Ez most forradalom vagy bohózat?

hihi_haha„Nem tudják, de teszik.” //?//

 Karl Marx

 1.

 

 Marxnak van egy hihetetlenül friss és tanulságos szövege, melyben nem a történelem dialektikájáról és a kommunizmus jövőjéről álmodozik, hanem egy majdnem kortárs politikai eseménysorozat, az 1848-as franciaországi események részletes bemutatására, elemzésére vállalkozik, mégpedig a baloldali forradalom szempontjából. Ez az árnyalt írás, persze több más Marx-szöveg mellett, joggal kelthetné föl azoknak a figyelmét, akik jelszavakat skandálva kávézóról kávézóra vonulgatnak valamiféle forradalomról álmodozva. Legalábbis azt meg lehet tanulni belőle, hogy a forradalomnak a jelszavakon és a sörön kívül még milyen, egyebek mellett történelmi feltételei vannak, és hogy könnyen alakulhat úgy az úgynevezett történelem, mint ahogyan sokszor alakult is, hogy „amit a legforradalmibb eseményként képzelt el, az a valóságban a legellenforradalmibb eseményként játszódott le. A gyümölcs az ölébe hullott, de a tudás fájáról hullott le, nem az élet fájáról.” 1

 

Mindenesetre, ha más nem, az igény, a baloldaliság, netalán a baloldali forradalmiság igénye mostanság, sőt már jó ideje legalábbis indokoltnak látszik, függetlenül attól, hogy akik felvonulnak, vagy chartáznak, vagy a „Kun Bélá”-ban iszogatnak éjszakánként, vagy egyszerűen csak beveszik a saját tanszékeiket, mennyiben vallják magukat baloldalinak. Azért beszélnék mégis mindössze igényről, mert a forradalomnak – bárhogyan is álmodozzanak valamilyen spontaneitásról vagy közvetlenségről azok, akiket a marxizmus egyfajta metafizikájának szele érint meg – egyik legfontosabb feltétele a tudatosság lenne, és ezt a feltételt, én úgy látom, a baloldaliság különféle formában megfogalmazódó igényei most csak korlátozottan teljesítik. És itt elsősorban nem szakirodalmi ismeretekre gondolok, nem is az „osztálytudatra”, vagy a „hamis tudat” marxista megszüntetésének technikájára, hanem arra a „dialektikára”, mely az adott társadalmi, gazdasági, kulturális viszonyokba való begyökerezettség tudatosításából, nem pedig pusztán elvi stratégiákból indul ki.  Ennek a begyökerezettségnek az egyik aspektusa éppen az lenne, hogy tisztába kellene jönni, illetve számolni kellene a posztszocialista társadalmak deficites baloldaliságának történeti okaival.

 

Ha például túl akarunk lépni, legalábbis árnyalni szeretnénk azt a duális sémát, miszerint az 1989 előtti és utáni társadalmi-politikai rendszerek közti váltás a diktatúráról a demokráciára, a szocializmusról a kapitalizmusra, az emberi jogok eltiprásának gyakorlatáról azoknak biztosítására, a tervgazdaságról a szabad piacra, az egypártrendszerről a parlamentarizmusra, az állami cenzúráról a szabad sajtóra, vagy – ahogyan egyes publicisztikai zsargonokban gyakran megjelenik – egyszerűen a rosszról a jóra történő szimpla fordulat eseményeként írható le, akkor azt tapasztalhatjuk, hogy ennek a problémának a tárgyalása szorosan érintkezik a jelenlegi társadalmi-politikai helyzet értelmezésével. Kétségtelennek tűnik, hogy 1989-ben váltás történt, de abban már koránt sincs konszenzus, hogy miről és mire történt ez a váltás – márpedig ha nem tisztázott (és egyre inkább nem tisztázott) az ebben a duális sémában kifejeződő politikai alternatívák egymáshoz való viszonya, akkor zavarba jöhetünk annak megítélésekor is, amikor a jelenbeli politikai alternatíváinkat latolgatjuk.

 

Ha a különféle baloldali ideológiák, eszmerendszerek, filozófiák körén belül vesszük szemügyre az államszocialista alternatívát, akkor azt fogjuk tapasztalni, hogy a baloldali hagyomány felől nézve a Szovjetunió, és még inkább a hozzá 1945 után csatlakozó államok berendezkedései lényegében a kapitalizmus változatainak lennének tekinthetőek. Magával a bolsevik hatalomátvétellel kapcsolatban már az 1920-as években megfogalmazódott az a baloldali kritika, miszerint „Oroszországban az ’államkapitalizmus’ jutott hatalomra, és az átmeneti – a hadiállapot diktálta – szükségintézkedések (a hadikommunizmus) után az államkapitalista forma védelmezői, Leninnel az élen elérkezettnek látták az időt a magánkapitalizmus részleges újraélesztésére is” 2. Ana Bazac szerint az 1989 előtti rendszer, melyet szisztematikusan sztálinizmusnak titulál, Románia ipari, gazdasági, közjóléti fejletlensége miatt „a kapitalizmusnak csupán egy izotópikus formája, mivel szocializmus nem lehetett” 3. Éppen ezért továbbra is ragaszkodik a társadalom, a gazdaság, a kapitalizmus marxi alapokon való kritikájához, s szerinte „a jelenlegi – transznacionális – kapitalizmusra szükség van egy világméretű civilizáció kialakításához, vagyis a kapitalizmus kommunista meghaladásának objektív (és szubjektív) feltételeinek megteremtéséhez.” 4 Ez konzekvensnek tűnik Marx felől, aki szerint a kommunizmus feltétele a kapitalista gazdaság bizonyos fejlettségi szintje, s ahol ez hiányzik, ott nem valósulhat meg a kommunizmus – ez fejeződik ki az ismert marxi tételben, miszerint maga a kapitalizmus termeli ki a szocializmus objektív feltételeit 5.

 

Másfelől az 1945 utáni, majd az 1968-as mozgalmakban újjáéledő nyugati baloldali kritika éppen a Szovjetunió érdekszférájába került kelet-közép-európai államokra hivatkozva érvelhetett úgy, hogy mivel ezekben az országokban nem történt forradalom, hanem politikai hatalomátvétel útján épült ki a „létező szocializmus”, ezek nem is tekinthetők szocializmusnak, csak államkapitalizmusnak, ahol a kiépülő totalitárius bürokrácia a piacgazdaság uralkodó osztályát helyettesítő funkciót töltött be 6. Egy másik elemzés, a Slavoj Zizeké szintén úgy érvel, hogy az államszocializmus a kapitalizmus bizonyos elfojtásainak a szelepjeként működött, annak egyik elfojtott változata volt pusztán: „a ’létező szocializmus’ pedig éppen azért bukott meg, mert végső soron a kapitalizmus egy alesete volt, ideológiai kísérlet, hogy ’a kecske is jóllakjék és a káposzta is megmaradjon’, azaz, hogy kitörjünk a kapitalizmusból, miközben megőrizzük annak legfontosabb alkotóelemeit.” 7. Ezek felől az értelmezések felől nézve a kissé ironikusan kiélezett kérdés 1989-re mint fordulatra vonatkozóan így hangozna: „vajon hogyan fest a történelem, ha feltételezzük, hogy az 1980-as és 1990-es évek fordulóján a világkapitalizmus önmaga felett aratott győzelmet…?” 8

 

A kérdés eldöntését persze az is nehezíti, hogy éppen a volt államszocialista (vagy államkapitalista?) országokban szokás felpanaszolni a megidézett baloldali hagyományok hiányát, ahol a marxizmusra hivatkozó állami doktrína lehetetlenné tette a marxi életműben benne rejlő kritikai potenciál folyamatos korszerűsítését, a marxi kritika sokat hangsúlyozott rugalmasságának kihasználását. Ennek a folyamatos korszerűsítésnek a hiányában 1989 után a marxizmust, a kommunizmust, sőt egyáltalán a baloldaliságot a „létező szocializmussal” azonosították, s egyúttal mint egy letűnt korszak ideológiai védjegyét utalták a múlt relikviái közé. Míg az államszocialista káderek, a hivatalos baloldal gyorsan ruhát váltott és haszonélvezőjévé, sőt kivitelezőjévé vált az újonnan liberalizált piaci rendszernek, a marxi kritikai hagyaték, a baloldaliság elméleti bázisa ezekben az országokban gazda nélkül maradt (persze ritka kivételek mindig vannak), hiszen az értelmiség könnyen hivatkozhatott arra, hogy eleget foglalkoztak kényszerből az előző rendszerben Marx-szal, most már hagyják őket ezzel békén 9.

 

Persze amit az ajtón kitettek, visszajött az ablakon, és útközben maga is ruhát váltott. A posztmodern címszó alatt megalkotott elméleti és esztétikai kánonok helyi változatainak létrehozói ugyanis elfelejtették hangsúlyozni, hogy a posztmodern „életérzés”, noha jó sok áttételen és átalakításon keresztül, de szintén az 1968-as baloldali mozgalmak és társadalomkritikai hagyományok talaján áll 10, ha áll. Ennek a tudatosításnak az elmulasztása – és persze éppen a „létező szocializmus” öröksége kontextusában eltérő helyi társadalmi és kulturális viszonyok – miatt ez a posztmodern éppúgy lehetett nemzeti, mint liberális színezetű, de csak elvétve baloldali. Persze az 1989 utáni differenciálást az a tény is megnehezítette, hogy a 68-as baloldali mozgalmak lényegében teljesületlen követeléseit mintegy magába szívta a liberális kapitalizmus textúrája 11, ami így még a marxista kritika sokat hangsúlyozott rugalmasságánál is mintha adaptívabbnak bizonyult volna. A 68-as mozgalom egyik, elméletileg leginkább képzett csoportjáról jegyzi meg Konok Péter: „Szituacionizmusként megszűnt létezni, de az általa felvetett kérdések és az általa adott megoldási javaslatok ma is igen elgondolkodtatóak. Képi megoldásai, sokkoló, az ellentétek hatására építő megfogalmazásai pedig a mindennapi kultúra részeivé váltak, és ma az irodalom, a film vagy – horribile dictu! – a reklámipar (’a kapitalizmus költészete’, ahogy maguk a szituacionisták nevezték) produktumaiból köszönnek vissza. A szituacionizmus – megszűnve, eltorzulva, ha úgy tetszik, mint ’a tiszta szellem bomlási folyamata’ (Marx) – máig is hat.” 12

 

Az a tény, hogy – ahogyan Heller Ágnes idézett cikke megfogalmazza – a 68-as „újbalosok liberálisokká váltak” 13, pusztán formálisan ugyan, de az 1989 előtti államszocialista pártelit liberálissá avanzsálásának az analógiájaként is érthető. Kiélezve a párhuzamot: amennyiben a radikális baloldaliságot magában feloldó, integráló, elüzletiesítő posztmodernizmus feltételeit nyugaton az 1968-as mozgalmak, keleten pedig az 1989-es véres és vértelen rendszerváltások képezték, akkor végső soron semmi anakronisztikus nincsen a volt államszocialista országok baloldali deficitességében, olyan értelemben, hogy mind a nyugati, mint pedig a keleti blokk – egymástól ugyan radikálisan különböző baloldali (vagy annak mondott) – modelljeit ugyanúgy adoptálta a liberális kapitalizmus egy-egy expanzív hulláma. Igaz ugyanakkor, hogy mindkét eseménysorozat szellemi tartalékává, hivatkozási alapjává vált a liberális rendszerbe egyébként kénytelenül vagy nem kénytelenül betagozódott baloldaliak különféle formákban máig meg-megújuló ellenállási akcióinak.

