Arszennij Tarkovszkij: Marina Cvetajeva emlékének

I.

Ahol dördül hullámod, tikkad

fekete-tengeri partfal,

szárnyas, epileptikus csillag

hogy tehetted ezt magaddal?

 

Mint ragyogtál, úrnő, magasztos,

utadon szétmérve minden.

Kelhetsz, kiálthatsz vagy szabadkozz:

megragad és tovavisz innen –

 

nem tartóztatsz – a késő bánat,

fuldokolsz alámerültig,

így a gyöngyszem süllyedve szállhat,

s a védve védett mélybe tűnik.

 

1941. szeptember

 

 

 

 

II.

 

Hallom, nem alszom, te szólongatsz-hívsz, Marina,

Dalolsz, Marina nékem, vészjós szárny, Marina,

városfalak felett így az angyalkürt szól,

s csak a keserűség kínoz nem-gyógyulóan,

romlott kenyerünk veszed végítéletkor,

mint rabok Jeruzsálem porát, kitaszítva,

midőn Dávid ajkán a zsoltár zendül egyre,

s az ellen  sátraival a Siónt belepte.

Hallak, halálos hívásod jár nyomomban.

Sötét felhők mögött szárnyad tüze lobban

jövőtudón  a könyörtelen egekbe.

 

1946      

 (Botár Attila fordításai)

Vámpír

Vámpír

 

Elmesélek egy történetet a gyerekkoromból:

 Harmadikos vagy negyedikes lehettem. Monostor-felsőn éltünk, egy hosszú utcában, amely az állomástól egészen a Remetési-erdő sárga földútjáig húzódott. A „felső” szócska bármily hangzatosnak tűnik, nem  emelte Monostor-felső színvonalát. Alsó és felső közül furcsamód mindig is ez utóbbi számított az alvégnek. Voltak itt szegény emberek, meg kevésbé szegények, de gazdagot mifelénk egyet sem ismertem. Délutánonként az utcákat jártam a környékbeli gyerekekkel, és a játszótereket. Az erdőszélen pókokat, és gyíkokat fogdostunk. Legtöbbet a szomszéd fiúval lógtam, akit Attilának hívták. Vegyes érzésű emlékeim vannak róla. Egyfelől mindig kéznél volt ha kellett, délutánonként a két telket elválasztó drótkerítésen lógtunk, kalandokon ábrándoztunk, másfelől viszont az iskolában nem nagyon kerestük egymás társaságát, mert mindkettőnknek megvolt a saját bandája.

 Egyik délután kimentünk a játszótérre, ami tőlünk nem esett messze, néhány perc följebb, a sarkon túl. Hintáztunk, néztük a földet, és azt tervezgettük, milyen védelmi rendszert kéne a játszótér köré vonni, merthogy az a mi pályánk volt, és valahogy meg kellett védeni. A tervezgetésbe a nyílvető géptől a lézerágyúig minden belefért. Játszóterünk elég lerobbant volt, félig földbe ásott autógumik jelölték a határokat, kikopott talaja hemzsegett a póklyukaktól, ha nyáron hagyták, hogy a fű megnőjön, és a fű elgazosodjon, és hagyták is, a tücskök végiglármázták a tikkasztó délutánokat. A hintán kívül volt egy mászóka, egy keményre szikkadt homokozó, néhány pad, meg egy félig kész csúszda, ami ha csúszdaként nem is, de őrhelyként használható volt, és le lehetett róla ugrani.

 Szóval ott himbálóztunk délután, néztük az utca túloldalán álló régies házat, mely ódon kastélyként él képzeletemben még ma is. A kétszintes téglaépület barnán és sötéten olvadt bele az alkony pirosába, összemosódott a ház mögött álló fűzfával. Öntöttvas, és betonoszlopokból álló kerítésén démoni mintázatokat véltünk felfedezni. Régóta figyeltem már a házat, kísérteties vonásait.  Megkérdeztem Attilát, tudja-e ki lakik ott?

 – Egy vámpír.

 Azt gondoltam csak akkor abban a pillanatban találta ki, nem volt nehéz a házhoz képzelni egy vámpírt, hegyes metszőfogaival, sápadt, ráncos homlokával és álmatag szemeivel.

 – Ezt te honnan tudod?

 – A dzsipes Frici mondta.

Arra a „dzsipesre” gondolt, aki korábban a játszótér környékén sertepertélt. Okoskodó hülyegyerek volt, magasabb és talán kicsit idősebb nálunk. Egyszer találkoztam vele, a földbe ásott gumik érdekelték, ugyanis, mint mondta, kell neki a gumi a dzsipjéhez. Innen lett ő a dzsippes. A világ dolgaiban járatos volt. Miután biciklivel legyorsultuk, azt mondta, hogy ugyanez nem menne nekünk a Halál Völgyében. Rettenetesen idegesített a baromságaival. Találkozásunk végén lökdösni és ütögetni kezdtem, de csak nem akarta abbahagyni, végül betelt a pohár: megvertük és elkergettük a játszótérről.

 – A dzsipes idejött? – íratlan szabály volt, hogy a betolakodókat el kell kergetni és a dzsipes betolakodó volt.

 – Nem, átmentem hozzá Nintendózni – mondta Attila magától értetődően. – Amúgy jó fej. Ő mondta, hogy abban a házban vámpír lakik. Egy nagy és ijesztő öreg. Egyszer látta a dzsipes, meg egyszer én is láttam.

 – Mikor?

 – A múltkor. De csak éjszaka látni. A Frici mondta, hogy az öreg vámpír, és éjszaka előmerészkedik és gyerekeket eszik.

 – A vámpír?

 – Igen.

 – A vámpír vért eszik, nem gyerekeket. Ez hülyeség.

 – Ez egy emberevő vámpír.

 – Ez hülyeség – erősködtem.

 Még sokáig beszéltünk, a gyermeki fantázia kicsapongó mintázatait követve, mígnem ránk esteledett. Tiszta este volt. Az ég háta lilára vált, a pereme narancsszínűre. Halványan felderengett néhány csillag. A házak lassanként esti életjeleket sugároztak: kéken vibráló négyszög volt a tévénézés, sárga a vacsora, a garázsban lógó viharlámpa pedig fontos barkácsolni valót jelentett. Aztán kigyulladtak az utcai lámpák. Egyedül az öreg háza volt sötét. A délutáni meleg helyére, hűvös érkezett.

 Aznap éjszaka a vámpírral álmodtam. Álmomban a játszótéren hintáztam. Aztán leszállt az est. Lepattantam a hintáról, fogtam a bringámat és elindultam haza. De hiába indultam el az ismerős útvonalon, utcánk krétával telefirkált aszfaltja helyett földútra tévedtem, ami egy kiszáradt erdőn vezetett keresztül. Lehet, hogy az ellenkező irányba indultam az utcán és a Remetési erdőbe tévedtem. De ez nem számít. Szakadozott fény látszott a fák között, az alkony utója. Anyám hangja kísért. „Ideje hazamenni, sötét van már” – kiáltozta. Aztán ez is elhalt. Egy dülöngélő alakot pillantottam meg az út közepén. Ismerősnek tűnt, hát közelebb tekertem. A dzsipes Frici volt az, látszott az arcán, hogy jól elbántak vele. „Hát te hová mész?” – kérdeztem tőle. Feletet helyett tett egy félfordulatot, mintha mutatni akarna valamit. Távolabb, az út végén egy házat lehetett látni elmosódottan. Az a régi ház volt, melyben a vámpír lakott. Aztán a dzsipes feje körbefordult a nyaka körül. Mire újra rám nézett más arca volt.

 

A következő hetek furcsa eseményeket hoztak. Az iskolában nagy balhé kerekedett egy rongálási ügy miatt. Valaki szétverte az udvaron álló büfékocsit. A tetőn lerugdalták a kémények bádogsapkáit és  piros festékkel furcsa üzeneteket hagytak maguk után. De az üzenetek máshol is felbukkantak szerte Monostoron. Az ügy kilépett az iskola falai közül és a rendőrségre vándorolt. Attila mesélte, hogy a dzsipes, akivel időközben egész jó haverok lettek, kórházba került.

