Federico García Lorca Santiago-versei

Madrigál Santiago városának

 

Esik Santiagóban,

hullnak, szerelmem,

égből fehér kaméliák

napnál fényesebben.

 

Esik Santiagóban

éjszaka zuhog, s a

füvek és álmok ezüstje

a holdat bevonja.

 

Nézd a hajléktalan esőt

siránkozik kő- s üvegnek.

Az elveszett szélben nézd csak

árnyát s hamvát tengerednek.

 

Tengerednek árnya, hamva,

Santiago, napnál is messzebb.

Holnapunk vize elapadt,

remeg, a szívemben reszket.

 

HOLD-TÁNC  SANTIAGO FÖLÖTT 

 

Nézd, hátasán sápadt lovag!

Nézd testét, a meggyötörtet!

 

A hold, nem más, csak a hold!

A holtak birtokán csörtet.

 

Tört tagjain feketülnek

árnyék-szörnyek s falka-szörnyek.

 

Anya: a hold járja, táncol

a hold, s a sírlankák nőnek.

 

Kő-deresére ki pillant

kapujából álom-képnek?

 

Pára-zománc szemembe ha

ki néz: mélyére a ködnek.

 

A hold, egyedül, nem más

keríti sírral a földet.

 

Hagyj ágyamon aranyával

virágnak, ha  halál szöktet!

 

Anya: a hold a halmokon

ropja, holtaké e szöglet.

 

Lányom, jaj, fehér páraként

hív az ég, csal egyre följebb!

 

Nem a levegőég foszlat

holddal járják halmok, völgyek

 

Mi zúdul? milyen ökör bőg?

panaszosan mért pörölnek?

 

Anya: a tánc és a hold az:

cinteremben ejtőzőknek.

 

 

Ugye a hold? Ugye, a hold?

Rá rekettyés szirmot pörget,

s koronázva, lejtve járja

a hold a sírkerti földet.

 

                                                                                  Botár Attila fordításai

 

Ezek a műfordítások első helyezést értek el a Santiago de Composteláról rendezett “Para a Cidade”-pályázaton.

 

 

 

 

Áramszünethiány

Jeszenyin,

Nemes Nagy,

Szabó Lőrinc között

Bolyongok órákon át.

Nincs szükség a

Könyvekre,

Valaki ezt mondta.

Az onlájn képeslapon szép

A virág, még az

Idézet sem utolsó…

Hirtelen mindenki profi

Fotós lett.

A digitális fénykép nem

Sárgul az idővel,

Hogy nyomtalan elmúlik,

Senkit nem zavar…

A pillantás, az érintés

Szükségtelen.

Szmájliszívektől

Lázas a homlok.

A telefonálás

Elcsépelt szokás,

A hangokból bármi kiderülhet…

Lassan tompulnak

Az érzékszervek.

 

Egy dolog hiányzik:

Egy világraszóló,

Évekig tartó,

Teljes

Áramszünet.

Autentikus keresztény örökség a túlkapitalizmusban

 

Minél nagyobb az ember veszélyérzete – és ebben a „rizikótársadalomban” (Slavoj Žižek kifejezése) eléggé óriási –,  annál találékonyabban cselezi ki, hárítja el a gondolkodást, rejti el saját szeme elől a valóságot. Az emberiség történetére gondolhatunk úgy is, mint az önámítás technikáinak fejlődésére. Egyre okosabban csinálunk hülyét magunkból imádnivaló tekintélyeket keresve, vezért vagy focistát, mindegy is, csak ne mi legyünk a felelősek. E pszichoszociológiai gyakorlat egyik legerőteljesebb megnyilvánulása az utóbbi években a vallási dogmatizmus hihetetlen erejű visszatérése, az úgynevezett nagy, történelmi egyházak hatalmi manifesztációja, materiális javak iránti fokozott igénye, az iskolák szemléletének visszaalakítása a feljebbvaló iránti feltétlen, szolgalelkű engedelmességre való képzéssé. A korrupt, autoriter túlhatalom elleni tüntetések pedig bármennyire is erőteljesek globális szinten, a dogmatikus, elzárkózás és kirekesztés alakzatába strukturálódó vallási szervezetek, mint például Egyiptomban a Muszlim Testvérek, átkonvertálják a protest-akciókat a valóságos demokráciáért önnön hatalmi céljaik megvalósításává. Másfelől, az egyházak lettek a ’89 utáni kelet-európai privatizáció kedvezményezettjei, iskoláikban az elzárkózó, parancsuralmi szemléletmódot egyre hatékonyabban adják tovább, és a rendelkezésükre álló intézményi keretekkel jóval hatékonyabban élnek a részvételi demokrácia eszközeivel, szerveznek nyilvános tüntetést, indítanak petíciót látványosan demokrácia-ellenes tartalommal.

