A. variáns történetre:

 

4 éve takarítottam már akkor a Karsay utcai étteremben. Nekem való munka volt, zárás után egy órával mentem dolgozni és mivel senki sem zavart, mindig gyorsan végeztem a feladataimmal. A konyha vette el a legtöbb időmet, rémes volt, hogy néha micsoda felfordulást hagytak maguk után a konyhások. Koszos tányérok, szutykos gáztűzhely, a padlón cipőmintás pizzaszósz, a csempén rászáradt olajcseppek. A mosdók tisztítása közben sokszor megállapítottam, a pénztől még nem válnak igényessé az emberek. A szarkaparásért viszont sajnos nem jár se borravaló, se veszélyességi pótlék. Mindettől eltekintve szerettem a munkámat. Úgy gondoltam, amíg a számlákat és a kajámat ki tudom fizetni, addig nincs okom reklamálni. Meg voltam elégedve az életemmel. Boldog voltam. Mert boldog akartam lenni.

 

        *

Ahogy azon a kedd reggelen eltekertem a kulcsot a postaláda zárjában a szokásos tucatnyi szórólap és a kerületi Jehova tanúk okító füzetkéje mellett, amit minden hétfő délelőtt bedobnak – most volt egy levél is. A Feladó név helyén egy pecsét díszelgett:

 

 

 

Nem tudtam mire vélni a dolgot. A levelet és a Jehovákat zsebre vágtam, a maradékot meg a kukába és felsiettem a lépcsőn. Az ajtó a körfolyosón végigüvöltő széltől hangosan vágódott be mögöttem. A Jehovákat a társaik közé helyeztem a polcra. Mielőtt kibontottam a levelet, még egyszer ellenőriztem, hogy biztosan én vagyok-e a tisztelt címzett, vagy csak valami különös véletlen folytán került illetéktelen kezeimbe. A címzett azonban egészen nyilvánvalóan én voltam, így joggal nyithattam ki a titkot sejtető borítékot. A levélben ez állt:

 

Tisztelt Címzett,

 

Sajnálattal értesítjük, hogy személyazonossága 2012. november 18.-án, azonnali hatállyal állami jogtulajdonba, a BVOP fennhatósága alá került. Kérjük, a mai naptól számított öt munkanapon belül, személyes irataival együtt fáradjon be az irodánkba. Amennyiben ezt nem teszi meg, úgy jogunkban áll bírságot kiszabni Önre, a törlesztés megtagadása esetén pedig a Jogbíróság fog ítélni az ügyében.

 

Szívélyes üdvözlettel:

BVOP*

 

Szóhoz sem jutottam. Ez csak vicc. Minden kétséget kizáróan. Nem kobozhatják el csak úgy valaki személyazonosságát. És miért pont a Büntetés-végrehajtás? Nem létezhet olyan ok, ami miatt megfosszanak sajátmagamtól. Az első döbbenet után rögtön tárcsáztam a borítékon lévő számot. A megszokott, selymes titkárnői hang helyett azonban egy géphang válaszolt: „Tisztelt ügyfelünk, személyazonossága hiányában Önnek nem áll módjában hívást kezdeményezni. Megértését köszönjük. Dear customer, in absence of your identity You can not make a call. Thank you for your understanding.” A vonal megszakadt. Pár perc elteltével kiderült, hogy az internet sem működik, a jelszó letiltva.

 

Mivel az étterem kétutcányira volt a Hivataltól így aznap ott töltöttem az éjszakát. Másnap reggel elmentem a megadott címre. Miután bemutatkoztam, a portás köszönés helyett elővett valami könyvet, és az orra alatt motyogva azt mondta:

– Itt írja alá, kérem. Első emelet, balra a második ajtó. – Megköszöntem a segítséget, ő pedig rám se hederítve továbbfolytatta a tizenkét órás semmittevést.

