Ígéret

Péter nagyon szerette az őszi erdőt. A tölgy, a bükk, a gesztenye, a nyírfa és a szomorúfűz mind zöldbe, sárgába és bíborba öltöztek, s épp olyan pompásan néztek ki, mint a színes kelmékben járó nagyurak. A megduzzadt patakok hangosan csobogtak, és amikor nem esett, a madarak vidáman daloltak. Amikor pedig eljött a hidegebb idő, a varjak kint lakomáztak a mezőn, majd behúzódtak a faluba. Mindig lenyűgözte a látvány, ahogy a varjúsereg feketébe öltözteti az égboltot.

 

            De volt valami még jobb az őszben. Az uruk ilyenkor a közelgő tél miatt néhány hétre megengedte, hogy szabadon vadásszanak. Bár a nagy vadakat nem ejthették el, minden mást megtarthattak.

            Öt kínkeserves nap. Ennyi ideig tartott befognia azt az átkozott nyulat, de most végre sikerült, és semmi nem választhatta el a boldogságtól. Már látta is Jancsát, arcán egy angyal mosolyával, szemében az a kaján szikra, ahogy közelebb hajol, puha szája lassan kinyílik…

            A nagy ábrándozás közepette a lába beleakadt egy gyökérbe, és arccal előre a fűbe zuhant, a faketrec kirepült a kezéből. A nyúl idegesen felvisított, de szerencsére a ketrec nem tört el. Az hiányzott volna, gondolta Péter, ahogy felállt, és halk szentségelés mellett letörölte az arcáról a sarat.

            Miközben folytatta útját, elgondolkodott rajta, hogy megmutassa-e otthon a nyulat. Végre komolyan vennék őt is, mint a fivéreit, nem gyerekként néznének rá. Ideje lenne, már tizennégy nyarat láttam, két év múlva felnőtt férfi leszek! Ám bármennyire is akarta, nem dicsekedhetett el a nyúllal. A szülei elvennék és megsütnék, akkor pedig búcsút inthetne a csóknak.

            Ő ért előbb a csűrbe, amit nem bánt, mert a szíve már a torkában dobogott. Két tehén figyelte gyanakodva az alsó szinten, de nem tudták elriasztani attól, hogy megmássza a szénapadlásra vezető létrát, és kilógassa a lábát a fönti ablakon. A feje fölött kilógott a csigaszerkezet, amellyel a szalmabálákat szokták fölhúzni – a kötél vége most teher nélkül csüngött alá a kétméteres mélységbe.

            Férfi leszek. A gondolatra még erősebben szorította a ketrecet. De hol lehetett Jancsa? Biztos a kicsikre vigyáz, vagy főzni segít. Remélem, hamar elszabadul.

            Ma szép idő volt, csak néhány nagyobb felhő hömpölygött a világoskék égen. A komótos szél emlékeztetett mindössze az őszre, és a csűr aljában meg a házak között összegyűlt sár. Innen föntről egészen messzire el lehetett látni. Dél felé pár tucat vályogház állt – Jancsáéké is jól látszott –, mögöttük szántóföldek, azokon túl a nemesúr hatalmas háza, akinek szolgálattal tartoztak. Péter néha haragudott az őseire, amiért évszázadokkal ezelőtt nem ők hajtottak végre valamilyen nagy tettet a király szolgálatában – ha így tettek volna, most ők lakhatnának ott. Ezt persze nem merte megemlíteni az apjának, szíjat hasított volna a hátából. Isten után az ősöket illeti a legnagyobb tisztelet, mindig ezt mondta. A háztól még messzebb, keletre s nyugatra, amerre csak a szem ellátott, erdő terült el. Télen farkasok portyáztak ott, a magasabb helyeken pedig hiúzok és medvék várták az óvatlanokat, utóbbiak már anyjának és apjának is elragadták egy-egy testvérét, ugyanazon a vadászaton. A tucatnyi férfi János úr parancsára indult útnak, hogy leterítsenek egy medvét, amelyik elragadott több kecskét és tehenet. Négyükkel végzett az állat, mielőtt megölték, János úr pedig magának csináltatott köpönyeget a medve szőrméjéből, és még csak meg sem köszönte a vadászoknak.              Majdnem mindenki gyűlölte János urat, de nem tehettek semmit. A vének még mindig sokszor meséltek a harminc évvel ezelőtti felkelésről, amihez az ő falujuk is csatlakozott. A szerencsés lázadókat felakasztották, a többieket kerékbe törték.

            Péter lenézett a nyúlra. Az állat nagy szemeket meresztett rá, és idegesen mocorgott.

            – Ne félj, Jancsa nem fog megenni. Jobban jártál, mintha bárki más kapott volna el.

            Remélte, hogy Jancsa jól elrejti majd a nyulat, mert ha nála találják meg, akkor mindketten megkapják a magukét. Azt pedig nem akarta, hogy őt is bántsák.

            A létra nyikordulására Péter szíve kihagyott egy ütemet. Eldugta a ketrecet a széna mögé. A létra fokainak minden koppanásával kisebbre zsugorodott a gyomra, ám amikor egy kócos fej bukkant fel a túloldalon, feldühödött.

            – Tamás! Menj innen!

            Az öccse felkacagott.

            – Jancsára vársz?

            – Nem. Ez a nagyok dolga, tűnés!

            Két szerelmes pár… – fogott bele Tamás. Péter megindult felé, mire az öccse kiöltötte a nyelvét, és egy ugrással eltűnt.

            Péter fáradt sóhajjal ült vissza. Tamás nyolc éves volt, és annyira gyerekes! Néha úgy érezte, minden testvére egy átok. Istenem, miért átkozol meg valakit hétszer? Közte és az öccse között csak Kata és Julcsa voltak, a legkisebb Marit pedig még nem engedték el egyedül sehova. Mari sokkal érettebben gondolkodott Tamásnál, ugyanúgy szerette az erdőt, mint Péter, nem véletlenül hívta kedvenc kishúgának. De akikre igazán felnézett, azok idősebb fivérei voltak, Márton és Simon, házas emberek mindketten, derék férfiak. Annát, legidősebb nővérét utálta – soha nem felejtette el a sok verést, amit kapott tőle.

            A szülei testvéreivel együtt össze sem tudta számolni, mekkora a családjuk. Még emlékezett András bácsira, anyja öccsére, aki mindig mosolygott, könnyen és nagyokat nevetett, s hozott Péternek almát, amikor csak meglátogatta őket. Őt tépte szét a medve.

            Néha szívesen lett volna egyedül, hogy csak vele törődjenek a szülei. Sokszor érezte úgy, nem is veszik észre, és csak a kisebbekkel foglalkoznak. Nemsokára férfi leszek, és magamról kell gondoskodnom.

            Újabb koppanás a létra fokán. Péter mély levegőt vett, hogy megnyugtassa magát. Nem mert hátranézni, csak titokban remélte, hogy nem Tamás jött vissza. De a háta mögött hallatszó léptek túl finomak voltak egy fiúhoz.

            – Szia! – szólt hozzá a hang, lágyabban az erdő hűs szellőjénél.

            – Sz…szia! – Péter nyelt egyet és megköszörülte a torkát.

            Jancsa leült mellé az ablakba. Puha arcán mosoly játszott, kezével a földet támasztotta a háta mögött, s a messzeséget kémlelte. Hosszú szoknyában végződő ruhájának frissen mosott virágillata volt. Ahogy ült, barna haja aláomlott a válláról majdnem a földig. Péter örökké így maradt volna, ha Jancsa nem szólítja meg végül:

            – Elhoztad nekem a tapsifülest?

            – Igazából… – Ki akart találni valami jó hazugságot, hogy ráijesszen, és utána még jobban örüljön. –… megették a farkasok!

            Bármiben is reménykedett, minden semmivé foszlott, amikor Jancsa ránézett, és elnevette magát.

            – Te aztán gonosz vagy, Simon fia Péter! És rosszul füllentesz.

            A kellemetlen mentegetőzést szerencsére megelőzte a nyúl makogása. Jancsa sugárzó arccal ugrott fel.

            – Hol van a nyuszikám?

            Péter fölállt – a lába remegett –, előhúzta a ketrecet a rejtekhelyről, majd Jancsa felé nyújtotta.

            – Jaj, de aranyos! – megpróbálta megsimogatni, de a nyúl félrehúzódott, aztán belekapott az ujjába. – Ó, te kis harapós! – nevetett Jancsa, és visszaült az ablakba, maga mellé téve a ketrecet.

            Péter a ketrec túloldalára ült. Jancsát csodálta, amint a nyúllal játszik.