 

Ebből a perspektívából nézve azonban úgy tűnik, hogy érdemes lehet a kapitalizmusnak a forradalmakkal szemben legalábbis részben immunitást biztosító, a forradalmiságot retorikává simító 14 működésmódjait is figyelembe venni. Az 1968-as diáklázadásokról a médián keresztül a köztudatban és a személyes emlékezet nosztalgikus elbeszéléseiben kialakult mítoszok ugyanis rendre elfedik, hogy a 60-as évek „sorozatos társadalmi robbanásai – habár soha nem álltak össze egységes mozgalommá – globális reakciót képeztek azzal a kapitalizmussal szemben, amely a második világháború óta minőségileg új szakaszba lépett. (…) Éppen a háborút követő szédületes gazdasági fejlődés következtében válhatott a kapitalizmus mindent átható, az élet minden területét meghatározó jelenséggé: ami korábban a társadalom formája volt, az most magává a társadalommá változott. Eltűntek az utolsó fehér foltok a kapitalizmus világtérképén, és a tőkés termelési-értékesítési struktúrák – a működésükhöz szükséges szintbeli különbségekkel – globálissá váltak.” 15

 

Érdemes hozzátennünk ugyanakkor, hogy az amerikai John MecDermott szerint 1968-ban a „diákok szinte sehol sem játszották azt az uralkodó szerepet, amelyet a legendagyártók és visszaemlékezők ma tulajdonítanak nekik. Ezzel szemben mindezek igen széles alapokon nyugvó, tömeges társadalmi megmozdulások voltak. Akadtak persze ott diákok szép számmal, de mellettük nagy tömegekben idősek, nők, szabadfoglalkozásúak, nemzetiségi, faji, vallási és etnikai kisebbségek képviselői, aktív katonák, ipari munkások és kormánytisztviselők éppúgy, mint gyarmati és függőségben élő népek képviselői, akik az utcára parancsolták vagy más módon szorongatták a kormányokat a fennálló hatalmi viszonyok és privilégiumok miatt.” 16 A szerző szerint az 1968-as évszámmal jelzett, valójában jóval hosszabb időintervallumban zajló társadalmi tiltakozások ellenreakciójaként szilárdult meg az a politikailag konzervatívnak, gazdaságilag neoliberálisnak nevezhető rendszer az USA-ban, amely máig is tart.

 

Lábjegyzet:

  1. Karl Marx, Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikája, h.n, Kossuth Könyvkiadó/Magyar Helikon, é.n, 21.
  2. Konok Péter, „…a kommunizmus gyermekbetegsége”?Baloldali radikalizmusok a 20. században, Bp., Napvilág Kiadó, 2006, 42.
  3. Ana Bazac, Az antisztálinista disszidensek és a “vox intelligent(s)iae”, Eszmélet, 2003/60, 68-81, 74.
  4. Uo., 76. (Ez az érvelés több ponton homályos marad. Amennyiben a kommunizmus még soha nem valósult meg, akkor milyen garanciákra hivatkozva lehet azt követelni, hogy szükséges és kívánatos is a megvalósulása majd a jövőben? Egyáltalán mit is kell kommunizmuson értenünk, amennyiben eddig egyetlen magát annak nevező rendszert sem tekinthetünk annak? Mit jelenthet az embereknek majd a jövőben megvalósuló „egyenlősége”, ha eddig egyetlen egyszer sem volt rá példa a történelemben? Mi a garancia arra, hogy a „világméretű civilizáció” az egyetemesség feltételévé válhat, nem pedig pusztán valami partikulárisnak a globálisan kiterjesztett uralmává? Nem ismétlődik-e meg itt burkolt formában a kommunizmus hirdetett nemzetközi jellegének összetévesztése az univerzalitás egészen mást jelentő eszméjével? Ha eddig még soha nem valósult meg, és az eddigi kísérletek alapján úgy tűnik, hogy csak utópiák és az ezzel rendre összefüggő erőszak árán valósulhat meg a kommunizmus, akkor Marx történelemkoncepcióját, beleértve az ezek szerint soha nem létezett kommunizmust, mi tünteti ki a történelem másfajta koncepcióival szemben? Az a tétel, hogy szükség van „egy”, azaz „egy” (!) világméretű civilizáció kialakítására, nem foglalja-e magában máris más civilizációk, vagy más civilizációs alternatívák elpusztításának, legalábbis tagadásának lehetőségét, valamifajta hegemónia követelését? Úgy tűnik, hogy ezen a ponton Ana Bazac, a nyugati marxizáló teoretikusokhoz képest, nem a marxizmus rugalmasságában, átalakíthatóságában, hanem a marxi teória szó szerint vételében, végül is dogmatikus alkalmazásában hisz.)
  5. Megjegyezhetjük, hogy az egyik legfejlettebb kapitalista társadalom, Japán példája azt mutatja, hogy ez a logika egyáltalán nem szükségszerű, ott a kapitalizmus nem „proletarizálta” a tömegeket, így többnyire sikertelenül próbálták alkalmazni az osztályelméleteket a japán társadalomra. Vö. Ross Mouer, Yoshio Sugimoto, Images of Japanese society: A study int he social construction of reality, London–New York, 1986, Kegan Paul International, 32 skk.
  6. Konok, i.m., 53-61.
  7. Slavoj Zizek, A tőke kísértete = A törékeny Abszolútum, Avagy: Miért érdemes harcolni a keresztény örökségért, Bp., Typotex, 2011, 19-36, 31.
  8. Konok, i.m., 58.
  9. A probléma rövid irodalomtörténeti szempontú összefoglalását adja: Szolláth Dávid, A kommunista aszketizmus esztétikája, Bp., Balassi kiadó, 2011, 11-15.
  10. Heller Ágnes, 1968 – prelúdium a posztmodernhez, Lettre, 1998/30. http://epa.oszk.hu/00000/00012/00014/01hell.htm (2013.04.09.).
  11. Uo.
  12. Konok, i.m., 263.
  13. Heller, i.m., uo. A posztmodern politikai állapot összefüggésében ez azt is jelenti, hogy kapitalizmus és szocializmus alternatívája már nem áll fönn, legalábbis nem úgy, ahogyan a modernitásban. Vö. Fehér Ferenc, A modern és a posztmodern politikai állapot = Heller Ágnes, Fehér Ferenc, A modernitás ingája, h.n., T-Twins Kiadó, 1993,51-68.
  14. Uo., 59.
  15. Konok, i.m., 233.
  16. John McDermott, Mai világunk eredete a hatvanas évek árnyékában, Eszmélet, 1998/38, 78-106, 78.

Charles Bukowski: Dicshimnusz egy Pokoli Nőhöz

 

néhány kutya, aki Éjjel alszik,

csak csontokról álmodik

és én emlékszem a csontjaidra

a húsban

és legjobban

abban a méregzöld ruhában

és azokra a magassarkú, fényes

fekete cipőkre,

állandóan kurvaanyáztál, mikor ittál,

a hajad előre omlott, te ki

akartál robbanni abból

ami fogva tartott:

kibaszott emlékei egy

elbaszott

múltnak, és

végül kiszabadultál

azzal,

hogy meghaltál,

itt hagyva engem az

elbaszott

jelennel;

halott vagy

28 éve

már, jobban emlékszem

rád, mint bárkire, aki

itt maradt;

te voltál az egyetlen,

aki megértette

az élettel kötött

szerződés

jelentéktelenségét;

mindenki más csak

elégedetlen volt a

nyomorult részével,

szidta

értelmetlenül az

értelmetlenséget;

Jane, téged

megölt, hogy

túl sokat tudtál.

ezt az italt

a csontjaidra,

ez

a kutya

még mindig

róluk álmodik.

 

 

                        (Farkas Kristóf Liliom fordítása)

A latin-amerikai baloldal vonásai

A baloldali fordulat 1

2002 körül a legtöbb politikai elemző anakronisztikus jelenségnek tekintette Hugo Chávez venezuelai elnök baloldali populizmusát, amely mintha egy korábbi korszakból maradt volna hátra a neoliberális kormányok által vezetett kontinensen. Mára a perspektíva drasztikusan megváltozott: úgy tűnik, Chávez csak az első fecskéje volt a latin-amerikai baloldali hullámnak. Dominóként dőltek az országok balra a hagyományosan az Egyesült Államok hátsó udvarának tartott kontinensen. Chávez 1998-as megválasztása után baloldali elnök lépett hatalomra Brazíliában és Argentínában 2003-ban, Bolíviában, Nicaraguában és Chilében 2006-ban, Ecuadorban 2007-ben, Paraguayban 2008-ban, és egy hajszálon múlt, hogy Mexikó nem csatlakozott hozzájuk 2006-ban. A jelenlegi történelmi kontextusban, Kína, India és Oroszország erősödésével párhuzamosan a dél-amerikai és karibi integráció újabb jele annak, hogy a folyamatok feltehetően egy többpólusú világrend felé tartanak.

