Úgy jártam ott, akár egy idegen. Egy egész világot hoztam magammal a mindenség legjobb helyére. Öt sor bordós-barnás színű padsor a szurkolóknak, ugyanolyan színű, lerángatott kosárgyűrűk, háló nélkül, helyette félig leszakadt láncokkal, kaliforniafehér, sípcsontgyötrő betonplacc. A tornacsarnok oldala, mint egy hatalmas zarándokfal, a szünetben kiszökő dohányos hülyegyerekké, a visszajáró füveseké, meg azé, aki rádobálna, vagy passzolgatna, mert még csak egyedül van, mivel már lejött fél háromkor, hiába mondta neki az anyja, hogy még nem lesz lent senki a melegben, fecókát sem engedi még ki úgy sem a mamája, minek pörgök annyira, jövök rá én is, mikor izzadt seggemen ülök és két tenyeremen támaszkodom a betonon, erre, e kőkemény ellentartásra – éppen csak átfogható gyermekcsuklóm – felnőtt korára is emlékszik majd, az izgalom és az unalom határán töltött délutáni fetrengésekre. Eggyel odébb, és kicsit feljebb, megtalálható majd a másik pálya, aminek közepét kettétépte a fűgerinc, földhát, két végén pedig a legelkeserítőbb dolgok a világon, a háló nélküli kapufák, rajtuk használaton kívüli megpöndörített szegecsek, melyek most csak a bőr vétlen felszakítására alkalmasak, de hátha majd zozó elhozza a saját hálóját, mert ugye mégis az a lényeg, a kapu bárhol lehet, gól bárhova eshet, de ahogy egy csavarás mértani pontossággal végigszalad a kifeszített hálón, na, azért vannak a délutánok. A kapuk mögött a szélén, a labda benn- és megtartását szolgáló négy méter magas drótkerítések még tartanak, melyektől végülis olyan hangulatos volt mindig, mintha egy csapat lennénk igazi pályával, de az egész területet, a hatalmas udvart elzáró cölöpöket mögötte már kiszedték egy három méteres szakaszon, mert mindegy volt, hogy ott vannak-e vagy sem. Gondnoki bölcsesség ez, és most olyan, mintha nem is akarna senki sem jönni, talán háló sem volt soha azon a szomorú kapufán.

         A parkban mindenfelé szobrokat állítottak – az idő, meg a város – , de inkább kidobott fémeszközökre hasonlítanak, az egyik, mint egy rovar mintájára készült robot, berozsdásodott, törzse és mindent tagja meghajlott, megrogyva a már lekerült, talán ellopott egykori fej súlya alatt. De ez csak egy a többi közül, a többi mind leírhatatlan, a korlátlan elvonatkoztatás és a szemérmetlenül elvárt magas fokú megértés jelzőtárgyai, az alapításukat mutató táblák szerint egy-egy év csúszással készült objektumok, és sok van belőlük, többről nem is látszik, hogy szobor, csupán olyanok, mint funkciójukat vesztett valamik. Lehetne köztük szétégetett kuka is vagy akár elkorhadt, lefestett fa, megszámlálhatatlanok, elhagyottak, összezavarják az utazót, aki már nem tudja, mikor is érkezett meg. A városnak ez a része elnyeli az időt, erre fel kellett, hogy készüljek, furcsa érzésem valószínűleg annak következménye lehet, hogy fogalmam sincs, miféle erő uralkodik itt, nem ismerem ki magam, még ha ez volna az egyetlen menekülési lehetőség is, hogy én tulajdonképpen jól kéne, hogy ismerjem ezt a helyet.

