Ikerkáprázat? Nem pihen
teremtőnk körzőkészlete –
De megnőttek határaim
tágabbra és csodásabbra,
hogy azt a kismamát vigyázva
lesegítettem a város
helyi-járatú autóbuszáról
érezve mint kettőzte meg
csuklójában a jövő emberi
ütem-csírázás szaporítván
a tapintható, határtalan esélyt.
Földi szivárvány. És billeg tovább
kettőződve, végtelenedve
von sugarat, ha már hullanék
kőtábla előtti özönvizekbe.
Fekete föld
Megint a kert.
Égig érő fákról záporoznak a sárga virágok a meleg szélben. Fenyőgyanta és rózsák édes illata keveredik.
A túlérett gyümölcs leszakad az ágról. Ízelt lábak járnak ki-be a meleg, kocsonyás húsban.
Az érés és a romlás összeérnek a nyárban.
Nem vagyok otthon a saját testemben. Csontvelő és vér, izom és csont vagyok.
A testem olyan erőtlen, mint egy öreg emberé és göcsörtös bottal vándorol benne a fájdalom.
Érés és romlás összérnek benne.
Milyen jó lenne elejteni ezt a nehéz, tehetetlen testet, magasra vinni és elengedni, zuhanjon.
Zuhanjon hirtelen és váratlanul, mint a könnyű nyári eső, igya be mohón a forró fekete föld.
Megint a kert. A kertben a ház áll, üresen.
Hónapok, talán évek óta álmodom ezzel a hatalmas, üres, sárga házzal, ami úgy áll az erdővé vadult kert koszorújában, mintha elakadt volna a pusztulásban. A falak között nem egyszerűen megállt az idő, hanem nincs semmilyen idő, és úgy tűnik, hosszú életekkel ezelőtt érkeztem először ebbe a hatalmas, üres, sárga házba, és ez a megérkezés nem tud véget érni.
Legközelebb amikor a ház felé igyekszem, még nappal van, ahogy belépek, besötétedik.
Odakint puhán hullámzik az éjszaka, és egy éjjeliőr kiabálja, hogy magának nem szabadna itt lenni.
Sétálok a romos folyosókon, sötét termeken keresztül és valami nem várt, meleg csönd árad meg bennem, amit sem magyarázni, sem elutasítani nem tudok. Mint aki hosszú-hosszú bolyongásból egyszer csak hazaér, úgy érkezem meg ebbe a hatalmas, üres, sárga házba megint és megint, hogy újraélhessem a hazaérkezést.
Megpihenek ebben a bizonyosságban.
Mezítláb indulok tovább a nehéz, aranyszínű fényben. A lombok telt zöldje és a száraz fű érett szaga elegyedik a párás levegőben, már messziről érezni a víz közelségét.
Akár a hatalmas, üres, sárga ház, eredet és vég nélküliek az álmok, amikben elvágom az ereimben folyó életet,
csorog a kezeimből és vörösre festi a folyót, amiben állok, derékig a sodrásban, derékig a sorsomban.
Sűrű, sárga agyagba süppedek bokáig, a part beomlott és az árvíz a mederbe mosta.
Nem fordulhatok vissza és nem tudok meghalni sem.
Kiszakítom magam. Előre lépek. Felfekszem a vízre, a sorsomra, sodorjon.
Utazom a folyó nagy, széles testén. Fellobban a lelkemben a nyugalom.
Szilágyi Domokos: Álom a repülőtéren
(részlet egy hosszabb elemzésből)
Szilágyi Domokos első két kötetének (Álom a repülőtéren és Szerelemek tánca 1) poetológiája anyagiság, nyelv és értelem hármas összefüggésében ragadható meg. A költői nyelv elsősorban olyan előállító tevékenységként értelmeződik, mely nem pusztán összefüggést, hanem egységet próbál teremteni anyagiság és értelem között. Ami azt jelentené, hogy ez az egység nem pusztán elvont, értelmi síkon, hanem materiálisan is megvalósultként tételeződik, s maga a költői nyelv nem pusztán ennek az egységnek a kinyilvánítása, hanem önértelmezése szerint ebből az anyagiságból nő vagy fejlődik ki. Ennek az elvnek látszanak alárendelődni a nyelv kommunikatív/közösségi dimenzióját hangsúlyozó és korabeli társadalmi szerepekre reflektáló szövegek (pl. „S szeretném, kazánkovács, / ha meglelné dalomban / ritmusát a kalapács, / s ha te vezetnéd a tollam.” /Kazánkovács/; „kivárni, míg kit-kit elhelyez pályáján a / társadalmi gravitáció” / Számvetés/), a költői nyelv történeti mélységét érzékeltető virágének-átiratok („nyugtukat nem lelik a földben, / szívüket forgatják szívemben, // nyelvem pattogzik, agyam elforr, / s vér fakad tejes liliomokból” /Ius primae noctis/), a műfaji felismerhetőségre rájátszó dalszerű szövegek („ízlellek, mint a nyelv a szót, / talp a járást, szem a fényt, / újszülöttként kínlódom / újszülött világomért” /Kis, szerelmes himnuszok/), vagy a versnyelv homofón és polifón 2 átrendeződése felé tartó szövegkonstrukciók.
Ennek az elvnek a legátfogóbb fogalmi meghatározását az első kötetben egy a címadás által paratextuálisan túldetermináltnak is nevezhető szövegrészében találjuk, a szóban forgó passzus ugyanis a kötet címadó versének szintén ezt a címet viselő variációjában található. Ha a paratextuális jelzés irányadó lehet az értelemorientáció fölfejtésében, a háromszor megismételt cím, az ismétlések útvonala egyenesen elvezet ehhez a „magyarázathoz”: „eggyé válunk mi itt, mindannyian, / mint ahogy egyek is vagyunk, / öröktől fogva s mindörökké – / én és te és ez a fűcsomó és a trolibusz / és a korlátnál álldogáló / kíváncsiak, / ismerős szemmel mosolygunk egymásra, / magára ismer bennünk az anyag / s a vágy, a vágyunk, mely szárnyaló / gépek nyomán röpül lankadatlan, / hogy mindent belásson, ami az íves égbolt alatt / s fölött feszül”. Az egységesülés jövőidejű megvalósíthatósága és kijelentő tételezése közti ingadozás, együtt azzal, hogy a két opció hasonlító szerkezetbe illeszkedése a jövő jelen felőli berekesztésének tendenciáját emelheti ki, utal arra is, hogy az egységesülés itt inkább csak igény, vágy vagy tervezet. Mint jelentés-összefüggésként megmutatkozó egységesítés-tervezet ugyanakkor magában foglal egyfajta egyetemes orientációt, mely a növényi szinttől a gépi működésen át a személyek közötti viszonyokig a jelen és a jövő dimenzióját is átfogja, miként erre egy további passzus is utal: „és – nem álom ez – a ma a holnapba árad / – végtelenbe a véges – – / nem álom ez, kedvesem, / s ha álom: sosem létezett ennél valóságosabb”.
Ha azonban hallgatunk a teljes szöveg textuális koherenciáját biztosító, variációs ismétlésekként újra és újra visszatérő formulák invokáció-jellegében kifejeződő modalitásra („segíts, hogy kimondjalak”, „annyit kerestelek”, „hadd szóljak neked”, „hadd álmodjalak tovább” stb.), akkor felfigyelhetünk arra is, hogy talán nem annyira a jövő-jelen, véges-végtelen, álom-valóság oppozíciók egyik pólusának a fölérendeléséről van itt szó. Az ellentétek egymással szembefordítása, illetve egymásba írása inkább a kimondhatóvá tétel vágyára utal, ahogyan a koherencia-teremető formulák is. Még inkább megerősíthet ebben az, hogy az oppozíciók egyes pólusain olyan kifejezések szerepelnek, melyek a puszta kimondás révén megjeleníthetetlen fakticitásra utalnak („egyek is vagyunk”, „sosem létezett valóságosabb”). Ha ez így van, akkor járunk el helyesen, ha szó szerint vesszük, amit a szöveg állít, nevezetesen, hogy egység van, pusztán ennek nyelvi kifejezhetősége válik kérdésessé, azaz paradox módon a kimondhatóság megkérdőjelezettsége által tételeződik az a materiális egység, amelyről a szöveg beszélni akar.