 

Még egyetlen kortárs történést említek, fölvezetni Alain Badiou Szent Pál-könyvének tétjét: a 2012. február 21-i akciójuk nyomán világszerte ismertté vált moszkvai feminista punk-rock csoport, a Pussy Riot, miután A Megváltó Krisztus Katedrálisban előadta punk imádságát az Istenanyához, kérvén, hogy kergesse el Putyin elnököt, durva megtorlásokban részesült, két év letöltendő börtönbüntetésre ítélték őket huliganizmus miatt, I. Cirill ortodox egyházatya egyenesen „a sátán művének” tartva politikai performanszukat. 2012-ben a Time magazin Év Embere-jelöltjei között szerepelnek, miután 2011-ben Az Év Embere címet a tüntető érdemelte ki, értve ezen az arab tavasz, Wall Streetet elfoglaló mozgalom résztvevőit, a görög, spanyol, moszkvai stb. protestálókat a világ különféle városainak terein. Amit performanszaival a nyilvános beszéd részévé tett a Pussy Riot: az ortodox egyház messzemenő összefonódását az államhatalommal (a sátánozó I. Cirill nem tétovázott „Isten csodájának” titulálni Putyin elnököt), a közjó privatizálásának (oktatás, egészségügy) problémáit, a hatalom szexista politikáját, a volt szovjet birodalom területén egyre inkább érvényesülő büntetőpolitikát a nemi kisebbségekkel szemben. Boris Groys egy interjúban 1 a Pussy Riotot a középkori orosz jurogyivijekhez hasonlította, akik szándékosan megbotránkoztatták a vallást csak külsőségekben megélő embereket, hogy észbe kapjanak, pontosabban: észrevegyék, automatizmusaikban, bejáratott alá-fölé rendeltségi viszonyaikban éppenséggel hitüknek alapját, a megfeszített Jézust zárják ki életükből. 2

 

Alain Badiou hasonlóan radikális hűséggel gondolja újra Szent Pál alakját: félretéve az obskurantista kegyszerbolti attitűdöt és az egyházi tájszólást, 3 a tét a bármely partikuláris kollektívum által kisajátíthatatlan igazság; a piactársadalom elvont homogenizációja helyett az egyetemes, az áruforgalom részévé nem tehető, szabad szubjektum. 4 Pier-Paolo Pasolini Pál-forgatókönyve (a film sajnos nem készült el) szintén egy kortárs Pált jelenít meg, a történelmi figurát a múlt század hatvanas éveinek New Yorkjába, Párizsába vagy Rómájába helyezve, szavain viszont, azokon a szavain, melyek a Krisztus-esemény legkorábbi följegyzései, jóval megelőzve az evangéliumok már különféle szempontoknak megfeleltetett narratíváit, Pál apostol szavain tehát Pasolini semmit nem változtatott, mégis, meséli Badiou, abszolút valóságosak még mindig.

 

Nietzsche is kitüntette érdeklődésével Pált, számára viszont a középszer gyáva resentiment-jának propagátora volt. Badiou elsöprő figyelemmel és megértéssel cáfolja ezt: Pálnál nincs egyetlen szó sem szenvedés-ideológiáról, hiszen a szubjektumot létrehozó eseményt nem lehet kiérdemelni se szenvedéssel se bármi mással, Pál „egy olyan alany elméletét alkotta meg, amely, mint Nietzsche nagyon helyesen, de utálkozva mondja, egyetemesen »lázad mindaz ellen, ami kiváltság«.” 5 Badiou a kiváltságot, csakúgy mint a totalitást ugyanazon uralmi alakzat két formájának látja („a kivétel erősíti a szabályt” – mondhatná utálkozva Badiou), Pál azért fontos számára, mert megalkotta egy egyetemes szingularitás 6 feltételeit. Amire éppen a legnagyobb szükségünk van, amikor világunkat egyfelől a zárt identitásokra töredezés, másfelől a tőke homogén terjeszkedése jellemzi. Ráadásul ezek erősítik egymást: a partikuláris, zárt identitások új, könnyen és stabilan bemérhető célcsoport a piac számára, a sok pénz pedig egy adott identitást autoriterré, másokat kirekesztővé tehet.

 

Az egyetemes szubjektum – amelyről Pál leveleiben olvasunk – hasonlóan Badiou esemény-koncepciójához, egy eseményhez való hűség folyamatában jön létre, aminek nincsenek külső (etnikai, nemi, társadalmi pozíció szerinti stb.) feltételei; nem írja le semmmiféle törvény, mivel szubjektív (Badiou egyenesen mesének nevezi Pál életének alapeseményét, a feltámadást, majd úgy értelmezi, mint felülemelkedést az ismétlés automatizmusán, a partikularitások kultuszán, az emberi állat mindennapi kötelezettségein – Badiou ezt nevezi halhatatlanságnak 7); nem megvilágosodás, hanem folyamat és végül: nem puszta vélekedés. A szubjektum konzisztenciájának kemény feltételei.