            Ahogy a lány a ketrec fölé hajolt, a haját átszőtte a nap fénye. Így nézhet ki az olvadt arany. Bár még csak néhányszor látott aranyat életében, utoljára a háború idején, amikor az egyik báró átlovagolt a falujukon. Egy hatalmas harci ménen ügetett, aranyozott acélpáncélban, s ahogy a fényben csillogott a fém, mindenkinek tátva maradt a szája. Aztán azt hallotta, hogy az első csatában levágták a bárót, és egy kóborlovagé lett a vértezet.

            Jancsa haja sötétebb volt, de ott bujkált az arany árnyalata. Péter legszívesebben kinyúlt volna érte, hogy a zuhatag az ujjai közt hulljon alá…

            – Mit nézel? – pillantott föl Jancsa. Péter elkapta a tekintetét.

            – Semmit.

            – Pedig nagyon bámultál.

            – Én csak…

            Szeretném, ha teljesítenéd az ígéreted, akarta mondani, de a torkára forrtak a szavak. Jancsa mosolygott, s ez a mosoly szikrát szított Péter szívében. A nyúl elhallgatott, és előbb a lányra, majd a fiúra nézett. Péter nem tudta volna megmondani, meddig ült ott, hallgatva a lágy szellőt, elveszve Jancsa borostyán tekintetében.

            Jancsa a ketrec tetejére tette a kezét. Péter szíve a torkába ugrott, tagjai kővé váltak. A lány bedugta az ujját a nyúlnak, mire az megint beleharapott.

            – Aú! – Jancsa elrántotta a kezét, és a ketrec másik oldalára tette, egyenesen Péter mellé. – Nézd, hogy megharapott megint!

            – Nem kéne feldühítened – válaszolta, ahogy minden bátorságát összeszedve megfogta a finom ujjakat, hogy megnézze a harapást.

            A két kéz összekulcsolódott.

            Az idő elvesztette értelmét, a világ pedig egy szempárt és egy szájat jelentett Péter számára. Lassan közeledtek egymáshoz. Jancsa szája tétován kinyílt, s lehunyta a szemét – Péter is így tett. Várta a találkozást.

            Lökést érzett, majd zuhant. Arccal előre érkezett a sárba.

            Jancsa hangosan nevetett rajta, és amikor Péter feltápászkodott, úgy érezte, menten elsírja magát. Nem sírhatok. Férfi vagyok. Vagy voltam majdnem… egy pillanatig. Soha semmi nem fájt még csak feleennyire sem.

            – Mivel érdemeltem ezt ki? – A hangja hűvösen csengett. Megpróbálta letörölni magáról a sarat, különösen az arcáról, ott lett a legmocskosabb.

            Jancsa kuncogott egy utolsót, aztán kezét arcához emelve elpirult.

            – Mamlasz vagy, Simon fia Péter. De szeretlek.

            Kegyetlenebb válaszra számított. Ám Jancsa nevetése nem gonosz volt, hanem őszinte.

            A pokol mennyországgá változott a mosolyok tengerében. Péter repülni tudott volna, ahogy ott állt, és nézte a lányt, akit szeretett. A lányt, aki lóvá tette, és teljesítette az álmát. Végre Péter is nevetett saját magán. Sok idő telt el, mire megindult, föl a létrán, hogy átvegye a jutalmát.

Trisztán és Izolda aktája a fekete-krónikában

Abban az időben, mikor a Stidda is megalakult Szicíliában, a Cosa Nostra feje Marco Andrese (erős Márk) uralkodott a terület egészén. A Camorra nevű szövetkezet tevékenysége fenyegette a területükön működő üzleteket, ezért Marco az egyik szövetséges szervezet „Donját”, Lazzaro Rivalenót, a „keresztapát” kérte fel arra, hogy kisegítse a szervezetet. Rivaleno, a „don” az Adriai-tengeren megbénította a Camorra szervezet kereskedelmi tevékenységét. Erős Márk hálája jeléül a húgát adta hozzá Rivalenóhoz, ezzel mintegy „befogadta családba”. Marco egyik rezidenciáját a cataniai villát ajánlotta fel Rivalenónak a segítségért. Lazzaro Rivaleno egy nap elvitte magával ifjú feleségét szülővárosába. Amíg a lány megismerkedett a családdal addig Rivalenót a család embercsempészeti tevékenysége közben fejbe lőtték. Feleségének nemsokára gyermeke született, akit a család nevelt fel, és a fiúnak a Tristanito, az „élvezetek embere” nevet adta.

Anyja nemsokára belehalt a család eladósodásába. A fiút a családhoz hűséges Alessandro Rohollo, Lazzaro Rivaleno alvezére vette magához. A család tagjai kiképezték mindenre, ami az alvilági élet rejtelmeihez kellhet, így Tristanito már hétéves korában végrehajtott egy jelentősebb bűncselekményt. Egyszer a Camorra-klán emberei elrabolták Tristanitot, de egy utcai lövöldözés során a család távolabbi rokonai megmentették a fiú életét. A szervezeten belüli belviszályok felőrölték a család vagyonát és tagjait is. Tristanitót Cataniaba küldték, hogy keresse fel a család megmaradt tagjait, valamint a család adósait és fogja össze a családot. Tristanito a család megőrzött aranyát kivette a bankból, ami feltűnő volt néhány öltönyös úriembernek, akik az utcán megvárták Tristanitót és megpróbálták elkapni, de az ifjú késének pengéjével elmetszette torkukat, azonban a túlerő erősebbnek bizonyult. A lefogott fiú tarkójára mért precíz ütés elhomályosította látását. Tristanito éppen Marco Andrese vallatószobájába került. Marco maga vallatta ki a fiút, kérdezett gyermekkoráról, üzleti tevékenységeiről, s mivel Tristanito történetei ismerősnek tűntek számára, és ügyesen megölte két emberét, Marco nem végzett vele, hanem a személyes testőrévé állította, hiszen, ha megölte az embereit akkor bizonyosan jobb náluk. Rohollo eközben bejárta Olaszországot és sehol sem találta Tristanitót, ezért Marco Andrese segítségét kérte, ahol találkozott az eltűntnek hitt fiúval. Marco megtudta, hogy a saját unokaöccse szolgál neki, és ő volt az, akit majdnem lelövetett. A Ndrangheta elleni leszámolásban Tristanito volt, aki megtalálta azt a bérgyilkost, akit lehetetlen volt, és természetesen végzett is vele. Tristanito kivívta a tiszteletet, elérte a „Sotto Capo”, vagyis az alvezéri rangot, és Marco ezért rábízta a drogcsempészet irányítását. Az üzlet sokáig remekül működött, de egy tégla volt beépítve a szervezetbe, aki pszichedelikus drogokat adott Tristanitónak, aki a szerek túladagolása következtében kómába esett. A Ndrangheta szövetkezet egyik orvosa tudta csak előállítani az ellenanyagot. Marco felajánlotta a szervezetnek, hogy békét köt velük és a prostitúciós üzleteik 20%-át visszakapják, ha meggyógyítják Tristanitót. Bár Primo Morholoni, a bérgyilkos, akit Tristanito megölt, az orvos testvére volt, ennek ellenére az egyesség megköttetett, és az orvos lánya Natale Izoldia (születésnapi örömlány) ápolta a fiút, aki cserébe a szeszforgalomból származó összegeinek 10%-át a lánynak ígérte. A család szentségére hivatkozva, s mivel megölte Morholonit, megtiltották Tristanitonak, hogy kedve szerint Nápolyba utazzon.

