Örülök, hogy végre ezt letisztáztuk. Szilvi már egy hete meg van rám sértődve valami ostoba suli buli miatt. De mit ne mondjak, fölöslegesen pattog, csak megmentettem az alkohol káros hatásaitól; valaki becsempészett egy üveget a haloween partyra, de hát nem volt annyi, hogy csak úgy osztogassuk.

Lényegesen nyugodtabb légkörben, karonfogva sétálgattunk az Andrássy úton, nézegettük a csillogó kirakatokat, miközben Szilvi ódákat zengett egy erdélyi várkastélyról, ahol a szüleivel volt a hétvégén. Mikor elkezdtem unni, közelebb terelgettem a kedvenc üzletéhez, mert tudtam, az végre beléfojtja a szót.

• Apa azt mondta, az érettségire kaphatok egy pénztárcát – Lehelte vágyakozva, miközben aLouis Vuitton bolt előtt ácsorogtunk. Egy pillanatra megsajnáltam, nekem apa mindig hoz valami király cuccot az üzleti útjairól.

• Gyere, az érettségi még messze van, inkább igyunk egy kávét. – húztam tovább, miközben egy nagyon jóképű férfival szemeztem. Ezért is siettettem Szilvit, ha sokat álldogálunk, a végén még idejön. Így arra gondoltam, hogy még dobok egy mosolyt neki, majd elindulunk. De túl későn, a férfi megindult felénk.

• Sziasztok lányok, nektek ebben az időben nem az iskolában lenne a helyetek? – kérdezte mosolyogva.

• Hát, szünet van – vágtam rá habozva – így inkább az esti bulihoz nézegetünk ruhákat.

• Ó, valóban? És kinéztetek már valamit? Itt akarjátok megvenni? – intett a fejével a Burberry kirakata felé.

• Áh dehogy – vágta rá lemondóan Szilvi – talán valamit a H&M–ben.

Úgy tűnt, jó kedve lett ettől, felcsillant a két gyönyörű, sötét szeme, ám elpillantott a vállunk felett.

• És mit szólnátok, ha azt mondanám, hogy nem kell lemondani, például erről a ruháról?

• Tényleg, és hogyan? – kapott az alkalmon Szilvi, miközben epekedve mustrálta a piros overállt.

• Pont ilyen szép, fiatal, okos, üde lányokat keresek, mint ti – mondta mosolyogva.

• Maga valami modellügynök? – igyekeztem gyanakvást csempészni az amúgy izgatott hangomba.

• Hát, mondjuk. Kíváncsivá tettelek titeket? Ha megadjátok a számotokat, egy kollégám felhív titeket a részletekkel.

Kisebb tárgyalás után megállapodtunk, hogy attól még semmi sem fog történni, ha megadjuk a számunkat, és kár lenne kihagyni egy ilyen lehetőséget, ami csak úgy az ölünkbe hullik. Miután elváltunk a férfitól, azt is megbeszéltük, hogy amíg nem tudunk meg mindent, nem mondjuk el a szülőknek, úgyis csak kotnyeleskednének, megfogadva ezzel a szép idegen tanácsát.

 

• Engem máris hívott valaki! Veled is pasi beszélt? – hallottam meg a barátnőm izgatott hangját a telefonból.

• Nem, itt semmi se. Most hívtak? Már nyolc is elmúlt. – feleltem fáradtan.

• Hát, nem régiben. Mindegy, holnap nem megyek törire, úgyis dogát írunk.

• Azt én se akarok, elkísérhetlek? Legalább megnézem, hogy mi ez a titokzatos álommeló.

• Hát, már mondtam nekik, hogy egyedül megyek, szerintem meg kéne várnod, amíg téged is felhívnak.

• Ne csináld már, most miért nem akarod, hogy elkísérjelek?

• Jaj, nem tudom, lehet, hogy direkt külön akarnak találkozni velünk.

Mit ne mondjak, nem tartottam most Szilvit túl jó fejnek, de gondolom ez a kicsinyes bosszúja azért, hogy kihagytam a legnagyobb muriból. Fogadjunk, hogy komplexusai vannak mellettem, azért nem akarja, hogy elmenjek. Különben is, csak ő zsebeljen be lóvét, nekünk úgyis sokkal több van. Önző kis szuka.

• Jó, akkor menj nélkülem. Bár egyedül egy ilyen szép, fiatal lány? Az utca sok veszélyt tartogat.

• Szerintem azért meg fogom oldani.

• De hova kell menned amúgy?

• Mmm…várjál – motoszkálás a másik oldalról – Papírgyár utca 3.

• Hát, az fogalmam sincs, hogy hol van. Mindegy, mivel én megyek órára, ezért belenézek az anyagba, szóval puszika, és sok sikert holnapra.

• Köszi, akkor suli után, kettőkor a Snapszban. Puszi

 

Üveges szemmel meredtem a jegyzeteimre, képtelen voltam Mária Teréziára koncentrálni, amikor az a sármos idegen lebegett előttem. Nem értettem, hogy miért Szilvit hívják előbb. És ahogy tanulás helyett visszagondoltam a délelőtt eseményeire, egyre inkább furcsálltam, hogy semmit nem tudunk a munkáról. Biztos azért felejtettünk el hosszabban kérdezősködni, mert annyira megnyugtatott a férfi megjelenése és a magabiztossága. Töprengve gurultam a számítógép elé, beütöttem a címet. Az iskolába vezető úttól kívül esik, de a 136–os busz kivisz oda. Biztos Szilvi is ugyanígy ül, ábrándozva a Google térkép felett. A műholdas képre meredve csak egy fehér téglalapot láttam. Talán egy gyárépület lehet. Minél többet bámultam a képernyőt, annál inkább körvonalazódott bennem a terv.

 

Reggel hét. Az őszi idő morcosan gomolyog kint, ki hinné, hogy az enyhe nap felszárítja délre ezt a nedves ködöt. A tükörképem sötét karikákkal néz vissza rám. Az ágyam melege hívogatóan húz visszafelé, de elszántam magam. Kilencre odaérek, Szilvi egy órával később megy csak, nem is fog tudni róla, hogy ott jártam, csak bekukkantok.

 

Korgó hassal lépett ki a szabadba, hangtalanul csukta be maga után az ajtót, majd szórakozottan elmosolyodott. Apja ismét üzleti úton van, a cselédnek meg semmi köze ahhoz, hogy hova megy. Mégis halk léptekkel hagyta el jól ismert utcákat.

 

Mire elsétált onnan, ahol a busz letette, a nap is derengeni kezdett. A térkép elég pontos volt. Egy fehérre meszelt hatalmas épület előtt állt. A néhol törött ablaküvegek, és az égbe meredő kémények kissé kísérteties hatást keltettek, nem beszélve a súlyos, fekete vasajtóról, ami résnyire nyitva állt, és az előtte szotyolázó kövér pasasról. Így hát kézenfekvőnek tűnt, hogy először az épület hátsó részét fedezze fel. Hisz egy ekkora gyárnak kell, hogy legyen hátsó kijárata is. Átlépett egy rozsdás kerítés oszladozó maradványain. Úgy érzete, elefántszerűen trappol a fűben szétszórt törmeléken, az izgalom heve ott dobolt a halántékában, aggódott, hogy meghallja valaki.

Hatalmas kő esett le a szívéről, amikor meglátott egy kisebb, piros ajtót az épület hátuljának szélén. Gyorsan odalopakodott, s egy mély levegővétel után lenyomta a kilincset. Ő maga is meglepődött, amikor nem állta semmi sem az útját. Ahogy kitárta az ajtót, sok ember beszéde csapta meg a fülét, tétovázás nélkül besurrant az ajtón.

Arra számított, hogy belülről is olyan rosszul néz ki a gyár, mint kívülről; romos, omladozó vakolat, a rácsok és szilánkok különös játékával átszűrődő napfény, ilyesmi. De e helyett, egy elfüggönyözött térben találta magát. A hatalmas vörös anyag eltompította a benti hangzavart, mintha nem is magyarul beszéltek volna, egy értelmes szót sem tudott a kurjantásokból kivenni.