         Mindeközben a hátam mögött, déli irányban egy valószínűleg régebbi változat rövid jelenete játszódik: a völgyben, a még murvás úton, a kényelmesen beszánkózható domboldalak között két gyerek tapossa combszakító erővel a bicajt, elől az egyik, mögötte a másik, aki a mellettük húzódó, kőkemény sprintjüket megkövetelő vízelvezető árok mögött lakik egy sorházkomplexum középső darabjában. Miután felérnek, körbehugyozzák a tujákat a ház előtt, bent nyilván bodzaszörpöt kérnek, de csak jaffa van akkor már, július végére, mindenkinek csak jaffája marad. A világ legszebb járdáinak környéke ez, de azt hiszem, erről csak én tudok. Arról viszont senki, hogy az ároknak valóban volt-e valaha szerepe, munkája, megtelt-e egyszer is vízzel, vagy csak annyira volt hivatott, hogy téli fagyáskor lehetetlenné tegye a domboldal felől lecsúszó, a padkán átugrató, ezt követően pedig az árokban landoló szánkózó kölyköknek a dombtetőre való visszajutást. Nem valószínű. Talán ez is afféle szobor. Megnézem most az árok mentén az első csatornát, ami a murvás út végén folytatja e rejtélyes kanálist. Egy-két labda, falevelek, ijesztő formájú szemetek, elhasznált kerékabroncs és néhány koton, játék- és rejtekhelytemető ez, látszik, hogy az alig tíz méteres lyuk közepéig senki nem mert bemenni, én is csak álmaimban láttam el odáig, hogy aztán merev fordulással és jegesre fagyott háttal kivágva egy ösztönös rohanást elmeneküljek onnan. A lépcső, mely innen bal felé vezet, mondjuk két-három emeletnyi magasságba, most éppen megfelel, jó lesz fentről figyelni az egészet, dombtető, onnan jobban látszódik a jellemzően kora délelőtti fényrendszer, hogy az egész valójában nem álom.

         A lépcsőn felérve panorámában kezdek látni, mindent egyszerre, délibábszerű nyüzsgést most a pályán, a rezgő homályban, a fal tövében játszó vizes-bizonytalan gyerekárnyakat, már egy másik idő ivadékait, a rengő, megzsákolt palánkot, mely talán örökké kileng, mint egy hosszú, keskeny eiffeltorony. A nézőpontok pillanatnyi összekeveredéséhez vezet minden előzmény hirtelen jött együttállása, hiába értesültem erről korábban is, hogy megeshet, hallom és látom mindazt, ami következik, mondjuk azt, ahogy a fiatal férfi sétál a fehér betonos úttest mellett a járdán, aztán a domb aljába épült ház nyíló ablakát, melyből elomló hajú, szőke lány visít ki évtizednyi lelkesedéssel és kiáltja most a férfi után az én nevemet, és fordulok is, itt belül érzem a meglepettséget és az örömöt, a hirtelen támadt emlékét ennek az arcnak, amely egykor a mindennapok közeli arca volt, majd teljesen eltűnt, és most újra támad, mintha maga is egy hely volna, mely ott hagyható és újra felfedezhető mindenféle felelősség vagy bármiféle komoly történés és jelentőség nélkül. Egy linda szőke arca ez a hely, amitől görcsbe ugrik a férfi mellkasa, hogy megtapasztalja, hiába az egy ősi mesének vagy valami irodalmi leleménynek gondolt évszázados bravúr és hagyomány, mi szerint a szívével érez az ember, és hogy az csak valami kitalált belső, a lélek helye, most mégis megbizonyosodik róla, hogy az idő rettentő lökete, egy emészthetetlen mennyiséggel támadó érzés valóban ott, a mellkas baloldali szorulása közben tapasztalható, amint a vérrel a lábujjaktól a térden és a gyomron át, az utolsó zsigerekből is felszakadva, a szívben mint megannyi esemény eredőjében és végpontjában is érezhetővé válik az életidő és élettér tengelyének elakadása. A tizenhat éves lány felbukkanása és megérzése lehetetlen, mert ő már nem tizenhat éves, soha nem is volt annyi, egy elmozdulás okán megszakadt és elraktározott idő hirtelen visszatérése okozza ennek illúzióját, s most újraindít mindent, ami kizökkent, a múlt megváltozatásának felelőssége ez, éppen az a következmény, melyre figyelmeztettek.