Ez a konstelláció ugyanakkor lehetővé teheti annak az anyagiságnak a pontosabb körülírását is, amiről értelmezésem szerint szó van. Cs. Gyímesi Éva némiképp kritikus hangsúllyal a következőképpen jellemzi a szöveget: „A szabadságélmény himnikus lírai áradása tehát magával sodorja – olykor túlontúl verbális formában, de az azonosulás jegyében – a ’jövő’, ’a holnap’, ’a világ’ fogalmi mezejéből mindazt, ami a korabeli nyilvánosság eszmei-frazeológiai-szimbolikus erőteréből származik (beleértve a ’sarló-kalapács’, az ’ötszirmú piros csillag’ jelképeit is), és meghatározza értékorientációit.” 3 Kétségtelen, hogy amennyiben a költemény szemantikai, illetve szintaktikai rétegét tartjuk elsődlegesnek, jogosnak tűnhet a verbalitásból, a fogalmi jellegből, illetve az érvelő szerkesztésből és a logikai struktúra hatását erősítő kötőszavak halmozásából keletkező finoman „agitatív” hatás kifogása. Csakhogy a szemantikai és a szintaktikai rétegből kiindulva tulajdonképpen nem tudjuk megmagyarázni, hogy amennyiben a költemény célja a szabadság eszméje iránti „közösségorientált elkötelezettség” kifejezése, miért van szükség ehhez egy hét különálló részből álló összetett vallomásos konstrukció létrehozására. A konstrukció sajátosságai ebben az értelmezésben így nem pusztán járulékosak maradnak a szemantikai „üzenet” elsődlegességéhez képest, hanem azt sem tudjuk megmagyarázni, hogy ennek a konstrukciónak a különálló részei miként érvényesülnek dinamikájukban egységes esztétikai hatásként.
Ahogy arra Benyovszky Tóth Anita kiváló elemzése rámutatott, az egységes esztétikai hatás magyarázatát nem a szöveg szemantikai vagy szintaktikai viszonyai szintjén, hanem annak retorikai szerkezetében találjuk meg. „A vers megszólító retorikája (’Kedvesem’) mintegy refrénszerűen, versszak kezdetként és zárásként reddíciálva végigkíséri az első, második, ötödik és a hetedik verset, melyet felvált egy rejtett egyes szám második személyű utaláshálózat az összes többi versegységben. Ez az alapmotívum, a szabadság megszemélyesítésbe burkolt megszólítása teljesen átszövi a szöveget.” 4 A megszólítás rendszeres ismétlésén kívül a konstrukció dinamikus koherenciáját további, szintén ismétlésen alapuló szóalakzatok (duplicatio, anafora, annomináció), továbbá a paralelizmus mondatalakzata biztosítja. Az ismétlés azonban sohasem lehet az értelem időbeli kibomlását, folytonosságát biztosító alakzat, ellenkezőleg, az időbeli előrehaladás megbontását, az ugyanahhoz való örökös visszatérést idézi elő. Még ha a szöveg szemantikai és szintaktikai rétegének előrehaladását az ismétlés láncolódó alakzatai is teszik lehetővé, a tropológiai mozgásra irányuló olvasói figyelem folyton visszavetődik az ebben megmutatkozó reduktív dinamikára. Ennek a reduktív dinamikának az egyetlen szemantikailag is azonosítható „értelme” az a vágy, mely nem csak a szabadság emfatikus ünnepléseként, mint inkább kimondhatatlanságaként, megjeleníthetetlenségeként határolható körül az újra és újra megismételt megszólítás alapján. A tropológiai mozgásra irányuló figyelem ugyanakkor, a szöveg kiterjedtségnek, szegmentáltságának, materiális szerkezetének következtében egy sajátos térbeliesülés tendenciáját mutatja: a koherencia vagy egységesülés a szöveg különböző térbeli pontjain megjelenő ismétlésalakzatok révén valósul meg, a folyamatos előrehaladás helyett inkább egy koncentrikus, egyetlen pontból különféle irányokba szétfutó, majd oda visszatérő mozgást imitálva. Így a megszakítások, az ismétlődő variatív szekvenciák, az egyes fázisok szerkezetének eltérései és azonosságai közti törésvonalak, még ha a szöveg írásképe megtartja is linearitását, a nyelv látens térbeliesülése felé hajlik.
Ezen a ponton azonban úgy tűnhet, hogy sem a szöveg eszmei, sem tropológiai vagy szerkezeti rendszerének feltárása nem meríti ki a művet. Az első szint, Cs. Gyímesi Éva eszmei szempontú értelmezése egy akár jogosan kritizálható, ugyanakkor már eleve, a mű rendszeréből feltárható értelmétől függetlenül ismertnek vett szabadságeszme ünnepléseként, a szabadság eleve ismert eszméjéhez intézett ódaként írja körül a mű lényegét. A tropológiai szint Benyovszky Tóth Anita általi föltárása sikeresen mutat rá arra a fogásokból álló retorikai mintázatra, mely a mű domináns konstrukciós elveként asszimilálja, egységbe foglalja a többi, szintén jelen lévő nyelvi sajátosságot: a verbalitást, a harmadik és az ötödik rész narratív szerkesztésmódját, a szerelmi vallomás aposztrofékra épülő retorikáját az első és a második részben, vagy az óda „szárnyaló” beszédmódját a repülőtéri álom jelképisége által sajátos módon szó szerint értő önreflexív poétikát a hetedik, befejező szakaszban. Mindebből nem látjuk azonban, hogy ez a két szint hogyan függ össze, hogyan hatol egymásba a jelentés és a szerkezeti felépítés. Értjük, hogy mitől koherens a szöveg, látjuk a szerkezeti vázat, de nem értjük, ez a koherencia mire szolgál, s hogy a mű mit akar voltaképpen felmutatni.
Az első értelmezés a művet az üzenetre egyszerűsíti, a másik a struktúrára. Mindezekkel együtt, de ezeken túlmutatóan a mű maga többre vállalkozik: a realitás, sőt egy sajátos történeti realitás értelmezésére. Ez utóbbi kifejezés annak érzékeltetésére szolgál, hogy a műben alkotott kép nem áll megfelelésben a realitással, nem tükrözi azt, hanem sajátos módon összegyűjti a hétköznapi tapasztalatban szétszórtan, értelmezetlenül, egymással összefüggést nem mutatóan heverő elemeket, és ezeket mintegy kontúrozza, redukálja 5, elhelyezi, azaz értelmezi. A műnek megvan a vonatkozása ezzel a realitással, de ez a vonatkozás nem az utóbbival való megegyezésen vagy referenciális utaláson alapul, hanem a valóság képét adja, mégpedig úgy, hogy ez a kép a valóságnak magának lesz a megjelenése vagy előállása. Ez a valóság előlép a képből, nem pedig egy attól hermetikusan elkülönülő, „fiktív”, pusztán csak a képzelet számára létező kitaláció. Amikor azonban előlép, úgy lép elő, mint a művet magát megelőző történelmi-társadalmi realitás, előzetessége a mű utólagosságának függvénye egy sajátos logikai csavarhoz hasonlóan, mintha az okozat lenne az ok oka, vagy mintha a kép lenne a képen látható valóság „megvalósítása”. Ez a valóság a szöveg mint struktúra külső határaként lenne megragadható, ami több mint a szöveg performativitása, azaz saját mondásának megcselekvése: egy saját magán túlmutató reális fölöslegre mutat úgy, hogy egyben bevezeti annak tagolását is, mint amikor a sötét éjszakában a kivilágított ablak először teszi körülhatárolhatóvá, tapinthatóvá a sötétség testét. Amennyire tehát az értelmezés nem tükrözi vagy másolja, épp annyira nem is csak magyarázza a valóságot, hanem magát a dolgot mutatja meg, állítja előtérbe. Ez a valóság nem valami megalvadt tárgyösszefüggés, hanem világ: a mű világa 6.
Miféle világot nyit meg, állít előtérbe Szilágyi verskompozíciója? A jellemzett nyelvi artikulációs formák olyan „tárgyakat” állítanak előtérbe, s egyúttal egymással vonatkozásba, mint a vágyakozás a szabadság után, az öntudatra ébredő osztály, az ismeretlen katona szobra Szinaján és az általa fölidézett múltbeli háborús kataklizma, a szobor fantazmagórikus hangjában megszólaló állásfoglalás a „békeharcról”, a repülőgépek, a trolibusz, az űrhajó, a fűcsomó, a szél, az éteren keresztül a telekommunikációs eszközök közvetítésében távoli földrészeken élő emberek nyomorúságáról érkező hírek, a magány, az erőszak, a halál, az emberek egymásra találásának reménye, a béke utáni sóvárgás, a repülés fenségessége, stb. Ezek között a „tárgyak” között vannak olyanok, melyeket általában objektívnek vagy anyagi természetűnek, másokat pusztán szubjektív vélekedésnek vagy érzésnek gondolunk, megint mások természeti jelenségek, technikai eszközök, politikai jelképek, elvont eszmények vagy társadalmi eszmék. Egyszóval igen heterogén, a hétköznapi tapasztalat számára egymással semmilyen összefüggést nem mutató „realitásgyűjtemény” van jelen, melyeket a műben különös módon mégis egységesnek, összeszedettnek, ugyanahhoz az összefüggéshez tartozónak tapasztalunk. Ahogy ezek az úgynevezett realitás-fragmentumok, úgy a beszélő én is a tárgyösszefüggés egyik komponenseként, csak mint a szabadság utáni vágyat kinyilvánító hang jelenik meg, mely nem egy empirikus személy hangja tehát, hiszen őt magát is a mű állítja elő, s mint ilyen inkább magának a tárgyösszefüggést konstruáló nyelvnek lehet a metaforája. Az én hangja a mű struktúrájához tartozik, nem a világához. A műben így egyfajta szubjektum nélküli szubjektivitás (értelmezés) jut szóhoz. A mű már azelőtt ebben az értelmezettségben állítja előtérbe önnön világát, hogy maga a befogadó értelmezné a művet; míg a mű önnön világának tárgyösszefüggését állítja előtérbe, úgy az olvasás/értelmezés feladata magának a műnek az előtérbe állítása.