 Akkoriban az X-akták volt a legmenőbb sorozat. Minden este megnéztem, és éjszakánként rettegtem a takaró alatt. A vámpírokkal kapcsolatban Laci unokabátyámtól tanultam a legtöbbet. Laci nem sokkal volt idősebb nálam, rengeteg mindent tudott. Még többet is, mint a dzsipes, mégsem kérkedett a tudásával. Sok hétvégét töltöttem nála. Vagy én bicikliztem át hozzájuk, vagy ő jött hozzánk. Én inkább hozzájuk szerettem járni. Monostor-alsón laktak egy nagy házban. Volt egy csomó filmje meg számítógépe is. Az öreg vámpír egészen beférkőzött a fantáziámba. Megkértem Lacit, hogy nézzünk vámpíros filmet, mert most ez érdekel. Így hát megnéztük a Drakulát, az újat, mert mint elmondta, abból van egy régi is, de az gagyi. Miután megnéztük a filmet kifaggattam a vámpírokról. Elmondta, hogy halhatatlanok, és hogy rendkívüli hatalmuk van. Nem csak a vért szívják, hanem a nézésükkel is képesek uralmuk alá hajtani az embereket. De van gyenge pontjuk is: ha például napfény éri őket, porrá égnek, a fokhagymára és a keresztre pedig allergiásak. Elmondta még, hogy lehet kinyírni egy vámpírt: le kell vágni a fejüket egyetlen csapással vagy elégetni őket, hogy csak csonthamu maradjon utánuk. De a leghatásosabb, mondta, ha egy karót átnyomsz a szívükön. Attól aztán tényleg kinyiffannak a rohadtak. Legjobb nappal, ha a vámpír koporsójában fekszik. Aztán megkérdeztem, ismeri-e a Halál Völgyét és járt-e már arra. Erre azt mondta, hogy nem ismeri, és szerinte nincs is olyan.

 A kíváncsiságom egyre nőtt. Látni akartam az öreget, amint este elhagyja a házat. Attila már a gondolattól is berezelt. Nem akarta látni, mert szerinte, aki meglátja, az áldozatává válik:

 – A dzsipes is meglátta, azért kapta el.

 – Téged is látott, te is vámpír leszel – mondtam neki.

 Elsőre nem jutott eszébe elfogadható magyarázat:

 – Igen, láttam őt, de ő nem engem. Onnan a bozótból figyeltem – mutatott az út ment ezüstszínű bokrokra. –  Elrejtőztem, egész délután ott voltam és vártam, hogy előjöjjön.

 És heccelve hozzátette, nekem is kell csinálni valami bátor dolgot, vagy különben gyáva féreg vagyok. Erre leugrottam a hintáról, átkeltem az úton, s lendületből egész’ a ház kapujáig merészkedtem. Hátranéztem, mit szól hozzá. Attila a játszótér szélénél állt. Nagy kerek képével bámulta, mit fogok tenni. Kis hülye, gondoltam, még hogy a bozótban gubbasztottál egész nap! Fütyörészve, a kerítés bordázatát paskolva jártam körül az épületet, közben az ablakokat figyeltem. Az ablakkeretek zöld festéke ráncosra és komorra repedezett. Az volt az érzésem, hogy valaki figyel. Gyomromat émelyítette az izgalom. Befordultam, a sarkon, a kerítést itt téglafal váltotta fel. Az úttest és a kerítés között árok húzódott. Beugrottam az árokba, fölvettem egy törött követ és a falhoz léptem. A kő törött részével, fehéren odafirkantottam a falra, hogy VÁMPÍR és elfutottam.

 

Másnap a kertben játszottam, labdát rugdostam házunk oldalának. Apám kijött azzal, hogy elmegy inni valamit, és hogy menjek vele, ne rugdossam a házat. Hónom alá kaptam a labdát és követtem. Apám magas, borzolt hajú ember volt, cigarettázott, kellemesen zengő bariton hangon beszélt. Leszegett fejjel követtem.

 Betértünk egy sörözőbe, ami büdös és sötét hely volt. Pálma vagy valami hasonló volt, tőlünk is kijjebb, egy utcában, ahol akkor még nem aszfaltoztak. Ablakain rácsok, falain repedezett vakolat. Magasak voltak az asztalok és a székek. A hely folyton tele volt, dacára annak, hogy szinte csak terepjáróval lehetett megközelíteni. Apám a pulthoz vezetett. A csapost helyből letegezte. Magának rövidet és sört, nekem üdítőt kért.

 – Mit kérsz, bajnok?

 Nem szerettem, amikor így szólított, egy sárga fogú ragyás ember összemosolyogott a csapossal. Elszorult a szívem.

 – Kólát! – mondtam dacosan.

 Apám felhörpintette a rövidet, aztán rágyújtott. A mellette ülő sárga fogú ember a munkájáról érdeklődött, a családról meg ilyenekről. Irtó büdös volt, amikor beszélt, dőlt belőle a pálinkagőz. Az ember beszéd közben rám-rám pillantott összeszűkült szemeivel és elővillantotta sárga fogait. Ijesztő volt a piás nézése, így más fele figyeltem. Az egyik asztalnál három ember ült cinkosan összedugva fejüket, mint akik titkos dolgokat osztanak meg egymással.

 Aznap éjszaka ismét a vámpírral álmodtam. Az álomban egy fekete autó parkolt le a játszótér mellett. Sötéten csillogott krómozott felülete, ablakai sötétítettek. Mind a négy ajtaja egyszerre nyílt ki, és egyszerre szállt ki négy nyakkendős, ballonkabátos ember napszemüvegben. Kettőt felismertem közülük: Mulder és Sculli voltak azok az X-aktákból. A másik kettő hallgatag egyenpofa volt. Mulder és Sculli arról beszéltek, hogy gyerekek tűntek el a környéken, és hogy a helyi hatóságok azt gyanítják az öregnek köze lehet a dologhoz. Aztán mind a négy ügynök odament a kapuhoz. Feszülten figyeltem a jelenetet, ahogy a kapun beléptek… mozgásuk  az ajtóig vezető köves úton lassú és lebegő lett… mintha egy láthatatlan… erős kéz mindnyájukat megragadta volna… hogy az ajtóhoz vonszolja őket. Aztán az ajtó szép lassan nyikorogva kitárult, és a négy ügynök eltűnt a sötét ajtónyílásban.

 

Dzsippes Frici még mindig kórházban volt. Műteni kellett. Attila mesélte a dolgot, aki közben egész jóban lett a dzsipessel. Az idő melegebb lett és közeledett a tanév vége. A játszótér helyén már Balaton partot láttam, ahova minden nyáron lementünk. Attilának, amióta a dzsipessel haverkodott, be nem állt a szája. Szerinte a bátorságpróbám nem volt meggyőző, ezért újabb próba következik.

 – Miért nem volt? A falára firkáltam. Te még a kapuig se mernél elmenni.

 – De fényes nappal tetted. Akkor alszik. Este kell tenned valamit, mert úgy izgalmasabb. És látnod kell őt. Te is várj estig a bozótban, mint én.

 – Persze, kamu, nem is vártál a bozótban.

 – De igen!

 Kicsit lökdösődtünk és rugdosódtunk a játszótéren. Egy kerékpáros banda gurult lefelé az utcán. Üvöltöztek, és mindenre megjegyzést tettek.

 – Nézzétek csak, kis buzik! – nyihogta az egyikük felénk biccentve.

 – Hé, mi van kis buzik – vette át egy másik, mire mindannyian röhögni kezdtek.

 Attila és én abbahagytuk a rögtönzött bunyót. Kiegyenesedünk, hosszan figyeltük őket. Ha visszafordulnak, futhatunk a biciklikért, amiket a játszótér mögé rejtettünk, hogy ilyen helyzetekben el tudjunk szökni. Ha elkapnak nekünk annyi. Megaláznak és egy ideig nem mehetünk vissza a játszótérre. De most megúsztuk. Elmentek.

 – Jól van – mondtam Attilának. – Kint leszek este.

