Te komám, én nem mondom, hogy mű nem vótunk rosszak, trehányak fiatal korunkba, de ezek a mai fiatalok olyan hülyék, mint a kocsmaajtó. S most, hogy megjelent ez a kompúteres menet vagy miféle, a seggük egész nap ott rohad a széken, előtte.
Nade, van ez a szomszéd, Kis Áron, itt a szomszédba ne. S annak van egy fia, valami Vazulnak hívják. Na, az tegnap ereszkedett bé nálunk a kapun, nagy csendesen, s én már akkor tudtam, hogy itt valami nem stimmel. Elszöktél anyád elől, ugye? Én nem, aszongya, édesanyám alszik, s én amit ilyenkor csinálni tudnék, az a nagy semmi, s azt én nem szeretem csinálni. Há, mondom, a kapuról az hargallót méges ki tudtad akaszatni. Jóhogy, aszongya, másképpen hogy lennék itt. Na, mondom, te menny haza szépen Vazul fiam, s otthon keress egy jó nagy kalapácsot, azt ügyesen fogd meg, s vágj a fejére egyet vele, annak az alvó anyádnak. Hát ember, nem telt el egy minuta, s egyszer érkezik az anyja, biciklivel, nagy mérgesen, s hátul a segginél tiszta sárga a nadrágja. Nemsoká kiderült, nagy röhöghetnékemre, hogy ez a gyermek, ez a rossz Vazul, azt a bicikliülést békente szépen margarinnal, hogy az anyja egy cseppet se tudjon kerengeni menni, ha akarna. Met az annjya nagy kerengő, s a gyermek ezt jól tudtad, s cselekedett es ezétt.
Ezek a mai fiatalok ember…
De ez még semmi, komám. A mútkor es, erősen megszorultunk a pénz felől, s heába pirítottuk vót meg a tévét otthonról, az se vót elég. Na, s így történt, hogy elindultam munkát keresni. Vagyis pénzt, de munkáétt cserébe. Alfaluba kaptam valami jó ügyes, kicsi céget, fával foglalkoztak, s a patrony es fiatal legény vót, s há mondom megpróbálom, met nekem a pénz most úgy kell, mint egy szelet kenyér. Menyek bé ember, s eppen csak hogy leültem, s már azt kérdezte tőlem, hogy maga hány éves. Há, mondom, én 44 esztendős vagyok. Az a baj, tati, aszonyga, hogy ez az életkor itt nem jó. Miféle tati, ember? A bőrt a hátadról eppe most lenyúzom, mondom, én egész életembe gáteren dolgoztam, s akármikor kiteszek én két suhancot, s még én vagyok a tati, az istenedet. S azzal felálltam, s úgy bé csaptam magam mögött az ajtót, hogy merem állítani, ott ami vakolat vót, az egész lehullott.
Ezek a mai fiatalok te…
Na, s júniusba mentünk lakadalomba, met lagzi vót, a bátyám házasodott tekerőn, s hogy buszt nem kaptunk, gyalog indultunk el tekerőre. Jaj komám, ne tudd meg milyen meleg vót abban a nagy fekete kosztümben, azt hittem essze olvadok vele. S menyünk ember az út szélén, s nézem, hogy egy nagy tehén csorda halad keresztül előttünk az úton, s nagyba, azok a nagy komán tehenek végig fosták az egész utat ott keresztül. Mi próbáltunk nem belé lépni a szarba, met ugyebár kosztümösen vótam én es, s nem szerettem vóna essze kenni azt a szép fekete ruhámat, s mit ad isten, egyszer csak fordulok hátra ember, s jön egy kocsi, teli fiatalokkal, s mire megmozdulhattam vóna, ezek a kocsival belé a szarba, s egyszerre tiszta szarosok lettünk. Még arra se vót időm, hogy a sáncba belé szökjek értede. Azzal mi megfordultunk, s nagy szaros kosztümbe elindultunk hazafelé.
Éppen, hogy letette a telefont, már sípolt is a kapucsengő. – Engedj be, légy szíves – szólt a hang a készülékből. Hallotta, ahogy végigmegy lenn az udvaron, majd becsukja maga mögött a liftajtót. Kíváncsi volt, mi ilyen sürgős, hogy este tízkor még eszébe jut följönni hozzá.
A lány hatalmas lendülettel lépett be az ajtón, keresztülvágtatott az előszobán, és úgy, ahogy volt, csizmában, télikabátban megállt a nappali közepén.
– Az üveggolyók. Hová tetted az üveggolyókat? – kérdezte a meglepett férfitől.
– A könyvespolc tetején vannak… – válaszolt homlokát ráncolva. Az üveggolyók keresése egyáltalán nem adott választ kérdéseire.
– Leszeded nekem?
– Le, persze, de minek az neked?