 

Közeledő léptek zaját hallotta, két hosszú pillanatot arra vesztegetett, hogy a terület kellős közepén toporgott, majd a helység egyetlen széke felé vette az irányt, és gyorsan bebújt a függöny mögé. Hál istennek jól számolt, csak a fallal találta magát szembe. Abban reménykedett, hogy a szék majd elleplezi dudorodó alakját.

• Nem sokára tíz, három új lányt is várunk – jött félelmet keltően közelről egy hang.

• Marcus, az a Casanova, minden napra jut neki egy pár lány, akárkit felszed.

• Én bezzeg egyedül alszom éjszakánként – fejezte be a nyilvánvaló gondolatot a másik férfihang egy kis szünet után.

• Na, hát legalább milliókkal alszunk

• Az már igaz – horkantak fel közösen, hosszan, öblösen nevettek.

• Mit álltok itt, két marha, nem adtam nektek feladatot? – csendült fel egy ismerős hang. – Te menj ki az első lányért a buszmegállóba, hadd érezze úgy, hogy törődünk vele. De vegyél magadra valami normálisat, úgy nézel ki, mint egy közönséges bűnöző.

A harmadik félből – csak találgathatott, hogy biztosan csak hárman vannak, s azon aggódott, nehogy észrevegyék, remeg a függöny – egy kuncogásszerű nyikkanás szakadt ki, majd három pár láb lépdelését hallotta távolodni.

 

Kibújt az anyag mögül, majdnem feldöntve az oda helyezett újságtartót. Önkéntelen mozdulattal leporolta ruháit, majd rápillantott az órájára: 9:27, még van időm. A függönyhöz lépett, alig várta, hogy elhagyja ezt a furcsa piros szobát. Úgy egy percet töltött el – önmagán is szégyenkezve – azzal, hogy lehelet finom mozdulatokkal próbálta megtalálni a körfüggöny szélét. A háta mögé pillantott – csak a biztonság kedvéért – , leguggolt és résnyire nyitotta a szöveteket. Sötét. És csend. Hova tűnt az a nyüzsgés, amit hallottam? Egy határozott mozdulattal szétnyitotta a függönyt. Most már tényleg a gyárban volt, tőle jobbra végig ajtók sora, és balra ugyanez – próbált terepszemlézni, míg behúzott nyakkal elsietett egy oszlop mögé. Kifújta az izgalomtól rángó levegőt, majd a pillér mögött guggolva folytatta a felmérést.

 

• Az azt hiszem világos, hogy nem valami gyárhangulatú fotózás lesz. De akkor mi?

  Nem volt sok ideje tovább töprengeni, kiáltozást hallott, majd egy korabeli lány viharzott be a főbejáraton.

• Hol van Marcus? Beszélni akarok vele! Azonnal! – ordított türelmetlenül, leginkább az üres gyárépületnek, nem úgy tűnt, mint aki valamibe is veszi a nyomában lihegő biztonsági őrt.

• Dórikám, galambom, hát mi van, nem vártunk ma. – Jelent meg az a férfi, akikkel már ők is találkoztak. Hajszál-csíkos öltönyt viselt és egy lefegyverző mosolyt a szája szélén.

• Pelikán, mi? – szemrehányóan nézett a vele szemben állóra. Dühében penge vékonyra préselte ajkait, s várakozásteljesen állt.

• Kinyitottad a táskát? – kérdezte lemondóan, míg intő mozdulatot tett a kezével – És hol van?

• Bedobtam a folyóba. Harminchat kört húztam le. Harminchatot! Mit ne mondjak, undorító férgek vagytok – Látszott, még folytatná, de akkor két marcona ragadta meg két oldalról. A félelem belé fojtotta a szót, dermedten, kerekre tágult szemekkel még kipréselte magából: Mi a fene?

• Sajnálom, hogy nem követted az utasításaimat. Igazán sajnálatos… Így most fel kell ébrednie a kis királylánynak az álmából. – tette hozzá kis szünet múlva.

 

A férfi gondterhelten indult el, épp a búvóhelye irányába, és a két másik követte, maguk között húzva az ernyedt lányt, majd a gyár közepén megállva, megnyomott egy gombot.

Addig észre sem vette, hogy az épület nem csak ajtók sorából áll, míg fel nem tűntek a vidáman nyaldosó lángok. S egy pillanat sem telt bele, bedobták azt a szegény lányt a kemencébe. Egy percig még kísértetiesen visszhangzott a sikoltása, ám az is elhalt. A tűz elégedett morgása maradt, saját szaggatott légzése, és Marcus parancsoló hangja:

 

• Örülök, hogy már átöltöztél, és az a fruska nem szakította el az öltönyöd. Sokba került nekem. Indulj a lányért. Most már biztos, hogy szükségünk lesz utánpótlásra. A másik csitrit is fel kell hívnom, noha nem akartam. A dörzsölt lányokkal csak a baj van.

A csatlós egy ideig megdermedve állt, de félt főnöke haragjától, így elhaladt mellette is, majd szétnyitva a függönyt, a buszmegálló felé vette az irányt.

 

Halálra váltan támaszkodott az oszlopnak, arcán fel nem száradt könnyek, orrában égett hús szaga. Meredten nézte Marcus hátát, aki ugyanilyen meredten bámult a kemence elhaló lángjai közé. Csak akkor eszmélt föl, hogy őt említhették az előbb, amikor a férfi elővette a telefonját. Szédült iramban kapott a sajátjához, és lóhalálában kikapcsolta. Ennél hosszabb ideig még sosem tartott a mobilnak, hogy leálljon. Mire a füléhez emelte a telefont, az övé már süket volt. A férfi beszélni kezdett, és kimért léptekkel haladva eltűnt az egyik ajtó mögött.

Nem is engem hív – nyugtatta meg magát. A barátnője öt perc múlva ideér. Nem tudta, mit tegyen most, a kemencés jelenet után nem sok kedve volt ficánkolni. Élni se nagyon, mardosta a bűntudat és az önsajnálat.

Kihasználva a gyár ürességét, egy ládát cipelt a függöny egyik oldalához, hogy bunkert biztosítva magának hallgathassa a tájékoztatót.

 

• Örülök, hogy el tudtál jönni, sokat kellett utazni? – Hallatszott a kedélyes hang az anyag másik feléről. Erről az oldalról kifejezetten mézes-mázosnak hangzott, felfordult a gyomra. Míg ő a rosszullét ellen küzdött, tovább folyt az udvarias társalgás.

• Szóval, gondolom már igazán kíváncsi vagy, hogy miről is van szó pontosan – tértek végre a lényegre. – A kollegám mondta a telefonba, hogy egy szállításról van szó?

• Aha.

• Mesélt még valamit esetleg?

• Csak azt, hogy nagyon értékes és vigyázni kell rá. Mármint a csomagra. Meg hogy épp ezért, titkos.

• Valóban így van, és gondolkodtál rajta, hogy mi lehet ez?

• Hát vannak ötleteim, de… mi?

• Nos, az első és legfontosabb az, hogy sosem lehet a táskát kinyitni. Hogy miért? Azért, megmondom neked, mert egy hibernált madár van benne.

• Mi? Egy madár? Miféle madár?

• Egy pelikán. Az a lényeg, hogy a pelikán nagyon értékes, és ez azért is van, mert nem szállítható rendesen. Most felmerülhetne benned a kérdés, hogy akkor még is hogyan. Úgy működnek, mint a papagájok – csak drágábbak annál – ha teljes sötétben vannak, akkor nincs gond. Épp ezért a legfőbb szabály az, hogy soha de soha és ezt tényleg jól jegyezd meg, soha ne nyisd ki a táskát. Megértetted?
  A saját érdekedben, ha kiszabadul, halálra csipked. – tette hozzá némi szünet után.

• Meg. És mennyit kapok érte akkor? – Jött az ambiciózus kérdés. Látszik, hogy nem tudja, amit én tudok – gondolta magában.

