A kis állomás órájára pillantva láttam, hogy már éjjel tizenegy óra is elmúlt. Gyalog mentem a szállodába. Mint már annyiszor, most is elfogott az a szomorkás, egyszersmind megnyugtató érzés, amelyet az ismerős helyek keltenek az emberben. Nyitva volt a széles kapu; sötétben a kertes villa. Beléptem az előtérbe, s a halovány tükrökből a szalon dísznövényei néztek vissza rám. Különös módon nem ismert meg a tulajdonos, s elém tette a vendégkönyvet. Kézbe vettem a könyvtartó pulthoz erősített tollat, belemártottam a bronz tintatartóba, s ott, a nyitott könyv fölé hajolva ért az első meglepetés azon az éjszakán, amely még oly sok titkot tartogatott számomra. Már be volt írva a nevem, Jorge Luis Borges, s még meg sem száradt rajta a tinta.

Megszólított a tulajdonos:

  – Azt hittem, már felment a szobájába.

Alaposan szemügyre vett, majd így magyarázkodott:

  – Elnézést, uram. Annyira hasonlít magára az a másik, csak maga fiatalabb.

Megkérdeztem tőle:

  – Hányas a szobája?

  – A tizenkilencest kérte – válaszolta.

Éppen ettől féltem.

Letettem a tollat, és futva indultam fel a lépcsőn. A második emeleten volt a tizenkilences szoba, s egy szánalmas, roskatag patióra nyílt, amelyen már csak a korlát meg – erre jól emlékszem – egy köztéri pad árválkodott. Az volt a szálló legfelső szobája. Lenyomtam a kilincset, s kinyílt az ajtó. Valaki égve felejtette a csillárt. Az irgalmatlan fényben magamra ismertem. Ott voltam hát, hanyatt a keskeny vaságyban, megöregedve, lesoványodva, halálsápadtan, s tekintetemmel a magas gipszpárkányzatot fürkésztem. Egyszerre csak megszólalt a hang. Nem az én hangom volt, hanem a lemezeimről ismert, bántó, szenvtelen hang.

  – De különös – mondta –, ketten vagyunk, és mégis egyek. Álomban persze semmi sem különös.

Ijedten kérdeztem meg:

  – Tehát mindez csak álom?

  – Álom, minden bizonnyal az utolsó álmom.

Rámutatott az éjjeliszekrény márványlapján álló üres üvegre:

  – Csakhogy neked még sokat kell álmodnod, míg eljutsz eddig az éjszakáig. Te hogy állsz most az időddel?

  – Nem is tudom – feleltem kábán. – De tegnap volt a hatvanegyedik születésnapom.

  – Mire elérkezel virrasztásodban ma éjjelig, tegnappal betöltöd a nyolcvanegyedik esztendőt. Ma 1983. augusztus 25. van.

  – Hát még annyi évet kell várnom? – suttogtam.

  – Nekem már szinte semmi sincs hátra – vágta rá nyersen. – Bármikor meghalhatok, eltűnhetek abban a világban, amelyről semmit sem tudok, és még mindig a hasonmásomról álmodom. Elkoptatott téma ez, amelyet még a sok tükör meg Stevenson hagyott rám.

Megéreztem, hogy búcsúképpen s nem tudálékosságból említette Stevensont. Mivel azonos voltam vele, értettem a nyelvén. Ám még a legdrámaibb pillanatok sem elegendők, hogy valakiből Shakespeare legyen, s emlékezetes mondatokra leljen. Így hát ezzel vontam el a figyelmét:

  – Tudtam, hogy így végzed. Évekkel ezelőtt éppen itt az egyik alsó szobában kezdtük el írni ennek az öngyilkosságnak a történetét.

  – Ez igaz – felelte vontatottan, mintha az emlékein töprengene. – Csakhogy nem látom a kapcsolatot. Abban a piszkozatban ugyanis én Adroguéba váltottam jegyet, és a Las Delicias Szállóba érve felmentem a legtávolabbi szobába, a tizenkilencesbe. S ott lettem öngyilkos.

  – Ezért vagyok most itt – feleltem.

  – Itt? Mi mindig itt vagyunk. Itt, a Maipú utcai lakásban álmodlak most téged. Itt, anya szobájában megyek el örökre.

  – Anya szobájában – ismételtem értetlenül. – Én meg a tizenkilences szobában, a felső patiónál álmodlak.

  – Most melyikünk álmodja a másikat? Én tudom, hogy álmodlak, csak azt nem tudom, hogy te is álmodsz-e engem. Azt az adroguéi szállodát egyébként is már réges-rég lebontották, húsz, talán harminc éve is van már. Nem is tudom.

  – Én álmodlak téged – vágtam vissza kissé kihívón.

  – Hát nem érted, hogy mindenekelőtt azt kell kiderítenünk, hogy egy ember álmodik-e, vagy pedig ketten álmodnak egymásról?

  – Én Borges vagyok, az, aki meglátta a vendégkönyvben a nevedet, s felment a szobádba.

  – Én vagyok Borges, s most a Maipú utcában haldoklom.

Csend lett, majd így szólt a hasonmásom:

  – Tegyünk egy próbát. Melyik volt életünk legborzalmasabb pillanata?