 Hazamentünk, elváltunk. Én bementem apám távcsövéért, amit egy szekrényben tartott az előszobában. Anya és apa a tévét bámulták, így magamhoz vettem a távcsövet és kiosontam, egyenesen a játszótérnek. A játszótér mellett, a szokásos helyen rejtettem el a biciklit, aztán bevettem magam a bokrok közé és vártam. Szerencsére a bokor, ahol lapultam, az út felé terebélyesedett. Hátul, mint egy kis nyíláson, be lehetett bújni. Azt képzeltem, valami katonaféle vagyok, aki lesben várakozik. Távcsövemmel a ház sötét ablakait figyeltem. Lassanként felgyulladtak az utcai lámpák. Az amúgy sem sűrű, tíz percenként egy autó forgalom megcsappant. A járókelők léptei elmaradoztak, akárcsak az autók. A csend szinte tökéletes volt, ami alkalmat adott, hogy még a legkisebb neszek is harangütésként hangozzanak. Mindentől cidriztem, még a saját lélegzésemtől is. Azt gondoltam, felpattanok a bringámra és hazatekerek, majd azt mondom Attilának, hogy meglestem és félelmetes volt. Elvégre ő is lódított. De ekkor már a félelmen kívül a vágy is nagy volt bennem, hogy végre lássak egy igazi vámpírt. A várakozás másodpercei lassú tempóban peregtek. Távcsövemmel ismét végigfutottam az ablakokat. Sötétek voltak ugyan, de a világos függönyöktől jól látszottak az utcai fényben. A második emeleti ablakoknál tartottam, amikor az egyik függönyön széles rést fedeztem fel. Ez nem csak úgy beakadt a radiátorba, gondoltam, ezt a függönyt egy kéz emelte fel. Figyeltem a rést, mint akit megbabonáztak. A rés mintha visszanézett volna. Néhány feszült másodperc… aztán libbent a függöny és visszaesett a helyére. Valaki figyelt, valaki tényleg figyelt… a vámpír volt… farkasszemet néztem vele. A különböző gondolatok, mint az alagút falán szétrebbenő kiáltás futkároztak az agyamban. Nem is gondoltok voltak, inkább értelmetlen sikolyok és jajkiáltások. Gyorsan akartam távozni, de tagjaim nem engedelmeskedtek elsőre. Remegve ültem fel a bringára. A bozótból kitekerve el is csúsztam egy kis kavicsfolton. Ennyit a biztos rejtekről. Aztán újra nyeregben és tekertem, tekertem, utcák iránt, össze-vissza kanyarogva. Lementem az állomásig, aztán föl a víztoronyhoz. Olyan érzés volt, mint mikor egy balul sikerült verekedés után, értelmes gondolatok híján, eszelősen tekerek föl és alá, hogy kiadjam magamból a vereség okozta zavarodottságot. Egy órát is ellehettem már, mire sikerült megnyugodnom. Aztán lassabb tempóba fogtam és hazafelé vettem az irányt.

 Otthon azonban újabb meglepetés fogadott. Alighogy befordultam a sarkon, észrevettem, hogy a kapunk előtt állt valaki. Magas ember volt, kalapot és hosszú kabátot viselt és apámmal beszélgetett. Arcát nem láttam, de tudtam: a vámpír az, ő állt a kapunk előtt. Hevesen gesztikulált, úgy beszélt apámmal. Még nála is magasabb volt, szinte áthajolt kerítésünk felett. Az öregek otthonának kapujában vártam meg, míg elmegy. Ez a házunkkal szemközt volt. Az otthon kapuján belül egy keresztet láttam az ajtó felett. Tisztán emlékszem, hogy a kereszt vörösen izzott.

 

Hazaérve apám őrjöngött. Anyám csillapítani próbálta, a bariton azonban a szokottnál is durvább volt.

 – Gyere csak fiam – mondta, mihelyt beléptem.

 Lekevert egy pofont. 

 – Hogy képzelted ezt, mi?! – megtalálta nálam a távcsövet – Ez meg minek neked? Jézusom, mi a francot csináltál ezzel. Kémkedtél? Annak a szomszédgyereknek az ötlete volt, mi?! – ziháló lélegzetének piaszaga volt.

 Bevezetett a nappaliba, és leültetett egy fotelba. A pofontól még mindig sajgott az arcom, a szememet könnyek homályosították. Apám lábát néztem, aki határozott, kemény léptekkel járt-kelt előttem. – Összefirkáltad a falát. Igaz ez? Azt írtad a falára, hogy vámpír. 

 Bólintottam, de nem mertem fölnézni rá.

 – És ma is ott jártál és a háza körül ólálkodtál. Jézusom, van fogalmad róla, hogy mit művelsz! Mit kémkedsz az után az ember után? Van fogalmad róla kicsoda?

 – Kérlek, még gyerek – szólt közbe anyám az ajtóból.

 – Te csak ne szólj bele, mert szétverlek! – egy lépést tett anyám felé, mint a bokszoló aki ütésre készül. Aztán vissza hozzám. – Az egy őrült. Ne menj a közelébe, megértetted.

 Ismét bólintottam.

 – Ezeket meg felejtsd el, a kémkedést, meg a firkálást. Nem fogok miattad magyarázkodni legközelebb. És ne gondold, hogy nem kapsz büntetést emiatt.

 

Megtiltotta, hogy a játszótér közelébe menjek. Sőt megtiltott minden csavargást. Bezárkóztam a szobámba, és úgy tettem, mintha olvasnék vagy tanulnék, de közben mindig mást csináltam.

 A napok már csak így teltek. Közben apámat mintha megszállta volna valami. Egyre többet maradt ki otthonról és csak későn keveredett haza, rendszerint bepiálva. Egyik nap, amikor építkezésen volt, és anyám sem volt otthon, bementem a kamrába, ahol a szerszámok voltak. Huzatos volt belül. A szél a falakon függő kaszát, sarlót, ásókat csiklandozta. A pengék gúnyosan csilingeltek. Karót akartam faragni egy darab fából, már csak kést kellett találnom hozzá. Az volt a szándékom, hogy megölöm a vámpírt, végzek vele. Találtam egy batár kalapácsot, amit aztán piszok nehéz volt fölemelni. De kést sehol. Ahogy a lomok között kotorásztam festékszórós flakonra leltem. Piros színű festék volt benne.

 

A fenyőfánál  farigcsáltam a karómat egy bicskával, a kerítés mellett, amikor Attila megjelent a túloldalon. Megkérdezte mit csinálok.

 – Karót faragok – mondtam. – Ezzel fogom megölni a vámpírt.

 Nem felelt semmit, nem is érdekelte a tervem. Aztán eldicsekedtem a kalandommal, de rá se hederített. Megvonta a vállát és közölte, hogy őt már egyáltalán nem érdekli a vámpír, meg, hogy az dedós dolog. Megmutatta nekem a legújabb szerzeményeit.

 – Ezt nézd – mondta és elővett egy alumínium dobozt, amiben a dolgait tárolta. Petárdák kerültek elő. – Ezeket nemrég szereztem – világossá vált előttem, hogy új barátokat szerzett, és most velük lóg. – A múltkor bedobtam egyet egy autó alá. Képzeld, mekkora hangja volt – széles mosoly jelent meg az arcán.

 – Te hülye vagy – mondtam.

 – Te vagy a hülye. Nem mernéd bedobni ezt egy autó alá.

 Aztán elővett egy másik tárgyat az új fegyvergyűjteményből. Piros festékszórós flakon volt.

 Attilára néztem. Ostobán vigyorgott. Elővillant a fogszabályzója is.

 

Egyik este hallottam, hogy apám anyámmal veszekszik. Ez más volt, mint a többi. A vége az lett, hogy apám elment otthonról és csak későn jött haza. Én akkor már ágyban voltam. Hallgatóztam.

 – Kussolj – mondta anyám. – A gyerek már alszik.

 – Te ne kussoltass engem, világos!