– Otthon nincs üveggolyó.
– Azt hittem, beszélgetni akarsz.
A lány türelmetlenül toporgott a szoba közepén. Aztán mint aki meggondolta magát, a komódhoz lépett, kihúzta a fölső fiókot, és elővett egy pakli kártyát.
A férfi nem hagyta annyiban. – De mért is vagy akkor itt valójában?
– Az üveggolyók… Leszeded nekem őket? – kérdezte, és már hozta is a fellépőt a sarokból. – Légy szíves.
A férfi engedelmesen fölmászott rá, és leemelt egy fadobozt a könyvespolc tetejéről. A lány közben föltekerte a nagyszőnyeget, lehasalt a földre, sapkáját és sálját lehúzta és a fotel mellé dobta.
A férfi egyre kevésbé értette a helyzetet. Aggódni kezdett.
– Itt vannak – nyújtotta a dobozt a lánynak – de cserébe szeretném, ha elmondanád, mi történt.
– Átjöttem – felelt a lány rezzenéstelen arccal.
– Azt látom, de tudom, hogy valami baj van, mert különben nem viselkednél így.
– Hogy?
– Ilyen furcsán.
– Én mindig így viselkedem – mondta teljes meggyőződéssel, miközben egyik csizmája sarkát a másikba akasztva próbálta leküzdeni magáról a lábbelijét.
A férfi akaratlanul is elnevette magát. – Jól van, ez tényleg vicces volt. – Várta, hogy a lány is nevetni kezd. Válasz azonban nem érkezett, a lány fölült, újra megpróbálta lerúgni a csizmáit.
– Segítsek?
– Nem, majd én.
– De ez így nem fog menni…
– De fog – ellenkezett, és jó alaposan meglóbálta lábait, aminek következtében a két csizma a szoba két ellentétes sarkában landolt, az egyik a könyvespolc előtt, a másik kis híján egy virágcserépben.
– Légy szíves, ne csináld ezt. Szeretném tudni, mi a baj. Amikor hívtál, hallottam a hangodon, hogy baj van.
Leült a lány mellé a földre, aki addigra már ismét a hasán feküdt, kibontotta a paklit és egy kártyavárat kezdett építeni. Letette mellé az üveggolyós dobozt.
– Köszi.
– Figyelj rám kérlek.
– Ott útban leszel – figyelmeztette a lány, mintha meg se hallotta volna a férfi szavait.
Látta, hogy hiába, nem tud vele mit kezdeni. Fölült a kanapéra, onnan figyelte, mit csinál. A lány két tenyerét a földre támasztva hátralökte magát a parkettán, és az előzőleg már odagurított üveggolyókkal egyesével célba vette a kártyavárat.
– Nem vagy éhes? Épp enni akartam, amikor hívtál – próbálkozott újra kontaktust teremteni a férfi, de már alig remélte, hogy választ kap. Egyre kevésbé bízott abban, hogy a lány csak szórakozik vele. Kiment a konyhába összeütni valami könnyű vacsorát. A hűtőszekrényt kinyitva rádöbbent, most egyáltalán nem bírna enni. Azon tűnődött, mit kéne tennie.
Végül visszament a nappaliba.
– Ha ezt egy performansznak szánod, akkor nagyon szépen kérlek, hagyd abba. Értettem, azt szeretnéd, hogy jobban figyeljek rád, többet foglalkozzak veled, hát itt vagyok, rád figyelek, veled foglalkozom, elérted, amit akartál, figyelek, csak könyörgöm, hagyd ezt abba.
A lány mintha észre se vette volna őt. Látszólag teljesen belefeledkezett a játékba. Arca már egészen kipirosodott a melegtől, hiszen kabátját még mindig nem vette le. A férfi csak állt, és reménykedett, hogy egyszer csak felpattan, rámosolyog, és azt mondja, vége, kijátszotta magát, csak egy kicsit szüksége volt arra, hogy kiszakadjon a megszokásból, hogy kicsit figyelmen kívül hagyjon mindent, hogy kicsit lekerüljön válláról a felelősség, hogy egy kis időre újra gyerek legyen.
A szobát már beterítették a kártyalapok és a széjjelgurított üveggolyók, mikor arra eszmélt, a lány keresztülvonszol egy babzsákot a szobán, és belevackolja magát.
Mellé térdelt.
– Legalább a kabátodat hadd vegyem le.
Hagyta, hogy lesegítse róla a rámelegedett télikabátot.
A férfi átvizsgálta a kabát zsebeit, hátha abban van a telefonja. Föl akarta hívni a bátyját, hogy vigye haza, vagy bárkit a családjából, elmondani nekik, mi történt. A telefon azonban nem volt sehol. Még egy darabig térdelt mellette, és tűnődött, mit csináljon.