         Jelenlétem, mely gyanakodásra adhatna okot, egyaránt indokolatlan és váratlan, mégsem tűnik fel senkinek, annak ellenére, hogy mindent a lehető legfeltűnőbben csinálok, szinte már belépek a tájba, akár egy képbe, kíváncsi vagyok mindenre, a jellegzetes lámpaoszlopokra és járdaszegélyekre, amire, jól tudom, egy itt lakó semmi esetre sem kíváncsi, nem érdekli, nem venné észre, ezért volnék én a tökéletes jelenlévő, aki szuggerálja a tájat, a házakat és a viszonyokat, rákérdez a járdák kanyarulatára, a játszóterek eltűnésére, mint aki egy másik szféra küldötte, én vagyok, aki meglátja, hogy milyen is ez a hely igazán, s ha volna figyelő, ha volna lehetőség a nézőpont hiteles elváltoztatására, egy távolodó plánra, esély nyílhatna ennek az egész fantasztikus idegenségnek a kifejezésére. Ehelyett nem marad más csak egy belső összeomlás, egy térdre borulás a magammal hozott idő előtt, mely velem volt mindig is, de csak itt és most tűnik fel, végzetesen és visszafordíthatatlanul megváltozatva ennek a környezetnek rendjét. Itt van ez a kanyar például, egy elágazás, éles szögben ketté válik a járda, baloldala enyhén lejt a pályák és a korábbi panoráma felé, jobb oldala árnyas utcába vezet, melyet négyemeletesek és további sorházak határolnak, egy utca, mely tulajdonképpen nem is az, nem egy utca, aminek van eleje és vége, hanem a lakótelep maga, mert kanyarog, több kereszteződés és kitérő, parkolók, meg újabb kanyarok után is ugyanazt a nevet viseli, és ebbe a kanyarba jártam bicajjal várni a telet, egy hidegrázós dallamot dúdolva, így tettem már szeptembertől, amikor először lehetett észrevenni, hogy az a nappali fény, már nem az a nappali fény, ami persze tűnhet átverésnek is, mert ha most akarom akkor egy másodperc alatt augusztussá teszem a szeptembert, és júliussá az augusztust és így tovább, és rájövök, hogy a mesterséges jelölők, a hónapok, a megnevezett pillanatok elrontják bennem az egészet, mert a hely, meg az út bejárása sokkal fontosabb, mint az idő, és a fény, ha úgy akarom, még sokáig megkereshető egy másik óraállásban, egy másik napszakban, de most ez az egész, ennek a kanyarnak a varázsa már nem érdekel. Mert már egy ideje más érdekel.

Valószínűsíthető ugyanakkor az is, hogy az agyam csak szortíroz, afféle térképet készít, esetleges a helyek fontossága, lehetséges, hogy mindig más lesz, amit érdekesnek tartok, mindig máshová dob majd ki az én személyes időm. A főszereplő most éppen linda arca, s ahogy rugdalom a labdát, hol a kapunak, hol pedig a bordós színű lelátónak pár méterrel mellé, hogy ne találjam el őt, ott ül és néz rám, mint aki vár valamit, én meg csak izzadok, és játszani akarok, de halasztok tanácstalanul, csak rugdosom a labdát látszólag unottan és nem bírom megérteni, hogy miért ő van ott, mikor ő csak egy tizenhat éves lány egy másik időből, akivel talán egy szót sem váltottam soha. A meglepetés teljesen egyoldalú, lindán semmi nem látszódik, linda egyszerűen csak egy szerepet tölt be, ő a szimbóluma egy hiánynak, amit úgy néz ki, bármivel betölthetek, de én most éppen vele töltöm be, csakis az ő arcát látom és közben mégiscsak értem, igaz lehet, hogy ez az arc csak egy nagyon erős szimbólum, ami magán túlra mutat. Mégis erejét abból nyeri, hogy éppen ez az arc mutatkozik előttem és nem egy másik, mert még ha magán túlra is mutat, és esetleg más is mutathatna arra a túlra, arra az időpanorámára, amire letekintettem az előbb, az Ő arcán kívül más nem lehetne ilyen erős jel.