 Aztán csönd. És a csöndből felszínre törő halk beszédfoszlányok. Könnyezni kezdtem, magamra húztam a takarót. Sötétség vett körül és zúgás. A szívem ott dobogott a fülemben. Hirtelen kaparászást hallottam az ablakomon. Ne nézz ki, maradj a takaró alatt, nyugtattam magam. A levegő sűrűbb és hidegebb lett. Tudtam, hogy az ablak nyitva. Ne nézz ki, ott van az ágy mellett. Mintha valami végigmászott volna a padlószőnyegen. A hangok nagy részét elnyelte a puha szőnyeg, de a neszezés ott volt a tompa puffanásokban. Hallgatóztam, a lépések zaja elhalt. Ne nézz ki! Nem szabad megnézned! A belső figyelmeztetés ellenére kidugtam a fejem a takaró alól. Körbepillantottam és megnyugodtam. Az ismerős tárgyak szokásos rendje mintha az súgta volna: nincs itt semmi kísértet, a szoba üres, nem kell félned.  Lentről még mindig hallatszottak a vita magas és mély hangjai, mint valami szabálytalan szívritmus. Hiába a dolgok rendje, képtelen voltam megnyugodni és ottmaradni a sötétben. Szólnom kellett a lentieknek. A felnőttek menedékére vágytam. Levetettem a takarót és leugrottam az ágyról. Szemem sarkából láttam, hogy valami megmozdul az ágy alatt. Lassú voltam, az ijedtség legyűrte az éberségemet. Vasmarok szorult rá a bokámra. Sikoltottam és elvágódtam a földön.

 

 – Nincs semmi baj – nyugtatott anyám, miközben magához szorított. – Semmi baj. Nincs itt senki.

 A világosság és anyám melegsége jólesett. Apám a hátam mögött húzogatta az ágyat és viccelődött.

 – Látod, nincs itt semmiféle szörny. Halló, te tetves rémség, gyere elő, bazdmeg.

 – Ne mondj ilyeneket a gyerek előtt.

 – Azt mondok, amit akarok, jó?!

 És, hogy ennek nyomatékot adjon visszatolta az ágyat a helyére, de úgy, hogy az hangosan koppant a falon.

 – Ártalmatlan – jegyezte meg végül, és elővett egy cigarettát.

 – Itt ne gyújts rá hé! – szólt rá anyám.

 – Az én házam, ott gyújtok rá ahol akarok, ha nem tetszik menj vissza anyádhoz.

 – Figyelj fejezd be, rendben.

 – Jól van, jól van. Szóval balhé kell? Szóval a gyerek előtt akarsz balhézni?

 – Ne kezd most, jó. A gyerek halálra rémült. Neked is volt gyerekkorod, te is féltél egy csomó mindentől.

 Egy ideig mindketten csak álltak és hallgattak. Apám többször is mintha közeledni akart volna egy-egy gesztussal, de képtelen volt. Mozdulatai suták voltak, próbált komoly lenni, de szemében végig ott volt a pia. Úgy szuszogott, mint valami éjszakai állat.

 – Ááá – legyintett végül, és kiment a házból. Aztán visszajött füstszagúan és jó éjt kívánt, de közben végig anyámra nézett. Persze én tudtam: ez a vámpír nézése.

 Anyám lefektetett, behozta az éjjeli lámpájukat és az ágyam mellé tette. Az világított egész este. Nagyon szomorú volt, de megpróbált jó képet vágni. Próbálta elhitetni, hogy vámpírok meg mindenféle ártalmas lények nem léteznek, de látszott, hogy inkább hiszi ennek az ellenkezőjét: szörnyetegek pedig igenis léteznek. Nehezen tudtam elaludni. A bokámon még mindig éreztem a vámpír szorítását.

 

Különös álmom volt. Arról szólt az álom, hogy apám, Attila, az a három a kocsmából, és még vagy egy tucat ember felkerekedik és meglátogatja az öreg házát. A hintán ültem és néztem a tömeget, akik a játszótér szélén összeverődtek. Hátradőltem, nagyon lassan lengettem magam. A kastély és a  csontszínű felhők jártak előttem. A tömeg egyre csak nőtt. Zúgolódni kezdett. Fent és lent a kastély és a felhők. Fent és lent. Az emberek kezében piros festékszórók jelentek meg. Biciklis-csapat tűnt fel az utcán. Üvöltöztek, fel voltak hergelve. Aztán Laci is előbukkant a sarkon, és csatlakozott hozzájuk.

 – Te is? – kérdeztem és kiegyenesedtem a hintán.

 – Te kértél segítséget tőlem, most itt vagyok.

 – Muldernek és Schullinak sem sikerült. Nem fogtok tudni vele megbirkózni.

 – Azt csak bízd ide – mondta és kacsintott.

 Ekkor apám jött oda a hintához:

 – Ez egy őrült, most megfizet mindenért – arca eszelős volt, ugyanaz a gyilkos tekintet, amivel anyámat nézte. -Ne aggódj, többé nem árthat neked. Nem fogja zavarni az álmaidat. Elintézzük, ne félj! – és nyomatékosítás végett felemelte a festékes flakont.

 Aztán Attila jelent meg előttem. Felemelte a festékszórót és az arcomba röhögött.

 – Na, mi van?! Most betojtál, mi?! Nem mered kinyírni a vámpírt, mi? Hehe! Látod, ezért nem veszünk be, túl gyáva vagy…

 Aztán nagy hanggal elindult a tömeg a vámpír kastélya felé. Beléptek a kapun, mozgásuk légiessé vált. Az ajtóhoz lebegtek, úgy mint a két sorozatbéli ügynök, és az ajtó magától kinyílt és sorra elnyelte őket a nagy hangjukkal együtt. Csönd lett. Egyedül maradtam. Csak az olajozatlan foglalatok nyikorogtak felettem. Újra megszállt az a sűrű, hideglelős érzés, ami akkor este a szobámban. Mintha újra az ágyam mellett éreztem volna.

 Felébredtem. Eldöntöttem, az igazi bátorságpróba, ha megölöm a vámpírt, akit senkinek sem sikerült.

 Lerúgtam a takarót, kikászálódtam az ágyból. Odaléptem a dobozhoz, ami a játékaimat tartalmazta, felnyitottam a fedelét és kiszedtem belőle a kalapácsot és a karót. Kinyitottam az ajtót, vigyázva, hogy ne keltsek vele nagy zajt. Kiosontam a közlekedő folyosón. Benéztem a nappaliba. A sápadt holdfény megvilágította a kanapét, amint apám aludt. Fojtogató meleg volt a szobában és alkoholbűz. Apám vékony plédje félig lejött róla, egyik keze a földre lógott. Nagyokat hortyogott, míg aludt. Széles mellkasa e hortyogás ritmusára lüktetett.

 Mellkasának tökéletes mozgása azután tört meg, hogy óvatosan odatettem a karót a szíve tájékára, megemeltem a kalapácsot és lesújtottam vele.

 

Réka

Nem mondhatnám, hogy kedveltem azt a nőt. Nem tartoztam ugyan azok közé, akik a reggeli kávé mellett már-már kötelességüknek érezték, hogy rajta élcelődjenek, de valahányszor csak megláttam, éreztem, hogy mélységesen irritál. Hiába próbáltam én is, ahogy a többi nő, lépést tartani vele, mellette szinte mindannyian ódivatú, bumfordi teheneknek tűntünk.  Elvárás volt a cégnél, hogy konszolidáltan, ámde csinosan öltözzünk, s mi igyekeztünk is a lehetőségeinkhez mérten eleget tenni eme burkolt kötelezésnek, főként ezekben a nehéz időkben, nehogy hirtelen az utcán találjuk magunkat, állás nélkül.  De vele nem lehetett versenyezni. Mert ő valamennyiünkön túltett, és nem csak az öltözködésben. Réka a harmincas évei elején járt. Közgazdasági diplomájával, három nyelvvizsgájával, friss házasságával és karcsú, nyúlánk alakjával minden áldott nap tőrt döfött belénk, egyszerű halandókba, akik kapkodva, loholva, izzadva próbáltuk felvenni a harcot ezzel az életnek nevezett valamivel szemben, olykor azonban csúfosakat buktunk. Három évvel ezelőtt került a céghez, s hamar a főnök jobb keze lett. Tudását, szorgalmát elismertük mind, de láttuk gátlástalan törtetését is. Pillanatok alatt megértettük, mindennek ellenére muszáj jóban lenni vele, mert akit egyszer ő megutál, és bemószerol a nagyfőnöknél, az bizony könnyen röpülhet. Hogy a főnök és közte volt –e valaha valami? Nos, beszéltek ezt-azt, de konkrétumot persze senki sem tudott. Réka stílusa mindig kimért volt, rendkívül udvarias és jéghideg. A férfiakkal talán valamivel szívélyesebb hangot ütött meg, de velük szemben is tartotta a három lépés távolságot. Csak a vezető beosztású kollégákkal volt néha közvetlenebb, s mi, hallva egy-egy hangosabb nevetését, felszabadult csevegését, biztosra vettük, hogy megint előbbre szökkent egyet. Mesés kosztümjei, leheletnyi sminkje, szabályos arcvonásai láttán szemernyi kétség sem férhetett hozzá, hogy Réka nem csupán sikeres, hanem boldog is. Tökéletes példája a huszonegyedik századi civilizált, nagyvárosi nőnek, aki naponta néz szembe velünk plakátokról, újságok címlapjáról, s hirdeti, hogy lám, így is lehet, sőt, így kell élni. Irigység, morfondíroztam magamban, miközben a fáradtságtól zsibbadt tagjaimat húztam magam után, egy keddi napon, koraeste, a női mosdó felé igyekezve. A folyosó üres volt, sehol egy lélek, mindenki hazament már, a szorgos túlórázók is. Nekem is ideje indulnom, gondoltam, ha nem akarok itt éjszakázni. Na, nem, annyit azért mégsem ér ez az egész…

