A baloldali fordulat
2002 körül a legtöbb politikai elemző anakronisztikus jelenségnek tekintette Hugo Chávez venezuelai elnök baloldali populizmusát, amely mintha egy korábbi korszakból maradt volna hátra a neoliberális kormányok által vezetett kontinensen. Mára a perspektíva drasztikusan megváltozott: úgy tűnik, Chávez csak az első fecskéje volt a latin-amerikai baloldali hullámnak. Dominóként dőltek az országok balra a hagyományosan az Egyesült Államok hátsó udvarának tartott kontinensen. Chávez 1998-as megválasztása után baloldali elnök lépett hatalomra Brazíliában és Argentínában 2003-ban, Bolíviában, Nicaraguában és Chilében 2006-ban, Ecuadorban 2007-ben, Paraguayban 2008-ban, és egy hajszálon múlt, hogy Mexikó nem csatlakozott hozzájuk 2006-ban. A jelenlegi történelmi kontextusban, Kína, India és Oroszország erősödésével párhuzamosan a dél-amerikai és karibi integráció újabb jele annak, hogy a folyamatok feltehetően egy többpólusú világrend felé tartanak.
Az ezredforduló latin-amerikai baloldali fordulatának fontos jellemzője, hogy szemben a korábbi kubai és nicaraguai forradalommal az új baloldali vezetők mind teljesen alkotmányos módon, megkérdőjelezhetetlen népi legitimitással kerültek hatalomra. Ugyanakkor azt is meg kell jegyezni, hogy a katonai puccskísérletek, fegyveres felkelések, blokádok továbbra sem tűntek el az eszköztárból, és az utóbbi évtizedben több neoliberális politikát folytató kormány is lemondásra kényszerült a kiterjedt tüntetések és a zavargások hatására. Van olyan ország, Ecuador, ahol tíz éve egyetlen elnök sem tudta kitölteni a mandátumát.
Ez az új baloldal azonban a legkevésbé sem egységes. A neoliberalizmus elutasításán és a szegénység felszámolásának középpontba állításán kívül nehéz más olyan elemet találni, ami mindenhol megtalálható lenne. A ma latin-amerikai baloldali színtéren a legkülönbözőbb szereplőket és ideológiákat találjuk.
Vannak elnökök, akik kemény kézzel hozzányúlnak az elődeik által hátrahagyott piaci viszonyokhoz (Chávezen kívül ilyen Morales Bolíviában vagy Correa Ecuadorban), míg mások az adott keretek között próbálnak szociálisan érzékenyebb politikát folytatni (például Lula Brazíliában).
A politikai színtéren még mindig jelen vannak a hatvanas években alapult marxista gerillahadseregek Kolumbiában, a parlamentáris politizálás útjára lépett korábbi gerillák dolgoznak Nicaraguában, San Salvadorban, Uruguayban és kisebb súllyal Brazíliában, Venezuelában és Bolíviában is, egy a korábbi marxista ideológiáját elvető, de fegyverben maradt gerillahadsereg kontrollálja Mexikó legszegényebb államának tekintélyes részét. Egyaránt találunk klasszikus kommunista pártokat (többek között Venezuelában és Argentínában), a hagyományos baloldal összes áramlatát magukba tömörítő nagy balpártokat (Brazíliában és Mexikóban) és az elsöprő tömegtámogatással rendelkező vezető köré frissen kiépített politikai szervezeteket (Venezuelában, Argentínában és Ecuadorban). Az országos politikát kormányokat döntő indián parasztmozgalmak befolyásolják Ecuadorban, Bolíviában és Peruban, Argentínában a munkanélküliek, Brazíliában a föld nélküli parasztok radikális érdekvédő mozgalmai gyakorolnak nagy nyomást az államra. Azt is meg kell jegyezni, hogy a hagyományos európai baloldalon nagy szerepet játszott szakszervezetek általában kisebb súllyal vesznek részt a dél-amerikai átalakulásban.