Miután már a harmadik irodából is továbbküldtek, kezdtem kissé ideges lenni, annak ellenére, hogy nem lepett meg a hivatal jól szervezettsége. A negyedik helyen végre sikerült beszélnem valakivel. A szőke dekoltázs a nevemet meghallva gépiesen mosolygott egyet, majd megkérdezte, hogy elhoztam-e magammal a kért iratokat. Mondtam, hogy elhoztam, de remélem, nem gondolják komolyan, hogy oda is fogom adni őket.

– Sajnálom, de kénytelen lesz. A kérésteljesítés megtagadásának lehetséges következményeiről levelünkben tájékoztattuk. Elolvasta a levelet?

– Igen, elolvastam, de ez biztosan valami tévedés lesz. Nem vehetik el csak úgy valaki személyazonosságát! Ez képtelenség.

A nő egy szóra sem méltatta amit mondtam, csak nézett rám, azzal a tipikus tekintettel, amivel az ilyen nők nézni szoktak. Gusztustalanul lekezelőek tudnak lenni. Pedig semmi joguk nincs hozzá. A márkás ruhák és a jó smink nem ok arra, hogy úgy nézzenek az emberre, mint egy darab szarra.

És mégis mennyit kéne fizetnem azért, hogy saját magam maradhassak?! – igyekeztem kierőszakolni magamból valami gúnyos arckifejezést, de a remegő hangom mindent elárult.

– Kisasszony ez nem az én hatáskörömbe tartozik. A harmadik emeleti irodánkban kaphat erről bővebb tájékoztatást, ha akar.

– Rendben van. Hát, akkor köszönöm a segítséget.

– Kérem.

– Viszontlátásra.

– Viszontlátásra.

Kilépve az irodából már alig kaptam levegőt a torkomban lévő gombóctól. Mire leértem a lépcsőn már a sírás kerülgetett. A portás az utolsó pillanatban szólt utánam:

– Kérem! Az aláírás. Itt húzza át, kérem. – mondta, majd az aláírásomra mutatott.

Idegességemben kiejtettem a tollat a kezemből és le kellett térdelnem, hogy felvegyem. Akkor láttam meg, hogy a padlót már legalább két hete nem takarították: Kétujjnyi rétegben állt a por az asztal alatt, ahová a toll esett. Míg feltápászkodtam, óhatatlanul elgondolkoztam rajta, hogy mégis milyen emberek lehetnek ezek, ha még a takarítónőjük is ilyen trehányul végzi a munkáját. Mielőtt áthúztam volna az aláírásom, haboztam egy pillanatig. Mi van, ha ez mégsem vicc? Mi van, ha tényleg komolyan gondolják? Azonban gyorsan véget vetettem a hezitálásnak, nem volt más vágyam, csak hogy otthagyhassam végre ezt az átkozott helyet. Ahogy kiléptem az ajtón, fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek magammal. Úgy döntöttem veszek egy doboz cigit, ennyit igazán megengedhetek magamnak ezek után. Akkor már hat éve nem gyújtottam rá. Most viszont szükségem volt valamire. Persze a kártyámat nem fogadták el, így kénytelen voltam készpénzzel fizetni. Másfél óra céltalan bolyongás és fél doboz cigi után jobbnak láttam hazafelé venni az irányt. Így hát lementem a legközelebbi aluljáróba és mivel volt még egy kis idő a következő metróig, leültem az egyik padra. Az aluljáró szokatlanul kietlen volt ahhoz képest, hogy még csak kilenc felé járt az idő. Pár perc elteltével egy férfi ült le mellém. Harminc év körüli lehetett, hosszú, erősen kopott ballonkabátot, napszemüveget és egy fekete kalapot viselt. A haja pár centivel a válla alatt végződött. Nem tudtam megállapítani micsoda szerzet lehet, leginkább egy amolyan jómódú csöves benyomását keltette.

– Nehéz nap? – kérdezte rám sem emelve a tekintetét.

– Igen, mondhatjuk.

– Marcus. – mondta, továbbra is a sínek felé bámulva.

