Metapillanat (2.)

 

Metapillanat (2)
 
 
– eltiltott, veterán játékosok és stadionok emlékére –
 
2.
egy korlát-sort, libegő transzparenst,
– melyet már töröltek az állományból –
most tapintatos fegyelemmel felismer.
minden sípszó, fütty után újraindul a rendszer
(tudja, bár régen járt itt) és könnyen
kielemezhető: halmaz például a pálya,
amit a tudat utasít a szörnyű geometriára,
sok irányított szakasz, vonal, félkör között
elvész, hogy a csatár dugóban koccant, ütközött
reggel, hogy a kapus brazil és még éppen nőtlen,
hogy a lelátó élő organizmus:
félig állat, félig egy tetovált öreg isten
műve, és hetenként cserélődik, mint a pálya
talajába ágyazott fűtábla. — félig állat, félig növény,
megindul a halk szivárgás a gyepből,
az edzőközpont üres, és hiányzik,
mert nincs ez a költemény.
2.
észrevetted? megváltozik a pálya
identitása (mint az iránytű egy
kitartott szerpentinre érve)
negyvenöt perc alatt az ellentétére
fordul épp, minden térfélcsere, kaució során.
mást látsz, más a korábban azonosított irány,
a pálya másik fele, nemcsak
bizonytalan zóna, puszta tükrözés.
két kör nyílik lassú szirmokat bontva
a középkezdés után, két komfortos centrum.
te tudod melyikben vagy és melyik a másik?
lelátón ül a technikai stáb, magyarázó öreg nácik,
egymás szavába vág lebegő sorfal és kapus.
újra megpróbálnád. érzed már. lendül a láb,
levegőt hasít a lövés, a combon lecsúszott, a talpon át.
aztán haza mész – itt sem voltál – átaludni a délutánt.

 

Animarum venator (Florina Ilis: Gyerekek háborúja)

(Florina Ilis, Gyerekek háborúja, Pécs, Jelenkor, 2009, ford. Koszta Gabriella.)

Aligha lehet túlhangsúlyozni a legújabb-kori történelem-, világ- és valóságtapasztalat szempontjából azt a tényt, amit Hans Belting Kép-antropológia című művében így fogalmaz meg: „A technikai képekben a medialitás felvett egy további jelentést is. Képekben kommunikálunk egy olyan világgal, ami érzékszerveink számára közvetlenül nem hozzáférhető. Az új médiumok kompetenciája túltesz a testi érzékszervek kompetenciáján, ami például a biológiai vizsgálatokban szintén képek által kerül közvetítésre. (…) Csakhogy ez a technikai médiumoktól való függőség éppúgy válságba sodorja a testtudatot, mint ahogyan a képekkel való bánásmódban is válságot idéz elő. Látást segítő protézisekkel fegyverezzük fel magunkat, hogy az észlelés irányítását készülékekre bízzuk. Ezáltal a kép tapasztalatában hasonló absztrakció áll elő, mint a test tapasztalatában: a technikai közvetítés testileg már nem kontrollálható megtapasztalásában erőlteti ránk magát. A tömegmédiumok képtermelésére ugyanez érvényes. Nagyobb autoritást tulajdonítunk nekik, mint saját világtapasztalatunknak.”[1] Némileg leegyszerűsítően parafrazeálva: ma már egyáltalán nem áll módunkban, hogy higgyünk a saját szemünknek, hiszen érzékszerveink úgy tűnnek fel, mintha általuk maguk a technikai médiumok fejeznék ki magukat, nem pedig fordítva, ahogyan még Marshall McLuhan gondolta: a médiumok érzékszerveink meghosszabbításai. Éppen ezért kell túlságosan naivnak tekintenünk azokat az elméleteket, amelyek a tömegmédiumokban pusztán a manipuláció egyik leghatékonyabb eszközét látják, s amelyek szerint ez a manipuláció, ha kellőképpen hiszünk ebben az összeesküvés-elméletben, még leleplezhető. A jelenkori társadalmi tapasztalatban a politikai hatalom birtokosának prototípusa már egyáltalán nem Machiavelli cinikus, ámde mégiscsak egy kicsit bugyuta kalandor-fejedelme, mint ahogyan azt még a politika-történetben még mindig, szintén csak naivan tanítják és gondolják, hanem inkább Giordano Bruno mágusa, akinek működési területe nem a beszéd, a hazugság, a nyelvi manipuláció, egyszóval a logosz, hanem a fantázia, vagy képzelőerő, azaz: a kép (eidosz). A bruno-i képlet – ahogyan azt Ioan Petru Culianu, az 1991-ben, egyáltalán nem megnyugtató körülmények között egy chicagói egyetem mellékhelyiségében kivégzett román vallástörténész és „eklektikus gondolkodó”[2] interpretálta – nem is olyan bonyolult: „A látás és a hallás csupán másodlagos kapuk, melyeken át a ’lélekvadász’ (animarum venator), a mágus becsempészheti ’kötéseit’ és csalétkeit. Minden mágikus művelet főbejárata (porta et praecipuus aditus) a fantázia, a belső hatások egyetlen kapuja (sola porta) és minden ’kötelékek köteléke’ (vinculum vinculorum).” A képzelőerő azonban, amely a romantika korabeli gondolkodóknak is egyik legfontosabb problémája, nem alapozható meg olyan önálló képességként, mint például a ráció vagy az érzékelő képesség, ezért egyáltalán nem könnyű fülön fogni, ellenőrizni és leírni működését. Fő funkciója ugyanis a közvetítés vagy mediálás a különböző képességek között: „A képzeletbeli erejéhez járul a gondolkodás, amely képes leigázni a lelket. Mégis kötelező marad, hogy a ’kötés’ a fantázián át történjék, mert ’semmi sincs az értelemben, ami korábban ne lett volna meg az érzékekben’ (quod prius non fuerit in sensu), és semmi sincs, ami az érzékektől a rációhoz juthatna a fantázia közvetítése nélkül.”[3] Aki tehát uralkodik a képzelőerőn, az uralkodik az érzékszerveken és az értelmen is. Márpedig, ha hihetünk a médiatudósoknak, akkor a képernyő éppen a képzelőerőnek a „meghosszabítása”, mégpedig olyan formában, hogy – a már idézett Hans Belting meglátása szerint – a mediálisan közvetített képnek nagyobb tekintélyt és megbízhatóságot tulajdonítunk, mint saját érzékszerveinknek. Ami pedig még az érzékszerveink által nyújtott tudásnál is jobban meghatározza tudatunkat, ami által tehát legyőzhetőek az érzékszervek, és egyáltalán maga a test, az nem más, mint az érosz, vagyis „mindaz, amire vágyunk, a testi élvezettől a nem is sejtett dolgokig, beleértve nyilván a gazdagságot, hatalmat stb. Minden az érosz vonatkozásában határozódik meg, mivel a taszítás és a gyűlölet is csupán negatív oldalát képezi ugyanazon egyetemes vonzásnak.”[4]
Azt már Florina Ilis, a kolozsvári román írónő teszi hozzá mindehhez, mint ahogyan regényének a címe is erre utal, hogy a manipuláció leghatékonyabb terepe nem pusztán az erósz általában, vagyis az, amire vágyunk, hanem egyenesen a gyerekek erotikus vágyai. A gyermek esetében ugyanis éppen fordítva igaz Culianu tétele: nem a gondolkodás igázza le a lelket, hanem a lélek vágyai irányítják a gondolkodást. A vágyban azonban a lélek nem különböztet még meg pozitív és negatív vonzást, ezért lehetnek regényében a gyerekek egyszerre az ártatlanság, de ugyanakkor a háború és a gonoszság jelképei is. Ahogyan a több szereplő egyéni, s így korlátozott nézőpontján keresztül bemutatott és katasztrófához vezető eseménysor kibontakozik, abban éppen az a megdöbbentő, hogy senki sem, még a tudatosság legmagasabb fokán lévő újságíró, Pavel sem boldogul pusztán a tények értelmes és analitikus tudomásulvétele révén, hanem homályos intuíciókra, megérzésekre, vágyakra és félelmekre alapozva jut a legközelebb annak legjobb megismeréséhez, hogy mi is történik valójában a gyerekek kirándulóvonatán. Egyedül az olvasónak van lehetősége univerzális nézőpontot kialakítani, amely a különféle partikuláris tudatok vágyait és érdekeit is átvilágíthatja. S minderre azért van lehetősége, mert az egymástól kulturális és szociológiai értelemben is évszázados távolságban lévő szereplők, mint például Alexandru Aldeman, a nyugati típusú, huszonegyedik századi üzletember prototípusa, Emanuel testvér, a Dosztojevszkij-regények sztareceire emlékeztető szerzetes, Vasile bá, a máramarosi paraszt-nagyapa, vagy Calman, a nagyvárosi utcagyerek ugyanazon „pneumatikus” vonzásnak kerülnek a hatókörébe. Tradicionális vallásosság, illetve végletesen technicizált, mediatizált és manipulált világszemlélet itt olyannyira hasonló erők eredménye, hogy már aligha beszélhetünk pedáns hermeneutikai megközelítéssel a koselleck-i „egyidejű egyidejűtlenségekről”, vagy társadalmi egyenlőtlenségekről, vagy gazdasági korrupcióról, sokkal inkább a mediatizált képzelet és az erotikus vágyak mindent behálózó és homogenizálódó masszájáról, ahol a reálfolyamatok helyett technikai, képi, erotikus és képzeletbeli áttételek határozzák meg a pszichikumot. A könyv olvasása közben már elégtelennek érezzük a kollektív tudattalanról, az elfojtott vágyak eltolásáról, áttételeiről és a vágyak (ön)cenzúrázásáról szóló pszichoanalitikus tanítást. Ebben a társadalomban semmiféle cenzúra nem működik. Alighanem a kollektív képzelet vagy kollektív imaginárius fogalma az, ami lehetővé teszi a regényben leírt mágikus folyamatoknak mégiscsak hangsúlyozottan racionalizálásra szoruló és értelmes magyarázatát. Kétségtelen persze, hogy mindig is létezett az a szimbolikus és képi nyilvánosság, amely a képzelet révén kapcsolta be az egyént a rendszerbe, de a képzelet meghosszabbításával, amikor már nem is annyira meghosszabbítása, mint inkább technikai úton való kiküszöbölése történik meg az egyéni képzelőerőnek és vágyaknak, úgy tűnik, a testi érzékelésnek, a realitás megtapasztalhatóságának, a világ megismerhetőségének egy teljesen új korszakába érkeztünk. Florina Ilis regényének zsenialitása, hogy a román társadalom végletes lelki, szellemi és fizikai megrongáltságát nem valami tényfeltáró regényben fogalmazza meg, mert hát ki hihet ma abban, hogy vannak még egyáltalán feltárható tények, hanem a nyugati kultúra vallási, társadalmi, individuális szimbolikájának és értelmezhetőségének teljes átalakulásáról ad számot, megmutatva eközben azt is, hogy egy reális társadalmi térben, vagyis a román társadalomban ezeknek a folyamatoknak az elszabadulása miként teszi megismerhetetlenné és tudatosíthatatlanná azt, hogy „mi is történik velünk valójában”.
A kirándulóvonat katasztrófája a „tévedések tragédiája”. Ám a tévedéseket, pontosabban a helyzet kiismerhetetlenségét az okozza, hogy végletesen tudatlanok és tájékozatlanok vagyunk mi, felnőttek abban a tekintetben, hogy milyen hatalom uralkodik a gyerekeken, vagy akár saját vágyainkon és képzeletünkön. A tanárok a totális szellemi impotencia, és a korszerű világismeret hiányának állapotában olyannyira elszakadtak attól a lehetőségtől, hogy hatni tudjanak a tanulókra, olyannyira nem beszélik az ők nyelvüket, és nem ismerik a vágyaikat, hogy mindenfajta nevelés lehetetlenné és komédiává válik: amikor a gyerek Eminemről beszél, a tanár még Eminescunál tart. Ennek a tehetetlenségnek egyenes következménye a fizikai és mentális agresszió mind a gyerekek, mind pedig a felnőttek részéről. A radikális társadalomkritikai attitűd mellett, amely az értelmiség és a társadalmi intézmények csődjét, a politika cinizmusát és az egyén radikális kiszolgáltatottságát célozza, Florina Ilis azt sem hallgatja el, hogy a világ- és valóságismeret hiánya a médiumok önkéntelenül is torzító hatásának tudható be. Éppen az információáramlás szabadsága vezet totális tájékozatlansághoz és tehetetlenséghez. A média ugyanis nem pusztán információt, hanem fantazmákat termel és forgalmaz: „A legegyszerűbb és leghatékonyabb, ugyanakkor a legimmorálisabb módszer abban rejlik, hogy virágozzék a romboló és önromboló fantazmák piaca, főképpen a ’mentális hatalomé’. Az erőszak hatása visszafordul az agresszívek ellen, az önpusztítás hatálytalanítja a kiszorultak egy másik részét, míg a maradék azzal van elfoglalva, hogy az emberi pszichikum ismeretlen – de nyilván ártalmatlan – lehetőségein meditáljon és rajongjon.”[5] Mindazokat, akik tragikus módon kiszorultak az állam és a hatalomgyakorlók köréből, a regényben a gyerekek képviselik. A városi gyerekek, akik már maguk is beavatódtak a magazinok, sztárok, virtuális háborúk által képviselt testkultúrába és háború-esztétikába, még mindig képesek szolidaritást vállalni az ebből a kultúrából kiszorult utcagyerekekkel, akik ugyanakkor nem csak virtuálisan, hanem testi mivoltukban is áldozatai ennek a testkultúrának, hiszen ők a gyerekprostitúció és a szexuális erőszak legártatlanabb áldozatai. A felnőttek csak egy ostoba és elavult nevelési eszmény tárgyaiként (!) tekintenek a gyerekekre, anélkül, hogy a „gyerekek keresztes háborúja” által kinyilvánított igazság-igényt képesek lennének felmérni. S ha végül jelszóvá is válik a világhálón az „új ártatlanság”, az megint csak egy virtuális mozgalom keretei között történik, ami érintetlenül hagyja a kiszolgáltatottak valós helyzetét. S noha a regény némely utalása alapján összevethetőnek tűnik is a Gulliver utazásai vagy a Legyek ura típusú társadalmi utópiákkal, mégsem nevezhető utópiának. A gyerek programja nem a jövő, hanem a jelen: „Az élet máshol van! írták akkor a francia fiatalok Párizs falaira, We are now! kiáltják a keresztes háború gyerekei az évezred elején!” Hogyan is lehetne lehetséges az utópia ott, ahol egy virtuális jövő mindig már jelen időben mutatja magát, hatályon kívül helyezve mindenfajta igényt a „valóságos valóságra”. A virtualitás mindig a jövő és a teljesíthetetlen vágyak nevében, a jelenen elkövetett agresszióként érkezik a valóságba.
Annak ellenére, hogy a regény nyelve olykor egy professzionális szöveg-olvasó számára talán túlságosan is publicisztikai hangvételűnek hathat, éppen a bonyolult kulturális szimbolika publicisztikai manipulálhatóságának kérdéseit feszegeti. A tudományok, kiváltképpen a humántudományok ma jogtalanul hiszik, hogy visszavonulhatnak az egyetemek és kutatóintézetek békés és humánus atmoszférájába, ahol távol tarthatják magukat a populáris folyamatoktól – hacsak nem akarják, hogy műveltségük és tudásuk tradicionális kacattá, és semmire sem kötelező tudósi élvezkedéssé minősüljön vissza. A regény persze nem ilyen általánosságokkal foglalkozik, hanem aktuális problémákra akar válaszolni: „Meggyőződése, hogy ha a románoknak arra a személyes és nemzeti azonosságra vonatkozó két kérdésre kellene válaszolniuk, hogy mit jelent nekik az apa? és mit jelent nekik Románia? és persze őszintén válaszolnának erre, a szellemi küzdelemben több esélyük volna nemzeti identitásuk megértésére és vállalására is, ami elengedhetetlen a civilizált világhoz fűződő viszonyuk tisztázásában, különben Románia azt kockáztatja, hogy kívülálló és időszerűtlen helyi identitások konglomerátumává züllik” – vélekedik egy helyen Pavel, az egyedüli szereplő, aki az apa arcával, a múlttal és Ceauşescu örökségével ugyanolyan hideg, érzelemmentes intelligenciával igyekszik szembenézni, mint a jelen és a jövő kiismerhetetlennek tűnő világával. Meggyőződése ugyanakkor, hogy éppen az érzelmek a leginkább manipulálhatók, ezért ő maga is egyfajta sztoikus kívülállásban találja meg az adott viszonyok közötti értelmes cselekvés lehetőségét, de újságíróként küzdelme szélmalomharcnak tűnik például a programozó Ilarievel szemben, aki az új ártatlanság virtuális prófétájaként végül is cseppfolyósítja és az ártatlanságért való naiv rajongássá szelídíti az interneten a gyerekek háborújának, a kormányzati szinten űzött gyerek- és fegyverkereskedelemnek a botrányát.
Florina Ilis regénye a jelenlegi román állam regénye. Azé az államé, amely a kommunizmus csődtömegétől szellemileg és morálisan végletesen megrongálódott, s ma az egyik legkiválóbb talajt szolgáltatja a legvadabb manipulációk, a gazdasági korrupció, a gyermek- és nőprostitúció és mindenféle zavaros ideológia, mágia és spiritizmus burjánzására. Azé az államé, amely ma már nem csak nemzeti kissebségeit, hanem a többségi nemzet tagjait sem kíméli, ha azok kiárusításáról, megalázásáról és morális lealacsonyításáról van szó. Mindenfajta uniós csatlakozás ellenére képtelen a hatékony önreflexióra és a szalonképes politikai retorikára, s bármilyen jogszerű tiltakozás a fennálló viszonyokkal szemben egyelőre eredménytelen marad vagy egyenesen erőszakos megtorlással végződik. Egyetlen előnye mindennek talán mégis van: senkinek nem tűnik föl, ha mindezt valaki, mint ahogyan Florina Ilis, fehéren-feketén megírja egy olyan nagyregényben, amelyet nyugodtan tekinthetünk Közép-Kelet Európa legfontosabb kortárs társadalmi regényének, mert mindenki azzal van elfoglalva, hogy halásszon valamit magának is a zavarosban. A legfontosabbnak, mert elsőként számot vetett azzal, hogy ma már a posztkommunista államok legnagyobb problémája nem is feltétlenül a diktatúrák öröksége, hanem ami utána következett: a totális felkészületlenség arra, hogy fogadni tudjuk azt az új típusú realitást, ami a médiában termelt virtuális képeknek a testünk fölött gyakorolt uralmában fejeződik ki. A gyerekeknek már esélyük sincs arra, hogy saját testtel rendelkezzenek, hiszen testüket egy tévében látott sztár testének másolataként tapasztalják meg. S pedagógusaink, miközben óeurópai módon a lélek testtel szembeni elsőbbségéről és az örök értékekről moralizáltak nekünk az iskolában, nem vették észre, hogy a képek piacán zajló háborút már rég nem a lélekért, hanem utolsó mentsvárunknak és birtokunknak, a testünknek a védelméért vívjuk.
Megjelent: Napút-füzetek 38.