A mű világa az ezt a tárgyösszefüggést létrehozó elv megvalósulása, az anyagiság elvének a műben mint értelmezésben való érvényesülése. Az anyagiság-elv, a különféle realitás-fragmentumok egy szintre helyezése révén előálló világ ugyanakkor sajátos történeti meghatározottságot is kap: egy olyan történeti világ emlékezetét tárja elénk, melynek törekvése annak történeti beteljesítése volt, hogy az anyagiságként felfogott lét határozza meg a tudatot. A „magára ismer bennünk az anyag” sor ennek a tömör megfogalmazása. Ugyanakkor az anyagiság kiterjesztéséről is szó van, hiszen itt olyan anyagiságról van szó, mely egységes kontinuumba foglalja mindazokat a különböző tárgyiságokat, melyeket felsoroltunk. Ez a kiterjesztés ugyanakkor lezárás is: az anyagiság által meghatározott társadalmi és történelmi lét immanenciája lép itt elő, ahol az öntudat, az értelem vagy a szabadság nem más, mint az anyagiságként értelmezett egység vagy teljesség egy-egy speciális módosulása. A szabadság pedig így végső soron nem más, mint ennek az összefonódottságnak, a dolgok immanens egymásba hatolásának fölismerése vagy tudata.
Ha most a maga egységében próbálunk rámutatni a vers reduktív ismétlésen alapuló retorikai szerkezetére és az anyagiság reduktív elvét előállító világ konstitúciójára, hogy a magunk számára mint befogadók számára előtérbe állítsuk annak értelmezését, ahogyan a mű előttünk áll, úgy tűnik, az Álom a repülőtéren mint költemény magát ezt az immanenciába záródást mint lehetőséget mutatja fel. A kimondás/megjelenítés vágya és megvalósultságának megvallása, a terv és beteljesítése, az álom és megvalósítása, az eszme és realizálása közti, a mű struktúráját és világát egyaránt átható dinamikus feszültség vagy eldönt(het)etlenség az, ami egy történetileg meghatározott realitás lehetséges értelmezéseként jelentőséggel ruházhatja föl a költeményt. E műalkotás esetén nem az a kérdés, hogy egyetértünk-e a tervezet mint eszme „igazságával”, vagy a megvalósítás mint következmény társadalmi és történelmi következményeivel, hanem hogy ez a tárgyösszefüggés egy történelmi realitás lehetséges értelmezéseként elérjen hozzánk. Nem az a kérdés, hogy ez az értelmezés igaz vagy hamis, hanem hogy lehetséges értelmezésként, egy történelmi és társadalmi konstelláció lehetséges értelmezéseként fölmerülhetett. Ilyen értelemben a mű ennek a történelmi lehetőségnek a tanúsítása, egyszerűen fogalmazva olyan műalkotás, mely nem azokat a dolgokat mondja el, melyek a történelemben valóban megtörténtek, hanem amelyek – Arisztotelész tanítása szerint – „megtörténhetnek és lehetségesek a valószínűség vagy a szükségszerűség alapján.” 7
A valóságnak és a történelemnek ezt az értelmezését Marx filozófiája, illetve a marxizmusra hivatkozó hatalmi-politikai rendszer a történelem valóban beteljesíthető, sőt beteljesített igazságaként hirdette, a műalkotás ezzel szemben, a műnek és a valóságnak a filozófiában működőtől eltérő egymásra vonatkozása miatt, egy lehetséges beteljesíthetőségeként mutatja fel.
A mű valóságvonatkozása számunkra tehát abban áll, hogy egy történelmi realitást egy saját maga által felállított tárgyösszefüggésként, mint a történelmi realitás lehetséges összefüggését állítja elénk. A műnek ez a történeti érvényessége kétfajta történeti mozzanatot tartalmaz. Egyrészt ezt a saját maga által felállított tárgyösszefüggést egy valamikori jelen történeti beteljesíthetőségeként mutatja fel. Egy olyan jelen képe rajzolódik ki benne, mely például az ismeretlen katona értelmetlen vagy igazságtalan halálának múltját e jelen felől, mintegy utólagosan értelemmel felruházhatónak, a jövőbeli lehetőségeket pedig már a jelenbe vontan beteljesültnek ígéri. A másik történeti mozzanat az, hogy ez az ígéret számunkra mint olvasók számára, egyszerűen az eltérő történelmi-társadalmi tapasztalat miatt, csak már mint múltbeli, bizonyos értelemben tehát meghaladott (és nem beteljesített) ígéret mutatkozik meg. Mégsem mondhatjuk, hogy teljes mértékben függetlenek vagy érintetlenek vagyunk e tárgyösszefüggés meghaladott ígéretétől, hiszen a mű épp elénk állítja ezt és épp ezt állítja elénk, így tehát bennünket érint, bár csak mint múltbeli és meghaladott. A mi jelenünk és e meghaladott lehetőség közti differencia így a mi saját jelenünk történeti vonatkozása lesz 8.
Lábjegyzet:
T. S. ELIOT: Holtvidék
Ezra Poundnak
a legnagyobb mesternek
I. A holtak temetése
Legkegyetlenebb hónap az április,
Akácot nevel a holtak földjén, összeolvaszt
Emléket és vágyat, unott gyökereket
Ajz fel a tavaszi esőben.
A tél melegen tartott minket,
A feledés havával elfedte a földet,
Kiszáradt gumókkal táplálva egy hajszálnyi életet.
A nyár meglepetésként ért, amint zivatarral
Érkezett a Starnberger-tó fölé; megálltunk az oszlopcsarnokban,
Majd napfényben mentünk tovább, a Hofgarten felé,
Majd órahosszat beszélgettünk egy kávé mellett.
Bin gar keine Russin, stamm’ aus Litauen, echt deutsch.
Mikor gyermekként ott laktunk a unokatestvéremnél,
A főhercegnél, elvitt szánkózni,
Én pedig féltem. Azt mondta, Marie,
Marie, kapaszkodj erősen. És robogtunk, egyre le.
A hegyekben az ember szabadnak érzi magát.
Éjjelenként főként olvasok, és délre utazom a télen.
Milyen gyökerek csavarodnak, milyen ágak
Sarjadnak e kő-szemétből? Emberfia,
Nem mondhatod, nem találhatod ki, hiszen csupán
Egy rakás összetört képet ismersz ott, ahol a nap dobog,
És a halott fa nem nyújt menedéket, a tücsök sem megnyugvást,
És a száraz kő vízként nem csobog. Csupán
Árnyék van e vörös szikla alatt,
(Jöjj ide, a vörös szikla árnya alá)
Mutatok neked valamit, ami más,
Mint saját, a reggel mögötted elnyújtózó árnyékod
Vagy az este feltámadó árnyék, aki találkozni akar veled,
Eléd tárom a félelmet egy maroknyi porban:
Frisch weht der Wind,
Der Heimat zu.
Mein Irisch Kind,
Wo weilest du?
„Egy éve adtál nekem először jácintot,
És a jácintos lánynak neveztek el.”
– Mégis, mikor későn visszatértünk a jácintos kertből,
Karod teli, hajad vizes, én pedig nem tudtam
Megszólalni, szemem megvakult, nem voltam
Sem élő sem holt, nem tudtam semmit sem,
Csak bámultam bele a fény szívébe, a némaságba.
Oed und leer das Meer
Madame Sosortis, a híres látnok,
Csúnyán megfázott, mégis
Úgy ismerik ördögi kártyáiról,
Mint Európa legbölcsebb asszonyát. Itt van, szólt,
Itt a te kártyád, a vízbefúlt Föníciai Tengerész,
(Gyöngyök a szeme helyén, nézd!)