Fölé hajoltam, s egyszerre beszéltünk. Tudom, hogy mind a ketten hazudtunk.

Halvány mosoly villant föl a megvénült arcon. Megéreztem, hogy valamiképpen az én mosolyom tükröződött rajta.

  – Hazudtunk – mondta –, mert egy helyett két személynek éreztük magunkat. Igazában pedig ketten vagyunk, és mégis ugyanazok.

Bosszantott ez a beszélgetés. Meg is mondtam neki. Aztán hozzátettem:

  – S te onnan, 1983-ból nem árulsz el semmit a hátralevő éveimről?

  – Ugyan mit mondhatnék neked, szegény Borges? Ugyanazok a bajok ismétlődnek majd, amelyekhez már hozzászoktál. Magadra maradsz ebben a lakásban. Csak tapogatod majd a számodra olvashatatlan könyveket, a Swedenborg-emlékérmet s a Szövetségi Kereszttel díszített fatálcát. A vakság nem azonos a sötétséggel; egyfajta magány az. S eljutsz még egyszer Izlandra.

  – Izland! A vizek országa!

  – Rómában felidézed Keats sorait, akinek neve, mint mindenkié, a vízre íratott.

  – Sosem jártam Rómában.

  – Tudok még mást is. Megírod majd a legjobb versünket, mégpedig egy elégiát.

  – A… halálára – mondtam. De nem mertem kimondani a nevet

  – Ugyan! Az az asszony túlél téged.

Mindketten hallgattunk. Majd így folytatta:

  – Megírod álmaink könyvét, melyet oly régóta tervezünk. 1979 táján majd ráébredsz, hogy állítólagos életműved nem egyéb, mint piszkozatok, vegyes piszkozatok sora, s akkor hiún, babonásan engedsz a kísértésnek, és megírod a nagy művedet. Ugyanaz a babona hajt majd, amely Goethe Faust-ját adta nekünk, meg a Salammbô-t s az Ullysses-t. bármily hihetetlen, én sok-sok oldalt teleróttam.

  – A mű végére érvén aztán rádöbbentél a kudarcra.

  – Még annál is rosszabbul jártam. Rájöttem, hogy a szó legnyomasztóbb értelmében remekmű az a könyv. Nemes céljaimból csupán egy-két lapra futotta: a többit útvesztők és kések töltik meg, hősök, akik tükörképnek hiszik magukat, tükörképek, akik valóságosnak vélik magukat, s benne van az éjszakák tigrise, a vérünkben lappangó hajdani viszály, az elvakult, végzetes Juan Muraña, Macedonio hangja, a holtak körmével kivájt hajó, a délutáni óangoltanulás.

  – Ismerős ez a múzeum – vetettem közbe gúnyosan.

  – S ott van még a sok csalóka emlék is, a jelképek kétértelmű, játszi használata, a végeérhetetlen felsorolások, a prózaiság ügyes kiaknázása és a hibás szimmetriák, melyeket oly önfeledten tárnak föl a kritikusok, s megannyi idézet, amelyek nem mindig fiktívek.

  – És kiadtad azt a könyvet?

  – Egy ideig – érzelgősen, komolytalanul – azzal áltattam magam, hogy megsemmisítem, talán elégetem. Végül álnéven mégiscsak megjelentettem Madridban. Ügyetlen Borges-epigont láttak a szerzőben, azt rótták fel neki, hogy nem igazi Borges, és hogy csak a külsőleges vonásokat vette át a mintából.

  – Ez nem lep meg – mondtam. – Végül is minden író önmaga legtehetségtelenebb tanítványaként végzi.

  – Sok út vezetett eddig az éjszakáig, az a könyv volt az egyik. A többi pedig… A megalázó öregség, a tudat, hogy már minden napot átéltem egyszer…

  – Én nem írom meg azt a könyvet – mondtam.

  – De meg fogod írni! Ezekből a szavakból pedig, amelyek most a jelenben hangzanak el, csak egy álom halvány emléke marad.

Bántott, hogy olyan megfellebbezhetetlen hangon beszél, nyilvánvalóan úgy, ahogy én szoktam az óráimon. Bántott, hogy annyira hasonlítunk egymásra, s ő kihasználja, hogy a halál árnyékában már sebezhetetlen. Így álltam rajta bosszút:

  – Annyira biztos vagy benne, hogy most meghalsz?

  – Igen – feleltem önmagamnak. – Valami olyan könnyű, édes érzés tölt el, amilyet még sosem tapasztaltam. Nem is tudom leírni. A szavak ugyanis közös élményt feltételeznek. Láthatóan téged nagyon bánt, amit mondok, de miért?

  – Mert túlságosan hasonlítunk egymásra. Nem állhatom az arcodat, mely önnön karikatúrám, nem állhatom a hangodat, mely engem utánoz, nem állhatom a fellengzős stílusodat, mely az én stílusom is.

  – Én sem a tiédet – mondta a hasonmás. – Ezért határoztam el, hogy öngyilkos leszek.

Madárdal hallatszott be a villa kertjéből.

  – Az utolsó – mondta a hasonmás.

