Thaly Kálmán költeménye Benkő Krisztián kommentárjával

 Thaly Kálmán:

A kölesdi harczról

1708. szeptember 2.

[1869]

 

 

 Thaly Kálmán költeménye Benkő Krisztián kommentárjával

 

A KÖLESDI szép sík mezőt

Ezer virág koszorúzza, illatozza;

A kölesdi szép sík mező

Balogh Ádám dicsőségét virágozza.

 

Fel van írva ott mindegyik                           

Kis füszálra, vadvirágra, violára:                  

Balogh Ádám a szabadság,              

A magyarság diadalmas daliája!

 

E virágok, e fűszálok

Ellen-vérből fakadoztak-sarjadoztak:

Kiket Béri Balogh Ádám

Leventéi levagdostak, lecsapdoztak.

 

Hajh! kuruczság hős vezére.

Hajh! szabadság vértanúja Balogh Ádám:

Mikor itten harczra rontál….

Mintha kardod villogását most is látnám.

 

Dandárát hadoszlopokba

Itt osztotta, állítá föl, rendelé el:

Minden ezred egy-egy fölleg

Fegyverének felvillámló menykövével.

 

Aranyozott selyemzászlók

Fölemelve úgy ragyognak, úgy lobognak

Tárogató, trombitaszó

Hangira a harczparipák toporognak.

 

A lovas már alig bírja

tartani a kantárszárat balkezével

Jobbjában reng fent aczélja

Sólyomszárnya, kaczagánya küzd a széllel.

 

Melle dolmányát dagasztja,

Karabélya a nyakában csitteg csattog.

Dübörög a lovak lába,

Ingoványos rét lapálya reng alattok.

 

– Dobban a föld: Balogh Ádám                               

Vágtat, íme, pej paripán, vont aczéllal;                    

Hősi mellén harczol a nap                                        

Boglárokkal, skófiumos pantallérral.            

 

Szép aranyos kardhüvelye,

Forgójának drágaköve villámot hány;

Vállain reng párduczbőre,

Nagy sastolla mint vitorla ringadozván….

 

S trombitáit megfuvatja

És vezényel    tűzzel, hévvel: »Rajta-rajta!

Bent az ellen a hazában….

Magyarok szent Istene, vígy diadalra!«

 

 Dob megperdül, ágyú dördül, –

Rabló ráczra vészt okádva kormos öble;

Fegyver roppan; – füstben, porban

Vág előre a kurucz had dübörögve…

 

– A többit mondjátok el, ti

E mezőn nőtt bokrok, fűvek, fák, virágok:

Hisz ti mind a győzelemmel

Tönkre vert vad ellen sirján sarjadátok!

 

Országdúló rácz- s labanczból

Alig jutott, alig futott hírvivőnek;

Magyar várak ormairól

A diadal örömére dörgve lőnek.

 

És azóta elviharzott

Elzajongott hosszú, kínos másfél század,

S immáron, mártírhalált halt

Balogh Ádám hamvai rég szétomlának.

 

Ámde a kölesdi síkot

Ma is virág koszorúzza, illatozza:

A kölesdi csatamező

Balogh Ádám hírét-nevét virágozza!

 

Fel van írva ott minden szál

Véren termett fűre, fára, friss virágra:

Balogh Ádám diadalmas!…

– Hív utód, ha arra tévedsz, gondolj rája!

 

 

E sorok szerzőjének 2005-ben tett filológiai felfedezése, hogy Thaly Kálmán A kölesdi harczról című költeménye már szerepelt a szerző 1909-ben megjelent Kuruczvilág című saját műveiből összeállított verseskötetében, vagyis ő maga leplezte le szerzőségét egy ballada kapcsán a halála után megindult hamisítási vádak előtt. 2013-ban reprezentatív kötet jelenik meg Hamis(ítatlan) irodalom címmel a pozsonyi Kalligram Kiadó gondozásában, amely végérvényesen beteljesíti Thaly Kálmán rehabilitációját a szerzőről közölt három igényes tanulmánnyal.

            Nem mellesleg A kölesdi harczról című költemény a poétikai-retorikai olvashatóság egyik magyar gyöngyszeme, különösen a Paul de Man-féle dekonstrukció szemszögéből, mert a betűk és szótagok véletlenszerű – az olvasó által elvégzett – szétszór(ód)ása diszfiguratív erővé válik benne, és a névnek tulajdonítható jelentés ellenében dolgozik: a második strófa nehezen fenomenalizálható kijelentése – a fűszálak, virágok felirataként olvasható az a mondat, amely a materiális „Balogh Ádám” betűsor jelentését nevezi meg – éppen a név betűinek „beíródásai” révén veszíti el megjelenítő erejét; az Ádá tag (vagy anafonikus változata) részben vagy egészében megjelenik a „vad(virág)”, a „szabadság”, a „diadalmas”, a „daliája” és a „sarjadátok” szavakban. Ha a vers kulcsmondatát az arcnak a materiális nyomok szétszórtságára való ráerőszakolásából eredeztethető megismerés allegóriájaként olvassuk, a megismerésnek vagy a tapasztalat fenomenalitásának megbomlásává válik; a tizenharmadik strófa oppozíciót képez az előbb említett versszakkal, amennyiben a virágok ottani olvashatóságával („fel van írva”) szemben e növények felhangzó beszéde („mondjátok”) iránt kelt várakozást – ez az „olvasói” (hallgatói) várakozás azonban kielégítetlen marad, hiszen a vers befejeződése némaságba fojtja a síron nőtt virágok tanúságtételét. E némaság értelmezéséhez a költemény két korábbi strófájának olvasata járulhat hozzá.

