Bejegyzések

Memoire – Buddha mosolya

Hozzászólás most!

Az emberi lélek halhatatlan. Legalábbis azé, aki elhiszi. Az élet vagy akár a kozmosz igazságtalan. Az emberek nem egyenlők: vannak köztük hívők és vannak akik nem. Ugyanakkor semmi nem fekete vagy fehér. Az európai időszámítás szerinti i.e 483-as halálomat követően, az elsőről senki nem beszél szívesen, a halhatatlan lelkem újjá született. Ez egy „buddhista” számára nem újdonság. Azonban az, hogy az élet kereke Európában dobott partra a Krisztus utáni ezernyolcvanadik esztendőben, már jóval inkább. Főleg, hogy nem valamilyen biblikus kígyó formájában, hanem emberként. Ezek szerint a kozmosz igazsága mégis felettébb bűnösnek tarthatott valamiért. Ezzel egy olyan utazás vette kezdetét, amely a lelkem halhatatlansága nem, de tisztasága mindenképpen sérült, miközben megértettem létem új aspektusát, a fekete és fehér, a jin és a jang vékony európai határvonalát, az iróniát. Innentől vette kezdetét a tisztulásért folytatott harc, amelyben az élet tényeivel szemben már az elején vesztésre kezdtem állni.

A Franciaországnak nevezett, korábban nyugati frank, területen születtem és ébredtem öntudatra a mi Urunk (inkább az ő uruk) 1080. esztendejében. Állítólag minden emberi öröm mások bánatából születik. Anyám belehalt nyolcadik szülésébe, amely mindenkin más nyomott hagyott, bár nem volt szokatlan. Az élet öröm, a halál bánat. Apám hittel fogadta ezt a közhelyes igazságot, és a statisztikát, hogy az asszonyok jó fele belehal a szülésbe. Én dadával, majd nevelőkkel nőttem fel. Akiktől emberséget kaptam, és azt a keménységet, amellyel őket is nevelték. Lelkem halhatatlan és érinthetetlen volt, testem nem. Így pofonnal neveltek emberségre. Volt közte jogos és tanulságos egyaránt. Erőt és tiszteletet adott az élet nehézségeihez. Tanultam latint, a zene alapjait, a hitet és a vas igazát.

Egy olyan világban élve születni és megélni a tizennyolcadik életévet, amelyben ez mindössze tízből két embernek sikerül, szerencse. Férfiként születni kegyelem. Végül pedig nemesként látni meg a napvilágot egy olyan országban, ahol az emberek zöme jogtalan, napszítta bőrű, földtúró paraszt, már-már az élet finom egyensúlyának felborulását jelzi. Márpedig ennek mindig ára van. Harmadik fiúként látni meg a napvilágot pedig az európai népi kultúra meséivel ellentétben nem jelentett plusz szerencsét, csak annyit, hogy emelkedett lelkem nem apám örököseként vagy egyházfiként, hanem rablólovagként tengette életét. Az is szép mesterség. De a lélek törekszik a jóra. Általában. Többszöri fosztogatás és rablás után egyetlen kiút látszott a lelki és anyagi fertőből, az első, később nagyként titulált keresztes hadjáratban való részvétel. II. Orbán pápának igaza volt: lelkem „megbocsátást nyert” és később újabb földi létre ítéltetett, megint csak emberként. Lovagtársaimmal Magyarországon át vonulva, Croatia partjaitól hajóztunk át a Szent Földre. Az út során megtisztulva bűneinktől készültünk a szent háborúra. Persze fosztogatásra amúgy sem volt lehetőség, mivel a magyar király, László, halálbüntetés terhe mellett tiltotta és a keresztényi bizalom jegyében lovagjaival kísérte át csapatainkat országán. Öltük hittel a hitetleneket a hitért. Majd ők tették ugyanezt. Kik kezdték? Francia születésűként hősként tartottuk Martell Károlyt, aki 732-ben legyőzte Poitiersnél a Spanyolországból észak felé nyomuló mórokat. De ez a kérdés annyira már nem számított. A küzdelmes évek a hit és a harc rítusa mély hitet vájt belém. Lancelot, a kerekasztal lovagjai, Szent György és a sárkány romantikus történetei véres valósággá váltak. Nem láttunk sárkányt, sem szüzeket. Csak a sivatagot és a délibábként felderengő oázisokat. Harcoltunk és éltünk. Sosem éreztem létem kettősnek és nem merengtem tetteim kettősségén. Európai birodalmat építettünk a Szent Földön. Hogy miért tettük ezt, mikor odahaza sem sikerült, nem tudtuk. De a harcban jobban megértettük magunkat és keletet, mint a nyugatot.

Ezeregyszáztizennyolcban II. Gelasius pápasága idején ellátogattam Rómába, amely hosszú, veszélyes és fáradtságos zarándoklat volt hitem és nyugati szülőföldem központja felé. Jó év volt ez Európának. Nem pusztán látogatásom miatt. Valamikor e tájt kasztrálták féltékenységből Franciahon egyik legnagyobb filozófusát, Pierre Abelardot, akit később eretnekséggel is vádoltak, továbbá alapították meg a tiszta lovagok rendjét, a Templomos Lovagrendet. Később, két újjászületésem között utolsó nagymesterüket Jacques de Moleyt máglyán égették meg 1314-ben. A szerelem és a szenvedély tüze már csak ilyen. Gelasius alatt az egyház és Róma a dőzsölés bűne helyett másik szenvedélyének hódolt, a hatalmi harcnak: a VIII. Gergely ellenpápával és a német-római császárral, V. Henrikkel folytatott harc kötötte le a figyelmet. Miközben körülbelül negyvenmillió buzgó hívő tényleg igyekezett keresztényi életet élni. Így hát nem zavart sok vizet római zarándoklatom nemesi körökben.

Utazásom és ottlétem két évet emésztett fel életemből. Először életem utolsó napjaiban, a Szent Földre való visszaérkezésem után egy évvel, értettem meg a létemet átszövő iróniát, mikor immár gazdag emberként, jeruzsálemi birtokaimon ugyanazzal a fogóval húzták ki gennyesen fertőzött fogamat, amellyel előtte egyik szolgám fogát és lovam lábából egy patkószöget. A fájdalom hitet, az azt követő vérfertőzés megértést adott. Az utolsó kenet pedig belépőt a mennyek kapuján. Életem negyvenegyedik évében az Úr ezeregyszázhuszonegyedik évében mosolyra húzott vicsorral arcomon tettem meg a nagy lépést.

Harmadszor emberként születni egy korban, amelynek jelképe a nap, amelynek hangadói végtelen arroganciájukban a hitet tagadva a józan ész jegyében felvilágosítani akartak mindenki mást, ez tényleg ironikus. Hogy erre rájöjjek, már nem kellet életem végéig sem várnom, éltem közepén eljutottam a következtetésig. A sötétség viszonylagos. Európa ezen sötétség egyik oldaláról billent a másikra, akár egy rosszul összeszerelt inga.

Később, negyedszerre, Freud tanácsát megfogadva eldöntöttem, hogy kiírom magamból ezt a létélményt. Bár háromszor egymás után ugyanoda születni, és ugyanazt a leckét megtanulni, már több, mint szorgalom. Inkább létállapot. Európai. Így megírtam lelkem memoireját. Emlékezetből…

Bejegyzések

John Wilmot: Séta a Szent Jakab parkban (részlet)

Hozzászólás most!

Borral s vitával folyt az éj,
beszéltük, ki kivel kefél,
s én, ki arra mindig ügyel,
hogy a szeszt dugás váltsa fel,
ekkor a Saint James parkba mentem,
hogy állapotom rendbe szedjem.
Bár Szent Jakabnak jár imádat,
itt farkakat találsz s pinákat;
megannyi korcs fa terem itt,
buján ölelnek ágaik,
minden gallyuk úgy tekereg,
mit Aretino szeretett;
s terem alattuk éjszaka
erőszak, pederasztia,
szodómia; és persze, kurvák
járják a szent parknak sok útját;
és van sok hölgy, előkelő,
és szobalány meg rongyszedő;
papok és nagyurak teszik,
amit a költők és stricik;
piperkőc jár a fák alatt,
smasszert sodor a forgatag.

(Horváth Viktor fordítása)

Bejegyzések

A sirály ideje (Bálint Tamás, A pap leánya, birtokostul)

Hozzászólás most!
Új lendületet látszik venni a kortárs erdélyi irodalom transzközépként (ön)aposztrofált iránya, a Helyőrség-könyvek sorozatszerkesztői legalábbis bizonyítani igyekeznek, hogy a 90-es évek kezdeményező ereje – amelyről ki lehet jelenteni, hogy termékenyen nyúlt az irodalom státuszának kérdéseihez az ezredfordulón –, átmenthető a fiatalabb, most induló nemzedékbe. A folyamatosság megteremtéséhez azonban másfajta, úgy tűnik kevésbé látványos, poétikailag azonban talán kifinomultabbnak mondható utak látszanak alkalmasnak.

 

