KIMÉRTEN

 (A nőnek, aki elmaradt)

 

Látod, elmúltak az évek, meglettem,

a sok menekülésbe mégse haltunk bele.

Sok dolog átszivárgott már bennünk, de

a vonalak mindig megmaradtak:

a zöldek, a kékek,

a pirosak főleg. Hiszen sosem

volt színhiány, akkor sem amikor

a kert mögül titokban vártalak,

vagy amikor csalódottan

gyűjtöttem a köveket.

 

Emlékszel, volt idő, hogy lelkesen

festettük a fákat, még van két óránk,

mondtad, s én nem akartam megszokni,

hogy mennem kell haza. Alig fogyott a festék,

megöleltél, nincs mit tenni. Egész úton

fogtad a kezem, megigazítottad a

a nadrágom pántját, kisgyerek vagy,

felnőtt sem érti, mit s miért.

 

Most ahogyan itt állunk a papíron

a vonalak hallgatnak, zajuk nem töri át

a finoman rajzolt odúink jegét.

Minden egyszerű és könnyed, akár

a hangyák. Egyik jön, másik megy,

vonal alatt, vonal felett.

Hallgatsz édesanyám, én is hallgatok:

Legszebb pillanat a figyelem, amikor

két út között van a harmadik.

 

A FOLYÓVIZEK, URAM, A FOLYÓVIZEK

 

Ma ismét egyedül,

mint mindig, mint szoktad.

 Elkészíted a következő kávét,

caffe latte sok tejjel meg habbal,

 kiszámolod a visszajárót,

1 lej 20 bani.

Egy fél élet eltelik így,

egy apró vissza, és egy kis csubuk

neked, mert vagy.

 

A szünetben ott felejted magad,

adod a fagyit, mindig valamit,

összhangban a vadkacsák véjével

és az örökös vándorlással.

 

A szemét az asztalon marad,

rutinos mozdulatokkal lesöpröd.

Letelik az idő, fénylik az éjszaka;

mindenki tartozik valamihez:

én a padlóhoz, te az asztalhoz.

Holnap, már folt sem marad,

két kávé után.