Csillagködben II. (Repülő!)

(Repülő!)

Éppen akkor értem oda, amikor a Nagy ott járt, hogy a csoport létszáma tizenhárom, nem hiányzik senki, felmentést ne… ja de felmentést kér a Boldog, javított gyorsan. Ja de felmentést kér, ismételte meg a Herczeg, ja de miért kér felmentést a Boldog? Tán a fejecskéje fáj? Vagy a hasikája fáj? Vagy micsodája már megint??? A kis lelke, mi? Boldog! Tán csak nem hogy szomorúak a boldogok? Mert nem vigasztaltatnak meg, he? Nézze meg az ember!

            Néztem én, és láttam, hogy nincs jó kedvében a Herczeg, pedig idén még nem is kértem felmentést, csak egyszer, akkor is a térdem volt felhorzsolva, de tényleg, de ő láthatóan azt sem hitte el, és mégsem engedte meg, hogy megmutassam neki. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy anyád, de aztán csak annyit válaszoltam, hogy a torkom, az fáj. A hangom rekedtes volt, pont, mint egy hétpróbás szimulánsnak, pedig tényleg fájt. Akkor már minden fájt. Á, a torka, így a Herczeg, jól van, akkor pihenjen csak a kisasszony, kímélje a becses hangszalagjait, bár ez itt nem énekóra, itt kuss van, nem igaz? Néhányan röhögcséltek, de a kérdésre válaszul mindenki elhallgatott. Az a helyzet, folytatta a Herczeg, Boldog, de nem rám nézett, hanem a tornasoron futtatta végig a tekintetét, hogy ha nem kérsz ma felmentést, magam kértelek volna meg rá, hogy legyél kedves tartózkodni a tanórán való aktív részvételtől, ugyanis ma test-nevelés órát fogunk tartani, érted, test-nevelést, nem pedig holmi labdázást, egy kis lóti-futival, meg jó sok lazsálással, és semmi kedvem 10 perc után a mentőt hívni érted. Érted?

            Értettem. Még mindig nem rám nézett, hanem a tornasorra, és a tornasor kezdett rosszat sejteni. Pénteken a közmegegyezés szerint kosarazni szoktunk, most is mindenki erre számított, nem pedig test-nevelés órára. Ami a labdázást, a lóti-futit meg a lazsálást illeti, ilyenkor én a Kútásót szoktam fogni, ő meg engem, ami úgy néz ki, hogy le-föl sétálgatunk, tisztes távolból követve az egyes támadásokat, és közben megtárgyalunk ezt-azt. Olyan is volt már, hogy a Kútásó véletlenül kosarat dobott, én meg egyszer elvettem tőle a labdát, de aztán a Mohácsinak adtam, mert kérte, és a többiek majdnem megvertek. Nem volt valami nagy fair play ez a Mohácsi részéről egy rövidlátóval szemben, de a csapatom szerint én voltam a hülye, hiszen ők is integettek. Tényleg mindenki integetett, de én annak dobtam, aki a legközelebb volt, mert bár látni már nem láttam el odáig, dobni még csak-csak el tudtam. Többet inkább nem szereztem meg a labdát a Kútásótól.

            Herczeg azt is közölte még, hogy ezentúl minden hónapban tartunk legalább egy normális test-nevelés órát, és akinek ez nem tetszik, az nyugodtan kérhet felmentést, nekem mindjárt fel is ajánlotta az összes soron következőre, pedig meg sem mukkantam. Aztán kiléptetett minden második embert, és kiküldte őket a szertárba medicinlabdáért, majd pedig mindenféle válogatott borzalom következett: volt sánta róka, négyütemű fekvőtámasz meg lépcsőzés, ahová engem is kihajtott, és odaállított ahhoz az oszlophoz, hogy számoljam a megtett köröket, de hogy kíméljem a torkomat, nem bekiabálnom, hanem mutatnom kellett, és még így is aggódott, nehogy meghúzzam az ujjamat a végén, mert az nyilván nagy tragédia lenne nekem, vigyorgott. Aztán újra bementünk, és előkerültek a kötelek is a bordásfal mögül, meg a zsámolyok, zárásul pedig következett a mélypont, a tűz, víz, repülő. Aki elrontotta, annak ki kellett állnia, és akár erejük fogytán, akár készakarva, a többség gyorsan kihullott, hamarosan már csak hárman ugráltak lihegve. Akkor a Herczeg belefújt a sípjába, Jóború 2, Mózes, Petike, sorolta a talpon maradtakat, majd elküldte őket zuhanyozni, a többieknek meg három kör békaügetést rendelt levezetőnek. Erre a Joború 1, aki csak egy pillanattal hamarabb dőlt ki, mint a 2, nem bírt magával, és felnyögött, hogy ez nem igazság, és a Laczkó már túl későn rúgta bokán, mert a Herczeg felhorkant, hogy valóban, úgyhogy legyen négy; és ha még egy nyikkanást hallani, akkor öt. Hajrá, aki készen van, leléphet.

            – Csak okosan, a segédem mindent lát! – és a sípot letette a padra, hogy csak úgy koppant, részéről lezárva ezzel a testnevelésórát, majd felém fordult, és nyájasan megkérdezte, hogy jobban vagyok-e. Mondtam, nem. Erre ő, hogy látszik rajtam, elég pocsékul nézek ki. Mondtam, tudom. Nem úgy érti, mondta, hanem úgy, hogy látszik, hogy valami bajom van; ő végig figyelt engem, és még mindig ugyanúgy nézek ki, mint amikor bejöttem: hullasápadt arc, vérvörös fülek, higgyem el, ez nem normális. Elhittem. Javasolta, hogy menjek el orvoshoz, ő majd szól a Szentmiklósinénak. Most-most, mire várok. És menjek szépen haza, és pihenjem ki magam. És néha kocogjak a nővéremmel, az jót fog tenni. És ne szívjak mellre mindent, és ha most rossz is, azért még olyan is lesz majd, hogy jó, neki elhihetem. Jó. És köszönöm. Csókolom.

            Mire kicsöngettek, már az utcán, mire be, a rendelőben voltam. Körülöttem üvöltő csecsemők és gyerekek és anyukák, nagy részük alig valamivel idősebb a nővéremnél, de a szemük fele akkorának tűnt, mint az övé, a szájuk kicserepesedett, és a hajuk sem volt különb állapotban, mint az enyém. Ott volt köztük a Feri felesége; ő is eléggé rosszul nézett ki, és nemcsak a Sziszivel vagy a korábbi önmagával összehasonlítva, hanem úgy általában is. Így utólag elég nehéz megmagyarázni, hogy miért ültem ott egy órát a taknyos bőgőmasinák között egy hülye igazolás miatt abban az állapotban, alighanem képtelen voltam felállni, de aztán egy kisfiú lehányta a cipőmet, és ez éppen elég volt ahhoz, hogy kimozdítson a holtpontról. Amíg lemostam a vécében, egyúttal levakarva róla a friss festés nagy részét, szólítottak, de helyettem a hányós kisgyerekkel mentek be, aztán mire kijöttem, egy nő már ott állt szorosan az ajtónál, hogy ő csak gyógyszerért jött, a következő meg csak injekcióra, az pedig soron kívüli, ha nem tudnám, én meg inkább nem álltam le vitatkozni, féltem, hogy egy tanítási napon belül másodszor is megütnék egy édesanyát, azt pedig már nehéz lenne kimagyarázni. Aztán már csak a Feri felesége volt hátra, meg a kislánya, őket meg nem tudom, miért, de előre engedtem, igazán nem vártam köszönetet érte.

            Dél körül aztán bejutottam, a doktor néni pedig nagyon meglepődött, hogy itt lát, és hogy jó ég, mekkorát nőttem. Egészen elérzékenyült. Végre valaki, aki nem taknyoz össze, gondolhatta, és én igyekeztem megfelelni ennek a kimondatlan elvárásnak. Bár az elmúlt évben biztosan nem nőttem egy centit sem, ráhagytam, lehet, hogy azóta nem is jártam nála, különben is, már régen tudtam, hogy ezt a nagyotnövést ahelyett mondják, hogy nahát mennyit híztál, és milyen pattanásos lettél – bár erre is volt példa. Hogy akkor mondjam el, mi fáj, kért, miután arra a kérdésre, hogy mi újság a suliban, nem reagáltam. Akkor nyeltem egyet, a torkod, ugye, kérdezte, én pedig bólogattam, és hogy mondjak egy nagy Á-t, hát mondtam, ő meg hümmögött, hogy végül is egy kicsit piros, most menjek szépen haza, és feküdjek le, szedjek C-vitamint, mára ad igazolást, ha holnapra rosszabb lesz, jöjjek vissza, ha jobb, talán néha eljárhatnék kocogni a nővéremmel, az biztosan jót fog tenni. Higgyem el, ha most rossz is, hamarosan jobb lesz, csak fel a fejjel. Jó, mondtam, és köszönöm. Csókolom!