         Érzem én, hogy hiába próbálom ezt bármihez is hasonlítani, és próbálnám meg bárkivel is megértetni, nincs itt senki rajtam kívül, aki a hasonlóságot ellenőrizné, vagy aki a helyzetemet megérthetné, hiszen ennek a fantasztikus utazásnak az egyetlen résztvevője és figyelője én vagyok. Ahogy végigsétálok a kedvenc járdáimon és ellenőrzöm a ma már egyáltalán nem divatos szőnyegporolók helyét, hogy még mindig alkalmasak lennének-e rá, hogy focikapuként üzemeljenek, el nem tudná képzelni bárki, aki szembejönne, hogy itt most valami komoly dolog történik. A buszok járnak ugyan, és látok az ablakok mögött homályos arcokat, de a tekintetük az ablakon belül marad, látszik a tág pupilláikból, hogy csak néznek, de nem látnak, látni egyedül én jöttem ide. Végigszagolnám az összes lépcsőházat, de egyet is elég, ezeknek négyemeleteseknek egyforma szaga van, szépek, kicsik, tele vannak növénnyel, mindenütt zöld minden, annyi fa van a környéken, hogy azt mondaná az ember, hogy ez egy fák közé épült elvarázsolt lakótelep, mint egy erdő fákkal és városi házakkal, elbeszélhetetlen komplexum, mégis mintha ezzel próbálkoznék. És keresem linda árnyékát, ami nem olyan igazi árnyék, ami attól létezik, hogy a kiterjedő test felfog valamennyit a fényből, hanem inkább árny, egy haloványabb, fakóbb, kevésbé élénk, de azért még éppen észrevehetően színes és valódi változata egy nőnek, akit szeretnék most a valóságba átemelni, aki szeretném, ha tapintható volna.

         Eldöntöttem, hogy a padokon alszom, a pálya nappal felvett hője majd meleget sugároz éjjel, s legalább kipróbálhatom, amit mindig is akartam, hogy éjszaka kint legyek és csak figyeljem ezt a környezetet, ahogy a szélben picit lengedeznek a gyűrűkön a láncok, amihez fogható megoldást még sehol máshol nem láttam, és addig kell ezt megtennem, míg le nem cserélik a palánkokat, a rozsdásodó tartóállványt, és lefestik a kapukat, és pótolják a kerítést, amíg újra nem betonozzák az egészet, míg a drótkerítést be nem foltozzák, vagy valami, és végül át nem nevezik megint ezt az épületet, ahogy egyszer már megtették. Talán, ha itt elalszom, nagyszerűt fogok álmodni, esetleg az éj közepén linda is megérkezik és ideül mellém, talán rágyújt, vagy a hajamba túr, vagy dob egyet a labdával, de az is igen valószínű, hogy megjelenik a gondnok és elküld a picsába, mint a visszajáró drogosokat, s az elbeszélése ennek az utazásnak már nem lehetne ugyanaz, mert ennek ugye csak én vagyok az egyetlen szereplője és figyelője, és akkor már betöltődne valami más.

– Neve?

– Olga Tyomakova

– Született?

– 1934. október másodikán, Moszkvában. Még mindig.

– Tudja miért hoztuk be?

– Amiért már háromszor a hónapban. Most kiről akarnak infót? Nyaketyinről, Kukarovról, vagy a borscsom receptje kell a főfelügyelőnek?