A kilencedik és a tizenkettedik versszak között szintén erős kapcsolatot létesít a sorkezdő „Dob” és „Vág” ismétlődése, a visszatéréskor mindkét szó csonkított a korábbihoz képest: a küzdelem áldozatainak vesztesége a betűk szintjére helyeződik: ha a tulajdonnév inskripciójára továbbra is figyelünk, akkor a két versszak „legsokatmondóbb” anagrammatikus kapcsolata a „Balogh Ádám” részletének megjelenése a „had” szóban, ami azért különösen lényeges, mert az anagramma észlelése kizárólag leírt szövegben lehetséges. Ez egyrészt kiemeli az olvasói képzelőerőre utalt zajok (lódobogás, dobpergés, ágyúdörgés, fegyverroppanás) fenomenalizációjának törékenységét, másrészt előrejelzi azt a beteljesületlenséget, amelyet a vers lezáró strófája kelt. A sírszerű némaságba (hangtalanságba) zárkózó költemény olvasására a szöveg megint csak a sírfelirat-olvasás alakzatát kínálja fel: a „Boglárok”-ba beleírt „Balogh Ádám” a tulajdonnévre is átviszi az ékszerek tűnékeny csillogását, amely a szoláris metafora katakrézisével („Hősi mellén harczol a nap”) felidézi a prosopopeia dekonstruktív elméletének wordsworth-i „gyökereit” – a fenomenális és materiális olvasás közötti választás helyett A kölesdi harczról inkább a két stratégia kölcsönösségét feltételezi.

                                                                                                          Benkő Krisztián

 

Thaly
Thaly Kálmán (1839-1909)

 (Az idén decemberben, a Kalligram Kiadónál Csehy Zoltán szerkesztésében megjelenő “Hamis(ítatlan) irodalom” című konferenciakötet három igényes tanulmánnyal járul hozzá a 19. század egyik eredeti költőjének, Thaly Kálmánnak a rehabilitációjához, újraértelmezéséhez.)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

.

Milyen a róka?

Ezt a kérdést ritkán teszik föl. Pedig nem egy verset, prózai művet ismerünk, amelyben a róka, ha nem is éppen főszerepet, de valamilyen szimbolikus szerepet játszik, az állatmesék sztereotípiáiról nem is beszélve.

 

A róka először is állat, sőt ahogyan mondani szokták, vadállat. Természeténél fogva nem ápol valami nagy barátságot az emberrel. Így már ezen a ponton fölmerülhetne a kérdés, hogy akkor milyen jogon beszélünk, emberi lénynek tudva magunkat, a rókáról. Nincs-e valamilyen rejtett szándék, gyarmatosító indulat, a róka érdekeinek ellentmondó percepció minden ilyen ravaszkodás mögött?

 

Mert ha például a természetfilmek kínálatát nézzük, készítettek ugyan a rókáról egyet-kettőt, mégsem nevezhető a műfaj sztárjának. Szerepe sajátosnak minősül. Meg szokás említeni, hogy így a róka, meg úgy a róka, de átfogó, részletekbe menő bemutatást nem találunk sem életmódjára, sem észjárására vonatkozóan.

 

Szóval nem vív ki különösebb figyelmet. Egy olyan nyom hatását kelti, amit észrevételezünk, megadjuk neki az említés álszent tiszteletét, talán le is hajolunk, hogy megtapogassuk ujjbeggyel a finom mélyedést a porban, miközben kitekert nyakkal a kamera blendéjébe vicsorítunk, de aztán mégsem indulunk el fölkeresni e nyomok eredetét, végső célját.

 

Milyen a róka?

 

Egy kicsit más a helyzet a videómegosztó oldalakon. Itt számtalan rövid, alig néhány perces rókavideót találunk. Ezeken a róka alakjának megjelenésére sokszor türelemmel várni kell, majd miután épp csak feltűnik egy barna földsáv borozdájában vagy egy téli tájkép tar ágai között, a felvétel hirtelen megszakad.

 

Vagy találkozunk olyan videóval, s ez kifejezetten szívszaggató, ahol a róka feje egy körülbelül félméter hosszú csőbe (kidobott kéménycső, vagy szennyvízvezeték darabja lehet) szorul bele. Nem rángatózik nagyon, de érződik, hogy izgatott. Puhán szenved, szinte játszva. Hogy tudniillik kacsacsőrű emlősnek vélődhetik azok szemében, kiknél eddig sem kapott kinézete megfelelő reprezentációt. 

 

És ekkor a felvételen megjelenik egy személy okostelefonnal, s a felvételen belül készít újabb felvételt e kínlódásról. Később elteszi a telefont és megpróbálja leráncigálni a róka fejéről a szennyvízcsövet, eközben nevetgél, poénokat mond, sunyi cinkossággal beszél ki a képből. A róka meg bele-bele karmol a karjába.

 

A felvétel itt is megszakad, még mielőtt láthatnánk, megszabadult-e a róka, s mennyi kín után. Elménkbe pedig beég a kép, amint a róka teste, ahogy „megmentője” a szennyvízcsőrtől fogva fölemeli, a levegőben kapálózik, fölfele összegömbölyödik, majd megint kinyúlik.

 

Rögzítjük, hogy olyasmit látunk, amit egyébként ritkán: a róka hasát, ágyékát. Kirajzolódtak hátsó lábainak izmos combjai alulnézetből, amelyről óhatatlanul és gépiesen a hentesek pultjainál kiakasztott apróállatok levágott combjaira, a hideg húsra asszociálunk, talán a fehér szín miatt.

 

De hogy ez a testtájék világosabb színű, s a fehérhez közelít, nem az egyetlen meglepetés. Fájdalmasabb az, ahogy a természetellenesen megnyúlt test izomkötegei a ráncigálástól mintha szét akarnának válni, hogy a szétszaggattatás inkább, mint a szemellenző.

 

És ekkor végre fölfogjuk, hogy mennyire törékeny egy rókatest. Hogy mennyire védtelenek egy erősebb testtel, egy puskagolyóval, vagy az egyszerű véletlennel szemben azok a kimérten tékozló ívek, ahogy hajlékony lendülettel gondolatban újra futni látjuk.

 

S értjük vagy érteni véljük a rejtőzés ritmusait is, ahogy szíve olykor a szőrébe költözik át, majd a mancsokba, s még akkor is ott lüktet, mikor, jellegzetes szagának maradék foszlányaira már végképp nem figyelmezve, megérintjük nyomait a porban, s szétzúzzuk finom rajzolatát.   

 

„Magyarország nem ismeri Erdélyt.”, avagy birkózás a „nemzeti” homokozóban

„Nachträglich muß ich noch dazusetzen, daß ich weder im Leben, noch im Tode ein Feind der ungarischen Nation gewesen bin. Mögen sie dies mir als dem Sterbenden auf mein Wort glauben, in dem Augenblick, wo sonst alle Heuchelei abfällt.”