 

A szokásos helyükön, a kávéház teraszán, sült krumplit majszolva ücsörgött. Rögtön szólni akart a lánynak arról, hogy mit látott, de nem érte el a buszt, amivel Szilvi visszaindult, és a kihallgatott címen is hiába várta. Míg fagyoskodva várakozott, eszébe jutott, hogy a telefonja még mindig ki van kapcsolva. A két egybefonódó tenyeret figyelve a képernyőn, a pelikánon morfondírozott: Micsoda hülyeség. Bár arra elég, hogy ne akarjam kinyitni a táskát… a gondolatokat félbeszakította a telefon pittyegése. Három nem fogadott hívás, és egy sms. Szia, el tudnál jönni hozzánk valamikor?

Az első ötlete és vágya az volt, hogy most azonnal menjenek a rendőrségre, fújjanak riadót, de belegondolt abba, hogy ha becsörtet két tini lány a kapitányságra, csak úgy, és hatalmas leleplezésről beszélnek, nem is fognak hinni nekik. Pláne ha megemlítik a pelikánt is. És már a táska sincs náluk.

• Vajon mégis, mi lehet benne? – Míg morfondírozott, mellé toppant Szilvi boldogan.

• Na, mi volt? – kérdezte gépiesen, alig elszakadva előbbi gondolatmenetétől.

• Jaj, semmi különös, fotóztunk, holnapután kell visszamennem a pénzért.

• Na ne, tényleg? Fotóztatok? – Kérdezte akaratán kívül leplezetlen gyanakvással. – Biztos?

• Mi biztos, megkérdőjelezed a szavam? Igen. És azért engem hívtak, mert én szebb és ügyesebb vagyok, és jobban kellek nekik. – mondta büszkén, indulattól fűtve.

• Jó, de akkor egyszeri alkalom volt legalább? – ment bele a játékba, nem akart veszekedni azon, hogy követte őt a gyárig. De azért aggódott.

• Hát ezt majd megbeszéljük, ha visszamegyek. De szerintem kelleni fogok még nekik. – mosolygott kacéran. Ó, és oly ostobán!

• Jaj, Szilvi, kérlek, inkább ne is menj vissza, tényleg, veszélyes lehet! – Ragadta meg a kezét, a sírás kerülgette hirtelen, szólni akart: „Láttam”, de a másik haragosan belé fojtotta a szót.

• Te hülye vagy? Majd nem megyek vissza a pénzemért, valószínű! Csak azért mondod, mert féltékeny vagy, hogy kivételesen nem te vagy a középpontban. És tudod mit? Elegem van, hogy az árnyékodban élek! Ez a lehetőségem, hogy saját lábra álljak, meg hogy nekem is legyenek végre márkás cuccaim. A legjobb lenne, ha ezt most itt befejeznénk, sőt meg fogom mondani a csávónak, hogy ne is hívjon téged, mert nem vagyok hajlandó együtt dolgozni veled. Fogadjunk, hogy nem is hívtak. Törődj bele, hogy most Én kellek valakinek, és nem te – hangja hideg süvítésből rendkívül gyorsan áttért harsogásba, s a járókelők furcsálló pillantásokat vetettek rá, de csak addig, míg sarkon nem fordult, faképnél hagyva a tátogó lányt, akinek esélye sem volt lebeszélni a makacs tinit az álmairól.

 

Tanácstalan volt barátnőjével kapcsolatban. Kicsinyesnek látta most, aki nyilván tudja, hogy valami nincs rendben, de inkább nem kérdez, csak jöjjön a pénz. Ugyanakkor féltette is őt, de az igazság feltárását kénytelen volt elnapolni, és csak reménykedhetett, hogy az a konok lány nem keveri még nagyobb bajba magát.

 

Az az alak várta kopott öltönyben, akit tegnap fogta a lányt. A gondolattól újra összeszorult a gyomra. Csendben sétáltak a gyárig, majd beléptek a már ismerős piros ajtón.

• Ülj csak le, vegyél egy magazint, mindjárt jön a főnök és elmond mindent.

  Különös volt a függöny ezen oldaláról várakozni, de így legalább tudott időt szakítani arra, hogy lenyugtassa légzését és remegő lábait. Eltelt öt perc és nem történt semmi. Szórakozottan felkapott egy újságot és lapozgatni kezdte. Szinte a végén járt, mikor lépteket hallott. Az ölébe ejtette a lapot, s ökölbe szorította izzadó tenyerét.

• Szervusz…Hanna, igaz? – Marcus maga elé húzott egy hokedlit, és egy pillanatra elmerengve, profihoz egyáltalán nem illően, állatias tekintettel meredt rá. Talán ő maga is rájött, mert barátságos mosolyra húzta a száját – s még rettentőbbnek tűnt az, hogy még a szeme is mosolygott, Hannát kirázta a hideg.

Ugyanazt a béna mesét mondta el a hibernált madárról, és így utólag csodálkozott is, hogy hogy lehet, hogy a barátnője egyáltalán nem akadt fent a hibernáción a sporttáskában. Na de sosem volt jó fizikából. Elmosolyodott a gondolatra, s a férfi ezt bíztatásnak vette.

• Szóval ezt kell elvinned itt a megrendelőnek, a boldog madártulajdonosnak. Rendben?

• Rendben, de miért nem lehet autóval szállítani? – nem akart sokat akadékoskodni, de úgy érezte, hogy muszáj belekérdeznie a képtelen mesébe.

A férfi nem jött zavarba:

• A rázkódás miatt, könnyebben felébred a madár. Ne aggódj, mi mindent kitaláltunk, neked csak el kell vinni a címre és aztán meg felmarkolni a pénzt.

• Hát akkor ide azt a táskát, és már jövök is este a pénzért – mondta kényszeredett mosolyra húzva a száját.

• Ez a beszéd, ilyet várok valakitől, aki autós magazint olvas.

Egy pillanatra zavarba jött, majd letekintett az ölébe. Az olvasatlanul átlapozott magazin egy hatalmas terepjárónál volt kinyitva. Zavartan belenézett a másik szemébe.

A titokzatos sötétség, ami az étcsokoládé szemekben ült mélyen, eddig sokkal vonzóbbnak tűnt. Ma inkább fenyegetőnek látszott. S ott álltak bénultan, a férfi meleg tenyerében a lány ernyedt, hideg keze, a vállára valaki egy súlyos csomagot akaszt, és már tessékelik is kifele.

 

Lihegve dobta a táskát a padra. Izgalommal vegyes félelemmel húzta a cipzárt az egyik oldalról a másikra. Mélyet lélegzett, a fagyos levegő átjárta minden porcikáját, megborzongott, majd elszántan a bőrönd fölé hajolt. Nem döbbentette meg túlságosan a látvány.

„A fiúk nem aprózzák el a dolgot, nem csak drog, hanem még fegyverek is. Úgy néz ez ki, mint egy induló bűnözőknek-csomag.” Nem akart kotorászni a táskában, a tévéből tudta, hogy senki nem látná szívesen az újlenyomatát a bizonyítékon. Így becsukta a táskát, és végre a rendőrkapitányság felé vehette az irányt.

 

Közlemény

 

Kiss János, alezredes BRFK, VII. kerület, a mai napon 2012. november 13. eljárást indít ismeretlen tettesek ellen.

Egy kislány (név szerint Vörös Hanna, született: Budapest, 1998. december. 27) jelentette a törvénysértést. Az III. Kerületi Papírgyár utca 3–ban drog és fegyvercsempészet folyik. Az elkövetőnek jelenleg csak a keresztnevét tudjuk (Marcus) és két cinkostársról is értesültünk, de feltételezhetően többen vannak. Bizonyítékként egy Adidas márkájú sporttáskában csempészárut hozott be a kapitányságra, több kiló kokaint, extasyt és 2db Smith & Wesson .500–as Magnum revolvert és egy kis zacskó gyémántot. Miután a labor mintát vett, a táska visszakerül a lányhoz, aki saját biztonsága érdekében kiszállítja az árut. Még nem született bírói döntés az elfogatásról, szükségünk lehet a lányra, mivel valószínűsíthető, hogy fentebb említett Marcus, kapcsolatban állhat a híres –„szamárcsempész”–szel, Marco Amado Escobarral, és akkor mindenképp szükséges a tanúvallomás.