Már nem először kapott el az a kínos érzés, hogy kinevessem a tisztet, aki Tyoma mamát hallgatta ki. Egy hét sem telt el az utolsó beszélgetésük óta, a mamlasz Jankov pedig semmiből sem tanult. Tyoma mamát nem lehet csak úgy kikérdezni. Úgy kell az idős hölgyhöz hozzáállni, mint egy üveg vodkához. Kellő tisztelettel, megbecsüléssel elfogadni olyannak, amilyen és gyorsan túl lenni a találkozáson, mert az sokszor keserű lehet. Jankovnak ez már a negyedik pohárkája a koros italból, de még mindig nem tudja ügyesen kezelni. Az asszonyka lehet akármilyen keserű, mégis fontos számunkra. Egy kocsmát, meg egy apró szeszfőzdét vezet a hátsó kertjében, amiknek az ügyeit a gyerkőcei, valamint jól megtermett unokái intézik. Pontosabban, akit kell, megvernek, megkínoznak, vagy elkísérik Tyoma mamámhoz, aki halálosan egyedi borscs-receptjével kínálja a szerencsést. Ennyi infó elég is lenne ahhoz, hogy a komplett bagázst eltegyük a hűvösre, de valljuk be, vannak olyan dolgok, amikkel kapcsolatban, szemet kell hunyni. Ez az ügy, ilyen.

– Kitalálom, a következő kérdés az lesz, hogy ki vette el a szüzességem – elégedetlenkedő hangja a fél őrsöt bejárta az idős néninek, mégis, a legtöbben úgy folytatták munkájukat, mint eddig. Ez a hang már megszokott volt errefelé.

– Asszonyom, fogja vissza magát! Tudja, kivel beszél? – Itt már éreztem, hogy magas a labda. Ezt egy kezdő pingpongozó is lecsapja.

– Egy zsiráffal, akit egyenruhába öltöztettek? – Ott az egy pont. A támadás valamilyen szinten jogos volt, hiszen Jankov a maga két méterével és tíz centijével kimagaslott a rendőrség kötelékéből. Ezen kívül, semmi mással.

            Jankov már kezdett vörösödni, szóval jobbnak látszott, ha csatlakozom a beszélgetésbe. Elsétáltam az asztalomhoz, majd zsebre tettem két szál cigit, meg Jaromir bátyám betonfalat is áttépő magyar pálinkájából. Ez volt az utolsó üveg, amit elhozott, mielőtt áthelyezték. Azt mondta, hogy becsüljem meg. Most talán jól fog jönni.

– Szép napot, Tyoma mama! – léptem be a kis terembe, amit már bejárt a feszültség és Jankov izzadtságának a szaga.

– Szevasz fiacskám! Hogy vagy?

– Köszönöm, voltam már jobban is. És maga?

– Itt van ez a bal-here, aki még mindig ugyanazokat kérdezi, mint múltkor. Nem hiszem el, hogy ennyiből még nem tudták lefülelni azokat a majmokat?

Jankov ebben a pillanatban már az asztalt is ráborította volna Tyoma mamára, ha nem nyújtottam volna felé az első szál cigarettát.

– Menj ki cimbora, innentől átveszem. – Jankovnak sem kellett több, hiszen alig várta a pillanatot, hogy valakinek lepasszolhassa a nénit.

– Puhapöcs – búcsúzott tőle Tyoma mama.

– De kérem, Tyoma mama! Lassan kiakaszt minden embert, aki arra vállalkozik, hogy kegyeddel beszélgessen.  

– Édesem, rajtad kívül itt nincsenek sokan, akik sorba álltak akkor, amikor az észt osztogatták.

– Nagyon kedvesnek tetszik lenni. Esetleg egy kis kerítésszaggatót?

– Ne sérts meg fiam. Kicsit?

A hölgy nem vetette meg az italt. Véleménye szerint, kis mértékben gyógyszer volt, nagy mértékben orvosság. Negyven százalék alatt meg víz. Kitöltöttem két pohárkával, az egyiket pedig elé toltam.

– Ez mi?

– Pálinka. Magyar.

– A hétszázát. Ionovtól kaptam utoljára ilyet. Hanyas?

– Olyan 50 körül van. – persze, nem az évjárata érdekelte.

Az áttetsző lötty lecsúszott, megrendítve az egész testemet. Jaromir nem hazudott. Ez még egy edzett oroszt is meg tud ütni. Tyoma mama is egy erős grimasszal ismerte el a magyaros ízeket, majd rám nézett.

– Na, neked beszélek. Miről akarsz tudni?

