I.

A munka, hagyományos értelmében, nem tevékenységet, hanem vonatkozást nevez meg. Ez azt jelenti, hogy a munka átfogja az ember lehetséges tevékenységeit, még mielőtt konkrétan munkához látna, odakényszeríti ahhoz, amit a munkában meg kíván valósítani. A nevelés, a tanulás, a képzés, a kutatás alá van vetve a munkának, mivel egy végső munkában valósul meg mindaz, amire a felsoroltak előkészítenek. Ez az alávetettség arra is utal, hogy a munkához valamiképpen föl kell nőni. A gyermekmunka csakis abban az értelemben elfogadható, amíg a munka itt még a képzés és a tanulás, nem pedig a munka vonatkozásának formájával rendelkezik. Az a munka, amelyet nem előz meg előképzés, előkészítés, a feltételek, eszközök, munkaidő, célok, bérek megállapítása és elsajátítása, nem más, mint rabszolgaság vagy kényszermunka.

Ideje van tehát a tanulásnak és a kutatásnak, és ideje van a munkának. Ezen kívül még más idő is van, amire később térünk rá: ez a szabad idő.

A tanulás, képzés és kutatás ideje legújabban azonban szabad időfelhasználásnak tűnik, úgy gondolják, hogy az előkészület különös kiváltság lenne azok számára, akik sajátos elhivatottságot éreznek a fölösleges időtöltésre. Az erre fordított idő és erőforrás fölöslegessége két oldalról is megfogalmazódik: egyrészt az úgynevezett kétkezi munkás nézőpontjából, illetve jellegzetes attitűdjéből kiindulva, mely szerint nem a tanulásra kell fordítani a közpénzeket, hanem a munkára, mivel előbbi semmilyen konkrét hasznot nem termel. Másrészt az állami szférában és a jogban eluralkodó gazdasági szemlélet felől, amely újabban képtelen hozzáférni azokhoz a jelentésekhez, amelyek világossá tennék a bármifajta termelés hosszú távú sikerességéhez szükséges képzési előfeltételt. A konkrét haszon hajszolása azzal a veszéllyel fenyeget, hogy megszünteti a munkának és a képzésnek/kutatásnak a vonatkozás-jellegét, és egyszerű, konkrét tevékenységgé, valamiféle közvetlen és közeli, ám semmilyen mélyebb belátással nem szolgáló elfoglaltsággá teszi.

Ezt a kétoldalú kritikát komolyan kell venni. Továbbá azt a pedagógiai/képzési alapelvet is, amely szerint a képzés és a munka ideje között nincsen már az életkori sajátosságoknak megfelelő, illetve a képzés véglegességéhez kötődő határ, hanem a kettő egybefolyik: a képzés már egyben munka, és a munka már egyben képzés is kell legyen, aminek következtében a képzésre és a munkára fordított idő ugyanazzá az idővé válik, a kettő ugyanazon az időn osztozik. Úgy látszik, ezzel el kell érkeznünk a munkának egy újabb meghatározásához, amely szerint a munka nem más, mint tudástermelés. Ha a munka még ebben a meghatározásban is megőrzi vonatkozás-jellegét és nem válik puszta tevékenységgé vagy fölösleges időtöltéssé, akkor a munka hagyományos vonatkozás-jellegétől el kell jutnunk ennek a vonatkozásnak a tudás termelésével egybefolyt meghatározhatóságáig.

A munka hagyományos vonatkozásának meghatározásához olvassuk a korai Marxot:

„Az állat közvetlenül egy az élettevékenységével. Nem különbözteti meg magát tőle. Ő maga az. Az ember magát az élettevékenységet akarása és tudata tárgyává teszi. Tudatos élettevékenysége van. Ez nem olyan meghatározottság, amellyel közvetlenül egybefolyik. A tudatos élettevékenység különbözteti meg az embert közvetlenül az állati tevékenységtől. Éppen csak ezáltal nembeli lény az ember. Vagyis csak éppen azért tudatos lény, azaz azért tárgy a számára a saját élete, mert nembeli lény. Tevékenysége csak ezért szabad tevékenység. Az elidegenült munka akként fordítja meg ezt a viszonyt, hogy az ember, éppen mert tudatos lény, élettevékenységét, lényegét eszközzé teszi exisztenciája számára.”