Ez itt pedig Belladonna, a Szilkák Úrnője,
Az alkalmak asszonya.
Itt van egy ember három pálcával, és itt a Kerék,
Itt pedig a félszemű kereskedő, és ez a kártya,
Amelyik üres, valami, amit a hátán cipel,
Ám hogy meglássam, mi az, tiltva van. Nem találom
Az Akasztott Embert. Tarts a vízbefulladástól.
Embertömegeket látok, amint körben menetelnek.
Köszönöm. Ha találkozol a kedves Mrs. Equitone-nal,
Mondd meg neki, hogy magam viszem majd el a horoszkópját:
Mostanság nem árt az óvatosság.
Valótlan Város,
A téli hajnal barna ködje alatt,
Tömeg hömpölygött át a London Bridge-en, oly sokan,
Nem tudtam, hány embert sodort el a halál.
Sóhajok, rövid, rendszertelen kilégzésekkel,
És minden egyes ember tekintete saját lábaira szegeződött.
Felhömpölyögtek a dombra, majd le a King William Street-re,
Ott, ahol a Saint Mary Woolnooth harangja
Halott hangján az utolsó kilencet ütötte.
Ott láttam meg egy ismerős arcot és megállítottam, rákiáltva:
„Stetson
Együtt szolgáltunk Mylae-ben a hajókon!
A hulla, amit tavaly ültettél el a kertedben,
Azóta kihajtott? Idén hoz virágot?
Vagy a hirtelen fagy talán végzett vele?
Kergesd hát el a Kutyát, az ember barátját,
Vagy karmaival újra kikaparja majd!
„Te! hypocrite lecteur!—mon semblable, — mon frère!”
II. Egy sakkjátszma
A Szék, amelyen ült, akár sugárzó trónon,
Ragyogott a márványon, ott, ahol az oszlopokon
Szőlőindák futottak végig, közülük arany Kupidó kémlelt kifelé
(Egy másik tekintetét a szárnya alá rejtette)
És az üveg hétágú gyertyatartók fényét
Kettőzte meg, a fényt visszatükrözve az asztalon,
Ahol az asszony ékszerei gazdagon
Áradtak szét a szatén táskákból.
Elefántcsont-fiolák és színes üveg
Rejtette bizarr illat-készítményeit
Porba, kenőcsbe, folyadékba – felzaklatták,
Összezavarták és illatba fojtották
Az értelmet, az ablakon beszökő
Szellő felajzotta őket, olajuktól
A kinyújtózó gyertyalángok
Füstje felszökött a laquaeirára,
Szétzilálva a mennyezet mozaikjait.
Réz-táplálta, hatalmas tengeri fa
lángolt zöld-narancs színben, színes kő-keretben,
És a szomorú fényben karcolt delfin úszott.
A régi kandalló felett, akár ablak, ott volt
Az erdei jelenet, Philoméla átváltozása, aki
Barbár király gyilkos kénye elől menekült,
A csalogány mégis betölti a pusztaságot, sebezhetetlen hangjával,
És hiába üldözi még a világ, ő csak
A mocskos fülekbe cserreg.
És az idő más elhervadt töredékei
Is a falra írattak; mereven bámuló,
Elnyújtózó formák csendesítették el a termet.
A lépcsőn csoszogó lépések hangja.
A tűz-fény alatt, a kefe alatt
Haja láng-pontokban terült szét
És beleégett a szavakba, majd vadságban elcsendesült.
„Ma este rosszak az idegeim. Igen, rosszak. Maradj velem.
Beszélj hozzám. Miért nem beszélsz soha? Beszélj.
Min jár az eszed? Mire gondolsz? Mire?
Sosem tudom, mire gondolsz. Gondolkodj csak.”
Azt hiszem, patkány-sikátorban járunk
Ahol a holtak elveszítették csontjaikat.
Mi ez a zaj?
A szél motoz az ajtó alatt.
Megint mi ez a zaj? Mit művel a szél?
Semmi, semmi, megint.
Nem
Tudsz semmit? Nem látsz semmit Nem
emlékszel
semmire?
Semmire?
Emlékszem
Azok gyöngyök a szeme helyén.
Élsz még, vagy már nem? Semmi nincs a fejedben?
Ó Ó Ó Ó Ó Ó Shakespeare-i Rongy –
Olyan elegáns
Olyan intelligens
Mit tegyek most? Mit tegyek most?
Kirohanok így, ahogy vagyok és sétálok
Az utcán, így, kiengedett hajjal. Mit csinálunk holnap?
Mit csinálunk valaha is?
Tízkor a melegvíz.
És ha esik, zárt kocsi négykor.
És játszunk egy parti sakkot,
És meztelen szemünket nyomogatva várjuk, hogy kopogtassanak az ajtón.
Mikor Lili férje leszerelt, mondtam –
Nem akadékoskodtam, megmondtam egyenesen,
SIESSENEK, KÉREM, ITT AZ IDŐ!
Most Albert visszajött, szedd össze magad egy kicsit.
Tudni akarja majd, mi lett a pénzzel, amit ő adott neked
a műfogsorodra. Megtette, ott voltam.
Húzasd ki az összes fogadat, Lili, és készíttess újat,
Mondtam, esküszöm, már rád nézni sem bírok.
És már nem bírom, mondtam, gondolj csak szegény Albertra,
Négy évet szolgált a hadseregben, szórakozni akar végre,
És ha nem vagy rá kész, majd más is megteszi, mondtam.
Így megy ez, mondta. Valami olyasmi, mondtam.
Tudni fogom, kinek mondjak köszönetet érte, mondta, majd
őszinte tekintettel rám nézett.
SIESSENEK, KÉREM, ITT AZ IDŐ!
Ha neked nem tetszik, hagyd az egészet, mondtam.
Majd más elintézi, ha te nem tudod.
De ha Albert kiiktat, nem mondhatod, hogy nem szóltam.
Szégyellned kellene magad, mondtam, hogy olyan ódivatú vagy.
(Hiszen Lili még csak harmincegy éves.)
Nem tudok vele mit csinálni, mondta szomorúan.
A gyógyszerek miatt van, hogy megelőzzem a dolgot, mondta.
(Már öt volt neki, és majdnem meghalt az ifjú George miatt.)
A gyógyszerész azt mondta, minden rendben lesz, de soha
nem voltam ugyanaz.
Te komplett őrült vagy, mondtam.
Nos, ha Albert nem hagy békén, ugyanez lesz, mondtam,
Minek mentél férjhez, ha nem akarsz gyerekeket?
SIESSENEK, KÉREM, ITT AZ IDŐ!
Nos, azon a vasárnapon Albert hazatért, forró sonkát ebédeltek,
Meghívtak engem is, hogy érezzem a forróság szépségét –
SIESSENEK, KÉREM, ITT AZ IDŐ!
SIESSENEK, KÉREM, ITT AZ IDŐ!
Jó éjt, Bill. Jó éjt, Lou. Jó éjt, May.
Jó éjt.
Lá-lá. Jó éjt. Jó éjt.
Jó éjt, hölgyek, jó éjt, drága hölgyek, jó
éjt, jó éjt.
III. Tűz-prédikáció
A folyó sátra összetört: az utolsó lomb-ujjak
Markolnak a nedves partba. A szél
Átkel a barna tájon, nem hallja senki. A nimfák elmentek.
Drága Temze, folyj csak finoman, míg dalom végére érek.
A folyó nem sodor üres üvegeket, szendvicsfóliákat,
Selyem zsebkendőket, kartondobozokat, cigarettacsikkeket
Vagy a nyáréjek más szemtanúit. A nimfák elmentek.
És barátaik, a városatyák léhűtő örökösei
is elmentek, címet sem hagyva maguk után.
Leman vizeinél álltam és zokogtam…
Drága Temze, folyj csak finoman, míg dalom végére érek,
Drága Temze, folyj csak, míg halkan és hosszan beszélek.
Ám hátam mögött hallom a hideg fuvallatot
Csont-csörgés hangja ez, ami fültől fülig hatol.
Patkány kúszott át halkan a növényeken,
Végigvonszolva nyirkos hasát a parton,
Míg én az unott csatornában horgásztam
Egy téli estén, a gázvezeték mentén
Tűnődtem bátyám, a király hajótörésén
És előtte királyi apám halálán.
Fehér testek meztelenül az alacsony, dohos parton,
És csontok, szétszórva egy száraz barlangban,
Évről évre csak patkánylábak bolygatják őket,
Ám hátam mögül időről időre
Hallom kürtök és motorok hangját, amik a tavasszal
Sweeny-t Mrs. Porternek végre elhozzák majd.