Bálint Tamás debüt-kötete amellett, hogy meg- és felidézi a (persze nem egynemű) „irányzat” egyes stílus- és formai jegyeit, mégis a maga útján jár, amennyiben egy hangsúlyozottabban „lírai”, kevésbé travesztizáló és szatirikus, mégis távolságtartó és finoman ironikus versnyelvet igyekszik kialakítani.
A barna csomagolópapírt imitáló kötetborító hátlapján olvasható önironikus szerzői megnyilatkozás a „transzközépesek” ismerős, erősen önaffirmáló gesztusát is felismerhetővé teszi: „…először érzem, hogy súlya van annak, amit írok!” A „csomagolópapír” ellenére azonban egy igen ízléses, keményborítójú könyvet vehetünk kézbe, melynek tartalmát három – mind az egyes ciklusbeli szövegeket, mind a ciklusokat illetően – csak lazán összefüggő ciklusszerkezet alkotja. A kötetet a cikluson kívüli Vászon halakkal című szöveg nyitja egy igen tetszetős, bizonyos értelemben „klasszikus” hajóút-metaforával: „Az áramlat kedvező, és a horgony sincs sehol, / mi a reményt megtartaná, hogy ne bontson vitorlát.”
A „reménykeltő” kezdés utáni ciklus (A vikomt) érzésem szerint nem túl szerteágazóan kidolgozva idéz meg hagyományokat: a villoni-faludyas balladát (a „transzközép kánonban” már ismerős módon), illetve tágabban a középkori szerelmi költészet szerepjátékait. A Bálint Tamás által preferált forma itt a hétsoros (a/b/a/b/b/c/c rímszerkezetű) balladastrófa az ismétlődő strófazáró sorral, amelyet az egész kötet során gyakran és biztosan használ. A stílusjáték az alteritásban elterjedt allegória-párok (a szeretkezés ütközet, a női test beveendő vár) használata, illetve a hölgy-főúr-hódoló szereplői-szerelmi háromszög működtetése, az Ajánlásokban használatos megszólítások („Herceg”, „Hercegnőm”, „Uram” stb.) révén bontakozik ki. A ciklus egyes darabjai (pl. A hajdan volt vígságról, Az örömlányhoz), biztos forma-, nyelv- és témakezelésük ellenére sematikus paneleket mozgatnak, afféle formagyakorlatok, számomra legalábbis nem igazán tűnik nyilvánvalónak a megidézett hagyományokkal való dialógus (?) hozadéka, sőt a sodró villoni szarkazmus és a könnyelmű halálmegvetés többnyire el is marad, utóbbi helyett inkább csak egyfajta modoros nosztalgiát érzek. Ezek a szövegek valahogy „fáradtak” (talán a tematika elhasználtsága miatt is), így akár ki is maradhattak volna a kötetből. Megkapó viszont a kötet címadó versének felütése, ahol mintha kibukkanna a szerepjáték mögül egy „alanyi” hang is: „Az erdő, a szemet nyugtató lomb / hiányzik, a fennsíkok és a dombok / ölén a felhős ég játéka, vagy a / völgy, melytől kisimul a homlok”, majd az utolsó sor frappáns megoldása: „mindig a nő jut eszembe a földről.” A kissé frivol feudális „vágygépezet” nyelvezetét itt egy személyesebb hang ellenpontozza, de talán nem is ez, hanem a „nő” és a „föld” hiányként való megjelenítése az, ami ebben a tekintetben érdekes lehet. Hiszen mind a „főúri lét”, mind a „nő” „eltaszítja” a beszélőt (Véletlen bolyongás, Jog az első éjhez), s különösen a nő által felbontott/megszegett „birtokviszony”, tehát a beszélő periferikus szituáltsága miatt indul be néhol egy agresszívebb retorika: „Felejts bár gyorsan, szerét / ejtem, hogy szűklátókörű, / ostoba fejedbe verjem, / magad becsapni nem egyszerű, / és megérzel minden mozdulatban, / vágyban, szívedbe égve mozdulatlan.” (Jog az első éjhez) Túl a szerepjátékon, a megszólított „te” érzései, tehát a „másik” nyelvének kognitív vetülete fölötti rendelkezés vagy uralom nyilvánítódik itt ki, ami még első személyű beszéd esetén is problematikus, hiszen aligha képes egy én tanúskodni versben akár saját érzéseiről sem. S mivel a „másik” szintén képtelen tanúskodni saját érzéseiről, veszélyessé válik a kijelentés performatív hatékonysága, hiszen egy valóságos beszédhelyzetben az agresszió nyelve ténylegesen is birtokviszonyt hozhatna létre az agresszor és „áldozatának” érzései között, kiszolgáltatottá (szolgává?) téve voltaképpen mindkét felet. Itt sikerül a szöveg segítségével rálátnunk a „feudális vágygépezet” mélyebb indítékaira, noha egyáltalán nem biztos, hogy a trubadúrköltészet esetén működne ugyanez a képlet…
Hogyha a „nő” és a „föld” mint önmaguk hiányának jelölői lesznek tárgyai a vágynak, s hogyha mondjuk Roland Barthes-ból indulva ki a műveket az „írás vágyára” próbáljuk visszavezetni – a kötet első ciklusa kínál erre lehetőségeket – egyfajta önmagát elveszejtő beszélő alakja bontakozhat ki. Az erre kiindulópontként kínálkozó A vikomt című szöveg előtextus-imitációjából értesülünk a vikomt haláláról, akit „egy agancsos” (vélhetően: „felszarvazott”) hívott párbajra. Maga a szöveg az utolsó strófából kiérthetően egyfajta tiszteletadásként jelenhet meg a vikomt, illetőleg tágabban a főúri lét nagyvonalúan önmagát is felszámoló magatartásmintája előtt, ám egyéb szövegekben (pl. Őrölthús) a beszélő éppen a főúri magatartással járó belső vívódások első személyű hangadójaként áll elő.
Ezt a lehetőséget, azaz az írás és a nő/föld utáni vágy egybemosását vezeti tovább a második ciklus első, címadó szövege, amely ismét a párbaj-szituációt idézi meg, ám úgy, mintha a költő szó szerint már csak „párbajtanú” lenne ennél az esetnél: „Elült a puskaporszag, de nem alvad / még, átüt a vörös pecsét az ingen, / az orvos izzad, s hátralépve hallgat, / kezemben penna, folytatom hát innen”. Az önértelmező beszélői megnyilvánulások (pl. „Soraim olvastán, ne szűrd betűim, / A zár vagy kulcsa nem lapul a szóban,”) és a visszatérő utalások a sebre, például a Ne keresd hol a szép s a jó, hiszen című szövegben („még nem fagyott meg a sebben a sár”, „Még nem bírna el senkit a karom”), ebben a ciklusban túllépnek az első ciklus nosztalgikus, életútra visszatekintő szerepjátékain, és többször is utalva, mint föntebb, a beszélő fiatal életkorára, saját jelenének, a bejárt helyszínek, szobák, tájak tanújaként fellépő költői attitűdöt sejtetnek.
Ezen a vonalon viszont, az én olvasatomban legalábbis, sokkal izgalmasabb szövegeket találunk. Ilyen például az Itt a piros… című, amely nem eljátssza, hanem mintegy témává emeli a költői szerepjátékot, illetve tanúskodást: „Ma más leszek, kiszállok útközépen, / megnézni jól, amit naponta látok”. Itt sikerül a kötet eddigi képi utalásrendszerét is gazdagítani. A cím például egyszerre utal a városi szcénát játékba hozó „itt a piros, hol a piros”, illetve a párbaj „szerencsejátékára” a seb, a vér színének megidézésével, s az utolsó sorban az önmagukat felszámoló szerepek végső állomásaként maga a tanú, a beszélő is felszámolódik, amikor saját gyilkosát játssza el: „s mögöttem állva már a kapunál / is lennék – látva, ki sunyin lelő.” A szerepjáték szemantikai értékeit igencsak gazdagon vonultatja föl a szöveg a „máz”, a „kétszínű inas”, „tükör” , a „színházias cukrászinas” emlegetésével.
Ugyancsak a második ciklusban olvasható A sirály című szöveg, amely azt hiszem, igazi „nagy vers”, a „költői pillanat” szüleménye. Minden sikerült benne és nincs benne semmi zavaró fölösleg. Maga a beszélő vissza is húzódik, hogy a maga tisztaságában, kételyek nélkül mutathassa fel a mellékes, mégis valamiképpen az idő foglalatává váló képet:
„A parti sík homokpadjára vijjogó sirály
ereszkedett, apály alatt, ahogy teszi gyakorta,”
Az igazán lényeges itt vélhetően az, hogy a narratív elbeszélés, az „eset” elbeszélésjellege csak látszólagos, amit a vers rögzíteni kíván, az nem valamilyen történés, hanem a pillanat egyszerisége. Azért is fontos ezt kiemelni, mivel elég gyakori a kortárs költészetben az az eljárás, hogy a vers töredékesen, kihagyásokkal, az elemek szétrendezésével ugyan, mégis valamilyen narratív eseményt, szituációt próbál „elbeszélni”, amihez viszont a próza hatékonyabb eszközöket kínál. A líra ideje ugyanis vertikális, míg a prózáé horizontális.
Ez a vers, noha narratív és „tárgyias” elemek kerülnek bemutatásra, az utolsó sorban is megismételt „ahogy teszi gyakorta” kitétellel a pillanat egyszeri-, ismétlés-jellegét emeli ki. Ez a pillanat (ismét csak látszólag) felbontható ugyan különféle mozgásokra, narratív történésekre („hidegtől reszketett (…) / a szerteszórt kagylókat szűk halomba hordta.”), mégis a maga egységében lesz megragadva. Hiszen amit a vers megragadni próbál, az nem a sirály mozgása, megérkezése vagy távozása, nem olyasmi, ami látható vagy érzékszervileg tapasztalható, hanem maga a pillanat, ami mindezeknek a történéseknek azok háttereként „helyet” ad. Hogy a sirály mindig visszatér ebbe és ebbe a térbe ekkor és ekkor, azt mondhatnánk: csak „jelenség”, hiszen ami folyton visszatér, egységenként ismétlődik, az maga az idő.
A vers rögzített pontja a jelenbeli pillanat. Innen nyílik kitekintés a múltra és a jövőre is. A múltra – s ez ismét telitalálat – egy magára a költői tevékenységre utaló önreflexív gesztus által nyílik rálátás:
„… s hóka színe nem mutatta,
hogyan ihletett meg egykor annyi zengő éneket.”
Ezáltal viszont a rögzített pont maga a „költő pillanat” lesz. Azt a pillanatot énekli, ismétli (?) a szöveg, amit a múltban bármikor bárki, többnyire mégis egy (vagy több) költő is meg kívánt örökíteni: a költészet pillanatát, az örökös jelent. A szöveg beszélője ebben a pillanatban, ebben a jelenben tartózkodik, mely mindig elmúlik, de mindig újra eljön.
A jövőre az utolsó sorban nyílik rálátás. De az, ami visszatér (a sirály vagy maga az örökös jelen) nem jöhet bejáratott utakon, nem követi előző pillanatok „lábnyomát”, mindig új jelenként jön el. Hiszen ez (vagy valami ilyesmi) lenne maga az idő:
„(…) (elmosódnak bár a fövenyen a lábnyomok)
hat óra múlva visszatér, ahogy teszi gyakorta.”
Folytathatnám a kötet további, jól vagy kevésbé jól sikerült szövegeinek boncolgatásával. Minek? Azt hiszem, hogy A sirály egyáltalán nem „korszerű” szöveg, nem dönget kapukat, nem „transzközép”, nem is „posztmodern”, nem is „modern”, nem csinál nyelvi forradalmat, egyszerűen csak, számomra legalábbis: költészet. Rokonai talán a romantikusoknál keresendők. Köszönöm a Költőnek.
(Bálint Tamás, A pap leánya, birtokostul, Erdélyi Híradó Kiadó/Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár, 2007.)
Bejegyzések

„Most itt van az azután…”(Tormay Cécile Bujdosó könyvéről)

Hozzászólás most!
            Tormay Cécile (1876-1937), noha írói kvalitásait soha senki nem vonta kétségbe, a magyar irodalom nagy elfeledettje. A sokáig a világirodalom rangos alkotójának tartott (Szabó Magda előtt a legnagyobb nemzetközi elismertséget örvendő) írónő, aki jelentős szerepet vállalt mind a magyar nőmozgalomban[1], mind a Népszövetségben[2] is, ma radikális politikai nézetei miatt vállalhatatlan a magyar írók többségének.