Egy mozdulattal magához intett. A kezem után nyúlt. Visszahőköltem; féltem, hogy egybeolvad a kezünk.

Így szólt:

  – Azt tanítják a sztoikusok, hogy ne panaszkodjunk az életre; a börtön ajtaja nyitva áll. Magam is mindig így gondoltam, csak eddig visszatartott a lustaság és a gyávaság. Tizenkét napja lehet, hogy előadást tartottam La Platában az Aeneis hatodik énekéről. Egy hexameter skandálása közben egyszerre csak megértettem a sorsomat. Akkor jutottam erre az elhatározásra. Azóta sebezhetetlennek érzem magam. Rád is ez a sors vár; latin szöveget, Vergiliust olvasva ér majd a váratlan megvilágosodás, ám akkora már teljesen elfelejted ezt a különös beszélgetést, amely két időpontban, két helyszínen folyik. Mikor újfent ugyanezt álmodod, az leszel, aki most én vagyok, s te leszel az én álmom.

  – Nem fogom elfelejteni, még holnap megírom.

  – Emlékezeted legmélyén, csak az álmok üledéke alatt marad meg. S ha majd papírra veted, úgy érzed, hogy csupán egy fantasztikus novellát írtál. De ez nem holnap lesz, még sok éved van hátra.

Elhallgatott; rádöbbentem, hogy halott. Némiképpen én is vele haltam; szorongva hajoltam a párna fölé, de már nem volt ott senki.

Menekülve távoztam a szobából. Kint nyoma sem volt a patiónak, sehol a márványlépcső, se a nagy, csendes épület, sehol az eukaliptuszok, se a szobrok, sehol a lugas, se a szökőkút, sehol az adrougéi villa rácsos kapuja.

Kint újabb álmok vártak.

                                                                                                                                Scholz László fordítása

 

***

 

A történet varázsa az egyszerűnek tűnő „álomjáték-párhuzamos élet” kettős fogságában rejtőzködik, de ha rejlik is akarat ebben a rejtőzésben, az máris nyíltan szembesít azzal, hogy vele együtt a kettő könnyen azonossá válik.

Egészen nyilvánvalónak tűnik, hogy a novella főszereplője Borges maga. Elképzelhető volna a fő karakterhez, Jorge Luis Borges-hez egy fiktív személy társítása, de az elbeszélésben egyértelműsíti az önszerepeltetést a szerző születési dátuma. Bár ettől függetlenül mondhatnánk, hogy fikcionalizált személlyel van dolgunk, de ettől most eltekintünk. Azonban nem elég, hogy ő a központi hang, ráadásképp megjelenik szintén ő maga, 20 évvel későbbi kiadásban. A szálló tulajdonosának kivételével voltaképp ez a két karakter adott: Borges és Borges. A cselekmény helyszíne egy szálló, és annak 19-es számú szobája. A történetben visszautalás történik egy novella-piszkozatra, melyben a főhős (Borges) saját öngyilkosságát vetíti előre, ugyanazon helyszínen, ugyanabban az időben, ahol és amikor éppen a történet folyik, mely által Borges 1 (nevezzük ezentúl így) egyes szám első személyű hangja feltételezhetővé teszi számunkra, hogy a régen megírt novella válik valóvá, hacsak az a novella, nem ez a novella valójában, legalább is alapjaiban. Innentől fogva egy tükörreflex-séma jelenik meg, melyről hellyel-közzel tájékoztat is az elbeszélés hőse. Azonban ez a szint felülíródik azáltal, hogy beszélgetőtársa, azaz Borges 2, teljesen más körülmények között elevenül meg előttünk. Az ő nézőpontjából az említett írás nem valósul meg teljes értékében, más a helyszín, az időpontja pedig, bár az említett írás jóslatának bekövetkeztéről nem esik szó, 1983. augusztus 25. Álmuk tudatosságát azonban mindketten jóváhagyják. E tekintetből nézve nem dönthető el teljesen a tér külső és belső adottsága, hiszen, prózaian fogalmazva, egy álomban járunk, melynek álmodója az álmában éppen azt álmodja (erre a szöveg befejező mondata tesz utalást), hogy az álmában jár az őt álmodó, és oda-vissza. A különbség pedig húsz év. Egy időtartam, és egy időpont, mely által az együttállás, a kapcsolat létrejöhet. A tér tulajdonságait kitölthetjük szimplán az álommal és az idővel. „Csakhogy neked még sokat kell álmodnod, míg eljutsz eddig az éjszakáig. Te hogy állsz most az időddel?”¹ Ez a tér ruházza fel voltaképp a novellában megjelenő személyeket a dialógus lehetőségével, különben lehetetlen dologról beszélünk. A történet folyományában az álom az idő rovására előtérbe kerül, ami azt jelenti, az álomnak látszólagos uralma van az időbeliség felett, ami nem véletlen; álomban teljesen más idő-törvényszerűségek uralkodnak, mint az ébrenlét állapotában. Borges 1 és 2 álombeli (ön)tudatosodásában jelentős szerepe van a „tudatosításról” való beszédnek. Azáltal, hogy megkérdőjelezik a másik álmodó szerepét létrejön egy rés, mely eltávolítja a két személyt egymástól. Ez a dezintegráció a kezdeti természetes meglepettség, és „önmegértés” folyamatából az elszigetelődés, és ellenállás, majd ellenszenv érzésébe taszítja a szereplőket, leginkább Borges 1-et. Önnön tükörképünk felfoghatatlansága, elfogadhatatlansága; saját magunk létezésének elismerése válik itt a kérdés tárgyává. Innen nézve teljesen érthető, és egyben érdekes motívummá válik az azonnali hazugság-reakció megjelenése. Az eddig párhuzamosan egymás mellett lévő, mondhatnánk, „személy”, most összeforr magával (egyszerre történő beszéd) egy hazugság erejében. Milyen érdekes kapcsolatteremtési mód, s „újraösszeköttetés”, azonban milyen módon; a beszéd módján. A lehető legtávolabb, mégis a legközelebb: a hang az, ami egyben tartja ennek a „fantasztikumnak” a lehetőségét, ám a két külön egyén távolsága itt rögzül is. A leginkább megmerevítő, visszafordíthatatlanul átszervező, és átépítő dolgok: hazugságok. Viszont megjegyzendő, hogy a hazugság hozza legközelebb az embereket: önmagukhoz. A cselekmény feszültségéhez mérten ez kiválóan érzékelhető.