Stephan Ludwig Roth: Abschiedsbrief an seine Kinder

 

„Amikor 1918 decemberében egy csapásra megvalósult Nagy-Románia, azzal a románok sokszáz éves álma teljesült – együvé tartozni a Bánságtól a Dnyeszterig. Ez a Nagy-Románia hatalmas nehézségek közepette jött létre, olyanoknak kellett ugyanis összegyűlniük és együtt munkálkodniuk, akik előzőleg soha nem éltek egyazon kormányzat alatt. A románokat az tartja össze, hogy mind ugyanazt a nyelvet beszélik. Elmondtam már: talán egyedüli ország vagyunk Európában, a kisebbeket leszámítva, ahol a nemzeti érzésnek kizárólag az a tény az alapja, hogy »a Tiszától a Dnyeszterig« ugyanazon a nyelven szólalunk meg. Máshol nem így történt: a nemzeti érzés századokon keresztül, lépésről lépésre a közös történelem körül formálódott.“

Neagu Djuvara, A románok rövid története, ford. Horváth Andor, Koinónia, Kolozsvár, 2010, 278. 

 

„Kibököm valahogy: én ízig-vérig transsylvanista vagyok. Visszavásárolni a kiárusított szászokat, hazaimádkozni a még élő zsidókat, megszállni a Bánságot, mint Erdélyhez hasonlóan nem gyárilag, hanem történelmileg multikulturális övezetet, megnemtámadási szerződést írni alá Budapesttel és Bukaresttel, államforma: demokratikus fejedelemség, főváros: Kolozsvár, szavazati jog: érettségi függvénye, államnyelv: magyar, román, német, bizonyos megyékben a lovári; a dákoromán kontinuitás, valamint a sumér-magyar rokonság megkérdőjelezése pedig háromtól öt évig terjedő szemétgyűjtögetéssel büntetendő.”

Bartis Attila–Kemény István: Amiről lehet, Magvető, Bp., 2010, 37.

          

György Péter, Állatkert Kolozsváron
György Péter, Állatkert Kolozsváron. Képzelt Erdély, Magvető, Budapest, 2013.

Trianon, Erdély, Székelyföld – traumák és víziók. György Péter legújabb könyve érzékeny és meglehetősen aktuális témát jár körül, teoretikus kerete alapvetően a trauma kialakításának/kialakulásának interpretációs stratégiáit feltáró elméleti horizont, innen érkeznek a kérdések és itt fogalmazódnak a válaszok is. Az Állatkert Kolozsváron. Képzelt Erdély című kötet gondolati íve az elmúlt lassan száz év történeti távolságát járja be, a kérdésfelvetés aktualitásából és problematikusságából kiindulva halad végig bizonyos események, mitikus terek, elfeledett vagy éppen igenis az emlékezettben jól megőrzött személyek jelentette stációin, hogy végül elérkezzen napjainkhoz, a feltett kérdés megoldatlanságához. A probléma: „A neotradicionalizmus teremtménye: a történelmen kívüli, képzelt Erdély és az örök Székelyföld mítosza épp annyi problémát hozott a felszínre, mint okozott az ellenkezője: az államszocializmus évtizedeinek nehezen oldódó közönye, a marginális csoportok kultúrájára korlátozódó figyelem.” (19.) És amit a szerző tesz: „Ebben a könyvben egy hosszú évek óta zajló, a közelmúltban felgyorsult folyamatot követek nyomon: a monokulturális, xenofób, történeti kultúrfölény, a nagyhatalmi álmokat idéző, retorikája által létező jobboldali radikalizmus és restauratív emlékezetpolitika, a neotradicionalizmus uralkodóvá válását.” (20.) A probléma és az eljárás megfogalmazásából rögtön láthatjuk, a neotradicionalizmus fogalma, ennek működése kulcsfontosságú a kötet szempontjából, s nem árulunk el semmi meglepőt, ha már az elején rávilágítunk a tényre: György Péter az általa neotradicionalizmusnak nevezett főként politikai, de kulturális eszmének a működését kísérli meg feltárni, mintegy lebontani – és ezzel vitát indítani.

 

Mielőtt azonban – már így az elején – abba a hibába esnék, hogy a kötet bizonyos állításait illetően mély egyetértésemet, mások esetén meg ellenkezésemet fejteném ki, érdemes arra figyelni – ahogyan ezt a szerző is teszi az Erdély-kép boncolgatása során –, miként is épül fel a könyv. A szerkezetet, másrészt a nagyon pontosan és megfontoltan elhelyezett elemeket szemlélve azonnal tetten érhetjük egyfelől György Péter eljárását és stratégiáját, másfelől a hol explicitté tett, hol inkább elhallgatott szándékát. Merthogy az Állatkert Kolozsváron című kötet átgondolt és tudatosan szerkesztett mű, alapvetően kronologikus sorrendben következnek egymás után a szövegek, melyek hol a tanulmány, hol az esszé kategóriájába sorolhatók. Összességében három nagyobb tematikus egységet különíthetünk el, melyek az időrendet tekintve először a trianoni döntést – ennek előzményeit, majd közvetlen hatásait a húszas, harmincas évek Magyarországán (3-6. fejezet) –, a kommunizmus alatti Erdély-képet (8-11. fejezet), végül az 1989 utáni eseményeket (13-16. fejezet) tárgyalják.

 

Mindez azonban csak részben igaz, mármint hogy ezek a fejezetek egyszerűen csak tárgyalnák az adott időszakokban kialakult és létrehozott mítoszokat, képeket, stratégiákat. Mivel egyetlen pillanatig sem szabad elfelejtenünk, hogy mindeközben György Péter is értelmez, kiemel, irányítja a figyelmünket – kicsit másképp, kicsit másfelé, mint ahogy eddig megszokhattuk az Erdélyről szóló diskurzus esetében. A két világháború közötti időintervallumot tekintve alapvetően a Vérző Magyarország című antológiát állítja a középpontba, melynek jelentőségéről, Kosztolányi Dezső szerepéről és szerepvállalásáról lassan könyvtárnyi szakirodalom áll rendelkezésünkre, azonban így elsikkad valami: azt is mondhatnám, nem történik semmi. Mégpedig azért nem, mert ennek kiemelése, továbbá az ezt megelőző fejezetekben a magyarországi helyzet elemzése mind egyetlen (nem is annyira új) nézőpont alapján történik. Egy magyarországi szempont ez, mely innen, a megmaradt ország központja felől lát és interpretál – nem érvénytelen, hanem egyetlen. S ha már Erdély-képről beszélünk a húszas, harmincas évek kapcsán, akkor véleményem szerint megkerülhetetlen a pluralitás játékba engedése – ha e diskurzust vizsgáljuk, akkor annak számos résztvevőjét, megszólalóját illene megemlíteni. Hiszen nem olvashatunk sehol arról, miként is nő súly alatt a pálma (Ligeti Ernő), milyen hatással volt a szellemi és kulturális életre a két püspök (Ravasz László, Makkai Sándor), miért és miként zajlott a skizma-pör vagy miről is szólt a vallani és vállalni vita, esetleg miként szólt bele ebbe a Korunk akkori főszerkesztője, Gaál Gábor. Alapvetően nem hiánylistát kívánok felállítani, nem. Egyszerűen rávilágítani arra, amit György Péter tesz, az nem más, mint kiemelés, tehát az interpretációs stratégiáját tekintve: hangsúlyváltás.