[1] Belting, Hans, Kép-antropológia, Képtudományi vázlatok, Budapest, Kijárat, 2003, ford. Kelemen Pál, 31.
[2] V. ö. Balon Ruff Zsolt, Ioan Petru Culianu, a „hatalom szakértője”, in: Korunk, 2007/9, 28-37.
[3] Culianu, Ioan Petru, A nagy manipulátor, in: Korunk, 2007/9, 38-44, 40.
[4] Culianu, i. m., uo. (kiemelés az eredetiben)
[5] Culianu, i. m., 43.

Szóba öltött tenyészet (Juhász Ferenc költészetéről)

Mennyi zavar, korfordulók okozta összevisszaság, értetlenség, az elképzelt jövőből fenyegető borzalom, pusztulás, a költészet mágiájával elűzendő rém, ami felbukkan Juhász Ferenc terjedelmes életművében. Verdächtig – idézi szülőfaluja sváb lakosainak sűrítő-értelmező jelzőjét. Rendetlen, kusza, összevissza, piszkos, koszos – olyan, ami ha nem is elrendezésre, de legalább a megvilágító kimondásra vár, hogy legalább az emberben a tudat legyen tiszta arról, mi veszi körül. Pedig a pálya indulása mást ígért, ahogy mondja, legkisebb királyfiként fogadta szinte mindenki abban a sorsfordító időben, amelyben elindult, szinte valóban mesébe illően. És addig is elég nehézségen és akadályon kellett magát átverekednie, hogy az út előtte megnyíljon. Mennyi (isteni?) szerencse szükségeltetett hozzá. Honnan jött egyáltalán az indulat, mely könyvet s aztán tollat adott a kezébe egy olyan közegben, ahol – legföljebb – jegyzőségig lehetett volna vinni, ahol az volt az elképzelt jövő végpontja? Honnan jött a makacs elvágyódás, a kiszakadás, a többre-vágyás, a kiválás József Attila-i konoksága, akarata? Mi (vagy Ki) akarta, hogy melléje vetődjön a nála öt évvel idősebb és ugyancsak kinyomozhatatlan eredetű vággyal megáldott festő-jelölt, barát, Hantai Simon? S hogy a fölébredt alkotásvágy aztán megmaradjon a csatatérré változott haza, a tizenhat évesen vállalt katonaszökevénység viszontagságai közepette? Majd hogy egy újságban (az – utólag már biztosan tudjuk – új, szomorúbb világot fémjelző Szabad Népben) fölhívást olvasson a népi kollégiumokról, aztán megnyíljon a kiszakadás ösvénye? Egy korszakforduló fölborult, újat ígérő kellékei közt. Ma már – szinte – mindenki tudja, hogy a második világháborút követő időszak csak látszatszerűen volt a megújulás lehetősége, sok fiatal (költő) viszont valóban úgy érezte, hogy faluból a városba, a szegénység övezte viszonyok közül a lehetőségek közelébe kerülvén egy új, demokratikusabb, emberközelibb világ következik el a háború hagyta romok eltakarításával. Azonban már akkor készen álltak azok az erők, amelyek e megújulás- és újrakezdés-vágyat csak fölhasználták a maguk (politikai-hatalmi) terveinek kihordására, s a tiszta lappal való indulás lehetőségének illúziójával csak alkalmat teremtettek új függőségek kialakítására. A hit a hatalom részéről fölhasználtatott, a gyanútlan pedig ölelő karjai közt találta magát. A kiosztott díjak sem mást jelentettek sokszor, mint bársonyos béklyót, vagy ahogy Juhász mondja: átharaphatatlan páncélt, mely egyszerre jelöl és jelez. A háború után induló költőnemzedék tagjai (leszámítva azokat, akik – helyzetüknél, eszmélkedésüknél, hagyományhoz való szorosabb ragaszkodásuknál fogva – eleve látták a veszélyeket, a buktatókat, s így a nemsokára újonnan kiépülő függőségi viszonyok közé be sem kerülhettek) a korábban előttük elzárt fölemelkedés rövid ideig megnyíló útjain elindultak, azonban hamarosan azzal kellett szembesülniük, hogy az ígéret beváltatlanul maradt – s éppen ezért még ígéret voltát is meg kell, hogy utólag kérdőjelezze az ember. Ami megmaradt e fiatalok számára, azt nem az „új” világ adta, hanem magukkal hozták: a tehetséget, amelynek korábban nem adatott meg kellőképp kibontakozási lehetőség – s amely a háború után egy kényszerített kísérlet megvalósulásának, kiépülésének diadalmas dalait kellett, hogy zengje (ha zengte), egy félreértett Petőfi előírt modorában. Forradalom nem jutott, nem maradt, csak nyilatkozatokban (szavakban) volt minden oly szép, és jövőt, boldogulást ígérő. De a változás, az öröklött szegénységből való megváltódás esélye nem rajtuk múlt, – mint utóbb kiderült – a becsapott ifjúságon (és országon), hanem a hangzatos szavak kitalálóin és hangoztatóin. Mi minden kellett ahhoz, hogy el lehessen e szavakat hinni?

Változás azonban mégis volt, csak nem az új urak akarata szerint való, forradalom is, csak másmilyen, mint ami az ő képzeletükben élt. A változás a szavakban kezdődött, ott, ahol egyébként a valóság eltakarása elindult, ott, ahol a rögös és nyomasztó mindennapi élet szép, újonnan varrott, ám egy kicsit típusos ruhát kapott. A politikai jelszavak rímbeszedését és egy csak papíron létező szörnyszülött elmélet, a szocialista realizmus előírta gyakorlatot, amely egyébként az elmélet megkövetelőiből is a „sematizmus” minősítését hívta elő, tehetségük segítségével ezen újonnan indult költőnemzedék tagjai hamar meghaladták, s többük – mint Juhász – a náluk eleve meglévő világirodalmi ismereteket is mozgósítva valósítottak meg olyan költészetet, amely nem pusztán az irodalomban illetéktelen hatalmi szó és kényszer okozta szünetet tette zárójelbe, hanem messzebb, tovább ment, mint ahogy a megszakított folytonosságból ez elképzelhetően következett volna. Nyelvileg új költészetet teremteni – kinél ösztönösebb volt ez az akarat, ez a kívánság, kinél tudatosabb – Juhász Ferencnél az utóbbi bizonyosabb. Az új hang megjelenését nem is kísérte – az irodalompolitika részéről semmiképpen – egyöntetű elismerés. Az ilyképpen megújított költészet első jelei Juhásznál már az Új versekben megmutatkoztak, hogy aztán e költészet tovább alakuljon, s levegye-lebontsa magáról végképp az útjában álló, növését és mozgását gátló elemeket. Teljes valójában és sajátszerűségében a mélyről indulók szavát irodalomba, költészetbe öltő (a Juhász gyökerei és generációja inspirálta témát megéneklő) Dózsa-eposzban, A tékozló országban bontakozott ki, megadva e nagy ambíciójú líra továbbtenyészésének módját. A gyermekkorban megismert Dante már korábban is nagy lélegzetű munkákra sarkallta a fiatal Juhászt: A Sántha család és az Apám még a kor kívánta-sugallta, Petőfit idéző hangon állított emléket egy ismerősen otthonos falu képén keresztül a háború után fényes szellős hittel az eszme vezérlete mellett fölépülő országnak és a szegénységben-betegségben meghalt apának, a kiválást megszülő-kikényszerítő fészeknek. A Dózsa-eposzban megvalósult líra a korábbi elbeszélő költeményekben még egy-egy váratlanul kinagyított természeti képben, egy-egy szokatlanabb jelzőben, körülírásban bujkált, s teljes fegyverzete inkább a „rövidebb” lélegzetű versekben kovácsolódott. De A tékozló országban már ott van szinte minden, ami később mindvégig jellemzi a juhászi lírát: a József Attila-i teljességnek megfelelően egyszerre mikro- és makrokozmosz, hiszen a „líra: a világ maga”. A parasztháború története egy elképzelt korabeli vándorköltő szemszögéből, annak meditatív visszaemlékezéseiben idéződik fel, de hagyományosan értett történet nincsen, a szemlélődő narrátor elméjében állóképszerűen jelennek meg a már elbukott mozgalom eseményei, tehát a mű nem epikus, hanem kifejezetten lírai. A megjelenített hadi események, csaták, tanácskozások emlékei közé befurakodnak az öntudatlan természet kinagyított képei, az anyagvilág „eseményei”. A régi magyar verselésre is szintén csak utal: a négy, minden hagyományos verselésnek hosszúságával ellentmondó sorokból fölépülő versszakok inkább a párhuzam, a gondolatritmus, az ismétlés, a felsorolás, a részletező leírás-megjelenítés erejével mozgatják a Juhász sajátos elkülönítő megnevezésével éposznak nevezett hosszúverset. S ha valaki – mint később sokszor és sokan – kételkedne a költő hagyományos versformákban való jártasságában, akkor annak ellenkezőjéről a két betét, a Mária-ének és a vak, öreg paraszt éneke meggyőzheti. A tékozló ország egy a magyar irodalomban hosszú ideje lehetőségként jelen lévő, el nem beszélt világot sző versbe, egy nemzedéki (személyes?) csalódást hordozva roppant homlokzata mögött, s lett – akarva-akaratlan, tudva-tudatlan (?) – megszületésének korára mutatva az országromlás kimondásává és egy valóságos forradalmat megsejtő költői szóvá/mondattá.

Az a poétikai fordulat, amely Juhásznál az ötvenes években megérett, s amely Juhász számára ténylegesen egy fordulatban, egy kávéházi forgóajtón áthaladva lett mintegy villámcsapásszerű vízióként tudatos, csak kibontotta a nála már eleve meglévő, benne szunnyadó új minőséget, ami – ha nem is előre bejelentett nyilatkozatokban, kiáltványokban, de – költői programot jelentett. Juhász ebben is túltette magát a magyar költészetben megszokott hagyományokon, ki nem mondott egyezményeken: a megtervezett ihlet, az előre megrajzolt vázlat, mű, a fölépítendő „űrbe-növő éposz-dóm” újabb tornyának tervrajza – akár évtizedekkel annak elkészülte előtt – már a kezében van. Nem megtagadta az ihletet, amely a szokványos, hétköznapi képzeletben önálló, transzcendens létezőként/lényként befolyásolhatatlanul kering az ember számára elérhetetlen szférákban, s kiszámíthatatlanul látogatja meg médiumát, a költőt, hanem állandó készenléttel helyet csinált neki, kijelölte megjelenésének terét, hogy a termékeny pillanat csak az utolsó lökést adja majd meg a fáradtságos építkezéshez, az íráshoz. Az új nyelvet kialakító Dózsa-eposz után nem sokkal a fiatal költő összegyűjtött versei kiadásán is dolgozott, amikor újabb, a kialakult viszonyokat gyökeresen átalakító változás elé került az ország. E fordulat a második világháború után Magyarországra kényszerített hazugságot és rendszert alapjaiban rázta meg – úgy, hogy az össze is omlott (nem lévén annak gyökerei a magyar valóságban): 1956 sejthető, mégis váratlan, világot nyitó forradalma volt ez. A történelmi kataklizmához Juhásznál személyes tragédia is társult: feleségének az ötvenes évek nyomasztó légkörében elhatalmasodó betegsége, skizofréniája, mely élőhalottá, önnön börtönébe zárta őt környezetében. A költőre nehezedő teher, amely átalakuló lírája kiépülése mellett már korábban megjelent, olyan vallomásos, a beköszöntött baj és a költői ihlet nehézségét nem kívánt súlyos feladatként megfogalmazó versekben öltött testet, mint a Látomásokkal áldott életem vagy a Könyörgés középszerért egy éposz írása közben. Az éppen megtalált feladat, amely aztán minden akadály ellenére a költőt a munkára, a megvalósításra ösztönözte, a kényszerű személyes baj és – utólag ez szintén bizonyos – a szükségszerűen bukásra ítélt forradalom, majd az azt követő újabb megszállás, megtorlás nyomán jó ideig bevégezetlenül maradt, tetszhalott évek csöndjébe és némaságába kényszerült. Az összegyűjtött versek kötetében, A tenyészet országában jelzett és folytatásra váró program (hivatás) majd csak évekkel később, már a hatvanas években, a Harc a fehér báránnyal című kötetben jelentkezik megvalósult, megformált szövegekben – újabb rémisztő, fenyegető borzalmak kiéneklésével együtt. Sokáig tartott a kényszerű csönd, Juhász maga is megjárta a kórházat az átélt nehézségek következtében. Az új verseskönyvben ott volt a már korábban született, a kiválást versbe öltő A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából, a konszolidációnak nevezett megtorlással kényszerű csöndre és magányra ítélt Magyarországot kimondó Babonák napja csütörtök: amikor a legnehezebb, és az ihletadó, állandó ösztönző költő-elődöt megszólító, szinte országos botrányt kiváltó József Attila sírja, vagy a személyes és történelmi bajokat, csüggedést megfogalmazó, a költő anyaghitét (sajátos, Spinoza-érlelte materializmusát) újrafogalmazó Történelem. Mindegyik olyan, amelyik egyedül, önmagában állva is fölkavaró, vitára ingerlő.