 

            Tormay Cécile ma nemcsak a bal-, hanem a politikai jobboldalon sem kívánatos. Nemcsak kendőzetlen és még a negyvenes években is túlzónak számító antiszemitizmusa okán, hanem úriasszonyos osztálygőgje miatt sem. Tormayt – gróf Zichy Rafaelné, gróf Mikes Árminné barátnőjét –, más fajvédő magyar írókkal ellentétben senki soha nem vádolhatta – nem is vádolta – „népies” elfogultsággal, vagy akár a népi kultúra iránti érzékenységgel. Talán ennek is köszönhető, hogy Tormay Cécile-nek, Wass Alberttel ellentétben, ma sincs reneszánsza, a Bujdosó könyv kiadására 1989 után csak a Gede testvérek[3] vállalkoztak, ahol Anatole France és és Gabriele d’Annunzio levelezőpartnerének, a Horthy-kor reprezentatív írónőjének regényét együtt közlik Luzsénszky Alfonz, Bosnyák Zoltán „műveivel”.
             Tormay, akit 1937-ben leszbikus botránnyal vádoltak meg, semmiképp sem nevezhető a konzervatív-keresztény nőideál megtestesítőjének. A Bujdosó könyvben új nőszerepet teremt meg: az izgága, férfiasan jövő-menő, mindenhol összeesküvéseket leleplező írónő alakját. Mintha a regénybeli Cécile alakjára a Monarchia végnapjainak legendás újságírója, a világjáró, a Redl-ügyet is „leleplező” Egon Erwin Kisch lett volna hatással. Tormay összekapcsolja a „mozgalmár” és „tényfeltáró újságíró” (többnyire baloldali ihletésű) figuráját a nemzete sorsán aggódó nagyasszony szerepével.
            De a regénybeli „én” – amelynek mitikus, a jövendő közéleti szerepvállaláshoz „igazított” dimenziói már 1919 után színre lépő Tormay Cécile-t ígérik – nemcsak „üldözött nő”, 1918-19 „szemtanúja”, hanem mint a Szentlélek modernkori megtestesülése eleven bizonyság Isten emberi történelemben játszott szerepére. A regénybeli én ily döbbenetes szavakkal beszél önmagáról: „…A széttépett, a megcsúfolt, a csüggedt hazában, mi, asszonyok vagyunk a hit – mondtam ekkor. – Magam csak egy bolyongó láng vagyok, vigyenek a tüzéből, hordják szét a sötétben, világítsanak be vele az otthonaikba…”.
            Talán a jövendő közéleti figurának bemutatott regénybeli „én” (főhős, elbeszélő) és regénynek a két világháború közötti politikai közgondolkodásban betöltött szerepe teszi, hogy a Bujdosó könyvet a rendszerváltás után részletesen elemző Kádár Judit inkább foglalkozik a regény szerzőjének politikai szemléletével, közéleti szerepvállalásával, szexuális botrányaival, vélelmezhető pszichikai zavaraival, mint a mű – egy, a magyar irodalmi hagyományban újszerű regény – nyelvi megformáltságával[4].
Nem véletlenül. A Nobel-díjra is jelölt, a század első két évtizedében igen termékeny Tormay Cécile igencsak próbára teszi az elemzőit. Nehéz ugyanis összeegyeztetni a korban roppant népszerű „életképek”, történelmi- és családregények világát, szerzői tudatát a Bujdosó könyvvel. Bár ma is születnek érdekes elemzések[5] Tormay két korai, a századfordulón még a világirodalom jelentős alkotásai között számon tartott Emberek a kövek között (1911) és Régi ház (1914) című regényeiről, de ma már nehéz elképzelni, minek is köszönhette korábban a sikereit.
            Mi tesz egy neobiedermeier írónőt „női szentlélekké” és egy ma is borzongással emlegetett regény, a Bujdosó könyv szerzőjévé? A válasz könnyű: a gyűlölet. A huszadik század ismer fasiszta írók alkotta, esztétikailag értékes műveket, ám sem Ferdinand Céline Utazás az éjszaka mélyére, sem Ezra Pound Cantókja – bármi is volt szerzőjük politikai hovatartozása – nem azonosítható teljes mértékig egyetlen politikai irányvonallal. Emellett nehéz is lenne a francia író és amerikai költő műveit egyszerű személyes állásfoglalásként olvasni, míg a Bujdosó könyvben azonban ezt a vallomásforma is lehetővé teszi.
            Tormay Cécile – a szokványos memoárirodalmon túlmutató szándékait – a cím is leleplezi. Ki vagy mi bujdosik ugyanis? A főszereplő, a könyvnek titulált regény vagy maga az igazság? A kérdés nem könnyű, hiszen a regényben ábrázolt „én” nemcsak egyszerű történelmi szereplőnek, hanem női szentléleknek, megváltónak is tekinti magát. A címben megidézett bújik, bujdos, bujdosó szó a magyar irodalom egyik „legsúlyosabb”, szemantikailag egyik leginkább terhelt szava: a „bujdosás” egy létező társadalmi csoport megnevezése mellett a számkivetettek, az igaztalanul üldözöttek epitethon ornansa („Bujt az üldözött, és felé kard nyúlt barlangjában…”). Petőfi a bujdosás biblikus értelmét hangsúlyozza a XIX. század költőiben („pusztában bujdosunk, mint hajdan / Népével Mózes bujdosott…”). Ebben a teljesen innovatív műben, a bujdosó könyv, a regény „sokat mondó” címe talán az egyetlen, amelyben Tormay a magyar irodalmi hagyománnyal való folytonosságot vállalja.
            De a „bujdosásnak”, a bujkálásnak nemcsak politikai vagy vallásos, hanem érzelmi-szexuális értelme is lehet. Tormay az édesanyjának, a regény legmagasztosabb, szinte szerelmes odaadással ábrázolt nőalakjának ajánlja a művet. A szereplő bujdosása, a nagy apokalipszis és számkivetettség akkor ér véget, amikor a regény zárójelenetében a bujdosó hazatér, és beleomlik vagy inkább belebujik anyja karjába.
            Az író nem is regénynek, hanem „könyvnek” aposztrofálja művét, amellyel elbeszélését az autentikus igazság, a kinyilatkoztatás, szinte a Szentírás rangjára emeli. Ez a „rang” nemcsak a regénybeli én megfellebezhetetlen ítéleteivel függ össze, hanem a műben felsorakoztatott számtalan irodalmi utalással is. Hiszen a regények, versek, színdarabok, amivel az elbeszélő, Cécile a bujkálása során „üdítené magát” – mind-mind elcsépeltek, idejétmúltak. Nem igazi könyvek, nem könyvek, csak „szép mesék”. Egyetlen elbeszélés szolgál csak illő tanúsággal: az Ördögök, Dosztojevszkij a regény elején, kitüntetett helyen megemlített nagyregénye.
            Ám továbbra is homályban marad, hogy ki vagy mi bujdos hát: a kézirat, az elbeszélő, az igazság. Mintha 1918-19-ben a rejtőzködés, a „bujdosás” ideje jött volna el: a „jóknak” és az „igazaknak” bujdosniuk kell – köztük a „könyv” elbeszélőjének, a kommünárok által üldözött Tormay Cécile-nek[6] is. A természeti elemek, a szél, a köd, a napfény, az eső egész művön végigvonuló megszemélyesítése retorikailag jól illeszkedik a szinte evidenciákként megjelenő általános alanyokhoz („a magyar”, „a zsidó”, „a város”, „a vidék”). Ezek hatását erősítik az „azt beszélik…”, „azt suttogja az ősz…”-típusú szerkezetek. A regényben egymást érik a bombasztikus hatású, metonímián alapuló („örökös tüntetésekben rángatózik a lázbeteg város…”[7], és ehhez hasonló) kijelentések.
Mindez összefügg a szerző már első regényeiben megfigyelhető, sajátos szimbolizmusával[8] is. Tormay már a Régi házban sem beszélteti a szereplőit, hanem az őket körülvevő presztízs- és műtárgyakkal jellemzi őket, ám e technika természetesen nem érvényesülhet egy politikai regényben. Hiszen a Bujdosó könyv hiába vonultat fel töménytelen szereplőt, az elbeszélésének nincsenek autonóm egyéniségei, ellentétben Dosztojevszkij polifonikus, nemcsak eszméket, hanem sorsokat is egymásba tükröztető Ördögökjével.
            Tormaynál a természeti elemek és politikai katasztrófák apokaliptikus színpadán, 1918-19-ben a zsidóság „bűvölő tekintetével” csak a bátor „magyar nő” finom arcéle, gyöngéd tekintete áll szemben. Hiszen mindvégig két szervezkedés párhuzamos – hol titkos, hol nyilvános – történetét olvashatjuk: a kommünárokét és az ellenforradalmárokét. De sokáig mintha az élményeit naplószerű feljegyzésekbe sűrítő, a későbbi közéleti szerepre készülő regénybeli „én” lenne az egyetlen, aki mitikus „szempárbajt” vív ezzel a sátáni tekintettel. Az annyit emlegetett „magyar nőknek”, de még Tormay harcostársainak, a „női összeesküvőknek” sincs életkoruk, egyéniségük, csak nevük – többnyire történelmi nevük[9].
            Ez az egyéniségeket, osztályokat („dölyfös paraszt”), embercsoportokat a természeti elemek állandóságával felruházó szemléletmód illik a Bujdosó könyv évszak-szimbolikájához. A regénybeli én örökösen úton van, rója a pesti utcákat, vagy vidéken utazgat, és ehhez a kerethez természetesen illenek az allegorizált természeti elemek.Ebbe a keretbe – a Bujdosó könyvből összeállíthatnánk 1918-19 meterológiai eseménytörténetét is – illeszkedni látszanak a plasztikusan leegyszerűsített emberi „állandók” is. A típusok, az osztály- és rasszjegyek. És mindenekelőtt a „bűvölő tekintetek”.
            Ugyanis ez a transzcendens küldetésre vállalkozó, mindentudó (és rendkívüli módon izgága) „én”, azaz a regénybeli Cécile az egyszerű biologizmus segítségével tudja a Tanácsköztársaságot, a „nagy összeesküvést” leleplezni. A testi fogyatékosság is narratív funkciót kap, az „árulást” magyarázza: pl. mindjárt a regény elején: „(a) gyűlölet eredete mély volt és engesztelhetetlen, mert nem eszmei ellentétekből, Károlyi organizmusából sarjadt. A degenerált, farkastorkú Károlyi Mihály, a gőgös, féktelenül hiú és tehetségtelen főúr nem tudta megbocsátani az ősnemesi származású Tiszának, hogy tehetséges, erős, tiszta és egészséges (…) A nyomorék irigy gyűlölete volt ez, az erővel, az egészséggel, a sikerrel szemben…[10] Ez a biologizmus nemcsak embercsoportok, politikai eszmék jellemzésére szolgál, hanem meghatározza Tormay bizarr miszticizmusát, sőt esztétikai nézeteit is[11].
Ez a testies, gyakran önmaga paródiájaként ható determinizmus ellentétben áll a magyar és európai irodalomra való számtalan hivatkozással. De az ellentét csak látszólagos: Tormay – mint már említettem – szinte minden esetben csak azért hivatkozik kanonizált műalkotásokra, hogy érvénytelennek nyilvánítsa őket. Hiszen a Bujdosó könyv a szerző történelemfelfogásának megfelelően a történelem utáni világ elbeszélése, ahol a tradíció (mindenféle humanista tradíció[12]) lelepleződött és érvényét vesztette. A regény elbeszélője így elmélkedik a történelmi események során megváltozott világról. „…A civilizáció csak épületállvány, amelyet teleakasztottak hirdetésekkel, hogy ne lássák, hogy mögötte nincsen épület. Az állvány egyetlen lökésre összedől. Itt már beomlott, és üres telken kószálnak a farkasok…”[13].
A Bujdosó könyv tudósításnak álcázott vízióiban a felhők mögött megsebzett városok vonaglanak, tekintetek villannak, az „elkínzott” horizont előtt „ősellenségek” vívják ősi harcukat. A szerző zaklatott, lüktető prózanyelvét nevezhetjük expresszionistának is, ám én erősebbnek érzem a romantikus és szimbolikus versnyelvvel való rokonságot; ilyen értelemben Tormay nyelvteremtő fantáziája rokon a nagy „ellenség”, Ady Endre látomásos költészetével is. Mikor a regénybeli én vidéken „bujdosik”, az olvasó úgy érezheti, az „eltévedt lovas” országába jutottunk. Ám semmilyen „szimbolikus látás” nem kell, hogy az olvasó értse, kit ért Tormay a fő ellenségen: „A nagy, keleties szem, amely ránk nem tudott hatni lenyűgözésével soha, gonoszul figyel most. Követ a tekintetével, amerre járunk, leskelődik, zaklat, fenyeget…”[14])
            Ezekben a víziókban összeolvadnak fantazmagóriák és valószerűnek tűnő emléknyomok. Ám Tormay miszticizmusának semmi köze nincs a zsidó-keresztény hagyományhoz. Ez az irracionalizmussal összefonódó[15], bizarr, lidércnyomásos, szinte mindig gyűlöletből fakadó megszállottság nem ismeri a kegyelmet, az örömöt és a szabadságot. (Egy groteszk vidéki „életképében” jegyzi meg: „A feltámadás itt elmaradt, és a sírásók röhögve ülnek a sírokon.[16]”) Ám a Bujdosó könyv nem az emberi megváltatlanság regénye, hanem egy párhuzamos politikai összeesküvés története. Minthogy a „tetteseket” leleplezik, akár politikai thrillernek is nevezhetnénk.
            1918-19 – démonok, megváltó mozgalmárok, éjszaka mélyéből feltűnő rémalakok, szentlélekként viselkedő írónők, szeánszok módjára, az „éjszaka mélyében” szerveződő szerveződő politikai mozgalmak. Íme, Magyarország, ez a kísértet járta hely. És egy olyanféle katolicizmus, mely már-már ezotériával érintkezik. Tormay miszticizmusa semmiképp sem egyedülálló a két világháború közötti magyar irodalomban A korszakról, a „politikai fordulópontról” írott Édes Anna szintén bővelkedik az ezoterikus utalásokban. Vizyné egy spiritiszta szeánszon próbál lánya szellemével kapcsolatba lépni, aki csak annyit üzen neki: édesanya. (Ez a jövendő cselédlány nevére rímel: édesanya, édesanya… Édes Anna)
            Kosztolányi gyakran írt át a „másvilágba”. Margitka, egy halott kiscsecsemő nevében írnak képeslapot Esti Kornéllal, és nem az Édes Anna az egyetlen Kosztolányi-regény, ahol a holtak mélyértelmű dolgokat vagy blődségeket „üzengetnek” a túlvilágról a rokonaiknak. Az irracionalizmus és az ezotéria iránti felfokozott érzékenység talán kortünet[17], és a „kísértetesség” talán nemcsak Tormaynál kapcsolódik 1918-19 recepciójához és a politikum témájához. Ilyenféle kíváncsiság vagy inkább érzékenység Kosztolányit is jellemezte – őt játékosan, ironikusan, míg a női váteszt, Tormayt teljesen komolyan.
A Tormay által (gyakran igen hatásos) költői prózában előadott összeesküvés-történet olykor akkor is unalmasnak hatna, ha eltekintenénk – amitől persze nem lehet eltekinteni – hogy kevés mű „büszkélkedhet” a Bujdosó könyvhöz hasonló „gyűlölet-töltettel”. A mű csak akkor válik igazán regényszerűvé, mikor a regénybeli Cécile elhagyja a „megrontott várost” és Észak-Magyarországra indul „bujdosni”. A regény második felében megcsillannak Tormay regényírói erényei.
Dagályos eszmefuttatások helyett kitaposott cipők, hagymázas „szempárbajok” helyett körbe-körbe-járó vonatok. Politikusok helyett névtelen csavargók, koldusok, vasutasok. A Galgaguta-Aszód-Balassagyarmat közötti vonatúton, az egyéni fenyegetettség árnyékában – „milyen kényelmes lenne, ha az az asszony ott kölcsönadná az arcát[18]” – eltörpülnek a korábbi „látomások”. Tormaynak nincs érzéke a cselekménybonyolításhoz, viszont mesteri atmoszféra-teremtő. Groteszk vidéki életképei („halálképei”) a kései olvasót már-már Krasznahorkai vagy Tar Sándor néhány leírására emlékeztethetik.
A Bujdosó könyv nemcsak témája vagy a benne megrajzolt új „nőszerep”, hanem a szerkezete miatt is radikálisan újszerű. Ha utal is a magyar elbeszélélő hagyományra, azt – ellentétben például Wass Alberttel vagy Szabó Dezsővel – csak a tagadás gesztusával teszi. Míg ma a 19. századi narratívákhoz való visszatérést, azok játékos vagy épp ironikus felidézését, a Mikszáth-, Jókai-hagyomány „kibeszélését” kártékony maradiságnak, a régi Magyarország visszasírásának tekinti a kortárs magyar kritika egy része, addig érdemes tudni, hogy elsőként épp az ultraradikális Tormay Cécile állította, hogy 1918-19 után mindenféle elbeszélői hagyomány értelmetlenné vált[19]. Azaz a hagyományos magyar elbeszélésformák oly mértékben kötődnek a Régi Magyarországhoz, hogy a „megváltozott világ” másfajta elbeszélést kíván. Hogy egyes elbeszéléstípusok politikai törekvések álarcai volnának? Ez a marxista esztétikára is hajazó felfogás egybecseng Tormaynak a civilizációról, mint puszta „épületállványról” vallott pesszimista koncepciójával.
(Teljes cikk: Múltunk. 2008. II. szám)