Elővett a szekrényből egy paplant, betakarta. Aztán mellé heveredett a babzsákra, és átölelte.
Századunkban a művészet eddig soha nem is sejtett sebességet ért el. Itt nem a sebesség művészi visszatükrözéséről, megjelenítéséről van szó, amivel többek között a futuristák foglalkoztak, hanem a művészet előállításának, a műalkotások létrehozásának magának a sebességéről. Elsősorban Duchamp ready-made-eljárása növelte a művészet sebességét szinte a szélső határig: ma már elegendő, ha egy művész a valóság tetszőleges töredékét művészetnek tekinti és nevezi, és ez a töredék máris ténylegesen műalkotássá válik. Így a művészet előállítása majdnem a fénysebességnél tart. Az atommag-hasadás mellett valószínűleg a ready-made-eljárás századunk legkiemelkedőbb technikai vívmánya, ha az elért sebességet tekintjük mérvadónak. Ez a megemelkedett sebesség napjainkban egyfajta uralkodó pozíciót biztosít a vizuális művészetek számára, amely akkor válik egyértelművé, ha összehasonlítjuk például a képek és a szövegek létrehozásnak sebességét.
De a művészet e szélsőségesen magas sebességet ugyanakkor veszélyesként élik meg és fékezik, éppúgy, ahogy atombombát is csak igen vonakodva használnának. A művészetek története e század elején bekövetkezett felgyorsulásuk után valójában a lelassulásuk története. Itt a leghatékonyabb fék a művészetsebesség számára az újszerűség modern kritériuma. Ugyanis nem mindent ismernek el ténylegesen művészetként, amit az ember művészetnek nyilváníthat. A művészi pillantástól elvárják, hogy az újat mutassa, vagyis valamit, ami még nincs meg a valósan létező művészeti archívumokban. Minthogy ezek az archívumok állandóan megtelőben vannak, a művészeti nyilvánosság pedig nem mindig elég nagyvonalú ahhoz, hogy újként fogadja el a már látottaktól való kisebb-nagyobb eltéréseket, a művészet előállítását idővel egyre inkább fékezi a követelmény, hogy újat kell létrehozni, újnak kell lenni. Az innováció ökonómiája gátolja a féktelen művészet-burjánzást. Az új megkövetelése tehát semmi esetre sem a művészet felgyorsulását szolgálja, hanem a lelassulását. Annak legnagyobb részét, amit művészetként előállítanak – jobban mondva, megpillantanak –, a már létező archívumokkal való összevetés következtében tautologikusnak, redundánsnak, fölöslegesnek érzékelik és elutasítják. Ezért nem mindig a művészet a hibás. Néha a művészet a fényéhez közeli sebességével egyszerűen túl gyorsan mozog, semhogy innovációit kívülről szemlélve újításként rögzíthetnék. A külvilág gyakran semmi újat nem fedez fel ezekben az innovatív elhajlásokban, amelyek hatalmas sebességgel húznak el mellette, és túl kicsinek, túl jelentéktelennek, kivehetetlennek tűnnek – és félredobja őket. A művész jobban jár, ha megfogadja a tanácsot, hogy kissé fékezze magát, és művészetének sebességét igazítsa a rajta kívül zajló élet üteméhez. Így a többiek is pontosabban észlelik és könnyebben követhetik.
Fischli és Weiss mindig is nagy lassítók voltak. Ready-made-ekhez hasonló tárgyaikat ennek megfelelően fáradságos, unalmas munkával faragják ki poliuretánból, ahelyett, hogy az említett fénysebességgel egyszerűen kiválasztanák őket a környező valóságból. Ezzel a művészek látszólag a kézműves munka normális iramához igazodtak, és megközelítették az életszerű időérzékelést. Csakhogy ezzel van egy kis probléma: ezt a lassítást éppen kívülről nem lehet észrevenni, mivel a kifaragott tárgyak külsőleg úgy néznek ki, mintha egyszerűen akárhonnan előhalászott ready-made-ek lennének. Fischli és Weiss tehát a kézművesség eszközeivel szimulálja a ready-made-eljárást – ez a folyamat megfordítja gépesített korunk bevett gyakorlatát, azaz a kézműves munka ipari eszközökkel megvalósuló színlelését.