Marco Andrese, a „Capo famiglia”, a család feje elhatározta, hogy Tristanito veszi át a szerepét utódok hiányában. A családban kialakult belharcok miatt azonban Marco hivatalos gyermekét akarták a „don” helyén látni. A „don” ellenezni akarta, de neki is engedelmeskednie kellett a családon belüli többségi szavazatnak. Marco megbízta Tristanitot, hogy találja meg azt a lányt, aki a Ndrangheta’Beota bár hírhedt táncosnője volt – mára pedig a lokál, sőt a kerület vezetője – mert őt akarja feleségül venni. Tristanito szólt a sofőrjének, hogy rögtön induljanak. Egy fekete furgon hajtott ki a legnagyobb Szicíliai villa kapuján, Tristanitónak kinyitották az ajtót, és a kocsi gyorsan száguldott az éjszaka homályában. Tristanito az LSD és a meszkalin függőségétől szenvedett, néha pedig éppen ettől esett eksztázisba, s érezte felettébb jól magát. Tudta jól, hol és hogyan keresse a lányt. Elküldette a levágott lófejet Nápolyba, a Ndrangheta család vezetőjének. A helyszínen megjelenő éjfekete kalapos fickók felgyújtották a mosodának álcázott pénzmosókat, és a lányt követelték. A család feje jobban féltette saját életét, és persze üzleti érdekei is azt diktálták, hogy lányát Marco Andresenek adja. A fiatal Natale Izoldia nem akart az öreg „keresztapa” tulajdona lenni, inkább lett volna Tristanito ágyasa és kérlelte Tristanitót, hogy ne adja oda nagybátyjának. Tristanito az élvezeteket hajszolta, ráért még feleséget találni, és természetesen tisztelte nagybátyját, ezért a karjánál fogva vágta be a furgonba a lányt. Natale csak egy kérést fogalmazott meg, azt hogy szolgálólánya is vele mehessen. Tristanito beleegyezett. Elmentek. A szép Natale Izoldia szolgálója régebben nyilvános prostitúcióért, majd fegyver-, és műtárgycsempészetért ült börtönben. Az egyik legnagyobb olasz bűnszövetkezet, a Sacra Corona Unita kihozta a börtönből, majd kábítószer kereskedéssel, és gyilkosságok elkövetésével bízta meg. Az üzletei balul sültek el hiszen, négy célpontból nem csupán a négy áldozat lett, hanem még hét civil. A Sacra Corona célja az volt, hogy Tristanitót ne ölje meg, csupán szellemileg építse le (ennek sokan hasznát vették volna). A szolgáló ismét hibázott, egyszerűen megtoldotta feladatát, hiszen a rábízott erősebb változatú heroint nem csak Tristanitónak, hanem Natale Izoldianak is intravénásan beadta, miközben aludtak. A szer lassan hatni kezdett, és ők használói lettek. Ezek után sosem tudtak leszokni a drogfüggőségről és az egyre erősebb heroin származékok használatáról. Miután Marco hazaért „gazdasági körútjai” egyikéről, elvette feleségül a lányt, Natele Izoldiat. A Sacra Corona Unita elérte a célját, hiszen Tristanito nem tudta teljesíteni feladatait, az üzletek irányítása kicsúszott a markából. Ezenkívül óriási mennyiségű heroint vásárolt magának és Izoldiának. A szer hatása alatt, hallucinációik mellett, a föld fölött egymáséi lettek és kicsapongó életet éltek. A családban kitudódott ez a dolog, ezért Marcónak megmondták unokaöccse vérlázító tettét. Marco megfigyeltette őket, mert meg akart bizonyosodni arról, hogy igazak-e a vádak.

Tristanito elmenekült, Marco pedig próbált bízni unokaöccsében, ezért nem derült ki semmi. Natale Izoldia életben maradt. Marco keresteti Tristanitót, mert beszélni akar vele, hogy tisztázzon mindent, s közölje vérével, hogy nem hitt a pletykáknak, ezért megkínozta azokat, akik bemocskolták nevét. Izoldia nem kapott adagot, s lassan megszökött. Marco nem tudja feldolgozni, hogy örömlányát és unokaöccsét is elvesztette, ezen kívül Izoldia szolgálójának táskájában szereket talál, pontosan azokat, amelyeket az eltűntek is fogyasztanak, ezzel csillapítja dühét, és tucatnyi gyereket képzel. Tristanito készletei elfogytak. Natale az utcákat járja, vágyódik Tristanito után, és azt képzeli, hogy híres kelta színésznő. Tristanito is vágyódik Natale iránt, és ölne a szerekért. Izoldia egy szerepért. Márk pedig egy gyerekért. A tél hideg. A Cosa Nostra elérte, hogy Olaszországot kizárólag ők irányítsák. Marco a szerek hatására szenvedélyesen üldözi Izoldiat. Keresi Tristanitót. Tristanito azt hallucinálja, repül. Izoldiaval együtt. A fiú csak a húszas éveiben lépdel, de aggként néz ki. Egy lokálban lányokra költi a maradékot. Repül. Izoldia kutatja őt, Marco pedig Natale Izoldiat, s már nem is annyira érdekli Tristanito. Tristanito a szereket üldözi. Ördögi kör. Marco emberei saját kezükkel vetettek véget a főnök életének, nem bírták elviselni dührohamait. Izoldia szintén repül. Szárnyal. Megtalálta Tristanitót, aki egy lokál tetején araszolt az épület széle felé. Mindketten leugrottak. Izoldia legszebb színdarabja. „A mesterséges szerelem”.

A pszichedelikus drogok elérték hatásukat. Összekötöttek három embert és a halálba hajszolták őket. Egy öngyilkos, és egy öngyilkos pár, a drogok szerelmesei. Szerelmük alapjai csak mesterséges anyagok.

A családot felszámolták. Az aktát titkosították. A cataniai villát átalakították, majd a rendőrség székházává vált. A pénzmosókból színházi kellékes boltok lettek, a Ndrangheta’Beota pedig óvodaként üzemel. Az ügy örökre homályba merült.

Scriptorium

A teremben rozoga asztalok állnak rendezett formában. Két hatalmas könyv mellett csak a tintatartónak és egy gyertyának van hely rajtuk, így a könyök is szakadatlanul dolgozik. Az ablakok nem látják el tökéletesen feladatukat, kevés a fény, túl kevés, a sóhajtás a hidegtől mégis látható.

Székek nyikorognak a kőpadlón, mocorgás, távolodó léptek zaja; valaki mégis itt maradt, s tovább karistolja tollával a papírt. Néhány perc, s egy apáca szúrós tekintetével indulásra bírja az időt feledett másolót. Néhány óra elteltével a scriptorium ajtaja ismét nyílik és zárul, a finom sercegő hang pedig tovább zenél egy vastag papírlapon.

Erzsébet nővér nem dolgozik a könyvtárban, és nem feladata a másolás sem, de éjjel mégis idehúzza a gondoskodás a könyvtár melletti szobába, ahol legkedvesebb társa ír, ír, ír, olykor a kötelező imákról is elfeledkezve. Leát nem lehet felkönyörögni a szobájába, ha már egyszer megfogta a tollát, de egy ráterített pokróc talán segít valamit az állandóan beteg apácán.

– Erzsébet, gyere, kérlek, közelebb! Muszáj valakinek elmondanom! – hadarta izgatottan. – Hihetetlen dologra bukkantam és …
– Lea, ég a homlokod! Fejezd be a munkát, és menj fel a szobádba!
– Hagyd el! Látod ezt a tépett lapot? Ez a csoda, amire vártam! A válasz! A titok! A minden!
– És? Nem értem.
– Megfejtettem, az Úr segedelmével. Bemásolom a kódex szövegei közé, de kicsit átírtam, és a titok kulcsát láthatóbb jelekkel fogom rögzíteni, ilyen betűkkel, nézd! – s a nehéz könyvet nővértársa felé nyújtotta.
– Milyen titok?
-Olvasd! – Lea nővér szemöldökét összeráncolva próbált ellentmondást nem tűrő szerepet felvenni Erzsébet nővérrel szemben, hogy az végre komolyan vegye. Az apáca végre olvasni kezdte a szinte Isteninek beharangozott szöveget, de olyan tessék-lássék módján, mert biztos volt benne, hogy ez az egész csak valami ideiglenes hóbort, amit a láz ültetett társa fejébe.
– Na? Na? –kérdezte érdeklődően, nagy szemekkel Lea nővér.
– Érdekes.
– Mit gondolsz erről Erzsébet?
– „És vigadoznak az én veséim a te ajkaid igazmondásán.” – mondta játékot végetvető stílusban a teljesen más miatt aggódó apáca, s megkomolyodva visszahelyezte a nehéz kódexet a másolóasztalkára.

A titkok után kutató apáca többet nem nézett földhözragadt társára (nem is értette, ez hogy férhet össze egy égi elkötelezettséggel). Égette bent valami, talán a szíve. Kedve lett volna felfedezését akár egy hegytetőn állva világgá kiáltani, de hamarosan annyira észhez tért, hogy felismerte, ez az ő állapotában lehetetlen vállalkozás lenne. Belül tovább lobogott, s csendben folytatta a munkát.

Erzsébet megbánva az előbb kimondott bibliai idézetet betakarta beteg társa hátát, és visszatért csupasz szobájába, ahol a kereszt előtt térdelve imádkozott a lent másolóért, egy éjjelen át.

Lea szeméből már könnycseppek hulltak a fáradtságtól, de vigyázott, hogy azok tönkre ne tegyék munkáját. Egy kókadozó gyertya lehelt meleget kezére, majd – mikor már közel ötvenszer olvasta át irományát – a fénnyel együtt elaludt.