 

Mészöly Miklós  a maga Saulusával ugyanezt az utat járatja be: a törvény titkosszolgája, a provokátor és üldöző Saulus hogyan távolodik el partikuláris, etnikai és neveltetése szerinti identitásától, hogyan történik meg vele élete eseménye, melyet a mégoly végletesen is tisztelt törvény csak meghamisítani, homogenizálni képes. Bár Mészöly sok tekintetben a Badiou által nagyon meggyőzően „édeskésnek” nevezett Lukács Apostolok Cselekedeteire alapoz, mégsem a damaszkuszi út frázissá vált égi parádéja és a megvakulás lesz nála a döntő pillanat, hanem az, amikor éjszaka a kút mellett úgy kezd el Istvánnal beszélgetni, hogy felfüggeszti kikérdezés-rajtakapás technikáját. Badiou ezt a „nem… hanem …” formát az egyetemesség alakzatának tartja: a nem a kilépés a partikuláris meghatározottságokból, a hanem a szubjektum megképződése az eseményben: Pált gyermekkorára emlékezteti István szava, a „lebucskázott”, s ez teremti meg benne a folyamatosságot, alanyi konzisztenciáját, hiszen míg a törvény nevében üldözte az embereket, el volt szakítva mindenkitől, még önmagától is.

 

Badiou valósággal lefordítja a kortárs tapasztalatok nyelvére Pál keresztény diskurzust megalapozó (de utóbb dogmák félreértésében újra a halált propagáló) szóhasználatát: a bűn az ismétlés automatizmusa, a partikularitások törvényi kultusza, 8 a kegyelem „igenlés előzetes tagadás nélkül”, „tiszta és egyszerű egybeesés” 9 az, ami anélkül jön el, hogy járna. A Rómaiakhoz írt levél görög eredetijét figyelembe véve Pál nem a platonista dogmáról, test és lélek dualizmusáról beszélt, hanem húsról (σαρξ) és szellemről (πνευμα), amivel a test bűnösségére vonatkozó tan megalapozatlanaságát mutatja meg: nem a test kárhoztat el, hanem a gondolat- és kreativitás nélküli, a szolgalelkű, a repetitív, a holnaptól egzisztenicálisan remegő húsunk. Mészöly Saulusa alanyivá válása folyamatában megtapasztalja a kételyek, ellentmondások, álmok világát,  és a testét is: István sarujában folytatva útját, az értelmi sérült Támárral szeretkezve. A szeretet – Badiou fordításában – „egyetemes megszólítás, amelyet a hit, mint tiszta szubjektiváció hoz létre”. 10

 

Badiou révén elgondolhatóvá lesz aktuális világunk, mely a test és lélek platonista dualizmusát test és pénzzé transzformálva kezdetleges érzelmeken kívül mást produkálni nem képes tömegbe nivellál. Ennek a hasadtságnak alesetei a különféle fundamentalista vallási mozgalmak, amelyek a gondolat (úgy is mint esemény, mint megszabadulás az automatizumosoktól) megvetését hirdetik. Lehet, hogy nem értjük, lehet, hogy csak szépnek, durvának, izgalmasnak, felkavarónak, egyáltalán: valamilyennek találjuk Lady Gaga húsruháját, de Badiou Szent Pál-olvasata felől nézve esemény, mely a piac homogenizáló hatását leplezi le, a nyers gondolattalanságot mint elvárást, amikor már a húst végképp magára hagyta az emberiség.

 

 Alain Badiou: Szent Pál, az egyetemesség apostola, Typotex, Budapest, 2012. Ford. Csordás Gábor



Lábjegyzet:

  1. Azt képzelik, hogy a nyugati közönség szereti a kortárs művészetet? Egy fenét szereti – Boris Groys a Pussy Riotról, a fundamentalistákról és a videóklipp győzelméről. http://www.criticatac.ro/17670/boris-groys-credei-publicul-occidental-iubete-arta-contemporan-iubete-pe-naiba-boris-groys-despre-pussy-riot-fundamentaliti-victoria-videoului/
  2. Meztelenül járkáltak fényes nappal, szükségüket a templom sarkában végezték – az éjszakát viszont átimádkozták.  A. M. Pancsenko: A nevetés mint színjáték. Pannonhalmi Szemle, 1997/1. 36.
  3. Alain Badiou: Szent Pál. Az egyetemesség apostola. Fordította: Csordás Gábor. Typotex Kiadó, Budapest, 2012. 57.
  4. Slavoj Žižek írja Badiou Szent Pál-könyvéről: „ahelyett, hogy fedezékbe húzódnánk, s engednénk, hogy az ellenfél határozza meg, milyen terepen harcoljunk, az ellenkező stratégiát választjuk, és teljes mértékben elismerjük azt, amivel vádolnak, igen, az új spritualizmus előretörése ellen a kereszténységnek és a marxizmusnak a barikád ugyanazon oldalán kellene harcolnia, hiszen az autentikus keresztény örökség túl értékes ahhoz, hogy átengedjük a fundamentalista torzulásoknak. “ (A törékeny abszolútum. Avagy: Miért érdemes harcolni a keresztény örökségért? Typotex Kiadó, Budapest, 2011. 2.)
  5. Badiou, i.m. 120.
  6. [1] „Olyan egyedi, amely nem foglalható különös vagy tipikus alá. (Ezért van közvetlen vonatkozása az egyetemessel.)” (A fordító, Csordás Gábor válasza kérdésemre e-mailben, amit ezúton is köszönök.)
  7. Badiou, i.m. 126.
  8. Badiou, i.m. 149-155.
  9. Badiou, i.m. 125.
  10. Badiou, i.m. 166.

Arról, hogy ne törd le az ágakat

 

Vézna fölriad felületes álmából. Sosem volt egy jó alvó.

Az ablak tárva-nyitva, és onnan hallatszik be a riasztó hang: a kert távoli részéből furcsa ág-recsegés és levél-suhogás. Van ott valaki. A tücskök és a többi rovar a párzást kísérő concertóra készülődnek. Megszokott háttérzaj.

Vézna fölkel az ágyból, a lábait a papucsába helyezi, és kimegy a konyhába. Az ablakon kinézve három fiatal kölyköt pillant meg a veteményes mögötti fa környékén. Az egyik kedvenc fája az, a tizenöt éves meggyfa. Édesapa ültette még szebb időkben, szokta mondani Vézna.

Egy ideig nézi a ténykedő fiatalokat, majd idegesen kihúz a szekrényből egy hatalmas kenyérvágó kést. A hátsó kijáraton akar kimenni az udvarra, amihez egy hosszú folyosó vezet. A folyosón van egy ablak, tele szétlapított legyekkel és pókhálókkal, azon keresztül még egyszer dühösen kinéz rájuk.

A veteményes felé tájolt ajtón lép ki, és fölkapja a vörös kis vödröt, ami a fal mellett állt. A kést még azelőtt zsebre vágta, hogy kiért volna a szabad ég alá.

Lassan lépked a fiatalok felé, hogy ne hallatszódjon, ahogy fű a papucsa alatt suhog. A tolvajok semmit sem vesznek észre, továbbra is halkan káromkodnak, és a gallyakat a földre dobálják. Egyikük fel is mászott már a fára, és onnan dobálja le a termést a társainak, a pólójába bepólyázva gyűjti a zsákmányát. A többiek, hozzá hasonlóan, a felsőjükbe temetve próbálnak minél több gyümölcsöt begyűjteni. Rengeteg frissen érett meggy van már a fa körül széttaposva, és az ágakat sem kimélik. A még élő és zsenge hajtásokkal egyáltalán nem foglalkoznak.

A Vézna becenevet még gyerekkorában kapta, olyan nyeszlett kissrác volt. Annyira rátapadt ez a titulus, hogy a tulajdon édesanyja is így hívja. Azóta jócskán megnőtt és fölszedett egy-két kilót, inkább izomra. A haja hosszú, állandóan copfban hordja, és a tekintete akaratlanul komor. Ahogy a tolvajok felé lépdel, megcsillanak fekete börtöntetkói a karján és a mellkasán. A szeme alatti részre is rá van varrva két könnycsepp, ami jelzi: ölt már embert.

Recsegnek a gallyak és megy a hétszentségelés, persze suttogva. Elsőre is lerí, elég kisstílű és kezdő bűnözők a fiúk. Az egyik kopaszra nyírt betolakodó éppen lehajít a földre egy még termésben hiányos levélcsomót, amikor Vézna odaér hozzájuk. Még mindig nem veszi észre egyik sem, hogy megérkezett a ház ura.

-Gyerekek! –szól Vézna a semmiből, hirtelen.

Mindannyian ledermednek. A fán csüngő gyerek egy-két ügyetlen és ijedt mozdulattal lehuppan a földre. Az egyik egy kisebb pillangókést ránt elő a zsebéből, és azonnal ráfogja Véznára. Remeg a keze a félelemtől.

Vézna ránéz a késre, majd, mintha tudomást sem vett volna róla, fölpillant a fára. Ahogy nézi a megostromolt fát, csóválni kezdi a fejét. Tőle úgy három méterre állnak a tolvajok, és némán figyelik őt.