A költeményeket ekkortól jellemzi egyöntetűen és mindenre kiterjedően az ötvenes években megtalált hang: ahogy a líra a világ maga (kérdés, hogy minek tartjuk a világot: eredendően szellemi vagy anyagi meghatározottságúnak?), úgy a versnek meg kell felelnie ennek a meglelt arányosságnak. Ha a világ anyagi természetű (s vele együtt Istennek is benne kell bujkálnia – ahogy az ifjúkorban még németül megismert Spinoza tanította panteisztikus filozófiájában), akkor ennek az elvnek megfelelően az irodalomnak is vissza kell jeleznie az eredeti arányosságot: a természet, annak anyagi valója mintegy bekebelezi a verset, az ember csak parányi, „vírusnyi” része a világnak, így a galaxisoktól kezdve a legapróbb élőlények, létezők részletező leírása, megjelenítése tölti meg a sorokat. Az ember – mint öntudatra ébredt anyag – csak egyik megvalósulása annak a nagy körforgásnak, amely egyébként magára nem ismerve, mintegy boldog öntudatlanságban létezik. Megszületik, létrejön, él és elpusztul – azaz: tenyészik, mint annak lírai megfelelője, a juhászi versnyelv. Ennek a magáról nem tudó ritmusnak (szükségszerű vagy véletlen?) velejárója az ember is, történelmével, vágyaival, boldogságával avagy boldogtalanságával: a költészet minden eredendően emberi voltával együtt az öntudatra ébredt anyagnak nemcsak tükörképe, hanem része, megjelenítője is. Szemére is hányták ennek a lírafelfogásnak, hogy elemberteleníti a költészetet. Ezt azonban mindannak a fenyegető valóságnak árnyékában teszi, amely magában az emberben rejlik: abban, hogy nemcsak saját végességének van tudatában, hanem – az atombombával – képessé vált magának a világnak (mely egyszerre szülője és otthona) az elpusztítására is. A költészet kinyitása korábban oda nem sorolt tartalmak, a természettudományból kölcsönzött képzetek, fogalmak, leírások előtt óhatatlanul magával hozta a nála már korábban is (a kötöttebb struktúrák felől nézve) megbontott forma változását is. Az a sajátosság, hogy potenciálisan minden versbe illeszthető, megnyújtotta, kitágította a forma határait: szinte parttalan áradás az, amit az olvasó tapasztal a juhászi vers olvasása közben, melynek szerzője az atomoktól a csillagrendszerekig végigbolyongja olvasójával együtt a látható világegyetemet. De mivel ebben a szemléletben az anyag az eredendő és végső elv, úgy látszik, megváltás nincsen: a szinte végletekig nyújtott sorok, amelyek egyszerre hordoznak magukban (hiszen az emberről is szólni kell) drámai, epikus és lírai elemeket, valamint utalnak a siratók, rapszódiák, dithürambusok, ódák, lírai leírások és elmélkedések hangjára, reménytelenül és önismétlően ostromolják a végtelen kapuit, hogy aztán áradásuk lendületét vesztve magában szunnyadjon el.

 A hatvanas évek juhászi lírája ebből az anyagi indíttatású szemléletből kiindulva néz szembe (a történelmi háttér fölrajzolása fölösleges) az atombomba megszületésével lehetővé váló emberi önpusztítással, az ember nélküli világgal. A Szent Tűzözön Regéi már címével is egyszerre utal a modern és egy mítoszi korra: egy osztják-vogul mitológiai történetre épülve szól az ember által előidézhető világpusztulásról, Az éjszaka képei egy oratorikusan fölépített költeményben a pusztulás utáni, a Gyermekdalok a már ember nélküli világról, amelyben a természet is elvesztette arányait (a bomba következtében minden elemében „föllázadt” a természeti világ), s főhőse, egy félig „sárkány”, félig „kentaur” egy dalt hallva elindul annak forrása s végcélként saját pusztulása felé. Az apokaliptikus víziók minden embertelenségük ellenére éppen az emberi világ törékenységére (annak védelmében) hívják föl a figyelmet. A világ és az emberiség arányaiban létező problémák mellett azonban megjelennek Juhász életéből ismert témák is. A negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején szűknek és visszahúzónak érzett közeg, amely a kiválást megérleltette benne, sokáig nincs is jelen a juhászi költeményekben, s csak később válnak a költői univerzum részévé Biának, a szülőfalunak tájai és ismerős alakjai, nemcsak a verses, hanem az általa versprózának nevezett írásokban is, amelyeknek nyelve – s ezért jogosnak látszik ez az „öndefiníció” –  a köznapi nyelvnél ugyanúgy emelkedettebb (még az „egyszerű” prózánál is), mint a líra nyelve. S ahogy apja halála után époszban állított emléket a betegséggel és szegénységgel nehezített sorsú szülőnek, úgy az Illés Endre szavával Gaudí barcelonai székesegyházának módjára sarjadó juhászi életműben az Apám kiegészül az Anyám című hosszúverssel, amelyben a csendes szavú s családnak élő anya alakját énekli meg a költő. Meglehetős szokatlansággal, mert ismét Juhász anyaghite és -szeretete nyer sajátos megfogalmazást, ugyanis odaadó szeretettel és gyengédséggel jeleníti meg a neki életet adó anya testét – versbe foglalva az elmúlás ellen. Mert így is olvasható ez a mű: a költészet mágiájaként, amely még a halál ellen is hatalommal bír, mint az ihlető ősibb mítoszokban. A halál egyébként is – mint minden költészetnek – állandó ihletője, folyton visszatérő és legyőzni vágyott létezője a juhászi életműnek – az Anyámban a temető s az ott fekvő holtak (az apa, a rokonok s a valaha élt művészek, ihlető szellemi társak) sajátos ellenvilágot alkotnak, s abban „élnek”. A halál Juhász felfogásában az élet értékének mértéke, lehetőség, amely az értelemmel kitöltendő életre szólít fel, csak az idejekorán bekövetkezett vagy önként vállalt halál értelmetlen.

Ahogy az Apámnak kiegészítő darabja az Anyám című éposz, úgy A tékozló országnak is megvan a hozzá illeszthető párja – az éposz-dóm újabb tornya: A halottak királya. Ismét egy történelmi alak áll az éposz középpontjában: a tatárjárás elől a tengerre menekülő IV. Béla király, aki három napig ült egy csónakban várva a tatárok elvonulását és saját visszatérésének lehetőségét. Az éposz hátterében az 1956-os elbukott forradalom és országrombolás áll. Juhász még 1959-ben kezdte el írni, de csak néhány strófa megfogalmazásáig jutott el, s aztán csak tizenegy évvel később fejezte be. Anyaghitű pokoljárásnak is lehetne nevezni e művet, melyben a király egy belső monológban néz szembe a pusztulással, a tengermélyi és -parti természet pedig öntudatlan tenyészetébe hívogatja, hogy oda visszaolvadva könnyű megoldást találjon kínzó kételyeire. Az éposz mégis a visszatérés, az élet szavaival zárul, a király meditációjának vége az újra vállalt feladat. A király figurája megfeleltethető a költőével, aki egy a közösségért felelős vezető alakján keresztül számolja föl magában a visszahúzás erőit. Az ily módon leküzdött válságot aztán egy újabb csapás hozta vissza a költő életébe: felesége föladva a harcot önnön démonaival, önkezével vetett véget életének. A sejthető, mégis váratlan baj, a társ elvesztése önkéntessége miatt volt még fájdalmasabb, nehezen fölfogható és földolgozható. A fájdalmat A megváltó aranykard átkozódó, perlekedő, majd rezignált tudomásvételre hangolt verseiben szólaltatta meg és énekelte ki. Már az emlékezés vezette a költőt akkor, amikor Szerelmes hazatántorgás című újabb kötetét állította össze, amely személyes vallomásként is olvasható a meghalt feleségről, pályatársakhoz és más művészekhez szóló verses üzenetekkel, hogy a kötetet záró vers, a Latinovits Zoltán koporsója kívűl-belűl teleírva, mint az egyiptomi múmia-bábok újra a fájdalom hangját szólaltassa meg átkozva-siratva a nagy színész („Ahogy te mondtad az Anyámat: / úgy senki más!”) mellett a feleséget is. A kötet nyitó ciklusában, a Mátrai bolondozások címűben – mint ahogy az egész kötetben – keveredik vers és valóság: a feleségnek és lányának írott misszilis verses levelekben még saját, nagy ambíciójú költészetét is kiparodizálta.

 Ahogy az anyagvilág jelenségei közül az atomoktól kezdve a galaxisokig belefér minden e költészet térfogatába, úgy válik szintúgy anyagává a történelem, az emberiség modernkori veszedelmei mellett a szűkebb közeg, környezet, a család meghittsége is. Már korábban, az Apám és az Anyám époszaiban lírai megfogalmazást nyer az indító kisvilág, de később is – sőt mindvégig – jellemzője a juhászi lírának a személyes élet műbe való emelése (amely a szeretett személyek az elmúlásból, mulandóságból való orpheuszi kiéneklésének is felfogható). A hetvenes évek végén alapított új család szintúgy versbe szövődik A boldogság című kötetben az újra fenyegetővé váló világhatalmi versengésből következően az emberiséghez ismét érezhetően közel férkőző pusztulás lehetősége mellett. Mintha naplószerűen rögzítené az otthon meghitt környezetének apró eseményeit, tényeit, tárgyait, és sorolná be a kimondásra váró dolgok közé a külvilág bajait és rémeit. Ez a lírai szándék így nem is a megoldás lehetőségével kecsegtet, csupán a kimondás által számbavehető veszedelmek és a belőlük fakadó bizonytalanság, illetve a szűk körben, kisebb térfogatban elérhető, de nagyobb erőknek kitett biztonság körének megrajzolása a célja. A kötet megírásával együtt formálódott ennek a személyes környezetből kiinduló, világokat egybejátszató lírának újabb nagyszerkezetű műve, éposza, a Halott feketerigó. Az otthoni kertben talált halott madár egy méretével a végtelenség illúzióját keltő, tagolatlansága miatt tudatfolyamnak is olvasható hosszúverset hívott elő. A részleteket kinagyító és azokkal asszociációsorokat elindító módszer hatalmas szerkezetet épít fel és hatalmas lírai anyagot mozgat: a mintegy a dolgok szavát megszólaltató vers – mint a legtöbb juhászi hosszúvers – (akár a szöveg írása közben fölbukkanó) konkrétumokat, adatokat, egy változatos élet emlékeit, egy racionális (mondhatnánk: józan paraszti) megalapozottságú világszemléletnek filozófiát érintő eszmefuttatásait, reflexiókat és megfigyeléseket hömpölyögtet végig több tízezer soron keresztül, emitt sem a megoldás, csupán a megnevezés igényével.

Amíg azonban a költő ezekkel problémákkal küzd, s költői választ, szót igyekszik találni felmerülő kétségeire, újabb korforduló következik az ország életében: az a rendszer, amelynek kiépülése egy időre esett Juhász és nemzedékének indulásával – s amely föl is használta rövidlátó céljaira e nemzedék energiáit és jóhiszemű tenniakarását – saját bomlásának csíráit eleve magában hordozva, de mégis görcsösen kapaszkodva életben maradásának utolsó maradékaiba, megszűnt létezni. A szolidaritás, egyenlőség, a másnak esélyt adás jelszavaival fellépő és azokat transzparensszerűen maga előtt vivő működési módról, társadalomszerkezeti modellről kiderült (bár sokan már a forduló előtt is tisztában voltak vele), hogy jelszavai pusztán jelszavak, tartalom nélküliek, s hogy létének birodalmi megálmodója és kierőszakolója nélkül életképtelen. Ahogy a nagy bálvány összedőlt, úgy roskadt össze az, amit nevében létrehoztak. Az új idők egyfajta irodalmi senkiföldjén találta Juhászt: a főszerkesztésében működő lap, az Új Írás 1991-ben támogatás híján megszűnik, mindaz, ami addig körülvette, fölbomlóban és eltűnőben van. A megváltozott hatalmi viszonyok fölerősítik a költészeti és művészeti elképzelései elleni – egyébként korábban is meglévő – kritikus hangokat, összekötvén nevét a letűnőben lévő rendszerrel. A kényszerűen beköszöntő nyugdíjas élet csöndje inkább tengermélyi, süket és elhallgató csönd, mintsem a pihenésé és megnyugvásé. Az a rendszer, amelynek irodalmi életében állandó vitákkal körülvéve fontos szereplő volt, annak a történelmi eseménynek eltagadására építette létét, melyhez a megalakuló új berendezkedés meghatározó hivatkozási pontként viszonyult. Az 1956-os forradalom ez a sarokpont. A halottak királyának kiegészítő párja, a Krisztus levétele a keresztről című hosszúvers immáron közvetlenül, a megszólalás lehetősége miatt fölvett történelmi analógiától mentesen szólhatott az elbukott forradalomról. Arról is sajátosan, juhászi módon, nem az ekkoriban megfogalmazott forradalom-képnek megfelelően, bár a hosszúvers kimerevített, filmkockaszerű képei sokszor felidéznek a forradalom idején készült fényképeket, filmrészleteket. Az a létmodellnek is érzett és fölfogott szegénység, amely végigkísérte Juhász pályáját, s amely a művekben egyszerre jelent megalázottságot és változtatásra szólító tényt, ebben a műben is visszatér. Ugyanazon magyarság-képpel együtt, mely már A halottak királyát is jellemezte: a nagyhatalmak játszmáinak kitett kis nép ez, amely történelmi bűnök és szerencsétlenségek közepette egy pillanatban a történelem alakítójának tudja magát. Máshogyan értett ez a forradalom, amelynek juhászi képében nem a szabadságra és függetlenségre való (tegyük hozzá példát – vagy inkább: modellt – adó) vágy fogalmazódik meg, hanem a történelem kíméletlen önmozgása fejeződik ki. Ez a mozgás pedig csak átmeneti esély ad a mindig élő szabadságtörekvéseknek. Mint ahogy az ezeknek a változásoknak kitett egyénnek is, akinek az ilyen fordulatos időkben szintén föl van adva a lecke a megmaradásra.

 A körülötte kialakult csönd nem tartotta vissza a költőt a folyamatos munkától, a kilencvenes évek óta sorjázó kötetekben mindazt megtaláljuk, ami már ismerős volt korábbról e költészetben. Barátokra és szellemi társakra való emlékezéseket, a gyermekkor és ifjúság kimerevített emlékeit. Ezekből a kötetekből azonban a korábbi nagylélegzetű époszok már hiányoznak, legalábbis terjedelmük nem éri el az életmű sarkalatos nagy munkáinak hosszúságát. A Pipacsok a pokol fölött című kötetben olvasható Galapagos újra József Attilához és az ifjúkor világához tér vissza, az Isten elégetett tükre Giordano Brunót énekli meg, A lezuhant Griffmadár című kötet címadó hosszúverse pedig a falu, Bia világát idézi föl.

A hatvanas-hetvenes évektől jelentkező líratörténeti fordulat, amely egyre inkább teret nyert az irodalomban, a szétesőnek és széthullónak látott világot egyébként sem tartotta újra összeilleszthetőnek, a versben (vagy inkább szövegben) megszólaló ént szétszórta a jelenségek között. Alakuló, bomló, összekapcsolódó és összeütköző részegységek állandóan változó terepeként értelmezte a világot (s ekképpen fogta fel az annak egyik részét alkotó működést, a lírát, az irodalmat is), amely egyik elemből sem látható át hitelesen és biztonsággal, csak a „ha”, „mintha” kötőszavainak hatósugarában. Ennélfogva érvényes kijelentés sem tehető róla, átfogó, bemutató kép megalkotása pedig egyenesen lehetetlen. Az a líra, amely Juhásznál kibontakozott, s amely kezdeteitől fogva a teljesség igényével fogta be költői tárgyait, ebből a felfogásból értelmezve bizonytalan terepen mozog, hiszen a minden kimondásának igényével egy olyan biztos pontot kell találni, ahonnan a jelenségek beláthatók, értelmezhetők és érvényes kijelentés tehető róluk. Ennek a pontnak a létezését (vagy inkább tartós fönntarthatóságát) azonban a posztmodern fölfogás eleve kizárja, legalábbis kétségbe vonja. Mert az igaz, hogy Juhásznál (az indulást jellemző felélesztett népies újrealizmus meghaladása után is) – mintegy újromantikus vonásként – jelen volt mindig a középpontba állított én, aki (ahogy egyre tágult a befogandó tárgyak köre) egyre nagyobb arányokkal volt ott a versben, illetve a hosszúversben. A megnevezett s kimondani vágyott külvilág (melynek megismerhetőségét, a Ding an sich közelébe férkőző értelem lehetőségét a posztmodern szintúgy kérdőjellel illeti) valóban csak egy kiválasztott pontból fogható egybe és látható át, s ez a pont a juhászi költészetben az én, mely nemcsak az elsősorban anyagi létezőnek tételezett világ jelenségeit bolyongja be (láttatja) az elektronoktól a naprendszerekig, a magántörténelmen keresztül a közösségi kérdésekig (újabb neuralgikus pont!), hanem lírai lendülete átcsap az érzékelhetetlen határain, a halál, a végesség-végtelenség nyugtalanító kérdéseit feszegeti (a megoldás reménye nélkül – hiszen Bodnár György szavaival a juhászi költemények sokszor „a gondolati feloldás képtelenségének szülöttei”), s egy sajátosan, anyagszerűen működő képzelet mitologikus birodalmába is eljut (lásd utolsó nagyobb époszát, a Fekete Saskirályt). A befogott lírai tárgyak tág köre miatt a megnevezett dolgok jelentései is gyakran csak e hatalmassá nőtt én felől értelmezhetők.