– Bertenin. Mondd magának ez a név valamit?

– Hogyne. Egy kis stílű fickó, aki az USA-ba készül.

– Miért akar átköltözni?

– Hát, tudod, Samsonov meg a madarai azt csiripelték, hogy Jevgenyevéken…

– A piacos Jevgenyev?

– Az ám! Szóval, a piacos cimboráin keresztül el akar jutni a finn határig, onnan meg a skandinávokon át, nyugatra. A franciáktól meg irány az USA. Holnap akar indulni, hajnal négy körül. Akkor jönnek be a kamionok a friss áruval. A vissza-fuvarral meg irány a határ felé.

Nem ez az első próbálkozás. Egy piti orosz elindul az Amerikai Egyesült Államokba, hogy elhagyja a boldog kommunizmust. A vörös lobogót leváltja, vörös-fehér csíkosra, meg egy pár csillagra. Csak a kis hülye, nem veszi észre, hogy a vörös ott van minden zászlóban. Ahogy az élet lehet szar, itt is és ott is.

– Miért ilyen fontos nektek ez? – Kérdezősködött az asszonyka.

– Tudja, Tyoma mama, ez a világ már nem olyan, mint régen. Az embereket behülyítették, hogy a Szovjet Unión kívül a teljes szabadság várja őket. Meg kell győzni őket, hogy itt szabadabbak.

– Fiam, tudod te mi a szabadság?

– Talán…

– Van ott az a szobor, az amerikai. A Szabadság-szobor. – vágott bele a szavamba – Egy asszony, aki tart egy könyvet, meg tüzet. Na, ez vagyok én. Én vagyok az orosz szabadság szobra. A szabadság pedig megvehető. Az amcsiknak is valaki megcsinálta azt a szobrot, nem? Nézz rám! Ittunk egy kis pálinkát, elmondtam pár infót az emigrálni készülőkről, aztán távozom, mint a szabad madár. A szabadság egy nagy piac, ahol, ha fizetsz, nem kell izgulnod. Az oldalak pedig, néha változnak. Hol eladó vagy, hol pedig vevő.

            Felettébb filozofikus asszony volt Tyoma mama. A szeszfőzés előtt, amikor még Olga Gabulova néven volt ismert, az apja mellett ismerte meg az alvilágot, valamint az ész hatalmát. Tanár volt az öreg Gabulov, akit még a Csekások is elismertek, a maga korában. Nem volt nagy ember, de a tudását megbecsülték. A megbecsültség viszont félelmet generál, a félelem erőszakot, az erőszak pedig egy lövés nyomát a tarkójába. A tudás hatalom volt, amiből megvette szabadságát, de életét nem tudta megvédeni. Lánya ezután hozzáment Tyomakovhoz, aki a Szpartak pálya melletti kocsma vezetője volt, hála egy régi cimborájának a klubból. Jól ment az üzlet, hiszen a héten legalább három alkalommal kapni is lehetett ott valamit. Főleg vodkát. A pia meg, jól fogy az ilyen hideg országokban, úgyhogy az emberek gyakran megfordultak Tyomakovéknál. Egy nap feltűnt az az ember is, aki Maria Gabulovából árvát csinált. A kocsmában ismerték a férfit, sokat meséltek róla Tyoma mamának. Nem sokkal később, Semsonovot, a gyilkost besózott sebekkel egy gyár pincéjében találták meg, „свобода” (szabadság) felirattal a mellkasán.

Az emberek történetei és pletykái ott voltak a kocsmáros, majd a kocsmárosné kezében, akik ezt kedvükre használták és osztották meg a megfelelő emberekkel, megvéve ezzel a saját szabadságukat.

– Mára vége?

– Azt hiszem igen, Tyoma mama. Tehát, holnap, hajnal négy a piactéren?

– Pontosan. A halasoknál kezdenek a fuvarosok, tuti ott lesznek ők is.

– Köszönöm.

– Hazafelé ugorj be, csinálok egy kis húslevest! Hiszen, az én szoljankámnál nincs jobb, tudod!