A következőkben tehát bentebb kerülünk. Egy jóslat-szerű eseménysorozat körvonalazódik, melyekről, egyéb kutatások híján nem állíthatom, hogy valósak lettek volna, illetve megtörténtek-e. „A vakság nem azonos a sötétséggel: egyfajta magány az.”² Ez a szövegkörnyezetből kissé kiugró kijelentés attól függetlenül, hogy Borges vakságára utalhat, előhívhatja a jövő iránya felé létező vakságunkat, illetőleg az álmok „titkos” jelzései iránti vakságot is. A magány ebben a kérdésben fontos kulcsként kezelendő; egy olyanfajta szeparációt jelent, mely kizárja, s ezáltal létrehozza az ismeretlenség lehetőségét. A hárított, nem-látni kívánt dolog mindig munkafolyamat; bizonyos dolgokat blokkoló, másokat felszabadító erő, sosem passzív, sőt, határozottan aktív és kauzális tulajdonságokkal rendelkező állapot. A jövendölésben az írás szerelmese természetesen az írásról beszél. A maga nemében ez már a sokadik rétegét boncolgatja annak, amit fentebb, az írásban említett írás kapcsán megemlítettünk. A Borges 2 által való írás mikéntjének és mivoltjának a köreibe is betekintést nyerhetünk. Felelevenül említésképpen nemes szándéka, s annak körítése, amikben az jóformán megfogan/-t. Majd ezen túllépve, az elemzési kérdéseket felvető „titkait” is felszínre hozza – „S ott van még a sok csalóka emlék is, a jelképek kétértelmű, játszi használata, a végeérhetetlen felsorolások, a prózaiság ügyes kiaknázása és a hibás szimmetriák, melyeket oly önfeledten tárnak föl a kritikusok, s megannyi idézet, amelyek nem mindig fiktívek.”³ –, mely által lényegül az írás valódi funkciója, miszerint a kutatási vágy: az azonosság-, és igazságkeresés mögött csak egy dolog rejtőzik: a kogníció; hogy az írás olvasásának fantasztikuma a belehelyezhetőség által mindenképp átformálási lehetőséget ad, és ezáltal célja maga: a változás. S, hogy annak a szerzővel való kapcsolata meghatározó-e vagy sem, relatíve másodlagos.  A későbbiekben erre utalás is történik: „A szavak ugyanis közös élményt feltételeznek.”⁴ A szó – a szó szoros értelmében – kapcsolatteremtés, s a kapcsolatteremtés létrejöttének feltétele az integrációra való  képesség; egyfajta önszobrászat a függöny mögött. A „közös élmény”: illeszkedés; helyfoglalás és téralkotás.

A jövendölés bevégeztével az ellenállás fokozódik. Külső perspektívára kerül a befogadás, önintegrálás iránya, mely a lehető legtávolabb taszítja Borges 1-et Borges 2-től, aminek meglepő fordulata, hogy indoka lesz a 20 évvel későbbi öngyilkosságnak. A hasonmáskeresés problémája, és a „hasonmással” való örökös egy térben (álomban) levés hihetetlen színt kölcsönöz az elbeszélés „öntudatának”. A fennálló állapot takarhat egy erős ellentmondásosságot, de a nyugodt, megbékélt válaszadás Borges 2 részéről odáig juttathat bennünket, hogy ez az önfeladás csakis azért történik, mert a béke nem köttetett meg soha a két Borges között, azaz Borgesszel és önmagával. Az öngyilkosság egy olyan természetes alapanyaga lesz a történetnek, melyet valódiságában csak a benne rejlő két, vagyis egyetlen személy érthet meg teljességgel. Borges 2 halála által visszarázkódunk az eredeti álomba, melyből lassacskán felébredünk. Érdekes elképzelés, hogy öngyilkosságot merészeljünk elkövetni, de úgy, hogy senki ne tudjon róla, és mi mellesleg tovább is éljünk utána: hát hol máshol valósítható ez meg, ha nem az álomban? A valószerű létezés megszűntével az álom is megszakad, mely csak elindítója lehet a következőnek, ahogyan a mű végén is bebizonyosodik. Illene ide az „önkívületi állapot” ellenkező kifejezése, de ezt a szót valamiért még nem alkotta meg a nyelvünk. Végtére is, jelentésükben nem sokban különböznének.