Én hallgattam. Mit is mondhattam volna? Egyébként sem volt kedvem bájcsevegni senkivel. Végül csak ennyit válaszoltam:

– Örvendek.

Némi várakozás után a következőket mondta:

– Tudja, néha csak el kell engedni dolgokat, hogy megkaphasson valami mást. Fogadja el a változást. Különben meg, amit elrendeltek, az el van rendelve. Hiába minden ellenkezés.

– Mi? Köszönöm a tanácsot, de ez nem ilyen egyszerű. Istenem, mikor jön már? – sóhajtottam.

– De igen, egyszerű: nem jön.

– Mi az, hogy nem jön?

– Miért jönne? Magáért?

Azzal furcsa mosoly ült ki az arcára, majd felállt, bemászott a sínek közé és eltűnt a sötétben.

Nem emlékszem hogy kerültem haza. Az ajtómon egy cetli fogadott: Kedves Tulajdonos! Sajnálattal értesítjük, hogy a mai nappal, felsőbb utasításra azonnali hatállyal kilakoltattuk Önt. Vagyontárgyait a szomszéd utca melletti sikátorban találja. Minden jót kívánva: a Lakóközösség tagjai.

Ennél már nem jöhet rosszabb. Éjfél felé járt az idő, amikor megálltam az étterem ajtajában. A konyhai lámpa égett, a felmosóvödör az előtérben, a szemeteszsákok pedig az ajtó mellett sorakoztak és fals dudorászás hallatszott odabentről. Szembesültem a ténnyel, hogy egész egyszerűen száműztek. Száműztek a saját életemből.

 

*

Egyre sötétedő gondolataimnak egy halk pisszegés vetett véget, ami a mély csöndben mégis olyan hangosnak tűnt, hogy nem lehetett nem felfigyelni rá. A szemben lévő ház negyedik emeletének egyik erkélyén egy homályos alak állt. Ahogy közelebb mentem meghökkentő látvány tárult a szemem elé: egy nagytestű, hófehér bull terrier mellső lábaival, amiken selyemkesztyűt viselt, a korlátnak támaszkodva integetett felém.

– Jöjjön! Na, jöjjön már! Kerek három órája várok magára! Jöjjön, jöjjön! – suttogta.

Mit tehettem volna?! Mentem.

 

*

– Végre hogy itt van! Fáradjon beljebb! Az étel már majdnem teljesen kihűlt. Hogy maguk emberek mennyire nem tudnak bánni az idővel! Minden lényegtelen dolgot beillesztenek a napirendjükbe, aztán ami igazán lényeges, arról meg képesek és megfeledkeznek. Tessék, a rántott hal már teljesen elvizesedett. Mondja, arra legalább emlékszik, mikor felejtette el a találkozónkat? Na, sebaj, a csirke azért még ehető. Foglaljon helyet! Nem, nem, ne oda, azt már megjelöltem, az az én helyem. A másik szék, ott szemben. Ha akarja, lepisilheti, még új. Szóval, mivel kínálhatom meg? Vörösbor, fehérbor esetleg egy pohárka gin?

Majd mindháromból töltött és letette őket elém, az asztalra. A rengeteg díszes szalvéta, előke, gyertya, a porcelán tányérok és az ezüst étkészlet darabjai között alig talált helyet a három pohárnak. A vörösbor ki is löttyent az egyik gyertyatartó mellé, a fehér terítő pedig rögvest magába szívta a bikavért.

– Ne aggódjon miatta – vetette oda az asztalra pillantva –, a gazdám majd úgyis kimossa holnap. Szóval! – s azzal leült szembe velem. – Mit gondol?

– Miről mit gondolok? – kérdeztem kissé kétkedő tekintettel, hiszen még mindig nem hittem el, amit láttam.

– Miről, miről… Hát a frizurámról! Ezért hívtam ide, nem emlékszik?