Első közelítésben tehát a munka, ha emberi munka, célként és nem eszközként határozódik meg. Ez megfelel azon előfeltevésünknek, hogy a munkához föl kell nőni, meg kell közelítenünk a munkát mint célt. De ugyanitt mutatkozik meg a munka vonatkozás-jellege is, amely az ember nembeliségének tételében van megadva. A munka, miközben konkrét tevékenység, ki kell fejeződnie benne az ember nembeli különbözőségének például az állattól, ez a különbözőség fogja megadni az ember nembeli sajátszerűségét Marxnál. Egy tevékenységet munkaként végezni – ez az ember, erre csak az ember képes. Ez legkönnyebben úgy ragadható meg, hogy a munkaként végzett tevékenység közvetítés, amelyben közvetítve van és kifejeződik az ember nembelisége, egy az állati tevékenységhez viszonyított sajátszerűség. Az ilyen munka élettevékenység, vagyis ilyenkor az ember saját élete megélését tekinti célnak, életidő és munkaidő nem különülnek radikálisan el. De ez a közvetítés egy törésen alapszik, az attól való elszakítottságon, ami az állat legsajátabb tevékenysége. Az ember nem birtokolja saját életét, hanem maga elé tűzi. Az élettevékenység végtelen hajsza, hogy birtokoljuk az életet. Ez nem azt jelenti, hogy ha nem az élet a cél, akkor nem is élünk, hanem hogy az ember és az önnön élete közti viszonyt nem egy birtokviszonyban, hanem egy sajátos vonatkozásban kell megadni. Csak így lesz ember az ember, csak így lesz munka a munka.

Az elidegenültség egyik első formája ezzel szemben, amikor az, amit Marx munkaként az ember „lényegének” tekint, a veszendőbe megy. Az „existentia” a „lényeg”-gel szemben a mindennapiság banalitását jelenti: azért dolgozni, hogy kielégüljenek banális szükségleteink, a ruhászkodás, a táplálkozás, a megfelelő szobahőmérséklet, a szórakozás stb. közel áll ahhoz, amikor az állat közvetlenül egy saját tevékenységével. Ezt az egységet Marx ismertnek veszi, noha elismeri, hogy az ember számára ilyen egység nem adódhat, mivel az elidegenült munkában az ember nem állattá, hanem saját munkája tárgyává válik, elidegenül önnön lényegétől, a munkától, azaz tárgyiasul. Az állatiság azonban sohasem tárgyiság. Végső soron az állattal szembeni teológiai elfogultság érhető itt tetten, mely szerint az ember számára meg lett parancsolva az állatok fölötti uralom.

Az elidegenült munka az embert nem az állatiba veti vissza, hanem tárgyszerűvé banalizálja. A tárgyiság szenvedést helyez kilátásba. Az ember tárgyisága még mindig rendelkezik azzal a reflexióval vagy töréssel, amely saját életétől elválasztja, de abban a tévhitben leledzik, hogy célja az eszközzé vált munka idején kívül, a szabad időben, egy szabadidős programban megtalálható. Ez a cél a fűtés, a ruházkodás, a táplálkozás, szórakozás, a nemzés kényszere. Az ember itt nem nembeli, csak nemző lény, bár még nem állat, mivel az állat sajátos méltósággal rendelkezik a saját tevékenységével való egység, és ennek emberi megközelíthetetlensége okán. Méltósága kifejeződik abban, hogy az állat képes szenvedését a sírásban tudtul adni, és tekintetét szenvedése okozójára, az emberre vetni, vagy képes rátámadni az emberre. Az állat szenvedése, amikor az állat sír, ezért sokkalta borzalmasabb hatással van emberre, mint a tárgyak szenvedése, továbbá – és épp ezért – az állatnak nincsen köze a tárgy banalitásához.

De az embernek az elidegenült munkában a tárgyak könnyek és tekintet nélküli szenvedése jut osztályrészül. Ez az osztály, a tárgyak osztálya a látszólagos közönyben és banalitásban megtiltja a szenvedés kifejezését, a közvetítést és elnémítja az emberi munkát. Ma már semmilyen érdekvédelem és szakszervezet nem tudja megszüntetni, szóra bírni a tárgyszerűség néma birkózását a könnyek nélkülivel, nem tudja szóra bírni a nyelv szavakhoz való jogának reménységét. A könnyek a szenvedéshez tartoznak, és nem a szavakhoz, de bizonyos értelemben éppen a szavakért való könyörgés a sírás. Azokért a szavakért való könyörgés, amelyek nincsenek. A tárgyak azért szomorúak, mert nincsen nyelvük. Éppen ezért lesz a szavak alapvető megvontságának területe az elidegenült munka.

Az ember tárgyiasulása a tárgy szenvedésébe: ez annak egyik aspektusa, amit hagyományosan materializmusnak neveztek el, s amelynek méltósága éppen a szenvedés fölvállalásából táplálkozik. Ennek a szenvedésnek vált vulgáris emblémájává a prométheuszi megfeszítettség. Ez a fölvállalás mindenfajta kiváltság ellen van, mivel az elidegenült munka önmagát váltotta ki és tette átválthatatlanná mindenfajta csere és megváltottság ellen, amikor maga vállalta fel az anyagiságnak és az anyagiasságnak kitett szenvedést. A munka célja, amely az előkészület útján egy nembeli vonatkozásba való belehelyeződés volt, az elidegenült munkában önnön életére való vonatkozás nélkül maradt, a munkás elveszítette életét, s annak reménysége nélkül maradt, hogy megtalálja azt. Tovább menve: a gépi termelésben és az emberi képek mediatikus előállításban már nem emberi munka és nembeliség fejeződik ki, hiszen a gépi munka ugyanolyan végzetes nyomot hagy az ember munkálkodásán, mint az önmagáról forgalmazott képek, egészen odáig, hogy az emberiben is a gépi kerül megmutatásra, ahogyan a testben is az elektronikus képekkel szemben támasztott igényt várjuk beteljesülni. Ebben az elidegenültségben az ember nemcsak az életével, nemcsak a munkájával nem rendelkezik, hanem a saját testével sem.