Ó, a hold ráragyogott Mrs. Porterre
És a lányára
Lábukat mossák a szódavízben
Et, O ces voix d’enfants, chantant dans la couple!
Tit tit tit
Tsh tsh tsh tsh tsh tsh
Micsoda bárdolatlan kényszer.
Tereu
Valótlan Város
A téli hold kék köde alatt
Euginidész úr, a szirmai kereskedő,
Borotválatlanul, zsebe mazsolával teli
C.i.f. London: iratai láttán,
Tört francia akcentussal
Meghívott mulatságára a Cannon Street Hotelbe,
Majd a hétvégére Metropole-ba
Azon a bíbor órán, mikor a szemek és a hát
Felemelkednek az íróasztalról, mikor az emberi motor várakozik,
Akár egy járó motorral várakozó taxi,
Én, Theiresziász, bár vak vagyok és két élet között hányódom
Ráncos, asszonyi mellű vénemberként, látok
E bíbor órán, az esti órán, amely hazafelé
Sodorja a tengerészt a vizekről,
A gépírónő otthon van teaidőben, reggeliző-asztalát leszedi,
Begyújtja a kályhát, konzerveket nyit.
Ablakában ott lógnak a száradó kombinék,
A nap utolsó sugarai rájuk vetülnek,
És a díványon (ami éjszaka ágy),
Harisnyák, papucsok, blúzok hevernek.
Én, Theiresziász, ráncos mellű vénember
Láttam az egész jelenetet, és a többit elmeséltem –
Én is vártam, én is vártam a vendéget.
És érkezik is az a pattanásos fiatalember,
Egy ingatlanügynök segédje, merész ábrázatával,
Gőgje úgy áll rajta, akár a keménykalap
Egy Bradfordi milliomos fején.
Úgy sejti, most megfelelő az idő,
Az étkezés véget ért, az asszony fáradt,
Lelkesen ér a nőhöz, és bár az asszony
El nem löki, nem is kívánja még.
Végül izgatottan támadásba lendül,
Felfedező kezének útját semmi sem állja,
Nem is követel választ a hiúsága,
Hiába közönyös üdvözletet vív csupán ki.
(És én, Theiresziász, mindent előre elszenvedtem,
Ami azon az ágyon vagy díványon megtörtént,
Én, aki ott ültem Théba falai alatt
És megjártam a holtak földjének legalsó bugyrait.)
Megcsókolja, utoljára, győzedelmesen,
Majd útra kel, a kivilágítatlan lépcsőházon át.
Megfordul és egy pillanatra a tükörbe néz,
A nő már alig emlékszik, mi is történt,
Eszén egy kába fél-gondolat iramlik át,
„Nos hát, itt a vége, örülök, hogy véget ért.”
Mikor egy bájos nő a mámort járja meg,
Majd magányosan járkál szobájában,
Kezével automatikusan végigsimít haján,
És a történteket egy gramofon őrzi meg.
„És felém kúszott e zene a vizeken át,
Végig a Strand-en, fel a Queen Victoria Street-re.
Ó, Város, város, néha hallom
Egy borozó mellett, a Lower Thames Street-en
Egy mandolin örömteli pengését odabentről,
Ahol halászok mulatják az időt délben: ott, ahol
Magnus Vértanú falai
Ragyogó és megamagyarázhatatlan, fehér-arany jón fényt ontanak.
Olajat és kátrányt
Izzad a folyó
A bárkák ringanak
A forduló dagállyal
Vörös vitorlák
Tartanak
Védett helyre a súlyos árbocokon.
A bárkák fahasábokat
Sodornak lefelé
Greenwich irányába
A Kutyák Szigete mentén
Vejlala leja
Vallalal lejlala
Elizabeth és Leicester
Itt eveztek el
A csónak tatja
Arany-kagylót formált
Vörös és arany
Tajtékok
Mosták mindkét partot
Délnyugati szél
Vitte a folyón
Harangszó
Fehér tornyok
Vejlala leja
Vallalal lejlala
„Villamosok és porlepte fák,
Szülőföldem Highbury. Richmond és Kew
Rontottak meg. Richmondnál felemeltem
A térdem egy keskeny kenu aljzatán.”
„Lábam Moorgate-ben, szívem pedig
A lábam alatt. Az esemény után
A férfi sírt. Új kezdetet ígért, és én
Nem szóltam semmit. Kit érdekel?
„Margate homokján
Csupán a semmit
Kapcsolhatom a semmivel.
Koszos kezek töredezett körmei.
Népem, alázatos népem, akik nem várnak
Semmit.
la la
Majd Carthage-be érkeztem
Égve égve égve égve
Ó, Uram, hát kirántasz engem
Ó, Uram kirántasz
égve
IV. A vízbefulladás
Phlébász, a fönícaiai hetek óta halott,
Elfelejtette a sirályok sikolyát, a tenger
Hullámait, a nyereséget és a veszteséget egyaránt.
Tenger alatti áramlat
Találta meg suttogva csontjait. Ahogy felállt és elbukott,
Végigjárta aggkora és ifjúsága szintjeit,
Majd elérte az örvénylő medret.
Idegen vagy zsidó,
Te, aki forgatod a kereket és a széllel szemben nézel,
Gondolj Phlébászra, aki egykoron magas és jóképű,
akár csak te magad.
V. Amit a mennydörgés elbeszélt
Az izzadt arcokon megvillanó fáklyafény után
A kertekre szálló fagyos csend után
A kő-vidékek haláltusája után
A kiáltozás és a sírás
A nyári mennydörgés
Börtöne, palotája és visszaverődése után
A távoli hegyek felett
Ő, aki élt, most már halott
Mi, akik éltünk, most haldoklunk
Mind Türelmetlenül.
Itt többé nincs víz, csupán a szikla
Szikla, semmi víz a porlepte úton
Az út fent kanyarog a hegyek között
A víz nélküli, sziklás hegyek között
Ha volna víz, megállnánk inni
Ám a sziklák között nem lehet inni vagy merengni
Száraz a verejték, homokban botorkál a láb
Ha csak volna egy kis víz a szikla közt
Halott hegy-száj rothadó fogakkal, köpni képtelen
Itt nem lehet megállni, lefeküdni vagy leülni
E hegyek között még a csend sem létezik
Csak Száraz, meddő, esőtlen mennydörgés
E hegyek között még a magány sem létezik
Csak komor, vörös arcok bámulnak és morognak
A vályogházak ajtói mögül
Ha volna víz
És nem szikla
Ha volna szikla
Volna víz is
És víz
Tavasz
Egy medence a sziklák között
Ha csupán a víz hangja volna
Nem a kabócáké
És ne a száraz fű dalolna
De a víz a sziklák felett
Ahol a remeterigó énekel a fenyőfán
Csip-csöpp csipp-csöpp csipp-csöpp
De víz nincs sehol
Ki az a harmadik, aki mindig melletted jár?
Mikor számolok, csak te és én vagyunk
De mikor felfelé nézek a fehér úton
Mindig ott sétál valaki más is melletted
Ott suhan, rajta csuklya és barna köpeny,
Nem tudom, nő vagy férfi lehet-e
– De ki az a harmadik, aki ott melletted sétál?
Mi ez a hang ott fenn a légben
Anyai siralom suttogása
Kik ezek a csuklyás, mozgolódó hordák
A végtelen síkságok felett, a töredezett földön
Tántorogva, csupán egy lapos horizont tartja őket itt
Milyen város az ott a felhők felett
Amely megtöri, újraformálja, felhasítja a bíbor leget
Alázuhanó tornyok
Jeruzsálem Athén Alexandria
Bécs London
Valótlan
Egy asszony kiengedte hosszú, fekete haját
És suttogás-zenét játszott e húrokon
A bíbor fényen gyermekarcú denevérek szálltak át
Fütyülve, dobolva saját szárnyukon
És fejjel lefelé kúsztak, végig egy megfeketedett falon
A légből alá felfordított tornyok lógtak
És felsejlő hangok zengtek, jelezve az órákat
Az üres ciszternákból és kiszáradt kutakból pedig
hangok dala szállt felfelé
A hegyek közötti elfeledett barlangban
A sápadt holdfényben, a fű énekel
A repedt sírhantok felett, a kápolna körül
Van ott egy üres kápolna, már csak a szél otthona.
Ablaka nincs, ajtaja már kileng,
A száraz csontok nem ártanak már senkinek.
Csupán egy kakas a tetőfán
Kukurikú kukurikú
A villámok közepette. Majd esőt hozó
Nyirkos vihar
A Gangán levonult a dagály, a petyhüdt
Lombok esőre vártak, míg a fekete fellegek
A távolban gyülekeztek, Himavant felett.
A dzsungel meglapult, elmerült a csendben.