A befejező részben felelevenül egy tanítás is, mely szerint a „börtön ajtaja nyitva áll”⁵, csupán a lustaság és gyávaság az, amik zárva tarthatják. Borges 2 öngyilkosságának eltökélésében sebezhetetlenné válik, Borges 1 távolságtartásával sebezhetővé, méghozzá álmai által: önmaga mélytudata által. Talán nem túl nagy dolgot, de annál fontosabbat adhat tudtunkra Borges e konklúzióval, miszerint az önmagunk feletti győzedelmeskedés, az önmegszabadulás, önmegszabadítás olyan végkifejlethez vezet, melyben az álmok már csak a tanúságért léteznek.

 

                                                                                                                                           Bodnár Barbara

 

 

 

 

¹ BORGES, Jorge Luis, Bábeli könyvtár: válogatott prózaművek, Bp., Európa Kk., 2005, 132.

² Uo., 134.

³ Uo., 135.

⁴ Uo.

⁵ Uo., 136.

 

 

Levente

 

 

Lajos a szokott időben, délután két órakor leült a középső ablak melletti ebédlőasztalhoz egy tál gombalevessel. Szerette ezt a helyet, mert a vele szemben lévő szék éppen kitakarta Lőrinc bácsit, akit ugyan senki sem szeretett volna látni evés közben. Megvolt ugyanis az a kedves kis szokása, hogy nem csukta be a száját miközben rágott, így a nap végére Lőrinc bácsi szakálláról egy pillanat alatt meg lehetett mondani, mi volt aznap a menü.

-Hogy vagy?- kérdezte Lajos kedvetlenül barátjától, aki csak most ült le az asztalhoz. Észrevette, hogy nem néz ki túl jól. -Nem nézel ki túl jól. Sápadt vagy.

-Ne is mondd, pajtás. Már egy ideje bújkál bennem valami. Lehet, hogy hülyeség lesz, amit mondok és te majd rögtön kinevetsz, pajtás, de felötlött bennem a gondolat, hogy én… hogy talán… nem is létezem.

-Bolondokat beszélsz.- intett Lajos és igyekezett minden porcikájával az ebédjére koncentrálni.

-Komolyan! Hallgass meg! Mióta is vagyunk barátok?

-Nagyjából három éve- mondta rezzenéstelen arccal Lajos, és kanalazott egyet a gombalevesből.

-Na pajtás, ha három éve megkérdezed, hogy mi a kedvenc színem, rögtön rávágom, hogy a zöld. De ha megkérdeznéd most, hát nem tudnék válaszolni. Fene se tudja, valahogy az összes szín egyforma lett. Vagy vegyük például a szememet. Ha három éve belenézel a szemembe, rögtön megállapítod, hogy kék. És most?

-Most?-kérdezett vissza Lajos, rá se nézve barátjára.

-Nézz csak ide!

-Hát nem tudom. Olyan szürkés.

-Na ugye! De ez még nem minden! Valahogy tényleg úgy érzem magam, mintha tűnnék el. Mintha elveszteném önmagam. Ha megkérdezed három éve, hogy mi a nevem, hát simán rávágom, hogy Levente. De pajtás, ha megkérdeznéd most, hát őszintén nem tudnám megmondani. Nem vagyok én olyan leventés. Sőt semmilyen sem vagyok. Nézegettem tegnap a férfi neveket, aztán hangosan kimondtam őket és belenéztem a tükörbe. Nem illik rám a Zénó, az Ödön, a Levente, de még a Tamás se! Sőt, a te nevedet is kipróbáltam, de semmi. Nem hallgattam egyikre sem. Aztán kíváncsiságból a női nevek közül is választottam magamnak párat, de ugyancsak semmi. Nagyon félek pajtás, hogy nem létezem.

-Á! Badarság.- vágta rá Lajos.

-Nem az. Ezek a nemlét egyértelmű tünetei. Ha most belém rúgnál, nem éreznék semmit. A múltkor répát szeleteltem és csak azért vettem észre, hogy a jobb középső ujjamból is levágtam egy picit, mert elkezdett ömleni belőle a vér. De pajtás, mi lesz, ha eltűnik a tükörképem? És ha a tükörképemmel együtt én is?- visította immár elkeseredetten Levente, és hatalmas szemeket meresztett barátjára, akitől nyilván valami megnyugtató válaszra várt. Ehelyett Lajos így felelt:- Talán csak bebeszéled magadnak.- Ezután felállt, majd köszönés nélkül elindult a huszonhármas kórterem irányába. Levente még egy darabig kiáltozott utána, mielőtt végleg elcsuklott a hangja.

Lajost egy hét múlva egészségesnek nyilvánították, így szabadon távozhatott immár egy olyan világba, ahol nem léteznek leventék.