[1]              A két világháború közötti magyar nőmozgalom ernyőszervezetének, a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének (MANSZ) egyik alapítója volt, és mindvégig emblematikus alakja maradt.
[2]              Tormay 1936-ban Mme Curie megüresedett helyét foglalta el a Népszövetség Szellemi Együttműködés Szellemi Bizottságában.
[3]              én is ezt a kiadást idézem: Bujdosó könyv. (a belső borító szerint A Pallas Kiadó 1920-as és 22-es kiadása nyomán.) Gede Testvérek Bt. Budapest. 2003. Minden későbbi hivatkozásom erre a kiadásra vonatkozik.
[4]           Kádár Judit: Az antiszemitizmus jutalma. Tormay Cécile és a Horthy-korszak. Kritika 2003/3. 9-12. Ha ma még beszélnek Tormayról, csakis ilyen politikai-szexuális vonatkozásban (ld. Onagy Zoltán a terasz.hu-n Tormayról 2007. áprilisában.www.terasz.hu)
[5]              Bencsik Gábor előszava: Tormay Cécile: Emberek a kövek között. Kard és Jogar Kft. kiadása, Budapest, 2001., Pirint Andrea érdekes és alapos esszéje (A régi ház mint kortörténeti dokumentum. Adalékok Tormay Cécile életművének újrafelfedezéséhez)  nem kérdőjelezi meg a korábban a műveknek tulajdonított esztétikai értéket (Az Új forrás 2006-os esszépályázatára érkezett írás: http://www.jamk.hu/ujforras/0709_12.htm)
                : http://www.jamk.hu/ujforras/0709_12.htm)
[6]              Hogy mennyire volt valós a Tormay-t ért fenyegetés valós fenyegetés, azt csak a korszak kutatója döntheti el.
[7]              Bujdosó könyv, 193.
[8]           Erről kimerítően Hankiss János monográfiájában: Tormay Cécile. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása, Budapest, 1939.
[9]              Az előkelően személytelen, „látomásszerűen” elsuhanó arisztokrata hölgyek nemcsak Tormay szublimált vágyképeit vagy éppen ábrázolástechnikája sajátosságait példázzák. A regénybeli nőalakok „elsuhanós” személytelensége azt is jelzi, hogy Tormay milyen ellentmondásos viszonyban van a két világháború közötti jobboldal, a „fehér irodalom” az általa szerkesztett Napkeletben is megjelenő női eszményképeivel (erről Sipos Balázs: „Asszonyfejjel férficélokért…” Olvasatok és ábrázolások egy újkonzervatív korszakról – In: Házastárs? Vetélytárs? Munkatárs? A női szerepek változása a 20. századi Magyarországon. Szerk.: Palasik Mária-Sipos Balázs. Napvilág Kiadó. Budapest. 2005. 11-38). Jellemző vagy inkább sokatmondó, hogy Tormay az oly becses „tehetséges” jelzőt egyetlen nővel kapcsolatban használja – mégpedig egy férfivel való összehasonlításban – ez pedig a kommunista Rosa Luxemburg. (Bujdosó könyv, 204.)
[10]             Bujdosó könyv, 26.
[11]             „A gondolat olyan, mint a vér” – írja épp a művészet kapcsán (Bujdosó könyv, 421.)
[12]             Érdekes Tormay Cécile-nek, a Régi ház írónőjének a régi épületekről és építészetről szóló fejtegetése: „Gyermekkorom óta szeretem a sokrekeszes ódon bútorok titkos fiókjait, szeretem a furfangosan szerkesztett házakat. (… ) Most már tudom, hogy nincs olyan szokás vagy megnyilatkozás az emberek életében, amely mögött támadás vagy védelem ne rejtőznék… (Bujdosó könyv, 185.).
[13]             (143.)
[14]             Bujdosó könyv, 223. A szem-metafora máshol rögeszmésen ismétlődik: „a keleties szemű démoni bűvölő, amely öngyilkos letargiába zsibbasztotta a nemzetet…” (260.)
[15]         Tormay a történelemről: „Megszámlálhatatlan szál húzódik a történéseken. Némelyik simán, láthatóan fut a felszínen, némelyik eltűnik, kuszálódik, csomók kötődnek rá. A csomókat kibontani nem lehet, mert sötétség van felettük…” (Bujdosó könyv, 226.)
[16]             Bujdosó könyv, 280. old.
[17] Monográfiájában (A szellem örvényében. Universitas Kiadó. 2002.) Tarjányi Eszter nem sorolja Tormayt az ezotéria iránt különösen érdeklődő magyar írók közé. Óvatossága valamelyest érthető is: Tormay a két világháború közötti katolikus nőmozgalom vezető alakja.
[18]             Bujdosó könyv, 339.
[19]             A hagyományos „nőirodalom” is idetartozik. Az elbeszélő a nagy előd, Kafka Margit olvasása közben érzi, hogy a „halál gondolata járt a szép élő könyv felett (Bujdosó könyv, 152).
Bejegyzések

Guillame Lorris – Jean de Meun: Rózsaregény (részletek)

Hozzászólás most!