A formák is változatosak. Egyaránt láthattunk autoriter baloldali-nemzeti katonai összeesküvést Venezuelában, bázisdemokratikus indián mozgalmakat Bolíviában és Ecuadorban és az államot megdöntő és egyfajta tanácsrendszert bevezető népi felkelést Mexikó Oaxaca államában. Míg Venezuelában a tömegekkel való közvetlen kapcsolatra koncentráló karizmatikus vezető cserélgeti maga körül a politikai szervezeteket, melyek nem mindig hajlandók vagy képesek követni radikalizmusát, addig Ecuadorban a társadalomba mélyen beágyazott indián mozgalom váltogatja vezetőit és az ország elnökeit, ha azok nem képesek megfelelni a mélyszegénységben élők radikalizmusának.
Azok a társadalmi és politikai mozgalmak, amelyek az új évezred első évtizedében számos dél-amerikai országban átvették a hatalmat, valójában jóval korábban indultak, gyakran már a nyolcvanas években, és szinte kivétel nélkül jelentős szerepet játszottak a kilencvenes évek politikai küzdelmeiben is. Ami a külső szemlélőnek esetleg hirtelen földindulásnak tűnt, hosszú ideje zajló társadalmi konfliktusokban érlelődő politikai erők műve volt.
Ahogy a világ más tájain is, a neoliberális politikát követő kormányok a költségvetési egyensúly és a hitelezők előtti hitelképesség utáni hajsza során egyre nagyobb terheket hárítottak a lakosságra, állami, gyakran a nemzeti identitás szempontjából szimbolikus jelentőségű vállalatokat privatizáltak, és visszaléptek olyan, korábban az állam által ellátott területekről, mint az oktatás és az egészségügy. Latin-Amerikában, ahol a lakosság tetemes hányada korábban is szegénységben élt, ezek az intézkedések sokkal nagyobb társadalmi feszültségekhez vezettek, mint például Kelet-Közép-Európában, és alapvetően destabilizálták a politikai rendszert.
A baloldal áttörésére a legtöbb országban a korábbi kormányok neoliberális politikája által kiváltott társadalmi feszültségek adtak lehetőséget, ugyanakkor a baloldali válasz mindenhol máshonnan érkezett, az adott ország politikai kultúrájának és társadalmi feltételeinek megfelelően. Ezt a sokszínűséget három ország, Venezuela, Ecuador és Argentína példáján kívánom érintőlegesen bemutatni.
Venezuela: egy katonai összeesküvés
Az első ország, ahol áttört a baloldal, Venezuela volt: az az ország, ahol a legkevésbé várták volna. A világ egyik legnagyobb kőolajexportőre Latin-Amerika leginkább amerikanizálódott középosztályával, négy évtizede stabil politikai rendszerével és gyenge baloldali pártjaival nem tűnt ideális helynek a forradalom számára.
1958-ban, Pérez Jiménez diktatúrájának megdöntése után a két legnagyobb párt, az Acción Democrática és a kereszténydemokrata Copei megkötötte egymással az úgynevezett Punto Fijo paktumot, amelynek értelmében politikai váltógazdaságra rendezkedtek be, minden más pártot kiszorítva a hatalomból. Miközben a kontinens többi országában katonai diktatúrák váltották egymást, a venezuelai oligarchisztikus rendszer még mindig humánusnak volt mondható. A hetvenes években az olajválság miatt szárnyalt a gazdaság, a nyolcvanas években azonban lassú recesszió következett. A rendkívül nagy egyenlőtlenség miatt Dél-Amerika leggazdagabb országában a lakosság fele a szegénységi vonal alá süllyedt.
Venezuela politikai rendszerének megroppanása 1989 februárjában következett be, amikor a frissen megválasztott Pérez elnök az IMF nyomására neoliberális sokkterápiával próbálta kezelni a gazdasági nehézségeket. Amikor egyik napról a másikra kétszeresére növekedtek az üzemanyagárak, zavargások törtek ki. Az őket érintő megszorítások miatt sztrájkoló rendőrség nem avatkozott be, így három napon át tartó anarchia és fosztogatás kezdődött a fővárosban, melynek során a szegénynegyedek népe elözönlötte a belvárost. Pérez szükségállapotot rendelt el, és bevetette a hadsereget. Máig nem tudni, hogy a tömegmészárlásnak hány áldozata volt, mivel sebtében temették el tömegsírokba a halottakat: a kormány 300-at vallott be, a baloldali történészek szerint 3000 körül van a számuk. Mind a zavargás, mind a katonai beavatkozás sokkolta Venezuelát.