Behúzott szárnyú felfelé zuhanás

 

Késni fogsz. Egy ponton azt gondolom, hogy nem is jössz egyáltalán. Aztán befordulsz a kapun, a járásod mintha tánc lenne. Magas vagy, talpig feketében, beesett arcodon többnapos borosta és mosoly. Köszönsz valakinek, aki azt gondolod, hogy én vagyok. Köszönök valakinek, aki úgy emlékszem, hogy te vagy.

Fel-felvillanó közös hajnalok, éjszakába nyúló beszélgetések idegen városokban, idegen nyelven, együtt. Emlékszel, amikor még kétszer öt órát utaztunk egymásért egy hétvége alatt?

Tíz percben letudjuk a kötelező köröket, vizsgák, egyetem, dolgozol, talán van is valakid, vagy lesz. Csend szorul közénk és a nikotin zsibongása az erekben. A maradék szenvedély, ami még összeköthet.

A szemeid változtak. A szád mosolyog, az arcod megfeszül, a tekinteted tág és hideg, figyelsz és mégsem, máshol vagy, másra gondolsz, legalább a gesztusaid megmaradtak, ahogy a kezeidet dobálod beszéd közben.

Változtam és változtál, üzleteid és ügyeid vannak, partnereid és feleid, akik elvesznek és elmennek, egyedül vagy. Kitágul körülötted a magány, mintha köd lenne.

Nincsen apád, se anyád, egy szobát bérelsz, félnapokig, talán napokig nem eszel, nem alszol, szövögeted magad köré ezt a hálót álmokból és mámorból színesre és szorosra. Meg fog ölni és tulajdonképpen már nem is érdekel. Világít benned a dac, hogy nem lehetne másképp. Lángol bennem a bűntudat, amiért nem tudtalak megtartani.

Nincs baj, nincs semmi baj. Nevetsz, nevetsz az egészen. Úgy hordod a tagadást a hátadon, mint a csiga a házát, hogy bármikor bele tudj bújni.

Különböző irányba zuhanunk.

Búcsúzáskor átölellek, olyan vékony vagy, mint egy kisfiú, vigyázok, nehogy eltörjelek. Elindulsz, elmész, eltűnsz megint hónapokra.

Ez fog történni, ha megírom neked, hogy ráérek, igen, találkozzunk. Mégis válaszolok. Mégis találkozom veled. És várni foglak.

 

Drága húgom!

 

Oka van annak, hogy a családnak szóló szokásos havi levelem mellett ezúttal neked külön írtam. Abban a levélben nem mondtam el mindent a múlt hónappal kapcsolatban, de tartok tőle, hogy ha a teljes igazságot írtam volna le, akkor senki sem hinne nekem, még apánk és anyánk sem. Azért írom le neked mindezt és egyúttal helyezem beléd a bizalmamat, mert tudom, hogy te mindig is nagy érdeklődést tanúsítottál a természetfeletti jelenségek iránt, és mert tudom, hogy sose adnád tovább ezt senkinek.

 

Minden körülbelül másfél hónappal ezelőtt kezdődött. Az egyetemünk táviratot kapott egy oregoni fakitermelő vállalattól, hogy az egyik Portland mellett létesített telepükön megmagyarázhatatlan dolgok történtek. A munkások olyasmit rebesgettek, hogy a természet ellenük fordult, és minden létező módon megkeseríti az életüket. Amikor a levél íródott, akkor már halálos áldozatok is voltak, bár arra nem tért ki, hogy milyen körülmények között haltak meg az illetők. Mivel akkor az egyetemen én voltam az egyetlen szabad botanikus (ami azt illeti, éppen egy projekt kellős közepén voltam, de ez már részletkérdés), így egyértelmű volt, hogy engem bíznak meg az eset kivizsgálásával.

 

A Portlandbe vezető vonatútig nem volt semmi probléma, viszont a lovas kocsi, ami kivitt engem a fatelepre, annyira rázkódott az úton, hogy kis híján lerázta a vesémet. Ha azt azért nem is, de a pipámba való összes dohányt sikeresen kirázta a dohányos zacskómból, nem kis bosszúságomra. Mikor végre megérkeztem, egy tagbaszakadt szakállas férfi fogadott, aki egy szebb napokat látott inget viselt és már erősen elkezdett kopaszodni. Nathan Spurlocknak hívták, ő volt a telep felügyelője. Azt mondta, hogy már nagyon vártak engem, ugyanis a levél elküldése óta újabb emberek haltak meg. Bemutatkozásom után megmondtam neki, hogy mindent csak szép sorjában, és hogy előbb a legkorábbi balesetek helyszínére vigyen. Ezután elkísért engem a munkások szállására az erdő szélén, ahol olyan lakóházak romjait mutatta nekem, amikre rádőltek a közeli fák, ezzel agyonnyomva a bentlakókat. Erre én majdnem kiabálni kezdtem vele, hogy csak azért képesek voltak engem több száz kilométerről iderángatni, hogy megvizsgáljak néhány kidőlt fát. De Mr. Spurlock felhívta a figyelmemet arra, hogy a fáknak ránézésre semmi bajuk nem volt. És csakugyan: közelebbről megvizsgálva és mintát véve megállapítottam, hogy a fák sehol sem voltak elkorhadva, éppen ellenkezőleg, teljesen egészségesek voltak, mégis kidőltek. Nagyon különösnek találtam a dolgot, de mivel már esteledett, engem pedig kimerített a hosszú út, nyugovóra tértem, hogy másnap újult erővel és friss elmével folytathassam a vizsgálatot.