Mint ilyen esetben mindig, ennek a megfordításnak is rögtön számtalan oka, eredetének rengeteg magyarázata akad. A stratégia egyik következménye viszont egyértelműen az, hogy a művészeknek lehetőségük nyílik még egyszer ready-made-eket kiállítani, anélkül, hogy ki lennének téve a szemrehányásoknak, melyek szerint alkotásuk nem új. Hiszen a ready-made-ek kézműves előállítása még akkor is – és különösen akkor – új, ha egyáltalán észre se lehet venni. Ezáltal Fischli és Weiss ellenáll a fékező hatásnak, amit az új megkövetelése jelent művészetük sebessége számára; zavartalanul és cenzúrázatlanul mindent idézhetnek az életből, amit csak kedvük tartja, amennyiben veszik a fáradságot, hogy kézművesként megkettőzzék az idézett tárgyat. A művészet előállításának folyamatát lelassítják tehát az egyik síkon, de ez Fischli és Weiss esetében arra szolgál, hogy megnöveljék művészetük sebességét egy másik, sokkal fontosabb szinten. És ez a megemelkedett sebesség ismét feljogosítja a művészeket olyan dolgok élvezetére, amelyek egyébként az innovációs cenzúrának estek volna áldozatul. Ugyanez érvényes kirándulás-videóikra is, amelyeket a velencei biennálé alklamából állítanak ki.
Mi érdemel figyelmet, és mi nem? Állandóan képek sokaságával kerülünk szembe – ezek közül melyeket kell értékesnek tekintenünk és kiválasztanunk, hogy a többit, az értékteleneket kiűzhessük emlékezetünkből? Milyen szempontokat kell figyelembe vennünk? Fischli és Weiss különösen érzékeny a képek kiválasztása kapcsán fellépő bizonytalanságra, mivel hosszú ideig foglalkoztak a ready-made-eljárással, amelynek középpontjában a válogatási kritériumokra irányuló kérdés áll.
Egy kép lehet festői, izgalmas, romantikus, komor, homályos, szuggesztív vagy furcsa. Mindez azonban nem lehet válogatási szempont egy hivatásos művésznek: neki új, még nem látott, még nem mutatott képekre van szüksége, amelyek egyetlen meghatározott kategóriába sem illenek. Elméjében még egyszer intenzíven végigpörgetheti a képeket, és ezt gyorsan meg is teszi, de a bizonytalanság megmarad, és megbénít minden döntésre vonatkozó eltökéltséget. Mindaz, amit az ember el tud képzelni, nem újnak tűnik, hanem triviálisnak és fölöslegesnek. A képzelőerő sebessége zsákutcába vezet, amelyben az embert szétmarja és felemészti a bőség híres zavara, a döntés kínja. Fischli és Weiss fékez, hogy ne jusson ebbe a zsákutcába.
A művészek képeket keresve beutazzák Zürichet és környékét, de néha más, távolabbi városokat és vidékeket is felkeresnek, és lefilmezik mindazt, amit az úton látnak. Aztán kiszállnak az autóból, sétálni mennek, különféle helyekre látogatnak, megfigyelik és lefilmezik azt, ami ott történik, végül pedig visszatérnek Zürichbe, útközben is filmezve a mellettük elsuhanó tájat. Az autó gyors, ahogyan ezt már Marinetti is megjegyezte – de nem olyan gyors, mint a képzelet és a pillantás. És nem vetekszik a számunkra ismert film- és videómontázs sebességével sem. Ha Fischli és Weiss pszeudo-ready-made-jeik előállítási sebességét a kézműves munka üteméhez igazították, akkor új videós alkotásaik a civilizált semmittevés időkezelését idézik meg: a mindenféle sürgetéstől, nyomástól mentes, szabad, kontemplatív időtöltéshez tartozik ez, a meghatározatlan és kötetlen kíváncsisághoz, a befejezett munkanapot követő vagy hétvégi kikapcsolódás szabadidejéhez. És ez megintcsak művészetük megnövekedett sebessége, amely lehetővé teszi, hogy az emberi létezés ráérős lassúságát szimulálják.
Fischli és Weiss kirándulás-videóinak lassúságát egyébként nem a tempó művi lelassítása hozza létre, amelyet ma egy film vagy videó esetében normálisnak érzékelünk, mivel megfelel a televízió médiumával kapcsolatban szerzett mindennapi tapasztalatunknak. A televíziós műsorok szokványos tempójának gyorsítása vagy lassítása manapság a legelterjedtebb fogás a művészi filmek és videók előállításában. Egy művészinek elképzelt film- vagy videóprodukciót rendszerint rögtön fel lehet ismerni arról, hogy ezekben az idő gyorsabban vagy lassabban telik, mint a televízióban, vagy éppenséggel körkörös, egyes képek és jelenetek folyton ismétlődnek. Ezzel szemben Fischli és Weiss kirándulás-videóikban ready-made-ként idézik a mai televízió időkezelését, időérzékét. És az általuk felvett képsorok pusztán vizuálisan sem mondanak ellent a mai tévénéző szokásos esztétikai elképzeléseinek. Ezekben a képekben nincs semmi specifikusan művészi, azaz szándékosan deformált, ugyanakkor a videók nem utalnak az amatőr felvételek esztétikájára sem, ami szintén gyakran minősül a művésziesség sajátosságának.