Majd megszólalt a mennydörgés
DA
Datta: mit adtunk át?
Barátom, vér tépázza szívemet
Egy nyugodt pillanat merészsége
Amit egy kornyi bölcsesség helyre nem állít
Ennél, csak ennél, itt léteztünk
Ezt nem meséli el rólunk a halotti beszéd
Sem a sírfelirat a jólelkű pók hálója alatt
Vagy a végakarat, amit sovány ügyvéd tár majd fel
Üres szobánkban
DA
Dajadhvam: Hallottam, amint a kulcs
Elfordult a zárban, majd még egyszer
A kulcsra gondolunk, mindenki a saját börtönében
Gondol a kulcsra, és teremti meg a börtönt
Mindenki éjjelente, míg éteri hangok egy pillanatra
Felélesztik a törött Coriolianus-ágat
DA
Damjata: A csónak boldogan
Válaszolt, a vitorlával és evezővel mesterként bánó kéznek
A tenger nyugodt volt, szíved is boldogan válaszolt volna,
Ha hívják, boldogan engedelmeskedve
Az irányító kezeknek
A parton ülve
Horgásztam, mögöttem a kietlen síkság
Legalább a saját birtokomat rendbe szedjem?
A London Bridge leomlik leomlik leomlik
Poi s’accose nel foco che gli affana
Quando fiam uti chelidon – Ó fecske fecske
Le Prince d’Aquitaine á la tour abolie
A saját romjaim sáncoltam el ezzel a törmelékkel
Hát jó vagyok én neked. Hyeronimo megint megtébolyodott.
Datta. Dajadhvam. Dajmata.
Santih santih santih
Kántás Balázs fordítása
Nehéz belekezdeni. Nehezen gyűlnek a szavak, pedig olyan régóta készülök már arra, hogy elmondjam, nem bírom tovább. Most, ahogy ezt írom, esik az eső. Hallom, ahogy halkan szitál, érzem a szagát, az eső-szagot, ahogy beáramlik a szobába, a nyitott ablakon át. Ugyanígy esett, amikor először találkoztunk. Emlékszel? Nálad volt esernyő, nálam nem. Meg is lepődtél kicsit, amikor mondtam, hogy soha nem hordok magamnál. Bebújtam a tiéd alá, úgy sétáltunk végig a Duna-parton. Én már ott, akkor tudtam, hogy mindig is jobban foglak szeretni, mint te engem, hogy én leszek az, akit felőröl majd ez a kapcsolat. Az ember valahogy megérzi ezt. És az érzés egyre jobban befészkeli magát a bőre alá, mint egy viszkető seb, ami soha nem gyógyul be. 42 éves voltam, amikor találkoztunk. Ahogy te is. Csak ez a 42 év, ez nagyon más egy nőnél, mint egy férfinál. A finisben voltam, ahogy mondani szokás. Egy szingli nő negyven fölött, ugyan mit várhat? Bár titkon reménykedtem, mégis nagyon meglepődtem, amikor azt mondtad, szeretnél újra látni. Hiszen annyi csinos, fiatal nő van, és te nagyon akartál gyereket. Akkor még nem tudtad, milyen borzalmas titkot hordozok magamban, de csak idő kérdése volt, hogy szembesülj vele. Tetszett, hogy udvarolsz, hogy lesed minden gondolatomat, hiszen mindig erre vágytam, csak valahogy úgy alakult, hogy eddig nem kaptam meg. Úgy terveztem, hogy nem fedem fel a titkomat addig, amíg nem leszek testestől-lelkestől a tiéd. Amíg nem gabalyodunk egymásba úgy, hogy már ne tudj, ne akarj tőlem szabadulni. És a hazudozás, az alakoskodás, ami a hosszú évek alatt már a részemmé vált, tökéletesen elfedte az igazságot. Egy ideig. Mert tudtam, hogy előbb-utóbb úgyis kiderül a bűnöm. Csak még egy kis időt akartam. Egy kevés időt tisztán, magunknak. Aztán, egyik este nagyon vártalak. Már együtt éltünk. Olyan gyorsan történt minden. Vajon boldog lehetek végre? Kérdeztem magamtól. Talán igen. Talán most. Talán vele. Sokat dolgoztál. Mindig. Ezt is szerettem benned. Soha nem tudtam felnézni olyan férfira, akinek nem fontos a munkája. Hát, neked fontos volt. És minden jól alakult. Elérted, amit akartál. Csak engem nem vettél észre. Valahogy ott felejtettél a kanapén, a befejezetlen mondatokkal, a félbe maradt beszélgetésekkel. Aznap este nem bírtam már tovább. Hiába hívtalak, nem vetted fel. És akkor odamentem a bárszekrényhez…
Amikor hazaértél, már öntudatlan voltam. Ezt onnan tudom, hogy így mesélted el. Mindent megittam, amit csak találtam. Kórház, gyomormosás. Vádló pillantások. Csönd. Vágni való, vastag, mindent beborító csönd. Csak az én fejemben zakatolt egy kitörni készülő üvöltés. De visszafogtam. Akkor még vissza akartam fogni. Mióta? Miért? Milyen gyakran? Mennyit? Ömlöttek rám a kérdéseid. Menekülésképp a párnába fúrtam a fejem. Így nem lehet, ez így nem mehet tovább, téged kezelni kell, mondtad. Könyörögtem, hogy adj esélyt. Csak ritkán iszom. Csak ritkán veszítem el a kontrollt. Megpróbálok magam kijönni ebből, ha segítesz. Csak legyél velem. Értsd meg a lelkem. Ne hagyj annyit egyedül. Megígérted. Megígérted, hogy mellettem leszel. A barátaidnak nem szóltunk, és az esküvőn sem volt semmi gond. Jól játszottam a szerepemet. És talán el is hittem, hogy soha többé, mert melletted nem lesz szükségem rá. Mióta? Fiatal lánykorom óta. Miért? Hát, a szokásos történet. Nehéz gyerekkor, nagyon szigorú anya, aki egyedül nevelt fel, mert apám a születésem után nem sokkal lelépett. Nem tudtam anyámnak megfelelni. Soha, semmiben. Ezért? Kérdezted. Igen, ezért. És a rosszul sikerült kapcsolataim miatt. Legyél erősebb, mondtad. Vannak ennél sokkal nagyobb tragédiák is. Vannak. Elhatároztam, hogy megpróbálom. Miattad, érted megpróbálom. Csak egy kicsit legyél többet velem… A nászutunk csodaszép volt. Alig hittem, hogy ez velem történik. A felesége lettem egy olyan férfinak, aki mindenért maga küzdött meg. Aki erős, határozott, mégis finom lelkű, és nagyvonalú. És engem akar. Beszéltünk gyerekről is. Tudtam, hogy te nagyon szeretnél. Hát, akkor én is. Bár féltem kicsit attól, mi lesz, ha nem leszek elég jó anya, de te megnyugtattál. Hiszen annyi érzés van benned, mondtad. Hazaértünk a nászútról, és téged megint nagyon lekötött a munkád. Én is dolgoztam, de nekem a munka soha nem jelentett többet szükséges rossznál. Dolgoztam, mert el kellett tartanom magam. Mondtad ugyan, hogy már nem lenne muszáj, de nem akartam, hogy te tarts el. A függetlenségemnek ezt a kis darabját még meg akartam őrizni magamnak, legalább addig, amíg nem esem teherbe. Próbálkoztunk. Hónapok teltek el, de nem történt semmi. Féltem, hogy az alkohol talán maradandó károkat okozott bennem. Féltem az egyre szemrehányóbbá váló tekintetedtől. Hát még ezt sem tudod megadni nekem?