            Naná, hogy jobb lesz, gondoltam, és mire hazaértem, azt is kitaláltam, hogy fogom csinálni. A kutyát kiengedtem, de amikor rám ugrott, odébb rúgtam, és eltökélten továbbmentem. Kinyitottam a konyhaajtót, aztán elvettem az asztalról a konyhakést, és végigmentem az apa szobáján, aztán át a folyosón, aztán az anyáén, be a miénkbe, és ledobtam a táskát a földre, aztán a kabátomat is, és letérdeltem a szőnyegre, oda, ahová besütött a nap, mint valami rivaldafény, és felhúztam a pulcsim bal ujját, és nekiálltam. Jó sokáig csináltam, egyre vörösebb lett a bőröm, én pedig egyre dühösebb, végül beláttam, hogy nagyon hülye vagyok. Felpattantam, és kirohantam, de a folyosón egyszer csak apába ütköztem, még jó, hogy fel nem nyársaltam.

            Te meg mit csinálsz itt, kérdezte, és a kést nézte a kezemben, mire én belekezdtem, hogy az úgy volt, hogy a Herczeg elküldött az orvoshoz, mert szarul voltam, az orvos meg haza, és mivel anya csak egy után jön, vágni akartam magamnak egy szelet kenyeret, de akkor meg eszembe jutott hirtelen valami, és beszaladtam, a TV miatt volt, be akartam kapcsolni, hogy legyen zene, és ennyi. És csend volt, egy légy zümmögött csak bele a magyarázkodásba, hát ezek sosem döglenek meg? Aztán meg hallottam, hogy jön valaki, és megijedtem, pontosítottam még. Aha, mondta apa, hát akkor ha beteg vagy, feküdj le, de előtte tekerd fel a fűtést, egy jégverem ez a ház, meg lehet itt fagyni, mondta még, most rohannom kell, csak hazaugrottam valamiért.

            Jó, mondtam, és kikísértem az ajtóig. A szél belekapott a körtefa lehullott leveleiből összehúzott kupacba, nézd, mondta apa, aranysárkány, és rám mosolygott, hát nem szép, kérdezte még, és elment. De, tényleg szép a kertünk az őszi napsütésben, gondoltam, hát akkor gereblyézd is össze újra, amit a szél most szétfújt, és holnap égesd el, addigra talán kiszárad, és közben gondolj a bogarakra, akik benne égnek, és integettem még neki, hátha visszanéz, de nem. Úgyhogy most már egyenesen a fürdőbe mentem, és átkutattam minden zsebet, de már nem bírtam tovább, és sírva fakadtam, hogy egy kurva penge sincs ebben a rohadt házban, csak villanyborotva, meg epilátor, meg kisolló, talán a szemöldököm kéne leborotválni, de inkább beszaladtam a jéghideg szobába, és leroskadtam a szőnyegre, arra a meleg napfoltra a közepén, és csak sírtam, amíg csak bírtam, és csak sírtam, és sírtam.

            Aztán visszamentem a fürdőbe, hogy megmossam az arcom. Kifújtam az orrom is, a zsepi tiszta vér lett, szóval van még remény, gondoltam, csak lógatni kell a fejemet, estére talán elvérzek. De már csak fél óra, jutott eszembe rögtön, és anya hazaér, és mire ezt kigondoltam, már be is hegedt a seb. Visszamentem szépen a szobába, és elővettem a fiókom mélyéről a vastag spirált, amire megtévesztésül azt írtam, hogy Gyakorlófüzet. Nem baj, gondoltam, ha senki sem szeret, legalább van miről verset írni, ez a lényeg, és már írtam is a címet, Csillagködben, és aztán a verset, hogy kibe szerelmes reménytelenül az, aki odafönt van, és egyáltalán minek.

            Gyorsan kész lettem vele, és akkor elolvastam újra, és egészen jó lett, csak egy szót kellett kihúzni, kettőt lecserélni és a végére még egy sort beletenni. És bekapcsoltam a magnót, és énekeltem, hogy nagyon szép, a haja lobog, és feltekertem a hangerőt, aztán a fűtést, és felültem a kályhára, és néztem, ahogy a kismadarak a kertben kaparásznak. És aztán kibújt a nagy fekete kandúr balról, a meggyfa alól, mellén a fehér folttal, jött puhán lépkedve, bajsza megremegett. A szívem majd kiugrott, úgy szurkoltam, de éppen a legjobb résznél bejött anya, töviről-hegyire kifaggatott, pedig már régen tudott mindent, és az ágyba parancsolt. Hozott C-vitamint meg körömvirágteát, aztán kiment, én pedig végre elgondolkodhattam rajta, hogy hétfőtől kezdve minek járok iskolába, de mielőtt még bármit is kitalálhattam volna, elaludtam, és álmomban futottam, és nagyon szép voltam, és a hajam lobogott, és sikerült végre a fektetett dobás is, és mire felébredtem, fent voltak a csillagok az égen, szép volt. 

A k.u.k. hadsereg megjelenése…

In memoriam BMA-MAGD-IR423.1

 

A teremben még a hófehér papíron végigfutó tollak sercegését sem lehetett hallani. Legalábbis eleinte. Aztán mindenki választott a táblára fölvésett feladatok közül, s vagy az osztrák–magyar közös hadsereg gasztronómiájáról, esetleg a prostituáltak és katonák viszonyáról, vagy életvezetési tanácsok a közös hadsereg katonáinak témájában írt. Lassacskán oldódott a hangulat, s a kezdeti ellenkezést felváltotta a feladat megoldására való törekvés. Egyre-másra előkerültek a szabadon használható kötetek és fénymásolatok, s az írásokból legények, altisztek, tisztek ugrottak a porondra.

 

A közlegények zsebre tett kézzel álldogáltak, eleinte zavartan, s megilletődve figyelték a fehér papírosok fölé görnyedő embereket, mivel nem igazán értették, miért is kerültek ide. De minthogy most sem erősen vettek tudomást róluk, hamarosan az egyik sarokban kis kört alkottak és rágyújtottak. A szolgálat alól ideggyengeség miatt felmentett Infanterist Csupak civilben érkezett, hosszú gulyásgúnyában, s többek között ennek köszönhetően volt nála egy csomag cigi is, amit előzékenyen körbekínált. Infanterist Alexander Bézső, Kovács Márton közvitéz, Kaál Samu és Joseph, a másik tisztiszolga örömmel éltek a lehetőséggel, s elégedetten szívták tüdejükre az Alföldön megtermelt dohány keserű füstjét. Ilyet szívtak a negyvenhatosok, mondta kaján vigyorral Infanterist Csupak, főként, ha már hazatértek, tette hozzá még, kicsit halkabban.

  

Ez utóbbi mondatra a hófehér lap fölé görnyedők közül többen is felkapták a fejüket, pillanatra elgondolkoztak, de aztán ismét visszahajoltak, némelyek őrült módra kezdték lapozgatni a fénymásolatokat, s időközben elkészült vázlataikhoz hozzátoldottak még egy-egy kifejezést.