1992 februárjában egy szegény sorból származó, színes bőrű ezredes, Hugó Chávez katonai puccsot kísérelt meg a Pérez-kormány ellen. Chávez már a nyolcvanas évek közepe óta építette titkos mozgalmát a hadseregen belül, és az évek során önálló, bolivárinak nevezett ideológiát fejlesztett ki a 19. századi venezuelai forradalmárok írásai alapján. A puccs árulás és számos szervezési hiba miatt kudarcba fulladt, a korábban ismeretlen ezredest viszont nemzeti hőssé változtatta. Egy politikai paktum részeként a puccsisták mindössze két évvel később amnesztiával szabadultak. Chávez ekkor civil mozgalmat szervezett, amivel a parlamentáris rendszeren kívül akart tevékenykedni, mivel a venezuelai politikai életet korruptnak és korrumpálónak látta. Törekvései középpontjában egy új alkotmány állt. Amikor azonban a közvélemény-kutatások azt jelezték, hogy reális esélye nyílik megnyerni az 1998-as elnökválasztást, sokak meglepetésére stratégiát váltott, és egy új politikai pártot alapított. Jelölése mögé sikerült felsorakoztatnia a többi kis venezuelai baloldali pártot is, és a Hazafias Oldalnak elnevezett szövetsége élén 56 százalékkal, Venezuela szegény többségének szilárd támogatásával megnyerte a választásokat.
A venezuelai átalakulás kezdetét egyrészt az jellemzi, hogy a válság rendkívül erőszakos volta ellenére demokratikusan és alkotmányos keretek között zajlott le, másrészt, hogy a két korábbi nagy párt népszerűségvesztése, a kis pártok gyengesége, valamint a venezuelai civil társadalom hagyományos szervezetlensége miatt stabil szervezeti háttér nélküli karizmatikus vezető állt az élére.
Ecuador: indián mozgósítás
Ecuador új alkotmányát 2008. szeptember 28-án fogadták el népszavazással. Ez egy több mint tízéves instabil időszak végét jelzi. Az ország hosszan elnyúló politikai válságon ment keresztül, ami a kilencvenes évek második felében kezdődött, és intenzitását jelzi, hogy Ecuadornak 1996 óta nem volt olyan elnöke, aki ki tudta volna tölteni a mandátumát.
Ahogy Venezuelában, úgy itt sem a hagyományos politikai pártok vagy szakszervezetek álltak a neoliberalizmussal szembeni ellenállás élére. De míg Venezuelában, ahol történelmi okok miatt gyengék voltak a civil szervezetek, egy karizmatikus katonatiszt személye köré épülő mozgalom tört át, addig Ecuadorban egy valóban alulról építkező, mélyen a társadalomban gyökerező szervezet volt képes megbuktatni három elnököt és destabilizálni az államot.
Az ecuadori változások élén az indiánok állnak, akik az ország lakosságának körülbelül a negyedét alkotják. Legnagyobb szervezetük, a tizennégy indián népet képviselő CONAIE (Ecuador Indián Népeinek Szövetsége) nemcsak a kisebbségi és mezőgazdasági követeléseket egyesítő indián érdekvédelmet tűzte a zászlójára, mint például a mezőgazdaságot érintő adóreformot, a tradicionális indián gyógyszerek hivatalos elismerését vagy a többnyelvű oktatást, hanem Ecuador plurinacionális állammá való átalakítását. A CONAIE nem a parlamentáris politizálás útját választotta, taktikájának középpontjában a hatalmas méretű direkt akciók állnak: története során az indián szervezet többször blokád alá vette és megszállta a fővárost, Quitót. Ezzel a módszerrel 1994-ben sikeresen akadályozott meg egy neoliberális szellemiségű földreformot, ami privatizálta volna a közösségi tulajdonban lévő földeket és a vizet. Három évvel később egy újabb radikális demonstrációsorozattal átfogó alkotmányreformot kényszerített ki, mely Ecuadort többnemzetiségű és multikulturális állammá nyilvánította, kiterjesztette az indiánok jogait, és magasabb szintű környezetvédelmi előírások betartását és betartatását tette kötelezővé az állam számára.