Az a folyamat, melynek során a tárgyból, beleértve az embert is, termék és áru lesz, már egy másodlagos cserefolyamat, amelynek nincsen köze az emberi munka méltóságához, amelyben nembeliség volt közvetítve. De ez azt a látszólagos ellentmondást rejti, hogy ami kiváltotta magát a megválthatóság alól, mégis valamiképpen megváltható, nevezetesen megvásárolható a világfolyamat cserefolyamattá válásának korszakában. Ebben a világfolyamatban a munka, a szenvedés, a szó a csereérték és a világpénz fiktivitásába transzcendálódik. Mindez, némi leegyszerűsítéssel, csak úgy lehetséges, ha felfokozzák a hitel működésmódját a világ gazdálkodásában, amelynek itteni értelme, hogy a megváltástól és a méltóságtól megfosztott szenvedők mégis hitelt érdemelnek, nem a vállalt szenvedés méltóságának, hanem a tőkefelhalmozás koncentrációjának „jogán”. Hitelt az érdemel és kap, aki már nem tudja a munkában nembeliségét közvetíteni, mert tárggyá, majd áruvá tette magát és teljesen leszegényedett. A hitelt éppen az különbözteti meg a kölcsöntől, hogy eleve arra való számítás nélkül adják, hogy valaha is vissza lehet fizetni, hanem csak a kamatokat és a kamatok kamatát várják vissza. Ezzel egy időben a közös vagyon kiárusításának kényszere az elidegenült munka prométheuszi reménytelenségéből és könnytelenségéből fakad, amely a munkát sziszüphoszi determinációvá változtatja. A hitel nem szünteti meg a munka elidegenítettségét, de nem is váltja meg a szenvedőt, hanem végteleníti önfelszámolását és agóniáját, mivel minél nagyobb a hitel, annál hosszabb távú a szenvedésként megélt munka agóniája.

Bizonyos tekintetben tehát nem csak azok a munkanélküliek, akiknek nem jut munkahely, hanem azok is, akik munkálkodásukat nem élettevékenységként, hanem a mindannyiunk eladósodása következtében beálló hitelhajsza sziszüphoszi determinációja alatt végzik. Ebben a munkanélküliségben most már a nembeli munkával és saját testünkkel tartozunk saját magunknak, így hát önmagunknak lettünk adósai.

II.

Az a reflexió, törés, ami Marxnál az embert saját élettevékenységével való közvetlen egységétől megfosztja, már nem a célként tételezett nembeli munka alakjában adódik a számunkra, hanem első sorban önmagunknak való tartozásként. Amivel magunknak tartozunk tehát már nem hozzánk, hanem a képhez, a géphez, a világfolyamat fiktivitásához tartozik. Mikor adós az ember önmagának? Mire kell felkészítenie egy olyan képzésnek és kutatásnak, amely a képzést és a kutatást beteljesítő munkában az önmagával való elszámolást és az önmagától kiadott tartozások rendezését tűzi maga elé?

A tartozásban már nem magunkhoz tartozunk, hanem magához ahhoz a tartozáshoz, amit hitelként nyújtottak nekünk. Az elidegenült munkában eltárgyiasult egzisztenciánk alakja: tartozás a hétköznapokban. Oda tartozunk-e még valakihez, vagy valamihez ebben a tatozásban, amikor mi magunk vagyunk a tartozás? Aligha. Tartozunk: ez azt jelenti, hogy saját egzisztenciánk megvontságában leledzünk kilátástalan és beláthatatlan agóniában. A tartozás két értelemben is oda-nem-tartozás. Először: nem tartozunk saját magunkhoz, mivel éppen saját magunknak tartozunk magunkkal; másodszor: nem tartozunk valami máshoz sem, mert a másiknál magunktól való megvontságban tartózkodunk, magunknál-nem-létként vagyunk közvetítve. Hol tartunk akkor?