 

Az időközben kissé megőszült, ámbár még mindig fess Gustl és Anton Lerch, ez utóbbi kis lyukkal a homloka közepén, a közlegényektől távolabb ácsorgott, s meglepetten figyelték a vizsgázókat, majd egymás szavába vágva kalandjaikat kezdték mesélni. S ha másban nem is, de abban kiválóan megegyeztek, hogy mind Stefi, mind Vuic egyedülállóak voltak a maguk nemében, még akkor is, tette hozzá sunyin körbepillantva Gustl, ha nem is mindenben felelnének meg a mai kor elvárásainak.

 hadnagy

Talán tovább is folytatódott volna a társalgás, ha a szanaszét álldogáló tisztek közül nem lép elő Rofrano báró, aki egyetlen pillantással szétválasztotta Gustlt és Antont, akik között már-már barátivá oldódott a csevej. Lerch óvatosan, alázatos kutyatekintettel lépett hátra, s finoman félresimította homlokába hulló fürtjeit, majd határozott lépéssel a negyvenhatosok egy őrmestere és amellé a kis csöndes huszárkáplár mellé sorolt be, akik halkan pusmogtak kissé távolabb a legénységi állománytól. Rofrano kapitány ekkor visszalépett, és kivett egy szál Virginiát Wilhelm Kasda főhadnagy tárcájából. A főhadnagy előzékenyen kínálta körbe a szivarkákat, és Ullrich főhadnagyon kívül mindenki kiszolgálta magát. Azaz mindenki, akinek felajánlották. Mert hát Kasda főhadnagy hanyag eleganciával kattintotta össze tárcáját, éppen akkor, amikor Vallon Hugó, volt gyalogsági hadnagy és Otto von Bogner, egykori főhadnagy egyszerre nyúltak a szivarkák irányába. Szivart így nem kaptak, de még az egyik asztal mellett búslakodó Ullrich főhadnagy is észrevette Hugó kezén a gyűrűt, mely – főként poétikus lelkű tisztünk szempontjából – ha nem is volt fegyvertény, de mindenképpen felért egy pompázatos rózsakerttel.

 

És a szivarkák füstjében felengedő Kasda főhadnagy az egyik asztalhoz lépve egy pakli kártyát vett elő zsebéből. Játszhatnánk egyet, nézett körül, mire a tisztek megcsóválták a fejüket. Wili, Wili, nem gondolod, hogy elég volt a játékból, mosolyodott el egy délceg huszárhadnagy, aki közben fegyelmező tekintettel intette csöndesebb kvaterkázásra a terem másik sarkában nevetgélő Kaál Samut. A tisztiszolga azonnal elhallgatott. Gustl szokásához híven magában motyogott, valami párbajt emlegetett, de senki sem figyelt rá. Mióta volt az a kis botránya az orvossal, azóta megtűrték ugyan, de komolyan nem vették. Így hát csak motyogott, párbajról, nőkről, színházról, aztán nőkről és megint csak nőkről.

 

Máskülönben éppen Ullrich főhadnagy volt az, aki egy idő után megunta a fegyelmezett várakozást, körbesétált a teremben, s hol itt, hol ott ragadt le néhány pillanatra, beleolvasva a közben egyre sűrűbben teleírt papírosokba. Néhány lázadó gondolattól megihletődve odasompolygott a tiszti kompánia szélén kesergő Udvardy Pál főhadnagyhoz, s miután hevesen gesztikulálva megtárgyalták a lehetőségeiket, Ullrich főhadnagy mély levegőt vett és odalépett Rofrano kapitány elé. Kihúzta magát, sarkát összecsapva tisztelgett, s engedélyt kért szólni.

 

A többiek – még a távolabb álldogáló Kaál Samuék is – aggódva pillantottak a századparancsnok előtt magához képest is feszesen álló tisztre. Azt mind tudták, hogyha Ullrich főhadnagy megszólal, mi több, jelentést tesz, annak jó vége nem lesz. Tudta ezt Udvardy Pál főhadnagy is, akit a szolgálati szabályzat iránti ellenérzései és népet, nemzetet, hazát jobbító szándékai és ennek az ezredparancsnokság részéről történő tökéletes elutasítása olyan mély depresszióba süllyesztettek, hogy abból talán csak Ullrich botrányos megszólalása zökkenthette volna ki.

 

Volna, mert végül a főhadnagy nem kapott szót. És ez nem Rofrano vérteskapitányon múlt, hiszen a századparancsnok jól tudta, nem tagadhatja meg magától és századától, főként a vigyázzállásba merevedett Ullrich főhadnagytól az előírásban is rögzített megszólalás lehetőségét. Így hát beletörődve az elkerülhetetlenbe, szemét szigorúan tisztjére szegezve, kezét óvatosan a pisztolytáskájára csúsztatta, s rezzenéstelen arccal készült kiadni az engedélyt jelentő parancsot.

 

Ekkor több dolog is történt. Az A épület negyedik emeletén, a 429-es teremben, 11 óra 18 perckor Rofrano kapitány ismerős mozdulatára Anton Lerch strázsamester mintha tett volna egy lépést hátra. A kis huszárkáplár összerezzent, és minden irtózása ellenére őrmestere takarásába lépett. Gustl, Kasda, Udvardy és a többi tisztek kihúzták magukat. És mielőtt még a századparancsnok kiszáradt ajkát elhagyta volna a vezényszó, minden előzetes jelzés és engedélykérés nélkül az egyik papír fölé görnyedő vizsgázó fölpattant, s teleírt lapjával a katedrához sietett.

 

Végeztem, mondta kissé izgatottan, majd a közlegények, altisztek és tisztek csodálkozó pillantásaitól kísérve kilépett az ajtón. Szabályellenes, gondolta Rofrano, és kioldotta pisztolytáskáját, de amikor a második, a harmadik vizsgázó is hasonlóképpen vonult ki a teremből, meghökkent. Meredten figyelte az elsietőket, s közben nem vette észre, hogy a többiek eltűntek. Előbb Kaál Samu és Joseph, majd a negyvenhatosok őrmestere, Koppel Benedek őrmester, a kis huszárkáplár, aztán Gustl hadnagy, Kasda és Ullrich főhadnagyok. Végezetül Vallon Hugó volt gyalogsági tiszt maradt, aki fejcsóválva pillantott Rofranora, majd hirtelen felszívódott, mint a Virginia édeskés füstje.

 

Ennyi, gondolta keserűen Rofrano, a Wallmoden-vértesek kapitánya, s kényszeredetten visszacsatolta pisztolytáskáját, majd sisakját feltéve, rezzenéstelen arccal, mint ki csatába indul – vagy randevúra, szokta volt mondani az ezredes – kihúzott derékkal kilépett az ajtón.

 

 

 

Mönch von Salzburg: A csordakürt

Jó dolga van
annak, aki nyáron
zavartalan
szundít szalmaágyon
a kiscselédnek
az oldalán:
az ilyen élet
de szép is ám!

 

A kiscseléd
kebelére vonja
a kedvesét,
s oda búja-gondja –
de serken már a
lány hirtelen
a kürt szavára
a rejteken;

 

hogy a gulyát
a csordás kihajtja:
„Kifele hát!
Hé, kifele, rajta!” –
kedvtelve fáradt,
most felijed:
fejésre várnak
a tehenek.

 

„Édes társam, maradásom nincsen,
túl soká aludtunk, válni kell.”
„Menj, kedves, ha úgy akarja Isten,
de én bizony nem engedlek el.”
„A tehén még nincs megfejve,
azért sietek:
megszólnak, ha szégyenszemre
utolsó leszek.”

 

Egy talpraesett kiscseléd
jól tudja, mi való:
hogy miképp tölti örömét,
azért ne érje szó.

 

„Én szívemnek drága kincse, érzem,
hogy te hozzám milyen csalfa vagy.”
„Nem maradhatok tovább: ha késem,
kiadják tüstént az utamat.

 

Havasi Attila fordítása

Anyajegyek, apajegyek (Patrick de Mela: Fordított)

A mentségeimet nem sorolom.

Ahol számít a szeretet, ott mindannyian áttetszőek vagyunk.

De kérlek, minél előbb indulj el Bretagne-ba, és keresd meg a gyerekeimet! Nem adok melléd katonákat, az a mamlasz, akit a férjednek nevezel, majd megvéd téged. De azt mondják rólad, hogy félig-meddig tündér vagy. Szükséged van-e egyáltalán bármi védelemre?

Ahogy eléred Bretagne-t, menj Galhan kikötőjébe! A romos majorság mellett találsz egy halászcsaládot, náluk rejtettem el a gyerekeimet. Nézd meg, van-e takarójuk, ennivalójuk, és van-e valamire szükségük?

Talán emlékszik a nagyobbik fiam, hogy trónörökösnek született. De te ne plántálj hiú ábrándokat a fejébe! Mondd meg neki, hogy nincs más dolga, mint hogy megérje a felnőttkort, és jó halász legyen.