Az ezredforduló latin-amerikai baloldali fordulatának fontos jellemzője, hogy szemben a korábbi kubai és nicaraguai forradalommal az új baloldali vezetők mind teljesen alkotmányos módon, megkérdőjelezhetetlen népi legitimitással kerültek hatalomra. Ugyanakkor azt is meg kell jegyezni, hogy a katonai puccskísérletek, fegyveres felkelések, blokádok továbbra sem tűntek el az eszköztárból, és az utóbbi évtizedben több neoliberális politikát folytató kormány is lemondásra kényszerült a kiterjedt tüntetések és a zavargások hatására. Van olyan ország, Ecuador, ahol tíz éve egyetlen elnök sem tudta kitölteni a mandátumát.

Ez az új baloldal azonban a legkevésbé sem egységes. A neoliberalizmus elutasításán és a szegénység felszámolásának középpontba állításán kívül nehéz más olyan elemet találni, ami mindenhol megtalálható lenne. A ma latin-amerikai baloldali színtéren a legkülönbözőbb szereplőket és ideológiákat találjuk.

Vannak elnökök, akik kemény kézzel hozzányúlnak az elődeik által hátrahagyott piaci viszonyokhoz (Chávezen kívül ilyen Morales Bolíviában vagy Correa Ecuadorban), míg mások az adott keretek között próbálnak szociálisan érzékenyebb politikát folytatni (például Lula Brazíliában).

A politikai színtéren még mindig jelen vannak a hatvanas években alapult marxista gerillahadseregek Kolumbiában, a parlamentáris politizálás útjára lépett korábbi gerillák dolgoznak Nicaraguában, San Salvadorban, Uruguayban és kisebb súllyal Brazíliában, Venezuelában és Bolíviában is, egy a korábbi marxista ideológiáját elvető, de fegyverben maradt gerillahadsereg kontrollálja Mexikó legszegényebb államának tekintélyes részét. Egyaránt találunk klasszikus kommunista pártokat (többek között Venezuelában és Argentínában), a hagyományos baloldal összes áramlatát magukba tömörítő nagy balpártokat (Brazíliában és Mexikóban) és az elsöprő tömegtámogatással rendelkező vezető köré frissen kiépített politikai szervezeteket (Venezuelában, Argentínában és Ecuadorban). Az országos politikát kormányokat döntő indián parasztmozgalmak befolyásolják Ecuadorban, Bolíviában és Peruban, Argentínában a munkanélküliek, Brazíliában a föld nélküli parasztok radikális érdekvédő mozgalmai gyakorolnak nagy nyomást az államra. Azt is meg kell jegyezni, hogy a hagyományos európai baloldalon nagy szerepet játszott szakszervezetek általában kisebb súllyal vesznek részt a dél-amerikai átalakulásban.

A formák is változatosak. Egyaránt láthattunk autoriter baloldali-nemzeti katonai összeesküvést Venezuelában, bázisdemokratikus indián mozgalmakat Bolíviában és Ecuadorban és az államot megdöntő és egyfajta tanácsrendszert bevezető népi felkelést Mexikó Oaxaca államában. Míg Venezuelában a tömegekkel való közvetlen kapcsolatra koncentráló karizmatikus vezető cserélgeti maga körül a politikai szervezeteket, melyek nem mindig hajlandók vagy képesek követni radikalizmusát, addig Ecuadorban a társadalomba mélyen beágyazott indián mozgalom váltogatja vezetőit és az ország elnökeit, ha azok nem képesek megfelelni a mélyszegénységben élők radikalizmusának.

Azok a társadalmi és politikai mozgalmak, amelyek az új évezred első évtizedében számos dél-amerikai országban átvették a hatalmat, valójában jóval korábban indultak, gyakran már a nyolcvanas években, és szinte kivétel nélkül jelentős szerepet játszottak a kilencvenes évek politikai küzdelmeiben is. Ami a külső szemlélőnek esetleg hirtelen földindulásnak tűnt, hosszú ideje zajló társadalmi konfliktusokban érlelődő politikai erők műve volt.

Ahogy a világ más tájain is, a neoliberális politikát követő kormányok a költségvetési egyensúly és a hitelezők előtti hitelképesség utáni hajsza során egyre nagyobb terheket hárítottak a lakosságra, állami, gyakran a nemzeti identitás szempontjából szimbolikus jelentőségű vállalatokat privatizáltak, és visszaléptek olyan, korábban az állam által ellátott területekről, mint az oktatás és az egészségügy. Latin-Amerikában, ahol a lakosság tetemes hányada korábban is szegénységben élt, ezek az intézkedések sokkal nagyobb társadalmi feszültségekhez vezettek, mint például Kelet-Közép-Európában, és alapvetően destabilizálták a politikai rendszert.

A baloldal áttörésére a legtöbb országban a korábbi kormányok neoliberális politikája által kiváltott társadalmi feszültségek adtak lehetőséget, ugyanakkor a baloldali válasz mindenhol máshonnan érkezett, az adott ország politikai kultúrájának és társadalmi feltételeinek megfelelően. Ezt a sokszínűséget három ország, Venezuela, Ecuador és Argentína példáján kívánom érintőlegesen bemutatni.

 

Venezuela: egy katonai összeesküvés

Az első ország, ahol áttört a baloldal, Venezuela volt: az az ország, ahol a legkevésbé várták volna. A világ egyik legnagyobb kőolajexportőre Latin-Amerika leginkább amerikanizálódott középosztályával, négy évtizede stabil politikai rendszerével és gyenge baloldali pártjaival nem tűnt ideális helynek a forradalom számára.

1958-ban, Pérez Jiménez diktatúrájának megdöntése után a két legnagyobb párt, az Acción Democrática és a kereszténydemokrata Copei megkötötte egymással az úgynevezett Punto Fijo paktumot, amelynek értelmében politikai váltógazdaságra rendezkedtek be, minden más pártot kiszorítva a hatalomból. Miközben a kontinens többi országában katonai diktatúrák váltották egymást, a venezuelai oligarchisztikus rendszer még mindig humánusnak volt mondható. A hetvenes években az olajválság miatt szárnyalt a gazdaság, a nyolcvanas években azonban lassú recesszió következett. A rendkívül nagy egyenlőtlenség miatt Dél-Amerika leggazdagabb országában a lakosság fele a szegénységi vonal alá süllyedt.

Venezuela politikai rendszerének megroppanása 1989 februárjában következett be, amikor a frissen megválasztott Pérez elnök az IMF nyomására neoliberális sokkterápiával próbálta kezelni a gazdasági nehézségeket. Amikor egyik napról a másikra kétszeresére növekedtek az üzemanyagárak, zavargások törtek ki. Az őket érintő megszorítások miatt sztrájkoló rendőrség nem avatkozott be, így három napon át tartó anarchia és fosztogatás kezdődött a fővárosban, melynek során a szegénynegyedek népe elözönlötte a belvárost. Pérez szükségállapotot rendelt el, és bevetette a hadsereget. Máig nem tudni, hogy a tömegmészárlásnak hány áldozata volt, mivel sebtében temették el tömegsírokba a halottakat: a kormány 300-at vallott be, a baloldali történészek szerint 3000 körül van a számuk. Mind a zavargás, mind a katonai beavatkozás sokkolta Venezuelát.

1992 februárjában egy szegény sorból származó, színes bőrű ezredes, Hugó Chávez katonai puccsot kísérelt meg a Pérez-kormány ellen. Chávez már a nyolcvanas évek közepe óta építette titkos mozgalmát a hadseregen belül, és az évek során önálló, bolivárinak nevezett ideológiát fejlesztett ki a 19. századi venezuelai forradalmárok írásai alapján. A puccs árulás és számos szervezési hiba miatt kudarcba fulladt, a korábban ismeretlen ezredest viszont nemzeti hőssé változtatta. Egy politikai paktum részeként a puccsisták mindössze két évvel később amnesztiával szabadultak. Chávez ekkor civil mozgalmat szervezett, amivel a parlamentáris rendszeren kívül akart tevékenykedni, mivel a venezuelai politikai életet korruptnak és korrumpálónak látta. Törekvései középpontjában egy új alkotmány állt. Amikor azonban a közvélemény-kutatások azt jelezték, hogy reális esélye nyílik megnyerni az 1998-as elnökválasztást, sokak meglepetésére stratégiát váltott, és egy új politikai pártot alapított. Jelölése mögé sikerült felsorakoztatnia a többi kis venezuelai baloldali pártot is, és a Hazafias Oldalnak elnevezett szövetsége élén 56 százalékkal, Venezuela szegény többségének szilárd támogatásával megnyerte a választásokat.

A venezuelai átalakulás kezdetét egyrészt az jellemzi, hogy a válság rendkívül erőszakos volta ellenére demokratikusan és alkotmányos keretek között zajlott le, másrészt, hogy a két korábbi nagy párt népszerűségvesztése, a kis pártok gyengesége, valamint a venezuelai civil társadalom hagyományos szervezetlensége miatt stabil szervezeti háttér nélküli karizmatikus vezető állt az élére.

 

Ecuador: indián mozgósítás

Ecuador új alkotmányát 2008. szeptember 28-án fogadták el népszavazással. Ez egy több mint tízéves instabil időszak végét jelzi. Az ország hosszan elnyúló politikai válságon ment keresztül, ami a kilencvenes évek második felében kezdődött, és intenzitását jelzi, hogy Ecuadornak 1996 óta nem volt olyan elnöke, aki ki tudta volna tölteni a mandátumát.

Ahogy Venezuelában, úgy itt sem a hagyományos politikai pártok vagy szakszervezetek álltak a neoliberalizmussal szembeni ellenállás élére. De míg Venezuelában, ahol történelmi okok miatt gyengék voltak a civil szervezetek, egy karizmatikus katonatiszt személye köré épülő mozgalom tört át, addig Ecuadorban egy valóban alulról építkező, mélyen a társadalomban gyökerező szervezet volt képes megbuktatni három elnököt és destabilizálni az államot.

Az ecuadori változások élén az indiánok állnak, akik az ország lakosságának körülbelül a negyedét alkotják. Legnagyobb szervezetük, a tizennégy indián népet képviselő CONAIE (Ecuador Indián Népeinek Szövetsége) nemcsak a kisebbségi és mezőgazdasági követeléseket egyesítő indián érdekvédelmet tűzte a zászlójára, mint például a mezőgazdaságot érintő adóreformot, a tradicionális indián gyógyszerek hivatalos elismerését vagy a többnyelvű oktatást, hanem Ecuador plurinacionális állammá való átalakítását. A CONAIE nem a parlamentáris politizálás útját választotta, taktikájának középpontjában a hatalmas méretű direkt akciók állnak: története során az indián szervezet többször blokád alá vette és megszállta a fővárost, Quitót. Ezzel a módszerrel 1994-ben sikeresen akadályozott meg egy neoliberális szellemiségű földreformot, ami privatizálta volna a közösségi tulajdonban lévő földeket és a vizet. Három évvel később egy újabb radikális demonstrációsorozattal átfogó alkotmányreformot kényszerített ki, mely Ecuadort többnemzetiségű és multikulturális állammá nyilvánította, kiterjesztette az indiánok jogait, és magasabb szintű környezetvédelmi előírások betartását és betartatását tette kötelezővé az állam számára.