Addig folytattam utamat,
míg láttam, hogy forrás fakad,
s fölötte szép fenyőfa áll.
Nagy Károly és Pipin király
sem látott szebbet, mint e fa,
hisz úgy nyúlik fel sudara,
hogy nincs itt szebb s hatalmasabb.
Márványkő volt a foglalat,
melyből – Természet remeke! –
forrás buzgott fa tövibe’.
Írást is láttam a kövön,
apró betűkkel vésve fönn:
itt történt az, lám írva áll,
hogy érte Narcissust halál.

Narcissus egy ifjú neve.
Szerelem volt az istene,
s az megkínozta annyira,
hogy lett sok búja és baja,
s halálba fordult élete.
Echo, hölgyek legszebbike
csak őt szerette, senki mást,
s tűrt tőle sok próbáltatást,
hívén, szerelmét elnyeri,
s ha nem, halálát keresi.
Szépséges volt ez a legény,
de büszkeség ült kőszivén,
s nem hajlott rá, bár kérte az
– hiába mind a szép szavak.
S látván, hogy nem hallgatja meg,
dühöng Echo és kesereg,
lesújtja a szégyenülés,
meghal, csakhamar elenyész.
Ám mielőtt érné halál,
Isten felé fohásza száll:
Narcissus kapjon oly sebet
– ki volt az esdőhöz hideg –,
hogy érje el nagy szerelem,
s attól kínozza gyötrelem,
hogy örömét nem lelheti.
Így fogja csak megérteni,
mint szenved a jó szerető,
ha rideg, kit szeretne ő.

Fohásza láthatón jogos,
s iránta Isten hajlamos.
Egyszer Narcissus arra jött,
hol tiszta forrás felszökött,
s árnyékba tért a fa alatt
– éppen vadászott ama nap.
Hajtott (s el is lankadt bele)
a hegyre föl s a völgybe le,
s a hőségtől is szomjazott,
hisz naphosszat csak fáradott,
s majd elakadt lélegzete.
Jutván forrás közelibe,
hol fenyőág árnyat adott,
gondolta, itt most inni fog.
Hajlott a forrásvíz fölé,
mert szomját már enyhítené,
de tiszta víztükörbe lát,
s ott nézi arcát, ajakát.
Ámult, elfogta döbbenet,
látszat, tükörkép csalta meg,
ifjú tekint rá – vélte ő –,
s szépsége alig hihető.
Szerelemisten bosszuja
elérte most: lám ostoba
kevélységéért bünteti,
s a megvetés árát veszi.
Hisz addig bámult ott csodát,
imádva víztükör-magát,
míg végül ebbe halt bele
– így végződik ez a mese.
Mert látván, el nem érheti,
sem vágyát be nem töltheti
azzal, kiért felgerjedett,
s nem ad már az enyhületet
sem így, sem úgy, sem semmiképp,
bánat rabolta el eszét,
s halál elérte nem soká.
Lesújtott büntetése rá
a megvetett leány miatt,
s mert szeretni adós maradt.

Kik gyötritek kedvesetek,
hölgyek, példán épüljetek!
Ha tőletek szenved halált,
Isten rosszat lám rosszra vált.

(…)

Való, mit mondok itt, ime:
a nő csak Isten szégyene,
ha balga módon tévelyeg,
szépségét nem becsülve meg,
mit Istentől ingyen kapott,
s aranyhímes kis kalpagot
hord, min virág és lágy selyem,
s fenn hordja orrát, úgy megyen
billegve át a városon.
Lealázza magát nagyon
a szánalmas kis mákvirág,
vélvén, fején ez ócskaság
– mi hitványabb, mint ő maga –
szépségének lesz támasza.
Istent lám ekként megveti,
művét silányságnak hiszi,
s úgy véli nagybolond esze,
hogy elbánt véle Istene,
mert a szép arcot s termetet
hanyag kézzel formálta meg.
S szépségét náluk keresi,
mik Istennek selejtjei:
növényke, mindenféle fém
s egyéb tünékeny szerzemény.

A férfi is hasonlatos:
kívánja, hogy legyen csinos,
s ékítse dísz, virágfonat
a szépséget, mit Isten ad.
Lefitymáljuk, mit alkotott,
a szép arcot meg alakot
illendőn nem becsülve meg
– nem kap más teremtmény ilyet.
Ily álcázás nem kell nekem!
Csak arra jó öltözetem,
hogy ne bántson hőség, se fagy.
Hitemre, jobb védelmet ad,
fejem befedve s testemet
– jön bár eső, szél, förgeteg –
e báránybőr s daróckabát,
mint a mókusprémes brokát.
Vélem, pazarlom pénzemet,
ha néked damasztot veszek,
vagy bársonyt, finom vásznakat,
fűzöldet, kéket, pirosat,
s cobolyprémmel béleltetem,
mert forgolódsz csak esztelen,
és illegsz-billegsz, mórikálsz
úton-útfélen, merre jársz
– Istenre nem nézel, se rám!
Sőt éjszaka a nyoszolyán,
midőn ott fekszel meztelen,
testedet sem ölelhetem,
hiszen ha hozzád fordulok,
hogy felvidítson már a csók,
s ég bennem tűz, mint vad pokol,
te ördögként rugódozol,
s akárhogy ajnározzalak,
csak elfordítod arcodat.
Magad lázasnak tetteted,
sóhajtasz, nyögsz mint nagybeteg,
ellenem szegülsz konokul.
Szívem féltemben elszorul,
s majd hozzáfogni sem merek,
ha szunnyadásból ébredek,
mert félek, balul üt ki tán.
De attól ámulok csak ám,
hogy célba mint jut sok ficsúr,
ki napközben melléd simul,
s ruhástul is teszed magad,
ha e népség veled mulat!
Őket is éppúgy kínozod,
mint nékem elrontsz éjt s napot?
De vélem, kedved másmilyen:
táncolsz, dalolsz negédesen
a kert ölén s a szép mezőn,
ha ottan néhány selma jön
a férjes asszony elibe,
s vonják a friss zöld gyepre le.
Engem meg csak ócsárlanak,
maguk között így szólanak:
‘Féltheti férje, a piszok!’
Falják fel testét farkasok,
csontjait meg veszett kutyák,
ki engem ekként meggyaláz!
Miattad van, te riherongy,
ki esztelen vagy, sült bolond,
szajhálkodó rossz nőszemély!
Kívánom, egy évig se élj,
ha ily ebekkel édelegsz!
Gyalázatot fejemre vetsz,
s rút léhaságod bánhatom:
Szent Ernoul lett patrónusom,
ki szarvazottak védnöke!

(…)

Fogtam hát fegyverem legott,
vélvén, célomhoz eljutok,
s a szép ereklyét elveszem,
ha kézzel már elérhetem.
S mert érte kínlódtam sokat,
hordván vasatlan botomat,
mint fürge ifjú, gyors, kemény
a drága oszlopok közén
csúsztam nem késve térdemen,
(hittem, imára éhezem
a szentséges szentély előtt),
s nem volt nálam serénykedőbb.
Ott minden már a földre hullt,
mert a tűz úgy elszabadult,
s nem állt már semmi ellene,
bár nem sérült még semmi se.
Elhúztam hát a kortinát,
a szép ereklye fátyolát,
s ott voltam már a bábunál
– tudtam, hogy e szentélyben áll –
buzgó csókokkal lepve el.
S hogy körbe fogta jó hüvely,
botom már a résnek bökött
(alul iszákom lötyögött).
Belémegy, véltem, s bent marad,
de hőkölt, s böktem újra csak.
Hiába, újra visszajött,
át nem hatolt két szél között.
Palánk volt ott bent, feszülő,
nem látni, ám érezhető
– a lőrést bentről zárja le.
Így alkották meg eleve:
bejáratánál ez a zár
széltől-szélig szilárdan áll.
Erővel kell mennem neki,
egyre döfök, s visszaveti.

Ki nézte hősi harcomat,
s figyelt rá, nem volt bávatag,
vélhette, látja Herkulest,
amint Cacusba kést meneszt!
Háromszor támad ajtaján,
háromszor is hiába ám,
s a völgyben háromszor pihen,
ernyed, s szusszanni kénytelen,
hisz roppantul iparkodott.
Úgy véltem, éppúgy izzadok,
s a félelem mindegyre bánt,
hogy nem reped bent a palánk,
s végül már éppúgy csüggedek,
sőt jobban is, mint Herkules.
S hogy nyomakodtam egyre csak,
botom apró nyomra akadt,
s véltem, hogy arra átjutok,
bár palánkot kell törnöm ott.

Egy ösvény rejtett nyomain
– bár keskeny volt s igen kicsiny –,
hol sejthettem az áttörést,
botom vágott palánkba rést,
s éreztem, félig bent vagyok:
bent a résben munkált a bot.
Bántam volna, ha megreked,
pedig tovább nem engedett.
Ám azt már mégse hagyhatom,
hogy ne csússzék tövig botom!
Végül mégis sikeredett,
de az iszák kívül rekedt,
s benne a két kicsiny pöröly:
mik ott rázkódtak kint le-föl.
Kínlódtam bíz én egyre csak,
míg megleltem e szűk utat,
hisz nem tárult ki szélesen,
hogy bejussak kényelmesen.
S ha jól láttam természetét,
nem járt ott arra senki még,
első voltam, ki bejutott,
s e hely még ahhoz sem szokott,
hogy vámot szedjen mindezért.
S hogy tán azóta más elért
szintannyit, mint én, nem tudom,
de úgy szerettem, mondhatom,
hogy én ilyent el nem hiszek,
akármilyen igaz lehet,
mert becsben tartja kedvesét,
ki hű – fecseg bár szóbeszéd.
Ezért hát ezt én sem hiszem!
De akkor – higgyétek nekem –
nem törte útját senki még.
S betörtem én, mert csak e rés
adott oda bejáratot,
hol majd bimbót szakíthatok.
Halljátok hát, mint lett enyém,
s bimbóm miként téphettem én.
Halljátok hát, mint volt s hogyan,
ifjú urak: ha arra van
szükségetek tavaszidőn,
s támad a vágy is ébredőn
szép friss rózsát szakítani
– zárt bimbó még, vagy nyílna ki –,
hozzá vigyázva lépjetek,
nehogy bármit elvétsetek.
Tegyetek úgy, mint mondom itt,
vagy leljétek jobb módjait.
Ha útatok tán szélesebb,
s jártasak vagytok s ügyesek,
s nektek könnyebb ott törni át,
nem béklyóz kín és fáradás,
menjetek inkább arra csak,
bár ismeritek útamat.
Az lesz csupán előnyötök,
hogy hogy-s-mint jártam én előbb,
azt ingyen hallottátok ám,
s érte köszönet járt csupán.