 

És vésd a fejébe: eszébe ne jusson megkeresni engem.

 Hildi

 

A tarisznyából diszkrét csörrenés. Kis útravaló: tizenöt cirkalmas aranytallér a gyerekek apjának, a halott Vilmos hercegnek  a képmásával.

Sjön szeme csak úgy ragyogott, őt egészen felvillanyozta ez a kis kiküldetés. Hiszen öt nap alatt még az üres gyomor eltelik, a lélek pedig megcsömörlik az örökös lustálkodásból. No és a tavasz! Ez a mindent beborító virágpor! Ilyen időkben még egy csellengő parasztfiú is hős lovagnak képzeli magát, igazi hősnek, akit titkos feladat űz a személyes sorsát beteljesítő kastélyhoz. No és Bretagne! Azok a vastag kenyerek, azok a sziklák közt lapuló tündérek, és micsoda nevek! Farfaxcorhigan, Iterstexrieia… Hát mikor menjen az ember világgá, ha nem májusban, mikor a rémálmok is kezesebbek, és könnyen beleférnek az utazók tarisznyájába.

Pedig a feladat – és azt Riolda nagyon jól tudta –, rémálmok nélkül sem volt felemelő. Tudtára adni három kisgyereknek, hogy amit eddig hittek, az mind képzelgés, lári-fári, és soha többé nem hallanak majd az anyjukról. És ha most éppen Bretagne-ban járvány van? Éhínség, tűzvész? Vagy csak a Nagy Világhódító Ez-vagy-Az tart a földjén seregszemlét? Vagy meghalt a derék, jó halász – bekapta egy nagy hal, vagy csak úgy egyszerűen összeesett az udvarán – akkor hol, kinél keresse Hildi kicsinyeit?

Túsz minden gyerek. A jó vagy  a rossz szülők túsza, egyre megy.

– Ha megtaláljuk őket, akkor nem jövünk vissza – fogadkozott Riolda.

Tizenöt arany és három gyerek: Vilmos, Erec, Ilfid. No de mit számít tizenöt arany, ahol úgyis éhínség jön, mert még csak be sem vetették a földeket? Ki fogja megemészteni akkor majd a szakadozott szélű pénzérméket? Talán úgy kell érteni a levelet: ez a pénz az ő jutalmuk itt, a tarisznyában.

De Sjön olykor-olykor egészen rémisztő volt. Rendre összekeverte a Haraldokat a Vilmosokkal, a Kunigundákat a Hildigundokkal, de Riolda gondolataiba belelátott.

–Te csak ne is gondolj erre! Mi becsületesek vagyunk!

Riolda bólogatott: hiszen hogyne-hogyne, mi-mind-a-ketten... No de a levélből még az sem derül ki, hogy Hildi szeretné-e tudni egyáltalán, hogy mit esznek, vagy mit isznak a gyerekei… Hiába, aki a hercegi trónig vitte, annak nem lehetnek puhák a csontjai, akkor sem, ha az ünnepi ruháiban olyan ínycsiklandóan puhának és habosnak tűnik.

– És mi történik majd a fogadott gyerekekeivell? Akikről azt hiszik, a hercegné édes gyerekei?

Riolda legyintett. Ugyan mi történhetne a felesleges gyerekekkel, ha megszületik az új herceg örököse? – Elesnek, leesnek, félrenyelnek – de hirtelen reszketni kezdett. – Mégcsak nem is a halál a legfélelmetesebb! Az csak jön-megy!  Egyetlenegyszer…A nagyobbik gyerek már érzi, hogy hiába fogad szót, előbb-utóbb úgyis végeznek vele.

Sjön megrázkódott.

És természetesen egyetértett: mire várnának még itt?

 

Május végén Normandiában könnyű szőttes borul a sziklákra, bolondos eső a sok ragyogás, napsütés után. Riolda már-már látta a tündéri ujjakat, amik a finom esőszálakat könnyedén egymásba sodorják. Micsoda szabadság! Ahogy elhagyták az illerheini országutat, letelepedtek egy elhagyott udvarház tornácára, és nagy nyugalommal kibontogatták a kosarakat. Nyúlaprólék, malacsült, libacomb, mártás, fehér kenyér, friss gesztenyés kenyér.

Kirándulók. Ártatlan, boldog fiatalok.

És falatozás közben Sjön gyerekkori történeteket idézgetett. Hogy a titokban nevelkedő királyfiak hányféle csudálatos hőstettre képesek: testükön titkos anyajegyeket viselnek, bal kezükkel megállítják a napot, jobb kezükben kardokat forgatnak, amiket hajdan sorsukkal együttérző varázslók rejtettek a sziklákba.  A víz megedzette, a könny megedzette, a vér megedzette, a neve is titok – dudorászta Sjön –, anyám szívébe rejtettem el.                 

Méghogy kardok! Anya- és apajegyek, dohogott Riolda. Bélyegek, amivel elátkozott szülők jelölik meg a gyerekeiket! Ő semmi mást nem akart, mint az eső védelmében beóvakodni Sjönnel az elhagyott szobákba. És mindig újra- és újrakezdeni. Nem gondolkodni többet.

Pedig szép útjuk volt. Reggelenként még végigsuhogtak az esőfelhők a parti városok fölött, de a nap gyorsan visszakönyörögte magát, talán hogy üdvözölje az úton szembejövő fiatalokat. A luziaci völgyek között nagyon sokan kóboroltak. És milyen boldogok, frissek, fiatalok, és már-már előkelően soványak, gondolta Riolda. Talán mert annyira örülnek, hogy életben vannak, hogy nincs idejük figyelni a korgó gyomrukra. Vagy belegondolni, hogy kevesen fogják a következő telet is megérni. – Látod, milyen kevés nő van? – kérdezgette Sjön.

Aztán zsombékok, sziklák, új és új elhagyott városok. Énekelve nyargalászó, vagy a sziklák közt kagylókat kutató fiúk. Riolda napról napra szótlanabb lett. Aki az eseményeket a kezében tartva, kényére-kedvére varázsol pártütést, nyomort, háborút, vajon nem kegyelmez meg néha?  Játékból vagy csak a saját teljhatalmában bízva?

 

 

A Galhan fölött öblöcskében nem sok nyoma volt a háborúnak.

Mohos kövekből kirakott tornác, tiszteletreméltó körtefák és egy elszánt tekintetű kisfiú. Riolda már hat évvel ezelőtt, a születésekor a karjában tartotta, de most nem ismerte volna föl, ha csak úgy, az országúton sétafikálva találkoznak. Pedig az ő Vilmosa!

– Alig ismereki rád. Úgy megöregedtél, Riolda!

Riolda meghökkent. Először valami vidámat akart mondani, no, nézd, hányat ugrik az egér, vagy valami más effélét, de odarohant a vízhez, és gyorsan megnézte magát.

Mennyi idő telt el? A víz tükrén ott villódzott a kék köpenye – ajándék Hilditől, hogy megfázz, azt nem venném a lelkemre –, az engedetlen, fekete haja és a saját tizenhat éve, amit két ismeretlentől, anyjától és apjától kapott ajándékba.

De én vajon ráismernék-e magamra, ha szembetalálkoznék önmagammal?

Talán vannak évszakok, mikor az emberek túlontúl gyorsan változnak. Hiszen a kis Vilmosra sem lehet ráismerni: megizmosodott, és valami kiszámított álnokság vette körül.

Hildi sem számolt az idővel. És talán a saját gyermekeit ő is alábecsülte.

– Hoztál nekünk valami ajándékot?

Riolda előhúzott a tarisznyából tíz aranyat és odatette a sült hús maradékához.

De hát hogy kezdje?

– Anyád nem akar látni többet. Azt szeretné, hogy itt maradj Breatgne-ba, fogadj szót nevelőapádnak, és tanuld ki a halászatot. – Kis gondolkodás után odaborította a gyerek lábához az egész tarisznyát. – Tizenöt aranyat küldött. De ötre nekünk van szükségünk. Sjön és én új életet akarunk kezdeni.

A kis Vilmos, mintha Riolda valami felmérhetetlen fontosságú üzenetet adott volna át a nyúlpecsenyével és a lapockacsontokkal, elmélyült képpel bólogatott.