Nem veszélyeztethetjük a gyermeket. A probléma előterjesztve, bírói végzés és házkutatási parancs nov. 15–re várható.

A férfiakat kábítószer-és fegyvercsempészetért, illetőleg emberölésért kőrözzük.

Csatolva a tanúvallomás, a sporttáska képe. Arra kérek minden kollegát, hogy fokozottan figyeljen a sporttáskás tinédzserekre.

 

2012. november 13.

 

Két nap múlva csöngött a telefonja, ahogy ígérték.

• Szia Hanna, Fiedler nyomozó vagyok, megérkezett a végzés.

• Rendben, akkor menjek be a kapitányságra?

• Igen az lenne a legjobb, de előtte meg kell kérdeznem, biztos vagy benne, hogy jönni akarsz? Ez nagyon veszélyes lesz, könnyen bajod eshet. Nem lesz bent veled senki sem.

• Igen, Dóriért és Szilviért is muszáj megtennem. És az összes lányért, aki belesétál a könnyű pénz csapdájába.

• Bátor lány vagy. Akkor itt várunk bent.

 

Elgondolkodva válogatott a szekrényében. Kezébe akadt a rózsaszín pulcsi, amit még édesanyja kötött neki. Elszorult a szíve, s arcát az anyagba temette, magában pedig arra gondolt, „Jaj Mama, hogy kerültem én ebbe bele?” A percnyi elgyöngülés után összeszedte magát, hideg vizet locsolt az arcára, elkészült. Mélyeket lélegezve figyelte magát a tükörben. Nem is arra volt kíváncsi, hogy hogyan fest, csak úgy érezte, még utoljára bele kell vésnie az agyába, hogy hogy nézett ki. Halni készült, rettegett. A konyhaasztalról felmarkolta a rendőrség lapját, épp ahogy számított. Apja anélkül írta alá az engedélyt, hogy megnézte volna, mire adja, már el is repült messzire. Tényleg nem volt meglepve, de nem is volt most szüksége a felesleges bonyodalomra. Fogta a cókmókját, és a hetedik kerület felé vette az irányt.

 

A rendőrkapitányságon mindenki izgatottan rohangált, felbolydult a hangyaboly. Anélkül sétált át a várótermen és a folyosókon, hogy bárki megkérdezte volna, ki ő és mi járatban van. Mikor már úgy érezte, eltévedt, egy barátságos kék szempárral találta szembe magát.

• Hanna, igaz? – kérdezte mosolyogva az ismeretlen ember.

• Igen – szűkítette össze a szemét, nem tudott róla, hogy a homlokára lenne írva a neve.

• Ó, Fiedler nyomozó vagyok, valóban, csak telefonon beszéltünk.

  Hirtelen úgy érezte, szája ismét lefele görbül. A félelem jeges marka szorította gyomorszáját, legszívesebben apja meleg szorításában pityergett volna otthon. Siratta volna Dórit, és önmagát.

• Látom izgatott vagy, ezt megértem. Nem is tudom, hogy engedélyezhették ezt az akciót – megnyugtatóan a vállára tette a kezét, s a lánynak vissza kellett fognia magát, hogy ne bújjon a férfihoz.

• Csak, fogja meg a kezemet, kérem, nagyon félek – mondta elhaló hangon. A férfinak magasba szaladt a szemöldöke, s megszorította a pici kezet. Itt bent, mióta először tűnt fel, mint a mérgezett egér készülnek az akcióra, lépten-nyomon úgy hivatkoznak erre a szegény kislányra, mint „a csaj”, és időközben el is felejtette, hogy egy apró, törékeny lányt fognak a bevetésnél használni.

• Mindjárt jövök Hanna, addig várj rám a néni irodájában – vezette be a pszichológusnőhöz a kislányt.

 

A fülében dübögött a vére, míg megtapogatta a téli kabátja alatt lapuló golyóálló mellényt. Hiába magyarázta a rendőröknek, hogy őt bizony előbb emészti fel a tűz, vagy lövik fejbe, nincs erre semmi szüksége, de a nyomozó ragaszkodott hozzá. Kényelmetlennek találta, alig bírt mozogni, ernyedt végtagokkal állt a sötétített üvegű minibusz mellett.

 

• Hanna figyelj rám, nagyon fontos, hogy ne hibázz, mert akkor semmi értelme nincs, hogy kockáztatjuk az életedet. Bemész, és kérdezgesd, hogy honnan jön a csomag. Amint elegendő információnk van, bemegyünk. Tarts ki, a mikrofonon hallunk téged.

• Ta-talán ha lenne nálam valami, nyugodtabb lennék. Mondjuk egy kés. – maga sem tudta, mikor szedte fel a dadogás új szokását, rájött, hogy sürgősen meg kell nyugodnia, mert halottsápadt arca Marcusnak is fel fog tűnni.

• Nem, semmi értelme, közelebb leszek hozzád, mint gondolnád – igyekezett bátorítóan mosolyogni. Hanna még megszorította a fiatal nyomozó kezét, és határozottan az ajtó felé indult.

Öles léptei egyre közelebb vitték az ajtóhoz, s fülében úgy lett erősebb a zsongás. Hátrapillantott, még utoljára: a nyomozók elhelyezkedtek, egyiket sem látta. Még vett egy utolsó mély lélegzetet, majd lenyomta a kilincset. A gyár ismét csendes volt. Tétován húzta szét a vörös függönyt, és vékony hangon kiáltott a térbe:

 

• Hahó, valaki? – egy hosszú percig semmi, majd valahol valaki lenyomott egy kilincset.

• Ó, te vagy az? Ja, a fizetés, igaz? Majd elfelejtettem. – Marcus jókedvűnek tűnt.

• Igen – felelte haloványan mosolyogva. – és a barátnőm is volt itt? – kérdezte, csak hogy elindítsa a beszélgetést.

• Igen, tegnap – mondta fel sem nézve kezéből, ropogós deákokat számolt. – Tessék, ez a tiéd – Ejtett a kezébe hármat. – Hmm, várjunk csak, mondjuk, gyere vissza holnap is, jó?

• Nem, az nekem nem jó, akkor inkább most vinném el. Megint egy táska?

• Igen. Azt hiszem, ma is elviheted, nincs akadálya – mondta, míg a kijárat felé terelte a lányt.

• És amúgy honnan hozzátok őket? – Fordult a férfi felé, nem akarta, hogy ilyen gyorsan kitessékelje.

  Egy pillanatra megakadt, majd felé fordította az arcát, és mosolyogva mondta:

• Afrikából jönnek, hajón. Az elringatja őket.

• És… hogy jött ez a pelikán biznisz? Ha én ennyit kapok, gondolom megélsz belőle, de azért szokatlan. – erőltetett ő is könnyedséget magára.

  A férfi most már összevonta a szemöldökét, a lány megdermedt.

• Hát, a jó lehetőségeket ki kell használni – mondta, majd éleset füttyentett. Hanna értetlenül nézett rá.

• Csak a táska – intett szórakozottan a háta mögé.

• És tök egyedül viszed az ipart? Mennyi táskát szállítasz egy évben? – úgy érezte kifogy az időből, izgatott lett. Míg a férfi válaszára várt, jobb oldalról az egyik verőlegény bukkant fel egy újabb Adidassal a kezében. Marcus gondterheltnek tűnt, még egyet füttyentett, majd végre ránézett.

• Eleget. Miért érdekel ennyire?

• Nem tudom, tök érdekes, soha nem hallottam még ilyenről. De viszik rendesen, azt látom, milyen gyakran jön a hajó? – kétségbeesett, a férfi éber volt, és nem kotyogott.