Vézna előkapja a kenyérvágó kését. Úgy kétszer nagyobb, mint a felé meredő pillangókés.

Egy egyszerű mozdulattal odanyúl a félig letört ághoz és tőből levágja azt.

-Miért kell a legfrissebb hajtásokat tönkretenni? –kérdi értetlenkedve, majd levág egy másik, most már haldokló ágat.

A kölykök még mindig némán állnak.

-Szedjétek innen alulról inkább, a vödör a tietek lehet –mondja közönyösen, és belenyomja az egyik gyerek kezébe a piros vödröt. A kést zsebre rakja és elindul vissza, lefeküdni.

A három fiatal még mindig némán áll és nézi, ahogy Vézna becsukja maga mögött az ajtót. Egyiknek még a szája is tátva marad. Az első sokkból kiszédülve eszeveszett futásba kezdenek, egyenesen a kerítés felé, ahonnan bemásztak.

Úgy tűnik, egyik sem élt a felkínált lehetőséggel.

Vézna visszafekszik a még meleg takarója alá. Végre csönd van.

A függöny mögött

Néhány élelmesebb gyerek rájött már, hogy a szája íze szerint alakíthatja az eseményeket, ha a karácsonyi készülődés során amúgy is túlvezérelt szülői idegszálakat kicsikét megrágcsálja. Elég egy apró hiszti, egy nemakarok és akkorsemegyek a zsúfolt bevásárlóközpontban, és könnyen a kosárba kerül egy doboznyi legóval több, vagy az a gyümölcsös rágó, aminek hamar elmegy ugyan az íze, de amíg rágjuk, olyan jó. Persze az óvatosság sosem árt, volt már gyerek, aki a kelleténél tovább csüngött a felnőttek idegszálán, aztán legó és gyümölcsös rágó helyett pofont kapott a bevásárlóközpontban.

A karácsony előtti napokban nálunk az egyik felnőtt a konyhában főzött, a másik felnőtt pedig a felgyűlt edényeket szedegette, mosogatta és törölgette. Az egyik felnőtt tervet készített a porszívózásra és az ablakpucolásra, míg a másik felnőtt csak a tévé elé szeretett volna ülni, mert az ablakot már megmostuk a nyáron. Ha már úgyis arra jársz, vidd ki a szemetet, mondta az egyik felnőtt a másik felnőttnek.

Én eközben játszottam, és nem láttam a formáját és nem is éreztem a tapintását egyik játékomnak sem. Így változott a kezemben a tavalyról itt maradt kisautó az idénre kért helikopterré, és a tavalyi akcióhős így lett a várva várt robotember. Kiraktam a puzzle készletet is, amiből hiányzott két-három darab. Ha elkészültem vele, a kék égen lyukakban kilátszott a parketta. Véletlenül felszívta a porszívó, valami besodorta a szekrény mögé, ami olyan vaskos, hogy a felnőttek még együttesen sem képesek megmozdítani. A távirányítós autóba belefolyt az elem, mert hónapokig még arról is megfeledkeztem, hogy van ilyenem. Szerintem nem is tavaly karácsonyra, hanem még azelőtt kaphattam.

Szenteste reggelén a konyhában segítenék, de az egyik felnőtt már mindent megcsinált, amit pedig nem, azt már megcsináltatta a másik felnőttel. Amíg erről beszélgettek (az a bizonyos idegszál végül mindig elszakad), én elhúztam a függönyt. Mögötte megláttam egy fenyőfát. Annak nem lett volna szabad ott lennie, mert a Jézuska hozza a fenyőfát, aki csak este jön. És akkor az egyik felnőtt azt mondta, hogy meglested a Jézuska fáját, mielőtt feldíszítette volna, ezért lehet, hogy el sem fog jönni az este.

A másik felnőtt erre azt mondta, hogy a Jézuska minden bizonnyal el fog jönni, a felnőtt csak ne beszéljen ilyeneket. A felnőtt erre azt felelte, hogy a Jézuska talán eljön, de lesz valaki, aki el fog menni, ha a másik így folytatja.

Pedig mennyi türelem kell egy gyereknek ahhoz, hogy kivárja a karácsonyi ajándékát! A Mikulás és a Húsvéti Nyúl csomagját rögtön megkapom, ahogy felébredek. A névnapi és a születésnapi ajándékot pedig már az ebédnél. A karácsonyi ajándék bezzeg csak sötétedés után érkezik, miután csilingelt a Jézuska a zárt szobaajtó mögül.