Bár a CONAIE ezzel elérte 1986-os megalapításakor deklarált legfontosabb célját, korántsem vonult a háttérbe, sőt 2000 januárjában lényegében forradalmat csinált. A felkeléshez Jamil Mahuad elnöknek az a döntése vezetett, hogy a gazdasági nehézségeket Ecuador saját pénznemének, a sucrénak a megszüntetésével és az amerikai dollár bevezetésével orvosolja. Az átállás elsősorban az alsóbb rétegeket érintette érzékenyen, mivel a szűk középosztály a megtakarításait korábban is dollárban tartotta. A CONAIE aktivistái más szervezetekkel közösen előbb útlezárásokkal és a nagyvárosok élelmiszerellátásának elvágásával tiltakoztak, majd demonstrációjuk csúcsaként húszezer indián menetelt vidékről Quitóba. Mivel megérkezésükkor nemcsak számos fővárosi lakos, hanem félezer katona is melléjük állt, 2000. január 21-én megostromolták és elfoglalták az elnöki palotát. A hadsereg ezután megvonta támogatását Mahuad elnöktől, és egy háromfős junta vette át a hatalmat, melynek egyik tagja a CONAIE elnöke volt. Mindössze egyetlen napig maradtak hatalmon, mivel amikor az Egyesült Államok teljes gazdasági embargóval fenyegette meg Ecuadort, a junta lemondott, és átadta a hatalmat a korábbi alelnöknek.

A CONAIE a következő években is királycsináló, illetve királybuktató szerepet töltött be. A 2002-ben esedékes választásokon nyíltan az egyik jelölt, a 2000-es felkelés katonai vezetője, Lucio Gutiérrez ezredes mögé álltak, aki Hugo Chávez követőjének vallotta magát, és kampányában azt ígérte, hogy visszafordítja az előző kormányok neoliberális reformjait. Miután megnyerte a választásokat, 180 fokos fordulatot vett, és elődei politikáját kezdte követni. A CONAIE megvonta tőle a támogatását, és 2005 áprilisában a korábbi forgatókönyveknek megfelelően hatalmas demonstrációkba kezdett. Gutiérrez szükségállapot kihirdetésével próbált elébe vágni az eseményeknek, de a végrehajtást a hadsereg megtagadta. Egy hét további heves tüntetései után a kongresszus leváltotta Gutiérrezt, és alelnökének adta át a hatalmat. Gutiérrez megpróbálta elhagyni az országot, de miután a repülőteret is dühös tömeg zárta le, kénytelen volt a brazil követségre menekülni.

A legközelebbi választásokat, amelyeket 2006 végén tartottak, frissen alapított pártja élén a közgazdász Rafael Correa nyerte meg, aki szintén Chávez követőjének és a 21. századi szocializmus hívének vallja magát. Ő azonban Gutiérrezzel szemben el is indult az ország átalakításához vezető úton: Chávez és a bolíviai Evo Morales példáját követve ő is egy alkotmányozó gyűlés összehívásával kezdte munkáját.

 

Argentína: a munkanélküliek mozgalma és a gazdasági válság

Láthattuk, hogy míg Venezuelában a hatalmat különböző eszközökkel közvetlenül megragadni kívánó politikai projekt állt az átalakulás középpontjában, addig Ecuadorban egy hatalmas mozgósító erővel rendelkező civil szervezet a hatalom kívülről való ellenőrzésével akart az alkotmányt is érintő változást elérni. Ezek nem pusztán reaktív, védekező mozgalmak voltak, hanem önálló vízióval rendelkeztek.

Argentínában ezzel szemben az ezredfordulón nem volt olyan jelentős forradalmi mozgalom, amely egyes társadalmi csoportok részérdekeinek képviseletén túl kifejezetten az ország átalakítására törekedett volna.

Radikális eszközökkel operáló újszerű, a parlamentáris politikán kívül tevékenykedő irányzat azonban itt is felbukkant a kilencvenes években. Ez a munkanélküliek önszerveződése, a piqueterók mozgalma volt. (Nevük a piquete szóból ered, ami demonstrációs célú útlezárást jelent.) A piqueterók mozgalma 1996-ban született spontán módon egy olajvárosban, ahol az állami olajcég privatizációját követő leépítések nyomán 40 százalékossá vált a munkanélküliség. Taktikájuk – hasonlóan az ecuadori indiánokéhoz – a teljes útlezárásokra épít: kulcsfontosságú utakat vagy közlekedési csomópontokat vonnak blokád alá, amiket aztán a rohamrendőrség támadásai ellenében is tartanak. Akcióikat időnként kiterjesztették belvárosi utcákra, bevásárlóközpontokra vagy állami hivatalokra is. Ez utóbbiakat időnként el is foglalták. Ezzel a technikával gyakran kiemelkedő eredményeket sikerült elérniük. Mikor 1997 májusában például sikeresen megbénították a Bolíviába vezető legfontosabb utat, és ellenálltak a rendőrattaknak, a kormány végül 12 500 munkahely létesítésére kötelezte magát. A mozgalom erejét jelzi, hogy 1999 telén képesek voltak két vidéki várost, Tartagalt és Mosconit is megszállni és napokon keresztül tartani a rendőrséggel szemben.

Az ecuadori indiánokkal szemben a piqueterók jóval decentralizáltabban és spontánabbul szerveződnek, nincs egy mindenki előtt autoritással rendelkező, irányadó szervezetük, követeléseik pedig általában helyi jellegűek, és a munkanélkülieket érintő problémákra korlátozódnak: munkanélküli-segély, egészségügyi ellátás, állások kikényszerítése az államtól. Számos különböző szervezetük között vannak függetlenek, és vannak, amelyek baloldali pártokhoz kötődnek (például a CCC a Kommunista Párthoz, a Polo Obrero a trockista Munkáspárthoz). Általában horizontális módon működnek együtt, egyrészt erős szolidaritást vállalva (amikor 2000 júniusában a rendőrség Mosconiban egy összecsapás során két piqueterót megölt, válaszképp 300 utat zártak le országszerte), másrészt egymás küzdelmeiből és módszereiből tanulnak.

Összefoglalva elmondható, hogy a piquetero mozgalomnak, miközben a kilencvenes évek Argentínájának talán legfontosabb új politikai jelensége lett, és jelezte a neoliberális reformok okozta válságot a társadalomban, nem állt szándékában kihívást intézni az ország aktuális berendezkedése ellen vagy közvetlen támadást indítani a kormány ellen, ahogy az Ecuadorban történt. Az új szervezeti formák és az új technikák nem érintették a nagypolitika világát.

Argentína balra tolódására az ország 2001 telén bekövetkező gazdasági összeomlása miatt került sor. A válság különlegessége az volt, hogy a középosztály is az utcára ment: amikor a Nemzetközi Valutaalap nyomására de la Rua elnök leértékelte a pesót, az nemcsak a befektetők, hanem a középosztálybeliek között is pánikot eredményezett. Az emberek elkezdték kivenni megtakarított pénzüket a bankból, mire válaszképp a kormány befagyasztotta a számlákat, és havi 1000 dollárban maximalizálta a kivehető pénzösszeget. A több tucat emberéletet követelő zavargások, fosztogatások, tüntetések de la Rua lemondásához vezettek. A kollektív emlékezetbe mélyen belevésődött az a kép, ahogy a dühös tömeg által körbevett elnöki palota tetejéről az elnök helikopterrel menekül el. A gazdasági összeomlás miatt diszkreditálódott a korábbi politikai elit. A vákuumba Santa Cruz állam kormányzójának, a peronista Néstor Kirchnernek sikerült betörni és megnyerni az elnökválasztást 2003-ban.

 

A lokális és az országos szint egysége

Az ezredfordulón hatalomra került új baloldalt általában nemzeti balként definiálják. Nyugati nézőpontból viszont értelmezési nehézségekkel kerülünk szembe, amikor megpróbáljuk megérteni, mit jelent Dél-Amerikában nemzetinek lenni, vagy mennyiben van például párhuzam Chávez és a szintén nemzeti-baloldali Fico nacionalizmusa között.

Az új latin-amerikai mozgalmak legszembetűnőbb jellegzetessége az, hogy harmonikus egységben jelenik meg bennük a helyi/etnikai, a nemzeti és a nemzetek feletti szint.

Ahogy azt Európában is érzékeljük, a globalizáció felgyorsulása a lokális, regionális vagy etnikai identitások újraerősödését váltja ki ellenhatásként. Míg Európában azonban ezek a regionális identitások nemcsak a neoliberális globalizációval, hanem a 19. századi nemzetállameszménnyel is könnyen konfliktusba kerülnek, Latin-Amerika eltérő történelmi fejlődése azt eredményezte, hogy ezek a részidentitások megtalálják a helyüket a nemzet gazdasági önrendelkezéséért folytatott küzdelemben.

Latin-Amerikában a nemzet szó nem jelent etnikai azonosságot. A nemzet egy ország népeit jelenti, nem fejez ki sem nyelvi, sem származási egységet. Ilyen módon nem az újkori európai nemzeteszményhez kapcsolódik. Mivel egy államalakulat különböző népeinek egységét jelenti, elmondhatjuk, hogy sokkal közelebb áll a középkori európai nemzetfelfogáshoz, mint az újkorihoz. Az etnikai és a nemzeti identitások gyakran nem fedik egymást, az indián népeket sok helyen kettévágják az országhatárok, mint a Bolíviában, Peruban és Chilében élő ajmarákat vagy a kolumbiai és venezuelai határvidéken élő wayuukat.