• Túl sokat kérdezel. – nézett rá gyanakvóan. – És a sok kérdést nem szeretem.

• Jaj, hát csak kíváncsi vagyok – kezdett pánikba esni, de tudta, ez kívülről még nem látszik. S folytatta volna újra a puhatolózást, de akkor két vasmarkot érzett a két karján. Hátrapillantott, s egy vigyorgó aranyfogsorral találta szembe magát.

• Kinyitottad a táskát, igaz? – kérdezte zordan.

  Érezte, hogy nem irányítja saját testét, halkan nyüszíteni kezdett, míg a katlan felé húzták.

• Kérlek, állj meg, mit csinálsz? – kiáltott fel hirtelen. – Igen kinyitottam a táskát, láttam a drogot meg a fegyvereket. Ha már úgyis megölsz, mondd el, mi lesz. Hogy gondolod, a rendőrség nem veszi észre, hogy sorra tűnnek el a lányok? – mire befejezte a mondatot, már érezte a kemence irtózatos hőjét. Reményvesztetten próbált kiszabadulni a szorításból, hogy a férfi szemébe nézhessen.

• Majd tovább állunk, úgy ahogy tovább álltunk Bulgáriában vagy Szlovéniában is. – hirtelen elfelejtette minden gyötrelmét, és reménykedni kezdett. A férfi likvidálni akarja, de nem sejti, hogy mikrofon van rajta. A csevegés a gonosztevők ostoba hibája –gondolta

• Akkor régóta nyomod, megdöbbentő. Ez valami drogkartell?

• Most már nagyon elegem van belőled, kotnyeles csitri – feje bólintásával jelezte csatlósainak a feladatukat. Elemelkedett a talajtól. Sikítani kezdett. Saját visszhangját hallotta, de nem történt semmi. Egy nyaldosó láng belekapott lófarkába, megcsapta az égett haj szaga. A pánik cselekvésre késztette, hatalmasat rúgott az aranyfogó férfi térdébe. A férfi ordított, és elengedte a vállát, társa pedig meglepetésében nem tudta megtartani, feje hatalmasat koppant a betonpadlón.

 

Pittyegésre ébredt. Mielőtt még kinyitotta volna a szemét, tudta, hogy korházban van, a szag elárulta. Fáradtnak érezte magát és sajgott a feje. Lassan körbepillantott, miközben megpróbált felülni.

 

• Maradj nyugton Hanna, pihenésre van szükséged. – Az ismeretlen hang irányába nézett. Középkorú férfi ült a sarokban, ballonkabátban. – Nagyon ügyes voltál. Fiedler nyomozó is itt akart lenni, de még mindig a kihallgató szobában van. Makacsak a bűnözőink, de hála neked, ezúttal nem csúszhatnak ki az igazságszolgáltatás markából. Én amúgy Morvai nyomozó vagyok. Azért jöttem, hogy tájékoztassalak, mert mikor behatoltunk az épületbe, te már ájultan feküdtél a földön. Fiedlerre kellett volna hallgatnunk, ő már rég ott topogott a bejárat előtt, hogy kihozhasson. De szükség volt arra az utolsó pár percre is. Nagyon ügyes voltál, már előterjesztettek kitüntetésre. Hogy érzed magad?

• Megmaradok – felelte halványan mosolyogva. – de szeretnék majd beszélni a nyomozóval – maga sem tudta, hogy miért, vagy, hogy miről, de látni akarta a férfit. – Mindenki jól van?

• Rendben szólok neki, ha végez. Igen, meglehetősen gyorsan, és pontosan zajlott le az akció. Szükséged van valamire? Beszéltem az orvossal, és még egy napig itt kell maradnod.

• Annál szeretnék előbb kijutni. Hogy hátam mögött hagyhassam a történteket. És boldogan élhessek, míg meg nem halok – tette hozzá kis szünet múlva.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Herczeg Lili

 

 

Megint újabbak. Most hárman. Talán ma már ők az utolsók. Testvérek, az egyik a koronával beszél, a másik csak a káprázatos gazdagságot látja, a harmadig rám néz. Néz, néz. Sötét szemekkel. Szerelem, szerelem átkozott gyötrelem…

A lány a trónus mögötti ablaknál áll. Kifelé néz, talán elvágyik innen. Elvisszük, elviszem… Nem tudják, mire készülünk. Pénz, hatalom, csak érzések nincsenek. Csak a hatalomért tesszük, azért mert így vagyunk erősek. Legyőzhetetlenek. Csak az álmok ne kísértenének. A magas gaz, ami a kastélyig vezető út szélén hajladozik. Kaszálni kellene, kaszálni…

Miért engedi meg nekik, hogy magukkal vigyenek? De csak holnap. Holnap, láthatom a pelikánmadarat. A fiú szemei, mintha elmerülnék egy sötét kútban. Elmennek. Nekem is indulnom kell. Utánuk kell mennem.

Sötét erdő. Magas fűszálak közt haladok. A tenyeremmel simítom végig selymes fejüket. Simogatnak, hátráltatnak. A lombok között foltokban beszűrődik a napfény. Felé fordítom az arcom és érzem, ahogy simogat. A magas fű körülölel. Neszez az erdő. A szélben mintha sóhajtoznának a szálak. Nyugodt vagyok. Aztán csend. Némaság, mintha megsüketülnék.

Közelednek, hallom, ahogy felém közelednek az úton. Nem akarom, hogy észrevegyenek! Nekiiramodok. Előttem a kastély.

A pelikánmadár figyelmeztet, de kíváncsi vagyok. Mintha kiszakadna az oldalam, ha nem tudnám meg. Belepusztulnék. Rohanok a szobákon keresztül. Zakatol a fülemben a szívem. Rohanok, szaladok, lihegek, lüktetek. A pelikán figyelmeztet.

Nem nézünk ki a kocsiból. Mindhármunkat irritál az út menti magas gaz. Ahogy dolgozunk, mindig egyre több és több lesz. Az idegen lány mit sem sejtve csacsog. A többiek szórakoztatják, de engem egyre jobban undorít a helyzet. Megérkezünk. Végre csöndben marad. Jaj, a pelikánmadár! Aztán csak sikít, sikít.

Megtaláltam. Olyan sötét, mint a fiú pillantása. Szinte magához ránt. Nem ereszt. Majdnem beleszédülök. Mély, mint egy kút. Kaszakút. Örökkön dolgozó kaszakút, kaszakút. A szívem lüktet, a vérem megfagy. Elbújok. A másik sikít, sikít. Pelikánmadár.

Vér. Halál. Pelikánmadár.

Az erdőn keresztül, tébolyultan vonszolom magam haza. A tenyeremmel simítom a fűszálakat. A véres fű körülölel. Bevéreződtem. Rettegek. Értem indultak. Vér, halál, pelikánmadár.

Megérkeztek, véres vagyok. A fiú megpróbál magához rántani. Csak néz a sötét szemeivel. A pillantása, olyan mély. Már szinte zuhanni kezdenék, de megálljt parancsolok. Bűnhődnöd kell! Pelikánmadár. Nem én zuhanok, őket nyeli el a kaszakút. Kaszakút.

Vér. Halál. Pelikánmadár.

Vér. Halál. Pelikánmadár.

 

 

 

A pengék tisztítása az erdei királyok szerint a gyengeség jele. Azt mondják, a vér az igazság színe, a jog pecsétje és az adósság megfizetésének valutája. Lefordítva: viseljük becsülettel.

Aztán felhívtam a figyelmet a fertőzésekre és a szagra. Rövid tanakodás után beleegyeztek, hogy lemenjek a kaszakútba takarítani. Azt nem engedték, hogy rágyújtsak a közelében, de már nem veszem észre az ilyesmit, a fivérek szava (állításuk szerint) mindig is szent és ésszerű volt.

Amíg el nem kapták őket, jut eszembe.