 

Ennél sokkal világosabban látszik az eddigi hangsúlyok ellenpontozására való törekvés a második nagyobb egységben, melyben a kommunizmus ideje alatti Erdélyről, annak meghatározó alakjairól esik szó. Szabédi László, Bretter György, Szilágyi Domokos kiemelése látványos szakítás az „erdélyi/romániai magyar irodalom” ábrázolásának azon hagyományával, mely elsősorban a kisebbségi feladat- és sorsvállalás imperatívusza felől rendezte irodalomtörténeti narratívába a műveket, alkotókat.

 

Nagyon hasonló ehhez az Éneklő Borz és az Előretolt Helyőrség bemutatásának esete is: míg a kilencvenes és a kétezres évek recepciótörténete elsősorban a transzközép nemzedékének színre lépésétől volt hangos, addig a kötet ábrázolás-technikája egymás mellé helyezi (teljesen természetesen) a két csoportjelenséget, majd az elemzések során felmutatja, miért pukkant ki a transzközép-lufi, és miért szárnyal az irodalom egén a daloló borz. Alapvetően nem abban látom a problémát, hogy György Péter miként ítéli meg egyik vagy másik csoportosulás esztétikai teljesítményét, hanem magában a közvetítés eljárásában. A könyv nyitányából fentebb idézett rész arról vall, hogy a kötet célja (ismét idézem) „a monokulturális, xenofób, történeti kultúrfölény, a nagyhatalmi álmokat idéző, retorikája által létező jobboldali radikalizmus és restauratív emlékezetpolitika, a neotradicionalizmus uralkodóvá válásá[nak]” nyomon követése. Nem mindig értem (vagy nem mindig akarom érteni?), hogyan kapcsolódik az irodalomtörténet-írás megszokott, kiemelésekkel, hangsúly-elhelyezésekkel operáló gyakorlata az említett folyamat nyomon követéséhez. Vagy talán félreértelmezek valamit, s például a transzközép erőltette „hatalmas fallosz” képe egyúttal a magyar történeti kultúrfölényt, továbbá nagyhatalmi álmokat szimbolizálna? Aligha. Sokkal inkább arról van szó véleményem szerint, hogy két eljárás keveredik az Állatkert Kolozsváron című kötetben. Egyrészről kísérlet történik – reflektált módon – a jelenkori és a mindenkori Magyarország felől kolonializált Erdély-kép kialakításának bemutatására, másrészről – kevésbé reflektált módon – egyúttal az ennek átalakítására és módosítására való törekvés is felfedezhető, elég erőteljes módon. És ez utóbbi immár nem diskurzuselemzés, hanem hatalmi beszéd. Ami szintén természetes lenne az adott diskurzuson belül, ha a könyv explicit nem másra vállalkozna – tehát „a mindenkori Budapest – mint a mitikus és szó szerinti hatalom helye – önnön politikai normái és érdekei szerint használta, legitimálta, illetve teremtette meg az ideális kisebbségi írót.” (216.) Így fogalmaz a szerző Balázs Imre József Deleuze-t és Guattarit idéző tanulmánya kapcsán, és így idézhetem én György Pétert György Péter kapcsán, azaz így teremtheti meg a mindenkori Budapest Erdély ideális képét.

 

György Péter, Állatkert Kolozsváron. Képzelt Erdély

 

De vissza Erdélyhez és a róla szóló diskurzushoz. A fentebbi megállapításokat tekintve elmondhatjuk, hogy György Péter könyve aktívan lép be e diskurzus terébe, melyet tehát nem csupán bemutat, hanem alakít is. A mindenkori befogadó viszonylatában itt felmutatható a kötet egyik legnagyobb érdeme, ugyanakkor éppen ez legnagyobb hátránya is. Az Állatkert Kolozsváron hangsúlyáthelyezéseivel olyan alkotókat és műveket villant fel, melyek többnyire kívül esnek a „köz” számára közvetített Erdély-képen, így tehát ebből a szempontból mindenképpen értékelendő a vállalkozás. Ezzel ugyanakkor olyan műveket és alkotókat állít háttérbe, melyek nélkül alapvetően elképzelhetetlen az Erdélyről szóló diskurzus. Mindazok számára tehát, akik áttekintéssel bírnak e diskurzus alakulását tekintve, mintegy kiegészítésként szolgál a kötet, viszont akiknek halvány lila sejtelmük sincs arról, hogy alakult és alakul mindez, azok számára meglehetősen leszűkíti a „teret”, mintegy leegyszerűsíti – ami e problémakör tágasságát tekintve ellenpontozás, hangsúlyváltás egyfelől, az radikális szűkítés másfelől.