Az az ambíció, mely tervbe vette a mindenség kimondását, változatlanul fennmaradt egy sokkal kisebb célt kitűző közegben. Akkor, amikor a líra tárgyává lett maga a költői szerep is, amelynek kontúrjai bizonytalanná kezdtek válni, ahogy bizonytalanabbá vált az a környezet is, amelyben meg kellett szólalnia. Így óhatatlanul kérdésessé vált valamikori küldetése, egyáltalán: hivatása (ez sem divatos szó). A kívülről látott és láttatott költői mivolt egy lehetséges téma lett a többi megverselhető téma közül, a nyelv uralhatóságának fölbukkanó kérdése mellett. Juhász Ferenc, aki generációjával egy új költészet megvalósításának vágyát és tervét fogalmazta meg indulásakor, s valóban lírai forradalmat vitt véghez korábban ismeretlen területeket és hangnemet hódítva meg a költészet számára – nemegyszer hangos megrökönyödést kiváltva -, voltaképpen nem a folyamatos és hangos változtatók közül való. Lírája a megtalált hang első jelentkezése óta nem változott, csak módosult, mint megverselt és a költészetben második teremtésként az olvasó ember szeme elé kerülő természet. Bizonytalanság és zavar, mellyel ez a bőven áradó, személyes emlékeket, családot, falut, történelmet, temetőket és csillagot, erdőket és földeket, rovarokat és növényeket, elektronokat és ember alkotta gépeket egyszerre megfogalmazó költészet magával sodor, nincs benne. Módosul annyiban, hogy mi az a személyes vagy közösséget érintő probléma, ami elindítja ezt a világokat hömpölyögtető lírai lendületet, melynek szürreálisnak ható asszociációi is anyag- és valóságközeliek. Sorsokat, bajokat és bánatokat, elődöket, meghalt barátokat és szeretteket sirató, a társakkal és ellenfelekkel, fájdalmakkal és örömökkel terhes és édes múltat állandó igénnyel megéneklő, az anyagvilág öntudatlan történéseit kimondó líra ez. Működésében kimetsz és kinagyít olyan képeket, amelyekre egyébként föl se figyelne az ember. Megidézett emlékeiben pedig folytonosan visszatér az élet fordulópontjaihoz olyan állandósággal, mint ahogy a tenger ismétli hullámait.

Inka utazás – Vágunk

        A kocsi csikorogva fékez, a rakodótérben (rosszul!) rögzített bőröndök közül egy a földre zuhan, barna, félkemény kartontáska, egyik sarka a zuhanástól megzúzódik, kilátszik a farostlemez bélés.
    A férfi kiugrik az autóból, és az árokszélre rohan:
    – Megvan!
    A fű közül apró, fekete, kétszemű, első karjaival vadul hadonászó dolgot emel fel, és fölmutatja az öregasszonynak.
    – Megvan! Tudtam, hogy meglesz, a héten harmadszor veszítem el, de a háromból kétszer meglett. Egész jó arány, nem, mama?
    – Hála Istennek, kisfiam! – sóhajt az idős hölgy, és leakasztja a szalmakalapot a fegyverállványról; széles karimájával kiválóan legyezheti magát.
    A férfi fölrakja a napszemüveget, visszaül a volánhoz, gázt ad, és teljes sebességgel ráereszti az Apache-ot az országútra.
    A zúgás Pálmajor határában lassul. Itt sokkal keményebb a levegő, nehezebb, tömörebb, sűrűbb – kímélni kell a gépet, nem lehet olyan vadul hajtani. Azzal, hogy megspórolsz öt-tíz percet; vagy nyolc perc tizennégy másodpercet; vagy hat perc hetvenegy másodpercet; de tönkreteszed a hengerfejet? A befúvószelepet? A Sieger-gyűrűt? A karburátort?
    Megéri?
    A gép megint fékez, és az út szélén pihengető, falkáját vigyázó állattartó gazdálkodót kedves, szalonnaebéd utáni álmából riasztja a fékcsikorgás.
    A férfi kis könyvet vesz elő a kesztyűtartóból. A Baedecker Kiadó baedeckere: Száz Legfontosabb Inka Mondat Turistáknak (SZLIMT). Kétnyelvű Szótár Kiejtéssel (KSZK).
    A szótár a Kerti Ünnepség (KÜ), majd a Vízi Közlekedés Alapszabályai (VKA) fejezetnél nyílik ki; ám a férfi hamarosan megtalálja a keresett mondatot:
    – hdjn ‘sten!
    Majd rövid keresés után:
    – mr vischen ‘Z ‘t Qtybrny’r?
    Fonetikusan: /háá ádjon ísten. merre viszen ázs út kutyaberenyére/
    Jelentése: Jó napot kívánok! Hogyan jutok el Kutyaberenyére?
    A férfi keresztülhajol a vezetőfülkén, bal kezét a kormányon tartja, jobbjában a SZLIMT, ujjai a két szükséges cikknél; kidugja fejét a menetirány szerinti bal ablakon, és fölolvassa a könyvből:
    – Háá ádjon isten. Merre viszen ász út kutyaberenyére? Vagy hova az isten csudájába? Hova megyünk, mama?
    – Péterpusztára, édes fiam, Péterpusztára, de ne idegeskedj, mert nem tesz jót a szívednek. Szegény jó atyád is szívelégtelenségben szűnt meg, és Jozefát tanti is: sajnos a családban gyakori a szívbetegség.
    – No még egyszer: Háá ádjon istin. Merre vejszenazút Petárpusztinába?
    Az állattartó gazdálkodó bajsza lekonyul, szemei kimerednek. Füle mögött rőföskolbász. Kackiásan megpödörinti vatelinja kurta ujját, kihúzza magát, majd huszárosan kiböki:
    – Kutya legyek, ha értem. Hova mennek?
    – Beszél magyarul, mama! – jelenti ki a férfi elégedetten, és hátradől az ülésen. – Magát az Isten állította ide, jóember. Megmondaná, jó felé megyünk Péterpusztára?
    – Nem hiszem. Az az átkozott Fügedi bótos állított ide, azt mondja, ha a birkák belegyalogolnak a hecsedlivetésbe, kezembe adja a fülemet; de azt próbálná meg! Én sem olyan hücski hücsbe gyerek vagyok, az apám Jázminka lány volt, úgy a fejéhez baszom a sörösüveget, hogy kettéáll a haja. Ami meg az útirányt illeti: mit mondott? Kálmán-tanya?
    – Nem, dehogy, Jakabfa, Jakabfát mondtam, azaz Dennapusztinát, itt áll a térképen, a halastó után a második elágazásnál balra, Melk felé! Nem, hülyeséget beszélek: a testvérvárosa Melk!
    – Rekecsinmajor? Hadd lássam csak – én ezen a vidéken születtem, de még a nagyapám is itt volt kanász, amíg az öntözőkanna kiöntőjét a fejébe nem állította az a kurva Sobri Jóska – nekem beszélhetnek ezek a népművelők, amit akarnak, de azt a kutyapecért én nem tudom megszívelni… De komolyan mondom: Koplalóról még nem is hallottam ezen a vidéken… No, lássa, megvan! Fordítva tartották a térképet, aztán menetiránnyal szembe jöttek, nem jobbra kellett volna fordulni, hanem balra, és nem a benzinkút előtt kétszáz méter, hanem utána. Így már megvan. Egyébként nem járnak rossz helyen, mert itt van Szentacsöcs nem messze, csak hát: földúton kell menni, bár most azt hiszem, elég jó, kemény az út, a juharantilopok kitaposták, meg képzelje, struccot tart az a féleszű Debi-gyerek, azok egészen kilegelik az utat, ha erre mennek, meglátják a kerítését, de ne menjenek közel, a drótban áram van, úgy lopja a magasfeszültséget, annál sütik a rántottát reggelire, csak közel tartják a tojást, és kész.
    – De én Répapusztát mondtam… vagy mit mondtam? Mit mondtam, mama? Reteklápost?
    – Pétermajort, fiacskám, Pétermajort, szegény jó Lujza nénéd is ilyen rövid eszű volt, nem kelekótya, de rövid eszű, ha elaludt, elfelejtett fölébredni, ha meg letett valamit, nem vette fel. Megmondta Sára ángyunk, hogy egyszer, ha villámlani fog…
    – Itt nincsen Répapuszta, én tudnám, már a nagyapám is… de már mondtam, hanem tudja mit, készítsünk új alapállást. Azt árulja el nekem végre, hogy kit keresnek. Akkor aztán megmondom, elvégre nem hücski hücsbe…
    – Arnold Sobriewiczet keressük.
    Az állatállományi gazdálkodó ráncai kisimulnak, arca meglágyul, átöleli a bal sárhányót, a reflektort és a férfi autóablakból kilógó fejét:
    – Hát mért nem mondja, barátom, mért nem mondja…. A professzor urat Pálmajorban… Hát mért nem mondja… Hát csak egyenesen ezen az úton tovább… Ha nem beszélgeti el az időt, már ott lennének….
    Az Apache kékesen, kiszámítottan, keményen töri a kőkemény levegőt, a férfi kemény, kimért tekintetét (kőszobor a sziklás hegységben! igen: az Apache főnök: Kőszáli Kecske vagy Kondor Keselyű!) nem látjuk most, eltakarja a napszemüveg, sötét, sötét üveg; szinte átláthatatlan.
    – Mi volt ez a tábla, mama? Nem Pálmajor?
    – Péterpusztát keressük, kisfiam, mondtam neked, hogy Péterpusztát, de sajnos neked sincsen valami jó memóriád, nálunk a családban csak Gizi nénédnek… vagy Jolán nénédnek? Nem is tudom már pontosan, kinek volt olyan ki-fo-gás-ta-lan memóriája! Pálmajor, persze, ez itt Pálmajor, ki volt írva, hát nem láttad a táblát?
    A terepjáró csikorogva fékez, befarol, keresztbe áll az úton, nekicsapódik egy szál kapornak, hatalmas csörömpölés, háromszor megpördül a levegőben, de kerekére esik, hanem akkor megszólal a ködduda, átugrik egy árok, egy kerti slag, három éti csiga és egy homokozólapát felett, a homokozóból mind kikotorja a másfél köbméter homokot, majd nagy csörömpöléssel bevágódik a sarki szerelőműhelybe: Pál István, karosszéria, kaszni, teljes festés.
    – Valami lehet odafönn – siet el Jolánka néni a ház előtt, elfelejtett köszönni – mert a Huizinga boltos nagyon jön lefelé a kerékpáron!
    A kerékpár nyomában máris fölbukkan egy égszínkék terepjáró, mint a fehér bálna, vagy a rózsaszín párduc. Tetején égszínkék üst, katlan, sátorlap, vadeledel. A kocsi felgyorsul a lejtőn, majd a ház előtt csikorogva fékezni kezd, és visszatolat a bejáratig.
    – Ötven! Mondtam, hogy ötven! Nem negyvenhét, a negyvenhetet már elhagytuk, az volt a pálinkafőző! Ötvenet mondtam, nem ötvenegyet!         
    – Fehérek – állapítom meg riadtan. A selyemdohányt kapálom a ház előtt, az a kis birkaalom jót tesz majd neki. Majd betekerem a szárakat telefonkábellel: akkor nem rágja meg a káposztalepke.
    A homályos kép hirtelen kitisztul…
    – Jules bácsi!
    – Szevasz kölyök, micsoda szalmakalapod van, mint egy buffalohunter, te, ezt nem tőlem kaptad? Pedig tényleg jó, hát mire idetaláltunk! Valami gerilla itt az út mellett el akart téríteni Retekpusztára, még jó, hogy idejében észbe kaptam, vigyázni kell a bennszülöttekkel, nem figyelsz, aztán ücsöröghetsz a bográcsban, már rakják is alád a tüzet, na nyisd már ki a kaput, csak beszélsz itt hetet-havat, pedig arra később is ráérünk, mert nem kerget a tatár. (a feleségemet. Nem mondtam? Két hete vettem el, de válófélben vagyunk – kiderült, hogy Mirrha tudatú, telefüstölte nekem az egész lakást), majd ide beállok a kertbe, csak nyisd már ki azt a nyavalyás kertkaput!
    A terepjáró szép óvatosan megáll a húsevőnövény-bokor előtt, majd félgőzzel kelet-északkelet felé fordul, gázt ad, tülköl és rátolat a filodendronokra.
    – Te jó ég! Nagyi!
    – Kisfiam!
    – Na, te is szépen fogadod az embert, mondtam már, hogy szólítsd Sári néninek, nem kell öregíteni nagyanyádat, ezt tedd hidegre – dinnye; ismerik itt nálatok? – mert fölforrt, vagy nincs hűtőd? Tudod, mit kérdezek, az a fehér zümmögő, ami a konyhában ál. Akkor ereszd le a kútba, gyerekkoromban mindig a kútban hűtöttük a dinnyét Iharostelepen, behajigáltuk a dinnyét, aztán vödörrel kimertük, jegyezd meg, a dinnye hitünk szerint a legszentebb gyümölcs, a legtöbb fény éri, valósággal magába szívja a fényt, mint a szivacs, és megfigyelted, hogy a magoknak éppen olyan a hegyük, mint a gyertya lángja: barátom, egy kivilágított székesegyház!
    Nagyi violakék köpönyege kékítőt old az ég vizében, hatalmas karjaival valósággal összeroppant.
    – Kisfiam! Szegény, szerencsétlen gyermek! Hogy te milyen érthetetlenül sovány vagy!
    Jules bácsi pengeélesre vágott, ún. Belmondo-bajszával elhasítja a tetőpoggyász tartóhevedereit; hiába, a legszebb férfikor! Ötvenes éveinek derekán, amikor a sör már keserű, de a méz még édes – korai még házasságon gondolkodni… Majd, ha a bor kiforr a hordók szerzetescelláiban!
    A. csodálattal figyeli, ahogy Jules ruganyos léptekkel a lóherekazal felé halad, a tehenet szempillantás alatt behajtja a kecske óljába, (egy gyökeres parasztgyerek megirigyelné), aztán ugyanazzal a mozdulattal szélnek kergeti a gyöngytyúkokat, és magára vadítja a méheket, majd szabadon ereszt három süldő disznót – egy ember, aki az, ami.
    – Szép itt nálad. Afféle parasztromantika. Nálunk is volt ilyen állat Naftapusztán, csak az szőrösebb volt, kicsit kisebb és folyton ugatott. Mi ez, zsiráf? Tavaly megnősültem, vagy már mondtam? De újra szabad vagyok, ténylegesen, érted fiam: nem papírforma szerint, de ténylegesen, a nőről kiderült, hogy Mirrha-tudatú, most mit kezdjek egy Mirrha-tudatú nővel: nem ismeri el a Fénykrisztust sem, nálam ez egy kapcsolatban döntő. Hogy úgy mondjam, a kapcsolat supra nonja, nem is tudom, hova tegyük a poggyászt, mángorló! Meglátod, milyen hasznos lesz ez itt neked, félautomata, a technika éve kiállításon kaptam, gondoltam, majd jó lesz, ha másra nem, szöget egyenesíteni, Laposkán mindig a küszöbön egyengettük a rozsdás szöget, igazi recycling, az összes szöget kiszedtük Béni bátyád starfonádlijából, szét is esett darabokra, na hogy mit kaptunk! Mondtam is anyádnak, milyen jó kis helyen leszel, fogadjunk, a dzsungel szívében, na szép, a gumikádat nem láttad? Hoztunk egy gumikádat, nem mintha tudtam volna, hogy itt nincsen, de inkább hoppra kopp, mint koppra hopp, akarom mondani, fordítva, ez a vikingkalap Csöpi néni ajándéka, jó lesz diószüretkor –
    A felszerelés pillanatok alatt elárasztja a házat és a kertet, Jules bácsi felállít egy tábori sátrat az udvaron, egy pillanat alatt megvan, „csak nem kell egy kis munkától beszarni”, de beletekeredik a szúnyoghálóba, a napszemüvegben úgy fest a gubanc közepén, mint egy különösen ritka szitakötő, de a postás Micivel valahogy kiszabadítják, aztán rádől a hálókamra, csöndesen vonaglik a viaszosvászon ponyva alatt, míg a rózsabokor közelében végre kikígyózik a szabadba.
    – Kicsit nehezebben megy, mint gondoltam, de semmi vész, egy kis segítséggel megoldjuk, Ön, ha már úgyis itt van, igen magához beszélek, Kutasi Albin? Albin, legyen szíves, tartsa ezt az alumíniumoszlopot, nem, nem a ruhaszárító, arra jön majd a keresztrúd, Ön pedig – Zöld István, nos, Zöld István, feszítse meg ezt a kötelet, én majd itt a cölöpöt, vagy tudja mit? Majd én tartom a cölöpöt, István, maga csak üsse be, itt van ez a kalapács, kicsit nagy? Tizennégy kiló, ilyennel krampácsolják Normandiában a vasutat, krampácsolt már vasutat? Még nem? Sose bánja, never mind, ahogy az angol mondja, az egy művelt nép, tizenhét szava van a sörre, itt hogy mondják a sört? Kir… Krig….Nem érdekes, ne kalandozzunk el, csak sózzon rá egy nagyot, az semmi, egy bolhának is kevés lenne, jóval nagyobbat, ne kímélje – ááááááááááááááááá!!! – a cölöpre gondoltam, de most már mindegy, valahol a csomagtartóban van gyorskötés, nézzen oda, mit csinált, jaj, istenem, mit csinált, no, nem baj, úgy, talán nem vérzem el, na mindegy, úgy, kész, ide függesztjük fel a gumikádat, Ön mit is mondott? Jakab? Állítsa fel a paravánokat, maga pedig, István, legyen szíves, helyezze ide a tábori füstölőt, a fújtatót majd széliránnyal szemben….
    – Éhezel itt, szegény fiam – jön ki a kamrából Nagyi, vállán kolbásztekercs, jobb kezében irdatlan csülökcsont –, ezeket fölakasztom a padlásra, majd kicsit fölhizlallak, ne félj!
    – A padlásra? Majd én talán fölviszem, a padláslétra ugyanis…
    – Te csak ne fáradj, galambom, fáradsz te eleget, látom a szemeden, egészen karikás, szoktál mosakodni? Ne felejts el minden este mosakodni, kisfiam, ha tiszta a közérzet, sokkal jobb az étvágy…
    A padlásfeljáró felől zuhanás, majd sikoltás hallatszik, aztán valamiféle vonítás, ahogy azok üvöltenek, akiknek kettétört a gerincoszlopuk vagy a nyakcsigolyájuk; mint mikor egy dió összeroppan. A kisebbik Kutasi és Zöld Pista ledobják a gumikádat, és rohanni kezdenek a padlásfeljáró felé… az ajtóban, halálsápadt arccal megjelent Nagyi:
    – Egér! Igazi egér! – jelenti ki. – Élő!
    – Ha véget ért a nagyjelenet, majd legyenek szívesek, emeljék le a kádat a nagylábujjamról, igazán, szóra sem érdemes, egy kicsit összelapult, meg úgy nézem, ki is ficamodott, na nem baj, éppen így jártam Pápua Új-Guineában, csak ott a farcsontomat zúzta össze az evezőlapát, de még mindig jobban jártam, mint a hajóskapitány: beleült egy tarronébe! Képzelhetik! Hetekig sebláz gyötörte, alig tudott nyelni, még Monacóban is úgy járt, mint aki beszart a gatyába, mondhatom. Nem, azt a kicsike hordót, fiam, amiben a grogesszencia van, ott kell, hogy legyen a tűzivíz és a vízpor között, a hátsó ülésen – buzivíz, hahaha! hát ezt még nem hallottam, ez jó, Jaffaszörp? Hahaha! Kóstoljuk meg akkor ezt a kis háztájit, jó ugye, bár van valami bukéja, nem a fagyálló volt? Ja, nem, az ott van abban a bádogkannában, össze ne keverjük, mert még beszarunk, hahaha! Majd idetámasztom a létrát, maga meg, Albin, csak adja fel a tetőponyvát, hogy kapaszkodjak? Jó vicc, nem tudok egyszerre fogni és kapaszkodni, nincsen három kezem, a… aaaaa…..
    A két Kutasi, Zöld Pista és az Alsós érdeklődve nézi, hogy mi kerül még elő a terepjáró hátuljából: egy teljes böllérkészlet vágópaddal, egy röplabdaháló, néhány heti hideg élelem, a LE nemzetbiztonsági szervezetének túlélőkészleteiből, néhány golfütő, horgászbot, szigonypuska és búvárszemüveg, valami bizonytalan, bebugyolált csomag (álcaháló? ejtőernyő? vegyvédelmi fölszerelés, azaz edegumi?), egy vízfertőtlenítő berendezés, néhány üveg ananászlikőr, egy műanyag akvárium.
    – Ott van faszén a hátsó ülésen, fiam, én majd darabolok, te addig indítsd be a szenelőt.
    – Szegény kisfiam – rebeg Nagyi, halványkék szeme megrebben, és egy hatalmas bárddal egy suhintásra lecsapja a tehén fejét. Kankalin után hajolt le a gyanútlan állat – feje másodpercekig a levegőben lebeg, (figyeld csak meg: ez bizony levitáció!) mielőtt a földre huppan: nyelvét a virág felé nyújtja, de már nem éri el.
    Jules bácsi az ülés alól előhúzza az Ezerlövetűt. Betáraz. Komor, célzásra élesített szemmel megindul az istálló felé. A. rémülten utána akar sietni, de Nagyi (szemei könnyben áznak, mint a Szent Inkvizíció (SZIV) ítélőbírájáé, amikor Johannára kimondja a halálos ítéletet), és lefogja A. karját:
    – Hagyd csak, fiam!
    Iszonytató lövöldözés veszi kezdetét. A lőporfüst kitódul az istállóablakon, és jótékony lepelbe takarja a kertet. Egy gyöngytyúk, áttörve a füst kőfalát, kitör az ostromlott várból, megáll a felvonóhíd előtt, majd egy magas kerítéskaróra kapaszkodik. Itt éri a halálos lövés. Magával rántja a mélybe a feje fölé emelt bóbitát, a zászlót. Az egész nem tart tovább három percnél – de évszázadokon keresztül emlegeti majd a nemzet emlékezete. Csend lesz, mint egy napórában, és Jules bácsi leereszti a puskát.
    – ….nem történik semmi, itt vidéken meg azért mindig történik valami, ha más nem, valakire rádől a kémény, vagy fölrúgja a ló, vagy belelép a kaszába. Ezt szeretem én vidéken: nem lehet unatkozni, még utazni sem kell, itt már eleve el vagy utazva… a piszkos munkát megcsináltam neked, már csak a darabolás következik, az már gyerekjáték, akár te is meg tudnád csinálni, ha arról van szó, bár láttam egy matrózt Hongkongban, annak olyan bicepsze volt, ha behajlította, kiszakadt a vállán az XL-es matróztrikó, de mit is akartam mondani: olvastam a regényedet! Kisfiam! Szenzációs! A legyező, az egy baromság! Abszolút érdektelen! Mi vagy te? Népi író? A falu élete alkonyattól napestig? Szociográfia? Fiam… De a Párhuzamos életrajzok, az igen! Az, kisfiam, telitalálat! Érteni nem értem, és a koncepció alapvető tévedés: de ahogy Kálmánról írsz: hogy aszongya: púpos, szőrös és hebegő… Ez a ,,hebegő”, ez fiam, ez szenzációs, nem azt mondod, hogy ,,dadog”, így parasztosan, vagy hogy ,,beszédhibás” (ezt a szót nyugodtan hagyjuk meg a pedagógiának, azoknak is kell foglalkozni valamivel). Hebegő! De mért nem viszed tovább? Szerepeltethetnéd Kálmánt! Járjon, a kezed, fiam, ne csak a szád, hogy aszongya: ,,váhágyahaha mmmmm vovo kikikijelentetete….” Egy regény a hebegős elbeszélésében, ezerkétszáz oldal, mi, öcsi?! Háhá! Ez aztán az ötlet, mi! Senki sem olvassa el, de nem érdekes, a világhír garantálva. Vagy megnyújthatnád a sztorit mindkét irányban: előbb az inkvizíció, aztán Mohács; még töprengened se kell, a legjobb poénok le vannak írva; ,a káldi Regoes tátust niuzópadra voniak”, már kezd is melegünk lenni, mi? Dehogy, a húsdarálót ne a kondenzátorra kössék, hogyan? Bálnavadászhajókon használnak ilyet, fölül jön ki a zsír, alul a velő, csak oda, a vágópad szélire…
    – Szegény, szerencsétlen, éhező kisfiam! – suttogja könnyes szemmel Nagyi, és egy mozdulattal kitépi a süldőmalac hátsó combját. Fejteni kezdi: lerántja a bőrt, és belehajítja a toroskáposztába: attól lesz jó, sűrű, erős leve.
    A hevenyészve fölállított kampón malacok, nyulak, szárnyasok teteme lóg, a vér kicsiny csatornákat váj a patakig, a medertorkolatnál egészen alámossa a partot, omlani kezd a partfal, az omlás viharosan terjed a posta felé.
    – Fogd csak meg! Úgy! Nyissz! Látod, nem olyan nagy dolog, csak ne legyél olyan élhetetlen – veti a kampóra nagybátyja a kibelezett macskát, és darabolni kezdi a füstifecskéket (fecskefészek sanghaji módra, à la natur). Nagyi a tehén máját hasítja ketté (a posta felől kiáltozás hallatszik), Jules mesélni kezd valami hastáncosnőről – de A. csak a májak, lépek, vesék és tüdők táncát figyeli, kezében szótlanul jár a kés.
    Jules bácsi a hátsó ülésről megsárgult papiruszköteget vesz elő. A Fáraók titka? Vagy a Tibeti halottaskönyv? Föláll az Apache lökhárítójára, majd leugrik, és máris a vágóasztalon: igazi, színészi pózban, mint Petőfi a Múzeum előtt; de bokáig vérben:
    – ,,A pogányok nincsenek alávetve az egyházi kanonoknak… Nem vétkezik az, aki állati áldozatok bemutatásával tiszteli a Napot, ha ezt isteni kinyilatkoztatás fényénél teszi: és ezt a régi magyarok papjainak a javára mondom, még akkor is, ha ez a kinyilatkoztatás a régiek legfőbb lényétől ered, mert ez Istennel azonosítandó…” Most leesett az állad, mi? Százhuszonnyolc oldal jegyzetem van, bejutottam a Vatikánba, nem volt könnyű… említettem? Nézz oda, véres lett, itt, ahol a kegyelemről ír, nézz oda! a kutyafáját! nem tudom elolvasni! hogy mi van a kegyelemmel? na mindegy, ezt majd kihagyom, tedd oda a hátsó ülésre, fiam, a térképek mellé, hát mit szólsz? Ő az inkvizítor! Paulus Hungarus (nem, nem a rudabányai lelet, az Samu): Magyarország első inkvizítora, és a dátum? Odafigyelj: ezerkétszázhuszonhárom! Még nem herélték ki az egyházat, fiam! Ferikém, legyen szíves: oda, a diófára tegye a bendőt: ha nincs papsajt, jó a szamár is, és ha felfüstölöd, mint az angolnát…
    – Találtam három szöcskét – jegyzi meg sötéten Nagyi, és kötényében letörli a vért. – A combjaikat bepanírozom, csak kiveszed a mélyhűtőből, és kirántod.
    – A sarokban láttam egy pókot – teszi hozzá Jules bácsi.
    A teknőkben, a füstölőben, a kampókon húshegy tornyosodik, a gumikád már megtelt. A légysonka mind a sózóba kerül; a kutya és a tucatnyi gyöngytyúk jó lesz szalonnának. Fel kell készülni a télre, mert az időjósok keserű hideget mondtak.
    – És amikor… – kérdezi az ifjabbik Kutasi, Albin.
    – Ne szóljon mindig közbe, fiatalember, félbezavar, aztán nem tudom, zöldséget beszélek-e – magyaráz Jules bácsi, is iszonytatóan forgatja a kést –, hogy mondom neki: magad is elismerted, hogy az első ember nem Adam Kadmon, hanem a Fénykrisztus, aki foglyul esett, százezer atomra hasadt az anyagban. Akkor meg mi kifogásod a manicheizmus ellen? De ő csak magyarázott, hogy Mirrha így, meg Mirrha úgy, persze én már tudtam, hogy honnan fúj a szél! Utálta a dinnyét, mi, manicheusok pedig különösen becsüljük a dinnyét, apropó: leeresztetted a kútba, fiam? A hűtőbe? Na, jól van, a dinnyét meg a szőlőt, na, mondjuk, a szőlőért sem volt oda, de a Kardinált meg a Hamburgi muskotályt megette, egyébként mondtam, hogy az erdélyi Gyulák is manicheusok voltak? Manicheusok vagy bizánci keresztények, de ez egyre megy, még a tizedik század végén, ezért akasztottak tengelyt Istvánnal. Ez volt számomra a megvilágosodás, az erdélyi Gyulák! Elvégre, druszáim, hozd csak ide azt a fejet, fiam, a szemét kivesszük, a többi jó lesz a pácba, ugye megmondtam, hogy világot kell látnod…
    Nagyi kijön a házból és hosszú, harcsához hasonló, gülüszemű halat tart a kezében:
    – A te székedben ült a piszok. Még a számítógépedet is bekapcsolta!
    – Jaj, ne! – kiált fel A., de sajnos későn. Nagyi bárdja félresöpör a padról másfél kiló epét, és hosszában metszi el a gyomevő halat. Egyszerre kifordulnak a belei.
    Benne, valahol a máj és a szív között egyszerre halnyi űr támad. Nem tud másra figyelni. Egy halnyi terem, egy valóságos katlan. Nagyi és Jules bácsi macskákat és kabócákat mészárolnak le odabenn, a hajat elégetik, külön gyűjtik a csontot, külön a macskahájat. Jules bácsi rendületlenül magyaráz:
    – Ha másért nem, a vidéki levegő! A levegő a harmadik elem: szoros párhuzamban a vízzel! A víz és a levegő kerekei emelik magasba a fényt (persze, persze, a hold az, de bárkának is mondjuk; a kormánynál Cicelle ül, és dirigál a hajólapáttal. Nem bírom a dirigáló nőket.) És ne mondd nekem, hogy honnan szerzel majd tejet meg tojást, nem lehetsz ennyire töketlen! Itt? Vidéken? Amikor minden háznál van bika meg kakas? Mintha a tejföl közepében laknál, fiam, ne beszélj nekem itt tejről meg tojásról!


