Lehet, hogy…       

                                                                                     Lehet, hogy ez lesz életem utolsó napja. 
                                                                                     Felemelt jobbommal köszöntöttem a napot, 
                                                                                     de nem azért köszöntöttem, hogy elbúcsúzzak, 
                                                                                     csak jeleztem, hogy örülök, hogy még látom.

Intelmek Petőfi Zoltánhoz:

Lehet, hogy lehet… Mindent elérsz, fiam, ésszel, jó beosztással, ezt jegyezd meg. Utána csinálhatod. Neked is eljön. Te is egyszer. Csak fogadj szót, töröld meg a kezed, mosd meg jól az arcod! Vedd fel, tedd oda, rendesen gombold be! Mert apád sem adta alább, megbecsülte. Életre-halálra. A jó muzsikaszó megtöri a szívet.

Na de ő költő volt, sebbel-lobbal élt. Még jó, hogy olyan gyorsan, olyan kapkodva, hogy olyan nagy hirtelen, mert elvitte a szív, az ő nagy szíve. A szívet szeretjük, a nagy szíveket. a nagy szíveket. De az emberkedést, a hagymázat, a virtust, azt nem becsüljük semmire sem. Itt a Tisza, hol a Tisza?  Szabadság, szerelem… de ki hiszi el? Nem farizeuskodom, ó, nem, nem tenném egy percig sem. Becsülöm, tisztelem. Én egy körömpiszoknyit sem. Egy költőnek ne lenne joga? Vagy az ifjú szívnek? Hogy neki nincs joga játszani? Szőke, barna, sovány, kövér, puccos, szutykos, minden férfinek kell ilyen is, olyan is. De olyan a világ, hogy egy szegény fiúnak  mindig csak az álomszavak jutnak: lélekszabadság, üdvhon… leazúristennel, még ez is. De jóllakottan más srófra jár a szellem, egy biztos, komoly, nagy srófra, mert rákészül a férfiéletre, a biztos feladatra. A lánglélek is lenyugszik, ha hivatala lesz, ha érzi a súlyát, ha érzi a megbecsülést, ha ott az asszony is, és teszi, amit mondasz. Kellem, báj, szívek, gyerekek, pince, szőlő – hitelbe, felesbe, teljesen. A költőkön is megkönyörül felnőttkor.

Tudod jól, hogy te vagy a kapocs. A mi Zoltánunk. A mi szemünk fénye. Hogy aztán ne fejjel a falnak, ne sebbel-lobbal, ne kapkodva, ne handabandázva! Mert jó a kergeség, a szív, a láz, a nagy indulatja, de csak akkor, akkor ha… Ha időben, ha tekintettel, mert játékból mindent lehet. Leazúristennel, igen, halkan néha szabad. De ha nem vigyázol, ha ilyen izgágán, akkor a szavak rád tekerednek, és nemcsak rád tekerednek, hanem agyonnyomnak, álmodban megfojtanak. Ilyen volt  szegény édesapád is, ő mindig a saját feje után, se oldalra, se hátra, se lefelé, se felfelé. Mert ilyenek a komédiások, egyre csak szavalnak, egy életem, egy halálom, egyem-begyem, mindent-belé, az egészet ők hiszik el a leghamarabb. Ahány fellépésük van, annyi haláluk. Pedig a szavakat mások, az okosabbak tették a szájukba.