Bár a CONAIE ezzel elérte 1986-os megalapításakor deklarált legfontosabb célját, korántsem vonult a háttérbe, sőt 2000 januárjában lényegében forradalmat csinált. A felkeléshez Jamil Mahuad elnöknek az a döntése vezetett, hogy a gazdasági nehézségeket Ecuador saját pénznemének, a sucrénak a megszüntetésével és az amerikai dollár bevezetésével orvosolja. Az átállás elsősorban az alsóbb rétegeket érintette érzékenyen, mivel a szűk középosztály a megtakarításait korábban is dollárban tartotta. A CONAIE aktivistái más szervezetekkel közösen előbb útlezárásokkal és a nagyvárosok élelmiszerellátásának elvágásával tiltakoztak, majd demonstrációjuk csúcsaként húszezer indián menetelt vidékről Quitóba. Mivel megérkezésükkor nemcsak számos fővárosi lakos, hanem félezer katona is melléjük állt, 2000. január 21-én megostromolták és elfoglalták az elnöki palotát. A hadsereg ezután megvonta támogatását Mahuad elnöktől, és egy háromfős junta vette át a hatalmat, melynek egyik tagja a CONAIE elnöke volt. Mindössze egyetlen napig maradtak hatalmon, mivel amikor az Egyesült Államok teljes gazdasági embargóval fenyegette meg Ecuadort, a junta lemondott, és átadta a hatalmat a korábbi alelnöknek.
A CONAIE a következő években is királycsináló, illetve királybuktató szerepet töltött be. A 2002-ben esedékes választásokon nyíltan az egyik jelölt, a 2000-es felkelés katonai vezetője, Lucio Gutiérrez ezredes mögé álltak, aki Hugo Chávez követőjének vallotta magát, és kampányában azt ígérte, hogy visszafordítja az előző kormányok neoliberális reformjait. Miután megnyerte a választásokat, 180 fokos fordulatot vett, és elődei politikáját kezdte követni. A CONAIE megvonta tőle a támogatását, és 2005 áprilisában a korábbi forgatókönyveknek megfelelően hatalmas demonstrációkba kezdett. Gutiérrez szükségállapot kihirdetésével próbált elébe vágni az eseményeknek, de a végrehajtást a hadsereg megtagadta. Egy hét további heves tüntetései után a kongresszus leváltotta Gutiérrezt, és alelnökének adta át a hatalmat. Gutiérrez megpróbálta elhagyni az országot, de miután a repülőteret is dühös tömeg zárta le, kénytelen volt a brazil követségre menekülni.
A legközelebbi választásokat, amelyeket 2006 végén tartottak, frissen alapított pártja élén a közgazdász Rafael Correa nyerte meg, aki szintén Chávez követőjének és a 21. századi szocializmus hívének vallja magát. Ő azonban Gutiérrezzel szemben el is indult az ország átalakításához vezető úton: Chávez és a bolíviai Evo Morales példáját követve ő is egy alkotmányozó gyűlés összehívásával kezdte munkáját.
Argentína: a munkanélküliek mozgalma és a gazdasági válság
Láthattuk, hogy míg Venezuelában a hatalmat különböző eszközökkel közvetlenül megragadni kívánó politikai projekt állt az átalakulás középpontjában, addig Ecuadorban egy hatalmas mozgósító erővel rendelkező civil szervezet a hatalom kívülről való ellenőrzésével akart az alkotmányt is érintő változást elérni. Ezek nem pusztán reaktív, védekező mozgalmak voltak, hanem önálló vízióval rendelkeztek.
Argentínában ezzel szemben az ezredfordulón nem volt olyan jelentős forradalmi mozgalom, amely egyes társadalmi csoportok részérdekeinek képviseletén túl kifejezetten az ország átalakítására törekedett volna.