– Frizura? Hogy mit gondolok a frizurájáról… Hát… – habogtam, miközben menekülési útvonal után kutattam a szememmel.

Ekkor láttam meg, hogy furcsa vendéglátóm a hátsó lábain egy rózsaszín, strasszokkal díszített magas sarkút visel, aminek árnyalata megegyezett a tapéta csíkjainak színével. A lakás egyébként barokk stílust tükrözött: az ide-oda tekergőző minták a falon, a függönyön, a szőnyegen, a székkarfán; a plafon olyan volt, mintha csak egy templomban lettünk volna. Apró angyalkák ültek a Mennyország bodros felhőin, a sarokban pedig egy kisebb hárfa porosodott.

– Meg kell mondjam, ma kifejezetten zaklatottnak tűnik Camille kisasszony. Netán történt valami mióta nem találkoztunk?

– Hogy?! Kérhetnék esetleg egy csésze kávét?

– Hát már hogy ne kérhetne! – mondta hirtelen jött lelkesedéssel, és felugrott az asztaltól. Én ugyan nem igen iszom kávét, a fekete teára esküszöm, de magának bármikor örömmel főzök! Erősen? Gyengéden? Édesen? Sósan? Netán ecettel?

– Bivalyerősen, ha lehet.

A kávé egy szempillantás alatt az asztalon termett. Viszont alig hogy felemeltem a csészét ő villámgyorsan kikapta a kezemből és egy húzásra lehajtotta a tűzforró feketét.

– Sajnálom, de most be kell fejeznünk a társalgást, még nagyon sok dolgom van. – hadarta. – Nagyon örvendtem az újbóli találkozásnak. Legközelebb a megbeszélt időben várom a megbeszélt helyen. És nagyon kérem, ezúttal ne késsen el. Adieu!

És azzal kipenderített az ajtón.

– Ja! Majd’ elfelejtettem! Szóval?

– Szóval?

– Szóval mit gondol?

– Miről? Áh, igen a frizurájáról… Nos, rendkívül… Illik magához. Nagyon jól tükrözi az egyéniségét.

– Az én egyéniségemet? A fenébe… Megmondtam a fodrászomnak, hogy valami egészen különlegesre vágyom… Erre tessék… Hát, köszönöm az őszinte véleményt, bár jobb lett volna, ha hazudik. Sebaj. Majd legközelebb. Viszlát harminc év múlva! És ne késsen! – vetette oda, majd rám csapta az ajtót.

Nem igazán értettem, mi baja, de hát annyi mindent nem értettem már aznap, hogy ezt már fel se vettem. A lépcsőházban sötét volt, bizonytalan léptekkel botorkáltam le a lépcsőn. Azonban ahogy kiléptem ismét csak nem az a látvány fogadott, amire számítottam. Az étterem, az ékszerüzlet, a fűszeres, mind eltűntek. Egyedül az újságos bódé állt még a helyén, az öreg újságos bácsival együtt, aki elmozdíthatatlan alkotóeleme volt a város rozsdásra koptatott gépezetének. Odamentem.

– Jó reggelt, ne haragudjon, de hová tűnt… az utca?

– Je ne spasibo.

– Tessék?

– Je ne spasibo mañana, coño.

– Hát ilyen nincs… Mi a fene van itt? Mindenki meghülyült?! Nem… Én őrültem meg. Ez most már teljesen biztos… Elment az eszem… Már tévképzeteim vannak…

– Hé! Ne kóvályogjon itt az úttesten, még elüti a metró! – szólt rám egy hang a hátam mögül.

Oda se kellett néznem, már tudtam, hogy ki az.

– Mi van, most már jön? – kérdeztem oldalvást a metrós ismerősömre pillantva.

– Miért ne jönne? – mosolygott.

– De vicces kedvében van valaki… Istenem, miért? Miért történik mindez? Mit csináltam rosszul? Nem ettem elég spenótot gyerekkoromban? Nem imádkoztam, nem adakoztam eleget? – tört fel belőlem a kétségbeesés.