A reggeli ájtatosságról ketten hiányoztak, a könyvtár melletti szobában alvó Lea nővér, és egy másik apáca, aki egyéni vezeklést végzett magán. A nővérek eszméletlen állapotban találták Lea testvérüket, akinek homloka és egész teste lángolt a magas láztól. Ágya mellett felváltva virrasztottak, de negyednap hajnalán Erzsébet egy széken ülve ébredt, nővértársa hideg kezét fogva, melyet már jó ideje feleslegesen melengetett.

Este Erzsébet nővér betért Istenhez megtért társa dolgozótermébe, hogy még egyszer elolvassa azt, ami miatt most az ő szívét szúrta valami. Lea asztalát már lepakolták, de rövid keresés után megtalálta utolsó munkáját. Felnyitotta a vastag könyvet, úgy rémlett neki, hogy valahol a végén, az utolsó oldalakon lehetett az az iromány. Számtalanszor átlapozta a kódex teljes második felét, végül az egészet. Észrevett egy szöveget, ami írásképében kicsit különbözött a többitől, benne voltak azok a furcsa betűk, és Lea a margókat kivételesen üresen hagyta.

Reggel megmutatta a megtalált könyvet a kolostor vezetőjének, aki oda nem illőnek érezvén a szöveget, Erzsébet nővér távozása után kitépte azt a kódexből, ráírt egy nevet, s betette a fiókjába, azzal a gondolattal, hogy amint lehet, elküldi a püspök úrnak.

A szöveg később eltűnt, elfelejtették, nem is keresték. Több századnyi generáció zörgette már azóta Szent Péter kapuját, mikor egy fiúcska a strandon gödröt ásott, hogy belemerje a tengert. Még nagy volt a hite. Egy dobozt talált, benne egy szöveggel:

Egy ember, kinek lelke tiszta, s féli az Urat, álmot láta. Megjelenék néki Isten és így szóla: «Ímé, megmutatom néked a világmindenség nagy titkát.» A jámbor, magányos, éhező bölcs megtudá egy éjszakai látásban a választ, mely minden kérdést eltöröl. Majd ezt mondá az Úr: «Mivel a te lelkedben csak a jó lakozik, átnyújtottam néked a vulkánok és földrengések, az emberek és állatok gondjainak megoldását, a körkörösség lezárásának lehetőségét. Ha mindent elmondassz úgy, amint azt szemeddel láttad, a népek hitetlenkedni fognak, ezért majd újabb pusztítás jön, és annak nagy ereje lesz, noha nem a maga erejével pusztít, és jó szerencsével halad és cselekszik, de elrántja az erőseket és a jóknak népét egyaránt. De újabb kezdet jön, mert a pusztítás nem a teremtés elhibázottsága okán lép fel, hanem a teremtmények folytonos tanulásának szükségessége miatt, mindaddig, míg el nem érik az igaz hitet, és okulnak nem más, hanem legalább saját hibájukból.» Itt vége lőn a Mindenható beszédének.

Ráskai Lea

Mackóversek

A magát megajándékozó Mackó verse

Legyek nagyon meglepett,

Mindjárt jön a meglepet`.

Holnapra már nyoma sincs,

Pocakomban lesz a kincs.

Az is lehet, hamarabb,

Mézből sohasem marad!

* * *

* * *

Mackó lábfájós verse

Bam, bam, bam,

Fáj a lá-

bam.

Bom, bom, bom,

Fáj a lá-

bom!

* * *

* * *

Mackó süteményt sütő verse

Keverem és kavarom,

Nem kímélem a karom.

zitty-zutty

pitty-putty

Máris kész a sütemény,

Barátimnak sütöm én!

* * *

* * *

Mackó barátváró verse

Tom, tom, tom,

Gyere bará-

Tom.

Tim, tim, tim,

Jönnek a bará-

tim!

* * *

* * *

Szörnyes vers Malackával

Mikó István felordított,

Mert Karinthy így fordított:

– Jaj, Malacka, kis barátom,

Hová tűntél, már nem látom

Csíkjaidat s fura színed,

Hol dobbanhat a kis szíved?

– Az arcodat én sem látom,

Két szemem egy bundás háton,

Megijedtem nagyon, szörnyen,

Szőrös bőr egy rémes szörnyen?

– Menekülj a szörnytől, féltlek,

Ilyenek csak régen éltek!

Éppen ezért éhes lehet,

Malachúsért mit megtehet!

Ne hagyd magad kis barátom,

Két szemed a bundás háton,

Malachúsból szörny nem ehet,

Megmentelek, amint lehet!

Fordul Mackó sebbel-lobbal,

Körbecsapkod ballal-jobbal,

Kis barátja reszket ottan,

Micimackó ökle koppan

Malac fölött ajtófélfán,

Ettől még a szörny is fél tán!

– Elfutott a szörnyű rém,

Jaj, pedig hogy nézett rám!

Úgy fordultál, oly nagy hössel,

Nem küzdhet egy ily nagy hőssel!

Nézett Mackóra Malacka,

Mackóbőrös hős alakra,

S mert a szörnynek híre-hamva,

S Malacka mögött a kamra

Ajtót nyitva látták állni,

Elindultak vacsorálni.

* * *

* * *

Mackó verse Mónika hajáról

Jaj, a hajad, Mónika,

Mint a szőr a pónika

Nyakán lobog serényen,

Ámulok a sörényen!

* * *

* * *

Mackó verse születése körülményeiről

Virágzott a málna,

Mikor írt a Milne,

Méhek szálltak a virágra,

Így jöttem én a világra.

* * *

* * *

Mackó verse a Méhek Fájánál

Az odúba bedugom

Háromszor is az ujjom.

Kihúzom a lépesmézből,

Jót nyalok a mackókézről!

Normandia fájdalomcsillapítói

Ahogy meglátta, Abelárd atya a sarat dagasztó utazó felé irányította az ökrös szekeret. A vándor iszappal borított köpenyét szorosan a testére tapasztotta az eső, a csuklya mélyen az arcába lógott, és folyamatosan csurgatta le a vizet. Néha térdig süppedt a sárba, mégsem lassított, a szerzetes alig érte be a járgánnyal. Hatalmas fickó volt, az atyának úgy tűnt, majdnem akkora, mint a szekeret vonó ökör.

– Merre ebben az ítéletidőben, fiam? – kiáltott utána Abelárd.

Az utazó csuklyája sötétjéből az arca úgy ragyogott elő, mint a megmosdatott újszülötté. Széles mosollyal válaszolt.

– Rouenbe tartok, atya.
– És gyalogolni óhajtasz végig, vagy megengeded, hogy egy darabon elvigyelek?
– Ahogy elnézem a jószágot, nem értékelné, ha én is felülnék.

Abelárd felkacagott.

– Azzal te ne törődj! Théodore tudja, hova teremtette őt az Úr. Elfogadta a helyét a világon. Nemigaz, barátom? – azzal megcirógatta az ökör hátsó combját az ostorával.
– Ha Théodornak sincs ellenére, természetesen veletek tartanék.

Az ökör tűrte, ahogy a nagydarab fellépett a bakra, majd Abelárd nógatására megindult.

– Te nem Rouenbe tartasz, igaz-e, atya?
– Nem, fiam, a Szent Benedek apátságba. Máris két napot késünk az átkozott eső miatt!

Ahogy kimondta, Abelárd behúzta a nyakát, és hunyorogva felnézett az égre.

– Bocsáss meg, Uram! Tudod, hogy szolgád mennyire gyenge!
– Biztosra veszem, hogy megbocsát – mondta az utazó.
– A nevem Abelárd atya.
– Az én nevem…
– Igen?
– Csak szólíts Léonnak.
– Rendben, Léon.

Abelárd mosolyogva méregette a tagbaszakadt alakot.

– Te nem Franciaföld szülötte vagy, Léon.
– Nem.
– De nem is angol kém, ugye?
– Nem.
– Honnan jöttél hát?
– Mindig azzal törődtem inkább, merre tartok. Neked is azzal kéne foglalkoznod, ha nem akarod, hogy Théodore bevontasson minket az árokba.
– Milyen igazad van – mondta a szerzetes, és útba állította az állatot. – Istenverte barma!

Újra összerándult, keresztet vetett, majd kikémlelt csuklyája alól az égre. Aztán lassan az utazóra nézett.

– Megbocsájtja, igaz? – kérdezte, az pedig bólogatott.

Egy perc telt el csendben, hallgatták az eső kopogását és a szekér nyikorgását, majd Abelárd folytatta.