Radikális eszközökkel operáló újszerű, a parlamentáris politikán kívül tevékenykedő irányzat azonban itt is felbukkant a kilencvenes években. Ez a munkanélküliek önszerveződése, a piqueterók mozgalma volt. (Nevük a piquete szóból ered, ami demonstrációs célú útlezárást jelent.) A piqueterók mozgalma 1996-ban született spontán módon egy olajvárosban, ahol az állami olajcég privatizációját követő leépítések nyomán 40 százalékossá vált a munkanélküliség. Taktikájuk – hasonlóan az ecuadori indiánokéhoz – a teljes útlezárásokra épít: kulcsfontosságú utakat vagy közlekedési csomópontokat vonnak blokád alá, amiket aztán a rohamrendőrség támadásai ellenében is tartanak. Akcióikat időnként kiterjesztették belvárosi utcákra, bevásárlóközpontokra vagy állami hivatalokra is. Ez utóbbiakat időnként el is foglalták. Ezzel a technikával gyakran kiemelkedő eredményeket sikerült elérniük. Mikor 1997 májusában például sikeresen megbénították a Bolíviába vezető legfontosabb utat, és ellenálltak a rendőrattaknak, a kormány végül 12 500 munkahely létesítésére kötelezte magát. A mozgalom erejét jelzi, hogy 1999 telén képesek voltak két vidéki várost, Tartagalt és Mosconit is megszállni és napokon keresztül tartani a rendőrséggel szemben.
Az ecuadori indiánokkal szemben a piqueterók jóval decentralizáltabban és spontánabbul szerveződnek, nincs egy mindenki előtt autoritással rendelkező, irányadó szervezetük, követeléseik pedig általában helyi jellegűek, és a munkanélkülieket érintő problémákra korlátozódnak: munkanélküli-segély, egészségügyi ellátás, állások kikényszerítése az államtól. Számos különböző szervezetük között vannak függetlenek, és vannak, amelyek baloldali pártokhoz kötődnek (például a CCC a Kommunista Párthoz, a Polo Obrero a trockista Munkáspárthoz). Általában horizontális módon működnek együtt, egyrészt erős szolidaritást vállalva (amikor 2000 júniusában a rendőrség Mosconiban egy összecsapás során két piqueterót megölt, válaszképp 300 utat zártak le országszerte), másrészt egymás küzdelmeiből és módszereiből tanulnak.
Összefoglalva elmondható, hogy a piquetero mozgalomnak, miközben a kilencvenes évek Argentínájának talán legfontosabb új politikai jelensége lett, és jelezte a neoliberális reformok okozta válságot a társadalomban, nem állt szándékában kihívást intézni az ország aktuális berendezkedése ellen vagy közvetlen támadást indítani a kormány ellen, ahogy az Ecuadorban történt. Az új szervezeti formák és az új technikák nem érintették a nagypolitika világát.
Argentína balra tolódására az ország 2001 telén bekövetkező gazdasági összeomlása miatt került sor. A válság különlegessége az volt, hogy a középosztály is az utcára ment: amikor a Nemzetközi Valutaalap nyomására de la Rua elnök leértékelte a pesót, az nemcsak a befektetők, hanem a középosztálybeliek között is pánikot eredményezett. Az emberek elkezdték kivenni megtakarított pénzüket a bankból, mire válaszképp a kormány befagyasztotta a számlákat, és havi 1000 dollárban maximalizálta a kivehető pénzösszeget. A több tucat emberéletet követelő zavargások, fosztogatások, tüntetések de la Rua lemondásához vezettek. A kollektív emlékezetbe mélyen belevésődött az a kép, ahogy a dühös tömeg által körbevett elnöki palota tetejéről az elnök helikopterrel menekül el. A gazdasági összeomlás miatt diszkreditálódott a korábbi politikai elit. A vákuumba Santa Cruz állam kormányzójának, a peronista Néstor Kirchnernek sikerült betörni és megnyerni az elnökválasztást 2003-ban.
A lokális és az országos szint egysége
Az ezredfordulón hatalomra került új baloldalt általában nemzeti balként definiálják. Nyugati nézőpontból viszont értelmezési nehézségekkel kerülünk szembe, amikor megpróbáljuk megérteni, mit jelent Dél-Amerikában nemzetinek lenni, vagy mennyiben van például párhuzam Chávez és a szintén nemzeti-baloldali Fico nacionalizmusa között.