Fischli és Weiss videói sokkal inkább egy normális, kézműves munkához igazított és a mesterember ügyességével találóan kikerekített televízióesztétika benyomását keltik, amelytől az új képek keresésével elfoglalt mai videóművészet éppen szándékosan leválóban van. Ezáltal jön létre a megnövekedett sebesség már ismert effektusa, ami a ready-made-eljárásra jellemző. A művészi videóknak rövideknek kell lenniük, mivel új képeket feltalálni, előállítani és megnézni igen fáradságos: minden ilyen kreatív videós műalkotás hosszú, időigényes, nehézkes keresés és erőfeszítés eredménye. Ezzel szemben az alaposan ismert televíziós manírban a videók akár nagy számban is viszonylag könnyen előállíthatók, ez szapora munka [a nagy szám nem a sokszorosításra, hanem a gyarapodásra vonatkozik]. És könnyű őket megnézni is. Ezáltal Fischli és Weiss számottevő időbeli előnyre tesz szert, és viszonylag rövid időn belül sok mindent előállíthat.
Ez az időtöbblet – nem a prousti újra elnyert (megtalált) idő, hanem egyszerűen újólag nyert idő – lényegileg mutathatja akár Fischli és Weiss kirándulás-videóinak tulajdonképpeni témáját. A hagyományos, tárgyakkal és individuális képekkel dolgozó ready-made-esztétika nem tudta teljesen megvalósítani ezt az időtöbbletet, mivel a szükségszerűen véges kiállítótér korlátozta a képek hirtelen gyarapodását. Ennek ellenére a művészek mindig is igen járatosak voltak a nyert, a meg- és elnyert idő tematikájában. Andy Warhol mondta egyszer, hogy minden kép rossz, ami öt percnél hosszabb ideig készül. Andy Warhol volt az is, aki valóban felfogta, micsoda lehetőségeket rejt a film médiuma az időbeli többlet megvalósításának szempontjából. Ezt mutatja többek között Empire State Building című filmje, amely annak a kibontakozási folyamatnak a kezdetén áll, ami Fischli és Weiss kirándulás-videóihoz is vezetett. Először nyílik itt lehetőség arra, hogy a művész és a szemlélő közötti időbeli arány megforduljon. Korábban a művész sok időt fektetett egy műalkotás megteremtésébe, amelyet aztán a szemlélő egy pillantással átfoghatott: az időviszonyok viselkedése így a szemlélőnek javára, a művésznek inkább kárára vált. És ez bizonyára még mindig érvényes egy művészi filmre, amelynek elkészítésére sokkal több időt fordítanak, mint amennyit maga a film tart. Ezzel szemben Warhol Empire State Building című filmjének felvételére, elkészítésére szánt idő megfelel a megtekintéséhez szükséges időnek. A nézőnek most ugyanannyi időt kell fektetnie a maga munkájába, amivel a műalkotást érzékeli, befogadja, amennyit a művész fordított annak előállítására. Azt már Duchamp is kijelentette, hogy a műalkotás csak a szemlélő pillantása által jön létre. És ahogyan ez ilyen esetekben mindig bekövetkezik, a kiváltság gyorsan átalakult kötelezettséggé.
Warholnál mégsem kellett megnézni az egész filmet ahhoz, hogy megragadjunk és rögzítsünk belőle valamit, megfogalmazzunk róla egy kijelentést. Elég volt, ha a szemlélőnek egy idő után azt mondták: „… és így folytatódik.” Ezáltal Warhol bizonyos engedményt tett a közönség elvárásainak, minthogy a publikum ahhoz van szokva, hogy ha nem is egy pillantással, de mégis belátható (és lehetőleg rövid) időn belül felfogja a műalkotást. Fischli és Weiss már nem tesz ilyen engedményt. A kirándulás-videókban dokumentált utazásaik a művészeket egyik helyről a másikra vezetik, és tetszőlegesen folytathatók. És ezekről a videókról minden elmondható, csak az nem, hogy egyhangúak. Egyes esetekben az, ami látható, kifejezetten izgalmas és szokatlan (pl. egy állatkórház), szép és poétikus (a hegyi tájak), furcsa (hadgyakorlat a hegyekben, tank, techno-parti), vagy éppen informatív jellegű (a fejés, a vadászat ábrázolása) – ugyanakkor mindez banális is, hiszen már századjára nézhetjük végig. A képsorok viszonylagos besorolhatósága, súlya és jelentősége azonban csak a teljes áttekintéséből, az összkép ismeretéből fakadhat, minthogy a művészek projektjének egésze az életen át vezető felfedezőutazásnak mutatkozik, amely csak teljes totalitásában kölcsönözhet értelmet az utazás egyes állomásainak. A nehézség nemcsak abban rejlik, hogy a művészek, mint minden ember, végesek és halandók, és ez megakadályozza őket abban, hogy teljes összképet alkossanak, az egészet áttekintsék. A szemlélő azt érzi, hogy rá még sanyarúbb sors méretett, még siralmasabb helyzetbe került, hiszen normális életsebességénél fogva még azt sem érheti el, amit a művészek meglátogathattak és megnézhettek.