Rajnavölgyi Géza fordítása

Bejegyzések

Ferkó és a sport

Hozzászólás most!

Itt érzem a szivemben a nagy semmit!, emelkedett mellkasa bal felére csapva költői magaslatokba Stukkó, és belenézett a bólintó Mityu savókék szemébe. Kibaszott szar ez az egész!, gurította le a negyedik kevertet Huli. Tényleg kitalálhatna már valamit, sóhajtott a savószemű, máskor is elmaradt napokra, hanem most már három hete! És mi a hórihorgas lófaszt csináljunk addig mi?, szállt a magasból a mélybe Stukkó. Mint rendesen, aznap is a Karcosban pihenték ki a nap ezt megelőző részét, döntötték magukba a piát, és a nagyseggű Zsuvit bámulták. Normális férfiaknak ez maga lenne a boldogság, de Stukkó, Mityu és Huli szomorú volt. Mert aki egyszer megízleli a füstölt csülkös bablevest, annak csülök nélkül már nem veszi be a gyomra, szokta mondani Mityu, akinek Marcsa nevű felesége világhíres füstölt csülkös bableveséről. Jól emlékeztek a napra, mikor Ferkó először jelent meg a Karcosban, pedig megvan annak már öt éve is. Kétes foltokkal tarkított farmerben, zöldes-fehér arccal, langaléta szemüveges esett be az ajtón. Gréti, Zsuvi nagycsöcsű elődje, (miért nem lehetett egy nőbe rakni a két nagyot?, kesergett hosszú órákat Huli) azt hitte, hogy menten összehány mindent, szólt a szobafestő Stukkónak, hogy ragadja meg, de gyorsan, és taszajtson rajta akkorát, hogy vagy a WC-be vagy az utcára penderüljön. Stukkó szakmájából adódóan értett a színekhez, és egy Unicummal sápadt-pirosat kevert a zöldes-fehérből. A gyomorerősítőért cserébe szavakat kaptak, Ferkó vagyok, mondta halkan a langaléta, aztán belekezdett. Azóta a Karcosban nem a pia és a Gréti melle (majd Zsuvi segge) volt a legnagyobb szám.

Jaj, kiáltott fel Ferkó, mert bal kezének mutatóujja fájdalmasan, mitöbb vérzésgyanússá sértette orrát, amit már jó egy órája rendületlenül túrt. Az ujjat kihúzva megállapította, hogy az orr bizony vérzik, nem túlságosan, de annak a kenhető, halványpiros matériának a köröm hegyén vérnek kell lennie. Csessze meg, mondta, mert békés természetű volt, és utálta a vért, kiváltképp a sajátját. Az ok, amiért végtagjának nyúlványát nem tudta finomabb munkára kényszeríteni az volt, hogy Ferkó gondolkodott. Ki kellett ugyanis találnia valamit. Narancssárga bőrkanapéján csiri-csáré virágmintás takarója alatt gubbasztott, és a szoba közepe felé bambult. Az ágytól a bordó-sárga mintás szőnyegen keresztül a Samsung televízióig utópisztikus kommunában élve holmik tömkelege figyelt lélegzetvisszafojtva. A pörköltszaft alapon penészes tányérokon kívánatosan domborító újságpapír Michelle Wilde-ok, a félig üres szardellás konzervbe fojtott Sophiane-k, a Borsodis dobozokból épített, és szétrobbantott vár, az elő-, és utóvéd gyanánt elhelyezett szaros gatya különítmény, a négy, muslicarajjal álcázott bunker, a kanszagot ezerkétszázzal árasztó ingek és pólók és a mindezt egyenletesen belepő szotyi léte, valamint a kitalálás sikeressége közt negatív kapcsolat állt fönn: amennyiben Ferkó eszébe Ferkó számára tetsző gondolat jut, a kommuna rövid időn belül megsemmisül, ellenkező esetben a kosztenyészet tovább virulhat. Az orrán sebesült átbukdácsolt az egyik bunkeren (kiderült, hogy muslicák alatt terem a rohadt barack), és a fürdőszoba tükrében vizslatta a sértett testrészt. Semmiség, állapította meg hamarosan, és nekiesett a homlokán duzzogó pattanásnak, de az akkurátus nyomó mozdulatot egy hang állította meg: csöngettek. Nikotinsárga ujj nyomta és nyomta és nyomta a csengőt. Pillanat, kiáltott Ferkó, beletelt tíz percbe, míg ajtót nyitott. Szemétdíj, köszönt egy kunkorodó bajusz, az alatta lévő sötétkék pulóveren állva, kétezer-háromszázötven. Ferkó nem szerette a pénzt akaró bajszokat, és nem mozdult. Emlékszik a 99-es BL döntőre?, kérdezte a bajusz, nem? 2003 van, meredt a szőrcsomóra Ferkó. De ember, azt nem lehet elfelejteni!, én minden nap megnézem videón, csak az utolsó öt percet, a többi nem érdekes, de az!, a Bayern a nyolcvankilencedik percben 1-0-ra vezet… Mennyi?, nézett Ferkó SZTK keretes szemüvegén keresztül a bajuszról a pulóverre. 1-0, jött a válasz felülről. A díj, mondta a pulóvernek. Kétezer-háromszázötven, felelt a bajusz. Ferkó pénzért ment a szobába, háta mögött egy láthatatlan bajusz mesélt: Szóval 90. perc és 1-0, a németek már ünnepelnek, mikor jön a csereként beállt Sheringham és beakaszt egy böhöm nagy gólt!, bassza meg, bosszankodnak a bajorok, jöhet a hosszabbítás, de az angolok nem úgy gondolják, de nem ám!, hanem az a norvég gyerek… a… hogy is hívják… Solksjaer… A pénz, gyűrt Ferkó a pulóveres szőr markába egy ötezrest. A pénz, köszönöm…, tudja, imádom a sportot, egyszerűen imádom…, tessék, a visszajáró, izgett-mozgott a bajusz. Viszlát, gondolta magában Ferkó, és a bajusz orrára csapta az ajtót. Megzavart a rohadék sportbuzi, morogta és a WC-be költözött gondolkozni. Rohadék, hajtogatta fél óra múlva is zsibbadt lábát markolászva, majd adok én neked.

Jókedvű napsugarak táncoltak a Szöcske utca levegőjének milliárdnyi porszemén. Az öregek sem emlékeztek ilyen hosszú és meleg vénasszonyok nyarára. Özvegy Botos Kálmánnét besárgították a fölé magasodó diófa ráhulló levelei, miközben ebéd után szokásos egészségügyi ücsörgését töltötte a háza előtti padon. Vadul eltekerő biciklista szele csökkentette felére az öregasszony sárgaságát, Ferkó hajtotta vén Campingjét. Az elébe kerülteknek esélyük nem lett volna elugrani. Szerencsére közel lakott a kocsmához. Megvan!, ordított bele a Karcos dohányfüstös levegőjébe, mikor berontott az ajtón. Már azt hittük a ganédba fúltál, szemüvegeském, üdvözölte Huli, és oldalba lökte Zsuvit, hogy álljon föl és hozzon valamit izzadt barátjuknak, Unicumot és Borsodit. Négy szempár tapadt a dinnyényi, gömbölyű húsra, mely Zsuvi lábát kapcsolta a törzséhez, és úgy ringott, hogy férfiszem nem maradt szárazon. Mondjad már!, mi az?, mondjad már!, sürgette Mityu Ferkót, mikor végre elmúlt a varázslat. Ferkó kinyújtózott, nagy levegőt vett. Meglátjátok, két hét múlva itt vagyok, addig bírjátok ki, nagyon nagy lesz, meglátjátok, mondta kaján mosollyal, majd a poharak gondjaira bízta a másik hármat, kirohant az ajtón, és visszapattant a Camping nyergébe. Most mér kell úgy titokzatoskodni?, fakadt ki a piával pont megérkező és mindent jól halló Zsuvi. Könnyű neki, az ő fejében már megvan az egész, minket meg csak azé nem rág széjjel a kíváncsiság, mert megesz az unalom, háborgott Mityu, legalább valamit mondott volna. Mondott, két hét múlva, szólalt meg Stukkó és magára vette azt a terhet, hogy elfogyassza az Unicumot és a Borsodit.

1985-ben fiatal tornatanárnő érkezett a Viola utcai Általános Iskolába. A fiúkkal rögtön megkedveltette magát, nem hordott melltartót. Hamarosan a lányok is szeretni kezdték, mert a torna volt a mániája. A délutáni edzés után egy nyolcéves lányka állt a fűtetlen tornateremben. Lassan, hangosan csámcsogva rágózott és a gerendát bámulta. A kis Zsuvi nagy álma lett, hogy vékony, hajlékony, kecses tornásznő lesz, aki úgy pattog a gerendán, hogy muszáj neki nyernie a világbajnokságot. A nagy Zsuvi tenyeres-talpas, faros nőszemély volt, Huli szerint menten pozdorjává törne a gerenda, ha ráugrana. De a tornát imádta, és mindig nézte a TV-ben. 2003. novemberében a Karcosban kötelező program volt a debreceni tornász világbajnokság, amit a magyar televízió élőben közvetített.
Csisztu Zsuzsa nem sétált a kommentátorállásból a kamerák elé, hogy levesse a felsőjét, így Stukkó, Huli és Mityu Borsodik közt ultizott. Többet ért egy kontra parti mindenféle ugrabugránál. Ferkó csöndben figyelte a történéseket. Még ha csupaszon csinálnák, nézett föl Mityu egy rebetli után a gerendán homorító Szvetlana Khorkinára. A gyűrű döntője, köszönhetően a hazai pályán mindenképpen győzni akaró Csollány Szilveszternek, aztán az asztalra dobatta a lapokat, a korsókat meg magasba emeltette. Szilveszter utolsó előttiként mutatkozott be, közvetlenül a nagy ellenfél, a bolgár Jordan Jovtchev után, aki káprázatos gyakorlatára 9.80-at kapott. Ma világbajnok leszek, kiáltotta magában Szilveszter, mikor hosszas koncentrálás után edzője fölsegítette a szerre. A Karcosban megálltak a korsók a levegőben, a dohányfüst a sarokba menekült, Zsuvi nyitott szájában megpihent az Orbit, egy pisszenés sem hallatszott. Beleállt!, ordította Stukkó, megvan, basszátok meg, ennek meg kell lennie!, kontrázott Huli, mikor Szilveszter leugrott és magasba emelte a kezét. 9.85!, visította Csisztu Zsuzsával együtt Zsuvi, és hatalmas csókot nyomott Stukkó szájára. A megmerevedett korsók irdatlan csattanással csaptak össze, a Karcos Csollányt ünnepelte. Ferkó vigyorogva jegyzett meg valamit a medve bőréről. Mit akar itt ez a csenevész majom?, röhögött Mityu hatalmasat, mikor az utolsó versenyző megjelent. Öcsém, ezen egy deka izom sincs, suttogta csöndesen a gyakorlat végén. A csenevész majom hajszálra ugyanazokat az elemeket mutatta be, mint Csollány Szilveszter, csak mindet szebben, jobban, lendületesebben, elegánsabban. A Karcos népe nem hitt a szemének. Az izomtalan, apró ember megigézte a pontozókat: 9.95. A sportcsarnok síri csendjében egy mindössze 102 cm magas, vézna, durva arcú fickó ünnepelt. A hazai kedvenc, Csollány második lett. A gyűrű világbajnoka a semmiből felbukkanó, a világbajnokságra szabad kártyával érkező Ounyiuo Abluudu, mondta Csisztu Zsuzsa, majd hosszabb szünet után hozzátette: egy nyami versenyző… a Nyama-szigetekről. Nyami?, mi a fészkes rettenetet karattyol már megint ez a nő?, üvöltött Stukkó a képernyőn keresztül a kommentátorra. Na ez az, amiért akkor elmentem, tört ki a nevetés Ferkóból, figyeljetek!, és mesélni kezdett.