Határozott mozdulattal nyitottam be a mosdóba. Réka a tükör előtt állt, jobb kezében parókát tartva. Teljesen kopasz volt. Először fel sem fogtam, amit láttam. Meglepetésemben csak ennyit tudtam kinyögni:

–          Hát te mit csinálsz itt ilyen későn?

–          Gondoltam, megigazítom a parókámat, mielőtt elindulok.          

A döbbenet nem elég pontos kifejezés arra, amit akkor éreztem. Nem tudom, mi ülhetett ki az arcomra, de szánalmas látványt nyújthattam, mert Réka azonnal nyugtatni próbált.

–          Remélem, nem ijedtél meg túlságosan. Ilyenkor már senki nem szokott itt lenni, volt időm kitapasztalni, mikor kell ezt megoldanom.

–          Hogy vagy képes ilyen higgadtan viselkedni, amikor nyilvánvaló, hogy…? – vágtam a szavába, és magam is meglepődtem saját magamon.

–          Hogy mi? – kérdezett vissza.

–          Hogy beteg vagy – nyögtem ki. – Jaj, ne haragudj, nagyon sajnálom, hiszen ez csak rád tartozik, nekem semmi közöm hozzá és egyébként is össze-vissza beszélek, nem tudom, én nem tudom, mit mondjak.

–          Mellrák – koppant, nem, inkább dübörgött a szó, ahogy kimondta. – Nem túl előrehaladott, de agresszív kezelést javasolt az orvosom, én pedig hallgatok rá. Kemoterápia.

–          Tehát az utazások, és az, hogy mostanában kicsit többet hiányzol, és mintha fogytál is volna, bár mindig nagyon csinos vagy – dadogtam. Kavarogtak bennem az érzések, a kérdések, a gondolatok. Mióta tart ez? Ki tud róla? Tud –e róla egyáltalán valaki? – Ám ő, mintha csak kitalálta volna a gondolataimat.

–          Három hónapja vettem észre egy csomót a jobb mellemben. Szép ajándék, nem sokkal az esküvőnk után. Napokig csak sírtam, élni sem volt kedvem. Pedig a férjem és az orvosok is biztattak, azt mondták, időben elcsíptük, jók az esélyeim a gyógyulásra, és ha minden jól megy, nem kell levenni a mellemet. A nagyfőnök tudja, neki rögtön elmondtam. De nem szeretném, ha más is megtudná. Ugye számíthatok a …?

–          Természetesen, ez a legkevesebb – fojtottam ismét belé a szót. Még mindig nem tértem magamhoz a sokkból. Itt van ez a tökéletesnél is gyönyörűbb nő, akinek – mi legalábbis úgy hittük – minden klappol az életében, és akkor kiderül, hogy ez csak illúzió. Azaz, talán mégsem. Az érdemei, a jó házassága, a munkahelyi sikerei továbbra is megvannak, csak éppen a legfontosabb, az egészsége az, amin csorba esett. Elszégyelltem magam, amiért korábban irigykedtem rá. Persze, nyugtatgathattam volna magam azzal, hogy nem tudtam, mi történt vele, mégis, végtelenül kicsinyesnek és aljasnak éreztem magam, pedig soha nem volt bennem iránta mélyről jövő rosszindulat, csak valahogy zavart a tökéletessége.

Álltunk egymás mellett a mosdóban, szótlanul, tétován, amikor hirtelen megfogta a kezem. Puha, meleg érintése volt, meglepett ez is.

–          Hát, nincsen rózsa tövis nélkül – hadarta, és elmosolyodott. Amit mondott, nem igazán illett ide, és mégis, pontosan ide illő volt. Megszorítottam a kezét, és megkérdeztem, nincs –e szüksége segítségre, ám ő megnyugtatott, hogy jól érzi magát, menjek nyugodtan. Életem addigi leghosszabbnak tűnő hazaútja volt az aznapi.

Nem lettünk barátnők. Nincsenek közös programjaink. Nem állunk meg beszélgetni egymással a folyosón. De van egy különös szertartásunk. Reggelente, ahogy meglátom, rámosolygok. Halvány, visszafogott mosoly ez, nem akarom, hogy bárki is észrevegye. Épp elég, ha ő látja. És látja, tudom jól. Hiszen mindig visszamosolyog.

 

„kijöttünk, ide, idegenbe…”: Szajlától Santa Pauláig, de vissza nem…

„Most kellene megpróbálkoznom a kivándorlási regénnyel, / melynek tervét régóta dédelgetem. / Most volna hozzá bátorságom.” – olvashatjuk Oravecz akkori szándékát 2002-es verseskötetében, A megfelelő napban található Irodalom című vers zárógondolataiban. 2007-ben meg is jelent a nagyszabású „előzmény”, az Ondrok gödre, mely a folytatás, a tulajdonképpeni kivándorlási regény, a 2012-ben kiadott Kaliforniai fürj nélkül, az előzményként való olvasástól eltekintve, önmagában is éppen elég fajsúlyos szöveg. Kerekded, autentikus, gazdag epikus világ a szajlai parasztcsalád, Árvaiék életét elbeszélő Ondrok gödre, melynek továbbvitele nem lehet, és nem is lett zökkenőmentes vállalkozás, noha bizonyos, a prózavers irányába mutató lírai feldolgozásban már együtt van jelen a két regény anyagának magja az 1998-as kötetben, a Halászóemberben is; még ha első pillantásra az alcímnek megfelelően (Szajla. Töredékek egy faluregényhez) a Szajla-témájú versek képviseltetik magukat direktebben és nagyobb számban. Önkéntelenül és elkerülhetetlenül adódik az olvasó számára a két regény összevetésének, a két történet folytatólagos összeolvasásának lehetősége vagy kényszere, a többrétű hasonlóságok és különbségek rendszere mentén létrejövő, katartikus erejű feszültség összetevőinek feltárása.

 

 borito2„Ahhoz, hogy regény legyen belőle, alapvetően az én kötődésem kellett, a kötődésem Amerikához […] Az országban tehát volt egy hely, melyet szerencsém volt jól megismerni. Én legalábbis úgy vagyok vele, hogy nem nagyon tudok olyasmiről írni, amit nem ismerek első kézből” – nyilatkozta nemrég egy interjúban Oravecz új regénye, a századforduló nagy emigrációs hullámai idején játszódó Kaliforniai fürj kapcsán. Az Ondrok gödre néprajzi-földrajzi-művelődéstörténeti leírással kezdődik, az elbeszélő választékos-tárgyilagos, esszéisztikus nyelven, de az ismerősség meleg hangján ad ízelítőt erről a „félmitikus” múltú, zárt, de kies világról, és az ilyen jellegű leírások később is rendszeresen visszatérnek az elbeszélés során. Hasonló szerepű és beszédmódú szövegrészeket találunk a Kaliforniai fürjben is: a kaliforniai történetrész leírásai hangulatukban, természetközeli látásmódjukban egészen közel állnak a szajlaiakhoz, igazolva, hogy a szerző életrajzi okokból itt is ismerősen mozog, és előrevetítve az olvasó számára, hogy a család a hazatérés lehetőségét végérvényesen elvetve ezen a környékén találja meg otthonát. Ezek a szövegrészek ellentétben állnak például az ipari városról, Birminghamről rajzolt, kevésbé részletes, inkább a rácsodálkozást, az idegenséget, az alkalmazkodás nehézségeit illusztráló képekkel – megérkezésük után még viszonylag idegenül mozognak Árvaiék ezen a terepen, és a gyárváros merőben különbözik is a barátságosabb kaliforniai közegtől.