Az új latin-amerikai mozgalmak legszembetűnőbb jellegzetessége az, hogy harmonikus egységben jelenik meg bennük a helyi/etnikai, a nemzeti és a nemzetek feletti szint.
Ahogy azt Európában is érzékeljük, a globalizáció felgyorsulása a lokális, regionális vagy etnikai identitások újraerősödését váltja ki ellenhatásként. Míg Európában azonban ezek a regionális identitások nemcsak a neoliberális globalizációval, hanem a 19. századi nemzetállameszménnyel is könnyen konfliktusba kerülnek, Latin-Amerika eltérő történelmi fejlődése azt eredményezte, hogy ezek a részidentitások megtalálják a helyüket a nemzet gazdasági önrendelkezéséért folytatott küzdelemben.
Latin-Amerikában a nemzet szó nem jelent etnikai azonosságot. A nemzet egy ország népeit jelenti, nem fejez ki sem nyelvi, sem származási egységet. Ilyen módon nem az újkori európai nemzeteszményhez kapcsolódik. Mivel egy államalakulat különböző népeinek egységét jelenti, elmondhatjuk, hogy sokkal közelebb áll a középkori európai nemzetfelfogáshoz, mint az újkorihoz. Az etnikai és a nemzeti identitások gyakran nem fedik egymást, az indián népeket sok helyen kettévágják az országhatárok, mint a Bolíviában, Peruban és Chilében élő ajmarákat vagy a kolumbiai és venezuelai határvidéken élő wayuukat.
Ebből a nemzetfelfogásból és a történelmi adottságokból az következik, hogy Latin-Amerika etnikailag sokszínű országaiban nem jellemző az olyan – Európában gyakori – konfliktus, amikor az ország egyik népe kizárólag magát tekinti nemzetalkotónak. A neoliberális globalizációval szembeni ellenállás ebben a közegben sikeresen kapcsolja össze az etnikai és regionális, illetve nemzeti szintű küzdelmet. Az indián önrendelkezésért folyó harc például betagozódik a teljes nemzetért folyó harcba, ahogy azt látjuk Mexikóban, Ecuadorban, Bolíviában vagy Venezuelában. Ezek a mozgalmak ezért a különbözőség és az egyenlőség elvének összebékítésére törekszenek, amit a mexikói zapatisták az „Egyenlőek vagyunk, mert különbözünk” formulában fejeznek ki.
Fontos hangsúlyoznunk, hogy az etnikai tudat ugyanakkor alárendelődik a nemzetinek. Jellemző például, hogy a többnyire majákból álló zapatisták nem nagyon foglalkoznak a Guatemalában és Belizében küzdő többi majával, agendájuk kizárólag Mexikóval foglalkozik, és a majákat mint Mexikó egy népét kívánják felemelni. Amikor Chiapas államban 1994-ben kitört a zapatista felkelés, voltak elemzők és politikusok, akik azt mondták, hogy ez a nyolcvanas évekbeli közép-amerikai gerillaháborúk újabb fejezete. Ezt a zapatisták határozottan visszautasították, jelezve, hogy ők nem délre, hanem északra tekintenek, és az ő lázadásuk a mexikói történelem egyik fejezete. Ugyanígy jelenleg épp azok az indiánok küzdenek Bolívia egységéért és területi integritásáért, akiket többfelé vágnak a jelenlegi országhatárok, és akiknek elsődleges identitása mindig is az Andok indián népeihez kapcsolódott, és nem a bolíviai alföld más kultúrájú indián törzseihez.
Az ezredforduló indián mozgalmai, melyek egyesítik magukban az őslakosok emberi jogaiért, az állam mélyreható demokratizálásáért és a neoliberális gazdasági modell ellen folytatott küzdelmet, nem törekszenek a gyarmati rendszer örökségeként kialakult államhatárok felülvizsgálására.