 

Ugyanakkor és mindemellett van egy alapvető probléma ezzel a diskurzussal. Láthatóan hosszú ideje történnek mind a közbeszéd, mind a politika, mind az irodalomtörténet esetében ennek alakítására és uralására kísérletek. Ezek jelentős része benne ragadt a „nagy nemzeti elbeszélés” csapdájában, azaz nem tesznek mást a kísérletezők, mint az Erdélyről szóló magyar (!) diskurzust igyekeznek valamiképpen meghatározni, saját képükre, elképzelésükre formálni. Miközben alig vagy szinte soha nem veszik észre és tudomásul, hogy Erdély sosem volt magyar. Volt román, szász, zsidó, örmény, cigány – és magyar. Sohasem egyik kizárólagosan. Erdély képét, a mitikus tér megkonstruálását mindig magyar nézőpontból nézni és alakítani lehet, de ugyanígy lehet kilépni ebből a „nemzeti” tradícióból. György Péter egy helyen így fogalmaz: „Az »erdélyi lét« mibenléte nem fátum, nem sors, hanem racionális kérdés, számos alternatívát felkínáló nyersanyag, munkadarab. Olyan szövegek sorsáról van szó, amelyek történeti és kortárs metszetben, de visszatérően elemzik annak a kulturális térnek a történetét, amely Erdélyként ismeretes, s amelynek fogalomtörténete különböző léptékű esettanulmányokban relevánsabb kérdéseket vet fel, mint üres bizonyosságokat ígérne.” (414–415.) Pontosan írja a szerző, hogy azt itt említhető szövegek számos alternatívát nyújtanak, hogy e kulturális tér történetét elemezzük, csak azt kellene felfedeznünk, hogy e kulturális tér szövegei adott esetben nem csupán magyarul születtek. Hogy mindehhez hozzátartozik – tetszik vagy nem tetszik – Romulus és Remus, a hammelni patkányfogó szászok által betelepedés-történetként interpretált változata, vagy éppen – hatalmasat ugorva – az aradi tizenhármak mellett miért nem emlékezünk a Kolozsváron kivégzett Stephan Ludwig Rothra is? És ha már Szilágyi Domokos: a György Péter hozta példa, mely a Szilágyit párhuzamba állítja Celannal (továbbá a Szilágyi–Hervay-levelezést a Celan–Bachmann-levelezéssel) meglehetősen imponáló, de például nem lehetne-e a Szilágyi-féle jelenséget (és itt most az ügynökügyre gondolok) megvizsgálni Eginald Schlattner és az 1959-es brassói szász íróper viszonylatában? Vagy mondjuk az Ellenpontok című szamizdatot és kontextusát a nem sokkal korábbi Aktionsgruppe Banat fellépésének fényében? Esetleg a román irodalomban nyolcvanasok nemzedékeként megnevezettek költészetét a Forrás harmadik nemzedékének (ha érvényesnek tekinthetjük egyáltalán ezt a kategóriát) lírájával, kapcsolva hozzá az Aktionsgruppe lírikusait?

 

Sok mindent lehetne, csak ahhoz tudomásul kellene vennünk a fent említett tényt, miszerint e kulturális tér és szövegei nem csak és kizárólag magyar nézőpontból vagy éppen magyar–magyar dichotómiában értékelhetők. És mindez nem csupán György Péter könyvének hiányossága, hanem az egész diskurzusé. Természetesen lehetne mondani, e kötet nem erre vállalkozik, hanem elsősorban arra, hogy leírja, bemutassa számunkra a fentebb felvillantott rendszert, annak szólamait, különböző konstrukcióit. Viszont abban a pillanatban, mikor tevőlegesen, hangsúlyáthelyezőn alakítani kezdi – tudatosan – e diskurzust, e könyv sem tesz mást, folytatja a birkózást a nagy nemzeti homokozóban. Pedig esélye lett volna rá, hogy kilépjen ebből.

 

György Péter, Állatkert Kolozsváron. Képzelt Erdély, Magvető, Budapest, 2013. 

Betöltődés

 

Úgy jártam ott, akár egy idegen. Egy egész világot hoztam magammal a mindenség legjobb helyére. Öt sor bordós-barnás színű padsor a szurkolóknak, ugyanolyan színű, lerángatott kosárgyűrűk, háló nélkül, helyette félig leszakadt láncokkal, kaliforniafehér, sípcsontgyötrő betonplacc. A tornacsarnok oldala, mint egy hatalmas zarándokfal, a szünetben kiszökő dohányos hülyegyerekké, a visszajáró füveseké, meg azé, aki rádobálna, vagy passzolgatna, mert még csak egyedül van, mivel már lejött fél háromkor, hiába mondta neki az anyja, hogy még nem lesz lent senki a melegben, fecókát sem engedi még ki úgy sem a mamája, minek pörgök annyira, jövök rá én is, mikor izzadt seggemen ülök és két tenyeremen támaszkodom a betonon, erre, e kőkemény ellentartásra – éppen csak átfogható gyermekcsuklóm – felnőtt korára is emlékszik majd, az izgalom és az unalom határán töltött délutáni fetrengésekre. Eggyel odébb, és kicsit feljebb, megtalálható majd a másik pálya, aminek közepét kettétépte a fűgerinc, földhát, két végén pedig a legelkeserítőbb dolgok a világon, a háló nélküli kapufák, rajtuk használaton kívüli megpöndörített szegecsek, melyek most csak a bőr vétlen felszakítására alkalmasak, de hátha majd zozó elhozza a saját hálóját, mert ugye mégis az a lényeg, a kapu bárhol lehet, gól bárhova eshet, de ahogy egy csavarás mértani pontossággal végigszalad a kifeszített hálón, na, azért vannak a délutánok. A kapuk mögött a szélén, a labda benn- és megtartását szolgáló négy méter magas drótkerítések még tartanak, melyektől végülis olyan hangulatos volt mindig, mintha egy csapat lennénk igazi pályával, de az egész területet, a hatalmas udvart elzáró cölöpöket mögötte már kiszedték egy három méteres szakaszon, mert mindegy volt, hogy ott vannak-e vagy sem. Gondnoki bölcsesség ez, és most olyan, mintha nem is akarna senki sem jönni, talán háló sem volt soha azon a szomorú kapufán.

         A parkban mindenfelé szobrokat állítottak – az idő, meg a város – , de inkább kidobott fémeszközökre hasonlítanak, az egyik, mint egy rovar mintájára készült robot, berozsdásodott, törzse és mindent tagja meghajlott, megrogyva a már lekerült, talán ellopott egykori fej súlya alatt. De ez csak egy a többi közül, a többi mind leírhatatlan, a korlátlan elvonatkoztatás és a szemérmetlenül elvárt magas fokú megértés jelzőtárgyai, az alapításukat mutató táblák szerint egy-egy év csúszással készült objektumok, és sok van belőlük, többről nem is látszik, hogy szobor, csupán olyanok, mint funkciójukat vesztett valamik. Lehetne köztük szétégetett kuka is vagy akár elkorhadt, lefestett fa, megszámlálhatatlanok, elhagyottak, összezavarják az utazót, aki már nem tudja, mikor is érkezett meg. A városnak ez a része elnyeli az időt, erre fel kellett, hogy készüljek, furcsa érzésem valószínűleg annak következménye lehet, hogy fogalmam sincs, miféle erő uralkodik itt, nem ismerem ki magam, még ha ez volna az egyetlen menekülési lehetőség is, hogy én tulajdonképpen jól kéne, hogy ismerjem ezt a helyet.