A két kicsi, a pufók Ilfid és vöröses hajú Erec pedig mintha már nem is emlékezett volna Rioldára. De azért felmásztak az ölébe, megkóstolták a maradék pecsenyét, leszopogatták a csontokat, az orrukat beletörölték Riolda szoknyájába, míg ő szépen, lassan visszacsúszott a hercegi dadus szerepébe. Lassabban, ne kapkodj! Rendesen-rágd-meg- nem-a-disznóolban-vagyunk!

Micsoda természetes, szívből jövő gesztusok!

De mintha csak a teste emlékezett volna, a szíve nem. Merevnek érezte magát, mint akinek a háború minden emlékét megfertőzte.

A halász és Sjön viszont úgy társalgott egymással, mint a közeli rokonok, akik kényszerű távollét után örömmel ismerik fel a családi hasonlóságot egymás ábrázatán. Talán már találkozott volna Sjön ezzel a vénemberrel?

Hildi mesebeli, öreg halásza nem is tűnt olyan bárdolatlan fickónak! A viskóját a nagyapjától örökölte, de fiatal éveiben bejárta a tengereket: Írország, Dánia, Izland, Hispánia. – Tizenhét életem van – magyarázta Sjönnek – és ebből a tizenhétből csak tizennégyet használtam el. A maradék hármat ezeknek a gyönyörű gyerekeknek szentelem.

Azt mondják, a tenger nemcsak erőszakossá, hanem érzelmessé is tesz, gondolta Riolda. És milyen rátarti ember! Nem hajolgat le a lapockacsontokért – nem alkuszik, nem hálálkodik, nem kíváncsiskodik, tomboljon bár a rettentő éhínség hetedhétország-szerte. Ám miért kéne annak éheznie, akinek a tenger nemcsak méltóságot, tizenhét életet, hanem kagylót és halat is ad? Lám-lám, a kunyhója tiszta, a körtefái is gondozottak. Ha nincs is külön takarójuk a gyerekeknek, de betevőjük mindig akad.

No de hogy képes Sjön mindenkivel így megszerettetni magát? Még az ilyen rátarti, magukat tizenhétszeres hősnek képzelő vénemberekkel is? És mi az, amivel én, Riolda taszítom el magamtól az egyszerű embereket? Végigsimított az arcán, a haján, aztán újra megnézte a tenyerén a körkörösen egymásba futó vonalkákat. Micsoda barázdák! Se úr, se szolga nem látott ilyet. Talán egy szörnyeteg tenyere, akinek nem tizenhét, hanem csak fél élet jutott.

És töprengés közben nem is vette észre, hogy a kis Vilmos milyen kifinomult bosszúterveket motyog magában. Felperzselem-megölöm-agyönütöm-kiirtom. Felfegyverzett óriások, harcos sasok, váratlan cselvetések, alkalmi szövetségek… A segédcsapatok pedig, dünnyögte Vilmos, Holstein felől lezárják az összes kikötőt. Támadás Dánia felől a piktekkel szövetségben! És Hogmur síkján a döntő párviadal, ahol édesanyjának megrontója, a gaz trónbitorló majd holtan végzi. A végzet igazságos! Halálos sasok marcangolják majd a nyakát, az arcát, a szemeit.

Riolda meggondolatlanul folytatta. A kivégzett mostohaapa fiai, az ő féltestvérei, mesélte, némi lótás-futás után megérkeznek Bretagne-ba, talán ide, ehhez a körtefához. – És meglátod, Vilmos! Hamarosan ők is ábrándozni kezdenek, és pár év múlva, talán épp azon a Hogmur melletti síkon párbajra szólítanak téged. Halálos sasok kaparják ki a szemed, és a fiaid majd földönfutók lesznek. – Riolda felkacagott. – Hát nem lenne jobb véget vetni az egésznek? A disznóságoknak és álnokságoknak? A nagy bosszúterveknek? Elfeledkezni a koronáról, és új életet kezdeni? Talán éppen ebben az öbölben…

A kis Vilmos elszontyolodva hallgatott.

–Te nem közénk való vagy – szólt közbe a halász nyugodtan. – A te véred nem a mi vérünk, az álmaid nem a mi álmaink, te csak megrontod ezt a szegény gyereket.

És mint vala mi jóságos nagyapa, szeretettel végighúzta a kezét Riolda fürtjein: – Nem a hajad a furcsa. Ennél már engedetlenebb fekete hajat is láttam Írországban. Nem is a szemed, hiszen láttam sötétebb kék szemeket is Skóciában. Hanem hogy milyen kékesen csillog a bőröd, és hogy a kisujjad helyén csak egy csonk van. No, hát hadd lássam csak a tenyered! – És nevetve lefogta a kapálózó Rioldát, mintha birkózni akarna.

– Ilyen furcsa, kis keze csak a szorgoknak van. Talán jobban tennéd lányom – folytatta nevetve –, ha a szigeteken túl megkeresnéd a tieidet! Ott talán találnál olyan álmokat, amiket nem szégyellsz.

Riolda visítva felpattant. De Sjön, mint egy kard, amit egy láthatatlan hüvelyből pattintottak elő, máris ott termett közöttük. – Hát te mit képzelsz? – fújt dühösen a halászra. – Ki vagy te? Hát mit képzelsz? Az én Rioldám szép, kedves, okos, hűséges. Süt, főz, hímez, énekel. És ha te még egyszer…

A halász elnevette magát: – Mindennel együtt ti derék fiatalok vagytok. De mivel kettőtök közül a lány az okosabb, talán mégsem ártana megkeresni a tengeren túli rokonokat. Nem csellenghettek csak így, fel-alá ebben az országban.

Sjön sóhajtott, mert tulajdonképpen a tengeren túli rokonok ellen sem volt semmi kifogása. És mivel mindennel és mindenkivel hamar megbékélt, gyorsan a halász családjára terelte a szót. Hogy van a kedves felesége? Hol van az a derék asszony, akire a hercegné utalt a levelében? Talán bent pihen?

A halász büszkén kihúzta magát:

–Hozzám már nem valók se az öregasszonyok, se az ok nélkül óbégató, fiatal lányok. Három napig volt itt a ti hercegnőtök. És három éjszakát szánt rá, hogy gondoskodjék a gyerekeiről. Pompás, friss özvegy! Ha nem is süt, és nem is főz, azért szép és ügyes. Én már megleszek nő nélkül a hátralévő életemben. Itt vannak a csemetéi.

Riolda gyorsan lehajtotta a fejét, hogy kerülje a halász tekintetét.

Hildi hát semmit sem bízott a véletlenre! Felkészülvén a háborúra, felkészülvén a békére is, a hercegné mindent gondosan kitervelt.

 

A halász dudorászva javítgatott valamit, ők pedig egymás kezét fogva hallgattak.

Riolda jól tudta, hogy titokban mind a kettőjükön mulat.

 

Csóka Kata fordítása

 

Régebbiek:

 

http://ujnautilus.info/te-mar-nem-arulhatsz-forditott/ 

http://ujnautilus.info/edes-kicsi-gyermek-forditott/

http://ujnautilus.info/az-idogep-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/tartalek-illuziok-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/az-eroszak-ha-gondosan-vegzik-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/akarhova-akarmeddig-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/a-csontok-gyorsabban-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/ha-a-kod-mela-forditott/

Miért nem vagy igazi férfi? (Patrick de Mela: Fordított)

Többes szám, ismeretlen személy (Patrick de Mela: Fordított)

http: http://ujnautilus.info/tonkremenni-patrick-de-mela-forditott/

//ujnautilus.info/apa-anya-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/nyelv-orszag-mela-forditott/

KNUT ØDEGÅRD: Iskarióti Júdás

 

1.