[1]    Részlet az Inka utazás, vagyis Arnold Sobriewicz gentleman úti breviáriuma című kötetből. Újabb fejezetek a pragaitamas.blog.hu oldalon. – http://pragaitamas.blog.hu/2009/04/12/idovasalo_an_iron_of_time

Ami szent, és ami vad

1. Léteznek-e természetes határok? Egy folyó, erdő, völgy vagy hegy vajon nevezhető-e olyan határnak, amelyhez, amikor elérkezik, az utazónak tartania kell magát? Vagy minden hágó, a királyé is, ahol egy király erdejében időzik az utazó, egyben és legfőképpen politikai határ? Tételezhető-e lényegi különbség természetes és politikai között, ami a határokat illeti? Ami a kérdést illeti, itt pusztán egy régió körülhatárolhatóságának problémájaként merül föl, s amennyiben létezik (léteznie kell?) olyasminek, mint egy régió, meg kell történnie azoknak az elhatárolásoknak, amelyek alapján bármilyen természetes vagy politikai érdek megfogalmazható. Egyszerre merül föl kint és bent, saját és idegen, művelt és vad kérdése, amelyek, amennyiben még mindig fölmerülhetnek, már nem alapvető megkülönböztetések, olyanok, amelyekre egy régió minőségeinek az elgondolása alapozódhat, hiszen éppen erről van szó: átjárhatók a köztük – okkal, ok nélkül – megképződő határok.

(Erdély, helyhatározás)

1. Léteznek-e természetes határok? Egy folyó, erdő, völgy vagy hegy vajon nevezhető-e olyan határnak, amelyhez, amikor elérkezik, az utazónak tartania kell magát? Vagy minden hágó, a királyé is, ahol egy király erdejében időzik az utazó, egyben és legfőképpen politikai határ? Tételezhető-e lényegi különbség természetes és politikai között, ami a határokat illeti? Ami a kérdést illeti, itt pusztán egy régió körülhatárolhatóságának problémájaként merül föl, s amennyiben létezik (léteznie kell?) olyasminek, mint egy régió, meg kell történnie azoknak az elhatárolásoknak, amelyek alapján bármilyen természetes vagy politikai érdek megfogalmazható. Egyszerre merül föl kint és bent, saját és idegen, művelt és vad kérdése, amelyek, amennyiben még mindig fölmerülhetnek, már nem alapvető megkülönböztetések, olyanok, amelyekre egy régió minőségeinek az elgondolása alapozódhat, hiszen éppen erről van szó: átjárhatók a köztük – okkal, ok nélkül – megképződő határok. S amennyiben képzés folyik, határok képzése tehát, ennyiben mindig már a politikai diskurzusok határterületein mozgunk. Ami természetesként adódhat itt, az egy valamikori politikai elhatárolás eredménye, s ennek tudatában vagyunk. Kézenfekvő azt is figyelembe venni, hogy a valamikori politikai határolást, amely most természetesnek mutatja magát, valamilyen természethez fűződő érdek vezérelte a határolás során, olyan érdek, mely már eleve minden természetit a saját gyarmataként állított elő. Az embernek sohasem adódott olyan lehetősége, hogy a természetben éljen. A területet így vagy úgy, mindig fölmérték, akár csak azáltal, hogy bejárták, vagy azzal, hogy kisajátították, eltulajdonították és megművelték egyes részeit. A határképzés mint legszélső emberi lehetőség magából a nyelvből következik. A határolatlan végtelen csak egy meghatározott fogalomként adódik. Minden, ami mondott, bizonyos határok között érvényesül, a nyelv nem lép túl önnön határain, pontosabban maga a legszélső határ. Még az is lehet, hogy a nyelv mint az egyetlen természetes határ, amely azt a látszatot kelti, hogy az ember természete a kultúra, valójában valami egészen más, olyasmi, amit a természetes és a politikai határolhatatlansága és átjárhatósága után már egyáltalán nem tarthatunk meg. Ha minden kulturális, politikai, vagy ami itt ugyanaz, nyelvi, akkor csak megneveztünk egy feltételt, ami által valami adódhat, ám ez a feltétel nem biztos, hogy teljes mértékben hozzátartozik mindahhoz, amit kulturálisnak, politikainak, nyelvinek neveztünk. A nyelv éppen azért válik vaddá, mert olyan határolások mehetnek benne végbe, amelyek magát a nyelvet mint végső határt nem érintik. A nyelv ezért megmarad egy olyan határként, amely határolhatatlan. Sohasem tudhatjuk meg, hogy mitől határol el a nyelv, s ez már nem a két elhatárolt régió közötti átjárhatóság, ami belül marad nyelvi lehetőségeinken, hanem a nyelv itt sokkal inkább olyan határként ragadható meg, amely egy végtelenség látszatával ámít. Aki cél nélkül utazik, és túllépni véli a határolásokat, könnyen beleeshet a végtelenségnek ebbe a csapdájába, ahonnan már nem akar, és nem tud megérkezni sehová, mert lehetetlenné válik számára az utazás abbahagyása. Minden út már rajta vezet át, s hacsak nem számolt le azzal az illúzióval, hogy létezik számára még idő, a saját életét egy kiismerhetetlen rengetegben való útként fogja elképzelni, ahol minden lépés után benövi nyomait a gyom.