A bennszülött tradíció és a nemzeti identitás összekapcsolása
Az indián gyökerű vagy többségű mozgalmak természetesen gazdagon merítenek a bennszülött hagyományokból, és számtalan különböző formát használnak fel identitásuk kinyilvánítására. Ezt látjuk a mexikói zapatista gerilláknál, akik politikai kiáltványaikat a maja halálkultusz elemeivel szövik át, vagy a kontinens első indián elnökénél, a bolíviai Evo Moralesnél, akit hivatalos beiktatása előtt egy nappal a Titicaca-tó partján, Tiwanaku ősi romjai között ajmara papok avattak ősi rítus szerint vezetővé. A ceremónia során Moralesre egy a hagyomány szerint tíz évszázada nem használt, megszentelt felsőruhát adtak, és a Földanyának adott hálát, hogy megnyerte a választásokat.
Venezuela példája azonban sokkal árulkodóbban mutatja, mennyire nagy jelentősége van a bennszülött identitásnak az új latin-amerikai baloldalnál. Venezuelában ugyanis annak ellenére kerül előtérbe, hogy az őslakosok aránya mindössze a teljes lakosság 5 százaléka, és a bolivári mozgalom vezéralakjai között sincsenek indiánok. Az 1999-ben népszavazással elfogadott új alkotmány teljes körű autonómiát adott az indián népeknek. A Chávez-kormány célja azonban nem pusztán egy kisebbség jogainak a tiszteletben tartása: a venezuelai identitás újradefiniálására törekedve szimbolikus tettekkel emelte be a nemzettudatba az indián örökséget.
Október 12-ét hosszú időn keresztül Amerika Felfedezésének Napjaként ünnepelték Venezuelában. A kilencvenes években a politikai korrektség jegyében átkeresztelték az ünnepet a Kultúrák Találkozásának Napjává. Chávez ezt az elnevezést eufemisztikusnak tartotta: a kultúrák találkozása szerinte kissé sokkoló formában zajlott (egy híres-hírhedt kijelentése szerint a spanyol konkvisztádorok messze rosszabbak voltak a náciknál). 2002-ben a Bennszülött Ellenállás Napjává nevezte át október 12-ét, amit a következő évben azzal tettek emlékezetessé, hogy népünnepély keretében ledöntötték Kolumbusz caracasi szobrát.
A venezuelai identitás szempontjából egy talán még nagyobb jelentőségű gesztusa is volt a baloldali kormánynak az ország indián örökségének felvállalására. Caracasban áll egy templom, amit a Nemzeti Gárda őriz, a Nemzeti Panteon, ahol Venezuela legfontosabb hősei, elnökei és több évszázad előkelői nyugszanak – természetesen mind fehérek vagy meszticek. A Panteon nem pusztán temetkezési hely, hanem a nemzet szimbolikus tere. Jelképes sírja van például a szabadságharcos Mirandának, akinek a hamvai soha nem kerültek elő, a Bolivár melletti főhelyen pedig egy üres sír várja tábornoka, Sucre maradványait, akit végrendelete értelmében Quitóban temettek el, ám a venezuelaiak szerint hamvainak egyszer vissza kell térnie hazája földjébe. Chávez 2001 decemberében ide, a nemzeti emlékezet terébe temettette újra teljes állami pompával Guaicaipuro törzsfőnököt, aki azokban a völgyekben esett el a spanyolok elleni harcban, ahová később Caracas épült. Nehezen túlbecsülhető a jelentősége annak, hogy egy indián hős bekerült abba a szimbolikus térbe, ahol az ország alapítói, Bolivár és Páez nyugszanak.
Regionális internacionalizmus
A lokális és etnikai, illetve nemzeti szinthez szervesen hozzákapcsolódik egy nemzetek feletti szint is. Bár szinte valamennyi baloldali mozgalom nyilatkozataiban és kommunikációjában megjelenik, ideológiai szintű megformáltságot csak Chávez bolivarinizmusában kapott.
Bolivár álma egy egyesült Dél-Amerika volt. Páratlan történelmi éleslátásával már a spanyolok elleni felszabadító háború során megállapította, hogy az új, független államokra a legnagyobb veszélyt az Egyesült Államok fogja jelenteni, melynek növekvő hatalmával szemben csak egy egyesült Dél-Amerika állhat meg. Az általa felszabadított területen ma hat ország, Venezuela, Kolumbia, Panama, Ecuador, Peru és Bolívia osztozik, melyek mind nemzeti hősként tekintenek Bolivárra. Ez a közös történelmi háttér kedvező feltételeket teremt a bolivári ideológia terjesztése számára.