 

Egy félreeső helyről jött, a júdeai Kariótból,

ahol egy ivóhely – mint síró szem a homokviharban –

tartott életben néhány nyikorgó, szamár húzta kordés

gazdát. Profetikus szavak érkeztek

 

egy imaházból, melyet türelmesen építettek homokból s enyvből, hogy ellenálljon a fekete

szélnek, amely csak úgy jött, majd elült Kariót fölött, fullasztó volt,

mint a Holt-tengerről jött óriási, haldokló madarak verdeső szárnya –

de néha a szél visszatartotta lélegzetét, és az ivóhely – holmi kutacska – szeme

világosan látta odafönt a hömpölygő csillagképeket éjszaka a fekete

 

óceánban. Aztán a falu reggel életre kel, a nap

még a holtakat is melengeti a temetőben, és fiatal nők

tűnnek elő a homokbefútta házakból, mellük tejtől súlyos,

és vizet húznak a kútból. Megmosdatják és bekenik Kariót legifjabb

zsidó lakosait a jó szellőben. Aztán a szél feltámad megint

 

és profetikus szavak szállnak föl, hogy találkozzanak e széllel, mely öregebb,

mint a világ, a semmiből jön, és a semmibe

tart, és e homokszemekből több van, mint égen a csillag,

amikor az Úr megengedi, hogy megszámoljuk őket, több, mint az összes csapás,

amit az Úr választott népének el kell viselnie: sáskákat és skorpiókat

végtelen vándorlásaink során a pusztában, és Róma hitetlenek alkotta légióit

 

és a táj vibrálni kezd a perzselő sivatagi szélben

Kariót fölött.

 

Dávid házából származott, s így távoli

rokona volt annak, akit később Messiásnak hívtak.

 

Azokban a napokban történt, hogy megjelent Augustus

császár rendelete, miszerint mindenkit az égvilágon össze kell írni

egy népszámlálás során, és ment mindenki a maga városába

gyalog, szamárháton vagy kordén, hogy összeírassék. 

Simon felment Kariótból Dávid városába,

Betlehembe, feleségével, Judittal együtt,

aki várandós volt, és az asszony leányával, aki

egy idegen katonától fogant. A katona is a széllel jött.

 

De úgy esett, hogy amíg ott voltak, eljött az ideje

a szülésnek.

És életet adott fiának, az elsőszülöttnek, bebugyolálta

és egy jászolba fektette, mivel nem akadt szoba számukra

a fogadóban.

 

Volt néhány pásztor kint a földeken,

őrizték éjjel a nyájaikat. Azt mondták, egy angyal

állt meg előttük, és az Úr dicsőségének fénye ragyogott

köröttük, és megrémültek.

És az angyal így szólt: „Ne féljetek!

Mert nagy örömöt hirdetek nektek,

és az lesz az egész népnek.

Ma megszületett nektek a megváltó, Krisztus, az Úr,

Dávid városában.”

 

És Judit látta, hogy a pásztorok bejönnek az istállóba,

de egy másik jászolnál állnak meg: a „názáreti József

és Mária” neveket hallotta, míg első, újszülött fiát

feltartotta a pásztorok fekete hátának.

 

Júdás így nézett bele először Jézus szemébe

a csecsszopók homályos, életlen pillantásával –

mint amikor valaki kútba bámul.

 

 

2.

 

Őt felszögezték.

Én pedig nemsokára itt

himbálózom: a fejem

kékes-lila lesz, szemem kiguvad,

a nyelvemből kígyó lesz,

ami a sivatagi homokba lő ki,

s kék, merev vesszőm fehér magvát

kilövelli a szél

üresen tátongó combja közé.

De Ő volt az, aki elárult.

 

Van egy sárga szél, amely 

sosem csitul bennem: az Ő árulása

az enyém volt.

Nem akartam, hogy így legyen.

 

 

3.

 

Nevettek rajtam, mert nagyon későn választottak el.

Amikor jött két kistestvérem, Anyának mindig maradt nekem egy kevés

a mellében. Engem jobban szeretett, mint őket.

Édes tejével a nyelvemen szorosan összezártam

ajkamat, amikor kimentem az örök szélbe.

Az iskolában senki sem volt jobb nálam. Kötöm a csomót a kötélen,

és Anyára gondolok: úgy volt, hogy én szerzek megbecsülést a családnak.

Az ellenségünktől fogant nővérem szégyenét én mostam le

kemény munkával az iskolában.

Már nem emlékszem Apám bőrére: homok és só

jut eszembe, meg pergamen és barna izzadság.

Anyámat és szégyenletes nővéremet örömmel fogadta be

papi családjába.

Mint prédikátor jó hírnek örvendett a juhtenyésztők között

Kariótban és a környező falvakban.

 

Másfél fejjel magasabb voltam a többieknél.

Fel kellett nézniük rám.

Szép fürtű gyerek voltam, aki történelmi

könyveket olvasott: ebben telt örömem,

de dühöm is ezek okozták, és meg akartam menteni ezt az országot.

A dalokat fejből tudtam. Most is itt égnek bennem, ahogy összefonok három szálat:

A kötelet fonom.

A tanítók jobban szerettek, mint a többieket: senki

buzgóbban nem készült a Messiás jövetelére,

hogy igazságot hozzon az elnyomott népnek.

Fel kellett nézniük rám.

Tudtam, hogy a keskeny állam miatt kinevetnek.

 

 

4.

 

Amikor láttam, felismertem Őt,

mintha már láttam volna korábban: gondoltam,

Ő az, akinek jönnie kell. Árulása

az enyém volt.

Nem akartam, hogy így legyen.

Azt mondták, az Ő Anyja is

rovott múltú. Sutyorogták,

hogy nem József az apja.

Ekkor úgy éreztem, még erősebb köztünk a kötelék.

 

Ifjoncként nyurga voltam és vékony.

Magas hangon énekeltem, és pengettem húrokat: akár a mirha,

akár a balzsam, édes, mint a méz és a tej, mondta Anya.

Éjjel van. Ülök a fazekas földjén, fekete gyűrű

a telihold körül. A kötél szálai mint

kígyók tekeregnek a kezemben.

 

Hagytam lenőni a szakállamat az alsó ajkam alatt

a nyakamig, amikor láttam Őt három éve.

Több százan sereglettünk Köré, megismertük

a lélek szelét, amikor beszélt hozzánk.

Amikor kiválasztotta a tizenkettőt, én is köztük voltam.

Kettesével indultunk útnak, hatfelé, s hirdettük,

hogy közel az idő.

 

A sárga szél most már nem annyira gyötör.

Itt ülök ezen a földön, giliszták és bogarak között,

a szél belemászott a testembe.

De amikor bizalmasan suttogott a sima képű

Jánossal, és hátradőlt a szószátyár Péter felé,

Akkor éreztem, hogy a kénköves szél

beszivárog az orromba.

 

Én nem kételkedtem. Amikor a tömegek ellenünk

fordultak, én nem mentem el, mint mások.

Amikor hazatértem Kariótba és prédikáltam,

a tanítók azt mondták, hogy Ő Júda ellensége.

Még szülővárosom porát is leráztam lábamról.

 

Elhagytam Érte Apámat, Anyámat meg a tanítóimat.

Most már Ő volt a mindenem.

 

Olyan különös szeme volt, korábban mintha homályos tükörben vagy kútban

láttam volna már : irdatlan csillagfény-robbanást pillantottam meg benne –

mennyei dalt odalent a mélységekben.

Ő adta nekem az erszényt, én vigyáztam a pénzre.

A legrosszabb az volt, hogy el kellett hagynom Anyát.

 

 

5.

 

És éjszaka volt.

Gyorsan kiment, de mindegy, merre fordult,

úgy látszott, hátat fordít

a város fölött a csillagképeknek: nem látott mást, csak a saját

végtelen árnyékát, amely – mint valami fekete nyelv – siklott az ösvényeken

és házak sötét körvonalain, majd ki a sötétségbe.

Aztán a kutyája halkan morgott, és a hajnali kakas

kukorékolt a fazekas házában.

 

Tudta, hogy a Halak Júdea jele,

a Szaturnusz meg Izráel csillaga, tanult ember

volt itt a földön. Most nem látott

világosan, a Halak jelét nem látta, mert susogtak

a levelek és a sárga szél csípte

a szemét, jól megragadta a kötelet,

amit a kutyája rángatott mögötte, rá is szorult

a kutya nyakára.

És az állat meg is találta az utat az utcaköveken.

 

Az volt a küldetése, hogy megakadályozza ezt az árulást.

 

 

6.

 

Nálam volt az erszény, nagy bizalom jele. Takarítottam meg pénzt,

hogy erőt adjak az összetörteknek.

Azt mondták, elvettem a pénzből, de ez nem igaz.

Egy keveset félretettem, amíg megérett az idő,

És amikor kitört Rajta a téboly, szükség volt rá.