Ebből a nemzetfelfogásból és a történelmi adottságokból az következik, hogy Latin-Amerika etnikailag sokszínű országaiban nem jellemző az olyan – Európában gyakori – konfliktus, amikor az ország egyik népe kizárólag magát tekinti nemzetalkotónak. A neoliberális globalizációval szembeni ellenállás ebben a közegben sikeresen kapcsolja össze az etnikai és regionális, illetve nemzeti szintű küzdelmet. Az indián önrendelkezésért folyó harc például betagozódik a teljes nemzetért folyó harcba, ahogy azt látjuk Mexikóban, Ecuadorban, Bolíviában vagy Venezuelában. Ezek a mozgalmak ezért a különbözőség és az egyenlőség elvének összebékítésére törekszenek, amit a mexikói zapatisták az „Egyenlőek vagyunk, mert különbözünk” formulában fejeznek ki.

Fontos hangsúlyoznunk, hogy az etnikai tudat ugyanakkor alárendelődik a nemzetinek. Jellemző például, hogy a többnyire majákból álló zapatisták nem nagyon foglalkoznak a Guatemalában és Belizében küzdő többi majával, agendájuk kizárólag Mexikóval foglalkozik, és a majákat mint Mexikó egy népét kívánják felemelni. Amikor Chiapas államban 1994-ben kitört a zapatista felkelés, voltak elemzők és politikusok, akik azt mondták, hogy ez a nyolcvanas évekbeli közép-amerikai gerillaháborúk újabb fejezete. Ezt a zapatisták határozottan visszautasították, jelezve, hogy ők nem délre, hanem északra tekintenek, és az ő lázadásuk a mexikói történelem egyik fejezete. Ugyanígy jelenleg épp azok az indiánok küzdenek Bolívia egységéért és területi integritásáért, akiket többfelé vágnak a jelenlegi országhatárok, és akiknek elsődleges identitása mindig is az Andok indián népeihez kapcsolódott, és nem a bolíviai alföld más kultúrájú indián törzseihez.

Az ezredforduló indián mozgalmai, melyek egyesítik magukban az őslakosok emberi jogaiért, az állam mélyreható demokratizálásáért és a neoliberális gazdasági modell ellen folytatott küzdelmet, nem törekszenek a gyarmati rendszer örökségeként kialakult államhatárok felülvizsgálására.

 

A bennszülött tradíció és a nemzeti identitás összekapcsolása

Az indián gyökerű vagy többségű mozgalmak természetesen gazdagon merítenek a bennszülött hagyományokból, és számtalan különböző formát használnak fel identitásuk kinyilvánítására. Ezt látjuk a mexikói zapatista gerilláknál, akik politikai kiáltványaikat a maja halálkultusz elemeivel szövik át, vagy a kontinens első indián elnökénél, a bolíviai Evo Moralesnél, akit hivatalos beiktatása előtt egy nappal a Titicaca-tó partján, Tiwanaku ősi romjai között ajmara papok avattak ősi rítus szerint vezetővé. A ceremónia során Moralesre egy a hagyomány szerint tíz évszázada nem használt, megszentelt felsőruhát adtak, és a Földanyának adott hálát, hogy megnyerte a választásokat.

Venezuela példája azonban sokkal árulkodóbban mutatja, mennyire nagy jelentősége van a bennszülött identitásnak az új latin-amerikai baloldalnál. Venezuelában ugyanis annak ellenére kerül előtérbe, hogy az őslakosok aránya mindössze a teljes lakosság 5 százaléka, és a bolivári mozgalom vezéralakjai között sincsenek indiánok. Az 1999-ben népszavazással elfogadott új alkotmány teljes körű autonómiát adott az indián népeknek. A Chávez-kormány célja azonban nem pusztán egy kisebbség jogainak a tiszteletben tartása: a venezuelai identitás újradefiniálására törekedve szimbolikus tettekkel emelte be a nemzettudatba az indián örökséget.

Október 12-ét hosszú időn keresztül Amerika Felfedezésének Napjaként ünnepelték Venezuelában. A kilencvenes években a politikai korrektség jegyében átkeresztelték az ünnepet a Kultúrák Találkozásának Napjává. Chávez ezt az elnevezést eufemisztikusnak tartotta: a kultúrák találkozása szerinte kissé sokkoló formában zajlott (egy híres-hírhedt kijelentése szerint a spanyol konkvisztádorok messze rosszabbak voltak a náciknál). 2002-ben a Bennszülött Ellenállás Napjává nevezte át október 12-ét, amit a következő évben azzal tettek emlékezetessé, hogy népünnepély keretében ledöntötték Kolumbusz caracasi szobrát.

A venezuelai identitás szempontjából egy talán még nagyobb jelentőségű gesztusa is volt a baloldali kormánynak az ország indián örökségének felvállalására. Caracasban áll egy templom, amit a Nemzeti Gárda őriz, a Nemzeti Panteon, ahol Venezuela legfontosabb hősei, elnökei és több évszázad előkelői nyugszanak – természetesen mind fehérek vagy meszticek. A Panteon nem pusztán temetkezési hely, hanem a nemzet szimbolikus tere. Jelképes sírja van például a szabadságharcos Mirandának, akinek a hamvai soha nem kerültek elő, a Bolivár melletti főhelyen pedig egy üres sír várja tábornoka, Sucre maradványait, akit végrendelete értelmében Quitóban temettek el, ám a venezuelaiak szerint hamvainak egyszer vissza kell térnie hazája földjébe. Chávez 2001 decemberében ide, a nemzeti emlékezet terébe temettette újra teljes állami pompával Guaicaipuro törzsfőnököt, aki azokban a völgyekben esett el a spanyolok elleni harcban, ahová később Caracas épült. Nehezen túlbecsülhető a jelentősége annak, hogy egy indián hős bekerült abba a szimbolikus térbe, ahol az ország alapítói, Bolivár és Páez nyugszanak.

 

Regionális internacionalizmus

A lokális és etnikai, illetve nemzeti szinthez szervesen hozzákapcsolódik egy nemzetek feletti szint is. Bár szinte valamennyi baloldali mozgalom nyilatkozataiban és kommunikációjában megjelenik, ideológiai szintű megformáltságot csak Chávez bolivarinizmusában kapott.

Bolivár álma egy egyesült Dél-Amerika volt. Páratlan történelmi éleslátásával már a spanyolok elleni felszabadító háború során megállapította, hogy az új, független államokra a legnagyobb veszélyt az Egyesült Államok fogja jelenteni, melynek növekvő hatalmával szemben csak egy egyesült Dél-Amerika állhat meg. Az általa felszabadított területen ma hat ország, Venezuela, Kolumbia, Panama, Ecuador, Peru és Bolívia osztozik, melyek mind nemzeti hősként tekintenek Bolivárra. Ez a közös történelmi háttér kedvező feltételeket teremt a bolivári ideológia terjesztése számára.

Bolivár Jamaicai levelében azt írta: „Az emberi faj makrokozmosza vagyunk. Külön világ vagyunk, két óceán közé zárva, fiatalok a művészet és a tudomány terén, de idősek emberi társadalomként. Nem vagyunk sem indiánok, sem európaiak.” Tanítója, Simón Rodríguez – akire Chávez is a jelenlegi bolivári forradalom egyik szellemi őseként hivatkozik – egyik híres megjegyzése szerint: „Spanyol-Amerika egy eredeti képződmény. Ezért mind intézményeinek és kormányainak, mind létrehozásuk módjának is eredetinek kell lennie.”

A bolivári internacionalizmus nem igazán hasonlítható a kommunista internacionalizmushoz. Nem az államok eltörlését, hanem valamilyenfajta – egyelőre körvonalazatlan – gazdasági és katonai integrációt, illetve egy sajátos latin-amerikai fejlődési modell megteremtését szorgalmazza. Nem világforradalmat, hanem a kontinens különleges társadalmi és kulturális örökségére építő saját utat képzel el.

Jóllehet a bolivári ideológiát nem követi valamennyi baloldali kormány, hatalomra jutásuk óta valamennyien nagy hangsúlyt fektettek a dél-amerikai integráció erősítésére, és bár rengeteg külpolitikai véleménykülönbség van köztük, abban valamennyien egyetértenek, hogy egy multipoláris világrend felel meg Dél-Amerika érdekeinek.

 

Összefoglalás: egy másfajta baloldal

Az új latin-amerikai baloldal több alapvető kérdésben különbözik a hagyományos európai baloldaltól. A klasszikus európai baloldal – legyen az kommunista vagy szociáldemokrata – tagadja az etnikai tudat létjogosultságát, és vagy a haladás útjában álló retrográd képződményként, vagy egyenesen a tőkés összeesküvés eredményének láttatja azt. A mai magyar baloldalon Tamás Gáspár Miklóstól olvashatunk rendszeresen olyan írásokat, amelyek az erősödő európai etnicizmust kárhoztatják.

Latin-Amerikában ezzel a felfogással szemben az etnikai tudat az ellenállás és a méltóság forrása, a jobb és igazságosabb világ megteremtésének egyik kiindulópontja, ami harmonikusan simul be egy nagyobb egészbe, az állam demokratizálásának folyamatába.

A nyugati baloldal történelme során vagy a nemzetállamok eltörlésére törekedett, vagy meglehetősen ambivalensen viselkedett vele szemben, ahogyan azt az európai szociáldemokrácia vargabetűi mutatják. A latin-amerikai baloldal ezzel szemben a nemzeti büszkeséget és a nemzeti közösséget állítja szembe a neoliberalizmussal. Azt a szenvedélyt, amivel a zapatisták Mexikóról vagy a chavisták Venezueláról beszélnek, Európában általában a szélsőjobboldali pártok sem merik megengedni maguknak.

Elmondhatjuk, hogy Latin-Amerikában a régió társadalmi viszonyaira szerves választ adó, a tömegeket megszólítani és aktivizálni tudó olyan új, jobb híján baloldalinak nevezett politikai erők és ideológiák alakultak ki, amelyeket az európai politikai koordináta-rendszerben gyakorlatilag lehetetlen elhelyezni.

Irodalom

Duterme, Bernard: A latin-amerikai baloldal visszatérésének feltételei, formái és első mérlege. Eszmélet 68. szám, 2005/tél

Gott, Richard: Hugo Chávez and the Bolivarian Revolution. Verso, London, New York. 2005.

Petras, James: A parasztmozgalmak meghatározó szerepe Latin-Amerikában. Eszmélet 68. szám, 2005/tél

Sader, Emir: A latin-amerikai baloldal sorsdöntő éve. Eszmélet 58. szám, 2003/nyár

 

Lábjegyzet:

  1. A szöveg eredetileg a Korunk 2008 novemberi számában jelent meg

Ezek a mai fiatalok

 

Te komám, én nem mondom, hogy mű nem vótunk rosszak, trehányak fiatal korunkba, de ezek a mai fiatalok olyan hülyék, mint a kocsmaajtó. S most, hogy megjelent ez a kompúteres menet vagy miféle, a seggük egész nap ott rohad a széken, előtte.