– Miért kéne, hogy mindennek bármiféle oka legyen? – kérdezte, miközben leült mellém a járdaszélre.

– Ilyesmik nem történnek ok nélkül. Nem vagyok normális..

– Mi az, hogy normális?

– Na, ne kezdje ezt, ehhez tényleg nincs most hangulatom.

– Pusztán arra igyekeztem rávilágítani, hogy amit maga akar, az egyszerűen nem létezik.

– Az életemet akarom.

– Az életét? Biztos benne?

– Igen, biztos vagyok. Két napja még volt egy normális életem, normális munkám, normális lakásom… Most meg…

– Boldog is volt, vagy csak normális?

– Igen, boldog is volt, igen. Lehet, hogy ezt most nehéz elképzelni, de igen, boldog voltam, boldog!

– Hát, ha ennyiszer elmondta magának mindennap, akkor kétségkívül az lehetett.

– Ez biztos csak valami rémálom…

– Nos, ha rémálom, ahogy maga gondolja, akkor változtasson rajta. Hiszen maga álmodja az álmot és nem fordítva. Na, keljen fel innen és térjen magához. – azzal megfogta a karomat és felsegített. Rövid szünet után a kezét nyújtotta és azt mondta:

– Örvendek,

Ránéztem, de a szemét eltakarta a fekete napszemüveg, ami így az én arcomat tükrözte vissza. Kétszeresen.

– Camille de Mokudelné de Pascal. – válaszoltam gondolkodás nélkül.

– Örvendek, Camille kisasszony. – azzal újra elmosolyodott, megcsókolta a kezem, lazán megemelte a kalapját és továbbállt. Ahogy szokott. Én pedig odamentem az újságoshoz, rámosolyogtam és azt mondtam:

– Spasibo. Je ne coño, mañana. Adieu!

Majd sarkon fordultam és elindultam. Hova? Én se tudtam, de már nem is érdekelt. Amit egyszer elrendeltek, az már el van rendelve. El kell fogadni a változást. Hát elfogadtam.

 

*

Az ezt követő éveket utazással töltöttem. Ahol valaha emberi léptek zaja hallatszott, mindenhol jártam. Sőt, még olyan helyen is, ahol emberi fülnek hallhatatlan hangokat hallottam. Izlandon 7 hónapon keresztül gejzírkutatásokat folytattam, csekély sikerrel. Talán azért, mert borzasztóan unalmasnak találtam. Így aztán elmentem Mumbaiba, ahol négy évig zsidó voltam, de miután rájöttem, hogy Mumbajban annyira nem szívlelik a zsidókat, így vallást váltottam és közel 6 évig a Vatikánban dolgoztam. A Buddhista Misszió beépített ügynökeként. Mivel azonban minden igyekezetem ellenére nem sikerült megtérítenem a pápát, a Misszió elbocsátott.  Nem meglepő tehát, hogy egy életre elegem lett a vallásokból és egy párizsi éjszakai lokál falai között találtam csak meg a lelki nyugalmat. Egy idő után azonban besokalltam a rengeteg embertől, aki nap mint nap megfordult bennem. Panama ideális helyszínnek tűnt arra, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem. Egy teljesen érintetlen ős esőerdő nyújtott sokszor érintett testemnek egy időre otthont. Ezalatt az idő alatt egy internetes társkereső oldalon ismerkedtem meg az izlandi származású Hyun Mukkal. Hároméves együttélésünk alatt négyszer kérte meg a kezem. Negyedszerre akkor, amikor súlyos maláriában szenvedtem, ugyanis Limbongban elszaporodtak az Anopheles szúnyogok. Betegségemből Hyun nagyapja, idősebb Id. Hyun Muk gyógyított ki több hónapos egynyári üröm kúrával. Rájöttem, hogy tovább kell állnom.  Oroszországba vezetett az utam, és Krasznorajszk városában, Andrej Dubenszkij atamán családfáját kutatva találtam rá második nagy szerelmemre, rideg orosz szeretőmre, Szergejre. De egy idő elteltével rájöttem, hogy Szergej ereiben, nem vér folyik, olyan igazi heves, zubogó vér, hanem egyszerű jéghideg csapvíz. Szóval ott hagytam. A Galápagos-szigeteken Darwin nyomdokait követve felfedeztem egy a fák kérge alatt élő emlős gombafajt, melyet szoronita szeretőmről, Sogurrannak – jelentése: akinek a szél sem hazudik – neveztem el. Az érte kapott Darwin-díjat a kabuli börtönben elkobozták tőlem, ahova az Ausztráliában kibányászott gyémántok nagy tömegű csempészése miatt zártak be, nos, néhány évre… Kiszabadulásom napján kaptam kézhez egy 7 éve postára adott levelet. A boríték szélei és sarkai elszíneződtek a hosszú utazás és várakozás során, de a feladó neve még tökéletesen kivehető volt: BVOP. A címzett résznél rengeteg helyszín szerepelt, egyik áthúzva a másik után, leragasztva, átfirkálva. Az utolsó cím a börtöné volt. Így fogtam a holmim, meg az egyik rabtársam szerencsehozó kisujját, és kiléptem legutolsó lakhelyem kapuján.