Hogy ez ígéret? Egy ígéretvers? Ahol sírjaink domborulnak… aki időben meghal, abból bálvány lesz. No de Isten őrizz, hogy én azt a szívet, azt a nagy szívet egy körömhegynyit, egy tűszúrásnyit. Én semennyire sem. De igazad van, nehéz sorsod van, én aztán megértelek! Mit tehetne itt egy gyerek? Mit tehetne az érzékiségben remegő idegekkel? A szülei idegeivel, a szülei hírével, a szülei becsületével? Hidd el, fiam, világéletemben anyád pártját fogtam! Mindig a pártját, körömszakadtáig, a lelkem legmélyéig, a legnagyobb tisztelettel. De azok a nyavalyások mit pletykálnak! Hogy hívják azt a herceget? Lichtensteinnek? És hogy mi történt Miklós pap házában? Ajtók nyílnak-csukódnak, hogy jönnek-mennek a férfiak, pénzzel, jótanáccsal… ne tessék úgy, fel a fejjel, lehet, hogy lehet… Talán még a Haynau is, de én nem hiszem el, Isten őrizz. Én a körömszakadtáig! Csak hát meggondolatlanok a nők, olyan meggondolatlankák, árvalánykák, vesszőcskék, tiszavirágok. Hajlanak jobbra-balra, nem vigyáznak, elszórják, elvesztik, elhajigálják, nem becsülik, aztán csak sírnak utána. Kikezdi őket a képzelet, végül gyorsan megöregednek. Ilyen a természet, mit tehetnénk, a költők jobban megértik ezt. No de Isten őrizz, hogy én anyádat egyetlen bántó szóval vagy férfitekintettel! Megverte szegénykét már a Jóisten.

Mindenkinek a maga keresztje. Dugd vissza az üveget, töröld le, töröld fel, mindent a maga helyére, mindent a maga idejében! Egyél, igyál, aludj rendesen! Óvatosan, jól meggondolva, tekintettel másokra! Erőt ad a vörösbor, ha mértékkel, ahogy erőt ad a költészet. Semmi leazúristennel, vagy csak nagy néha, mert van, aki meghallja. Pihenni kell, beosztani, egyik lány erre való, a másik arra, ilyen a világ már mióta, hisz megértesz. A harmadik lány meg szombat estére való, mikor a cigány belehúz, Sárga cserebogár, Mikor én kimegyek... milyen  bátran, milyen szépen megmondta az édesapád.

Mért töröd úgy magad? Mindig ugyanazt a diadalmas ívet járja be a nap. 

Neked is sikerülni fog!

A kabócák a tavalyi bogyószikkadás idején költöztek Niru házába. Akkoriban Niru olyan beteg volt, hogy egész nap ágyban feküdt, emlékei közt barangolt, és alig vette észre a szellőzőnyíláson beóvakodó kabócákat. Akkora volt a kosz, a rendetlenség a konyhában, fürdőben, hálószobában, hogy a kabócáknak hetekbe telt, mire járható ösvényeket alakítottak ki az ágytól az asztalig, a konyhától a fürdőszobáig.

Niru már olyan öreg volt, hogy reggelente csak csörlők segítségével tudta felemelni a szemhéját, csontjai olyan törékenyek voltak, hogy hat kabóca segített neki kikászálódni az ágyból. Most ott ült az ágy szélén, nagyokat nyammogva próbálta nyitva tartani a szemét. A kabócák közben sürögtek-forogtak körülötte, egyik papucsot húzott Niru lábára, másik kettő a fürdőköpeny ujjait cibálta föl Niru karjára, a többiek pedig kint sertepertéltek a konyhában, vizet forraltak, felbontották a csipkebogyó lekvárt.

Niru kicammogott a fürdőszobába, jobb felől, bal felől belesandított a poros tükörbe, nézte, hogy ott van-e még az orrán az a fekete pötty. És a pötty bizony ott volt, ahogy minden reggel Niru gyerekkora óta. Az egyik kabóca készségesen nyújtogatott egy fogkefét, de jó időbe telt, mire Niru észrevette. Akkor aztán alaposan körbesúrolta egyetlen megmaradt fogát, egy drótkefével kisutulta szemöldökét, köldökéből kipattintotta az apró koszgöböket, és a konyha felé vette útját.