Hetente pucoltam ki a lyukat, az épen maradt testek nagy részét eltemettem, a többit a kutyáknak adtam, és nem sajnáltam tőlük. Tudom, hogy a fivérek módszerei az ésszerűség határait feszegették, de az alapelv soha nem változik, és meggyőződésem, hogy egy nap rá fog döbbenni a világ erre az alapvető igazságra: hiába élnek egyesek gazdagon, kényelemben, ha nem figyelnek azokra, akik nem ilyen szerencsések.

Mégis rágyújtok, mélyen leszívom a füstöt, lehunyom a szemem, mielőtt bezárom az egész kócerájt. Apám régi pipája füstöt ereszt, a füst történeteket mesél. Töprengek.

Hullt ránk a szar évtizedeken, évszázadokon át, kisanyáim, mindannyian vérrel és arannyal fizettünk olyanoknak, akiknek mozdulniuk sem kellett semmiért, és mindennek tetejébe a lányaink és asszonyaink fizették a legszörnyűbb árat. Csak úgy lehet egyenlőség, ha így teszünk mi is.

Még egy test, az utolsó. A nap fényében a vér olyan, akár a nyálka, a ragasztó: tapadnak a koponyához a falevelek. A kaszák sorban hevernek az avaron.

Szinte még össze lehet rakni a lányt, hiába tépték meg a fivérek, még rajta van az a gazdag gönce. Apám szavai jutnak eszembe, hogy a nőgyűlölet a leggyalázatosabb bűn, amit férfiember elkövethet, mert nem a tettekkel kezdődik, hanem egy gondolattal, egy hamis gondolattal, egy megmerevedő szerszámmal, fiacskám, aztán csak azt veszed észre, hogy mindent gyűlölsz, ami nem te vagy. És az csakis a te hibád.

Megnyalom a számat.

Engem ez az egész nem érdekel. Hogy a fivérek azt támadták, ami a legjobban fájt a nemességnek, az nem az én dolgom. Nőket öltek halomra, a gyűlölt gazdagok leányait: legyen pótolhatatlan a veszteség és húsba hatoló a fájdalom, azoknak is, akik a kútba kerülnek, azoknak is, akik gyászolni maradnak. Így van ez rendjén.

Ások. Egész éjjel, ha kell. Bezárom a házat. Itt nekem már nincs dolgom, már nincs többé feljebbvalóm, aki az életem megmentése jogán parancsolgathat.

A füst most rossz ízű. Eloltom a pipát.

De a bosszú, imígy gondolom, a bosszú még hátravan.

Jönnek, hallom én. Aki túlélte, meg az egész bagázs. Még felgányolok ezt-azt, aztán ideje elbújni. S talán átöltözni.

Valami ünnepibe, ha már ekkora hepajt csapnak, jut eszembe. Néha kinézek, aztán látom, hogy csináltak a kútra nagy sírhantot a holtak emlékére. A királykisasszonynak odaadták a palotát, meg azt a fecsegő tollpárnát.

Valami ünnepibe öltözni – amennyire tőlem telik: szerényen – kifizetődő. Ahogy megtámaszkodni egy fa törzsénél, az is. Aztán egy pillanatra, de csak egy pillanatra megijeszteni ezt az egyedül kószáló kisasszonykát.

Aztán mosolyogni, félszegen.

– Szegény vándorlegény vagyok. Nem akartam ijedtséget. Ne tessék már haragudni.

Így köszöntöm. Ő a tekintetének ragyogásával hálálja meg.

Nem egészen néhány nap és kimondja egy tiltott találkozásunkon, ahogy meztelenül fekszik a fövenyen:

– Ásó, kapa, s nagyharang válasszon el minket!

Biccentek.

– Úgy legyen.

Egészen figyelemre méltó, hogy ismeri a gondolkodásmódomat, hogyan próbál hatni erre az érzékeny lélekre, a negyedik erdei kiskirály alapvető érzéseire. Szép emlékek. Apám hangja, füstje. Régi mesékben mondogatta így: ásó, kapa, nagyharang.

Talán épp ezért lesz minden a legnagyobb rendben.

Ezek a kedvenc szerszámaim.

Minden fekete. Szélsüvítést hallunk. Néhány másodperc múlva a cím fehér betűkkel jelenik meg. Utána tompul a feketeség, majd egy zúzmarás ablakot látunk. Éjjel van. A kamera lassan hátrál, s láthatóvá válik, hogy egy meglehetősen szűk, rosszul megvilágított szobában vagyunk. A kép balra mozdul. Egy ágyat látunk, mely a fallal szemközt áll. Mellette komód, rajta gyenge fényt adó kislámpa. Az ágy végében egy nő ül, kabátot és harmincas évekbeli kalapot visel. Karjait a térdein nyugtatja, közéjük hajtja a fejét. Ráközelítünk a fejére, de még csak a kalapját látjuk. Ahogy felemeli a fejét, a kalap karimája alól lassan láthatóvá válik arcának egy szelete. Kisírt szemével a plafonra néz. Mikor lehunyja a szemét, egy emlékkép villan be. A kép kissé elmosott, fakó színű. Egy irodában vagyunk, az iménti nő az asztalnál ül. Divatos kosztümöt és kalapot visel, alatta szőke konty, száján vörös rúzs, mely kirívó a fakó képen is. Vele szemben egy férfi foglal helyet, egyelőre csak kabátos hátát látjuk. Egy fényképet rak a nő elé. A kamera ráközelít a képre; egy fiatal, szinte még gyerek lány van rajta, díszes estélyiben, ékszereket és fejdíszt visel. Jómódú családból származhat. A kamera most a férfit mutatja. Jól fésült, bajszos alak, tekintetében aggodalom és egy kérdés tükröződik: „Elvállalja?” A nő arcát látjuk, tekintetét lassan felemeli a fotóról, alig láthatóan bólint. A férfi egy másik képet tol a nő elé; egy impozáns kúriát mutat nappal, amely magányosan áll a tájban. „Ide készült, mikor utoljára láttam.”

Képváltás, vége az emléknek, a nő a szobában kinyitja a szemét. Az asztal irányába tekint. A kamera követi a tekintetét, az asztalon egy átlátszó műanyag zacskó van, azt mézi. A nő feláll, odasétál az asztalhoz, felemeli a zacskót, megnézi a tartalmát. A kamera ráközelít: egy piros színű krétacsonk van benne. A nő felemeli a fejét, közben halk krétasercegést hallunk. (Ezt most is, és a későbbiekben is csak mi halljuk).

Újra elmosott, fakó színű a kép (s így lesz ez minden emlékképnél). A kamera felülről mutatja, ahogy a murvával felszórt úton megy, közben, ahogy lefelé mozdul a látómező, egyre jobban kivehető az öltözete; piros kabátot visel, munkásnadrágját fekete csizmájába, haját pedig egy svájci sapka alá tűrte. Újabb villanás. A kamera hátulról veszi a nőt, a fejét mutatja a jobb sarokban, míg a kép bal sarkában látjuk annak a kúriának a bejáratát, amit az imént a képen láttunk. Csak a kapu és a földszint ablakai látszanak. Az egyik ablakból világosság szűrődik ki a függönyön át. A nő hátrafordítja a fejét, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy nem követi senki. Megint villanás. A kamera felülnézetből mutatja a nőt, aki csengetni akar a bejárati kapun, mire az magától, nyikorogva kinyílik. A következő képen a nő az ajtó túloldalán fokozatosan láthatóvá válik, az előtér pislákoló fénye valamennyire megvilágítja. Ezután az ő pozíciójába helyezkedünk; az ajtóban nincs senki. A nő arcán zavar, csodálkozás, félelem egyvelege. Hezitál, de végül lassan elindul a befelé. Oldalról mutatja a kamera, ahogy lassan belépked az előtérbe, majd gyéren megvilágított arcára közelít. Ekkor döngve becsapódik mögötte az ajtó, s a kép hirtelen visszatér a szobában álló nőhöz, aki szomorúan, elmerengve maga elé néz. Újabb emlékkép. A nő a kúria előterében van, és éppen a széles kőlépcsőn megy fel. Egy nappaliba érkezik, innen szűrődött ki a fény. Itt is gyér a világítás, a csilláron csak egyetlen pislákoló égő működik. A kamera végigpásztáz a szoba berendezésén; sok bútor, portrék a vörös színű falon (kirívó a fakó képen is), a padlón díszes mintázatú szőnyeg, szemben márvány kandalló. Sehol senki. A fali óra tizenegyet üt.