A televízióban egy normális tudósítást arra szorítanak, hogy rövid legyen. És e rövid idő alatt az illető adásnak olyan kijelentést kell tennie, amely lezártságot kölcsönöz neki. Fischli és Weiss kirándulás-filmjei nem sugallnak ilyen egyértelmű kijelentést. Sokkal inkább azt a vágyat fejezik ki, hogy az ember egyszerűen kimenjen a szabadba, és körülnézzen, nem-e történik ott valami érdekes. Ilyen hozzáállást viszont senki nem engedhet meg magának, aki hivatásosan a médiákban dolgozik, és egy bizonyos, nyilvános érdeklődésre számot tartó témát követ nyomon. A valóság iránti bizonytalan, kötetlen és minden új benyomásra nyitott érdeklődés, ami Fischli és Weiss videóiban megnyilvánul, éppen nem-hivatásosnak bizonyul, és inkább tiszta szabadidős tevékenységnek, vagy egyfajta hobbinak tűnik. Ezáltal a válogatási kritériumokra irányuló kérdést is kijátsszák: az ember szabadidejében minden elképzelhető dologgal foglalkozhat, ezek nincsenek alávetve semmilyen cenzúrának relevanciájuk, jelentőségük vagy innovativitásuk tekintetében.
Csakhogy egy átlagos kiállítás-látogató, aki arra akarja használni saját szabadidejét, hogy elmenjen Fischli és Weiss kiállítására, és megnézze a munkáikat, aligha rendelkezne elegendő időtartalékkal ahhoz, hogy a művészek által lefilmezett összes utazást ugyanolyan ütemben végigkövesse, és osztatlan figyelemmel kísérje. Inkább itt-ott elidőz egy darabig egy-egy képernyő előtt, aztán egy következőhöz lép, majd továbbmegy – egyre tovább és tovább, úgyhogy végső soron az egész munkának csak töredékeit, vizuális foszlányait látja, és megmarad a bizonytalanságban, vajon megragadta-e a mű egészének összprojektjét. Az szemlélő időbeli relációja Fischli és Weiss műalkotásához hasonlít ahhoz az időviszonylathoz, amelyben az ember általában áll az élet egészéhez képest. Az embernek strukturálisan túl kevés ideje van arra, hogy az életet a maga teljességében lássa és megragadja, fel- és átfogja – ugyanígy a szemlélő nem nézheti meg és nem értheti meg Fischli és Weiss egész alkotását, mivel a művészeknek a mai művészet sebessége időbeli előnyt biztosít, és ezt ők arra használják, hogy alkotásukat egy láthatatlan időfallal elválasszák a szemlélőtől. Bizonyára elképzelhető, hogy valaki ténylegesen időt szakít Fischli és Weiss teljes műalkotásának megtekintésére. Ez elméletileg lehetséges lenne. Csakhogy egy ilyen döntés nem felel meg a művészetrecepció mai működését meghatározó normális és továbbra is érvényes feltételeknek. Továbbá az egész műalkotás megnézése csak oda vezetne, hogy a művészek folytatnák azt, mivel ez a munka valójában lezárhatatlan.
Kirándulás-videóikban Fischli és Weiss megtagadják a szemlélőtől az áttekinthetőségre való jogát, ami hagyományosan megilleti őt. A művésztől általában elvárják, hogy az átláthatatlan és ezáltal frusztráló valóságot zárt formába öntse, amely ezt a realitást legalább vizuálisan fogyaszthatóvá teszi. Ha egy művészi forma nyitottként van megszerkesztve, mint ilyen akkor is átfogható és azonosítható egyetlen pillantással. Fischli és Weiss munkájáról viszont nem lehet tudni, hogy milyen a végérvényes formája – talán mégis rejt magában valamiféle szimmetriát, ami csak minden videó megtekintése után mutatkozik meg. A műalkotás teljessége meghaladja a szemlélő nemcsak lelki-szellemi, hanem fizikai erőit is: fáraszt. E mű befogadásának talán az lenne a legalkalmasabb módja, hogy a saját lakásunkban nap mint nap nézzük – a mindennapos tévézés helyett. Vagy a mindennapi élet pótlékaként.