A kabócák közben elkészültek a citromfűteával, a kössöntyűkencével, úgy várták türelmetlenül Nirut. Az egyik kabóca apró darabokat rágott ki a cipóból, a másik rásimickolta a kössöntyűkencét, a harmadik, mindeközben az asztal közepére tolt egy kicsiny hajítógépet, hátracsörlőzte a kanalat, a kanálba helyezte a kössöntyűkencével megsimickolt cipófalatot, és amikor a Niru vállán ülő kabóca jelt adott, kilőtte a falatot, ami egyenest Niru tátott szájában landolt. Rosszabb esetben az orrát, homlokát találták el a falatok, de Nirut ez sem zavarta különösképpen, csak a hajítógépet irányító kabóca morgolódott mérgelődve. Aztán hunyorogva újra célzott, és pitty, a falat újra Niru szájába röppent.

Mióta a kabócacsapat ott élt Niruval, feljavult az állapota, a kabócák etették, öltöztették, rendet raktak utána. De amikor reggeli után Niru a zajraktárba lépett, oda nem mentek utána. Az egyik kabóca azonban annyira kíváncsi volt, hogy egy nap nem bírta tovább, és belesett a résnyire nyitott ajtón.

A zajraktárban fenyőpolcokon dobozokba zárva sorakoztak a hosszú évek alatt összegyűjtött zajok. Volt itt minden: kerítésléc közé szorult nyekergések, csikarfa koronájába tapadt óbégatás, pázsiton megtelepedett pittyegések, rikoltások, üvöltések, halk csuszkorálások, alig hallható szuszogások, mézcsepp zuhanásának hangja.

Niru ott üldögélt a műhelyasztalnál, maga elé helyezett egy dobozt, kürtcsigaházat tapasztott a doboz oldalához, és szemét behunyva hallgatózott, ráncai elmélyültek, ahogy elmosolyodott egy-egy zaj hallatán.

Azon a délelőtt épp egy fagyott tulipánszirom pendülését hallgatta a kürtcsigaházzal, amikor valami furcsa zúgást, vinnyogást hallott valahonnan. Most a kürtcsigaház nélkül tapasztotta fülét a dobozhoz, de onnan csak a fagyott szirom pendülését hallotta, mi lehet ez a zaj? Végigfülelte a közelben raktározott zajokat, de azok békésen szunyókáltak dobozaikban.

Mi lehet ez a zaj? Kinyitotta az ablakot. Amerre ellátott, mindent belepett a hó, kertet, a fákat, a kint hagyott nyugágyat. A kapu mellett piskótamadarak röpdöstek, a postaláda előtt meg sipkás egérgyerekek játszottak célbadobóst, ding, kongott a postaláda, ahogy az egyik kis egérfickó telibe találta. Niru nézett jobbra, nézett balra, de csak nem tudta eldönteni, honnan jön a furcsa vernyogás.

És akkor a csikarfák mögött, a messzi domboldalon egy apró fekete pöttyöt vett észre, nem volt az nagyobb a Niru orrán éktelenkedő fekete pöttynél, és mintha lefele gurult volna a domboldalon. Mintha onnan jönne a vinnyogás. Niru egészen kihajolt az ablakon, de még így se látta, hogy mi lehet az apró fekete pötty. Az egyik kabóca Niru kezébe nyomta a látcsövét, Niru tekergette, élesítette, és hát a látcsőben egy icuripicuri farkast látott lefelé gördülni a hóban, az óbégatott, vinnyogott gurultában.

Mire a kabócák beráncigálták az apró farkast a sparhelt mellé, már alig-alig vinnyogott, csak szűkölt, didergett. Pokrócot terítettek rá, forró csipkebogyópálinkát dugtak az orra alá, és néhány perc múlva láss csodát, a kis farkas pofáját az égnek emelve, szemét lehunyva visszanyerte hangját, úgy süvöltött, vinnyogott, hogy megremegtek a konyhaszekrényben álldogáló befőttesüvegek.

(folyt.köv.)