 

*

A portás rám se nézett ahogy beléptem a Hivatal ajtaján, így hát én se erőltettem a köszönést. A negyedik emeleti iroda ajtaja résnyire nyitva volt, ahogy felértem. A szőke dekoltázs halvány mása volt már csak régi énjének, az idő vasfoga lerágta már a műkörmeit, a szemfestéke kissé elkenődött, de a tekintete semmit sem változott. Ugyanúgy nézett rám, ahogy sok évvel ezelőtt, azon a szerda reggelen.

– Jó napot!

– Jó napot! Miben segíthetek?

– Megkaptam a levelüket. Az újat.

– És elolvasta?

– Igen. Ezt is. De…

– Ezesetben a negyedik emeleti irodánkban veheti át az iratait.

– Megtenné, hogy nem szól közbe, amikor beszélek? Nagyon köszönöm. Tehát azért jöttem be, hogy közöljem, nem kívánom átvenni az irataimat.

– Tessék? – kérdezte őszinte meglepődéssel az arcán.

– Feltételezem ez nem az Ön hatáskörébe tartozik, de majd átadja a felettesének. – azzal elindultam kifelé az ajtón.

– Kisasszony – szólt utánam zavartan, mint aki nem tudja, mit is kéne mondania –, ez azért nem ilyen egyszerű, mint ahogy maga gondolja. A kérésteljesítés megtagadása…

– Tényleg? De igen, egyszerű: el kéne mennie fodrászhoz. Örvendtem.

Azzal becsuktam magam mögött az ajtót. Egy pillanatig még ott álltam. Valami visszatartott attól, hogy csak úgy elengedjem a kilincset. Aljas egy beszólás volt. Ha egy nő mond ilyesmit egy másiknak, az felér egy arcon-csapással. A haj minden nő számára az egyik legérzékenyebb pont. Bár az elmúlt évek tisztán rávilágítottak arra, hogy ez nem egy nemi alapon diszkrimináló frusztráció. Ha még visszalépek egy szóra, ha eljátszom, hogy ott felejtettem valamit, valamelyest enyhíthettem volna a megalázottságán. De elengedtem a kilincset és beszálltam a liftbe. Lent, mielőtt kiléptem volna a kapun, odaszóltam a portásnak:

– Uram, feltakarítottak már?

– Mióta én itt vagyok, nem. – válaszolta, majd ismét lesüllyesztette tekintetét az asztal alá.

 

Az épület előtt egy idősebb nő térdelt a földön és keresgélt valamit.

– Segíthetek? – kérdeztem.

– Jaj, ne jöjjön közelebb, még eltapossa.