 

Azt mondták, csodákat tesz.

Én nem láttam a vízen járni, egyébként is mi értelme

a trükköknek?

Nem ő volt az egyetlen, aki betegeket gyógyított, viszont

tényleg meleg volt a keze, meg kell hagyni.

 

Mondták, hogy feltámasztotta a halott Lázárt.

Én nem voltam ott, de azt hallottam, beteg volt.

Az emberek tán azt hiszik, mennyei lény –

talán elkezdenek nyelveken beszélni, a légiósok meg ezrével özönlenek

be az országba, hogy véget vessenek az őrültségnek.

 

De tudtam: azért születtem, hogy megosszam az életem ezzel

az emberrel, mintha tejtestvérek lettünk volna,

amióta szoptuk az édes tejet,

ami le-lecsöppent ránk fiatal anyánk melléről

a szent Júdea fölött ragyogó hatalmas csillagok alatt. Arra gondoltam:

Mindent föl fogok áldozni az Ő szeretetéért.

Tudtam, hogy választott vagyok.

 

Nevezzük tébolynak vagy épp betegségnek, ha tetszik,

ami úrrá lett Rajta, miután olyan férfias lendülettel elkezdett

új életet lehelni eltunyult népünkbe.

 

Ott voltam, amikor felborogatta a kalmárok asztalait

a templomban, és kötélostorral szétcsapott közöttük.

Ott voltam, amikor így kiáltott: „Ne gondoljátok,

hogy békét jöttem hozni a földre, hanem kardot!”

 

Voltak asszonyok, akik ott csüggtek Rajta.

Mint az a Mária Magdanéna: „Mitévők

legyünk a tébolyával?”,

kérdeztem.

Nem voltak hajlandók meghallgatni. Péter

odahajtotta a számhoz hatalmas, csupa zsír fülét.

János elpirult annak a világító arcnak a fényében,

amelyről egyértelműen lerítt a téboly

minden normális felfogású ember számára.

 

Megkérdeztem, hova fog ez az egész vezetni.

Hova vezet ez, amikor a pénzt

Mária kenőcsökre meg illatszerekre herdálta,

amikkel bekente az Ő testét:

lenge öltözetben fölé hajolt,

ringó mellekkel. Elfordultam. Itt ülök

 

és hallom az ágak ropogását, a rovarok és a varangyok

zizegését, zörrenését, ahogy másznak körülöttem a földön.

De a kutya nyugodtan hever a lábamnál. Leszedem a

pórázt a nyakáról, jó hurok lesz belőle,

egy csomóval a kötélhez erősítem: aztán a durva

végét átvetem egy fekete, levéltelen ágon,

amely alatt a kutya bámul a sárga szemével.

 

 

7.

 

Nem kerülték el az álmok.

Gyakran álmodta, hogy elkerülik a szavak.

Elhagyatott csecsemő egy

sötét istállóban. Álmodott szénaillatról, a

tej szagáról, trágyabűzről, lóhugyszagról

meg boldog lónyihogásról, kotkodáló tyúkokról

meg horkoló disznókról.

Álmodott anyjáról, aki  háttal feküdt neki,

Aztán a saját sikolyaira riadt (álmában),

És belenézett egy másik gyerek szemébe,

aki ott feküdt.

A másik gyerek őrá tette

a kezét, és afféle bölcsőtestvériség alakult közöttük,

és álmában megcsókolta a másik gyereket.

Mikor fölébredt, rájött, kié volt az a szem,

És ilyen álmok után a csillagok gyötörték,

Mert mintha belülről szúrták volna a szemét, mint a homok.

Ilyen napokon alig beszélt, és az Ő közelében

maradt.

 

Angyalokat soha nem látott.

 

 

8.

 

Ott voltam az ünnepségen Lázár otthonában

éppen húsvét előtt. Mária Magdaléna

vitt el bennünket híres bátyjához

Betániába.

Úgy volt, hogy csak mi leszünk, a tizenkettő meg Ő

az összejövetelen, a nők pedig, Mária és a nővére, Márta

készítik az ételt és szolgálják fel.

De egy bandányi neveletlen fickó összegyűlt

odakint, a ház előtt, hogy lássák a csodatévőt és Lázárt,

miután fölkelt a sírból bűzlő halotti ruhájában.

Nem voltam jól, álmodtam aznap éjjel,

villództak a fejemben a fehér homokszemek.

Megint próbáltam lehunyni a szemem,

de éreztem, hogy odébb megy Ő, amikor kezemmel

illettem a köntösét.

 

Ettünk és vörösbort ittunk, és az,

aki korábban minden jel szerint halott volt,

kövér combját csapkodta, még többet ivott, és nevetett

Péter képtelen történetein a kék cetekről, amik

a Genezáret-tóban akadtak a horgára.

 

Aztán szúró, félig nyílt szemeim résén át láttam,

amint Mária M. intett Neki, hogy hagyja el az asztalt,

és lehúzta egy szőnyegre.

Ráfeküdt, szétterpesztett lábbal feküdt Rajta, és gömbölyű hátsófele

az égnek meredt, és leeresztette hosszú sörényét, ami csak úgy Ráomlott:

kezdte bedörzsölni az Ő lábát a Himalájából hozatott eredeti nárdusolajjal,

és csak haladt fölfelé a testén, a combjain, bedörzsölte

keskeny ujjaival, és a saját hajával

törölte meg Őt!

 

Égett a szemem, a fejem

akár a darázsfészek, de valakinek véget kellett vetnie

ennek az őrületnek, és kétségbeesetten felkiáltottam,

hogy eddig és ne tovább, ez azért már túlzás,

azok a csöppek drágák,

háromszáz dénárt érnek legalább: Miért? Miért

nem adták el ezt a fölösleges, hívságos olajat,

és a pénzt mért nem adták a híveknek Júda törzséből?

 

Fehér darazsak zúgtak a szemem mögött

és a helyiség csordultig telt

a parfüm illatával s nekem elakadt a szavam

s homály borult a szememre, de nem álmodtam,

tán csak pár pillanatig tartott, aztán láttam,

hogy e szégyenletes szerelmi aktust nem hagyták abba,

s mintha ezt hallottam volna Tőle: Hadd tegye,

hisz ezt az olajat a temetésemre tette félre.

 

Ez hat nappal volt húsvét előtt. Amikor magamhoz tértem,

meghoztam a döntésemet.

Senki nem állhatott közém és a nagy tett közé.

Másnap egy nevetséges szamár hátára ült,

és mint egy vesztes nyugat felé indult a földeken át

a három kilométerre fekvő Jeruzsálembe.

 

 

9.

 

Ezt Őérte tettem

szerettem, pedig elárult

 

Aki már szeretett, nem teljesen magányos, itt van

nekem a kutya

 

Volt még valami más is?

 

A hurok a nyakam körül, a kötél

az ágon, lábujjhegyen állok

a kutyán. Volt még valami más is?

 

A kutya hátrafordítja a fejét, és megnyalja a lábam,

ő így ken be engem.

Amikor feláll és elmegy, nincs már semmi más

 

Amit tettem, megtettem

Kértem őket, hogy nézzenek utána Neki

Harminc ezüstöt adtak, nevetséges összeget

Eltettem az erszénybe

 

Tudós emberek voltak, akárcsak én

Olvastuk Hippokratészt, tudtunk görögül és latinul

Beteg volt, őrült

Egyensúlyhiány állt fenn nála a sanguis, a phlegma,

a chole és a melaina chole között,

racionális empirikus analízis

Be kellett zárni, ezt akarták a tudós emberek

Nem Ő volt, akire korábban gondoltam

de azért szerettem

 

A szemük nem árult el semmit

Csak valamivel jeleznem kellett nekik, hogy melyik Ő

 

A kertben megcsókoltam utoljára: a jel

Az ajka puha volt, mint a csecsemő az álmomban,

tej- és mézíze volt

 

Árulás-e az őrület? A kutya

a lábam alatt hever, mégis

inkább árulás az őrület miatt

néz rám a sárga szemével

mint a telihold a fazekas földje fölött

 

Átadták Pilátusnak

Nem akartam, hogy így legyen

 

Ott voltam, a kutyával

Hallottam az emberek kiáltozását

 

 

10.