         Mindeközben a hátam mögött, déli irányban egy valószínűleg régebbi változat rövid jelenete játszódik: a völgyben, a még murvás úton, a kényelmesen beszánkózható domboldalak között két gyerek tapossa combszakító erővel a bicajt, elől az egyik, mögötte a másik, aki a mellettük húzódó, kőkemény sprintjüket megkövetelő vízelvezető árok mögött lakik egy sorházkomplexum középső darabjában. Miután felérnek, körbehugyozzák a tujákat a ház előtt, bent nyilván bodzaszörpöt kérnek, de csak jaffa van akkor már, július végére, mindenkinek csak jaffája marad. A világ legszebb járdáinak környéke ez, de azt hiszem, erről csak én tudok. Arról viszont senki, hogy az ároknak valóban volt-e valaha szerepe, munkája, megtelt-e egyszer is vízzel, vagy csak annyira volt hivatott, hogy téli fagyáskor lehetetlenné tegye a domboldal felől lecsúszó, a padkán átugrató, ezt követően pedig az árokban landoló szánkózó kölyköknek a dombtetőre való visszajutást. Nem valószínű. Talán ez is afféle szobor. Megnézem most az árok mentén az első csatornát, ami a murvás út végén folytatja e rejtélyes kanálist. Egy-két labda, falevelek, ijesztő formájú szemetek, elhasznált kerékabroncs és néhány koton, játék- és rejtekhelytemető ez, látszik, hogy az alig tíz méteres lyuk közepéig senki nem mert bemenni, én is csak álmaimban láttam el odáig, hogy aztán merev fordulással és jegesre fagyott háttal kivágva egy ösztönös rohanást elmeneküljek onnan. A lépcső, mely innen bal felé vezet, mondjuk két-három emeletnyi magasságba, most éppen megfelel, jó lesz fentről figyelni az egészet, dombtető, onnan jobban látszódik a jellemzően kora délelőtti fényrendszer, hogy az egész valójában nem álom.

         A lépcsőn felérve panorámában kezdek látni, mindent egyszerre, délibábszerű nyüzsgést most a pályán, a rezgő homályban, a fal tövében játszó vizes-bizonytalan gyerekárnyakat, már egy másik idő ivadékait, a rengő, megzsákolt palánkot, mely talán örökké kileng, mint egy hosszú, keskeny eiffeltorony. A nézőpontok pillanatnyi összekeveredéséhez vezet minden előzmény hirtelen jött együttállása, hiába értesültem erről korábban is, hogy megeshet, hallom és látom mindazt, ami következik, mondjuk azt, ahogy a fiatal férfi sétál a fehér betonos úttest mellett a járdán, aztán a domb aljába épült ház nyíló ablakát, melyből elomló hajú, szőke lány visít ki évtizednyi lelkesedéssel és kiáltja most a férfi után az én nevemet, és fordulok is, itt belül érzem a meglepettséget és az örömöt, a hirtelen támadt emlékét ennek az arcnak, amely egykor a mindennapok közeli arca volt, majd teljesen eltűnt, és most újra támad, mintha maga is egy hely volna, mely ott hagyható és újra felfedezhető mindenféle felelősség vagy bármiféle komoly történés és jelentőség nélkül. Egy linda szőke arca ez a hely, amitől görcsbe ugrik a férfi mellkasa, hogy megtapasztalja, hiába az egy ősi mesének vagy valami irodalmi leleménynek gondolt évszázados bravúr és hagyomány, mi szerint a szívével érez az ember, és hogy az csak valami kitalált belső, a lélek helye, most mégis megbizonyosodik róla, hogy az idő rettentő lökete, egy emészthetetlen mennyiséggel támadó érzés valóban ott, a mellkas baloldali szorulása közben tapasztalható, amint a vérrel a lábujjaktól a térden és a gyomron át, az utolsó zsigerekből is felszakadva, a szívben mint megannyi esemény eredőjében és végpontjában is érezhetővé válik az életidő és élettér tengelyének elakadása. A tizenhat éves lány felbukkanása és megérzése lehetetlen, mert ő már nem tizenhat éves, soha nem is volt annyi, egy elmozdulás okán megszakadt és elraktározott idő hirtelen visszatérése okozza ennek illúzióját, s most újraindít mindent, ami kizökkent, a múlt megváltozatásának felelőssége ez, éppen az a következmény, melyre figyelmeztettek.

         Jelenlétem, mely gyanakodásra adhatna okot, egyaránt indokolatlan és váratlan, mégsem tűnik fel senkinek, annak ellenére, hogy mindent a lehető legfeltűnőbben csinálok, szinte már belépek a tájba, akár egy képbe, kíváncsi vagyok mindenre, a jellegzetes lámpaoszlopokra és járdaszegélyekre, amire, jól tudom, egy itt lakó semmi esetre sem kíváncsi, nem érdekli, nem venné észre, ezért volnék én a tökéletes jelenlévő, aki szuggerálja a tájat, a házakat és a viszonyokat, rákérdez a járdák kanyarulatára, a játszóterek eltűnésére, mint aki egy másik szféra küldötte, én vagyok, aki meglátja, hogy milyen is ez a hely igazán, s ha volna figyelő, ha volna lehetőség a nézőpont hiteles elváltoztatására, egy távolodó plánra, esély nyílhatna ennek az egész fantasztikus idegenségnek a kifejezésére. Ehelyett nem marad más csak egy belső összeomlás, egy térdre borulás a magammal hozott idő előtt, mely velem volt mindig is, de csak itt és most tűnik fel, végzetesen és visszafordíthatatlanul megváltozatva ennek a környezetnek rendjét. Itt van ez a kanyar például, egy elágazás, éles szögben ketté válik a járda, baloldala enyhén lejt a pályák és a korábbi panoráma felé, jobb oldala árnyas utcába vezet, melyet négyemeletesek és további sorházak határolnak, egy utca, mely tulajdonképpen nem is az, nem egy utca, aminek van eleje és vége, hanem a lakótelep maga, mert kanyarog, több kereszteződés és kitérő, parkolók, meg újabb kanyarok után is ugyanazt a nevet viseli, és ebbe a kanyarba jártam bicajjal várni a telet, egy hidegrázós dallamot dúdolva, így tettem már szeptembertől, amikor először lehetett észrevenni, hogy az a nappali fény, már nem az a nappali fény, ami persze tűnhet átverésnek is, mert ha most akarom akkor egy másodperc alatt augusztussá teszem a szeptembert, és júliussá az augusztust és így tovább, és rájövök, hogy a mesterséges jelölők, a hónapok, a megnevezett pillanatok elrontják bennem az egészet, mert a hely, meg az út bejárása sokkal fontosabb, mint az idő, és a fény, ha úgy akarom, még sokáig megkereshető egy másik óraállásban, egy másik napszakban, de most ez az egész, ennek a kanyarnak a varázsa már nem érdekel. Mert már egy ideje más érdekel.

