Egy cipzár mögé elrejthető az egész eddigi létélmény. Vannak olyan dolgok, amelyek terebélyesek és kilógnak itt-ott. Vannak olyanok is, amelyek kisebbek, jelentéktelenebbek és elvesznek a sok között, de fontos részét képezik a hatalmas utazóládának. Barnabás éppen most alkotja meg gondolatainak, emlékeinek és álmainak körbezárható dobozát. Fesztelenül pakol, dobál, hajigál és helyez. Csendesen repkednek a ruhák, már szinte suhannak, szétzúzva az éjszakai csendesség statikus porát. Nem bánik velük kedvesen. Tenyere közé gyűri és már tovább is adja őket a kínzó szobát betöltő levegő futószalagjának, amely belehajtogatja a fekete bőröndbe. Csiszolatlan manufaktúra ez, egy fővárosi bérház első emeletén.

Barnabás ritkán, de néha lelassul és a kezébe akadt dobozolni valót mereven megszorítja és mélyen kiszívja belőle az általánosságot és tudatának egyik zárt fiókjából a varrás mentén emlékeket sző bele. A sok póló, nadrág és atléta közül leginkább egy kockásingnél merengett el hosszan. A szekrénynél állva kezei közé fogta és odalépdelt az ablakhoz. Kibámult a sötétbe. Egy belvárosi utcarészlet, hatalmas utcai lámpákkal, amelyeknek fénye verdesi a talajt, kiemelve a kukákat, álló autókat és a léttelenséget. Hasonlóan érezte magát: az álmainak szóló reflektort hirtelenjében a valóság felé kapcsolták és a többi kis összetevőt darabokra zúzták mindaddig, míg pusztán porrá és szemcsékké nem váltak.

Jól emlékezett erre az ingre. Feleségétől kapta csak úgy ajándékként. Tavaly tavasszal, bár ahogy édesanyja szokta volt mondani egy tavasz az ravasz nappalon. A felesége lábujjhegyen osont mögé, miközben ő éppen a konyhát festette. Ujjaival bordái közé bökött, de nem támadóan, inkább finoman. Olyan finom mozdulattal. Barnabás mindig arra gondolt, hogy nem is a felesége ujjai fúródtak a csontok közé, hanem az erkély ablakán át beáradó reggeli szellő lökte meg. A nő azt mondta, hogy emlékeztette az ingre, amelyet még évekkel ezelőtti első találkozójukon viselt a férfi. Az az ing teljesen beletelepedett szembogaraiba, így nem hagyhatta ott ezt a darabot, pótolva a fonállá szétmálló eredetit. A nő számára ez kapcsolatuk alapkövének számított. A férfi kicsit elcsépeltnek vélte akkor, de most valahogy megértette az egészet. Szégyenkezett az akkori gondolatai miatt.

Barnabást teljesen megszállta ez az emlékfonál. Fullasztóan teste köré tekerte direkt és csak húzta a végeket, hogy egyre jobban belevájódjanak a húsba, egyre és egyre inkább fájjon az egész szerkezet, az egész pillanat. Azóta nem viselte ezt az inget, azóta kerülte tudatosan. Mindig érezte esténként, hogy szellemként száll ki a szekrényből. Álmaiban visszatérően felesége sziluettjét látja az ingben, aki a körgangon virágokat locsolva fesztelenül, kócosan sétálgat fel és alá egy álmos szombaton. Számukra a szombat reggelek mindig törvénybe vésett menetrenddel működtek. Fényre virradó volt, kényelmesen nyújtózkodós. Mindketten felhúzták a papucsukat és csoszogva kimentek a konyhában. Nagyot kávéztak, miközben elméjükben még mindig az álmukat rótták. Felesége életet töltött egy törött fülű bögrébe, majd egy másikba is. Hosszú kortyolgatás. Hosszú kortyolgatás. Üres. Mindketten visszacsoszogtak az ágyba és folytatódott a szombati napjuk, ameddig ők akarták. 