2. Ha a nyelv legalábbis részben vad, akkor nyelvben létezni ezt jelenti: kint lenni a határban. A vad itt úgy adódik, hogy benne átjárható a kint és a bent: kívül lenni a lakott területen, ugyanakkor a helyhatározóraggal jelölt ’belső rész’-ben lenni. Kint és bent nem állnak egymással szemben, hiszen a létről beszélni kint és bent is csak a nyelvben lehet, azaz belül lenni alapvetőbb, míg a kívüllét csak az alapvetőbb belsőn belüli elhatárolás. Nem lehetséges hát, hogy minden gyilkosság, amelyre Hegel bíztat, hogy saját magunkat állítani tudjuk, már eleve fölösleges, hiszen a másik szolgai tudattá minősítése előtt, csakúgy, mint utána, azaz mindig már benne tartjuk magunkat abban, ami egyedül képes arra, hogy a nyelv „történetét”, azaz önmagát, úr és szolga viszonyaként beszélje el? Nem lehetséges, hogy amikor sajátról és idegenről beszélünk, csak egy nyelvjáték, persze egy fölöttébb veszélyes nyelvjátéknak vagyunk az áldozatai, tehát a szolgái? Látnom kell, hogy nincsenek saját szavaim, még ha én mondom is a szavakat. A szó olyan adomány itt, ami magával hozza az elfogadás, a hála, és a szó ajándékára való kényszerű rászorultságot. Lehetséges-e ilyen körülmények között az, hogy valaki úrnak tartsa magát egy másik fölött, akit szolgává tesz, ha ő maga is mindvégig megmarad a szavak, nem a saját szavai szolgájának? Lehetséges-e ilyen körülmények között bármilyen uralmat jogosnak tekinteni? Kinek van felhatalmazása uralkodni, és ki által felhatalmazottan ott, ahol az egyedüli lehetőség a jogos uralomra a nyelvről és a hatalomról való lemondás, ami ugyanakkor sohasem volt lehetséges? Ha létezik olyan, hogy felhatalmazás, tehát valaki kívülről vagy fölülről ajándékozhat jogokat, kötelességeket, felelősségeket és boldogságot, akkor ki lehet az, aki kívül van mindazon, amire hatalmat ad? Kint lenni a határban. Úgy tűnik, a határ itt nem pusztán egy képzeletbeli vonal, ahol a határolás szerződéseken és megegyezéseken alapul, s amit soha senki nem vesz észre, sem figyelembe – ha tartják magukat a felek az egyezséghez azért nem, ha nem, akkor azért nem. Úgy tűnik, a határ ilyen felfogása nem is határolja a területeket, pusztán viszályt kelt, amikor a feleket a szellemben vagy a nyelvben látszólagos egyezésbe hozza. A nyelven belül, ha azt a beszélni tudás és a megértés, vagy ellenkezőleg, a beszédre való képtelenség és a nyelvek közti különbözés és a megértés akadályaként értjük, nem is lehetséges a határok radikális megvonása. A határ itt maga a mező, avagy a „természet”, ahova mindig is ki voltunk vetve. Határban lenni: itt minden törés és repedés egy láthatatlan és sokkalta átláthatatlanabb hasadáshoz tartozik, ahol mindig megtörik a fény, ahol sohasem lehetünk önmagunk ég és föld között. Kint a határban: a határozószó és a határozórag között húzódó törésben még mindig, s mindig újra, megnyílik egy elég tág határ, ami a hazatérés, a lakozás, a megegyezés és a jogos uralom illúzióival táplál. Kétségtelenül nem könnyű lemondani arról, amit szeretünk a házunk tájának, háznak, hazának nevezni, ha belátjuk, hogy ennek a hazugságnak az elhagyása után talán sohasem térhetünk haza. „De hát itthon vagyunk” – kiáltjátok majd – „És te magad is itthon vagy”. Mégis: veszélybe kerül a tulajdon, a család, a hatalom, amiért, azt hittük, már megvívtuk „jogos” küzdelmünket – bár a józan ész el kell ismerje, hogy tulajdonát csak szerezte, tehát sohasem volt itt és sehol tulajdona, ami nem csak látszólagos határolásokon alapulna, hogy az apa nem ölheti meg a gyermekét, mert a gyermek, ahogyan megszületik, a legtávolabb áll attól, hogy otthona legyen, mivel a világba vadként érkezett meg, s hogy hatalma jogosulatlan felhatalmazásokon alapszik. A józan észnek el kell ismernie, hogy bármit, amit itthonisága során valahogyan igazolt, megmagyarázott, elhitt, megszerzett, megölt vagy megszült, radikális felülvizsgálatra szorul egy olyan ítélőszék előtt, amelynek eddig még a talapzatáig sem sikerült felkapaszkodnia, és talán sohasem fog.

3. A vad nem az idegen. Az idegen valójában nincs, az idegen csak azért mutatkozik, hogy a saját azt hihesse magáról, hogy ő van. Valaki pokoli játékot űz itt a hermeneutával, s ez a valaki lehet, hogy éppen ő maga. Sohasem adódhat olyasmi a sajáton belül, ami idegen. Saját és idegen egy merőben mesterséges elhatárolás eredménye, amely elhatárolás mélyen a sajáton belül húzódik. Ha az idegen a vad lenne, akkor azt mondhatnánk, hogy sohasem jelenik meg semmi, ami nem saját. Azt mondhatnánk ekkor, híven az óeurópai hagyományokhoz, hogy fölfedeztük az ember végtelen magára maradottságát a sajátjában, a spanyolviaszt, amelyből semmilyen isten nem mentheti már ki, de ami ugyanakkor még mindig elégséges jogalap lenne ahhoz, hogy itt maradjunk még egy rövid ideig, éppen ebben az otthonunknak tekintett elhagyatottságban. Azonban most, a sajátunkban békésen mormogó idegen éjszaka alatt mi a vadnyomot igyekszünk követni. Eleget papoltak már a végtelenről és a fenségesről, amely magával rántja a tudatot, s hogy a tudat csodálatos módon mégis túléli ezt a támadást, amennyiben feloldja a traumát a nyelvben, mivel a végtelenben fölfedezte azt az idegent, akivel szemben megállapíthatja öntudatát. Íme az isten, aki késve bár, mégis időben érkezik, hogy együtt legyen velünk, miután elkövette a csodát, még akkor is, ha ez az isten csak egy valódinak az eltorzított és lefokozott mása, aki maga is rászorul, hogy osztozzon velünk ebben a szörnyűséges magányban. Ki merné azonban azt állítani, hogy vendégül látott egy istent, s azt mondani utána, hogy amit mond, nem csak egy retorikai fogás? Az efféle tehetetlenség és gyávaság ma már nem csak a műveltek betegsége, hanem mindannyiunké. Ami vad: különbözik a meg nem művelttől, mivel ez a művelés felől tárja föl a vadat. A vad nem pusztán annyi, ami a megművelt felől látható. Az erdő akkor is ott van, s ez az ott leginkább egy mindenhol, amikor nincsen benne az ember. Amikor az ember turistaként az erdőbe látogat, az erdő már nem a vad. Éppen azáltal rejtőzik el, hogy a gyakorlott turista számára áttekinthetőként mutatkozik meg. Az erdő itt pusztán olyasmit tartogat, amivel a turista már eleve számolt, s amire, például turista-fölszerelése megvásárlásakor, már eleve fölkészült. A turista balesete, meglehet váratlan és borzalmas, ám semmiképpen sem titokzatos és megfejthetetlen. A turista halála, amikor turista-bakancsa sarka alól kifordul a kő és háromszáz méterrel lejjebb találják meg az összezúzódott testet, már benne volt a játékban. A turistát még halálában sem éri semmi váratlan. Csak annyit lát meg, amennyit képes fölmérni, csak olyan magasságokba merészkedik, amelyek kalkulálhatóak maradnak. A turista a szó szoros értelmében sohasem veti bele magát az ismeretlenbe, a felfoghatatlanba. Ha eltéved egy rengetegben, tudja magáról, hogy eltévedt és föl bírja mérni az esélyeit, vagy esélytelenségét. A turista ezért valójában képtelen arra, hogy eltévedjen. A turista a megműveltből érkezik, s mindig csak innen látja azt, ami vad. A megművelt azonban önmagát csak mint kihívást fedezi föl a vadban, mivel a vad a művelttől megvonja magát. A művelt nem fogja föl azt a veszélyt, ami körülveszi akkor, amikor egy megapolis vagy egy erdő vadságában nevelkedik és él. De a vad talán éppen egy sajátosan otthoni viszonyban tud megmutatkozni: az otthontól való elszakadásban és újra-otthon-létben. A turista azonban nem képes elszakadni és újra-otthon-lenni, mivel mindig is egy sajátos otthoni-idegenben lakozik: a turista a világot gyarmatként állítja elő, miközben a sajátosan otthoni, helyi vagy partikuláris visszaminősül a barbárba. A vad tehát a turista számára legföljebb barbárként adódik. Ez a gyarmati szemlélet abból nyeri jogosultságát, amit a politika nyelvén így fogalmaznak meg: eltűnnek, fölszámolódnak, legalábbis átjárhatóvá lesznek, vagy azzá kell lenniük a határoknak. A vad a barbárban hagyja magát gyarmatosítani és magához engedi a műveltet. Ma, amikor az ember minden földi jogosult fogyasztójaként és minden lehetséges tájat szemrevételező turistaként határozódik meg, a művelt is visszaminősül abba, amit a turista fényképezőgépe jelképez. A turista nemcsak a vadat, hanem a műveltet is gyarmatosítja. Ő a látogató, aki sehol nincs otthon, és sehová sem tart, aki se nem otthonos, se nem vad, ő az, aki gondoskodik a határok átjárhatóságáról. Odamerészkedik a háborúk közelébe is, amelyeket talán ma már csak ezért vívnak, hogy a turista szabadon utazhasson. A turista a seholban lakozik, míg fényképezőgépe azokat a határolásokat veszélyezteti, amelyek ma, jogtalanul bár, lehetővé teszik a gondolkodást. Ahol a turista fotóz, ott a kép halála van születőben, és nyomtalanul tűnik el a szent. A turista ma: az utazó, aki én magam vagyok. A turista, úgy tűnik, nem a másik, akitől még el tudnék határolódni, hanem az a létmód, ahogyan a huszonegyedik századi ember a sajátot bejárja. A turista meghaladta már a hermeneutikai állapotot, mivel számára a saját és az idegen illuzórikus játéka értelmezhetetlen. Azért szabad, mivel mindenütt a belsőben van. Egyesek talán abban reménykednek, hogy a turizmus elveszi az emberek kedvét háborútól, holott ma a háborúkat talán éppen a turizmus nevében kezdeményezik.

4. Újra meg kell kérdeznünk tehát: hol vannak, ha vannak még egyáltalán határok, miközben úgy tűnik, hogy mindig is kint voltunk a határban? Föl kell vetnünk, hogy a vad sohasem valahol messze, a vadonban, hanem a közelben tartózkodik, noha arcát elfordítja a művelttől és a turistától, aki a tájékozódás eszményét követi, sőt követeli. A turista igényeket szab és megtervezi a tájat, véleményt nyilvánít a kényelemről, vagy szóba elegyedik a barbárral, amikor leereszkedik hozzá. A művelt az, aki még mindig közelebb tartja magát a vadhoz, mivel ő maga is a nyelvek erdejében bolyong és téved el. A vad megvonja magát a képtől, arctalanként adódik, s pusztán csak nyomaiban követhető. A vad láthatatlanul uralkodik. A keleti hegyvonulat egy félreeső erdejében, egy behavazott, épp csak talpalatnyi kiugró kőszikla-erkélyen, ahonnan belátni a medencét, ott maradt a farkasvadnyom. Itt járt a vad és körülnézett a medencében. A fotó nem mutatja a vadnyomot, pontosabban inkább perspektívába helyezi és eltávolítja magától. A perspektíva elfedi, hogy a vad a közelben tartózkodott, és a távoli vadonba utasítja. A vad fikcióvá vagy narratívává szelídül a képen. Azonban épp az eltávolítás és perspektívába helyezés technikai és műveleti kényszere mutatja meg a vad közelségét, amivel szemben minden művelt és minden technikai, tudva vagy tudatlanul, az eltávolítással védekezni kényszerül. De az igazi veszély éppen abban rejlik, hogy a vad nem támad szemtől szembe, hanem elmenekül a képről. Sohasem adja magát önként a műsorhoz. Sohasem állhatsz szemtől szemben az állattal, mert az mindig kikerüli az embert, elmozog, ezért csak perspektívában és távlatban ragadható meg. A természetben nincsen olyan, hogy szemtől szembe, mert minden a hátát mutatja. A műsorban a vadnak emberarca van, amitől a hatalmas is szánalmassá válik. Ha a vad arra kényszerül, hogy fölfalja a műveltet, vagy megrongálja a technikát, már nem önmaga, hanem arcot kapott, a legkegyetlenebb arcot, amivel a művelt felruházta. A vad a közelben csak arc nélküli jeleken keresztül ad hírt magáról, amikor megrezdül az ág, zörren haraszt, vagy egy széttépett őz csontjait hagyja maga után az emberjárta erdei földúton, mivel a vad sohasem támad, hanem elillan. A vad közelsége rettegést és a halálfélelmet kelt, ami nem hasonlítható a művelt élet örökös szorongásához és a halállal szembeni tehetetlenségéhez. A vad közelségében a halál van itt. Talán nem más a nyelv, mint a köztem és a halál között húzódó határ. Aki először fölépítette a műveltet, és embertelen erejével is majdhogynem kudarcot vallott vele szemben, még találkozott azzal, ami vadként mindig arctalanul illan el. Így szólt hozzá a vad: „De, íme, van itt egy hely mellettem: állj erre a kősziklára. Ha majd elvonul előtted dicsőségem, beállítlak a kőszikla hasadékába, és befödlek jobbommal, amíg el nem vonulok. Aztán elveszem kezemet, és utánam tekinthetsz – de arcomat nem láthatod.” Az ember, aki a szakadékban áll, aki kint áll a határban, nem láthatja, mint vonul el előtte a vad. De csak a műveltség embertelen ereje mondhatja azt, hogy arca van a vadnak, méghozzá úgy, hogy nem is látta. Ami itt mondódott, az a feje tetejére állította azt, ami valójában történt: a vad nem beszél. Csak a nyelvbe való öntelt belevetettség hihette, hogy nyelv által szólhat az, ami arctalanul mindvégig itt él, s amiről, ha elég erős, mindvégig hallgatnia kellett volna. Pedig a vad már itt is megfordult és elillant, gúnyosan a hátsóját mutatta a műveltnek, akit arra kényszerített, hogy maga is fordítson és elforduljon. Ha már játék, akkor legyen az: arc helyett a hát. Ha már az igazság elillant, vigaszként adódjék irónia. Később így szólt a művelt a vadhoz: „Fogadj tulajdonoddá minket”, majd szövetséget kötöttek. S a szövetség ládája, ez a kissé komolytalan képekkel telepingált, kacatokkal telerakott szekreter talán csak arra szolgált, hogy elterelje a művelt figyelmét attól, ami a vad nevét, a kegytárgyak és a törvények körüli handabandázást koncul odavetve, megint csak jó hosszú időre eltűnt a művelt látómezejéből. Anélkül, hogy bármivel is fizetett volna a merészségért, anélkül, hogy arcot adott volna a vadságnak, anélkül, hogy valaha is létezett volna jogszerű szerződés a művelt és a vad között. A vad tehát nem támad, nem áll bosszút, ha az nem akarja megbosszulni saját magát. A vad beláthatatlanul távol van a művelttől, létmódja a művelt számára sohasem adódik úgy, mint feltártság, nyitott, vagy el-nem rejtett; ugyanakkor mindig itt tartózkodik a közelben, mindig éppen közeleg, pontosabban: a közeledőben van jelen. Nem látható, mert arctalan. Ami pedig vég nélkül a közeledőben adódik, amely egyszerre távoli, de itt van közel, nem más, mint éppen a vég. A vad valódi neve, amely ellenáll a gyarmati létnek, az emberi nyelven a halál. De a vad a halálról való tudásban is csak hírt ad magáról. A halálról szóló híradás, bármennyiszer is számoljanak be róla a médiumok, olyan határt képez, amely megvonja magát attól a lehetőségtől, hogy a híradásban megmutatkozzék. A halál, amely a vad közelségében ad hírt magáról, tehát olyan határolás, amely nem a nyelven belül megy végbe, hanem radikálisan vonódik meg. A halál, sohasem pusztán a nyelv ténye, idegenebb az akármelyik Másiknál, mert vad.