– Micsodát?

– Egy fontos beszélgetésemet.

– Egy fontos beszélgetését?

– PONTOSAN. Elveszítettem egy beszélgetésemet, és most azt keresem. Tíz perce még megvolt, tisztán emlékszem rá, ide csúsztattam be, a hónom alá és most sehol. – azzal lezárta a beszélgetést, és továbbfolytatta a kotorászást a macskakövek között. Látván, hogy teljesen hasztalan az itt létem, ott hagytam, hagy keresse, amit keres.

A Park fái széles, hosszú árnyékot vetettek a délelőtti napsütésben. Miközben közöttük sétáltam, ügyeltem arra, hogy semmiképp se lépjek az árnyékokba, hiszen ki tudja, milyen mélyek lehetnek… Éppen, mikor egy nagy tölgyfa árnyékát kerülgettem, megpillantottam azt az egy személyt, akire abszolút nem számítottam. Ott ült egy padon, lábait szorosan keresztbefonta, cipője sarka enyhén befúródott a kavicsok közé. A fején nagy, nyersszínű kalapot viselt, jobb oldalt egy szál rózsával. Vállán apró rózsaszínű retikül fityegett. Közelebb léptem.

–Megint késett.

– Bocsánat, lefoglaltak.

– Őszintén? Nem csak megint megfeledkezett a találkozónkról és pusztán valami különös véletlen folytán keveredett ide?

– Őszintén? – kérdeztem a válaszomat már sejtető tekintettel.

–Nem, igaza van. Maga inkább hazudjon.

– Rendben. Természetesen nem feledkeztem meg a találkozónkról. Itt vagyok, a megbeszélt időben, a megbeszélt helyen. Harminc év múlva.

– Na, jó. Hiszek magának. – mondta és nagy mosolyra húzta a száját. –  Kér egy csésze kávét? Hoztam magammal! Még meleg. Úgy, ahogy szereti: édesen, sóval és egy csipetnyi ecettel.

– Köszönöm, de ezúttal lemondanék róla.

– Vagy úgy. Most el kell mennem. Remélem a következő találkozó jobban sikerül. Örvendtem.

Azzal felszegett állal elvonult, míg nekem időm sem maradt arra, hogy búcsút vegyek tőle. Hát, újabb harminc év. Egyszer majd csak sikerül.

 

 

*

A. variáns befejezésre:

 

Így hát lementem a legközelebbi aluljáróba és mivel volt még egy kis idő a következő metróig, leültem az egyik padra. Az aluljáró szokatlanul kietlen volt ahhoz képest, hogy még csak kilenc felé járt az idő. Pár perc elteltével egy férfi ült le mellém. Harminc év körüli lehetett, hosszú, erősen kopott ballonkabátot, napszemüveget és egy fekete kalapot viselt. A haja pár centivel a válla alatt végződött.

– Tartsa észben – mondta – nem mindig akkor jön, amikor várjuk. De végül mindig megjön. És mindig eléri. Előröl, vagy hátulról, de mindig eléri. Itt is van. Felszáll?

Utolsó szavait már elnyomta a metró zúgása. Az ajtók recsegve kinyíltak, s az utasok hangyaként árasztották el a megálló peronját. A hangosbemondó szövegelésbe kezdett.

„Tisztelt utasaink! Sajnálattal értesítjük Önöket, hogy a következő megállóban baleset történt – egy azonosítatlan, feltehetően otthontalan, harminc év körüli férfi a sínek közé vetette magát, életét már nem tudták megmenteni. Mivel a helyszínelés jelenleg is folyik a metró csak idáig közlekedik. Helyette az M73-as és M74-es metrópótló autóbuszokkal közlekedhetnek. Köszönjük szíves megértésüket. További kellemes utazást kíván: a BKV.”

 

 

B. variáns befejezésre:

 

Így hát lejöttem a legközelebbi aluljáróba és a metró épp ebben a pillanatban érkezett meg.