 

Meglehet, Poncius Pilátus egyenes ember volt.

Az egyik legjobb római családból származott, tanult

jogot, bölcseletet és katonai stratégiát meg szónoklattant is.

 

Tiberius Julius Caesar Palesztina helytartójává

nevezte ki huszonhat évvel a nagy népszámlálás után.

Egyébként forrásaink bizonytalanok, mintha bámulnánk

lefelé egy zavaros vizű kútba, hogy meglássuk az arcunk.

Josephus és Philo, e zsidó szerzők kemény szívű, kapzsi

embernek látták.

Lukács, a görög orvos és író gyönge, de igazságos embernek

mutatja be, aki Jézust el akarta engedni

némi dorgálás és pár korbácsütés után.

János, egy zsidó-keresztény szerző (és apostol?) ideges

értelmiségit csinál belőle, aki megverette Jézust, korbácsoltatta,

tövissel koronáztatta, bíborpalástot tetetett rá,

és aztán megkérdezte: Mi az igazság? 

 

Pilátus nem szerette a zsidókat meg a jeruzsálemi fullasztó hőséget.

Vékony, fehér bőre volt, és a tenger mellett lakott, Caesareában,

ahol hűsítő szelek fújtak kéken a nagy víz felől.

Hivatali kötelességei közé tartozott, hogy törvényt üljön Jeruzsálemben,

a városban, ahol sok a szűk utca, az émelyítő hőségben izzadság és bűz,

és annál a műveletlen kiskirálynál kellett megszállnia, Heródesnél, akit megvetett.

Izzadtan szól:

 

Mi az igazság? – miközben folyik le a vér a másik

ember arcán.

 

Júdás a júdeai Kariótból, Dávid törzséből, ott állt a nép között,

amely úgy ordibált, mintha stadionban volna

és követelte, hogy a bíró bocsássa szabadon Barabást

de ölje meg Jézust.

A kutya rámeredt a töviskoronás emberre, a tömeg

minden oldalról nyomakodott előre és vért kívánt

meg keresztre feszítést.

A homok karcolni kezdte belülről a szemét, amikor a napfény

megcsillant a légiós aranysasán, és mindent úgy látott, mintha

egy aranylárvákból és rovarszárnyakból álló darázsfészek belsejéből látná:

 

Pilátus szája

lassan mozog,

 

mint egy elszáradt levél

lassan

lefelé, hullik bele

 

egy kút fekete sötétjébe, iszap

nyelv nélkül, nincs többé

 

A száj lassan az iszapban a kút fenekén.

Júdás ezt olvasta a béka-ajkakon:

Iesus Nazarenus Rex Iudaeorum.

 

 

11.

 

A tikkasztó hőség mint valami fedő

borult rá, és Pilátus alig bírta

mozdítani a száját. Éjjelente kint, a hűs folyosón feküdt

 

de amikor ott feküdt és bámult föl a Halak

csillagképre, akkor is száraz homokot lélegzett be. Úgy rémlett,

minden élet elsorvad, a vér megalvad

a növények ereiben, aztán homokká porlad.

Ekkor álmodott csakugyan?

Úgy vélte, nagyon távolról mennydörgést hall,

de amikor fölült, látott egy félig-meddig elmosódott árnyékot

odalent: egy embert meg egy kutyát, amint eltűnnek a templom irányába.

Mély hangú morgás maradt az utcaköveken, ő meg levegő után kapkodott.

 

A kutya megállt a templom előtt, a férfi

elengedte a pórázt. Álltak mozdulatlanul

virradatig. Júdás

 

egy kicsit tétovázott, kézbe vette a pórázt.

A férfi meg a kutya visszament a térre,

ahol már gyülekeztek az emberek.

Péntek reggel volt.

 

A tárgyalás és Jézus méltatlan elővezetése után

Pilátus megint lefeküdt hűs folyosóján. A levegő

még tikkasztóbb volt, savanyú izzadság szivárgott

minden pórusából. Az új öltözék, amit a római

szabó küldött, a testéhez tapadt. Nyújtotta

a kezét a borospohár felé, és ismét hallotta a távoli

mennydörgés moraját,

és gondolatban rövid időre visszatért a názáretihoz,

de a bor olyan volt, mint az epe, és a poharat

a kőpadlóra ejtette.

 

A lég most nem mozdult, olyan volt, mint a zselé,

és Pilátus igyekezett feltápászkodni,

amikor közelebbről hallotta a morajlásokat.

Még mindig látta odalent az embert meg a kutyát, amint

eltűnnek a templomkapunál. Midőn az első csöppek

 

elgyötört homlokára hullottak, ember

és kutya ismét kijött a templomból, s mentek

a fazekas irányába, és hirtelen sötétebb

lett. A mennydörgés most csattant, s villám

hasított csapást az égen: a sötétség

lepelként borult Jeruzsálemre, s a zselészerű leget

elmosta a lezúduló víz, szaggatta a cikcakkos villám,

és áradat hullámzott le a templomtérre.

 

Amikor irdatlan villám csapott a templomba, Pilátus csuromvizesen

besietett. Az égzengésbe beleremegett a masszív palota, és a

helytartó elmosolyodott a gondolatra, hogy a babonás Heródes

fél az angyaloktól, a démonoktól és a halottak feltámadásától.

 

 

12.

 

Őneki, akit szerettem – aki elárult –

én árultam el

 

Holdpor

a szememben, sárga

kutya

 

ennyi maradt csak, ártatlan vér

folyik föl a halakhoz

az égbe

 

A kutya mozdul: ha most el-

megy

 

a hurok megszorul a nyakam körül

 

csak homályosan látom a halakat nyüzsögni

az égi csillagképben, mintha

végtelen mély

 

tenger volna az ég, ott süllyedek

nem

hanem lógni fogok

 

A kutya feláll.

Siklok

 

ki a semmibe

 

most, himbálózom majd

a kötélen,

 

nemsokára viszi bűzöm a szél, a hasam

fölpuffad, és Iskarióti Júdás

 

feldagad az esőben és perzseli

a nap, azokat a szemeket, amik

látták szenvedni Őt az én bűnömért,

madarak vájják ki, a száj

 

nyelv és ajkak nélkül sikoltja

a sivatagi szélben Palesztina fölött

 

és szerte e földön: az Ő nevét

és szerte a tengereken a szélben

 

az Ő nevét az Ő nevét

 

Szappanos Gábor fordítása

 

Forrás: Knut Ødegård: Hangok és látomások (válogatott versek); P’ART KÖNYEK, Budapest, Tipp-Cult Kft., 2013

Másnap

 

S. A.-nak

 

„Túlságosan kék reggelek délutánra és estére

rossz időt jelentenek.” (François Mauriac)

 

Olyan megtévesztően tiszták

a reggelek. A nap illedelmesen

beköszön az ablakunkon, ledörgöli

a tárgyakról az éjszaka szurkát,

elmesélhető képekbe rendezi az

álmainkat, vicces mintákat fest

a falról a homlokunkra, a hajunkkal

babrál, játszik, hízeleg, mint a gyermek,

majd úgy nő fel előttünk az égre, mintha

kizárólag a mi kedvünkért tenné. Isten,

szeretnénk mondani, de csak annyit

mondunk, arany. És belevakulunk.

Sárga lángtenger az ég. Egybeolvad

vele az egész világ. Estére válik csak

tőle szét, amikor a folyók és a tavak

medre már félig üres, és a nap már

újra a földön kujtorog. Az arca vörös

és puffadt. Magát keresi, és hogy nem

találja, szétkergeti az égen a csillagokat,

nekiesik a feljövő holdnak: mitől olyan

nagyképű, adja csak vissza a kölcsönfényt,

nem hihette, hogy örökbe kapta. Választ

nem vár. Egy darabig még eldülöngél

magában a tó partján, majd sisteregve

a víz alá bukik. Sápadtan néz utána

a hold. Sokáig keresgéli a vízben, de

csak a saját eltorzult tükörképét látja.

Mint a kút mélyére szorult csend,

úgy gubbaszt kint az éjszaka.

A homlokom az ablaküvegen.

Mintha valakit keresnék.

Szörnyeteg, akarom mondani,

de csak annyit mondok, Istenem.

Most este van. Majd reggel lesz,

és este lesz megint: a sokadik nap.

 

2013. december 5.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info