5. Amikor a vad megvonja magát, akkor nemcsak visszavonul és eltűnik a rengetegben, hanem határt von. Az arc megvontsága helyet készít. A vad azonban nem olyan idegen, aki csak kívül van és más, hiszen a halál sohasem szelídíthető meg egyezkedéssel, mert mindig az egyest, pontosabban csak az egyik felet érinti. A halál az egyes ember életét vonja vissza, nem a mindannyiunkét. A mások haláláról semmit sem tudhatunk. A halál a mondható léten belül vonja vissza magát és készít helyet. A létezésnek vissza kell vonódnia, magán belül kell radikális határt húznia, olyan határt, amely nem átjárható és nem szabad. Ez a radikális határ: belső határ, mely a saját itthoniságát vonja vissza, határt szab az itthoninak. Úgy tűnik hát, hogy ez a határolás nem a sajáton túl, vagy azon kívül talál rá arra, ami a vad közelségének fenyegetésében adja hírül magát, hanem abban, ami éppen mindig a leginkább közel van, az itthoniban. Ez a határ az ithonin belül húzódik meg. Az embernek azonban nem adatik meg, hogy visszavonuljon a vadba, hanem éppenséggel csakis az adatik meg, hogy visszavonuljon a vadtól. A vad, amikor elillan, távolodóban hírt ad magáról, az ember pedig visszaszorul a legszűkebb sajátba, amely éppen azért tűnik szűknek, mert megvonódott az itthoni határa. Ami ezen a határon túl van, az semmiképpen nem kalkulálható, nem tekinthető az itthon ki-hívásának, mint egy a turista által keresett és kiszámított kaland vagy fenyegetettség. Az ittlét a vad általi fenyegetettségben nem ki-hívódik, hanem vissza-szorul saját határai mögé. A turista számára azért adódik mégis még saját halála is kalandként és kihívásként, mert a halált csak a másikban, csak a híradásokban szemléli, mivel nincsen neki olyasmi, mint saját, s mert saját és idegen között számára nincsen már éles határ. Azonban a helyben lakó, aki egész élete során nem hagyja el a falut, szintén szembesül a határok ilyen átjárhatóságával, hiszen különbséget tud tenni alszeg és felszeg, alvég és felvég, gazda és mester, határrész és határrész, dűlő és dűlő között. De az alvég és a felvég közti határ még mindig élesebb, mert a közeliből van megtapasztalva, mint az országok közti határ. A határőr vagy a vámos csak a szükséges procedúrát képviseli a faluból más országba vándorló vendégmunkás számára, ellenben az utca, ahol a számára veszélyes emberek laknak, életveszéllyel is fenyegethet. A turista, amikor a faluba látogat, nem érzékeli ezeket a finom határolásokat, sőt sokszor több falut is egyetlen egységbe von össze. Ebből az erőszakos homogenizációból és látszólagos egységesítésből a turista szótárában régió, a helyben lakóéban lokálpatriotizmus keletkezik, de mindkettő a meglévő határok jogtalan áthágása révén. A helyben lakó számára a turista a civilizáltat képviseli, míg a helyben lakó a turista számára a barbár. A barbár a gyarmatosítás során a turistától elfogadja az erőszakot, elfogadja azt a meghatározást, amit róla ad, s ezzel feladja azoknak a finom határolásoknak a tiszteletben tartását, amelyek a falun belül meghatározzák ittlétét. Ezután minél távolabbra kerül az otthonitól, annál inkább eltűnnek az éles határok, és annál kevésbé tapasztalja meg élesen a saját halálát. Idegenben meghalni nemcsak tragikus véletlen, mivel aki idegenben halt meg, az nem a saját halálával halt meg, és ugyanígy fordítva: ha idegenben ér egy otthoni halálának híre, haza kell térni ahhoz, hogy egyáltalán elhihető legyen a halál. Míg azonban a halál saját-karaktere, azaz személyes jellege az otthoniban érthető és történik meg, addig az otthoni maga az idegenből, pontosabban az idegenből való hazatérésben adódik, amit nyelvileg az itt és az ott, azaz az „ott-honi itt(hon)-lét” térbeli feszültsége és egymás felé való közvetítettsége fejez ki. A halál csak a közeliben és a közeledőben, adhat hírt magáról. Az a hétköznapi megfogalmazás, mely szerint „közel van a halál” vagy „halálközeli élményem volt”, nem a halál időbeli közelségét jelöli, hanem ahhoz a belső határhoz való közelkerülést, ami az ittlét határában várakozik. De a vad általi fenyegetettséget hívja elő egy teherautó is annak, aki az úttesten elesik. A halálközeli élményben a vad nem pusztán halálom okozójaként jelenik meg, hanem sajátos arcot kap, és végzetként mutatkozik meg. A halál még egy banális utcai baleset pillanatában sem ok és okozat üres és véletlenszerű játéka, ahogyan az egy külső szemlélőnek vagy egy utólagos beszámolóban tűnhet, hanem radikális esemény, amelynek során az, ami vadként a közeledőben mindig elillant, hirtelen előáll. Egy baleset tanúja, aki így foglalja össze a látottakat: „én is állhattam volna ott, ahol valakit elgázoltak”, vagy „ha tíz másodperccel később indulok, engem ütöttek volna el”, éppen az okok és okozatok, illetve az időbeli linearitásnak abban a pillanatban lehetséges visszavonhatóságáról számol be. Az ittlét függönye mögül, ahogyan mondani szokták, „hirtelen a semmiből tűnik elő” a teherautó, mintha egy álom felől közeledne. Az okok és okozatok lineáris idejének hamis díszlete mögül előtűnik az, ami mindig is a közelben ólálkodott.

6. A helyben lakás méltósága csak ott lehetséges, ahol radikális határ vonódik meg, nem saját és idegen között, hanem mélyen belül az otthonin. A halál ilyen, a közelben történő határmegvonás, amely gátat szab a tér homogenizációjának, amelyet egy városrendezési reklámszlogen a maga metafizikus túlkapásával így fogalmazott meg: „A határok eltűnnek, a kihívás örök.” A határtalanba való ki-hívás során a lét fölöslegesként és értelmetlenként hullik alá, a halál eltékozlódik a híradások tömkelegében. A helyben lakás méltósága a különbözés méltósága. Az antropológiai kutatások megmutatták, hogy a tér és az idő homogenizációjával szemben, amely minden, a távoliba történő ki-hívás esetén fölvetődik, a helyben lakók mindig a sajáton belül húzzák meg a fölöslegességtől megóvó határokat. Ezeknek a határoknak túl kell nyúlniuk a sajáton, mégpedig a sajáton belül. A belső határ olyan szakítás, amely nem pusztán nyelvi, szokásbeli, hagyománybeli különbségeket ismer el, hanem mindazon túlmutat, ami ki-hívásként bármikor fölmerülhet. Ezért a belső szakítás határa mindvégig átléphetetlen. Amikor a helyben lakó vissza vonja magát a határok mögé, helyet készít. Az elkészített helyet az ismeretlennek és a kalkulálhatatlannak tartja fenn. A szent hely: egy minden emberitől elhagyott és elhagyandó hely. A szent nincs, hanem a szent: jön. Átjárja a környéket, miként a szobát a gömbvillám. A szent a megművelten belüli vad helye. Az ember munkálkodása közben visszatartja saját magát és tevékenysége hatókörét, visszavonul és helyet hagy, hogy jöhessen a szent. A szent azonban nem hívható meg, jövetele nem kalkulálható. Ha jön, megbont minden ökonómiát, ám nem lebontja, hanem meghagyólag írja fölül. Utána minden olyanképpen marad romokban, hogy ugyanaz marad, mint azelőtt. Aki egy reggelen hazaérkezik a falujába, mindent ugyanúgy talál, ahogyan elhagyta, azonban a föld és a levegő még valami másra is emlékszik, arra, ami nem volt kalkulálva és váratlanul érkezett, az esőre, amely az elmúlt éjszaka hullott. Nem csak az ember emlékezik, hanem a talaj, a növényzet, az évszak is. Az erdő törött ágai másnap is emlékeznek a viharra. A föld megőrzi a villámsúlytotta halmon az égi nyomát. Az ünnep mindig emlékszik minden előző ünnepre is. De aki így tér haza, a környék emlékezésére figyelve megtapasztalja a hiányt is. A hiány az, amiről lemaradtunk. A hazatérés örömében föltűnik a hiány miatti szorongás, hogy történt valami, s ez a valami éppen a lényeges, amiről lemaradtunk. A hazatérés így már a fölöslegesbe való megtérés, abba, ami a lényeges után még fölöslegként fent-marad. Aki tehát megtér, a fölöslegesben kezd el lakni. Mindaz, amit egy visszatérés tartogat, az apai megbocsátás, az anya túláradó szeretete, a testvéri féltékenység már a szűkségen fölüli, ami sosem pótolhatja azt, amiről lemaradtunk. A fölösleges sohasem töltheti ki a hiányt, egymáshoz való viszonyuk nem szimmetrikus, mint ahogyan azok gondolják, akik az ittlét alapvető hiánykarakterét az örömérzés és a fölös termékek halmozásával vélik megszüntetni. Abban, hogy valamiről lemaradtunk, vagy valahol nem voltunk jelen, az ittlét hiánykaraketere mutatja meg magát, amely nem függeszthető föl és nem szüntethető meg, mivel mindig lesznek idők, és mindig lesznek terek, ahová ittlétünk során nem juthatunk el. Az otthonlét egy tulajdonsága az lesz, hogy ezernyi máshol-lét kitöltetlenségét és kitölthetetlenségét is magában foglalja, azaz a máshol-lét hiányaként adódik. Az otthoniban lenni ellentmond a metafizikának, amennyiben az abban a hitben határozódik meg, hogy „az igazi élet máshol van”. Az otthoniban lenni visszaszorulást jelent abba a földi tartományba, ahonnan minden máshol-lét lehetetlennek látszik. De az otthoni mégsem börtön, mivel tud saját hiányosságáról, tud az ittlét terének és idejének alapvető szűkösségéről. Az otthoniban való helyben lakás ezért fölösleget termel és halmoz föl, ami ugyanakkor sosem szünteti meg a szűkösséget, mivel a fölösleges az, ami nem valós igényeket és hiányokat elégít ki.

7. A turistafalu a múltfölöslegből él. A tájház, a vendégház, a falukiállítás összegyűjti azokat az eszközöket, amelyeknek megszűnt a rendeltetése, vagy amelyeknek a rendeltetését új eszközök és termelési módok vették át. A szövőszék, a dézsa, a nyereg, a fakutya, az ostor, a régi rádió vagy a kiégett képernyőjű orosz tévé, a tulipános láda és régi bútorok a turistafalu használaton kívüli múltfölöslegeként ugyanakkor reklámértéket képviselnek. A turista nemcsak más tájakra, hanem mások múltjába is be akar utazni, ám ez a múlt már a helyben lakók számára sem képvisel jelenlévő értéket, hanem fölösleg és kacat. Így az a kijelentés, hogy a múlt az, ami fölöslegessé vált, sem tekinthető értékítéletnek. Amikor a múltfölösleg reklámfölösleggé válik – amennyiben a reklámot úgy tekintjük, mint a nem valóságos igények kielégítésére való felhívást –, a múltfölösleg fogyasztására való felhívás az „itt és most”, vagyis az emberi ittlét megszüntethetetlen szűkösségét is reklámozza, mintegy negatív reklámként. Hamisnak és terméketlennek kell tekintetünk ugyanakkor az olyan reflektálatlan felszólalásokat, amelyek arra akarnak indítani, hogy térjünk vissza úgynevezett valós fogyasztási igényeinkhez, mondjunk le a fölösleges luxusról, mivel a gazdasági erőforrásaink határaihoz érkeztünk. Nem mintha nem lennének beláthatóak számunkra is ezek a veszélyek, ám nem feledkezhetünk meg arról, hogy a fölöslegről való lemondás, egy mélyebb értelmében, a kultúráról, a művészetről, vallásról, sőt a gondolkodásról való lemondást is jelenti. Még a legradikálisabb aszkétizmus is a spirituális és szent fölösleg vagy kárpótlás jegyében mond le a világi boldogságról. A fölösleg ugyanakkor, amennyiben nem egy valós igény kötelező igényét elégíti ki, mint szabad fölösleg, viszonyba lép a szabadsággal is. Az ittlét mindig is fölösleget termelt. Az igazság utáni sóvárgás a hiány megszüntethetetlenségének következményeként előálló igény kinyilvánítása, ugyanakkor semmilyen igazságban való bizonyosság nem elég ahhoz, hogy átlépjük az ittléten belül húzódó radikális határt, és betöltsük a hiányt. A hiány akkor az, ami, vagyis az otthoniban megmutatkozó ittlét hiánykaraktere, ha sosem szűnik meg. A boldog életről, a szépségről, az új, jobb emberek megismeréséről és a megfelelőbb táplálék-kiegészítőkről szóló reklámok inkább arra utalnak, hogy a boldog élet, a szépség, a jobb emberek társasága és a teljesen egészséges élet abszolút értelemben sohasem volt és most sem lehetséges, ezért azzal pótoljuk a hiányt, ami valójában fölösleges. Az igazság, a hit, a múlt, a reklám mint fölösleges mindig az, ami voltaképpen túl sok ahhoz, hogy elég legyen, túlcsordul a valós igényeken. Fölösleges és hiány nem megszüntetik, hanem éppenséggel újratermelik egymást. A fölösleges sohasem nyomulhat túl azon a határon, ami az ittlét belső határoltsága által mindig is megteremtődő hiány, üresség vagy semmisség területe. A fölösleg tehát mintegy vigaszként és kárpótlásként adódik, ami által egyedül lehetséges a helyben lakás otthoniságának méltósága. A fölösleges utáni sóvárgás, ami abban a mondatban fejeződik ki, hogy nem csak kenyérrel él az ember, nem csak a kultúra és hit kiváltságosainak a vigasza, hanem mindannyiunké. A lét, a tudás, az igazság vagy a boldogság alapvető megvontsága talán megbocsátható, de nem szüntethető meg. És ezért értelmes a megbocsáthatatlan megbocsátására, az ellenség iránti hálára kötelező paradox parancsolat. A paradoxonokban nem valamely, az ellentétes tételeken túli harmadik igazság mondatik ki, amely eliminálja az ellentétek provokatív feszültségét, hanem olyan határ vonódik meg két tény között, ami átléphetetlen, ám egy rövid időre, az ittlét idejére, talán éppen a kimondásnak köszönhetően, felejthetőnek és megbocsáthatónak tűnik. Egy paradoxon nem az igazság iránti igényre adott megfelelő válasz, amit be kell tartanunk, hanem az igények kielégíthetetlenségének, a tudás megtörtségének, meg- és lehatároltságának foglalata. A vigasz nem válasz, hanem csak pótlás, elterelés, eltévelyedés. Talán épp az ittlét ittléten belüli megvontságának hatására termelődnek az ember eredendő bűnösségéről és a halálon átívelő életről szóló mitológiák. A termelés: egyszerre kárpótlás és fölösleg. A hiány pedig a mindig újratermelődő fölösleg. Nemcsak egy lehetséges, vagy éppen a közeledőben már meglévő ökológiai katasztrófa korszakának gazdaságai termelése hiánygazdálkodás, hanem mindenfajta termelés is ekként adódhat ma számunkra. A turistafalu által termelt és összegyűjtött múlt- és reklámfölösleg a falusi ittlét szegénységéről, a javak szűkösségéről, a valós igények radikális kielégíthetetlenségéről ad hírt. Ez a múltfölösleg, bármennyire is büszkélkedjenek vele, bármennyire is a világörökség része a százötven éve használaton kívüli vízimalom vagy ivócsupor, szánalmas és lesajnálnivaló. Az otthoni faluban való helyben lakás méltósága így voltaképpen szánalomra-méltóság. A szánalom azonban nem a falusi elmaradottságnak, barbárságnak vagy durvaságnak, hanem az otthoni ittlét végletes hiányosságainak szól, ugyanúgy, ahogyan a medrükből kilépő nyugati, keleti, déli és északi nagyvárosoknak a hiányt mindig újratermelő ember-, reklám-, gyönyör- és bűnfölöslege is.