 

A következő napon az erdő belsőbb területén található faházakhoz vittek, ahol a tegnapihoz képest már sokkal szokatlanabb dolgok fogadtak. A holttestek még mindig ott voltak a házakban, mivel a munkások mindent hátrahagyva elmenekültek a környékről. A tetemek némelyike már oszlásnak indult és émelyítő bűzt árasztott magából. Mivel a munkások még csak a telep közelébe sem mertek menni, nemhogy a házakba, csakis magamra számíthattam. Soha ehhez foghatóval nem találkoztam még: a nyitott ablakokon keresztül kúszónövények kígyóztak be egészen a munkások ágyáig, ahol az éjszaka folyamán megfojtották őket az indák. Néhány halottnak még most is el volt színeződve az arca. Másokkal szintén fulladás végzett, de ők mindezek mellett még fel is puffadtak. Az orrjárataikat alaposan áttörölve spórákat találtam, melyek minden bizonnyal mérgezőek voltak. A szobákban körülnézve a nyirkosabb helyeken gombaszerű képződményeket találtam (kinézetre leginkább a pöfeteggombára hasonlítottak), melyek a legkisebb érintés hatására is ontották magukból a spórákat. Csak remélhetem, hogy az én tüdőmbe nem jutott belőlük.

 

Fogalmam sem volt róla, hogy mihez kezdjek. Még csak nem is hallottam ehhez hasonló esetekről, hiszen az általam olvasott könyvek szerint ezek a növények és gombák teljesen ártalmatlanok voltak. Mégis meghalt eddig tizennyolc ember, többen pedig munkaképtelenné váltak a légzési panaszaik miatt és ágynak estek. Eközben a munka lassan két hete teljesen leállt, ezzel jelentős profitkiesést okozva a vállalatnak. Tudtam, hogy ha nem találok ki valamit minél hamarabb, akkor a baj csak még nagyobb lesz.

 

Tanácstalan voltam és nagyon ideges. Napok óta nem gyújtottam rá, ugyanis a telepen tűzvédelmi okok miatt tilos volt a dohányzás, s emiatt senkitől sem tudtam dohányt kérni a pipámhoz. Így jobb dolgom nem lévén, a szállásom teraszán üldögéltem az egyik este, és azon morfondíroztam, hogy vajon miért látok a Hold fényénél füstöt felszállni az erdőből. Ekkor valami megmagyarázhatatlan oknál fogva olyan finom dohányillat ütötte meg az orromat, amilyet még életemben nem éreztem. Gyorsan felpattantam, és elindultam megkeresni az illat forrását. Nem hittem volna, hogy ez az alig pár napos elvonás annyira elveheti az eszemet, hogy mire észbe kaptam, már bent voltam a sűrű erdő közepén, és fogalmam sem volt róla, hogy merre mehetnék vissza. Így, jobb ötletem nem lévén, tovább kerestem az illat lelőhelyét, hátha emberekbe botlom útközben. Végül kiértem egy kis tisztásra, aminek a közepén egy tábortűz égett, körülötte pedig sátrak. Egy indián táborba tévedtem.

 

Meglepett, hogy ezen a vidéken még élnek őslakosok, bár elképzelhető, hogy maradt még egy-két kisebb törzs a környéken. A tábortűz füstjéből meglepő módon semmit nem éreztem, az összetéveszthetetlen dohányillatot viszont annál inkább, ami a legnagyobb sátor irányából jött, így arrafelé vettem az irányt. A sátrakból és mögülük lassan emberi alakok váltak kivehetővé: bőrruhát és mokaszint viseltek, fekete hajukba némelyek sastollat tűztek. Viszont a bőrük a várt rézszínű árnyalat helyett zöldes volt, mely leginkább Cunningham ezredes otthoni lovas szobrára emlékeztetett. Semmit nem csináltak, csak álltak és néztek engem, miközben beléptem a nagy sátorba.

 

Odabent egy vénséges vén öregasszony ült egy gyékényszőnyegen, nyakában medvekarmokból font nyaklánc lógott: ebből arra következtettem, hogy valamilyen vezető beosztása lehetett a közösségen belül, talán ő volt a törzs sámánja. Hosszúszárú pipából pöfékelt, majd felnézett rám a fekete szemeivel.

 

„Légy üdvözölve, Samuel Woods. Már vártunk rád.” mondta a vénasszony. Meglepően jól beszélt angolul.

 

Egy pillanatig nem tértem magamhoz a döbbenettől, majd feleltem: „Honnan tudja, hogy ki vagyok, és honnan tudta, hogy ide fogok tévedni?”

 

„Óh, a nevedet már azon a napon megsúgták nekem a madarak, amikor megérkeztél ide. Az anyaföld pedig egészen idáig elhozta lépteid döngését.” válaszolta mosolyogva a sámánasszony. Ezután dohányos zacskót vett elő, és így szólt: „Foglalj helyet, kérlek. Dohányt?”