Milyen különösen hosszú volt ez a karácsonyi nap, milyen kétségbeejtő a gondolat, hogy a Jézuska idén talán nem hoz ajándékot! Alig csúsztak le az ünnepi falatok a torkomon, hiába kérleltek a felnőttek, hogy egyek még. Mikor megszólalt a csengő, és kinyitottam a szoba ajtaját, először nem is láttam a karácsonyfát és az ajándékokat. De ahogy alaposabban megnéztem, ott volt minden, a Jézuska nem haragudott rám, amiért meglestem.

Hagofia (13. fejezet)

Tizenharmadik fejezet

Gulliver beszélgetése a dolgozókkal. Néhány félreértés. Van, aki a természetbe menekül.

Mivel a Párt elnöksége nem szeretett sokat szerepelni, főleg rám hárult a protokolláris feladatok ellátása. Ebbe beletartozott az is, hogy iskolákat adtam át vagy gyárakat látogattam, hogy lelkesítsem a diákokat és a dolgozó embereket. Az iskolák nem olyanok voltak, mint a hagofiai fejlesztők iskolái, inkább olyasmik, mint nálunk a szakiskolák, vagy a gyorstalpaló képzések. Olyanok jelentkeztek ide, akik nem a fejlesztők kerületében nőttek fel, tehát az írni és olvasni tudáson kívül nem volt más ismeretük, és művész sem lett belőlük. Itt kötöttek hát ki a semmittevő kerületbeliek, és a sikertelenebb művész kerületbeliek.

Az iskolákban ingyen megtanulhattak különböző szakmákat, viszont a megélhetést nem fizette közben senki. Szüleik, vagy álszüleik többnyire addig törődtek velük, amíg beoltották őket a haláljelző szérummal és beléptették őket a pártba. Ezek az emberek így hatalmas kölcsönöket vettek fel, amit a tanulóknak fedezet nélkül megengedett a párt. Aki abbahagyta az iskolát és nem tudott fizetni, azokat pedig többnyire közmunkára fogták: szemetet szedtek, füvet nyírtak.

Azok, akik elvégezték az iskolát, és munkába álltak (fodrászként, rendőrként, boltvezetőként és így tovább), hatalmas adóssággal indultak. Így amíg ki nem fizették, a Párt lekötelezettjei voltak. A Párt pedig gondoskodott róla, hogy a kamatok akkorák legyenek, amit egy hamar nem lehet megadni. Így nem voltak munkástüntetések sem, hiszen a fenyegetés, amelyet a tudat táplált, hogy esetleg nem lesz mit enniük holnap, elég visszatartó erő volt.

Persze a fejlesztőknek sosem voltak ilyen gondjaik. Azonnal elhelyezkedhettek a vezető szakmákban, mint orvos, politikus, vagy mérnök. Ezzel jobb lakhatás és fizetés is járt. Én természetesen kilógtam mindenhonnan. Nem volt hagofiai képesítésem, mégis miniszter lettem: így tanulatlan voltam a vezetők között, és vezető a dolgozó emberek szemében. Ennél fogva azt hittem, mindenki utálni fog, de az emberek – úgy tűnt – a hős minisztert szeretik, akárki legyen az. Olyasmi voltam náluk, mint a befutott művészek, akik a zenész, vagy a színészi pályát választották. Elkörben ugyanis voltak színházak és koncertek is. Hatalmas rajongással tódultak be kedvenceik előadására, és valahogy sosem bánták, hogy sokkal jobban élnek ezek az emberek náluk. Örültek, ha magánéletükről olvashattak a digitális magazinokban, illetve többen évekig képernyőre spóroltak, hogy az Adatbázis segítségével minél többet megtudhassanak róluk, és naprakész információkkal legyenek ellátva a sztárok világából.

A dolgozók persze az adó és a párt által alacsonyan tartott fizetések miatt nagyon kevés pénzből éltek. Elképedve tapasztaltam azonban, hogy ez nem tántorítja vissza őket, hogy ajándékokat küldjenek a dúsgazdag hírességeknek! Említettem már, hogy özvegy nők folyamatosan ajánlatokat tettek nekem. Egy alkalommal hatalmas kosár csokoládét, ruhaneműt (tökéletesen méretemre szabva, hála az Adatbázisról szerzett adataiknak), aláírt névjegyeket, magukról készült fotókat kaptam ajándékba, a város özvegy nőinek egyletétől. Nekem ezek nem voltak persze drága dolgok, nekik azonban tudom, hogy több hétig kellett készülni arra, hogy mindezt ki tudják fizetni. Vissza akartam küldeni a csomagot, mondván hogy nem fogadhatom el, de titkárom azonnal megrótt, hogy ezzel súlyosan megsérteném őket. Így inkább összeállíttattam egy még nagyobb kosarat, és azt küldtem el nekik. Ezzel persze még nagyobb hibát vétettem: mint kiderült, a kosaruk lényege az volt, hogy párkapcsolatot keresnek velem! És az, hogy viszonoztam a gesztust, azt jelentette, hogy én erre hajlandó vagyok. Egy héten belül sürgető levelet kaptam, melyben megköszönték az ajándékokat, és finoman figyelmeztettek, hogy elfelejtettem mellékelni, kit választok a fényképeken lévő hölgyek közül. Komoly diplomáciai vihart kavart, mire kikeveredtem az ügyből, sajnos még a sajtó is megírta az esetet, és becsületemen csorba esett, amelyet hetekig nem tudtam visszaállítani.