– Hol harcoltál?
– Ki mondta, hogy harcoltam?
– Markos fickó vagy. Károly egy vagyont fizetne a hozzád hasonlókért.
– Mintha egy húsboltról beszélnél.
– Félre ne érts, de a királynak mindenkire szüksége van. Kilencvennégy év alatt elfogyott a lendület. Meg az ember. Nem is tudom, mikor láttam utoljára akkora fickót, mint te.
– Nem vagyok katona.
– Mindenki úgy szolgálja az Urat, ahogy sorsa rendelte, tudom én – vetett keresztet a szerzetes. – Akkor mi a becses foglalkozásod? Mert a vándorlásból nem lehet megélni. Vagy igen?
– Diplomata vagyok.
– Dippo… micsoda?
– Tárgyalok az emberekkel, ahelyett, hogy megölném őket.
– Ó – csücsörített Abelárd – az szép dolog. Jó dolog. Istennek tetsző dolog. Nem megölni az embereket.
– Igen.
– És kivel akarsz tárgyalni Rouenben?
– Egy Pierre Cauchon nevűvel kell beszélnem.
– Ismernem kéne őt?
– Párizs egy egyetemi doktora.
– Az igen. Az szép. Doktor urakkal tárgyalsz?
– Ők sem tudnak mindent. Akad, amit nekik is el kell magyarázni.
– Például mit?
– Például, hogy az, hogy ők még nem látták az Urat, nem jelenti azt, hogy más sem láthatta.
– Ühüm, akkor nem is különbözünk olyan nagyon – bólogatott Abelárd, és nem feszegette tovább a témát. Inkább magáról beszélt. Mindennapjairól az apátságban, rendtársairól, és sok, nagyon sok emlék rohanta meg gyermekkorából, amelyeket mind az utazóra zúdított. Az pedig hallgatta, amíg el nem érték a céljukat.

Az apátságot sötétszürke fal ölelte körül. Léon a mentén elszórt fogakat nézte. Több száz fog, végigpettyezték az utat a vasalt kapuig. Az eső tisztára mosta őket, fehéren csillogtak a szivárványos napsütésben.

– Még sosem láttam ilyet – mutatott rájuk az utazó.
– Ja – kapta fel a fejét Abelárd. – Azok csak a fogaink!
– Fogaink?
– Úgy értem, a szerzeteseké és a környékbelieké. Mindig ideszórjuk a kihúzott fogakat.

Léon nem szólt, ezért Abelárd folytatta.

– A mi jó Innocentius Quartusunk megtiltotta ugyan nekünk a sebészkedést, de ha valami jót hozott ez az istenverte – keresztet vetett, „bocsáss meg, Uram” – háború, akkor az az, hogy ismét gyakorolhatjuk a seborvoslást. És bele-belekóstolgatunk más tudományokba is.
– Mint a fogászat.
– Például a fogászat. Minden hónap harmadik péntekjén van a foghúzás, az imaház előtti téren. Majd megmutatom pontosan, hol.

Elgondolkozott.

– És holnap van a harmadik péntek! Ha gondolod, maradj, és nézd meg, hogyan zajlik. Mindig nagy látványosság. Minden felől jönnek a fogfájósok, hogy segítsünk rajtuk. És nem patkolószerszámokkal dolgozunk, mint a falvak sarlatánjai, nekünk fogóink vannak. Néha az udvar sebészei is ellátogatnak ide, hogy ellessenek ezt-azt – mondta, miközben lemászott a bakról.

– Normandia fájdalomcsillapítói – mondta Léon, és figyelte, ahogy Abelárd bekopogtat a kapun.

Az asztalnál heten ültek. Az asztalfőn Séverin apát, jobbján a perjel, Abelárd és két szerzetes, balra tőle egy zavaros tekintetű remete és egy novícius, vele szemben pedig az utazó. Mindenki előtt két tál étel, az asztal közepén kosárban gyümölcs, és egy kancsó bor.
Léon nem vetette le utazó köpenyét, de a csuklyát hátratolta. Tükörsimára borotvált feje csillogott a gyertyák fényében, a nyakán a szerzetesek számára ismeretlen tetoválást viselt.

– Remélem, szereted a répát – mondta Abelárd. – Párolt répa a második.
– A répát? Hogyne szeretném? A répát mindenki szereti! – kacagott Léon.
– Nehogy azt hidd! Tudom például, hogy Brice atya kifejezetten gyűlöli.
– Túl kemény a héja – mondta a remete anélkül, hogy bárkire ránézett volna.
– Légy hálás az Úrnak, az Ő jóságáért! – kacsintott felé Abelárd.
– Mit jelent az ábra a nyakadon, uram? – kérdezte a fakó arcú Séverin.
– Csak egy régi emlék.
– Ilyen ábrákat lehet látni a szerecseneken a krónikákban – mondta az egyik szerzetes, akinek mély barázdák borították az arcát.
– Ha engem szerecsennek nézel, atya, akkor baj van a szemeddel – nevetett Léon. – De igazad van, háborús emlék.
– Nekem azt mondtad, nem harcoltál – szólt közbe Abelárd.
– Nem ebben a háborúban. Messze innen.
– Sokakat megöltél? – kérdezte a novícius, de rögtön utána lesunyta a fejét.
– A háborúban néha rákényszerülsz.
– Ne rontsuk el a vendég étvágyát ostoba kérdésekkel – mondta Séverin. – Abelárd rendtársam szólt róla, hogy Rouenbe igyekszel – fordult az utazó felé.
– Akkor igazat szólt – mosolygott Léon, és kanalazta tovább a levesét.
– Szép város.
– Valószínűleg az.
– Azt is mondta, hogy tárgyalni mész oda. Doktorokkal. Te magad is doktora vagy tán valaminek?
– Nem.
– Miről akarsz hát beszélni velük?
– Arról, hogy túl sok vér folyt el a háború alatt. A századik évéhez közeledik. Nektek feltűnt ez? Nevetséges.
– Azt gondolom, oka van a hosszú mészárlásnak. Olyan oka, amit csak a mi Urunk érthet.
– Biztosíthatlak, hogy nem szereti, ha az emberek levágják egymást, mint az állatokat. Amit Ő adott, csak Ő veheti el.
– Ezt akár egy szerzetes is mondhatta volna.
– Nem vagyok szerzetes.
– De elolvastad a Szent Könyvet, nemigaz?
– Ismerem az Ő törvényét.
– És mit tehetnek a mészárlás ügyében a párizsi doktorok?
– Hogy legalább ők nem ölik meg azokat, akik nem estek el.

Séverin letette a kanalát, és hátradőlt a székén.

– De nem a boszorkányt akarod kibeszélni a büntetés alól, igaz?
– Te még hiszel a boszorkányokban, atya? – Léon elnyomott egy mosolyt, és tovább kanalazott.
– Azt felismerem, ha valakit megszáll az ördög.

Léon is hátradőlt.

– Valóban? – kérdezte. – És milyen az, akit megszáll az ördög?
– A roueni máglyán te is látni fogod. Hacsak az iszony ki nem oltja a szemed világát.
– Én nem tudok torzulásokról.
– Rosszak a forrásaid.
– Most nem arról beszélsz, hogy rövidre vágta a haját, ugye?
– Milyen nő az, aki rövidre vágja a haját?
– Gondolom, olyan, akit megszállt az ördög – mosolygott Léon, és nekifogott a másodiknak.
– Ezzel nem szabad tréfálni, testvérem – hallotta Abelárd hangját.
– Hálás vagyok a fuvarért, atya, de nem vagyok a testvéred. Kitűnő ez a répa. Itt termesztitek az apátságban?
– Mindent magunk termelünk – mondta az eddig néma, nagyorrú szerzetes, majd miután egy pillantást vetett az apátra, újra a levese fölé hajolt.
– Biztos forrásból tudom, hogy a lány bőre pikkelyesedik Orléans óta – mondta Séverin.
– Ugyan már – válaszolt a tányérjából Léon.
– Barna pikkelyesedés jelent meg a mellén, amely felkúszott mostanra a nyakán, egész az arcáig. És a fejéről minden szőrzet eltűnt. A haja, a szemöldöke, a szempillái. Az orra és a fülei helyén csak fekete lyukak tátonganak. Mintha a pokol tüze égette volna meg.
– Uram, segíts – vetett keresztet az újonc.
– Képzelgés – mondta az utazó.
– Ha a közelébe merészkedsz, téged is megront – folytatta Séverin.
– Hogyan ronthatna meg? – tolta arrébb üres tányérját Léon.
– Ahogy a tömegeket rávette a gyilkolásra.
– Azért harcol, hogy ez az egész véget érjen. Száz év, atya! Vannak, akik semmi mást nem látnak a világból ezen a háborún kívül. Gyerekek, akik ebben nőnek fel. Gyerekek gyerekei. Azok gyerekei. Aztán ebbe halnak bele. Száz év. Most véget érhetne.
– De nem ő fog véget vetni neki.
– Ha megölik, biztosan nem.
– Te is tudod, hogy meg fogják égetni.
– Tudom, hogy mire készülnek. Nem engedhetem.
– Miért hallgatnának rád? Csak legyintenek majd.
– Ha ésszel nem megy, megy erővel. A Szűz célja igaz. Meg fogják érteni, nem lesz más választásuk.
– Szent célokat nem állíthat maga elé, aki gonoszsággal teli.
– Mondj meg nekem valamit, atya – Léon egy almát vett el a kosárból, és megforgatta a kezében. – Mondd meg nekem, hogyan lehet gonoszsággal teli, akihez beszélt Isten?