Valószínűsíthető ugyanakkor az is, hogy az agyam csak szortíroz, afféle térképet készít, esetleges a helyek fontossága, lehetséges, hogy mindig más lesz, amit érdekesnek tartok, mindig máshová dob majd ki az én személyes időm. A főszereplő most éppen linda arca, s ahogy rugdalom a labdát, hol a kapunak, hol pedig a bordós színű lelátónak pár méterrel mellé, hogy ne találjam el őt, ott ül és néz rám, mint aki vár valamit, én meg csak izzadok, és játszani akarok, de halasztok tanácstalanul, csak rugdosom a labdát látszólag unottan és nem bírom megérteni, hogy miért ő van ott, mikor ő csak egy tizenhat éves lány egy másik időből, akivel talán egy szót sem váltottam soha. A meglepetés teljesen egyoldalú, lindán semmi nem látszódik, linda egyszerűen csak egy szerepet tölt be, ő a szimbóluma egy hiánynak, amit úgy néz ki, bármivel betölthetek, de én most éppen vele töltöm be, csakis az ő arcát látom és közben mégiscsak értem, igaz lehet, hogy ez az arc csak egy nagyon erős szimbólum, ami magán túlra mutat. Mégis erejét abból nyeri, hogy éppen ez az arc mutatkozik előttem és nem egy másik, mert még ha magán túlra is mutat, és esetleg más is mutathatna arra a túlra, arra az időpanorámára, amire letekintettem az előbb, az Ő arcán kívül más nem lehetne ilyen erős jel.

         Érzem én, hogy hiába próbálom ezt bármihez is hasonlítani, és próbálnám meg bárkivel is megértetni, nincs itt senki rajtam kívül, aki a hasonlóságot ellenőrizné, vagy aki a helyzetemet megérthetné, hiszen ennek a fantasztikus utazásnak az egyetlen résztvevője és figyelője én vagyok. Ahogy végigsétálok a kedvenc járdáimon és ellenőrzöm a ma már egyáltalán nem divatos szőnyegporolók helyét, hogy még mindig alkalmasak lennének-e rá, hogy focikapuként üzemeljenek, el nem tudná képzelni bárki, aki szembejönne, hogy itt most valami komoly dolog történik. A buszok járnak ugyan, és látok az ablakok mögött homályos arcokat, de a tekintetük az ablakon belül marad, látszik a tág pupilláikból, hogy csak néznek, de nem látnak, látni egyedül én jöttem ide. Végigszagolnám az összes lépcsőházat, de egyet is elég, ezeknek négyemeleteseknek egyforma szaga van, szépek, kicsik, tele vannak növénnyel, mindenütt zöld minden, annyi fa van a környéken, hogy azt mondaná az ember, hogy ez egy fák közé épült elvarázsolt lakótelep, mint egy erdő fákkal és városi házakkal, elbeszélhetetlen komplexum, mégis mintha ezzel próbálkoznék. És keresem linda árnyékát, ami nem olyan igazi árnyék, ami attól létezik, hogy a kiterjedő test felfog valamennyit a fényből, hanem inkább árny, egy haloványabb, fakóbb, kevésbé élénk, de azért még éppen észrevehetően színes és valódi változata egy nőnek, akit szeretnék most a valóságba átemelni, aki szeretném, ha tapintható volna.

         Eldöntöttem, hogy a padokon alszom, a pálya nappal felvett hője majd meleget sugároz éjjel, s legalább kipróbálhatom, amit mindig is akartam, hogy éjszaka kint legyek és csak figyeljem ezt a környezetet, ahogy a szélben picit lengedeznek a gyűrűkön a láncok, amihez fogható megoldást még sehol máshol nem láttam, és addig kell ezt megtennem, míg le nem cserélik a palánkokat, a rozsdásodó tartóállványt, és lefestik a kapukat, és pótolják a kerítést, amíg újra nem betonozzák az egészet, míg a drótkerítést be nem foltozzák, vagy valami, és végül át nem nevezik megint ezt az épületet, ahogy egyszer már megtették. Talán, ha itt elalszom, nagyszerűt fogok álmodni, esetleg az éj közepén linda is megérkezik és ideül mellém, talán rágyújt, vagy a hajamba túr, vagy dob egyet a labdával, de az is igen valószínű, hogy megjelenik a gondnok és elküld a picsába, mint a visszajáró drogosokat, s az elbeszélése ennek az utazásnak már nem lehetne ugyanaz, mert ennek ugye csak én vagyok az egyetlen szereplője és figyelője, és akkor már betöltődne valami más.

 

 

 

 

Uépompompom

 – Hétvégére el kell utazniuk Sapával – jegyezte meg Sanya egyik reggel, miközben vajas-mézes kenyeret készített a gyerekeknek.

Pópopó szeme felcsillant.

– Mi is mehetünk veletek? – kérdezte izgatottan.

– Ez is olyan unalmas kiállítás lesz, mint a múltkori, csupa-csupa felnőttekkel. Csak nyűgösködnétek ott nekem naphosszat. Jobb, ha Marcsikánál töltitek a hétvégét, gyerekek között – válaszolta Sanya.

– Hurrá! Marcsikánál mindig olyan jó játszani! – rikkantotta Pópopó, és máris eltűnt az éppen csak kunkorodó szomorúság az arcáról.