Pártommal is többször volt vitám. Egy gyárlátogatásom alkalmával beszédbe elegyedtem néhány szerelővel, akik futószalagon gyártottak férficipőket. A pártvezetőség csupán annyit várt tőlem, hogy veregessem meg képzeletben a vállukat, hogy a hazát és a leendő békét szolgálják, és eljön az idő, amikor mindenki jól fog élni, csak most még egy kicsit ki kell tartani. Ezzel a naiv Gulliverrel azonban pórul jártak… Megkérdeztem az egyik dolgozót, mennyi idős. „67 múltam pár hete!” Válaszolta büszkén. Megdicsértem, hogy jól néz ki a kora ellenére, mire persze értetlenül meredt rám, félmosolyt erőltetve magára, hiszen mégis egy miniszterrel beszélt. Ekkor jöttem rá, hogy még mindig téves képzeteim vannak a korral kapcsolatban, hiába élek szigetükön lassan egy éve. Hogy mentsem magam, elmagyaráztam, hogy nálunk a 67 éves ember már nyugdíjas, és nem kell már dolgoznia, az állam fizeti neki az életét. „Mindent? Az állam fizeti? Akkor is, ha nem az ő pártja van uralmon?” Kérdezte hitetlenkedve. „Persze, akkor is.” Válaszoltam nevetve, és büszkén. „De nem kell a pénzért dolgozni?” „Nem, csak ha még több pénzt akar.” Mondtam elbizonytalanodva.

Másnap berendelt az alelnök, és magyarázatot követelt arra, hogy miért akarnak a cipőgyári munkások pénzt, ha egyszer nem dolgoznak. Újra bajba kerültem, megígértem az alelnöknek, hogy elsimítom a dolgot, és beszédet intéztem az emberekhez. Elmondtam nekik, hogy az én világomban sokkal rosszabb a helyzet valójában, mint ebben az országban. Elkörben ugyanis sokáig dolgozhatnak az emberek, és nem kell tétlenségben tengetniük utolsó napjaikat, mint szigetükön kívül. Továbbá elmagyaráztam, hogy az elköriek már rég túl vannak a nyugdíjon: ez tulajdonképp Hagofia. Egy előre megélt nyugdíj, amikor nem dolgoznak, mégis mindent megkapnak. Ha majd a dicső Csoda Párt egyesíti Elkört és Hagofiát, bizonyosan megváltoznak a viszonyok, és az idős emberek nyugdíjba mehetnek nyugodtan, mert eljön az ország aranykora.

A pártom vezetősége beszédem után megnyugodott, azt mondták, ügyesen kivágtam magam, bár talán az egyesülés utáni nyugdíjat nem kellett volna megígérnem. „Majd belejössz a szerepedbe.” Veregette meg a vállam az elnök, és már ott is hagytak a tárgyalóteremben.

Sokszor élveztem lakásom kényelmét, mely pozíciómmal járt. A nagy ágyat, a képernyőt, a tágas fürdőszobát, a sofőrrel ellátott luxusautót. Sokszor hiányzott, amikor több napos kiküldetésben voltam valahol, de soha annyira, mint amikor a törvényen kívülieket kellett jobb belátásra bírnom.

A két város határán kívül ugyanis volt még egy terület, amiről sokáig senki sem beszélt nekem. Nem szerették, kerülték a téma említését is. Az emberek egy csoportja ugyanis nem volt hajlandó részt venni Elkör életében, a pártok csatáiban, a munkás élet mindennapjaiban. Vallották, hogy Hagofia szabadsága tökéletes, és nem viselik egy kitalált szervezet bilincseit. Az Egység Párt és a Csoda Párt nagy egyetértésben kiküldte rájuk rendőreit, hogy mészárolják le őket, mire a robotok precízen lefegyverezték a hóhérokat, és többnyire finoman, de ha kellett, erőszakkal hazavezényelték őket. Az emberi élet a legfontosabb. Így ezek a törvényen kívüli emberek kaptak egy rezervátum jellegű területet, ahol békén hagyták őket, feltéve, hogy a robotok nem látják el kényelmi holmikkal lakóhelyüket. Újabb íratlan megállapodás született: el lehet hagyni Elkört, ha az ember kiköltözik a természetbe és lemond az emberi javakról. Csak azt eszik meg, amit megtermesztenek, csak abban alszanak, amit megépítenek, csak azt hordják, amit megvarrnak maguknak. Félévente az egyik párt küldhet egy képviselőt, aki megpróbálja visszacsalogatni őket, ők pedig félévente küldhetnek valamelyik városba egy hírnököt, aki embereket toboroz a fák között épülő faluba.

