned, nem kell hozzáérned.
FIÚ: De… Én… (újabb sikoltás) Viszlát! (kirohan)
KEZELŐ: (földet nézi, csóválja a fejét) Szegény fiú… Szegény fiú.
(a lány visszajön)
LÁNY: Hol van a barátom? Miért nem akart minket felengedni? Ez nagyon jó volt!
KEZELŐ: Azt üzeni, sajnálja, nem szeret, ne hívd. Soha többé.
LÁNY: Ezt nem értem. (zavarában nevet) Már megint viccel, ugye? Nagyon gyenge… Mennyit adott magának ezért?
KEZELŐ: Kislány, kislány… Te is tudod jól, nem szeretett. Nem szeretett valójában soha. És azt is tudod, hogy te sem szereted. Nem szeretted soha.
LÁNY: Beszél itt hülyeségeket. Hagyjon engem békén! Mondja meg, hogy merre ment a barátom, és ne locsogjon ostobaságokat. Igaza volt, maga bolond.
KEZELŐ: Félelmetes, nem igaz? Egyedül maradtál. Nézz csak körbe. Senki nincs itt, és az egyetlen támaszod is itt hagyott. Örökre.
(a lány leül egy padra)
LÁNY: Hazudik. Kérem, mondja, hogy hazudik.
KEZELŐ: Igazat mondok.
(lány pityeregni kezd)
KEZELŐ: No, ugyan már. Nincs ebben semmi rossz. Jobb ezen túl lenni.
(a kezelő leül a lány mellé)
KEZELŐ: Ahogy az amerikai író… Hogy is hívják? Lényegtelen. Tehát ahogy mondja, az ember képes megszokni a magányt, de ha a magánya csak egyetlen napra is megszűnik, utána kezdheti a megszokást elölről. Namost annyiban tévedett csupán, hogy a magány már eredendően bennünk van. A magányt nem kell megszoknunk. Megszoknunk a magány nélküli állapotot…
LÁNY: Mi köze ennek hozzám?! Nem értem.
KEZELŐ: Tehát megszoknunk a magány nélküli állapotot kell. A magányhoz ragaszkodunk, a magány kell nekünk. Megiszol velem valamit?
LÁNY: Tessék?
KEZELŐ: Semmi, semmi… Hol is tartottam? Ja, igen. A magány anyaként vigyáz ránk, magányunkban semmi baj nem érhet minket. Nincs, aki bántson, nincs, aki hazudjon nekünk, nincs, aki fájdalmat okozzon. A többi lényegtelen.
LÁNY: Persze… és nincs, aki szeressen minket.
KEZELŐ: Az lényegtelen. Gyakran, amikor Maryben ülök, már zár a park, figyelem, hogy viselkednek az egyedül maradt emberek. Valaki a párját várja, míg az a mosdóban van, valamelyik kisgyerek a szüleit keresi, a takarító egyedül szedi a szemetet, valaki egyedül bolyong, mert… egyedül jött.
LÁNY: Mit akar ezzel?
KEZELŐ: Egyedül lenni természetes. A magány természetes. Nem kell tőle rettegni.
LÁNY: Nem értem… Fázom.
(a kezelő közelebb csúszik hozzá, átkarolja)
KEZELŐ: Igyunk egy teát. Ha szeretnéd, haza kísérlek.
LÁNY: Rendben.
(sötét)
VÉGE