         Nade, van ez a szomszéd, Kis Áron, itt a szomszédba ne. S annak van egy fia, valami Vazulnak hívják. Na, az tegnap ereszkedett bé nálunk a kapun, nagy csendesen, s én már akkor tudtam, hogy itt valami nem stimmel. Elszöktél anyád elől, ugye? Én nem, aszongya, édesanyám alszik, s én amit ilyenkor csinálni tudnék, az a nagy semmi, s azt én nem szeretem csinálni.  Há, mondom, a kapuról az hargallót méges ki tudtad akaszatni. Jóhogy, aszongya, másképpen hogy lennék itt. Na, mondom, te menny haza szépen Vazul fiam, s otthon keress egy jó nagy kalapácsot, azt ügyesen fogd meg, s vágj a fejére egyet vele, annak az alvó anyádnak.  Hát ember, nem telt el egy minuta, s egyszer érkezik az anyja, biciklivel, nagy mérgesen, s hátul a segginél tiszta sárga a nadrágja. Nemsoká kiderült, nagy röhöghetnékemre, hogy ez a gyermek, ez a rossz Vazul, azt a bicikliülést békente szépen margarinnal, hogy az anyja egy cseppet se tudjon kerengeni menni, ha akarna. Met az annjya nagy kerengő, s a gyermek ezt jól tudtad, s cselekedett es ezétt.

         Ezek a mai fiatalok ember…

De ez még semmi, komám. A mútkor es, erősen megszorultunk a pénz felől, s heába pirítottuk vót meg a tévét otthonról, az se vót elég. Na, s így történt, hogy elindultam munkát keresni. Vagyis pénzt, de munkáétt cserébe. Alfaluba kaptam valami jó ügyes, kicsi céget, fával foglalkoztak, s a patrony es fiatal legény vót, s há mondom megpróbálom, met nekem a pénz most úgy kell, mint egy szelet kenyér. Menyek bé ember, s eppen csak hogy leültem, s már azt kérdezte tőlem, hogy maga hány éves. Há, mondom, én 44 esztendős vagyok. Az a baj, tati, aszonyga, hogy ez az életkor itt nem jó. Miféle tati, ember? A bőrt a hátadról eppe most lenyúzom, mondom, én egész életembe gáteren dolgoztam, s akármikor kiteszek én két suhancot, s még én vagyok a tati, az istenedet. S azzal felálltam, s úgy bé csaptam magam mögött az ajtót, hogy merem állítani, ott ami vakolat vót, az egész lehullott.

         Ezek a mai fiatalok te…

Na, s júniusba mentünk lakadalomba, met lagzi vót, a bátyám házasodott tekerőn, s hogy buszt nem kaptunk, gyalog indultunk el tekerőre. Jaj komám, ne tudd meg milyen meleg vót abban a nagy fekete kosztümben, azt hittem essze olvadok vele. S menyünk ember az út szélén, s nézem, hogy egy nagy tehén csorda halad keresztül előttünk az úton, s nagyba, azok a nagy komán tehenek végig fosták az egész utat ott keresztül. Mi próbáltunk nem belé lépni a szarba, met ugyebár kosztümösen vótam én es, s nem szerettem vóna essze kenni azt a szép fekete ruhámat, s mit ad isten, egyszer csak fordulok hátra ember, s jön egy kocsi, teli fiatalokkal, s mire megmozdulhattam vóna, ezek a kocsival belé a szarba, s egyszerre tiszta szarosok lettünk. Még arra se vót időm, hogy a sáncba belé szökjek értede. Azzal mi megfordultunk, s nagy szaros kosztümbe elindultunk hazafelé.

Ezek a mai fiatalok, ember

 

        

Üveggolyók

 

 

 

Éppen, hogy letette a telefont, már sípolt is a kapucsengő. – Engedj be, légy szíves – szólt a hang a készülékből. Hallotta, ahogy végigmegy lenn az udvaron, majd becsukja maga mögött a liftajtót. Kíváncsi volt, mi ilyen sürgős, hogy este tízkor még eszébe jut följönni hozzá.

A lány hatalmas lendülettel lépett be az ajtón, keresztülvágtatott az előszobán, és úgy, ahogy volt, csizmában, télikabátban megállt a nappali közepén.

– Az üveggolyók. Hová tetted az üveggolyókat? – kérdezte a meglepett férfitől.

– A könyvespolc tetején vannak… – válaszolt  homlokát ráncolva. Az üveggolyók keresése egyáltalán nem adott választ kérdéseire.

– Leszeded nekem?

– Le, persze, de minek az neked?

– Otthon nincs üveggolyó.

– Azt hittem, beszélgetni akarsz.

A lány türelmetlenül toporgott a szoba közepén. Aztán mint aki meggondolta magát, a komódhoz lépett, kihúzta a fölső fiókot, és elővett egy pakli kártyát.

A férfi nem hagyta annyiban. – De mért is vagy akkor itt valójában?

– Az üveggolyók… Leszeded nekem őket? – kérdezte, és már hozta is a fellépőt a sarokból. – Légy szíves.

A férfi engedelmesen fölmászott rá, és leemelt egy fadobozt a könyvespolc tetejéről. A lány közben föltekerte a nagyszőnyeget, lehasalt a földre, sapkáját és sálját lehúzta és a fotel mellé dobta.

A férfi egyre kevésbé értette a helyzetet. Aggódni kezdett.

– Itt vannak – nyújtotta a dobozt a lánynak – de cserébe szeretném, ha elmondanád, mi történt.

– Átjöttem – felelt a lány rezzenéstelen arccal.

– Azt látom, de tudom, hogy valami baj van, mert különben nem viselkednél így.

– Hogy?

– Ilyen furcsán.

– Én mindig így viselkedem – mondta teljes meggyőződéssel, miközben egyik csizmája sarkát a másikba akasztva próbálta leküzdeni magáról a lábbelijét.

A férfi akaratlanul is elnevette magát. – Jól van, ez tényleg vicces volt. – Várta, hogy a lány is nevetni kezd. Válasz azonban nem érkezett, a lány fölült, újra megpróbálta lerúgni a csizmáit.

– Segítsek?

– Nem, majd én.

– De ez így nem fog menni…

– De fog – ellenkezett, és jó alaposan meglóbálta lábait, aminek következtében a két csizma a szoba két ellentétes sarkában landolt, az egyik a könyvespolc előtt, a másik kis híján egy virágcserépben.

– Légy szíves, ne csináld ezt. Szeretném tudni, mi a baj. Amikor hívtál, hallottam a hangodon, hogy baj van.

Leült a lány mellé a földre, aki addigra már ismét a hasán feküdt, kibontotta a paklit és egy kártyavárat kezdett építeni. Letette mellé az üveggolyós dobozt.

– Köszi.

– Figyelj rám kérlek.

– Ott útban leszel – figyelmeztette a lány, mintha meg se hallotta volna a férfi szavait.

Látta, hogy hiába, nem tud vele mit kezdeni. Fölült a kanapéra, onnan figyelte, mit csinál. A lány két tenyerét a földre támasztva hátralökte magát a parkettán, és az előzőleg már odagurított üveggolyókkal egyesével célba vette a kártyavárat.

– Nem vagy éhes? Épp enni akartam, amikor hívtál – próbálkozott újra kontaktust teremteni a férfi, de már alig remélte, hogy választ kap. Egyre kevésbé bízott abban, hogy a lány csak szórakozik vele. Kiment a konyhába összeütni valami könnyű vacsorát. A hűtőszekrényt kinyitva rádöbbent, most egyáltalán nem bírna enni. Azon tűnődött, mit kéne tennie.

Végül visszament a nappaliba.

– Ha ezt egy performansznak szánod, akkor nagyon szépen kérlek, hagyd abba. Értettem, azt szeretnéd, hogy jobban figyeljek rád, többet foglalkozzak veled, hát itt vagyok, rád figyelek, veled foglalkozom, elérted, amit akartál, figyelek, csak könyörgöm, hagyd ezt abba.

A lány mintha észre se vette volna őt. Látszólag teljesen belefeledkezett a játékba. Arca már egészen kipirosodott a melegtől, hiszen kabátját még mindig nem vette le. A férfi csak állt, és reménykedett, hogy egyszer csak felpattan, rámosolyog, és azt mondja, vége, kijátszotta magát, csak egy kicsit szüksége volt arra, hogy kiszakadjon a megszokásból, hogy kicsit figyelmen kívül hagyjon mindent, hogy kicsit lekerüljön válláról a felelősség, hogy egy kis időre újra gyerek legyen.

A szobát már beterítették a kártyalapok és a széjjelgurított üveggolyók, mikor arra eszmélt, a lány keresztülvonszol egy babzsákot a szobán, és belevackolja magát.

Mellé térdelt.

– Legalább a kabátodat hadd vegyem le.

Hagyta, hogy lesegítse róla a rámelegedett télikabátot.

A férfi átvizsgálta a kabát zsebeit, hátha abban van a telefonja. Föl akarta hívni a bátyját, hogy vigye haza, vagy bárkit a családjából, elmondani nekik, mi történt. A telefon azonban nem volt sehol. Még egy darabig térdelt mellette, és tűnődött, mit csináljon.

Elővett a szekrényből egy paplant, betakarta. Aztán mellé heveredett a babzsákra, és átölelte.

A művészet sebessége

Fischli_and_WeissSzázadunkban a művészet eddig soha nem is sejtett sebességet ért el. Itt nem a sebesség művészi visszatükrözéséről, megjelenítéséről van szó, amivel többek között a futuristák foglalkoztak, hanem a művészet előállításának, a műalkotások létrehozásának magának a sebességéről. Elsősorban Duchamp ready-made-eljárása növelte a művészet sebességét szinte a szélső határig: ma már elegendő, ha egy művész a valóság tetszőleges töredékét művészetnek tekinti és nevezi, és ez a töredék máris ténylegesen műalkotássá válik. Így a művészet előállítása majdnem a fénysebességnél tart. Az atommag-hasadás mellett valószínűleg a ready-made-eljárás századunk legkiemelkedőbb technikai vívmánya, ha az elért sebességet tekintjük mérvadónak. Ez a megemelkedett sebesség napjainkban egyfajta uralkodó pozíciót biztosít a vizuális művészetek számára, amely akkor válik egyértelművé, ha összehasonlítjuk például a képek és a szövegek létrehozásnak sebességét.