 

Már az Ondrok gödrében felfedezhető a szerző arra való törekvése, hogy ezt a szajlai zárt, teljes világot, benne az Árvai családot beágyazza a magyarországi történelembe, vagy még inkább a szilárd vidéki szokásrendbe, hogy a későbbiekben indokoltabbá váljanak a generációk közötti ellentétek, a hagyományokkal való szakításhoz szükséges merészség, az újításra való készség, ugyanakkor mind Árvai János, mind fia, István, más-más jellegű, de nagyfokú alkalmazkodóképessége az idővel átalakuló életkörülményekhez. Az egyén történelembe ágyazottsága az emigráció gondolatával felerősödik az Ondrok gödre végére, de igazán nagy jelentőséget természetesen a kivándorlási regényben kap. A Kaliforniai fürjben csak az első lépést jelenti ebből a szempontból a kivándorlás aktusa, Amerikában gyakorlatilag a család minden döntését az államokon belüli és a nemzetközi események formálják: a válság miatt kényszerülnek az Ohióból való továbbköltözésre, illetve a már így is nagymértékben asszimilálódott családnak az első világháború miatti németellenes közhangulat okán kell eltitkolnia magyar voltát, lassacskán tovább gyengítve ezzel az itt született gyerekekben elkopó, magukkal hozott identitásukat. Bár a végső, halogatott döntés, ti. hogy Kaliforniában valósítják meg vágyaikat és nem költöznek haza több összetevős ugyan, de szerepet játszanak benne az itthoni, megélhetést és egzisztenciateremtést gátló kedvezőtlen háború utáni állapotok is.

 

borito1Ez a történelmi beágyazottság Szajlán – legalábbis az első regény cselekményének idején – mintha jóval kevésbé determinálná az egyént, mint Amerikában – Ondrok gödre és az Árvai-szög még védettséget, állandó és jórészt örömmel vállalt, természetes módon kialakuló identitást eredményező közeg: „És megismerték, megszokták és megszerették. És anélkül, hogy tudatosult volna bennük, vagy ilyen elvont dolog egyáltalán megfordult volna a fejükben, Ondrok gödrévé váltak” (Ondrok gödre, 70). Az Ondrok gödrévé válás, a környezetbe való asszimilálódás itt idilli, kellemes, otthont adó, és azt kijelölő folyamatnak tűnik fel, ami merőben más az emigráns – bár kétségkívül otthon sem minden ízében ismeretlen –, az egyént  felszámoló, legalábbis időről időre átformáló, nem egyszer erőn felüli alkalmazkodó-készséget igénylő életformabeli változásokhoz képest: „Érzékelték Ondrok gödrét, jelen volt az életükben, reggel, este, és éjjel, ha nyitva hagyták az ablakot, ha, miként az istállóban alvó férfiaknak szokásuk volt, kibotorkáltak az udvarra a kúthoz vizet inni, ha sósat, füstölt húst vacsoráztak, vagy távolabbra, vizelni. Télen pedig, mikor szünetelt a határban a munka, és a ganajhordástól eltekintve többnyire otthon tettek-vettek, napközben is észlelték. És ez elég volt ahhoz, hogy ne tudják kivonni magukat a hatása alól, hogy magukénak érezzék, hogy titkos módon hozzá hasonuljanak, hogy másokká váljanak, mint a többiek, hogy elvéthetetlenül és megmásíthatatlanul Ondrok gödre is legyenek” (Ondrok gödre, 73.)

 

„…hogy másokká váljanak, mint a többiek…”. Ugyanis az Ondrok gödrében jóval nagyobb az egyén, az egyénekhez való közelség lehetősége, amelyet Oravecz megenged olvasójának. Jól sikerült epikus megoldás, hogy Szajlán nagyobb fokú intimitással kezeli szereplőit, mint a Kaliforniai fürjben, legalábbis annak első felében, ahol még a letelepedés, a beilleszkedés és a munkavállalás napi problémái, a sok újdonság kissé elaprózza az egyént, amelyet úgy érzékelhetünk, hogy kevesebb az előző regényből ismert portrészerű, „közeli” epizód, amikor is hosszabb szövegrészen keresztül egy-egy szereplőre irányítja az olvasói figyelmet az elbeszélő. A Kaliforniai fürj kezdőlapjain nem folytatódik mindez zökkenőmentesen, és érthető módon – valószínűleg a kontraszt létrehozása érdekében – nem is tevődik át egyértelmű természetességgel ez a módszer: itt elbeszélői megoldásokban is megszűnik az otthonosság érzete, és kitágul a tér Árvaiék körül. Az amerikai történelmi-földrajzi és az emigráns viszonyokat, benne pedig az Árvai család mindennapjait taglaló bevezető szövegrészekben a családra mint a változásokat közösen megélőkre tekinthetünk, inkább a közösen átélt, otthonihoz képest merőben más viszonyok kerülnek túlsúlyba, szemben az egyéni lelki történésekkel.

 

Az otthonosságérzetet még inkább csökkenti, hogy bár Árvaiék valóban radikális életmódbeli és kulturális váltáson mennek keresztül, a regény kezdőlapjain az amerikai létet, az ott található növényeket, állatokat, szokásokat túlzóan is egzotikusnak mutatja a szerző, aminek következtében helyenként már-már indokolatlanul esetlennek látjuk az Újvilágba érkezetteket. Ha helyenként hosszúra nyúltnak, a szajlai történésekhez képest monotonná válónak érzékeljük a regény egyes fejezeteit, azok nem ritkán éppen a beilleszkedéssel, lakásválasztással, munkavállalással kapcsolatos fontos, de kevéssé fordulatos szövegrészeknek tudhatók be, amelyek ugyanakkor nélkülözhetetlenek, hogy igazán megérthesse-megélhesse az olvasó az Árvaiék által itt töltött éveknek, ha nem is keserves, de szigorú, kuporgató, hosszúra nyúlt menetét. Az egyénre koncentráló részek inkább csak Kaliforniával térnek vissza az Ondrok gödrére emlékeztető mértékben a regénybe.

 

A szajlai közegben, az Ondrok gödrében, amellett, hogy a családban folyamatosan kardinális kérdés, hogy melyik gyerek melyik felmenőknek a külső jegyeit viszi tovább, igen nagy szerepet kap az Árvai-gyermekek külön-külön kis élete és személyiségfejlődése, a szerző hosszabb epizódokban enged közel hozzájuk, helyenként naturálisan láttatja mindennapjaikat. Kétségkívül ennek a sok életszagú, emberközeli eseménynek köszönhető az a varázserő az Ondrok gödrében, ami a Kaliforniai fürj elején olvasható szövegrészekkel kontrasztba kerül. Hogy az olvasó megérthesse, és érdemben bevonódjon az Amerikában bekövetkező életminőségbeli élesváltásokba, ahogyan Szilágyi Zsófia is felhívja a figyelmet rá, magának az olvasónak is alapos ismerőssé kell válnia ebben a közegben: „Nem elégedhetett meg azzal [ti. Oravecz], hogy Árvai Istvánnak, és feleségének Annának eszébe jusson időnként a Darnó-völgy, az egykori gombászás, vagy felidéződjön bennük a vadbükköny illata, az olvasóban is benne kell élnie mindannak, még ha csak egy évekkel azelőtt olvasott könyvből megmaradt, halványodó emlékként is, amit a házaspár Magyarországon hagyott”.