… Soha nem mondtad, csak éreztetted. És mindig későn értél haza. Szívem, dolgozom. Tudod, hogy azt akarom, hogy mindenünk meglegyen. Próbáltam megértő lenni. Az üres óráimban azzal a néhány barátnőmmel találkoztam, akik tudtak a bennem élő démonról. Orvoshoz menni nem akartam. Gyáva voltam, vagy csak azt hittem, hogy érted el tudom kerülni a poklot. Aztán külföldre mentél, munka-ügyben. Nem vittél magaddal. Azt mondtad, unnám az egészet. De én azt hiszem, hogy már nem akartál szembenézni velem. Az első este a fürdőszobában, a tükörben nézegettem magam. Mindig nagyon erősen sminkeltem, hogy eltakarjam azokat a nyomokat, amikről tudtam, hogy már visszafordíthatatlanok. Egy ideig még elrejthetem őket, gondoltam. Egy ideig. Féltékeny voltam. Nem tudtam, mit csinálsz, kivel, kikkel vagy. Úgy éreztem, megőrülök, ha nem beszélhetek veled. Felhívtalak. Soha nem szeretted, ha munka közben zavarlak, és én megjegyeztem ezt, de akkor már nem bírtam tovább. Társasággal voltál, munkavacsorán. Csak férfihangokat hallottam. Megnyugodhattam volna, de képtelen voltam. Sírtam, üvöltöttem, hogy gyere haza. A vonal másik végén néma csend. Aztán még nagyobb csend. Kinyomtad. Akkor éreztem először igazán, hogy veled kapcsolatban végleg megszakadt bennem valami. Elhajítottam a telefonomat. Ripityára tört. A bárszekrényhez mentem, megint, bár emlékeztem, hogy nincs benne semmi, mert mindent kiöntöttél az után az este után. Lerohantam a közeli kis boltba. Egy üveg vodka, egy martini, vörösbor. Egymás után ittam mindegyikből… Filmszakadás. Csak arra emlékszem, hogy felemelsz, és a nevemen szólítasz. Nem ittam meg mindent, ahogy később elmondtad, az borított fel, hogy kevertem az italokat. Ezúttal nem volt szükség gyomormosásra. Több mint fél napig aludtam. Néha pár percre kinyitottam a szemem, és láttam, hogy ott ülsz az ágy szélén, és az arcod a tenyeredbe temeted. Fájt, hogy így látlak, ilyen szomorúnak, de azt is éreztem, jó, hogy itt vagy velem. Mégis dübörgött bennem egy kérdés. Ezt kell tennem, hogy haza gyere, hogy törődj velem? Most már a barátaid is tudták. Nem lehetett előlük eltitkolni. Páran közülük, akik üzlettársaid is voltak, hallották, amikor őrjöngtem a telefonban. Istenem, miket gondolhattak rólam?… Egyszínű, fáradt napok, hetek jöttek. Már nem is szeretkeztünk. Többé nem engedtél közel magadhoz. Csendben, befelé sírtam. Hogyan tudnám elérni, hogy újra szeress? Hogy újra az enyém legyél? Megint mindent megígértem. És te hittél nekem, bár a szemeidből már eltűnt az a kisfiús csillogás, amibe beleszerettem. Egymás mellett éltünk. Nem hagytál el. Ilyesmiről nem is esett szó. Örülhettem volna ennek, de nem tudtam. Nem tudtam úgy, hogy bezártad előttem a lelked. Ha társaságba mentünk, mindig nagyon figyeltél rá, hogy senki ne igyon alkoholt, nehogy elgyengüljek. Megaláztál ezzel, bár nem szándékosan. Azt mondtad, elhiszed, hogy meg tudok változni, hogy le tudok állni, de éreztem, hogy ezek csak szavak. Egy ideje már elengedtél engem. És csak kötelességből voltál velem. Amikor megértettem ezt, egy vacsorán, a barátaiddal, felálltam, és szóltam, hogy kimegyek a mosdóba. De nem oda mentem, hanem hátra, a bárpulthoz. Nem láthattál, ahhoz túl messze voltam. Egymás után rendeltem az italokat. Vodkával kezdtem, aztán martini, és pezsgő. A pezsgőtől mindig állattá váltam. Ezt te akkor még nem tudtad. De, gondoltam, majd most megtudod. Fél óra telhetett el, és már részeg voltam. A gyilkos szer gyorsan hatott. Fájt az is, hogy nem indultál el keresni, hát elindultam én visszafelé, és akkor megláttam, ahogy szembejössz velem. A nézésedben minden benne volt. Éreztem, hogy most, ezen az estén végleg elveszítelek. Hát akkor hadd szóljon, gondoltam. Hát akkor legyen olyan a műsor, hogy amíg csak él, emlékezzen rá. Most megfizetek mindenért. A ridegségért, a bántó, szemrehányó tekintetekért, a magányos estékért. Ordítottam, törtem, zúztam. Úgy kellett lefogni. A bennem élő állat olyan erővel szakadt ki belőlem, hogy azt hittem, ott lesz végem, nyomban. Kivittél az étteremből. Taxival mentünk haza. Furcsa mód, nem voltam rosszul. Csak fásultnak, fáradtnak éreztem magam. Mikor hazaértünk, az az őrült ötletem támadt, hogy szeretkezem veled. De úgy löktél el magadtól, mint egy rongyot. Mit is gondoltam? Másnap reggel megmondtad, hogy nem bírod tovább. Megmondtad, hogy elhagysz. Tisztán hallottam a szavakat, azokat a kemény, érdes szavakat. Tudtam, hogy bármit teszek, nem állíthatlak meg. Igazából már régen eldöntötted, csak eddig nem volt bátorságod elmondani. Kértem, hogy ne legyél ott, amikor összepakolok, és hazamegyek a saját lakásomba. Ahogy rakosgattam a ruháimat a táskákba, nem éreztem semmit. Akkor, azon az estén, ott, az étteremben végleg elveszítettem a lelkemet. Ha maradt is belőle valami, az már nem elég ahhoz, hogy újra felépítsem az életem. Hazamentem, az üres lakásba. Ami az után jött, már csak vegetálás volt. Hamarosan megkaptam a papírokat az ügyvédedtől, hogy válni akarsz. Nevettem, amikor elolvastam őket. Beleegyeztem mindenbe. A tárgyaláson egyszer sem néztél rám. Amikor utána odamentem hozzád, mondtál valamit. Azt mondtad, sajnálom. Sajnálom ezt az egészet. Ez volt az utolsó csepp. Nekem onnan már nem volt tovább…
Nem tudom, miért írtam le mindezt neked, hiszen együtt éltük át az egészet. Talán, mert így könnyebb nekem. Bár, most már ez sem számít. De azt akarom, hogy tudd, nagyon szerettelek. Nem jól szerettelek, ha lehet valakit egyáltalán jól szeretni, de akartam, nagyon akartam, hogy sikerüljön veled. Mégsem voltam elég erős. Ezért is választom ezt az utat. Nem bírom tovább. Nem bírtam volna veled sem, de nem bírom nélküled sem. Amikor ezt olvasod, én már nem leszek (Istenem, milyen hülyén hangzik ez, mint valami idióta filmben). Tudom, hogy ezzel életed végéig tartó gyötrődést okozok neked, de kérlek, hidd el, értsd meg, hogy nem ez volt a célom.
Sajnálom. Sajnálom ezt az egészet…
Klára
Nem kell félnetek, jó lesz! – mondták azok az ismerőseink, akik az évek során már nem egy nyári alkotótáborban megfordultak. Szükség is volt a biztatásra, mert személy szerint én tizenkét éves korom óta nem vettem részt hasonló nyári programon (már amennyiben a Közlekedésrendészet által szervezett KRESZ-tábor bármennyire is értelmezhető hasonlóként). Tehát július 18−21-ig a Győr-Moson-Sopron megyei Véneken az Aranykert Tábor és Fürdőtó adott otthont immáron az ötödik (számunkra pedig az első) Véneki Irodalmi Tábornak, melynek hívószavai a kultusz−kánon−kiadás fogalmak köré csoportosultak. Vízpart, az éppen csak elvonuló áradás és az utána maradt rengeteg szúnyog, a Duna túlpartján Szlovákia fái, a művház udvarából nyíló földút, amely a helyszínt jelentő jurta alakú házhoz vezet, és a falu egyetlen boltjában az intés: szombaton csak reggel fél kilencig (!) lesznek nyitva, mert az egész család esküvőre megy… Így érkeztünk meg a csütörtök délelőtti hőségben a tábor nyitányának számító első közös ebédre.