A képzéssel és a kutatással kell kezdenünk, amelyek tehát arra tekintenek előre, ami a saját magunknak megadandó tartozásként mutatja a munkát. A képzés és a kutatás még nem tartozik ahhoz a tartozásban leledző agóniához, amely közvetlenül szembe néz saját maga megvontságával, hanem csak fölkészül, tekintettel van arra, előre tekint rá. Meglehet, maga ez a felkészülés is hitelből van finanszírozva, mégsem a tartozás elsődleges a számára, mivel még csak el próbálja sajátítani az ehhez a munkához szükséges tudást. Ám nem is függetlenedik egészében ettől a tartozástól, hanem az erre mint végső munkára való előretekintésben érti meg a képzést és a kutatást. Így maga az előkészület is tartozás alá van vetve, de mint valami tudásra és csak arra irányuló a maga hatáskörében autonómiával rendelkezik, pontosabban a tudásnak a maga szűkös keretei között kell kigazdálkodnia az eget verő tartozásoktól eloldott szabadságot és autonómiát. Ha a tudás ezek közé a szűkös keretek közé van szorítva, legfontosabb kérdése saját autonóm hatáskörében ez lesz: miféle tartozás megadása a tudás mint képzés és kutatás?

Innen indulva, úgy tűnik, magát a tudást is egy tartozás teljesítéseként ragadhatjuk meg. A tartozást a tudásban magunknak adjuk meg, saját magunkat juttatjuk vissza önmagunkhoz, de itt egy olyan tudásról van szó, amelynek tartalma, hogy tartozunk. A tudás arról való tudás, hogy a tudás tartozik valakinek. A tudás mint önmagunknak magunkhoz való visszajuttatása egyben tehát arról való tudás, hogy meg vagyunk vonva magunktól.

Aki a tudást tekinti elsődleges céljának, az abban a feszültségben lesz megkötve tehát, hogy amennyiben tud valamit általában, önmagánál van, de amennyiben éppen arról tud, amire a tudás előkészíti, meg van vonva magától. Kötéltánc ez, amely nem hagyja változatlanul a tudás hagyományos függetlenségét és a tudástól idegen érdekekkel szembeni legendás érdektelenségét, tekintve, hogy a tudásra szánt támogatásokat éppen annak függvényében adják, hogy mennyiben fog a tudás önértékén túl még valami egyéb hasznot is hajtani. Az ilyen feltételek arra kényszerítik a képzésre és a kutatásra beiratkozó hallgatót, hogy a külső támogatások, finanszírozások, várható fizetések függvényében válassza meg szakterületét. A tudás becses önértéke már itt alulmarad a tudáson kívüli többlethasznok ígéretével szemben. De a tudásban, ha igazodik a jelenkori feltételekhez, éppen ahhoz van megkötve, ami nem többlethasznokként, hanem ellenkezőleg: tartozásként van beígérve. Ez a tudás számol a tartozásokkal, amikkel saját magának tartozik, sőt ez a tartozás alá vetettség lesz a legnagyobb tétje.

Ha a tudás ily módon elutasítja a kínálkozó többlethasznokat és a tartozáshoz tartozónak tudja és tartja fönn magát, megőriz valamit legendás függetlenségéből és autonómiájából, miközben ki van téve önmaga teljes ellehetetlenülésének és az önmagától való elidegenülésnek. Ha a tudást közelítőleg és redukáltan úgy közelítjük meg, hogy az nem más, mint önközvetítés, a tudás önközvetítése a nyelvi kifejtésben, magyarázatban, kommentárban, kritikában, közzétételben, előadásban, odafigyelésben, meghallgatásban, kísérletezésben, tudományos szimulációban, mérésben, modellezésben, műhelymunkában, laborgyakorlatban stb., akkor ennek az önközvetítésnek az autonómiája abban van, hogy nem közvetít mást, mint éppen az ahhoz a tudásterülethez tartozót, mint éppen az adott tudományterülethez tartozó tudás tudhatóságának feltételeit, falszifikációit és verifikációit, az előfeltevések lehetőségeit és korlátait, az előfeltevésekből következő következtetések tudományos tétjeit és így tovább,  azaz autonómiája szerint nem manipulált tudás. A tudás ezen felül még valami többet is jelent, mint egy tudományterület nyelvének, módszereinek, előfeltevéseinek birtoklását, mivel a tudásban részesülőt tiszteletben és megbecsülésben részesíti. Ennek alapja, hogy a tudás önközvetítése egyben világtudás, mivel a világról tudhatók csak a tudás valamilyen formájának önközvetítése révén férhetők hozzá. Szigorú értelemben sohasem az egyes ember birtokolja a tudást, hanem a tudás önközvetítése közegként használja a gondolkodás nyelvét, ami az egyéni tudathoz kötött. A tudás ettől lesz hivatás, azaz a világtudás felhívása, küldése és parancsa a világtudás egy speciális nyelven történő önközvetítésének engedéséhez és elősegítéséhez.