Egy hetet töltöttem közöttük, de már a második napon számoltam az éjszakákat, mikor bújhatok vissza kényelmes paplanom alá. Pedig az első órák izgatónak, és kalandot ígérőnek tűntek. Kint álltam végre a zöld lombok között, csak pár jólelkű ember vett körül, sehol a Párt, sehol a robotok. Hallottam a víz csobogását, láttam a csillagokat, friss levegőt szívhattam. Azt gondoltam, ez az igazi élet, és Elkör történelmében először a csalogató miniszter maga fog kinn maradni a rezervátumban.

Az első eltántorító eset a vacsora volt. Szappan nem volt, így a patakban kellett tisztára mosnom a kezemet, ami persze nem volt elég alapos. Ahogy jobban szétnéztem kedves vendéglátóimon, akik tényleg mindent megtettek kényelmemért, láttam, hogy az évek apró fekete nyomai mély, sötét barázdákat szeltek a kéz, a láb és az arc ráncaiba. De akkor ezen még nem akadtam fenn: arra gondoltam, elkényelmesedett nemzedék tagja vagyok.

Elalvás előtt énekelni kezdtek. Dobokkal és sípokkal kísérték a kórust, amely félkörben foglalt helyet a tábortűz körül. Ahogy ott ültünk, és mindenki önfeledten énekelt, a hideg rázott ki. Egyrészt bámultam összetartó közösségüket, másrészt nagyon féltem, hogy majd nekem is be kell szállnom. Félelmem nem volt alaptalan: mielőtt lefekhettem volna erőszakosan nógatni kezdtek, hogy tartsak velük. Láttam, hogy addig nem alhatok, amíg nem csatlakozom, hát elénekeltem velük a dalt, amely istenítette a robotok munkáját, és reményüket fejezték ki, hogy egyszer Hagofia felszabadítja majd őket. Hiába: nem hatott át a közösség ereje, és attól, hogy velük énekeltem, nem éreztem kevésbé nyugtalanítónak az előadást. Azzal a tudattal hajtottam álomra a fejem, hogy minden nap el kell majd ezt játszanom, és ettől nem lett jobb az álmom.

Hajnalban ébresztettek, hogy közös éneklésre kell menni, amit aztán reggeli munka követ. Első reakcióm az volt, hogy szegény asszonyt, aki felkeltett elküldtem kávéért, mire ő azt felelte, hogy nem mérgezik szervezetüket ilyenekkel. „Szóval nincs kávé, és menjek földet művelni?” Szögeztem neki a kérdést. „Dehogy is! Gyere, ébredj velünk a közös éneklés közben, egyél a közös salátából, azután jöhet a gyomlálás és a vetemény betakarítása, amely a közösségben csupa móka!” Visszazuhantam a kényelmetlen ágyra, melyet száraz növényekből dobtak össze, és azt kívántam, bár túl lennénk már ezen.

Velük töltöttem az egy hetet, becsülettel kiálltam mindent, mint egy kalandtúrán, és állítom: a hatodik éjszakán sem lett jobb kedvem az énekléstől, és hiába minden virágkoszorú, nem lettem a közösség tagja. Vágytam rá, hogy elbitorolt, kényelmes ruháimat visszakaphassam, és végre levegyem azt a jelképes fűszoknyát, mely az intim részeket takarta csupán. Ennek köszönhetően vállam és hátam alaposan leégett, amire valami nagyon büdös kenőcsöt kaptam, amit a helyi asszonyok készítettek gyógynövényekből. Nem tudtam megszeretni tehát ezeket a csomóba fogott hajú, örökké mosolyba burkolt embereket, akiknek az élet csupa vidám kihívás, amit a természet és a természetesség hat át. Így aztán beszédem, melyet az utolsó napon tartottam, nagyon erős és megítélésem szerint jogos érvekkel csábította őket a városba, de úgy tűnt, az elme ezen betegségére, amelyben szenvedtek nincs mentség. Utáltam Elkörben élni, ahol minden csak ámítás, megtévesztés és ügyeskedés, mégis olyan erővel húzott akkor magához, mintha hazatérnék. Ahogy beléptem lakásom ajtaján, lemondtam minden programomat egy hétre előre, és két napig csak aludtam, felejteni próbáltam. Ez azonban nem könnyű: a mai napig irtózom minden közösségépítő énekléstől, táborozástól és az erőltetett, mindent maga mögé bújtatni akaró kedvességtől.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info