Bolivár Jamaicai levelében azt írta: „Az emberi faj makrokozmosza vagyunk. Külön világ vagyunk, két óceán közé zárva, fiatalok a művészet és a tudomány terén, de idősek emberi társadalomként. Nem vagyunk sem indiánok, sem európaiak.” Tanítója, Simón Rodríguez – akire Chávez is a jelenlegi bolivári forradalom egyik szellemi őseként hivatkozik – egyik híres megjegyzése szerint: „Spanyol-Amerika egy eredeti képződmény. Ezért mind intézményeinek és kormányainak, mind létrehozásuk módjának is eredetinek kell lennie.”
A bolivári internacionalizmus nem igazán hasonlítható a kommunista internacionalizmushoz. Nem az államok eltörlését, hanem valamilyenfajta – egyelőre körvonalazatlan – gazdasági és katonai integrációt, illetve egy sajátos latin-amerikai fejlődési modell megteremtését szorgalmazza. Nem világforradalmat, hanem a kontinens különleges társadalmi és kulturális örökségére építő saját utat képzel el.
Jóllehet a bolivári ideológiát nem követi valamennyi baloldali kormány, hatalomra jutásuk óta valamennyien nagy hangsúlyt fektettek a dél-amerikai integráció erősítésére, és bár rengeteg külpolitikai véleménykülönbség van köztük, abban valamennyien egyetértenek, hogy egy multipoláris világrend felel meg Dél-Amerika érdekeinek.
Összefoglalás: egy másfajta baloldal
Az új latin-amerikai baloldal több alapvető kérdésben különbözik a hagyományos európai baloldaltól. A klasszikus európai baloldal – legyen az kommunista vagy szociáldemokrata – tagadja az etnikai tudat létjogosultságát, és vagy a haladás útjában álló retrográd képződményként, vagy egyenesen a tőkés összeesküvés eredményének láttatja azt. A mai magyar baloldalon Tamás Gáspár Miklóstól olvashatunk rendszeresen olyan írásokat, amelyek az erősödő európai etnicizmust kárhoztatják.
Latin-Amerikában ezzel a felfogással szemben az etnikai tudat az ellenállás és a méltóság forrása, a jobb és igazságosabb világ megteremtésének egyik kiindulópontja, ami harmonikusan simul be egy nagyobb egészbe, az állam demokratizálásának folyamatába.
A nyugati baloldal történelme során vagy a nemzetállamok eltörlésére törekedett, vagy meglehetősen ambivalensen viselkedett vele szemben, ahogyan azt az európai szociáldemokrácia vargabetűi mutatják. A latin-amerikai baloldal ezzel szemben a nemzeti büszkeséget és a nemzeti közösséget állítja szembe a neoliberalizmussal. Azt a szenvedélyt, amivel a zapatisták Mexikóról vagy a chavisták Venezueláról beszélnek, Európában általában a szélsőjobboldali pártok sem merik megengedni maguknak.
Elmondhatjuk, hogy Latin-Amerikában a régió társadalmi viszonyaira szerves választ adó, a tömegeket megszólítani és aktivizálni tudó olyan új, jobb híján baloldalinak nevezett politikai erők és ideológiák alakultak ki, amelyeket az európai politikai koordináta-rendszerben gyakorlatilag lehetetlen elhelyezni.
Irodalom
Duterme, Bernard: A latin-amerikai baloldal visszatérésének feltételei, formái és első mérlege. Eszmélet 68. szám, 2005/tél
Gott, Richard: Hugo Chávez and the Bolivarian Revolution. Verso, London, New York. 2005.
Petras, James: A parasztmozgalmak meghatározó szerepe Latin-Amerikában. Eszmélet 68. szám, 2005/tél
Sader, Emir: A latin-amerikai baloldal sorsdöntő éve. Eszmélet 58. szám, 2003/nyár