—-

Abelárd megmutatta Léonnak a szobáját. Puritán cella volt, egy ágy, egy szék, egy kis asztal, a falon fogas.

– Szótlan vagy, atya – mondta Léon.
– Bocsásd meg, kicsit elfáradtam. Egy hete vagyok úton.
– Most már megérkeztél – mondta az utazó, és elég mélyen nézett a szerzetes szemébe ahhoz, hogy meglássa az árulást. De a hang a fejében azt mondta, ne cselekedjen.

—-

Az éjszaka közepén érkeztek.
Olyan gyorsan árasztották el a szobát, hogy Léonnak ideje sem volt felugrani az ágyról. Nem mintha aludt volna. A cellát betöltő suttogást hallgatta, ami a füleiben úgy zengett, ahogy tizenegy millió mennyei hang éneke zenghet.
Négy szerzetes az ágyra szorította, minden végtagjára jutott egy. Abelárd érkezett, hosszú hajókötéllel. Az egyik, hurkos végét odanyújtotta a remetének, aki az utazó jobb csuklójára húzta. A ragyás szerzetes megpróbálta ráhurkolni a kötelet a jobb bokájára, és az utazó ezt a pillanatot választotta arra, hogy szétszórja a támadókat. A ragyásképűt nekirúgta a kisasztalnak, ami ripityára tört. Átrántotta maga fölött a remetét, és a falnak csapta. Lerázta magáról a nagyorrú szerzetest, majd eltörte a novícius orrát.

Abelárd abban a pillanatban rontott rá, amikor felállt az ágyról. A perjel a székkel támadt, ám ahogy meglátta az utazót valódi formájában, megtorpant. Léon félresöpörte a bútort, és hátracsavarta a szerzetes karját. A férfi üvöltése hosszan visszhangzott az apátság falai között. Léon akkor lökte a földre, amikor már fuldokolva nyelte a könnyeit. Visszafordult a kiterített szerzetesek felé, hogy elhárítsa az esetleges további támadásokat, de Léon látványa mindannyiukat a padlóra szegezte. Miközben az újonc keresztet vetett, az utazó megérezte a mögé lopakodó Séverint és a kezében a hosszú pengét.

A hang ismét megszólalt, és arra utasította, ne cselekedjen.

Séverint csak egy pillanatra kapta el a pánik, amikor meglátta a behemót igazi alakját, de már nem tudta, nem akarta megállítani a kést.

Az utazó mozdulatlanul megvárta, amíg a penge a testébe szakít, és átszúrja a szívét. Utolsó gondolata az volt: „Úgy legyen.”

—-

Abelárd perjel egész éjszaka fűrészelt.

—-

A harmadik péntek reggelén szinte mozdulni sem lehetett az imaház előtti téren. Szedett-vedett tömeg verbúválódott, a rendezkedő szerzetesek hol itt tűntek fel, hol ott.
A nagyorrú és az újonc kipirosodott arccal jókora fatrónt hurcoltak keresztül a bámészkodók között. Egyszer le is kellett tenniük, mert a novícius nem bírta. Egy emelvényre birkózták fel végül, az imaház bejárata előtt.
A tömeg izgatottan toporgott. Sokan a nyakukat nyújtogatták, figyelték, hogy családtagjaikat, akiket a kezelésre hoztak, mikor engedik ki az imaházból, ahová felkészülni vitték őket.
Amikor Séverin megjelent a tér egyik sarkában, az addigi duruzsolás is megszűnt, és tiszteletteljes csendben nyitottak utat neki. Az apát anélkül vonult végig a tömegen, hogy bárkire is ránézett volna, majd eltűnt az imaház ajtajában.

Délben jelent meg újra, hétköznapi csuhájában, de az orrán szemüveget viselt. A tömeg felhördült. A ragyásképű szerzetes sietett elő egy táskával, amit a fatrón mellé felállított asztalkára tett, és felnyitott. Az ezüst szerszámok látványa újabb felhördülést keltett, a tömeg közelebb húzódott.
Séverin féloldalt állt, hogy a meztelenre vetkőztetett betegek kivonulhassanak. Elől jött a novícius egy kereszttel, őt követték a bizonytalan és ideges tekintetű szerencsétlenek, akiknek a száját különféle formákba hajlított fémszerkezetekkel kipeckelték, majd a nagyorrú szerzetes zárta a sort.

Az első fogfájósnak, egy fiatal nőnek, teljesen felpuffadt az arca. A szemei, apró disznószemek folyamatosan könnyben úsztak. A nagyorrú odakísérte a fatrónhoz, amely fölé a novícius tartotta a keresztet. A nő leült, a nagyorrú és a ragyásképű pedig lekötözték, a karjait a karfára, a lábait a trón vaskos lábaihoz.
Séverin ezek után lépett a táskához, és kiemelt belőle egy közepes méretű fogót. A tömeg, a szerzetesek, a többi beteg mind lélegzetvisszafojtva figyelték. Az apát szenteltvizet lötykölt a fogóra, majd a beteg fölé hajolt. A napfény még egyszer megcsillant a szerszámon, mielőtt az eltűnt a nő szájában.

Azután már csak az üvöltés maradt.

És a rángatózás és a verejték és a rothadó fog szaga és a fröcskölő vér és a csont reccsenése, először csak a szájban, először csak a fogak, de aztán a csuklóban, a bokában, Séverin pedig emberfeletti erővel nyomta le a nőt, a kapálózásban többször megvágta a nyelvet, tépte ki a fogakat, egyiket a másik után, őt is verte a víz, fröcsögött rá a nő nyála és vére, de nem fékezett, nem hagyta a lelket az ördögnek, újabb és újabb fogak koppantak a ragyásképű kezében tartott tálba, egészen addig, amíg az apát már csak egy vörös-fekete kráterbe bámult.

Séverin ugyanazzal a kifejezéstelen arccal zihált, amivel leélte addigi hatvan-hatvanöt évét. Végignézett a nőn, verejtékben úszó testén, kicsavart végtagjain, végül a szeme megállapodott annak tébolyult tekintetén. Már nem sikoltott, csak hangfoszlányok szűrődtek ki a szájpecek alkatrészei között.

– Megtisztíttattál, leányom – mondta Séverin, majd minden részvét nélkül intett a nagyorrúnak, hogy oldozza el a nőt, ő maga pedig bemosakodott a következő pácienshez.

Késő délutánba hajlóan folyt a kezelés. Amikor befejeződött, az imaház előtt tér kövezete vörös volt, a fatrón iszamós a vértől, a kezeltek fogai pedig púpozva álltak a nagyorrú táljában. Már csak egy páciens volt hátra. A halott eretnek.

Abelárd sietett elő az imaházból.

– A fő attrakciónk készen áll, atya? – kérdezte Séverin, miközben az utolsó páciens vérét mosta le a kezéről.
– Igenis. Megizzasztott a kurafi, de eltávolítottam a szentségtelen torzulásokat. Most már olyan, mint egy igaz keresztény.
– Akkor már senkinek sem támadhatnak ostoba gondolatai, ugye?
– Nem, atyám.
– Rendben, hozzátok.

Azzal Séverin a tömeghez fordult, amely a fogatlan, megtisztított kezelteket vígasztalta csendesen.