Képváltás, megint a szűk szobában vagyunk, a kamera egy pillanatra a nő arcát mutatja, aztán piros körmös jobb kezét, ahogy megszorítja a zacskót. Utána egy villanással ismét visszaugrunk az időben. A nőt látjuk felülről, ahogy felfelé halad az emelet felé vezető lépcsőházban; a falilámpák pislákolnak, az ablaktáblákat veri a szél s az eső. Közben krétasercegést hallunk, mely elnyomja a vihar zaját is. A nő az emeletre leágazó folyosó elé ér. A krétasercegés elhal. Hirtelen megtorpan, jobb oldalra akar tekinteni, amikor hatalmas villámlás hallatszik, s az egyik ablak tábláit kivágja a szél. A nő felsikolt. Minden fény kihuny, csak a villámlások adnak fényt. Az elsötétült folyosót látjuk. Izgatott levegővételt és kotorászást hallunk, majd kattanást. A nő felkapcsolja a zseblámpáját, előre világít. Kissé hátrébb áll, hogy szemügyre vehesse a falat. Az emeleti folyosó kőfalára valaki piros színű krétával felírt egy szöveget, mely szinte világít a lámpa fényében: „Fordulj vissza, mert megbánod! Pelikán.” A nő eltátja a száját, szemében meglepettség, félelem. Megint villámlik, és a villanást követően visszavált a kép a szűk szobába. A nő már leült, kezében egy elnyűtt játékmacit tart és azt nézi meredten.

Képváltás, ismét a folyosót látjuk. A kivágódott ablakból fékcsikorgás, majd kiabálás hallatszik fel. Néhány másodpercen belül hallható, hogy többen bejöttek az házba. A nő a folyosó felé szalad, gyorsan veszi a levegőt. A kamera pár másodpercig elölről, majd hátulról mutatja. Közben megint hallható a krétasercegés, de most már sokkal agresszívabban, aztán hang hirtelen elhal. A nő ki akar nyitni egy ajtót, de az nem enged. Megint krétasercegés. Többel is megpróbálkozik, de csak egyet sikerül nagy nehezen kinyitnia. A krétasercegés elhal. Egy sötét szobába lép, lámpájával végigpásztáz a szobán. Szinte teljesen üres; egy ócska ágy, mellette rozoga fiókos szekrény, a jobb fal mellett egy széles könyvespolc, mely sehogy sem illik a szobába. A nő ezután a falat pásztázza a lámpa fényével, s látható, hogy több helyen is csimbókokban levált róla a fekete tapéta. Mikor a fal közepére világít, ijedten hőköl hátra. Ezen a részen ugyanis valaki teljesen letépte a tapétát, s a csupasszá vált falra piros krétával ezt írta: „Fordulj vissza, mert megbánod! Pelikán.” A nő a szája elé kapja a kezét. Közben közeledő léptek zaját halljuk. A nő az ajtó melletti fal sarkába húzódik, így amikor az ajtó kinyílik, pont eltakarja őt. Szinte betörnek az ajtón. Két férfi vonszol magával egy megkötözött, betömött szájú nőt. Hangosan nyög, kiáltani akar, folyamatosan rúgkapál. Az ajtó mögött megjelenik a nő arcának egy szelete. A villámlás fényében hirtelen láthatóvá válik a fogoly nő arca, melyre horogkereszteket firkáltak. A nő visszahúzódik az ajtó mögé.

Még egy férfi megjelenik. Amíg a másik két férfi lefogja a fogoly nőt, ő leszakítja a nyakláncát, fülbevalóját, kiforgatja a zsebeit. Mindez árnyjátékként vetül az összeirkált falra. A fogoly nő kétségbeesetten rúgkapál, a három férfi válogatott szitkokat szór rá, a harmadik egyszer pofon üti. Az ajtó mögött a nő öklébe harap, nehogy felsikoltson. Mikor végzett a fogoly kifosztásával, a harmadjára belépő férfi a könyvespolchoz lép. A nő félve kitekint az ajtó mögül. A férfi félig kihúz egy könyvet, mire a polc egy része robajjal kifordul a helyéből, s mögötte egy sötét bejárat és lefelé vezető lépcsősor válik láthatóvá. A fogoly nő elkerekedett szemmel nézi az eseményeket, és újra kétségbeesett nyögésbe kezd. Közben folyamatosan villámlik. A harmadik férfi int a másik kettőnek, mire azok letuszkolják a fogoly nőt a lépcsőn, ő pedig a zsákmányt a fiókos szekrénybe tömi, majd követi őket. A nyitva hagyott titkos ajtón át a fogoly nő lassan távolodó, hisztérikus nyögdécselése hallatszik. A nő egy ideig reszketve vár az ajtó mögött, míg egyszerre csak lentről sikolyok és fegyverropogás hallatszik fel. Erre a nő szinte előugrik az ajtó mögül, olyan ügyetlenül, hogy elesik, és kezével esés közben véletlenül becsapja az ajtót. Aztán hangokat hall lentről; nyilván meghallották a robajt. Gyorsan feláll, és megpróbálja feltépni az ajtót, de az nem akar kinyílni. Hisztérikusan rángatja. Már egész közelről hallja a lépéseket, amikor az ajtó végre kinyílik.

A lépcső felé szalad, amikor a lépcső tetején egy alacsony alakkal találja szembe magát. Felsikolt. A folyosó ablakain csak a villámlás ad fényt, mely rávetül a kistermetű alakra. A nő rávilágít a lámpájával; egy gyermek az illető, fiú, 8-9 éves lehet. Rongyos ruhát és ócska cipőt visel, maszatos az arca. Így szól: „Fordulj vissza, mert megbánod!” A nő lassan hátrálni kezd, nem tudja mire vélni a gyermek feltűnését, de kezdi sejteni, ki lehet ő. Futó léptek zaja és szitkozódás szűrődik ki a lépcsőházba. A fiú hirtelen megragadja a nő kezét, és szaladni kezd vele. A nő hagyja magát. Leszaladnak egy félemeletre, beszaladnak egy mellékajtón, onnan le egy hosszú lépcsősoron, melynek alján egy nehéz ajtó zárja el az utat. A fiú erőlködve elkezdi cibálni a kilincsét, de nem bírja kinyitni, ezért mindketten nekiveselkednek, így már sikerül. A nő gyorsan előkapja a zseblámpáját. Egy csigalépcső vezet le a sötétbe. Ezen gyorsan elindulnak lefelé. A csigalépcső alján egy nagyon szűk folyosó van, olyannyira, hogy csak kúszva tudnak benne közlekedni. A kövezet csupa latyak. Amilyen gyorsan csak bírnak, kúsznak. A nő feje maszatos, sapkája alól kibomlott a haja, ruhája tiszta kosz. Vakon másznak előre a sötétbe. A nő erőlködve azt kérdezi a fiútól: „Láttad őket?” Mire a felelet: „Én vitettem nekik az ennivalót.” Az alagút végén fény szűrődik be egy szűk ablakból, melyen egy vékonyabb ember vagy egy gyerek még éppen kifér. A nő felemeli a fiút, mire az kilöki az ablakot, melyről valaki leszedte a zsanérokat. Utána szemből látjuk őket; kimásznak az ablakon, mely az udvarra vezet. A nő szaporán kapkodja levegőt, alig bír felállni, de nagy nehezen sikerül neki. Ekkor valaki hirtelen elkapja hátulról; a harmadik férfi. Leteperi a földre. A nőt látjuk fekvő helyzetben, arcán több hatalmas pofon csattan. A pofozkodás hirtelen abbamarad. A nő zihálva felfelé néz, arca vérvörös az ütésektől. A fiú hátulról ráugrott a férfira, s hol a fejét pofozza, hol a haját cibálja, az meg próbálja lerázni magáról, közben szitkozódik. Levágja a fiút a földre. Pisztolydörrenés, a férfi két golyót kap a lábába, lassított felvételen látjuk, ahogy felkiált, megtántorodik, és elesik. Utána a nőt közelről, körülbelül deréktájig mutatja a kamera. Kezében kis női pisztolyt tart, izzó gyűlölettel mered a férfira. A fiú lassan feláll, rákiált a nőre, hogy meneküljön. A nő engedelmeskedik, el akar futni, de habozva hátrafordul és ránéz a fiúra, aki ráripakodik, hogy fusson már. A nő futásnak ered. A következő képen a nő a murvás úton fut, lassan maga mögött hagyja a kúriát, melynek irányából fegyverropogás hallatszik. Nem lehet tudni, hogy őrá lőttek vagy a fiúra. A kamera kosztól és könnytől maszatos arcát mutatja, mely eltorzult a fájdalomtól és a hisztérikus sírástól. Valahol a közelben egy toronyóra éjfélt üt.