A tudás akkor válik elidegenültté, amikor a vélekedések nyilvános közvetítésében nem az adott tudást illető mellékinformációk, érdekek, effektusok, látványosságok, stílusok, önaffirmációk, hátsó szándékok és más sugalmazások eladdig manipulálttá teszik és beárnyékolják a világtudást, hogy maga a legfőbb közvetítő, a nyelv idegenedik el önmagától. Az elidegenült nyelv elidegeníti magától saját mondottját, így semmi hitelt nem adunk semmilyen megbeszéltnek. A nyelv elidegenedettségét mármost azzal a kérdéssel együtt kell vizsgálnunk, hogy az önmagát közvetítő világtudás felhívása az önközvetítés engedéséhez és elősegítéséhez mégis hogyan adhatja magát mint a tartozáshoz tartozót, mint ami előkészül az önmagától való megvontság agonizálásával való szembesülésre. A nyelv elidegenedettsége akkor mutatkozik meg, amikor az adott szó meghallgathatóságához és komolyan vételéhez feltételt szabunk, amikor a nyelv tartozik magának még valamivel a mondottakon túl, s amire azt szoktuk mondani, hogy már nem érdemel hitelt. Az adott szó hitele már nem tartozhat egy speciális nyelvterület, az etika hatókörébe, mivel lehetetlen előírni az adott szó hitelét, ha az nem kezeskedik magáért. De innen nézve a nyelv már nagyon régóta tartozik magának, hiszen a nyelvfilozófia már régóta referenciális elidegenedettségben és önálló státussal bíróként fogja fel a nyelvet, mint ami mindig csak magával törődik és önnön magával beszélget.

A nyelvben önközvetítő világtudás elsajátítása mint képzés és kutatás, továbbá előkészület egy végső munkára előbb tehát önmagának kell hitelt adjon, hogy meghallgatandóvá váljon. Ezt a hitelt a világtudás általi elhívottságból merítheti, amely egyben a nyelv felhívása a tudáshoz tartozók megbeszélésére, mivel a nyelv mint hívás már eleve hitelt adott a meghívásban meghívottaknak, és egybegyűjtötte őket egy sajátságos megbeszélendő, az ebben a nyelvben megbeszélhetők megbeszélésére. Az ilyen elhívottság a hitelt nem referenciális bizonyosságként nyújtja, pusztán hitelt ad a tartozásra. Az elhívottságban való odatartozás egy nyelv specifikus megbeszélendőjéhez a beszéd hitelével vértezi föl a képzés és kutatás során a hiteltartozással való szembesülésre előkészülőt.

Ennek megértéséhez a nyelvet mint felhívást kell szemügyre vennünk: a nyelv nem üzenet, amely valami nyelven túliról üzen, de nem is csak narratívák, értelmezések, elbeszélések is kimondottak tömkelege. Képletes inkább azt mondjuk: a nyelv hívja magához gyermekeit. De a nyelv mint hívás nem tart meg a maga otthonosságában (a „lét házában”), hanem kiküldi a hívottat a szavak és mondások többértelműségébe, sokféleségébe és ellentmondásaiba. Ez abból is látható, hogy a beszélő nincs közvetlenül jelen a nyelvben, hanem a nyelvben csak közvetített. A hangzó, írott, látható, beszélt nyelvek sokfélesége már elidegenedett a nyelvtől mint hívástól. Nem vagyunk már mindig a nyelvnél. A nyelv hívása egyúttal tehát meghívás egy kiküldésre, ami ezt is jelenti: közelhívás egy eltávolításra. Az elmúlt században szó és nyelv ontológiai státusának visszaszerzésére irányuló irodalomtudományos fáradozás ellenére elidegenült marad a nyelv, mivel egyedül az irodalmi módon mondott közelíti meg a nyelvet úgy, mint meghívás elfogadását egy küldetésre, mint költői küldöttséget, ahol az, aki költ, egyszerre van hihetetlenül közel és áthidalhatatlan távolságban a nyelvtől. Ezzel szemben a nyelv elidegenült állapota: a nyelv vadsága a hívásban való kiküldés meghallásának távoltartására. Ezt akkor tapasztaljuk meg, amikor semmi sem hallható és semmi sem tartható meg abból, ami mondódik, amikor a beszéd nem tartozik semmivel a meghívásnak és a meghíváshoz, amikor anélkül is bármi mondható marad, hogy tartható lenne.

A nyelv ebben a tartozás-mentességben nem hallja a hívást és nem igényel hitelt, puszta matériává válik a beszélők ajkán. A nyelv a maga elidegenedettségében áruvá teszi saját magát és beszélőjét, hasonlóképpen ahhoz, ahogyan az elidegenült munkában áruvá válik munka és munkás, s mint árulás megtagadja a hívásban való kiküldöttséget, továbbá sajátos beszédkényszerrel társul, ami így nem más, mint a meghívás kényszeres el-árulása és ki-árusítása: kényszermunka, amiből nincs mód megszabadulni. A nyelv innentől nem a hívás, hanem a hatalom ténye: az birtokolja a hatalmat, akinek a legtöbb elárulnivalója van. A matériává idegenült nyelv: nyelv mint áru, továbbá a nyelv árulása saját magával mint hívással szemben, amely kitartja magát a meghívásból és eltartatja magát a hatalommal. Szavai csak addig kapnak némi hitelt, amíg hatalmon van, amíg egy másik ki-tartott árulás szóhoz nem jut vele szemben, hogy elorozza hatalmát.