A ready-made-eljárás abból áll, hogy a mindennapi életből származó tárgyakat átviszik a művészet tartományába. Fischli és Weiss a semmittevés, a kötetlen, szabad időtöltés ütemét helyezik át a szakmai életbe. Ezzel két tekintetben is időt nyernek: először is megszabadítják magukat a munkahelyi nyűgöktől, amelyek sok időt rabolnak, másrészt pedig szabadidejüket kitágítják a munkaidőre is, anélkül, hogy ez hivatásukat veszélyeztetné. Társadalmunkban csak egy művész engedhet meg magának ilyesmit. Rendszerint a művész viszonzásképpen kötelességének érzi, hogy sűrített és fogyasztható rövid formában megmutassa a társadalomnak, mi mindent látott a magányos szemlélődés óráiban. Fischli és Weiss is megteszi ezt – de nem rövidítve, hanem teljes terjedelmében.
A különbség nem tűnik olyan számottevőnek, mégis meghatározó. És ezért Fischli és Weiss munkája, ami első pillantásra olyan ártalmatlannak néz ki, valójában nem ismer könyörületet. Hiszen belekényszeríti a szemlélőt az idő szűkösségének ökonómiájába, és ezzel megint olyan helyzetbe hozza, amitől már az igazi életben is eléggé frusztrált: szembesíti annak lehetetlenségével, hogy áttekintse a kínálkozó vizuális tapasztalat egészét. És a szemlélő pontosan ott éli át ezt az ismételt frusztrációt, ahol valójában kielégülést vár a művészettől. Századunkban a művészet sok tabut megsértett. Ezek a megszegések (megtörések) azonban nemcsak láthatóak voltak, hanem még meg is növelték a művészet láthatóságát. Ezzel szemben most a művészeti szcéna több terében is olyan mozgalmat hirdetnek meg (olyan mozgalom jelentkezik), amely kivezet a láthatóság tartományából. A befogadót egyre inkább olyan művekkel szembesítik, amelyek talán még jobban elsiklanak pillantása elől, mint maga az élet. A láthatatlant láthatóvá tétele helyett, amit hagyományosan a művészet feladatának tekintettek, Fischli és Weiss valami igencsak láthatót – éspedig a svájci mindennapokat – tesznek láthatatlanná, mivel elrejtik azt videóik hosszúságában. Így válik a banális titokzatossá egy olyan időben, amikor a titokzatos túl banálissá lett.
Ez azonban csak addig bosszantó, amíg valami mást várunk el a művészettől. Amint a szemlélő elfogadta az idő szűkössége által meghatározott sorsát, elkezdi ezt az új, félig látható művészetet is élvezni, ahogyan azt az életben is tesszük, amikor például egy tévéüzlet kirakata előtt vagy a repülőtéren egy televíziókészülék mellett elhaladunk, rávetünk egy pillantást, és egy percre megállunk a megmutatkozó dolgok vonzásában, hogy aztán a következő pillanatban elforduljunk és továbbmenjünk.
Groys, Boris: Die Geschwindigkeit der Kunst. In: Uő: Kunst-Kommentare. Wien: Passagen Verlag, 1997. 139-147.
A hétvége tulajdonképpen jól telt. Nem esett szó sem az előző estéről, sem pedig az előző hétről. De legalább végigdugtuk a két napot.
Hullafáradtan értem haza. Első dolgom volt leülni a gép elé, és felmenni facebookra. Ám ez mégsem ment ilyen egyszerűen. „Hibás jelszó” ez az üzenet fogadott valahányszor beírtam a jelszavam. Az 5. próbálkozás után feladtam.
Gyorsan megpróbáltam belépni az email fiókomba is, szintén sikertelenül. Mindkét helyen ugyanazt a jelszót használtam. Ezután a Last.fm-el próbálkoztam, épp a hétvégén meséltem erről az oldalról Esztinek. Az oldal a hallgatott zenéket rögzítette és összesítette listákba és táblázatokba szedve. Tetszett neki, azt mondta ő is felregisztrál. Itt kezdett gyanús lenni a dolog. Ez így ment tovább a harmadik, negyedik, ötödik oldalon is. „Érvénytelen jelszó”. „Nincs ilyen felhasználó”.
Kezdtem elveszteni a türelmem.Az MSN-nél más volt a jelszavam, mint a többi helyen így bíztam benne, hogy menni fog. Gyorsan ráírtam az egyik haveromra, aki szintén járt a kedvenc fórumomra, és megkérdeztem tőle mi történt a felhasználómmal. Azt válaszolta, hogy biztos beszoptam valami vírust, mert a nevemben néger buzipornós képekkel rakta tele valaki a fórumot. Azt hittem rosszul látok.
Röviddel ezután egy ismeretlen címről email jött az MSN-es fiókomra. Mivel sosem használtam ezt a címet emailezésre, elég meglepő volt. Először azt hittem valami reklám, de mikor megláttam a tárgyat (Valaki ártani akar neked!), azonnal megnyitottam és olvasni kezdtem.