 

De a művészet e szélsőségesen magas sebességet ugyanakkor veszélyesként élik meg és fékezik, éppúgy, ahogy atombombát is csak igen vonakodva használnának. A művészetek története e század elején bekövetkezett felgyorsulásuk után valójában a lelassulásuk története. Itt a leghatékonyabb fék a művészetsebesség számára az újszerűség modern kritériuma. Ugyanis nem mindent ismernek el ténylegesen művészetként, amit az ember művészetnek nyilváníthat. A művészi pillantástól elvárják, hogy az újat mutassa, vagyis valamit, ami még nincs meg a valósan létező művészeti archívumokban. Minthogy ezek az archívumok állandóan megtelőben vannak, a művészeti nyilvánosság pedig nem mindig elég nagyvonalú ahhoz, hogy újként fogadja el a már látottaktól való kisebb-nagyobb eltéréseket, a művészet előállítását idővel egyre inkább fékezi a követelmény, hogy újat kell létrehozni, újnak kell lenni. Az innováció ökonómiája gátolja a féktelen művészet-burjánzást. Az új megkövetelése tehát semmi esetre sem a művészet felgyorsulását szolgálja, hanem a lelassulását. Annak legnagyobb részét, amit művészetként előállítanak – jobban mondva, megpillantanak –, a már létező archívumokkal való összevetés következtében tautologikusnak, redundánsnak, fölöslegesnek érzékelik és elutasítják. Ezért nem mindig a művészet a hibás. Néha a művészet a fényéhez közeli sebességével egyszerűen túl gyorsan mozog, semhogy innovációit kívülről szemlélve újításként rögzíthetnék. A külvilág gyakran semmi újat nem fedez fel ezekben az innovatív elhajlásokban, amelyek hatalmas sebességgel húznak el mellette, és túl kicsinek, túl jelentéktelennek, kivehetetlennek tűnnek – és félredobja őket. A művész jobban jár, ha megfogadja a tanácsot, hogy kissé fékezze magát, és művészetének sebességét igazítsa a rajta kívül zajló élet üteméhez. Így a többiek is pontosabban észlelik és könnyebben követhetik.

 

Fischli és Weiss mindig is nagy lassítók voltak. Ready-made-ekhez hasonló tárgyaikat ennek megfelelően fáradságos, unalmas munkával faragják ki poliuretánból, ahelyett, hogy az említett fénysebességgel egyszerűen kiválasztanák őket a környező valóságból. Ezzel a művészek látszólag a kézműves munka normális iramához igazodtak, és megközelítették az életszerű időérzékelést. Csakhogy ezzel van egy kis probléma: ezt a lassítást éppen kívülről nem lehet észrevenni, mivel a kifaragott tárgyak külsőleg úgy néznek ki, mintha egyszerűen akárhonnan előhalászott ready-made-ek lennének. Fischli és Weiss tehát a kézművesség eszközeivel szimulálja a ready-made-eljárást – ez a folyamat megfordítja gépesített korunk bevett gyakorlatát, azaz a kézműves munka ipari eszközökkel megvalósuló színlelését.

 

Mint ilyen esetben mindig, ennek a megfordításnak is rögtön számtalan oka, eredetének rengeteg magyarázata akad. A stratégia egyik következménye viszont egyértelműen az, hogy a művészeknek lehetőségük nyílik még egyszer ready-made-eket kiállítani, anélkül, hogy ki lennének téve a szemrehányásoknak, melyek szerint alkotásuk nem új. Hiszen a ready-made-ek kézműves előállítása még akkor is – és különösen akkor – új, ha egyáltalán észre se lehet venni. Ezáltal Fischli és Weiss ellenáll a fékező hatásnak, amit az új megkövetelése jelent művészetük sebessége számára; zavartalanul és cenzúrázatlanul mindent idézhetnek az életből, amit csak kedvük tartja, amennyiben veszik a fáradságot, hogy kézművesként megkettőzzék az idézett tárgyat.  A művészet előállításának folyamatát lelassítják tehát az egyik síkon, de ez Fischli és Weiss esetében arra szolgál, hogy megnöveljék művészetük sebességét egy másik, sokkal fontosabb szinten. És ez a megemelkedett sebesség ismét feljogosítja a művészeket olyan dolgok élvezetére, amelyek egyébként az innovációs cenzúrának estek volna áldozatul. Ugyanez érvényes kirándulás-videóikra is, amelyeket a velencei biennálé alklamából állítanak ki.

 

Fischli_and_Weiss_archiveMi érdemel figyelmet, és mi nem? Állandóan képek sokaságával kerülünk szembe – ezek közül melyeket kell értékesnek tekintenünk és kiválasztanunk, hogy a többit, az értékteleneket kiűzhessük emlékezetünkből? Milyen szempontokat kell figyelembe vennünk? Fischli és Weiss különösen érzékeny a képek kiválasztása kapcsán fellépő bizonytalanságra, mivel hosszú ideig foglalkoztak a ready-made-eljárással, amelynek középpontjában a válogatási kritériumokra irányuló kérdés áll.

 

Egy kép lehet festői, izgalmas, romantikus, komor, homályos, szuggesztív vagy furcsa. Mindez azonban nem lehet válogatási szempont egy hivatásos művésznek: neki új, még nem látott, még nem mutatott képekre van szüksége, amelyek egyetlen meghatározott kategóriába sem illenek. Elméjében még egyszer intenzíven végigpörgetheti a képeket, és ezt gyorsan meg is teszi, de a bizonytalanság megmarad, és megbénít minden döntésre vonatkozó eltökéltséget. Mindaz, amit az ember el tud képzelni, nem újnak tűnik, hanem triviálisnak és fölöslegesnek. A képzelőerő sebessége zsákutcába vezet, amelyben az embert szétmarja és felemészti a bőség híres zavara, a döntés kínja. Fischli és Weiss fékez, hogy ne jusson ebbe a zsákutcába.

 

A művészek képeket keresve beutazzák Zürichet és környékét, de néha más, távolabbi városokat és vidékeket is felkeresnek, és lefilmezik mindazt, amit az úton látnak. Aztán kiszállnak az autóból, sétálni mennek, különféle helyekre látogatnak, megfigyelik és lefilmezik azt, ami ott történik, végül pedig visszatérnek Zürichbe, útközben is filmezve a mellettük elsuhanó tájat. Az autó gyors, ahogyan ezt már Marinetti is megjegyezte – de nem olyan gyors, mint a képzelet és a pillantás. És nem vetekszik a számunkra ismert film- és videómontázs sebességével sem. Ha Fischli és Weiss pszeudo-ready-made-jeik előállítási sebességét a kézműves munka üteméhez igazították, akkor új videós alkotásaik a civilizált semmittevés időkezelését idézik meg: a mindenféle sürgetéstől, nyomástól mentes, szabad, kontemplatív időtöltéshez tartozik ez, a meghatározatlan és kötetlen kíváncsisághoz, a befejezett munkanapot követő vagy hétvégi kikapcsolódás szabadidejéhez. És ez megintcsak művészetük megnövekedett sebessége, amely lehetővé teszi, hogy az emberi létezés ráérős lassúságát szimulálják.

 

Fischli és Weiss kirándulás-videóinak lassúságát egyébként nem a tempó művi lelassítása hozza létre, amelyet ma egy film vagy videó esetében normálisnak érzékelünk, mivel megfelel a televízió médiumával kapcsolatban szerzett mindennapi tapasztalatunknak. A televíziós műsorok szokványos tempójának gyorsítása vagy lassítása manapság a legelterjedtebb fogás a művészi filmek és videók előállításában. Egy művészinek elképzelt film- vagy videóprodukciót rendszerint rögtön fel lehet ismerni arról, hogy ezekben az idő gyorsabban vagy lassabban telik, mint a televízióban, vagy éppenséggel körkörös, egyes képek és jelenetek folyton ismétlődnek. Ezzel szemben Fischli és Weiss kirándulás-videóikban ready-made-ként idézik a mai televízió időkezelését, időérzékét. És az általuk felvett képsorok pusztán vizuálisan sem mondanak ellent a mai tévénéző szokásos esztétikai elképzeléseinek. Ezekben a képekben nincs semmi specifikusan művészi, azaz szándékosan deformált, ugyanakkor a videók nem utalnak az amatőr felvételek esztétikájára sem, ami szintén gyakran minősül a művésziesség sajátosságának.

 

Fischli és Weiss videói sokkal inkább egy normális, kézműves munkához igazított és a mesterember ügyességével találóan kikerekített televízióesztétika benyomását keltik, amelytől az új képek keresésével elfoglalt mai videóművészet éppen szándékosan leválóban van. Ezáltal jön létre a megnövekedett sebesség már ismert effektusa, ami a ready-made-eljárásra jellemző. A művészi videóknak rövideknek kell lenniük, mivel új képeket feltalálni, előállítani és megnézni igen fáradságos: minden ilyen kreatív videós műalkotás hosszú, időigényes, nehézkes keresés és erőfeszítés eredménye. Ezzel szemben az alaposan ismert televíziós manírban a videók akár nagy számban  is viszonylag könnyen előállíthatók, ez szapora munka [a nagy szám nem a sokszorosításra, hanem a gyarapodásra vonatkozik]. És könnyű őket megnézni is. Ezáltal Fischli és Weiss számottevő időbeli előnyre tesz szert, és viszonylag rövid időn belül sok mindent előállíthat.