– Testvéreim! – kiáltotta. – A mai rendhagyó terápia lezárásaként tanúi lehettek, amint Szent Benedek nevében egy messzire sodródott bárányt visszaterelünk az Ő nyájához. Szerencsétlen felebarátunk halálában is küzd az ördöggel, halálában is küzd az újjászületésért. Megtévesztették, félrevezették. Ő pedig most is keresi a helyes ösvényt, amit rövidre szabott életében nem találhatott meg. Kik vagyunk mi, hogy ne siessünk segítségére szükségének ezen óráján? Testét megtisztítjuk az ördögtől, majd visszaadjuk a földnek, amelyből vétetett, és nyugalomra tér a mi Urunk jobbján.

A tömeg lelkesedése rég kifulladt a felpeckelt szájú emberek megkínzása alatt, csak néhányan morzsoltak el a fogaik közt egy-egy „Jézus herceg!”-et. Séverin kedvét nem tudták elvenni, de felbőszítették részvéttelenségükkel. Intett a szerzeteseknek, akik Abelárd vezetésével előcipelték Léon meztelen holttestét, és a fatrónra ültették. A tömeg szájtátva nézte a hatalmas alakot. Megérezték, hogy valami nem egyenes. Hogy a fickónak nem szabadna halottnak lennie. Hogy az ilyen fickók nem szoktak meghalni. Az apát nekilátott a munkának. Nehezebben boldogult a fogakkal, mint előző pácienseknél, és mintha több is lett volna a fog, de dühe újabb energiák mozgósítására tüzelte. A legnagyobb fogót vette kézbe. A birkák nem láthatták gyengének, a pokolféreg pedig nem játszhatott vele.
Tépte-szaggatta a halott álkapcsát.
A tömeg oszlani kezdett.
Mire Séverin végzett, már senki sem állt a téren, csak a rendtársai nézték megkövülten. Léon arca addigra nem volt több véres masszánál.
Az apát hosszan körülnézett, a fogó kiesett a kezéből, térdre rogyott, és elsírta magát.

—-

A nagyorrú, a ragyásképű és a novícius a naplementében elszórták a fogakat a fal mentén. Brice még aznap éjjel elhagyta az apátságot. És miközben Séverin a cellájában zokogott, Abelárd utasítás szerint, az utazó holtestével együtt eltüzelte a lefűrészelt szárnyakat is.

Négy nappal később máglya lobbant Rouen régi piacterén, és megölte az orléans-i Szüzet.

A fehérhajú

A lovag kilépett a fényre. A napsugarak égették, marták a szemét, behatoltak agyába, testébe. Aztán elveszítette egyensúlyát és a földre rogyott. Régen elfelejtett érzés ömlött végig a testén. Nem volt szakálla, a dohos átütő bűzt sem érezte, amely száz évig ostromolta, de sehogyan sem szabadulhatott tőle. Most ledöntötte ez az érzés, amitől kis híján úgy érezte, belehal és, amibe csak az erős fájdalom hozott valóságszagot. Ez a fájdalom, mely átjárta teljesen, erősebb volt, mint a száz-évnyi rabságban elhordozott szenvedés együttesen. És egész testében örvénylett a kín, izzott a csontja, szinte érezte az idegpályák sűrű szövevényét, azok jeges-forró ölelését az agyvelejében. Majd elájult. Mire felébredt sötét volt az égbolt, fekete lobogó, úgy feszült a feje fölé, ívbe hajlott női gerinc, melyet legszívesebben megérintett volna. A csillagok is csak ezt a látomást igazolták, és tették tisztává az éjszakát. A sötétben csak a friss levegő és a fiatalság érzete volt az, ami elhitette a lovaggal, hogy íme száz év elteltével újra szabad. Újra, megmásíthatatlanul szabad. És ekkor történt valami. Valami halkan és kristálytisztán megszólalt benne. Ez a valami az élet volt. Az utolsó szikra hamvad el így, ilyen tisztán és félreérthetetlenül. Utána nincs más csak a halál. És a lovag a kardjába dőlt. Nem sajnálkozott és nem tépelődött, csak csodálkozott: miért nem tette meg már korábban? Száz év hosszú idő, és most, hogy szabad, most megtehette. És a halál bólintott, a kardhegyére ült, míg a lovag forró teste átmelegítette az acél hideg ívét, majd engedelmesen száműzte a lovagból az életet.

A lovagot az öreg száz évre ítélte. Az agg remete egy nagyon öreg és nagyon mohos fákkal benőtt erdőben lakott, egyedül a barlangjában. A helyet fogva tartotta valami, amitől olyan volt, mintha az istenek temetője lenne. A vándort, ha bemerészkedett az erdőbe, egyre csak vonzotta valami, talán nimfát sejtett a sűrűn benőtt ösvényen, vagy a dús lombkoronák árnyékában. A falusiak, akik csak ritkán mentek arra, mesélték, hogy nem egy lovag és a vándorló kedvtől átittasult ifjú veszett ott, vagy, ahogyan ők mondják, veszítette el a józan eszét a buja rengetegben. Egyre kevesebb helybéli járt arra. Akiket egy hölgy szerelme, vagy a lovagi virtus irányított annak kedvére való volt ez a hely. A lovag is így talált a barlangra és benne az öreg aggastyánra. Az öreg nem akarta bántani, a lovag meg hazatartott, lejárt az egy év, és az úrnője visszavárta. Ez elég volt neki, hogy goromba legyen és lenéző az agg remetével szemben. Az öregnek pedig elég volt ahhoz, hogy ezért száz évre száműzze őt, sötétségbe és rabságba hajtsa.