Két vagy több árulás harca dialógusnak tűnik a politológusok és a kommunikáció tudósai szemében, de csak annyiban az, ha dialóguson szócséplést, s a kicsépelt szavak magunkkal együtt való elárusítását értjük. A dialógust ma még megnehezíti, hogy a beszélgetést csak szubjektumok közti beszélgetésként tudják elgondolni, holott ez a felfogás már államokat vitt csődbe és kontinenseket döntött rabszolgaságba, amikor hívatlan szónokok prédikáltak és prédikálnak a szubjektum jogairól. A beszéd meghallgatása, egy hívás meghallása nem a beszélőt érti és ismeri meg, hanem arra irányul, ami a beszédben/írásban történik, ami ahhoz és annak tartozik. A beszélő az, aki írásban-beszédben-olvasásban van csak jelen, s így mindig a meghívás nyelvi mozzanatából hívható ki a meghallásra. A dialógus éppen csak ezért az egyik legnagyobb kihívás. Az elmúlt század nyelvelméletei azt tanúsítják, hogy írni és olvasni valójában ugyanaz a folyamat, vagy ugyanazzá kell válnia. Ez nem pusztán a mondottak olvasásbeli újraalkotását jelenti, hiszen aki egy kiemelt értelemben képes az olvasásra, az is már meghívott, s az olvasás-írásban nem is a szubjektum értelmében vett Másikkal való beszélgetés van megadva, hiszen a Másik mint szubjektum csak annyiban  mondható, amennyiben nyelv előzetes meghívásához tartja magát, ahhoz a beszélgetéshez, amely mi magunk vagyunk. A nyelvben nem két idegen, egy saját és egy idegen találkozik, hogy megbeszéljék szubjektív önkényességeiket, hanem a nyelvtől vannak a meghívásban kiküldve. Egy beszélő méltósága, amit a szubjektumként és annak tekintélyeként értenek félre, nem egy szubjektum képességeinek, retorikai felkészültségének, individualitásának stb. önmagában hordozott képességeiből, hanem a kiküldöttségre való meghívás elfogadásából és a világtudás önközvetítése engedésének titáni munkájából származik.

Ennek a fejezetnek az elején a képzés és a kutatás előkészületének meghatározhatóságával indítottunk, amit átlagos szóhasználatban tanulásnak, „az életre való felkészülésnek”, előképzésnek vagy pusztán csak „iskolába, egyetemre stb. járásnak” neveznek, s ami után a munka évei következnek. Azt mondhatjuk hát: amire ez az előkészület – a végső munkára mint a hiteltartozásokkal való szembesülésre előre tekintve – fel kell hogy készítsen, az annak a hívásnak a meghallása, amely a meghívottakat nem tartja meg otthonában, hanem meghívás egy kiküldésre. A tanulás-tanítás nyelve a nyelvhez mint híváshoz szólítja oda a gyermekeket és a tanulni vágyókat. Ahová ez a hívás kiküld, az a nyelv elidegenült vadsága, a szó áruvá silányult nyers matériájának országlása, a nyelv végletes elidegenedettsége. A meghívottak maguk is az elidegenültben, a szó materiális otrombasága közepette tartózkodnak. Ma még legfeljebb csak hallható ez a hívás, de nem érthető, mire küld. De úgy tűnik, a végső munkát a meghívásban kiküldöttek beszéde fogja tartalmazni, pontosabban magát az elidegenült nyelvet kell előbb megmunkálni és munkába vonni. Amire tehát a hívás küld, az úgy tűnik, nem más, mint a nyelv mint munka. A hiteltartozás felfokozásával együtt, amellyel a munka szembesülni akar, ugyanakkor a beszédnek a meghívottság küldetésében megadott hitelére kell odafigyelni.

III.

Ezt a munkát ma és már nagyon régóta végletes korlátozottságban tartják, és minden támogatást megvonnak tőle. Az a tény, hogy hiányzunk magunknak, hogy lassan saját magunkból is mint egy nyelv meghívottjaiból kivesztünk, és hogy ezt a veszteséget a nyelv felrója, ha nem halljuk a hitelt adó hívást, manapság egyáltalán nem számít a támogatott kutatási területek közé. Nem halljuk, hogy miként vagyunk a nyelv megajándékozottjaiként meghívottak. Legfeljebb azok hallják, akik az irodalmi szóban fölismerik küldetésük szabad magányosságát a szóáru és a megmunkálandó szóanyag tenyészete közepette, vagy akik tudományukat a nyelv hívásának hallomásába illesztik. Pedig ebben a hallomásban egyenlőképpen vagyunk mindannyian hívottak, még ha olykor kevésbé vagy különbözőképpen, esetleg egyáltalán nem is tudunk hallani.