 

„Az most nagyon jól esne, köszönöm szépen.” mondtam, és helyet foglaltam vele szemben. A dohánnyal jól megtömtem pipámat, majd rágyújtottam magam is. Soha életemben nem szívtam még olyan finom dohányt, mint akkor.

 

„Mi szél hozott ide, a messzi északi erdőségekbe, távol az otthonodtól?” kérdezte jó szándékkal vendéglátóm.

 

„Azért küldtek ide, hogy megvizsgáljam a közeli fatelepet körülölelő erdők növényvilágát. Mivel a közelben nem volt egy botanikus sem, küldtek egy táviratot az egyetemnek, ahol én dolgozom…”

 

„Mit csinál egy botanikus?” szakított félbe kérdésével az öregasszony. Tekintetében látszott az őszinte érdeklődés.

 

„Növényekkel foglalkozik, azokat vizsgálja és tanulmányozza. De úgy néz ki, hogy a tudományom itt kevésnek bizonyult. Teljesen tanácstalan vagyok. Fogalmam sincs, hogy mi baja lehet az erdőnek.”

 

Az idős sámán erre lehajtotta a fejét: „Ez felettébb szomorú.”

 

„Micsoda?” kérdeztem.

 

„Azt állítod, hogy értesz a növényekhez, Samuel Woods, mégsem látod, hogy miért beteg és miért haldoklik ez az erdő. Úgy bizony: haldoklik. Még nem reménytelen a helyzete, de már csak ennyi kell neki, hogy az legyen.” mondta, miközben egy csipetnyi pipafüvet jól láthatóan az ujjai közé csippentett, és színpadias mozdulattal a pipájába szórta, melynek hatására élénk izzás tört fel a belsejében.

 

„Na de miért? Mi lehet az oka ennek a természetellenes viselkedésnek?”

 

„Ti vagytok az okai. Az emberek.” felelte sötéten a vénasszony. „Mi az idők kezdete óta harmóniában éltünk a természettel, és megtanultuk, hogyha el is veszünk tőle valamit, legyen az egy állat húsa vagy egy darab tűzifa, akkor azt mindig meg kell hálálnunk valamilyen formában. De ti csak ész és mérték nélkül kizsákmányoljátok, és cserébe nem adtok semmit. Mi mindig is együtt éltünk a környezettünkkel, átéreztük minden örömét és fájdalmát. De hamarosan te is érezni fogod.”

 

Nem tudtam, hogy mire gondolhatott ezzel, enyhén kába voltam és egy kicsit fájt is a fejem a füsttől. Már éppen szólni akartam, amikor olyan éles fájdalom hasított bele mindkét lábamba, hogy a szó bennem maradt és én csak artikulátlanul ordítottam. Olyan érzés volt, mintha baltával belevágtak volna a lábaimba. A kín nem szűnt, bizonyos időközönként rohamszerűen ismétlődött. Azután a fájdalom átterjedt a karjaimra, ahol úgy éreztem, mintha mindkét oldalról fűrészekkel próbálnák meg elválasztani a karjaimat a vállamtól. Én pedig csak üvöltöttem tehetetlenül, miközben már a földön fetrengtem a kíntól. Ezután minden eddiginél erősebb fájdalmat éreztem, mely a hasam környékéről kúszott egyre feljebb, mintha egy szalagfűrésszel vágnák ketté a törzsemet. Úgy éreztem, hogy lassan az eszemet vesztem a fájdalomtól, de elájultam még mielőtt elérte volna a fejemet.

 

Az arcomra csöpögő eső ébresztett fel másnap reggel. Egy kisebb tisztáson hevertem az erdő legszélén, még a fatelepet is lehetett látni onnan. Tagjaimat alig bírtam megmozdítani, mert helyenként még mindig lehetett bennük érezni a földöntúli kínok maradékát. Lassan elvánszorogtam a telep széléig, tetőtől talpig vizesen és sárosan. Mr. Spurlock lélekszakadva rohant felém, kérdezte, hogy merre jártam, mert ő már azon volt, hogy egy keresőexpedíciót indít a felkutatásomra. Mondtam neki, hogy nincsen semmi komolyabb bajom, mindössze pihenésre lesz szükségem. De még mielőtt elvonultam volna a szállásomra, megmondtam neki, hogy az erdő azon környékét, ahol az indiántábor található, azt kerüljék el, és legalább az egy kilométeres környezetében ne vágják ki a fákat.

 

„Indiántábor? Miféle indiánokról beszél, Mr. Woods?” kérdezte értetlenül Spurlock. „Az utolsó őslakos a környéken, a helybéli törzs sámánasszonya már több mint öt éve meghalt.”

 

Visszafordultam az erdő felé. Már sehol sem láttam a füstöt kavarogni a fák fölött.

 

Mostanra már teljesen elmúltak a fájdalmaim, de a történtek a mai napig nem hagynak nyugodni. Remélem, hogy minél hamarabb hazalátogathatok, és akkor személyesen is megvitathatjuk az esetet.

 

 

Szerető bátyád

 

Sam