Az első időkben a lovag megpróbált menekülni. A sötét és a szag, mely marta az érzékszerveit elviselhetetlen volt. Körmeivel kaparta a barlang kőfalát. A fájdalma egy idő után megszokásból, vagy az öntudatlan állapot miatt, de eltűnt, már csak tompa lüktetés és halványan érezhető súrlódás volt az, ami jelezte, hogy ott fájdalom van. Ezt a jelet azonban az agy nem érzékelte. A tudat kizárta, egyedül a szabadulás töltötte meg minden gondolatát. Az ujjaiból lassan meleg vér szivárgott. Ahogy fogyott az ereje és a földre hanyatlott eltompult aggyal, a keze beleragadt a vérbe, és lassan elveszítette eszméletét. Nem álmodott semmit, alvása nehéz volt és mély, nagyon mély. Arra ébredt, hogy fájnak a kezei, feltépődtek az ujján a sebek, és az ujj végei ontották piros könnyüket. Még mindig sötét volt, még mindig a maró szag, és rab, és még mindig rab. Most érkezett a jóleső sírás, nem tisztító, nem fájdalmat enyhítő, olyan, mint egy forrás, könnyforrás, amely elgyengítette őt, amitől újra álomba merült. Most a nőjét látta, kedves, fiatal és karcsú nőjét. Azt álmodta, hogy hölgye az asztaluknál ül és eszik. Maszatos száját a kézfejével törli le. A többi lovag és udvari népség körülötte van és lakomáznak. Az úrnő jóízűen eszik. Imádta nézni, ahogyan eszik, olyan kedvvel és jólesően, olyan kívánatosan. A falatot a kis fehér kezeivel a szájához emelte, közben csillogott a szeme, apró gömbölyű fogacskáival letépte a falatot, és csak forgatta a szájában a nyelvével, és rágta a fogaival, míg le nem nyelte. Ettek a többiek is, a várnép apraja nagyja, vajon mit ünnepelhettek? Így csak ünnepekkor szoktak enni. A sólyommadár ott foglalt helyet az egyik sarok kiszögelésben, arannyal hímzett sapka a fején és aranyfonál a szárnyaiba fonva. Az úrnő sólyommadara, a dédelgetett madár. Sokszor, az alatt a pár hét alatt, míg hölgyével lehetett, sokszor látta a madárral kedvesét. Etette a kezéből, simogatta, becézgette. Ha szállt a sólyom az aranyfonál úgy fénylett a nap sugaraiban, mintha egy istennő madara lenne, akit aranyból formázott a mester és szerelemmel lehelt volna életet belé. Vakított a sólyom a levegőben, s mikor a karjára szállt, a lovag érezte, milyen erős madár, súlyos és eleven. A madár és a lovag valami ösztöntől hajtva megértették egymást. Mikor a sólyom a magasban szállt, a lovag is úgy érezte, a madárral száll, a szabadba, az égen, olyan vakítóan csillog a páncélja, mint a madáré. De azt is tudta, hogy pusztán olyan egyszínű, ha leveszi a páncélt, rostélyt és köpenyét, mint a madár aranyfonál nélkül. De ezen nem csodálkozott. Ilyenkor lakoma idején oda vitték a sólyommadarat egy sarokba, és szemét eltakarva ült órák hosszat, míg a háznép mulatott, táncolt, vidult. Most, hogy a lovag újra ott volt, bár csak álmában, honvágy vegyült az érzései közé, és vágyakozás. Vágyakozás a nője iránt, a jelenlét iránt. A hölgy, akinek már mindkét kézfeje is csupa maszat, bíborvörös ruhában ült az asztalnál. Ilyenkor szerette a lovag a legjobban. Mikor eszik, és mikor őt öleli. A szerelem elmúlhatatlanul és teljes lánggal égett benne, még érezte a nőt. Az álomkép valóságként tűnt föl a szeme előtt, elfelejtve, hogy rab, és úgy érezte, hogy a rabságot álmodja és az álom az igaz, mert érzett illatokat és tapintott, és ez valósággal töltötte el. Álmában közeledett a hölgye felé, és dühös volt a kutyaként csaholó udvari népségre, meg a többi lovagra, akik abban reménykedtek már régen, hogy nem fog visszatérni, és szinte magukénak érezték a várat, az asszonyt, mindent. Csak a sólyommadár érezte meg, hogy hazajött. Csak ő kereste a lovagot, felé fordította a fejét, és valami embertelenül visító hangot hallatott. Egy pillanatra, megdermedt a lakomázó sereg. Majd mintha, nem történt volna semmi, folytatták a dőzsölést. Emelték a serlegeket, fakupákat. Az úrnő valami nehéz bordó bort emelt ajkaihoz. Sűrű és fénytelen folyadék volt, lassan, nagy kortyokkal, mámorosan itta. Majd letette a kupát, de az felborult és kifolyt a lé az asztalra. Nem kapott érte, a tömör fém, a kimunkált ezüst serleg nem törhetett össze, az asztal letörölhető, és tölthetett még bort, ha akart, ezért érdektelen maradt a jelenet iránt, csak az evésre figyelt, a kacagásra, mert csengő hangon kacagott, ami a lovag lelkét remegtette. A kupa az asztalon maradt, úgy ahogy eldőlt. Ezüstből készített mestermunka volt. Valami legendából ábrázolt jelenetet, még olyan messziről is ki lehetett venni a domborművet, amilyen messze a lovag állt. Egy sárkány és egy lovag küzdelmét ábrázolta, úgy, hogy a sárkány borzasztó teste ezer sebből vérzett, a lovag pedig ősz volt, haja fehér, bár ez nem látszott a domborművön, de a lovag valahogyan tudta, hogy a képen szereplő harcos csakis fehér hajú lehetett, mert… miért is? Nincs rá válasz. A fehér haj valahogy feledhetetlenül elméjébe lopta magát, magyarázat és értelem nélkül. A sárkány farka kígyóként ért véget. A képen a lovag nem láthatta, hogy a kígyófarok észrevétlenül körülveszi és éppen lesújtani készül rá. Ez a pillanat még az élet pillanata a fehér hajú lovag számára, a következő pillanat már a halálé. Még elég szerencséje van a képen harcolónak, hogy ebben a pillanatban örökítette meg a művész, az örök életben és nem az örök halálban. Már egyre közeledett a lovag az asztalhoz, egyre tisztábban látta fehér hajú harcos képét, és a sárkány szenvedését. Mennyi halálos szenvedést rajzolt a sárkányra az átkozott kupakészítő, a fehér lovag ennyi fájdalmat okozott volna sárkánynak valóban? Dermesztő, ahogyan a sárkány arca szinte emberi arcként tekint a lovagra, lehet-e ennél kegyetlenebb a művész? Egyenlő felekként ábrázolni az állatot és annak támadóját. Egyszerre megmozdult a kupa, valami ragadós és megszilárdult barna anyagból emelte föl egy piszkos kis fehér kéz. A hölgye, a nője keze volt az, mert a kupa vérbe száradt. A sárkány vére? Ez egy látomás? A nő lassan megforgatta az ezüstserleget és elhajította. Ekkor ért össze a tekintetük, de hiába nézett a lovag szemébe, nem látta azt. A lovag pedig nője szemében nem látott életet. Meghaltak országába került volna? Az asztalon a saját holtteste, elkészítve finoman, fűszeresen és illatozva, hogy szinte megkívánja a sült húst. Darabok hiányoztak, a várnépség tele szájjal röhög és szórakozik az ő teteme fölött. És az úrnője jóízűen eszik, édesen és nevet a többiekkel. A sólyom még egyszer őrült visításba kezdett… a lovag hátrált, üvöltött és nem jött hang a torkából. Idegei lassan szétzilálódtak és ő verejtékben és remegve ébredt. És őrült őrjöngésbe kezdett, ütötte a barlang falát, de csak a vére folyt. Majd leomlott és félt elaludni. A rabsággal járnak a rémálmok?
– Nem, nem és nem. Nem lehet, hogy újra elaludjak, hogy valami őrült látomásba kerüljek. Inkább valahogy ébren kell maradnom. Milyen nap van ma? Mennyit aludtam?- A lovag magában beszélt és járkált közben a barlang legmélyén. Aztán lassan végigtapogatta a barlang falát. Kupolás helyiség volt a börtöne. Leült, és végiggondolta, milyen nap lehet. Számolt. Egy napnál többet nem alhatott, és amikor elátkozta az öreg, szombat volt, tehát ma legfeljebb hétfőnek kell lennie.
– Maradjunk a hétfőben. – ezt úgy mondta, mintha valakihez beszélne, mintha egyszerűen egyezkedne, ultimátumot kötne – Így már majdnem három nap eltelt a száz évből. Száz év? Hiszen nem is élek el száz évig. Ha kiszabadulok több, mint százharminchárom éves leszek. Senki nem él százharminchárom évet. Ilyen kort csak a bibliában éltek meg a matuzsálemek, vagy a sárkányok… – mikor idáig ért a monológjában megakadt. Eszébe jutott az álma, a szörnyű látomás, mely annyira meggyötörte. És lassan eleredtek a könnyei. A nőért? A hírnevéért? A várért? A rabságért? A szenvedésért? Nem lehetett konkrét okot találni rá. Csak úgy mindenért és csak sírt, mert dühös volt, és gyűlölte az öreget. Hogy az öreg miért büntette ilyen szigorúan? Az öreg csak egy órára zárta be a büszke lovagot, az idő fogságában ez száz évvé nőtt, magával hozva az emlékezés és teremtés varázslatát. A lovag nagyon is jól érezte az időt, annak súlyát és a rabság minden keservét, száz évet és ezernyi szilánkká tört emléket, mindent. A múló időben, örvénylő emléksziklák közt és sebzetten. Így élte a száz évét a valaha rettentő büszke lovag.

Az évtizedekkel későbbi jelenben, az évek súlyától átitatottan nem értette már, hogy akkor miért volt annyira fontos neki, hogy kijusson. Mikor már egészen megszokta a sötétet és az emlékeiben, vagy a kitalált emlékeiben, akkor már nem tudta, hogy melyikben pontosan, de nem is érdekelte, nem értette korábbi önmagát. Főleg, mikor már egészen megvénült, és legnagyobb szórakozása az volt, hogy egy letört sziklaszilánkkal jeleket, írást véssen a falba, főleg akkor nem értette. Addigra megérezte a teremtés az alkotás erejét és már nem tudta eldönteni, hogy az a fehér hajú lovag azon a bizonyos véráztatott kupán ő volt-e? De már abban sem volt biztos, hogy nem a sárkány volt, akinek már akkor is emberszerű vonásokat tulajdonított.

Évtizedek súlya alatt, már száz pecsét nyomta testét, száz vágás, ami az idő múlását jelentette számára, és emlékeiből életet teremtett magának. Évtizedek súlya alatt a teste meggörnyedt, látása, hogy volt-e már, nem érzékelte. Hosszú fekete köpenye mellette pihent, ami egy jel, egy tárgy volt már csupán, amit óva őrzött, ami a kinti életet jelentette számára. Haja lassan fehérbe borult. Isten nevét véste a falba és a sárkányt, legyen kivel küzdenie. Az idő lassan telt számára, és ott a barlang sötétjében egy dalt írt, mindig javította, mindig valami más szót keresett, mindig az elfeledett női arcot próbálta elképzelni maga elé, ami az évtizedek terhe alatt szertefoszlott, dallá vált, idővé sűrűsödött össze. Az évek, a vágásokból újra és újra szivárgó vér jelezte, fogyóban voltak. A századik, igen pontosan a századik vágásnál, azon a napon, mikor szembesült a ráontott lázálom valójával, a lopott idejével, az ellopott és mégis újjáteremtett önmagával, azon a napon a lovag kilépett a fényre.

Irodalmi és Társadalmi Portál