 

Az idill közeli portrék mellett kivételesen jól sikerült elbeszélői fogása Oravecznek, hogy az Ondrok gödrében látni engedi az egyes szereplők halálát is. Amikor más elbeszélő szemérmesen vonná el az olvasói tekintetet, ő inkább közeli képekkel rávonja a figyelmet. Elsőként idősebb Árvai János magányos haláltusájának lehetünk tanúi egy hosszabb szövegrészen keresztül, majd az Árvai-gyerekek sokszor drámaian hirtelen és értelmetlen halálát, mint a tüdőbeteg Jancsikáét vagy György kivételesen oktalan balesetben bekövetkező életvesztését közli tárgyilagos, de részletekre kiterjedő, éppen ezért az olvasó számára kimondottan megrázó képekben. Az Ondrok gödrében azonban a gyermekszületések nagy száma miatt, mintha születés és halál jóval természetesebb, gyakoribb eseményként értelmeződne, olyan eseményként, amely ezeket az embereket váratlanul éri, és megrázza ugyan, de nem készteti őket az életmenetükből kizökkentő, hosszú lamentálásra. Hasonlóan váratlanul bekövetkező a Kaliforniai fürjben az úszósikereket elérő második gyermek, Bözsike halála, de ebben a közegben már jóval tragikusabbnak tűnik fel egy fiatal gyermek és testvér elvesztése.

 Santa-Paula-1888

Ahogyan visszatérő elem a két regényben, hogy a felnőttek az újszülöttek, kisgyermekek vonásait próbálják azonosítani, a szülőkhöz, nagyszülőkhöz vagy még korábbi ősökhöz való hasonlítás révén, visszatérő elem az is, hogy Árvai István eredeti elképzeléseit a bő gyermekáldás veszélyezteti, ami fiának, Istvánnak, Amerikából való hazatérését is akadályozza. Az olvasónak többször lehet dejavú-érzése, mert Oravecz olyan, vagy egymáshoz nagyon hasonló elemeket, elbeszélői fogásokat hoz vissza a Kaliforniai fürjben, amelyek már az Ondrok gödrében is megjelentek, a generációk észrevétlen összekapcsolódását, a generációkon átívelő problémák körforgását, a sorsok öntudatlan „egymást másolását” sugallva ezzel. Például Imruska „világgá menése” vagy a kamaszkori szerelmeiről szóló szövegrészek, a nők iránti vonzalmának leírásai megidézik az apjának ugyanezen életkoráról olvasottakat az Ondrok gödrében. A Kaliforniai fürj zárólapjain unokája társaságában  Istvánnak is olyan érzése támad, mintha megismétlődnének az egykor megéltek: „Olyan volt neki, mintha John az ő fia, a kis Imruska lenne, mintha annak a kezét fogná. Az is szerelmes volt a csillagászatba ilyen korában. Megrázta fejét. Hogy ismétlődnek a dolgok” (Kaliforniai fürj, 608).

 

Mind János, mind fia, István, újítónak számít környezetét, életkörülményeit tekintve, mégpedig úgy, hogy egyúttal a körülményekhez való alkalmazkodás mesterei is. A generációk közötti konfliktust az hozza, hogy újításuk mégis más-más módon nyilvánul meg. Árvai János még el sem tudná képzelni az életét Szajlán kívül, éppen ezért családja sorsának felvirágoztatását csak a földművelésben alkalmazott újítások révén látja lehetségesnek. Földvásárlásokba kezd, új és újabb növényeket termeszt, míg ki nem tapasztalja, melyik a legnyereségesebb, a falu idősebb, babonásabb parasztjainak rosszallását kiváltva gőzcséplőt vásárol. Az ő szemében ehhez képest mégis radikálisnak tűnik fel fia terve, aki bővülő családjának megélhetését többéves külföldi munkával látja csak biztosíthatónak. Ha az Árvai-család amerikai létének innovációi, pozitív hozadékai mellett valamilyen szempontból hanyatlástörténetnek lehet nevezni a Kaliforniai fürjet, az otthontól való végleges elszakadást, az mindenképpen a szajlai szempont, Árvai János szempontja, aki a kitelepülés kapcsán a következőket mondja fiának az Ondrok gödre zárólapjain: „Ez a törvény a mi törvényünk. Az ember maradjon ott, ahol született, nevelkedett, ahol felnőtt, ahova a Jóisten tette. Ahol otthon van, ahol ismerik, és ő is ismer mindenkit, mindent. Földet, időjárást, határt, hegyet, völgyet, erdőt, utat, vizet, madarat, bogarat, növényt, még a leghaszontalanabb útszéli gazt is. Ne menjen máshova, ne izgágáskodjon, ne kódorogjon, ne csámborogjon. Maradjon a seggén, üljön meg, keresse, találja meg a boldogulását ott, ahol az apja, nagyapja, annak a nagyapja, meg a többiek. Csinálja azt, amit az ősei, ami bevált.” (Ondrok gödre, 376-77.)

 

Ha generációk közötti különbségről esett szó, említenünk kell a Kaliforniai fürjben jól árnyalt problémaként megjelenő identitásvesztést, és a vele való párhuzamos, fokozatos nyelvvesztést. Imruska és Bözsike még Magyarországon születtek, de már számukra sem egyértelmű a magyar identitás vállalása, hiába érzékelik, hogy szüleik számára fontos dologról van szó, ők, mivel alig éltek itthon, könnyen és szívesen asszimilálódnak az amerikai közegbe, nem feltétlen veszélyként élve meg a Magyarországhoz való kötődés gyengülését. Különösen fogalmaz Oravecz a gyerekek könnyű beilleszkedését illetően. Nemcsak Amerika fogadja be őket több-kevesebb zökkenővel, ők is befogadják az új hazát: „Ami a gyerekeket illeti, ők élen jártak Amerika befogadásában, magukévá tételében. […] Az angolszász kultúra egyeduralma, a hazafiságra való nevelés, a beolvasztást célzó oktatáspolitika megtette hatását.” (Kaliforniai fürj, 400.) Nagyszerűen mutatja meg Oravecz, hogy milyen kis tényezőkön múlik a magyar nyelv háttérbe szorulása a gyerekek esetében, melyet sokszor még a következményekkel tisztában nem lévő szülői döntések is gyorsítanak. Jól sikerült megoldások ezek, a szöveg ezeken a pontokon egy pillanatra sem válik didaktikussá, az elbeszélő nem foglal állást sem a történet kimenetelét, sem az aktuális társadalmi vonatkozást illetően, inkább igyekszik Árvaiék szempontjából minél indokoltabbá, ugyanakkor a külső tényezők révén minél esetlegesebbé tenni a történések alakulását. Imruska egy alkalommal nem azt hozza a boltból, amit kértek tőle, így István belátja, versenyképesebb lesz gyermeke, ha otthon angolra tanítja, és átíratja az amerikaiak iskolájába. Ráadásul Imruska társai körében megbélyegzett lesz származása miatt, illetve a világháború kitörése sem kedvez a magyar identitás megőrzésének, inkább veszélyt jelent ebben a történelmi helyzetben. A később, Amerikában született gyerekek számára még indokolatlanabbnak tűnik fel a magyarság vállalása, már egymás között is angolul beszélnek. „István és Anna szomorú szívvel vette ezt tudomásul. Még tehettek volna valamit ellene, de nem tettek […] rájöttek, hogy nem várhatják a gyerekektől azt, hogy pontosan olyanok legyenek, mintha Magyarországon lennének” (Kaliforniai fürj, 405.).

 

peace_freedomMegváltozik ugyanakkor a szülők nyelve is, amerikai magyar, hunglish kifejezéseket használnak, Birminghamben még átveszik őket a korábban emigráltaktól, viszont Kaliforniában, ahol nincsenek magyarok, már ők lesznek nyelvi innovátorokká, Anna például virágszeretete révén a Kaliforniában honos virágfajták nevének magyarra való átültetésével válik szóteremtővé, a mission bell-t például „kolostorharangnak nevezte el, és aztán ezt a nevet használta rá az egész család” (Kaliforniai fürj, 337). Mind az Ondrok gödrében, mind a Kaliforniai fürjben gyakran él az elbeszélő a narrált beszéd lehetőségével szereplői gondolatainak megjelenítésére, és az sem ritka, hogy szókészlet szintjén a narrátor nyelvében is visszaköszönnek, ha szórványosan is, a szereplők által használt tájnyelvi, népies kifejezések, jelezve, hogy azok nem teljesen idegenek az elbeszélő nyelvétől.