Stukkó különös vonzalmat érzett a pultosnők iránt. Mityu szerint a pult mögött nem létezik olyan rusnya csaj, akit Stukkó ne akarna megdugni. Aztán megjelent a Karcosban Gréti, aki egyáltalán nem volt csúnya. És Stukkó nem csak megdugni akarta. Azt is, persze, de nem csak. A szobafestő negyvenévesen komolyan tervezte, hogy megnősül. Jó szakmája volt, magaépítette szép háza, kutyája. Gyerekre sosem gondolt, de Gréti kedvéért talán majd azt is. És akkor jött az a kibaszott kamion. Elvitte Grétit. Örökre. Nincs annyi pia, ami ki tudta volna mosni a festő fejéből Grétit. De ez a Zsuvi nagyon jó bula, jegyezte meg magában Stukkó. Pedig eleinte ki nem állhatta az új pultos csajt. Miért kell ezt a hülye picsát beavatni? A Gréti, azt mondtuk ő az utolsó, mérgelődött. Zsuvinak azonban muszáj volt elmondani, már azzal fenyegetőzött, hogy addig nem hoz piát, amíg meg nem mondják, min röhögnek. Így aztán Ferkó őt is beavatta. Megint öten lettek. Az új csaj pedig kezdett megszépülni. Bizonyos tekintetben jobb nő, mint a Gréti. A fara például, az határozottan jobb, méregette Stukkó. Meg a viccet is jobban érti. Amikor Ferkó növesztett egy harmadik lábat a Karesznek, egy álló hétig röhögtek azon az állaton. Csak a Gréti nem nevetett, sajnálta. És komolyan el akart mondani mindent. Hát az szar lett volna. Pedig a Karesz igazán megérdemelte, hogy három lába legyen. Zsuvi más volt. Mikor egyik napról a másikra az összes létező térképen vagy 100 kilométerrel arrébb rajzolódott a magyar-román határ, Zsuvi rettentően élvezte. Pedig az sokkal durvább volt, mint röhögni a Kareszen. Tele volt vele minden tévé, rádió meg újság. Még háború is lehetett volna belőle. És a csaj könyörgött, hogy ne legyen még vége. Persze vége lett. Ferkó az elején elmondta, hogy mindennek vége lesz egyszer. Röhögünk, de mielőtt a dolgok kezdenének eldurvulni, vége lesz.

Miért utálta Mityu annyira Frei Tamást? Az okokat egy szóba lehet sűríteni: Marcsa. Mityu felesége ugyanis imádta a Riportert. Mit eszel ezen a tv-majmon?, kérdezte Mityu. Marcsa nem nézett a férjére, úgy mondta: egyrészt kiváló filmeket készít, nagyon sokat tanulhat belőlük az ember, másrészt borzasztóan érzékeny, a múltkor is elsírta magát, mikor azt a zsidó kisfiút körülmetélték, annyira sajnálta a gyereket, láttál már más riportert adásban sírni?, na, ő ennyire érzékeny, harmadrészt meg iszonyatosan jóképű (Marcsának kb. fél óra múlva esett le, hogy az a gyerek, akit körülmetéltek, nem is zsidó volt, hanem marokkói, és nem Frei műsorában látta, hanem Kepesében, de a lényegen ez úgysem változtat.). Ekkor Marcsa fölnézett és beszédes szemeivel folytatta: bizony jobb, hogy ezt a tv-majmot utálod, mintha Kareszt, a bátyádat akarnád kinyírni, amiért hetente kétszer megdug a fészerben. Mityun kívül mindenki értette Marcsa szemeit. Már megint veled ivott ez a disznó!, villámlották Stukkónak. Takarodj innen, te mosdatlan állat, menten elhányom magam, ha közelebb jössz!, dermesztették utcahossznyiról mozgásképtelenné Hulit. Szaggasd le a ruhám és csókolj, ott is… ott is!, duruzsolták Karesznek. Okos, érzékeny és jóképű, mi?, nem úgy, mint a mi fajtánk!, dühöngött magában Mityu, és megdobbant a szíve, mikor az asszony ránézett, istenem, hogy tud nézni!, de szeretem!
Mityu a Karcosban sem bírta, amikor a Riporter műsora elkezdődött. Fölpattant, ezt nem, ezt nem, ezt nem, nincs az a pénz!, rohant dörmögve a kocsma ajtajáig. Ott megfordult, és könnyes szemmel, állva nézte végig az adást. A szokottnál jóval többet ivott.
Frei Tamás mindent tudott a nyamikról. Sőt, a mindennél jóval többet. Sajnos a műsoridő korlátozott volta miatt mityubosszantó képével csak a következőket mesélhette el: Hosszú combú, meztelen bennszülött nők, hatalmas melleik közt diónyi igazgyöngyökből fűzött gyöngysor, karjukon kilós aranykarperecek, és minden vágyuk, hogy fehér bőrű tengeri istenek jól meghágják őket. Ilyen képek tolongtak a portugál Pedro Del Sarto hajóskapitány fejében, amikor a föld! föld! kiáltás után távcsövén keresztül megpillantotta a három apró szigetet. A XVII. század derekának tengerésze térképén nyomát sem találta ezen a helyen szigetnek. A portugál lobogó szentsége alatt hajózó legénységen vad eufória lett úrrá: zabálunk, piálunk, dugunk, rabolunk, meggazdagszunk! Kinek-kinek vérmérséklete szerint lett az eufóriából kétségbeesés, apátia, avagy düh, mikor a három sziget egyetlen falujában az

aranyba álmodott csupasz amazonok helyett sovány, alig egy méter magas, meglehetősen ügyetlenül mozgó népséget találtak. A tengerészek három kézzelfogható értéket vettek magukhoz: feltöltötték víz-, gyümölcs-, valamint húskészletüket. Ez utóbbit az általuk majmoknak nézett őslakosokból. Nyolcvanat szakszerűen feldarabolva spájzoltak be, jó néhányat pedig frissiben elfogyasztottak. A jóízű lakoma emlékére nevezte el a derék Del Sarto kapitány a sziget majmait nyamiknak, a három szigetet meg Nyama-szigeteknek.
A történelemlecke után Frei figyelmeztette a Karcosban őt tátott szájjal nézőket, hogy el ne menjenek, mert rövid reklámot követően hazánkban még soha nem látott felvételeket láthatnak a nyamikról. Zsuvi szörnyülködött, mert nem közvetlenül Coccolino Maci után kellett volna bemutatni a filmet, Stukkó viszont azt mondta, hogy ez pontosan ki volt számítva, a hatás érdekében: A BBC 1952-ben készített 6 perces archív felvételén apró, girhes, csúnya alakok imbolyogtak, csetlettek, botlottak, ritka ügyetlen népség élt a Nyama-szigeteken. Egyvalamivel viszont még Huli csodálatát is kivívták (és undorrá fokozták Zsuvi szörnyülködését). A nyamik bármelyik társukkal, bárhol és akárhányszor képesek voltak dugni. Ugye ezek után még hihetetlenebbek az elmúlt hetek sporteredményei, mosolygott a Riporter a kamerába. Mi történhetett a Nyama-szigeteken az utóbbi 50 évben? Hogy pontosan mi történt, nem tudjuk, lepte meg a Cavinton reklám után a tévés a nagyérdeműt (mire Stukkó nagyot bólintott), csak a következők biztosak: 2003-ban a Pfizer amerikai gyógyszergyár kutatói azzal a feladattal érkeztek a Nyama-szigetekre, hogy derítsék ki, mitől olyan hatalmas az őslakosok libidója. A tudósok megvizsgáltak minden mozgó és mozdulatlan, makroszkópikus és mikroszkópikus élőlényt, a föllelhető összes ásványt, a vizeket és a levegőt. Ezután maguk a nyamik lettek a vizsgálatok tárgyai. Sikerül-e megtalálni az őslakosokban dollár százmilliókat látó gyógyszergyárnak a szuperpotenssé tevő csodaszert? A kérdés még válaszra vár. A kutatásban résztvevő egyik vegyésznek, Robert Byrne-nak azonban feltűnt, hogy az 50 éves filmen még folyamatosan bénázó nyamik futtában kapják el a nyulakat, ugrálva tépdesik a kókuszdiót a pálmákról, és delfinekkel úsznak versenyt. A jó szemű vegyész otthagyta a Pfizert és sportmenedzseléssel kezdett foglalkozni. Dollár százmilliókat látott a nyamikban.