 Áttűnés, újból a szűk szobát látjuk. A nő feláll, a játékmacival a kezében az ablakhoz lép, s kinéz rajta. Rendőrségi autók és nagyobb teherautók távoznak a murvás úton. A nő hirtelen meglepődve felnéz az égre; hatalmas pelyhekben hullani kezd a hó. Utána a kamera kívülről mutatja az ablakot, lassan távolodik tőle, s láthatóvá válik, hogy a nő a kúria egyik szobájában áll.

Lassan elsötétül a kép.

A pelikánmadár a kis királyfi megfogantatása óta alig énekelt. A királykisasszonyból királynővé érett uralkodó azonban a hónapok elteltével egyre szerelmesebb lett a madár hangjába, egyszerűen megrészegítette. Miután megszületett a trónörökös, végleg elhallgatott a csodás hangú madár. A király legnagyobb félelme beteljesedni látszott, mikor gyönyörű felesége ágynak esett a szomorúságtól, még újszülött kisfiát sem tudta elviselni, gyermeki gügyögése felzaklatta, és üvöltve zavarta el a dajkával együtt, mikor meg akarták neki mutatni.

– Vigyétek a szemem elől! Addig nem vagyok hajlandó látni, míg a pelikánmadár ismét dalra nem fakad!

A király parancsára az egész udvar megpróbált a pelikánmadár kedvére tenni: a legegzotikusabb és legfrissebb gyümölcsöket hordták a lába elé, kalickáját kinyitották, hátha repülni szeretne, hárfák és fuvolák zenéltek éjt nappallá téve, remélve, hogy ez majd elősegíti a dalolását. Ő azonban egy hangot sem ejtett ki. A királynő órák hosszat ült a kalicka előtt, könnyekkel barázdált arccal könyörgött legkedvesebb madarának. Mindhiába.

Az évek múlásával a királyságot beborította a bú és balszerencse. Az immáron fiatal férfivá vált királyfi nem talált magának jegyest és egyedül kellett kormányoznia az omladozó királyságot. A király meghalt az egész országot sújtó vész alatt, a királynő pedig egy szobába költözött a megkopott, öreg pelikánmadárral. A királyfi kétségbeesésében kereste föl megkeseredett édesanyját.

– Anyám, elég ebből a búskomorságból!

– Ki vagy te és hogy merészelsz megzavarni? – ripakodott a királynő a fiára.

– A fiad vagyok, és arra kérlek, törj ki ebből az állapotból! Minden elenyészik körülötted, te meg nem foglalkozol semmivel, csak ezzel a madárral!

– Mi ez a hangnem?! Azt csinálok, amit akarok, elvégre én vagyok a királynő! – fröcsögte vissza.

– Nemsokára nem leszel az, mert nem lesz, ahol uralkodhatnál! Ide azzal a madárral! – a királyfi nagy lendülettel felmarkolta a kalickát, benne a pelikánmadárral, és úgy ahogy volt, kihajította az ablakon.

– Mit tettél?! – sikoltott fel a királynő, és majdnem a madár után vetette magát. Fia mentette meg, majd átvitte egy másik szobába, ágyba dugta, s az udvari gyógyítóra bízta.

Napok teltek el, a királynő nem evett, alig ivott, egyre gyengült. Egy holdfényes éjszakán rémálomból riadt fel. A pelikánmadár szólt hozzá. Selymes hangja egyre csak ott csengett a királynő fülében: huszonkilenc, negyvenhárom, hatvanhat, hetvenkilenc, száz. Száz, száz, száz! Nehezen tápászkodott fel a királynő az ágyról, mezítláb indult el a kihalt folyosókon, mígnem elérkezett egy rég elfeledett ajtóhoz. A századikhoz. Ködös emlékei szerint az ajtót lezárták, a benti sírhalmot senki sem látogathatta. Odabent, odabent! Jöjj be, szépséges királynőm!

Könnyen nyílt ki az ajtó, nem nyikorgott, mintha rendszeresen olajozták volna. Bent sötétség honolt, csupán a Hold fénye világított be az apró ablakon. A sírhant sehol, a kaszakút szája éhesen tátongott. A királynőt elöntötték a régmúlt emlékei, a félelem azonnal visszaköltözött a szívébe.

– Mindig is vissza akartál jönni ide, ugye? – susogta a pelikánmadár.

– Mit akarsz velem? – Rettegett a királynő, félelmében még azon öröm fölött is átsiklott, hogy a madár ismét megszólalt. – Miért hoztál ide?

– Ó, jöttél te a saját lábadon!

– Vissza akarok menni – indult el az asszony az ajtó felé, az azonban becsapódott előtte. – Engedj ki! – sikította.

– Nem! Most végre végighallgatsz, ha már annyira ostoba voltál, hogy ez idő alatt nem jöttél rá magadtól! – rikoltotta a pelikánmadár, vad tollesővel borítva be a királynőt. – Soha nem értettél meg! Csak néztél azokkal a nagy szemeiddel és hallgattál a süket füleiddel, anélkül, hogy láttál és értettél volna engem! – Egyre jobban dühbe gurult a madár, a tollai csak úgy záporoztak testéről. – Nem voltál képes felfogni, hogy én mindig Neked énekeltem, Neked öntöttem ki lelkem, de eszedbe sem jutott, hogy akár egyszer is egy apró csókkal illess! Csak ennyi kellett volna, csak ennyi! – krákogta. – Én énekeltem az esküvődön, a születésnapokon, az ünnepségeken, a mocskos fattyad fogantatásakor, és születésekor. De akkor… Akkor elegem lett! Vártam, és vártam, hátha észhez térsz, és észreveszed, hogy ki is vagyok én… – A pelikánmadár eközben minden tollát elhullatta, csupaszon tárta nagyra megkopaszodott, apró szárnyait az ajtóban összekuporodott királynő felé.

– Eressz ki innen! – könyörgött a királynő.

– Soha! – üvöltötte rekedten a rémmadár, aminek lábai, teste kezdett megnyúlni, szárnyai átalakulóban voltak. – Soha nem engedlek el mellőlem!

A királynő összekaparta elméjében és szívében az utolsó darabka bátorságot, és nekirontott a madárszörnynek. Dulakodásuk közben a királynő megbotlott, és beleesett a kaszakútba. Rémülten kiáltott fel a rücskös lény, az asszony után kapva, az azonban megragadta a csúf kezet és magával rántotta a mélybe a torzszülöttet.

A királyfi hírét vette a tragikus eseményeknek, majd bánatában maga mögött hagyta az egész királyságot. Szegény vándorlegénynek öltözött, csupán pár garast vitt magával. Éppen az erdőt járta, mikor egy meseszép királykisasszonnyal találkozott, s menten szerelembe estek. Hamarján egybe keltek és még ma is élnek, ha meg nem haltak.