 

Szimbolikusan fel-felbukkanó „szereplő” a regényben a címszereplő kaliforniai fürj, mely István természetközelisége révén kimondatlanul is ottlétük, valamint az otthon után való könny nélküli sírás jelképévé válik még éppen megfelelően adagolva a felbukkanást ahhoz, hogy ne váljon szentimentálisan nosztalgikus, visszatérő giccsé: „Úgy hangzott a hangjuk, mintha búslakodnának, mintha elvesztettek volna valami fontosat, értékeset, és azt keresnék. És közben vigasztalnák, biztatnák egymást, hogy meglesz, meglesz”. (Kaliforniai fürj, 354.) A zárófejezetben, az ottmaradás végleges döntése után pedig „tisztára úgy hangzott, mintha ezt mondanák a madárkák: így lesz jó, így lesz jó”.

 

Megállapítható, hogy a két regény közül az Ondrok gödre epizódjaiban nagyobb horderejű, autentikusabb világképű szöveg a Kaliforniai fürjhöz képest. Ugyanakkor utóbbi hosszúra nyúltsága, időnkénti eseménytelensége, ha olvasóbarát megoldásoknak nem is mondhatók ugyan, jól illusztrálják, és a két regény közötti lényeges különbséggé teszik az Amerikában bekövetkező életmódbeli, radikálisan személyiségformáló, identitásformáló váltásokat. Emellett kellő részletességgel ábrázolják, hogyan repül el Árvaiékkal a folyamatos alkalmazkodással, folyamatos változtatásra való képességgel eltöltött élet.

 

Oravecz Imre, Ondrok gödre, Jelenkor, Pécs, 2007.

Oravecz Imre, Kaliforniai fürj, Jelenkor, Pécs, 2012.

Paul Celan korai versei II.

Szigetnek

Insenlhin

 

 

Szigetnek, közel a holtakhoz,

a kicsavart fának eljegyezve,

a menny keselyűként köröz a karok felett,

szaturnusz-gyűrű a lelkek körül:

 

idegenek és szabadok eveznek,

jég és a kő parancsolói;

köröttük csapkodnak a süllyedő bóják,

köröttük üvölt a cápakék tenger.

 

Eveznek, eveznek, eveznek – :

Ti holtak, ti úszók, gyerünk előre!
Mi is horogra akadunk majd!
Holnapra elpárolog tengerünk!

 

 

 

Hangok

Stimmen

 

Hangok a zöld

víztükörbe vésve.

Mikor a jégmadár alászáll,

zörren a másodperc.

 

Mi veled volt

minden parton,

most lekaszáltan

egy másik képbe lép. 

 

*

 

Hangok a csalánösvényről:

 

Jöjj el hozzánk a kezed által.

Ki egyedül maradt a lámpással,

kezéből olvashat csupán.

 

*

 

Hangok, éjerezettel, kötelek,

melyekre felakasztod a harangot.

 

Temesd el magad, világ:

Mikor a holtkagyló felúszik,

Kongani kezd a harang.

 

*

 

Hangok, melyekből szíved

visszasiklik anyád szívébe.

Hangok az akasztófa alól,

hol a kései s a korai fa

kicserélik évgyűrűiket.

 

*

 

Hangok, torokmélyől, a törmelékben,

ahol a végtelenség lapátol,

(szív-)

nyálkás patak.

 

Gyermek, itt bocsásd vízre a bárkát,

melyet megtöltöttem legénységgel:

 

Mikor a hajók között kitör a vihar,

a satu összeszorul.

 

*

 

Jákob hangja:

 

Könnyek.

Könnyek a testvérszemben.

Egyikük a helyén maradt s nőni kezdett.

Odabent lakunk.

Lélegezz, hogy

fellazuljon.

 

*

 

Hangok a frigyláda belsejéből:

 

Csupán

a szájak

menekültek meg. Ti,

süllyedők, ti is

hallotok minket.

 

*

 

Nincs-

hangok

kései zaj, időidegen,

ajándék gondolataidnak, itt végre

elér az ébredés: egy

termés, szemnagyságú, mélyen

bemetszett; belőle

gyanta átad, többé

nem gyógyul a seb.

 

Kántás Balázs fordításai

zárójeleinkről születésnapodra

zárójeleinkről születésnapodra

húgomnak egy meghiúsult búcsúvers helyett

 

ma beér végre a genny az agyba

holdtölte lesz és csend és bamba

utcai lámpákról zápor szuszog

képvihar dúlja meniszkuszod.

lehetsz most újszülött ki ló nélkül

látja érkezni a halált. a mélyben

gazdát cserél a nyomás – végül

elernyed a mellkas. halkan s csak éppen

akár egy folyton lekésett magömlés

 

egyetlen kitartott terc alatt

átrendeződni mint felkavart

légtér s halált csalni a színre

ezen dolgozom – reggel óta szinte

s közben rád gondolok

hogy évnyi haladék után ma ismét

hiába annyi konok

mimikri – kötetnyi átkelés s kiért?

szokás mondani valamit

(puszta zárójeleinkért):

 

éjszaka kimérten gyere

mint egy merénylet elnyúló neve

ma ne szórj el magot

kifakadt légy de meddő 

akár túlérett gyapot

legyél jog – egyetlen soha eredendő

számláltan súlytalan csüggj

mint marhák fülében billog

légy mit még belülről felfog

kérődző kéreg – dobbanásnak feszülő szügy

csak a csőbe nézz: rettegd spirális tükörképed

rettegd – mi nem vagy – spannolt perverz hidegséged

(rám fogott fegyver – semmihez sem fogható)

éltemre törő manifeszt

elalvás rögeszmés szokása

macskáid szemén úsztasd a Gangeszt

az epeszín mérget millió irányba

feküdjön bélszín hűvös porcelánra

feküdjön bélszín hűvös porcelánra

 

légy atonális Mester

mondd: idő az út vagy tér

míg összeér

árnyék a testtel

légy atonális Mester

 

meddig feszülhet a test mint izzó sátorvászon

a folyton megbomló álomkeretre? meddig

érhet az éjszaka hímes ponyvájához

míg beázna végképp?

 

a játéktér – látod – olcsó .gif tebenned

a képen keresztben túl hosszú asztal

ételhez nem nyúlunk – pedig jó volna enned

ha nyúlnánk – az marasztal

 

felszakad aztán váratlan egy kagyló

vígasztal az idomait odahagyó

állat főtt lélegzete – ennyit még hallani.

nagyapa meg akar halni

betetőzött. egyetlen apró roppanással

szakadna át a mennyezet

ahogy csak tű hatol tojásba – mondja

s amikor a pizsama legfelső gombja

elgurul a padlón a beragadt nehezékeket

eloldja egy tramadollal lenyelt „béke véletek”

az ékezeteket még hosszan latolgatjuk

egyáltalán hogy dőlt vagy félkövér

s nem is látni mikor kiillan a lámpa fénykörén.

a hátsó szobában majd csontszáraz csend lakik

elmennek mind irénkék mártonok s lajik

a hátsó szobában majd csontszáraz csend lakik

ahogy csak tű hatol tojásba – alig-alig

 

egyetlen kitartott terc alatt

átrendeződni mint felkavart

légtér s halált csalni a színre

ezen dolgozom – reggel óta szinte

s közben rád gondolok

hogy évnyi haladék után ma ismét

hiába megannyi konok

mimikri – kötetnyi átkelés s kiért?

szokás mondani valamit

(puszta zárójeleinkért):

 

a nyolcadik főbűnt megnevezni sem merik

hogy miért: tudják jól irénkék mártonok s lajik.

nyolcadik főbűn a kimértség – s legbűnösebb én vagyok

a halál sohasem kimért – puhán dörgölik angyalok

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info