8. A belső határon túli a kitölthetetlen. Az üres hely semmisségéhez, ahonnan visszavonultunk önnön határoltságunkba, fölöslegként érkezik a szent. A szent nem tölti ki az ittlét végességét, hanem eltereli. A falusi itthonlétben bőség és szükség egyszerre adódik: a hiány sohasem szívja föl a fölösleget, a fölösleg pedig sohasem tölti ki a szükséget. A bőség fölöslege és az ínség szüksége között így radikális határ vonódik meg: a kitölthetetlenség. A fölösleg a hiány kitölthetőségének eltévelyedettsége. A szent mint fölösleg azonban nem egy árnyék, se nem is egy képmás hamis fölöslegének, hanem a nyomnak a karakterével rendelkezik. Az útmenti feszület nem egy kultusz képi fölöslegének kiterjesztése a mindennapi közlekedés közterébe, hanem az út mentéhez tartozó nyom, amely a kultusz funkcionalitásán ugyanúgy kívülre vettetett, mint a praktikus élet eszközeinek rendeltetésszerűségén. Az ilyen nyom inkább útjelző, amely egyrészt a saját udvar és belsőség, másrészt a közös út, vagyis a Másikkal és az idegenekkel való találkozás tere között húzódó határ jeleként van kihelyezve, ezért egyikhez sem tartozik hozzá, hanem vad terület. A sajátnak a másik közvetítésén keresztül való dialektikus megképződése közben belebotlunk a vadba. A vad azt kérdezi: vajon az út, amelyen minden nap járunk, a megfelelő út-e? Vajon a cél, amit kitűztünk magunk elé, a megfelelő cél-e? Azt kérdezi: nem tévedtünk-e el útközben? A bádogkereszt megtöri a tér homogenitását, és mint kérdező, a kérdésben már eleve beígéri az igaz utat, egy olyan utat azonban, amelyet nem járhat végig az ember, aki helyben lakik. Az igaz út ugyanis nem a helyben lakás, hanem a vándorlás: akik erre lépnek, „kössenek sarut, de két ruhát ne öltsenek”, „se táskát, se kenyeret, se pénzt” ne vigyenek magukkal. Az efféle radikalizmus, amely az útmenti koldusszegénységet az önkéntesség és a küldetésesség büszkeségével akarja felruházni, a helyben lakók kényelmes otthonisága felől fölösleges túlzás, amely elvadulással, a belsőség elhanyagolódásával, a megművelt elgyomosodásával fenyeget. Az útmenti feszület, mivel kint van szabadban, ellentétben az intézményesült szent képpel, ugyanakkor ki van téve annak is, hogy a barbár az éj leple alatt meggyalázza. A bádog és a fa megmunkáltságának útszéli igénytelensége ugyanakkor már eleve megalázottnak mutatja a szentet, amely ráadásul az időjárás viszontagságainak is ki van téve. A szent nem tölti ki, és nem írja fölül az itthoniban termelődő hiányt és semmisséget, hanem a megtörtet mutatja. A szent így nem valami teljes, nem forrassza egybe a széttört részeket, nem törli el a megvont határokat. De a szent nem is a szétszórt, vagy az eltékozolt, nem a tradíció kacattá visszaminősült múltfölöslege. A szent jön, mert az úton van, a szent így a vendégfölösleg. Ahol a vad elillan a határrengetegben, nyomként beígéri a szentet. De a szent nyoma fordított és előreküldött nyom, hisz már megelőzte azt, aki csak ezután érkezik, s így annak ittlétét ígéri, ami majd csak a jövőben érkezik az otthoniba. Vajon az, aki az idegenből hazatért, s hallotta elillanni a vadat, felkészülhet-e az előre küldött nyomokhoz tartozó vendég méltó fogadására?

Török tükör – magyar trükkök (Horváth Viktor: Török tükör)

Horváth Viktor: Török tükör, Jelenkor. Pécs. 2009.

 

A regényben egy öreg beglerbég, Ísza emlékszik vissza Pécsett töltött viharos ifjúságára, hogy az utókornak „az aranykor nagy mozaikjából” megmentsen néhány kövecskét. A kamaszkorára, családja múltjára nosztalgikusan visszaemlékező Ísza nem az anyanyelvén, törökül, hanem magyarul fordul a „jó efendihez”, a reménybeli olvasóhoz, akiről úgy hiszi, egy muzulmán világbirodalom polgáraként látja majd meg a napvilágot. A magyarul a jobbjával, törökül a bal kezével író öreg bég, az elbeszélő biztos abban, hogy a kultúrák együttélése egy egységes világbirodalom keretei között is fennmaradhat.
            Török tükör – török csoda.
Manapság hallani olyan véleményeket – természetesen nem történészektől –, hogy a török „felszabadítók” a toleranciát, a vallásszabadságot hozták el Magyarországra, és nem mellesleg, százötven éven át biztosították is eme aranykor fennmaradását. Igaz-e ez vajon? Hiszen ilyen logika alapján a tatároknak kéne nyújtanunk a tolerancia pálmáját, merthogy ők még a törököknél is kevesebbet törődtek áldozataik vallási előéletével. Horváth Viktortól távol áll, hogy a török időkről ilyen nevetséges, könnyen aktualizálható politikai utópiát fessen. Az ő „tündérkertje” egészen másféle.
            Pécs még csak néhány évtizede van török kézen, de Kelet és Nyugat találkozása máris csodálatos szellemi energiákat generál, fantasztikus pezsgést eredményez. Török suhancok a „Mária anyácskáról” festett képek előtt maszturbálnak, de közben csodálva tanulmányozzák Janus Pannonius városának reneszánsz stukkóit, és felmásznak az óratornyokba, hogy megfejtsék az „ördöngös” gépezetek titkát. A Pécs környéki rablóvárakban Leonardo-kéziratokat forgatnak, katonák, polgárok, szerzetesek agyafúrt találmányokon törik a fejüket. Ísza maga is perpetum mobilét tervez, a bektasik, egy Pécsen letelepedő muzulmán szekta kolostorában Euklidészt forgatják a szerzetesek. A Kabbala segítségével ők madárgépet (repülőt) is építenek – de nem egymagukban (ez talán snassz lenne), hanem egy kolostorba tévedő magyar parasztfiú segítségével.
             Ahogy az ötletek, eszmék, gépek, rugók, gondolatok, Korán-idézetek és magyar népdalok keverednek ebben az orientalisztikus reneszánszban, úgy gabalyodnak össze a regényben az egyéni (fiktív és történelmi) identitások is. Ísza, a főhős neve Jézust jelent. Ísza példaképei és féltestvérei, a Gritti-fiúk muzulmán szolgálatban álló nemzetközi kalandorok. A muzulmán tisztek közül Dzsoni aga angol származású, a madárgéppel levegőbe emelkedő szerzetes, Ferdi sejk német, ő nem is tagadja meg a származását, hasismámorban német költeményeket szokott szavalni. Az Egri csillagokból ismerős Bornemissza Gergely nem törökverő hős, hanem Dervis bég, Ísza nevelőapjának bizalmasa. És hogy az identitás-kavalkád teljes legyen, a Pécs körüli lankákon felbukkan egy, a földet már körülhajózott spanyol, sőt egy latin-amerikai indián is. És ezt a csodálatosan színes várost, ezt a pazar összevisszaságot egy Mikszáth- és Jókai-regényekből ismerős patriarchális földesúr, a hitvitákon elnöklő bölcs Dervis bég kormányozza. A bég feladata, hogy minden ellentétet elsimítson, hogy mindent mindenkinek megbocsásson. Nincs könnyű dolga. Hiszen „Alláh a legjobb cselszövő”, és ő túljár a földi halandók eszén.
Ám hiába minden cselszövés, a műben nyoma nincs a Kemény Zsigmond-féle végzetes, „zord”, szorongató atmoszférának. De hát mért is keresnénk ezt?
            Azon sincs értelme vitatkozni, hogy ez a tükör mennyiben hű a történelemi valósághoz. Hiszen Magyarországon semmi nyoma nem volt ilyen orientalisztikus reneszánsznak, ahogy annak sem, hogy a török helyőrségekben ilyen káprázatos, ilyen páratlan szellemi élet folyt volna. Ahogy arra sincsenek adatok, hogy a magyarok a hódítóikhoz ilyen lelkesen alkalmazkodtak volna. Mert akárhány kalandregénybe illő árulás, törökkel való kalandos szövetkezés esett meg a százötven év alatt, nincs jele annak, hogy – mint Albániában vagy Boszniában – tömegek akartak volna áttérni a „felszabadítók” vallására. Horváth Viktor tükre oly provokatívan, az „így is történhetett volna” illúzióját akkora tárgyi tudással körítve mutat fityiszt a történelem könyveknek vagy a „hivatalos emlékezetnek” (noha a szereplők többsége ténylegesen létező történelmi személy), sőt a néphagyományban őrzött emlékmorzsáknak is, („török gyerek megvágta /magyar gyerek gyógyítja”) hogy elgondolkodhatunk azon, hogy a Török tükör tényleg csak a török idők tükre-e, vagy valami egészen más korról (is) szól netalán. Hogy a nőket, fortélyos masinákat, vallási és filozófiai tanokat, de saját gyökereit is „veszetten” kereső tizenhat éves kölyök, Ísza története nem a török kori Pécsen, hanem a hatvanas-hetvenes években, a szexuális és az identitás-forradalom lázában égő Pécsett játszódik-e? És ha így van, akkor a minden ellenségét megosztó, a minden ellentétet feloldó pótpapa, Dervis bég előképét sem csak a Mikszáth-regényekben kell keresnünk.
            Lankák, Pécs, Dél-Dunántúl. Dervis bég „fővárosa”, ez a színpompás kis határváros ellenséges és baráti útvonalak metszéspontján fekszik. A Máriákért (a szerb Marjáért és a világszép Csányi Máriáért) indított török expedíció alig győzi kikerülni a még meglévő magyar végvárak útvonalait, befolyási övezeteit. De minden útvonal közül a legveszedelmesebb a „szigeti út”, minden magyar hadúr közül a legveszedelmesebb a „szigeti várkapitány”, aki alig várja, hogy Dervis bég „fővárosára” rontson, és felvegye a bég katonáival a harcot. (Ez a fenyegetés mindvégig olyan hangsúlyos, hogy akár Szigeti veszedelem II is lehetne a műalcíme.)
            És ez nem is véletlen. A Szigeti veszedelem az egyik legfontosabb pont a Török tükör intertextuális szövedékében. Hiszen a szigeti várkapitány dédunokája, Zrínyi Miklós már szinte mindent „tudott”, amit Horváth Viktor „tükröztet”. Az ő török seregéből is csodás multikulturális varázs árad: van démonparádé, holtak lázadása, szellemidézés, testi szenvedély, boldogtalan szerelem, cselszövés, varázslat, misztika és mindenféle eretnekség – csak Ferdi sejk hiányzik, hogy madárgéppel körözzön Szulejmán serege felett. De a Szigeti veszedelem hőse, (aki Íszával ellentétben nem hordja saját nevében Jézust)beteljesíti a megváltó sorsát, hiszen engesztelő áldozatként hal meg. A Szigeti veszedelemben a kultúrák közti határvonalak mindvégig jól láthatók, ámnem átjárhatók. A keresztények ugyanis feddhetetlenek: Zrínyi a keleties ál(om)világgal, az „ellenség művészetével” egy eszményi világot állít szembe, egy puritánt, egy meg nem alkuvót, egy kérlelhetetlent. Az eposzban olyan erők-ellenerők feszülnek egymásnak, hogy a kibékülés vagy feloldás lehetetlen lenne. A két világ csak egymás ellenében létezhet – igaz, egymás nélkül egyiknek sem lenne értelme.
            Persze Zrínyi is el akarja kerülni a „hősiesség vagy megmaradás” magyar történelemre nehezedő dilemmáját. Már csak ezért sem a mohácsi vész, a mindent eldöntő katasztrófa áll a mű középpontjában, hanem Szigetvár. A remény és a túlélés igen különös, néhol igen szokatlan módon szövi át a művet. (Képzeljünk csak el egy olyan elbeszélést, ami egy Kovács Péter nevű hős „tökéletes” haláláról szól, de a szerzője Kovács Péter.) A halál végleges, ámde létezhet folytatás. A vereség az újrakezdés lehetősége.
            A dél-nyugati „szomszédvárról” szóló regény, a Török tükör szerzője sokkal meseibben mondja el ugyanezt. Ísza, a hódító nem táplál haragot az őt körülvevő világgal szemben. Családja múltját „hozzáírja” Pécs, az imádott város történetéhez. Pécsre kerülvén felfedezi családjanyugati gyökereit, az elmagyarosodott olasz kalandorokban, a Gritti-fiúkban saját féltestvéreit. Nemcsak Leonardo-rajzokat tanulmányoz, hanem élete végén már a Bibliát is. Szenvedélyes anyakeresése, Mária nevű, elérhetetlen szerelme egy kis Mária-kultuszt csepegtet Pécs kozmopolita, színpompás, de mégiscsak orientalisztikus álomvilágába.
            Hiszen néhány év elteltével Magyarország már távolról sem az a „távoli és zord vidék”, ahogy Ísza először megpillantotta. A hódítás beteljesül, hiszen az időben visszafelé, a családtörténetben, a genealógiában is beigazolódik. Ísza az ősei közt keresztény vitézeket és kelet-nyugat között közvetítő műfordítókat fedez fel, köztük Dante első arab fordítóját is. A Pécsett elbeszélt családtörténetben már trubadúrok módjára szenvedő hősszerelmesek csatangolnak együtt az Ezeregyéjszaka hőseivel. Hiszen a kultúraközvetítés maga is egyfajta sors, maga is mítosz – és ki más hinne ebben, ha nem egy neves műfordító, a Török tükör szerzője. Horváth Viktor beépíti Ísza családtörténetébe az Udvariatlan szerelem egyik „légből kapott trubadúrjának”, Jakub Al-Muhadzsernek az életrajzát is. A Török tükör így a sajátosan átértelmezett udvari szerelem tükre is.
            Ísza, a „harminckettedrészben dzsinn” kamaszfiú múltja egy Jókai-regény kacskaringóin keresztül tárul fel: családi titkok, szerelmi rejtélyek, sok-sok izgalmas kitérő, csodás egymásra találások, villámgyorsan elsimuló ellentétek. Nemcsak a cselekményvezetés, hanem a női ellentétpárok, Amína és Halíma, Szüdabé és Marja, Mária és Dzsamíla is a Jókai-regényekre emlékeztetnek. Ísza ízig-vérig multikulturális (bal és jobbkezes) hős, ámde mégsem igazán posztmodern regényhez illő elbeszélő. Azt vallja: „Aki írótollat fog, annak kötelessége tisztán tartani a mese áramának medrét, partját tarka növényekkel betelepíteni, és a medencében csak annyi vízililiomot hagyni, ami még csábít, de az önfeledt úszást nem gátolja.” Nem is gátolja semmi. Boldogan tempózunk kalandról kalandra, rejtélyről rejtélyre a Dél-Dunántúlt bebarangoló Ísza és a Mediterráneumot bekalandozó ősei nyomában. Vajon sokat veszítünk-e, ha a művet a sok intertextuális ide-oda utalás, sőt filozófiai elmélkedés dacára ragyogóan megszerkesztett kalandregényként olvassuk? (Úgy látszik, korai volt még meghúzni a Jókai-örökség fölött a vészharangot.)
            És vajon idegen-e ettől a különös regénytől a példázatos jelleg? Ísza, a katona egyik utolsó kalandja Szigetvár meghódítása. Míg Szigetváron egymás kezétől estek el a hősök, addig Pécsett kéziratokat, eszméket, szavakat, nőket cserélnek. Kétségkívül EU-komformabb életeszmény ez. Sziget ostroma után Ísza meglátogatja régi, jó cimboráját, Bornemissza Gergelyt az isztambuli börtönben, és jót diskurálva eladomázgatnak a derék Dervis bégen. És az elbeszélés lejegyzésének idején az „új földesúr”, Ísza − ez azért talán már túlzás! − egyik „hű jobbágya” báránybőr takaróján melengeti hűlő ujjait.
És közben ír. Örökösen ír. Mert van mit (ki)fordítani.
(Alföld. 2009. XI)

 

Irodalmi és Társadalmi Portál