A nyelv csak akkor a hívás hallomása, ha mint munka egyben szabad öntevékenység, azaz a beszélő nem közvetlenül egy saját tevékenységével. Ez a távolság vagy reflexió a nyelvtől való kiküldöttség módjában, a közvetítettségben már adva van. A távolsággal szemben viszont az öntevékenység itt arra utal, hogy a hívásban mint az elidegenedettől a kiküldötthöz való közelítésben – minthogy a meghívás mindig egy közelítésre hív, s már maga is egy közelítés – önmagunkhoz közelítünk. Ez az „önmaga” nem egy szubjektum, hanem a nyelv sajátja, nyelvi sajátosság, így alapformája korántsem az individualitás, hanem az odatartozás a nyelv hívásának sajátjához, s mint ilyen mindig közvetett odatartozás.

Ez a közvetett odatartozás mint önközvetítés mármost akkor közvetít bármit is, ha mint beszéd nem idegeníti el azt, amit hitelre kapott, nem idegeníti el a nyelvet az öncélú beszédben, nem teszi matériává, miközben eszközként felfogva elárusítja. Az önközvetítésben a beszélő meghívottsága mint közvetett odatartozás jut szóhoz. Éppen ezért az önközvetítésnek egy kiemelt értelemben mégiscsak öncélúnak kell lennie, azaz semmi mással nem törődhet, mint annak közlésével, ami rá mint meghívottra tartozik, semmi másra nem vonatkozhat mint az éppen adott nyelvhez való vonatkozása. Csak ebben vonatkozásban lesz a nyelv mint munka szabad öntevékenység, amely a hívás közelítésében előretekint önmagára mint messzire küldöttre, s mint a közel és távol közti törésben tartózkodó közölőre. A nyelv sajátjának közelében meghívottként való eltávolodottság a közölő szabadsága, s ez a tevékenység csak a szabadidőben való kötetlenség esetében gyakorolható mint öntevékenység. Semmi sincs itt a közölő szándéka szerinti bármit-közlésből, pusztán annak önközvetítése ez, ami a nyelvben a még nem egészében megértett, s talán sohasem megérthető hívás véletlenszerű és önkényes közlendőjeként mutatkozik.

Hogy a nyelvvel és közlő önmagunkkal szabad öntevékenységként ma csak a szabadidő eltöltésekor rendelkezhetünk, de még rendelkezhetünk, ebben a nyelv meghívottjaiként megadatott esély fejeződik ki, hogy megbeszéljük azt, amik mi magunk vagyunk mint nyelvhez tartozók. Kifejeződik az esély abban is, hogy a matéria, a munka, a test még mindig könnyebben eladható, mint a nyelvben való meghívottság, egyrészt, mert nagyobb rá a kereslet, másrészt, mert a meghívás nem vonódik vissza, csak esetleg végletesen elidegenedik, vagy hallhatatlan. A test, a matéria ugyan a szabadság létezése, amit eladhatok fotó vagy felkínált árú formájában, transzcendálhatom ezt a szabadságot a jelenkori világállapot globális fiktivitásába, de ugyanerről a testről, az anyagról dönthetek úgy is, a szabad akarat értelmében, hogy nem akarom ezt a testet, ezt a matériát, hanem a halált választom. A nyelvvel azonban nem rendelkezem ilyen szabadon, még meghívottként sem, mivel az a meghívott elhalásakor is meghívottnak tudja a halottat. A nyelv maga rendelkezik a szabadsággal, amire meghívja beszélőit, de nem ruházza át a szabadságot, csak hitelt ad. Minden, a nyelvtől elidegenedett hazugság, félreértés, félreolvasás ellenére egyedül a nyelv lehet hű önmagához. A nyelv minden hívásra emlékszik, amiből mi csak igen kevésre, arra is alig. A test szabad a halálra, de a nyelv eltűnését senki sem mondhatja, arra senki sem emlékezhet. A munka, az anyag, a test elidegenedettsége végleges is lehet, a nyelv közlendőjének hallgatása és elidegenedettsége, úgy tűnik, inkább csak végletes.

Abban a hívásban, hogy tehát szabad időben beszélni, mintegy közelítően, a következők hallhatók:

1. Azon időben, nyelvünk idejében, együtt lenni, engedni a hívásnak, amíg a nyelv hívásban tart, amíg hozzá tartozva és felé tartva neki tartozunk.

2. Hogy ezen idő, a meghagyott „szabadidő” alatt, most még beszélhetünk.

3. Hogy szabadságunkban áll időben, a megfelelő időben beszélni a tartozásról; előbb, mint hogy ránk, közlőkre nézvést már késő lenne.