Marcsika a közelben lakott, az óriási park legközepén, egy icipici házikóban. Úgy festett ez az icipici házikó, mintha jókedvű óvodások készítették volna tiritarka rajzpapírra. Kívülről sárga és piros pöttyök tarkították a házfalakat, odabenn orgonaszínű és szilvakék csillagok csüngtek a mennyezetről. A szobák zsúfolásig telve játékokkal, a kertben pedig mászóvár és csodák sátra várta, hogy a legújabb lakó is felfedezze. A világ legszebb óvodájához hasonlított Marcsika háza, azzal a különbséggel, hogy itt nemcsak egyet, hanem hármat-négyet is lehetett aludni, amíg a mamák és papák újra rá nem értek, és nem vezették haza viháncoló gyerekeiket. Az itteni alvás egyébként is sokkal izgalmasabb volt az otthoninál, ugyanis itt nem ágyakban kellett aludniuk a gyerekeknek, hanem dióhéjakban. Marcsika egyik külföldi útján szerezte be ezeket a különleges, félbe törött dióhéjakat. Akkorák voltak, mint egy gyufaskatulya, de amint kiderült, hogy aznap éjjel melyikben ki fog aludni, Marcsika ügyes mozdulatokkal huzigálta, nyújtotta őket, amíg a gyerekek méretére nem nyúltak. Majd amint beléjük heveredtek a csöppségek, a dióágyak hintázni kezdtek, és álomba ringatták a bennük szuszogókat.

Pópopó már három alkalommal tanyázott Marcsikánál, Totyka viszont még soha nem járt ott, hisz nagyon kicsi volt ahhoz, hogy Sanya és Sapa hosszabb időre magára hagyja. Totyka már akkor is bömbölt, ha Sanya kilépett a kertbe virágokat öntözni, és a bokrok eltakarták őt Totyka szeme elől. Totyka ilyenkor rettentően elszomorodott, és teli torokból üvöltötte: UÁÁÁÁ! Sanya alig tudta megvigasztalni.

Persze ez már régen történt, legalább hatszor tíz alvással korábban, mostanra viszont Sanya és Sapa úgy vélték, Totyka is épp elég nagy ahhoz, hogy két napig eljátszogasson Marcsikánál a gyerekekkel.

– Félfülű Mackót és Ezüstrobotot magammal viszem Marcsikához – tipegett be a konyhába Pópopó szombat reggel. Kócos üstökkel, csipás szemmel, bal kezéből csüngő, padlón húzott játék mackójával úgy tűnt, ő nem más, mint egy kalandvágyó kisfiú, aki Álomországból csöppent ide véletlenül.

– Rendben, Nagybajnok! Aztán vigyázz a kisöcsédre is játszódás közben! – kapta ölbe az épp kávézgató Sapa Pópopót, és nagy barackot nyomott a fejére.

Totyka hol halk, hol hangos gügyögéssel szemlélődött a kocsiablakon át Marcsikához menet. Ha meglátott egy labdázó kislányt, azt gügyögte: Blamtarabalaputty.

Ha futkározó kutyusokat látott, azt gügyögte: Auvauvauvauuuu.

Ha fagylaltosbódé előtt haladtak el, azt gügyögte: Nyamdamdamdammm.

Az icipici házikó ajtajához érve pedig azt gügyögte az eléjük gördülő Marcsikának: Uépompompom, majd betotyogott az egyik játszószobába, és azonnal elkeveredett a rengeteg játék között.

Míg Sapa és Sanya megbeszélték Marcsikával, hogy vasárnap este jönnek a fiúkért, Pópopó puszit dobott feléjük, elhadart egy sziasztokot, megölelte Marcsikát, pontosabban Marcsika földig érő szoknyáját, és futott be ő is a zsivajgó gyerekek közé. Először az mászóvár felé vette az irányt. Négykézláb araszolt fel a puha, sárga lépcsőkön, egészen a torony legtetejéig, ott ugrált egy jót, nagyokat rugózva, majd a hátsó csúszdán leszánkázott az aranyszínű homokba. Aztán a csodák sátrába merészkedett be. Odabenn kezdetben sötétség fogadta, majd ahogy haladt tapogatózva előre, úgy tűntek fel a rejtekükből előbúvó mesefigurák és az áttetsző tengeri állatok. Egy huncut tengeri uborka Pópopó mögé settenkedett, és úgy ijesztett rá, hogy egy alkalmas pillanatban a nyakába vetette magát. A sátorból kimenekülve Pópopó a híd formájú mászókán termett, ugyanis még otthon eldöntötte, hogy a mászókáról fejjel lefelé lógva ma mindenképp megfigyeli, vajon a pindurka játszótér, Marcsika icipici pöttyös háza, netán maga Marcsika is átfordul-e vele együtt, fenekestül.

 

 Első titok: Marcsika olyan duci volt, hogy járás helyett guringált, mintha óriási szilvás gombóc lenne. Marcsikának talán nem is nőtt lába? Ki tudja. Marcsika maga volt a gördülő mosoly.

 

Második titok: Csak a felnőttek gondolták úgy, hogy Totyka összevissza gőgicsél. Pópopó mindig pontosan értette Totykát. Pópopó valójában azt nem értette, a felnőttek miért nem értik.

Marcsikához menet például, amikor Totyka azt gügyögte: Blamtarabalaputty, Pópopó így értette: Olyan piros gombolygást!

Amikor azt gügyögte: Auvauvauvauuuu, Pópopó így értette: Vaúvaúzzunk!

Amikor azt gügyögte: Nyamdamdamdammm, Pópopó így értette: Édesedést, nyamnyamolást! Amikor pedig azt gügyögte: Uépompompom, Pópopó így értette: Nahát!

 

Harmadik titok: Marcsikának természetesen volt lába. Csak még senki sem látta. 

Charles Bukowski: Jane-nek

 

225 napja a fű alatt

és többet tudsz, mint én.

már régen, hogy véredet vették,

száraz gally vagy a kosárban.

tehát így működik?

ebben a szobában

a szerelem órái még

mindig árnyékot vetnek.

 

amikor elmentél,

elvittél majdnem

mindent.

az éjszakában térdelek

tigrisek előtt,

nem engedik, hogy éljek.

 

ami voltál,

az még egyszer nem lesz.

a tigrisek megtaláltak

és nem érdekel.

 

 

(Farkas Kristóf Liliom fordítása)

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info