…Az ember önző és én igenis féltem. Féltem a szúnyogoktól, amikre allergiás vagyok, féltem a jurtától, amiben aludnom kellett, féltem a kritikáimtól, amiket fel kellett olvasnom a munkacsoportban, féltem, hogy mindig foglalt lesz a zuhanyzó, féltem, hogy nem fog ízleni az ebéd és féltem, hogy nem vittem elég cigarettát. Mindenre gondoltam, leginkább magamra. Amikor viszont csütörtök délelőtt megérkeztünk a táborba, láttam, hogy a jurta szobái hűvösek, a kritikáim még a táskámban lapultak, láttam, hogy a zuhanyzó fel lett újítva, hogy az ebéd finom lesz, és, hogy vittem elég cigarettát. A szúnyogok sem voltak még sehol, a táborlakók viszont már majdnem mind megérkeztek. Akkor elkezdtem rájuk gondolni…
![[Véneki hangulat]](https://i1.wp.com/ujnautilus.info/wp-content/uploads/2013/08/1.jpg "[Véneki hangulat]")
Az első közös étkezés még nem annyira az ismerkedésről szólt, hiszen délután máris elkezdődött a csoportok munkája (bár igaz, hogy azért az első alkalom a csoportoknak is az összeszokásról szólt). A próza munkacsoport volt a legnépszerűbb: a Kiss Laci vezette csoport közel 10 tagot számlált, köztük már rutinos prózaírókat, de olyanok is akadtak, akik most mutatták meg először a nagyérdeműnek, hogy milyen írói ambíció is rejtőzik bennük. A lírával foglalkozókat Bende Tamás vezette, ők egyébként a verseik csiszolgatásán túl Zalán Tibor munkásságáról és az amerikai költészetről is szakszerű okítást kaptak, hála a tábor egyik főszervezőjének Mechiat Zinának, és a jelen lévő oktatóknak, Szalai Zsoltnak és Sütő Csaba Andrásnak. Drámajátékkal Horváth Veronika vezetésével csupán hárman foglalkoztak, azonban ez a mennyiség nem ment a minőség rovására. Mi a kritika munkacsoportban Vincze Ferenc vezetésével beszéltük meg az előre elkészített kritikáinkat. Az idei Könyvhétre megjelent kötetek közül Erdős Virág, Potozky László, Jónás Tamás, Schein Gábor és Grendel Lajos könyveiről, ezen kívül pedig két képregényről írtuk le olykor csípős véleményünket.
…Nem mindegyik csoportnak kellett összeszoknia. Egy már össze volt. Egynek, a miénknek, nyitnia kellett. Az ELTE összeköt minket, nem mindig selyemzsinórral, nem mindig láthatatlanul, nem mindig hagy esélyt, hogy máshogy legyen. Az első próbát el is buktuk. Mindannyian, csoportként. A többivel birkóztunk. Nem mindig meg, inkább el. Ha lenne a magyarban olyan folyamatos múlt idő, amelyik hatással van a jelenre, azt használnám. Mert hatással van. Olyan hatással, amelyik jövőre, hiszem, hogy érződni fog, amelyiknek következménye lesz…
![[Hagyományos aláírások a tábor végén]](https://i1.wp.com/ujnautilus.info/wp-content/uploads/2013/08/2.jpg "[Hagyományos aláírások a tábor végén]")
A plakáton és beszámolónk bevezetőjében is beharangozott kultusz−kánon−kiadás fogalomkör a délután 4-kor kezdődő előadásokban bontakozott ki igazán. Kelemen Pál, Tamás Ábel és Vaderna Gábor három különböző nézőpontból, hol Horatiust, hol Foucault-t, hol pedig a popkultúra alkotásait (a George Eliot regényét feldolgozó Middle March című sorozatot és a Joseph Cedar által rendezett Footnote című filmet) segítségül hívva tartott érdekfeszítő, és ami talán fontosabb: rendkívül (ön)reflexív előadásokat. A professzionalizmuson túl az is látszott, hogy nem először csináljak ezt így együtt. Az általunk már az ELTÉ-n részleteiben hallott gondolatmeneteket sikerült új kontextusba ágyazni és a hallgatósághoz közelebb hozni (akiknek nagy része szépírói tevékenységén keresztül áll kapcsolatban az említett fogalmakkal és magával a filológiával is). Az előadások sikerét jelzi, hogy a hallgatóság kedvét a kényelmetlen padok sem szegték, és hogy csak páran akadtak, akik az utolsó napra feladták: a Footnote vicces jeleneteit és a hozzá fűződő kommentárokat egy Véneken házat vett öregúr társaságára és a falu egyetlen kiskocsmájában elfogyasztott fröccsökre cserélték.
…Mi történik akkor, ha fogunk valami nagyon sajátosat az ELTE erődszerű falai közül, ahonnan mindig csak lefelé lehet beszélni, és kitesszük a napfényre? Van esélye, hogy felolvadjon, hogy beleolvadjon az életbe, hogy közel kerüljön, hogy elvegyüljön? Én is ott ültem azokon a padokon, nem azért, mert nem ismertem még ezt a valamit. Ismertem. Nem is azért, mert így még nem hallottam. Hallottam, vagy hallani fogom, talán mindegy. Ott ültem, mert kíváncsi voltam, mi történik vele a valódi életben, hús-vér emberek között, a cigarettafüstben. Ugyanezt a kérdést az előadások is feltették. Megválaszolni, talán mindannyiunk szerencséjére, nem pontosan sikerült…
![[Middle March]](https://i2.wp.com/ujnautilus.info/wp-content/uploads/2013/08/3.jpg "[Middle March]")
Ami a valódi összecsiszolódást jelentette, az csak a napi előadások végeztével, a vacsora elfogyasztása után tartott felolvasásokkal és az ezek alatt felhangzó sörös dobozok szisszenésével, illetve boros dugók pukkanásával kezdődött meg. Be kell valljam, kicsit féltem a felolvasásoktól, látva a Véneken összegyűlt csapat sokszínűségét, de a félelmeim alaptalanok voltak: minden elhangzó szövegben volt valami egyedi, ami miatt megérdemelte a tapsot. Persze voltak kedvenceim, de összességében mindenki meglepően jól teljesített. A hajnalig tartó iszogatások és beszélgetések új barátságok kötéséhez és régiek elmélyítéséhez vezettek, így amikor az utolsó napon a munkacsoportok beszámoltak a táborban végzett tevékenységükről, szinte mindenki szavaiból kicsengett egy pici szomorúság, melyet az okozott, hogy hamarosan mindenki visszatér abba a világba, ahonnét kicsit sikerült kiszakadnia. A tábor fináléját a művházban bemutatott drámajáték jelentette, amelyben Weöres Sándor-szövegeket értelmeztek újra a Horváth Veronika keze alatt munkálkodók. Külön meglepetéssel készült a tábor egyik kiötlője, Sütő Csaba András, aki Kiss Viktóriával egy átütőre sikeredett performansszal felejtette el velünk, hogy hol is és hogyan is vagyunk egy faluház nagytermében.
…Anyám azt mondta, hogy figyeljek nagyon. Nem értettem. Miért ne magamra vigyázzak? Miért ne okos, ügyes legyek? Mire figyeljek olyan nagyon? Első este, a felolvasások alkalmával értettem csak meg, hogy nincs esélyem mást tenni. Valami történt és rájöttem, hogy szeretnék én is ott, kint, a közönség előtt állni, ülni, sétálni és közben építeni. Valamit. Másokban. A kritika nem épít, hacsaknem magát. A kritika rombol. Ellenáll. Hálás vagyok a munkacsoportoknak azért, hogy minden este, ha csak egy-két órára is, de elfelejthettem, hogy kritikus vagyok. Nem kellett rombolnom, nem kellett hibákat keresnem, nem kellett rá emlékeznem, újra elővehettem azt a rettegett szót, hogy ”tetszik”, mert azokon az estéken kritikusként nem volt ott helyem. Nem is akartam, hogy legyen…
![[Esti felolvasás]](https://i0.wp.com/ujnautilus.info/wp-content/uploads/2013/08/5.jpg "[Esti felolvasás]")
A műhelymunka során olyan belátásokkal lettünk gazdagabbak, melyek, bár okoztak pár szomorú pillanatot, hosszú távon, hiszem, hogy a fejlődésünket szolgálják. Ez alatt a három nap alatt küzdenünk kellett a hőséggel, a megszámlálhatatlan szúnyoggal és a kényelmetlen padokkal, de ezért maradéktalanul kárpótoltak az érdekfeszítő előadások, a remek felolvasások, az átbeszélgetett éjszakák és a keserédes ráébredések önmagunkra. Valami történt és a prekoncepcióim észrevétlenül vesztek a napokba. Az élmény maradt, és az érzés is, miszerint bár a három nap alatt összesen csak hat órát aludtam; még maradnék. És bár vasárnap délben utolsóként hagytuk el az Aranykert Tábort, abban biztos vagyok, hogy akik ott voltunk, jövőre egy percig sem fogunk gondolkodni, amikor azt kérdezik tőlünk: − Ugye megint megyünk Vénekre? Mert hát persze, hogy megyünk!
…Azt hiszem valóban küzdöttünk. Mindannyian mással. Véneken én a saját korlátaimmal, talán voltak, akik az enyéimmel. Most, amikor ezt a beszámolót írtam, azzal küszködtem, hogy ne kelljen egyes szám első személyben az ELTÉ-t említenem. Még kell, még szükségem van rá, mert még csak valamiben vagyok valamivel szemben. Talán jövőre, megyünk, persze, megyünk, ez a sajátos valami ezek közül a rideg falak közül végre maradéktalanul felolvadhat a napfényben. Talán ott is maradhat, mert ott szeretne, ahol a napfény van, ott maradni…
(A képekért köszönet Horváth Veronikának és Mészáros Urbán Szabó Gábornak.)