A szavak bozótjából kihallani a hívást a maga egyszerűségében: ez az a munka, amiben magunk hívjuk a nyelvhez munkára magunkat. Ha ez a kihallás a nyelv mint munka egyik lényegi aspektusa, akkor a kihallásban megtermelt tudás révén saját magunkat termeljük ki mint olyan meghallókat, akik a nyelvbe vannak el- és meghívva. Az ilyen munka megőrzi a munka vonatkozás-jellegét, amelyben közvetítve van az emberi igénye a nembeli létezés kibeszélésére.

A hívás időbeli megszorításokat tartalmaz, ugyanakkor elég időt ad, maga adja az időt a sajátjából mint nyelvre fordított időt. A munka, úgy tűnik, nem más, mint időbeli ráfordítás, de ez még könnyen érthető a nyelvnek a ráfordított időben való elidegenedettségben-hagyásaként, amennyiben a nyelvet mint valami közelit és birtokunkban lévőt kutatjuk. Hallanunk kell tehát a fordítás szóban azt is, hogy a nyelv sajátját nem pusztán időbeli ráfordításként, üres és jelentéstelen időként nyújtja, hanem átfordítja magát, konvertálja a maga sajátját az időbe, így nyújtja át saját idejét. Ez nem azt jelenti, hogy a nyelv fölcseréli a maga sajátját idővel, vagy hogy a nyelv matériává vált idő, vagy hogy helyettesíti és eladja magát valamilyen az idő és a nyelv fölötti, mindkettőre érvényes mértékegység alapján, hanem hogy megmarad nyelvnek az időben is, távlatot nyitva magának. A nyelv időbe nyílása lesz az az eltávolítottság, távlat, amelybe meghív a közlésre, hogy részesülhessünk a nyelv velünk megosztott idejében.

Könnyen tűnhet úgy, mintha mi lennénk azok, akik nyelvet birtoklunk, holott a közölésre hívásban a mi mondottja már mindig megosztott köztünk és a nyelv sajátja között. A közösben megosztott nyelv a mi időnk nyelveként megszorított, de mint a nyelv saját ideje nekünk, a közös mibe, a nyelv és a beszélők közösébe tartozóknak, egyelőre, s tán még sokáig, kiismerhetetlen. A nyelv sajátja számunkra nem otthonos, hanem időbe átfordítottan adódik a beszédre való lehetőségként.

A végesben megosztottra, a közös idő megszorítottságára való vonatkozás: ez a hívásban meghallható időbeli megszorítás: „most még”, „előbb, mint hogy már … késő lenne”. A nyelv időbe fordulva időt ad a nyelvben. Ez az idő: szabad, mégpedig a meghívott és a kiküldött közti távolság időben megadott távlatában, a tér azon töredezettségében, ahol közel és távol közti átvágásban vagy törésben a közölő nyelvhez jut. Ebbe a törésbe-átvágásba fogad, hív és küld ki a nyelv, ide tartozunk. Az ebben a térbeli átvágásban való tartózkodás, az idetartozásra való kifejezett hívás mint tartás egy kiemelt értelemben, határozza meg térbeli tartózkodásunk gerincességét, amely anatómiai értelemben is a gondolkodás térvonatkozások szerinti meghatározottságát hordozza, amelyhez szó szerint föl kellett nőni, illetve ki kellett egyenesedni, és sok értelemben még ma is kellene.

De vonatkozhat-e a hívásban hallható sürgetés többre és valami specifikusabbra annál, mint hogy a nyelvvel közös időnkkel a közel és távol közti törésben-átvágásban való kitartásunk ideje általában meg van szorítva? Valamire, amit már most rögtön meg kellene hallanunk? Érthető- ez a nyelv sajátjának hívásaként arra, hogy megóvjuk a közlendők közölhetőségére a közöst, ami tehát a magától való elidegenedettségben, azaz ahogy velünk van az elidegenedetthez való kiküldöttségünkben, veszélyeztetve lenne?

Úgy tűnik, a maga egyszerűségében mindig éppen ennek meghallására hív és küld ki a nyelv sajátja, hogy éppen ennek meghallása, önközvetítésének engedése a nyelv mint munka. A nyelv önközvetítése, amiben mi időhöz jutunk, éppen az, ami a világtudás általános önközvetítéséhez képest specifikusan minket mint beszélőket illet. A minket illető, hogy magunknak tartozunk annak megtartásával, amivel a nyelv adományaként, hiteleként, a hozzá való odatartozásban a munka és a szó elidegenedettségével szembesülünk a nyelvbe hívott közölő beszélők gyanánt. Reménykedjünk, hogy sikerült meghallani hívásából valamit, ha nyelvünk idejéhez képest mégoly keveset is, a ráfordított szabad idő megszorítottsága közepette.