Húsz éve Huli közönséges huligán volt, rendes szülőkkel és töménytelen balhéval. Aztán a szülei meghaltak, neki meg benőtt a feje lágya. A polgármester Karesz szerint szervesen integrálódott a társadalomba. Félig hajléktalan, félig munkanélküli lett. Nyáron a szőlőhegyen húzta meg magát valamelyik pincében, vagy a szabad ég alatt, azt se bánta. Télen a Karcos melléképületébe vackolhatott. Cserébe kisebb munkákat végzett, vagy nem végzett. A polgármester mindig talált neki valamilyen segélyt, amit el tudott inni a Karcosban. Még huligán korából megvolt neki a környék összes csaja. Hosszú, zsíros lobonca, kopott bőrkabátja, a szájából lógó cigi, rövid, velős trágárságai folyamatosan hajtották neki a csitriket. Aztán a csajok tisztes feleségként, családanyaként, Huli meg félig hajléktalanként integrálódott. Ilyen faszányos csákóknak is kell lenniük, hogy a köcsögök lássák, hogy így is lehet élni itten, mondogatta a hatodik kevert tájékán. A nőkhöz még most is átkozottul jó szeme volt, csak elferdült virtuális irányba. Marsi Anikót imádta.
Huli tátott szájjal meredt a Fókusz műsorvezetőnőjének kék szemébe. Anikó arról értekezett, hogy a XIX. század heves vitáit, miszerint a nyamik emberek, majmok, avagy az ember és a majom között álló előemberek-e, a genetikával alaposan megerősített XX. század kategorikusan döntötte el: a nyamik emberek – Anikó itt megjegyezte, hogy a XXI. századnak még nem volt ideje megváltoztatni ezt a döntést. Lám Del Sarto matrózai sem tudhatták, hogy lakomájuk három évszázad múlva posztumusz kannibalizmusnak minősíttetik. És most ennek a nem is olyan régen még majomnak tartott népnek a fiai halomra nyerik az érmeket, tönkreverik a világ legjobb sportolóit. Ki ne emlékezne arra, amikor a Németország – Nyama-szigetek barátságos labdarúgó mérkőzésen (2 : 17) a tornászvilágbajnok Ooouuuny Abluudu kicselezte a bírót, mind a tizenegy német játékost (Oliver Kahn kapust háromszor is), majd lágyan megemelte a labdát, és a lehulló gömböt farának finom riszálásával pöckölte a hálóba? Aztán az olimpia! Elképesztő látvány volt, amikor az amerikai izomkolosszusok mellett kivonult a 103 cm átlagmagasságú nyami kosárlabda válogatott (melynek tagjai közt ekkor már jó néhányan többszörös olimpiai bajnokok voltak, köszönhetően annak, hogy az atlétika, úszó, labdarúgó, tornász, birkózó, vitorlás, kajak-kenu, sportlövő és vívó versenyeket a kosárlabda torna előtt rendezték) az kosárlabdatorna döntőjére. Az eredmény már senkit nem lepett meg. Vagy a …
Anikó csak sorolta, sorolta a nyamik csodálatos sport-cselekedeteit, a szerkesztők a Fókusz egész aznapi adását ennek szentelték. Huli eszét vesztette, bámulta és bámulta a kék szemeket, egy kortyot sem ivott a műsor alatt, Zsuvinak kellett kevés fröccsöt a szájába lötybölni, ki ne száradjon a szerencsétlen.

Arról azonban még a Riporter és a szőke ciklon sem tudott, hogy a portugál felfedezők után 300 évvel, nem sokkal az amerikai gyógyszergyár kutatói előtt egy Ferkó nevű lény tette a lábát a Nyama-szigetekre. Csöndesen dudorászva szállt ki a csónakból, átsétált a tengerpart fövenyén, elment a csodás pálmafák alatt, átvágott a félelmetes dzsungelen, meg sem állt a sziget egyetlen folyójának, a Tropinak a forrásáig. A forrás felé ugró mohás sziklára ült, levette bakancsát, és a csobogó, friss vízbe lógatta a lábát. Izzadt pólójába törölte szemüvegét, előhúzta a Blikk múlt pénteki számának farzsebébe gyűrt sportoldalát, és kékeszöld port szórt a Tropiba. Ferkó arcára elégedett mosoly ült, ahogy a hideg víz csiklandozta a talpát.
Csupán egyetlen hely volt a világon, ahol erről tudtak. A Karcosban.

Karesz, a polgármester egyik reggel arra ébredt, hogy három lába van. Hát ez kurva kellemetlen, mondta mikor kilépett az ágyból. Az összes nadrágomnak két szára van, szoknyában meg mégsem mozdulhatok ki. Délben tárgyalás a szemétégetőről. Fél kettőkor meg a futballpálya melletti telekről. Miért ne lehetne ott lakópark? Kellenek a fejlesztések, vagy nem kellenek? Akkor meg mi van? Jobbról lakópark, balról szemétégető. Középen meg hadd kergesse a labdát a paraszt. A házakból buzdítják, a hulladékot sem kell messzire vinni. Összhang és harmónia. Föl kell ismerni, hogy mik a fontos dolgok, kérem. És ilyenkor jön ez itt nekem! Az egyik lábamra sehogy nem jut gatya! Felét nem éri így a telek, ilyen körülmények között. Este meg meg lehetne végre dugni a Marcsát. A szeme mondta, hogy ma este. Mityu a Karcosban lesz, a hülye haverjaival röhög majd valamin, mint mindig. Mi a francot lehet így csinálni? Tárgyalás a csupasz lábú polgármesterrel! Csupasz? Szőrös, mint az állat. Le kéne szedni a szőrt. Jucikának egy deka szőr nincs a lábán, mutogatja is folyton. Az biztos, hogy kurva jó lába van. Ma helyére kerülhetnének a dolgok. De meg van minden baszva. Mit fog szólni a Marcsa? … Rohadt életbe, a Mityu! Az meg szabó, vagy mi a fene! Öcskös, azonnal gyere át, valami nagyon komoly feladat van a számodra, kapta fel a polgármester a telefont. A szabó életében először a bátyjának varrt háromszárú nadrágot.

Karesz két plazmatévét vett. Egyiket otthonra, a másikat a hivatalba. A fontos tárgyalások alatt is ment az Eurosport. A sport nemesíti a lelket, vallotta a polgármester, még nézve is. Jucika, ez olimpia!, mondta 2004. nyarán Karesz a titkárnőjének. Négyévente egyszer van, tette hozzá, mert Jucika a Csacska angyalra állította a plazmatévét.
A sport nemesíti a lelket!, zokogott a kocsma TV előtti asztalán illatozó Vilmosba a falu első embere. (Plazmatévé ide, plazmatévé oda, mégiscsak a Karcos 12 colos képernyője az igazi, még ha ki is guvad az ember szeme). Mert az athéni olimpiával gondok voltak, sehogy sem akart nemesedni tőle a polgármesteri lélek. Sőt. Az olimpia záróünnepségét 43 ország bojkottálta, hörpintett a sörébe Hulira kacsintva Stukkó. Mert azok a mocskok!, csapott a tölgyfa asztalra Karesz, aki nem tartotta magát fajgyűlölőnek (ellenkezőleg, keblére ölelte a helyi cigányokat, ételt, italt, pénzt adott nekik a választás napján), hanem amit ezek a sötét bőrű, töpörödött szemétládák, ezek a nyamik műveltek, az a soknál is több! Jóval több. Főleg, hogy ekkorát kellett bennük csalódni. Mert az elején mindenki nekik szurkolt. A kicsiknek, a szegényeknek, az elmaradottaknak, az épp, hogy csak embereknek, a majmoknak! Itt a polgármester rövid szünetet tartott, lehúzta a könnyeitől kissé sós Vilmost, Zsuvi rögtön újratöltötte a kupicát. A magyar csapat szégyenszemre érem nélkül kullogott haza Athénból, hígították Karesz könnyei a friss Vilmost, azok a ragyogó sportemberek! Micsoda szégyen! Edzenek, mást se csinálnak, álló napig futkosnak, mégsem megy nekik! Más dolgozik, kérem, ők meg játszanak, szórakoznak, és vesztenek! Jöttmentek, majmok verik tönkre őket. Ország szégyenei! Mireföl bontsam most fel azt a rohadt kurva Törleyt, amit szilveszterkor direkt az első olimpiai arany ünneplésére tettem el? Ugyan már, bátyus, lesz még olimpia, próbálta meg Mityu az újabb ivásszünetet tartó bátyját csitítani. Olimpia! Soha! Ezután?, tüzelte Kareszt most már a hatodik Vilmos is. Soha! Minek? Van értelme ezután bármiféle sportrendezvénynek? Ezek a rohadékok mindent megnyertek, mocsok egy banda. Mindent azért nem, az Athénben kiosztott 301 aranyéremből csak 204-et nyertek a nyamik, pontosított az ujjával a Borsodi habjában játszó Ferkó. Csak?!, horkant föl Karesz. Azért mondja, hogy csak, mert sokkal többet nyerhettek volna, ha 43-nál többen mennek el a Nyama-szigetekről az olimpiára, magyarázta Stukkó, bár igaz, hogy ott mindössze 364-en élnek. A polgármesteri szemek vérbe fordultak. Na hiszen már nem sokáig! Majd tesznek róla a nagy sportnemzetek, akiket merészeltek vérig sérteni! A nyamik mind egy szálig ki lesznek irtva! Először a majomkölkök, meg a vén majmok, aztán a nők, utoljára a férfiak, nekik végig kell nézni, hogy koncolnak föl mindenkit azon a kurva szigeten! Vérben fog úszni az a kibaszott sziget! Én naphosszat elnézném a nyamikat, annyira ügyesek…, jegyezte meg Stukkó. Elhallgassatok! Mind!, förmedt rájuk Karesz. Az egész olimpiát végigröhögtétek, visszhangzott a falu! Röhögtetek, mikor németeket vertek, vihogtatok, mikor franciákat, visítottatok, mikor amerikaiakat és … csuklott el a hangja, sikítottatok, mikor magyarokat. Nektek semmi sem szent? Elhallgassatok, mert bezáratom ezt a koszos kocsmát! Karcsikám, azért meg ne verjél minket, békítette Mityu. Kussoljál!, látni sem bírlak benneteket!, csapott öccse felé Karesz, majd felállt és a nyamik 50 évvel ezelőtti imbolygó járásához kísértetiesen hasonlító mozgással ment ki a Karcosból.
Ferkó lenyalogatta ujjáról a sörhabot, nagyot nyújtózott, aztán kitépte a tegnapelőtti Blikk sportoldalát és piros port csomagolt bele. Na, ez jó volt, mondta, majd kiment a Karcosból és felült a Campingjére.

* * *

2005. januárjában különös felvételek járták be a világ televízióit. Emberek szálltak föl a debreceni villamosra. A villamos berregett és becsukta ajtajait. Az ajtók abban a pillanatban eltűntek, az ablakokkal, a csengőkkel, az áramszedőkkel, a tetővel, a padlóval, a kapaszkodókkal, az ülésekkel, a kerekekkel együtt. A villamos egésze köddé vált, csupaszon hagyta az utasokat a januári fagyban. Csúcsidő volt. Egymás után rohantak a végtelenül összesűrűsödött, ülő, álló és egymást taposó emberekből felépülő masszák a sínek felett a Kossuth térről, a Nagyerdőn át, a Klinikákra és a Kossuth Lajos Tudományegyetemre. Majd vissza, körbe-körbe. Hó eleje volt, az utcán sétálók tisztán látták, hogy a száguldó emberek között ellenőrök furakodnak.

Irodalmi és Társadalmi Portál