„Üdv. Remélem tudsz róla, hogy valaki beposztolta a személyes adataid, az összes jelszavad és elérhetőségedet deepwebre, és arra kérte az ottaniakat, basszanak ki veled minél jobban, mert állítólag vered a barátnődet. Biztosra veszem, hogy kamu, de a helyedben azonnal jelszót változtatnék és vigyáznék magamra egy ideig.”
Ledöbbentem. Pontosan ekkor kaptam egy sms-t Esztitől amelyben az állt: „Szia, mi is volt a neved last.fmen? Felveszlek ismerősnek.”
Ekkor állt össze a kép. Kibaszott ideges lettem, de csak annyit írtam vissza neki: „Te voltál mi?”
Szinte azonnal válaszolt: „Micsoda? Nem értem miről beszélsz. Valami baj van?”
„Igen, baj van, és tudod is hogy mi. Az egész kurva interneten sehova sem tudok belépni, nem tudsz erről valamit?”
„Nem, nem tudok róla semmit. Ugye nem engem gyanúsítasz? Ne csináld ezt velem.”
„Nem hiszek neked. Részemről ezzel vége is van. Sosem gondoltam volna, hogy idáig süllyedsz.”
„Ne, kérlek ne csináld ezt. Beszéljük meg. Kérlek.”
Másnap még a suliban is szar napom volt. Mivel 12.-e volt, én pedig 12. voltam a naplóban, a tanár engem hívott felelni. Mivel semmit sem tanultam, még egy kettest sem tudtam összehozni.
Hazafelé beugrottam egy sörért, átgondoltam mindent, majd megbeszéltem egy találkát Esztivel. Amíg vártam ittam még néhányat. Nem mentem ki elé a vonathoz, azt mondtam rosszul vagyok. Mikor megérkezett beengedtem, és egy irtózatosan pofon vágtam, majd rábasztam az ajtót.
Kinéztem a kukucskálón. Egy szót sem szólt. Láttam, hogy sírva fakad, majd leül a lépcsőre és vár. Kimentem a konyhába, bontottam egy sört. Majd meggondoltam magam, és üvegestől a falhoz vágtam. Utáltam őt, de magamat még jobban.
Félóra múlva visszamentem, még mindig ott ült. Kinyitottam az ajtót, felkaptam, bevittem a szobámba és lefektettem az ágyra. A kisírt szemei úgy csillogtak, ahogy még sosem láttam. Abban a pillanatban tudtam, hogy szerelmes vagyok.
Egész éjszaka szeretkeztünk. Anyám nem jött haza, engem pedig nem is érdekelt.
Hajnalban még fent voltam, és őt néztem. Annyira ártatlan volt. Megsimogattam az arcát, mire ő is felébredt. Sokáig néztük egymást szótlanul. Végül én törtem meg a csendet.
– Haragszol?
– Egy kicsit – mondta.
– Nem tudom mi ütött belém – folytattam. – Mostanában sokat iszom. Azt hiszem, nem vagyok valami jól.
– Tudom, látszik rajtad. Szerintem mindenki látja. Csak azt vártam mikor mondod el végre. Tőled akartam hallani. Egyébként sem hittél volna nekem, ha én mondom, hogy valami nincs rendben veled.
– Talán igazad van. Csak tudod… olyan sok minden történt mostanában. A baleset is a múltkor, meg ez az egész hét… Én akartam veled beszélni erről, de ez nem megy olyan könnyen nekem. Nem is tudom, hogy gyanúsíthattalak pont téged. Te vagy az egyetlen aki megért.
– Örülök, hogy végre rájöttél. Szeretlek te hülye.
– Én is szeretlek.
Ezután még sokáig együtt voltunk, és sokat játszottunk a gépen. Újra regisztráltam a kedvenc oldalaimra. Úgy éreztem magam, mint aki újjászületett. Gyorsan elrepült a hét, és újra jött a hétvége. Ezúttal nagyon vártam, hogy újra lássam őt.
Meg akartam lepni valamivel, úgyhogy elhívtam mcdonaldsozni. A közeli bevásárlóközpontban beszéltük meg, hogy találkozunk. A vonatom kivételesen nem késett, így majdnem fel órával előbb értem oda.
Ezzel szemben ő több mint félórát késett, már azt hittem el sem jön. Gyönyörű volt mikor megláttam, el sem akartam hinni. Tökéletes, szolid sminkje volt, élénkvörös szájszínnel. Haja kiengedve, kifésülve, frissen mosva, mintha csak a fodrásztól lépett volna ki. Elegáns fekete cipő volt rajta, rövid szoknyával, és az egyik kedvenc blúzomat viselte.
Mikor odaért hozzám megcsókoltam, és megöleltem. Még az illata is más volt. Egészen más, nem is éreztem még rajta ilyet. A parfümömre emlékeztetett, de ez valami más volt. Egy másik férfi parfümje.