Barnabás szerette azt a napot. A mostaniakat azonban már nem. Számára egy ideje nem számítottak a napok, a reggelek, éjjelek, naptárak és egyebek. Most csak ő volt és az az ing. Egy autó lassan eldöcögött az utcában. A kipufogó zakatolása a férfi agytekervényeit csettintésre visszahelyezték a jelenbe. Meglátta önmagát az ablaküvegben. Sápadt volt, kialvatlan és szétmálló. Őt azonban ez cseppet sem érdekelte. Ujjai közül kifonta a ruhadarabot, amely finomkodóan rogyott össze a padlón. Felemelte bal lábát és kisebb erővel berúgta a már bevetetlen ágy alá. Visszabillent a robotikus pakolásba. Gyűrt, hajtott és préselt. Egy egész fejezetet akart beletömöríteni egy kockatáskába. A cipzár sikítva jelezte a lehetetlenséget, azonban a férfi nem hagyta magát. Ütött, püfölte miközben idegesen igazgatta homlokába omló hajszálait. Kifulladt. Egy nagyobb puffanással az ágyra huppant, amelynek eredménye egy seregnyi felreppenő porciklus lett. A mihasznák ringva lebegtek az éterben, köröztek jobbra-balra, miközben a beáradó mesterséges fények által megvilágosodtak. Barnabás egy volt a sok kis mihaszna között. Lebegett, körözött jobbra-balra, miután hatalmas pofonnal érte őt a hajnal. Egyszerűen el akart ballagni az egészből. Rést szeretett volna nyitni az egész rendszeren és elbaktatni csendesen. Esetleg ugrani egy nagyot. Körhintaszerűen előrepörögni az életösvényén.

Hiányzott neki a felesége. 

Szóval egy pár éve jött ez a homokember és magával vitt, azóta száraz a szám és egyetlen időmértékes verssort ismerek csak, amit sosem elemeztem, mert lehet mégsem az. Azért szépen hangzik, ha akarod meghallgathatod: Kéjesen törlöm a számat, mint egy jámbor alkoholista.

Szóval elolvastam, és akkor pont olyan volt, hogy kellett nem egy példakép – akinek példaképei vannak, azzal valami baj van – nem egy bálvány – ez csak azoknak van kitalálva, akiknek rossz a fantáziája? – nem egy idea, nem, nem ezek. Van egy furcsa kor, amikor a gyereknek kell valami kép, az irodalomórán a tanmenetben mindenkinek kell választania egy költőt, írót, hogy na, igen, én olyan vagyok, mint ő. Valójában azért azt gondolja, hogy valójában ő olyan, mint Ő. Ezek fontos dolgok, aztán amikor érzi, hogy más úton halad, akkor többnek képzeli magát, mint azt, aki a képen van. Zsenibbnek, aztán végig ez az érzés kíséri, egészen addig amíg már nem akar meghalni ő is 27 évesen. Sosem hallottam még, aki azt mondta volna, hogy 33. Vagy 77, vagy bármi, pedig Hemingwayt sokan szeretik.

Szóval ez a homokember ahelyett, hogy betett volna egy nagy zsákba és elvitt volna magával az éjszaka közepén, egyszerűen csak leült mellém szótlanul, elvette az üveget előlem és töltött két pohárba, pedig én csak egyet készítettem ki és bor sem volt az asztalon, mert én még kiskorú voltam és nem adták ki a bort a boltban. Töltött és felvizezte, felszikvizezte, aztán megitta az enyémet is. Mert előtte megitta a sajátját. Aztán töltött, aztán még egyet. És így. Utána tett be a zsákjába. Amikor felkeltem, fájt a fejem, mintha leütöttek volna. Ott ült mellettem és nézett maga elé. Böfögött. Aztán büfögött. Kicsiket és nagyokat és közben Muszorgszkijra hasonlított és egy nagy kosár árnyékra. A maga módján megfoghatatlan volt. Fény kezdett szétömleni a padlón, ő eltűnt, én meg kimásztam az asztal alól. A terítőt megemelve láttam, hogy már világosodik és, hogy milyen porosak a befőttesüvegek, milyen sok kosz és vízkő van az aljukon, az aljukban, lebeg a levágott fikusz-palánta bennük. Kimásztam az asztal alól és még mindenki aludt. A poharak eltűntek, a homokember elvitte őket. A padlón olyan foltok voltak, mint mikor felszárad a pocsolya és nyomot hagy maga után. Olyan volt, mint a befőttesüvegek alja. Vízkőszerű, száradt üledék. A talpammal elsöpörgettem és közben sercegett a talpam alatt. Bementem a szobámba, bemásztam az ágyamba, belefeküdtem. Üledék volt mindenütt, most már mindenhol az volt. Úgy éreztem magam az ágyban, mint amit akkor gondoltam, amikor kinéztem az asztal alól a poros befőttesüvegekre. A fejem is olyan volt. Üledék, üledékecskék, düledékpaloták és száradó, még enyhén nedves homokvárak és homok ott, ahol már nagyon forró volt a fejem. A jobb szemem mögött. Megijedtem, mert rájöttem, hogy a homokember ott lakik mostantól a jobb szemem mögött. Ott gubbaszt abban a kis gödörben. Abban a pici lyukban. Szomjas nagyon és csak iszik és iszik és iszik és megissza azt is, ami előtted van. Nem barátkozik, nem beszélget, csak ül melletted, aztán leüt, amikor már kínosan érzi magát, mert elveszi előled azt, ami előtted van. De vigyáz rád, amíg nem emlékszel. Amikor felkelsz, ott ül melletted, csak utána megy el.