(A nőnek, aki elmaradt)
Látod, elmúltak az évek, meglettem,
a sok menekülésbe mégse haltunk bele.
Sok dolog átszivárgott már bennünk, de
a vonalak mindig megmaradtak:
a zöldek, a kékek,
a pirosak főleg. Hiszen sosem
volt színhiány, akkor sem amikor
a kert mögül titokban vártalak,
vagy amikor csalódottan
gyűjtöttem a köveket.
Emlékszel, volt idő, hogy lelkesen
festettük a fákat, még van két óránk,
mondtad, s én nem akartam megszokni,
hogy mennem kell haza. Alig fogyott a festék,
megöleltél, nincs mit tenni. Egész úton
fogtad a kezem, megigazítottad a
a nadrágom pántját, kisgyerek vagy,
felnőtt sem érti, mit s miért.
Most ahogyan itt állunk a papíron
a vonalak hallgatnak, zajuk nem töri át
a finoman rajzolt odúink jegét.
Minden egyszerű és könnyed, akár
a hangyák. Egyik jön, másik megy,
vonal alatt, vonal felett.
Hallgatsz édesanyám, én is hallgatok:
Legszebb pillanat a figyelem, amikor
két út között van a harmadik.
A FOLYÓVIZEK, URAM, A FOLYÓVIZEK
Ma ismét egyedül,
mint mindig, mint szoktad.
Elkészíted a következő kávét,
caffe latte sok tejjel meg habbal,
kiszámolod a visszajárót,
1 lej 20 bani.
Egy fél élet eltelik így,
egy apró vissza, és egy kis csubuk
neked, mert vagy.
A szünetben ott felejted magad,
adod a fagyit, mindig valamit,
összhangban a vadkacsák véjével
és az örökös vándorlással.
A szemét az asztalon marad,
rutinos mozdulatokkal lesöpröd.
Letelik az idő, fénylik az éjszaka;
mindenki tartozik valamihez:
én a padlóhoz, te az asztalhoz.
Holnap, már folt sem marad,
két kávé után.