Ez az időtöbblet – nem a prousti újra elnyert (megtalált) idő, hanem egyszerűen újólag nyert idő – lényegileg mutathatja akár Fischli és Weiss kirándulás-videóinak tulajdonképpeni témáját. A hagyományos, tárgyakkal és individuális képekkel dolgozó ready-made-esztétika nem tudta teljesen megvalósítani ezt az időtöbbletet, mivel a szükségszerűen véges kiállítótér korlátozta a képek hirtelen gyarapodását. Ennek ellenére a művészek mindig is igen járatosak voltak a nyert, a meg- és elnyert idő tematikájában. Andy Warhol mondta egyszer, hogy minden kép rossz, ami öt percnél hosszabb ideig készül. Andy Warhol volt az is, aki valóban felfogta, micsoda lehetőségeket rejt a film médiuma az időbeli többlet megvalósításának szempontjából. Ezt mutatja többek között Empire State Building című filmje, amely annak a kibontakozási folyamatnak a kezdetén áll, ami Fischli és Weiss kirándulás-videóihoz is vezetett. Először nyílik itt lehetőség arra, hogy a művész és a szemlélő közötti időbeli arány megforduljon. Korábban a művész sok időt fektetett egy műalkotás megteremtésébe, amelyet aztán a szemlélő egy pillantással átfoghatott: az időviszonyok viselkedése így a szemlélőnek javára, a művésznek inkább kárára vált. És ez bizonyára még mindig érvényes egy művészi filmre, amelynek elkészítésére sokkal több időt fordítanak, mint amennyit maga a film tart. Ezzel szemben Warhol Empire State Building című filmjének felvételére, elkészítésére szánt idő megfelel a megtekintéséhez szükséges időnek. A nézőnek most ugyanannyi időt kell fektetnie a maga munkájába, amivel a műalkotást érzékeli, befogadja, amennyit a művész fordított annak előállítására. Azt már Duchamp is kijelentette, hogy a műalkotás csak a szemlélő pillantása által jön létre. És ahogyan ez ilyen esetekben mindig bekövetkezik, a kiváltság gyorsan átalakult kötelezettséggé.

 

Warholnál mégsem kellett megnézni az egész filmet ahhoz, hogy megragadjunk és rögzítsünk belőle valamit, megfogalmazzunk róla egy kijelentést. Elég volt, ha a szemlélőnek egy idő után azt mondták: „… és így folytatódik.” Ezáltal Warhol bizonyos engedményt tett a közönség elvárásainak, minthogy a publikum ahhoz van szokva, hogy ha nem is egy pillantással, de mégis belátható (és lehetőleg rövid) időn belül felfogja a műalkotást. Fischli és Weiss már nem tesz ilyen engedményt. A kirándulás-videókban dokumentált utazásaik a művészeket egyik helyről a másikra vezetik, és tetszőlegesen folytathatók. És ezekről a videókról minden elmondható, csak az nem, hogy egyhangúak. Egyes esetekben az, ami látható, kifejezetten izgalmas és szokatlan (pl. egy állatkórház), szép és poétikus (a hegyi tájak), furcsa (hadgyakorlat a hegyekben, tank, techno-parti), vagy éppen informatív jellegű (a fejés, a vadászat ábrázolása) – ugyanakkor mindez banális is, hiszen már századjára nézhetjük végig. A képsorok viszonylagos besorolhatósága, súlya és jelentősége azonban csak a teljes áttekintéséből, az összkép ismeretéből fakadhat, minthogy a művészek projektjének egésze az életen át vezető felfedezőutazásnak mutatkozik, amely csak teljes totalitásában kölcsönözhet értelmet az utazás egyes állomásainak. A nehézség nemcsak abban rejlik, hogy a művészek, mint minden ember, végesek és halandók, és ez megakadályozza őket abban, hogy teljes összképet alkossanak, az egészet áttekintsék. A szemlélő azt érzi, hogy rá még sanyarúbb sors méretett, még siralmasabb helyzetbe került, hiszen normális életsebességénél fogva még azt sem érheti el, amit a művészek meglátogathattak és megnézhettek.

 

A televízióban egy normális tudósítást arra szorítanak, hogy rövid legyen. És e rövid idő alatt az illető adásnak olyan kijelentést kell tennie, amely lezártságot kölcsönöz neki. Fischli és Weiss kirándulás-filmjei nem sugallnak ilyen egyértelmű kijelentést. Sokkal inkább azt a vágyat fejezik ki, hogy az ember egyszerűen kimenjen a szabadba, és körülnézzen, nem-e történik ott valami érdekes. Ilyen hozzáállást viszont senki nem engedhet meg magának, aki hivatásosan a médiákban dolgozik, és egy bizonyos, nyilvános érdeklődésre számot tartó témát követ nyomon. A valóság iránti bizonytalan, kötetlen és minden új benyomásra nyitott érdeklődés, ami Fischli és Weiss videóiban megnyilvánul, éppen nem-hivatásosnak bizonyul, és inkább tiszta szabadidős tevékenységnek, vagy egyfajta hobbinak tűnik. Ezáltal a válogatási kritériumokra irányuló kérdést is kijátsszák: az ember szabadidejében minden elképzelhető dologgal foglalkozhat, ezek nincsenek alávetve semmilyen cenzúrának relevanciájuk, jelentőségük vagy innovativitásuk tekintetében.

 

Csakhogy egy átlagos kiállítás-látogató, aki arra akarja használni saját szabadidejét, hogy elmenjen Fischli és Weiss kiállítására, és megnézze a munkáikat, aligha rendelkezne elegendő időtartalékkal ahhoz, hogy a művészek által lefilmezett összes utazást ugyanolyan ütemben végigkövesse, és osztatlan figyelemmel kísérje. Inkább itt-ott elidőz egy darabig egy-egy képernyő előtt, aztán egy következőhöz lép, majd továbbmegy – egyre tovább és tovább, úgyhogy végső soron az egész munkának csak töredékeit, vizuális foszlányait látja, és megmarad a bizonytalanságban, vajon megragadta-e a mű egészének összprojektjét. Az szemlélő időbeli relációja Fischli és Weiss műalkotásához hasonlít ahhoz az időviszonylathoz, amelyben az ember általában áll az élet egészéhez képest. Az embernek strukturálisan túl kevés ideje van arra, hogy az életet a maga teljességében lássa és megragadja, fel- és átfogja – ugyanígy a szemlélő nem nézheti meg és nem értheti meg Fischli és Weiss egész alkotását, mivel a művészeknek a mai művészet sebessége időbeli előnyt biztosít, és ezt ők arra használják, hogy alkotásukat egy láthatatlan időfallal elválasszák a szemlélőtől.  Bizonyára elképzelhető, hogy valaki ténylegesen időt szakít Fischli és Weiss teljes műalkotásának megtekintésére. Ez elméletileg lehetséges lenne. Csakhogy egy ilyen döntés nem felel meg a művészetrecepció mai működését meghatározó normális és továbbra is érvényes feltételeknek. Továbbá az egész műalkotás megnézése csak oda vezetne, hogy a művészek folytatnák azt, mivel ez a munka valójában lezárhatatlan.

 

Kirándulás-videóikban Fischli és Weiss megtagadják a szemlélőtől az áttekinthetőségre való jogát, ami hagyományosan megilleti őt. A művésztől általában elvárják, hogy az átláthatatlan és ezáltal frusztráló valóságot zárt formába öntse, amely ezt a realitást legalább vizuálisan fogyaszthatóvá teszi. Ha egy művészi forma nyitottként van megszerkesztve, mint ilyen akkor is átfogható és azonosítható egyetlen pillantással. Fischli és Weiss munkájáról viszont nem lehet tudni, hogy milyen a végérvényes formája – talán mégis rejt magában valamiféle szimmetriát, ami csak minden videó megtekintése után mutatkozik meg. A műalkotás teljessége meghaladja a szemlélő nemcsak lelki-szellemi, hanem fizikai erőit is: fáraszt. E mű befogadásának talán az lenne a legalkalmasabb módja, hogy a saját lakásunkban nap mint nap nézzük – a mindennapos tévézés helyett. Vagy a mindennapi élet pótlékaként.

 

Peter-Fischli-et-David-WeissA ready-made-eljárás abból áll, hogy a mindennapi életből származó tárgyakat átviszik a művészet tartományába. Fischli és Weiss a semmittevés, a kötetlen, szabad időtöltés ütemét helyezik át a szakmai életbe. Ezzel két tekintetben is időt nyernek: először is megszabadítják magukat a munkahelyi nyűgöktől, amelyek sok időt rabolnak, másrészt pedig szabadidejüket kitágítják a munkaidőre is, anélkül, hogy ez hivatásukat veszélyeztetné. Társadalmunkban csak egy művész engedhet meg magának ilyesmit. Rendszerint a művész viszonzásképpen kötelességének érzi, hogy sűrített és fogyasztható rövid formában megmutassa a társadalomnak, mi mindent látott a magányos szemlélődés óráiban. Fischli és Weiss is megteszi ezt – de nem rövidítve, hanem teljes terjedelmében.

 

A különbség nem tűnik olyan számottevőnek, mégis meghatározó. És ezért Fischli és Weiss munkája, ami első pillantásra olyan ártalmatlannak néz ki, valójában nem ismer könyörületet. Hiszen belekényszeríti a szemlélőt az idő szűkösségének ökonómiájába, és ezzel megint olyan helyzetbe hozza, amitől már az igazi életben is eléggé frusztrált: szembesíti annak lehetetlenségével, hogy áttekintse a kínálkozó vizuális tapasztalat egészét. És a szemlélő pontosan ott éli át ezt az ismételt frusztrációt, ahol valójában kielégülést vár a művészettől. Századunkban a művészet sok tabut megsértett. Ezek a megszegések (megtörések) azonban nemcsak láthatóak voltak, hanem még meg is növelték a művészet láthatóságát. Ezzel szemben most a művészeti szcéna több terében is olyan mozgalmat hirdetnek meg (olyan mozgalom jelentkezik), amely kivezet a láthatóság tartományából. A befogadót egyre inkább olyan művekkel szembesítik, amelyek talán még jobban elsiklanak pillantása elől, mint maga az élet. A láthatatlant láthatóvá tétele helyett, amit hagyományosan a művészet feladatának tekintettek, Fischli és Weiss valami igencsak láthatót – éspedig a svájci mindennapokat – tesznek láthatatlanná, mivel elrejtik azt videóik hosszúságában. Így válik a banális titokzatossá egy olyan időben, amikor a titokzatos túl banálissá lett.

 

Ez azonban csak addig bosszantó, amíg valami mást várunk el a művészettől. Amint a szemlélő elfogadta az idő szűkössége által meghatározott sorsát, elkezdi ezt az új, félig látható művészetet is élvezni, ahogyan azt az életben is tesszük, amikor például egy tévéüzlet kirakata előtt vagy a repülőtéren egy televíziókészülék mellett elhaladunk, rávetünk egy pillantást, és egy percre megállunk a megmutatkozó dolgok vonzásában, hogy aztán a következő pillanatban elforduljunk és továbbmenjünk.  

 

Groys, Boris: Die Geschwindigkeit der Kunst. In: Uő: Kunst-Kommentare. Wien: Passagen Verlag, 1997. 139-147.

 

András Orsolya fordítása

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info