A prímszám esete (Vincze Ferenc: A macska szeme NAPKÚT Kiadó, 2007.)

„Maradék nélkül csak eggyel
és önmagával osztható”
Novelláskötet. 15 szöveg. Főszereplő: Marosán Tihamér szabadúszó újságíró. Helyszín: régi bérház gangja, Tihamér cikkeinek lapjai és álmai. Pontos lokalizálásuk és szétválasztásuk az összekapcsolódó, eltűnő, ismét előbukkanó szálak miatt, Vincze Ferenc szövéstechnikájának köszönhetően szerencsésen problematikus.
Tihamér egyik reggel a konyhában, kávézás, cigizés közben elkezdi összeszámolni a kockákat az előtte fekvő asztalterítőn. Többszöri nekifutás után (hol kevesebb, hol több négyzet) megállapítja a végösszeget: 3611. „nem tetszett neki az eredmény. Nem lehet páratlan szám, biztos kiszámolta, aki csinálta.” Nem nyugodhat, Tihamér odáig jut, hogy az élettársa varrókészletéből elővett ollóval minden egyes kockát kivág, borítékba helyez, a fehér és barna négyzeteket egyenként számlálva átteszi egy másik borítékba és alkoholos filccel mindegyiknél a falra, később az ajtóra strigulákat húz. Bárhogy is számolja 3611, egyre az a gondolat bántja, nem állhat páratlan számú kockából egy terítő.
Állhat. (Túl sokszor jön elő a szövegben a 3611 dolga ahhoz, hogy ne számoljon utána az ember.) A nagy valószínűséggel bölcsészképzésben részesült újságírót a páratlan szám zavarja, hogy miért, arra a szöveg nem ad választ. Nagyobb baj az, hogy a 3611 prímszám (csak eggyel és magával osztható). Tihamérnak ez nem tűnik fel.
Képzeljünk el egy terítőt, egyszerű, konyhába való barna-fehér kockákból álló viaszosvásznat. Ha meg akarnánk számolni a rajta lévő négyzeteket, legkönnyebb lenne széltében és hosszában is számba venni őket, aztán összeszorozni. Az abrosz-létből következően, a hétköznapi kockásokon négyzetsorok vannak egymás mellett (amíg nem bolondul el a bölcsész a nagy számolásban és darabokra nem vágja), 3611 csak akkor lehetne, ha ennyi darab kocka lenne egy sorban egymás után, az abroszokat jellemző tulajdonságokat figyelembe véve ezt a lehetőséget kizárhatjuk, tehát ennyi kockákból nem állhat egy asztalterítő.
Kikeveredve a matematika négyzethálós mezejéből, most tulajdonképpen az a helyzet, hogy Marosán Tihamérnak van egy (lehetetlen) prímszám-összegű négyzetekből álló asztalterítője, amit 3611 darabra vágott. Érzi, valami nincs ezzel rendben, de végig nem jön rá a dolog nyitjára. Az olvasó meg arra, hogy élettársa, Szidónia, hogy nem veszi észre az alkoholos filccel rajzolt strigulákat a lakás különböző pontjain, se azt, hogy az abrosz eltűnt a szokott helyéről és 3611 darabban borítékokban hever. A novellaszövegek pedig több helyen, (az egy szál fehér krizantémban nagyon is) hangsúlyozzák: a lényeg a részletekben rejlik, mert azok vezetnek el a megértéshez.
A világon vannak történetek. Kevés van belőlük. Afféle alaptörténetek. A gerincükig lecsupaszítva látszik, hogy ugyanarról szólnak, a különbség abban áll, hogyan mesélik el őket. Egy férfi, egy nő, szerelem, kapcsolat, összeveszés, aztán kibékülnek vagy nem. A kötetben a jénai esete a bemondónővel. Hogyan lehet egy elcsépelt történetből érdeklődésre számot tartó szöveget létrehozni, milyen fogást használ a szerző?
Nem meséli el. Az olvasó nem azokat a kockákat kapja a borítékból, melyekhez hozzá van szokva, csupán jelzésértékű félmondatokból tudja meg az alaphelyzetet: a férfi hajnalban állít haza, a vendégágyat vetette meg neki a nő, reggel darabokra törik a jénai tál, követi a bögre meg a pohár. A megbékélésre esetleg abból következtethetünk, hogy a kötetben hátrébb elhelyezkedő szövegekben is együtt él még a pár. (Az oldalszámból viszont nem következik egyértelműen, hogy időben is később vagyunk).
A szóban forgó szöveg vagy nyolc oldal. Megtudja az olvasó, hogy pontosan hány órakor mit álmodott a férfi, hogy szaladgál a kapuk alatt egy nyest, és milyen időjárást jósol aznapra a rádió búgó hangú bemondónője, csupa olyan dolgokat, mindennapi részleteket, melyek nem szokták egy novella tárgyát képezni. A női rikácsolás esetleg sírás, közben a szitkok, a férfi üvöltözés esetleg dörmögés, közben a mentségek, várhatnánk. Az elcsépelt történet, a nem-megírtságával válik érdekessé.
A kötet tartalomjegyzékét végigfutva feltűnik az a furcsaság, hogy a medve, a puska és az ajtó cím kétszer szerepel, azokkal a különbségekkel, hogy először három pont áll a cím végén és hiányzik az és szócska. Egy tragikus történet két hangszerelésben, a borítékból elsőre kihúzgált kockákat visszaöntötték, majd megismételték a műveletet. Több kockát kétszer kivettek, bizonyos szövegrészek szóról-szóra mindkét novellában szerepelnek, mások nem. Néhány vonás más szövegekben is előkerült, egy idegesítő vénasszonyról, aki állandóan a gangot kémleli, mindenkit bosszantva a leskelődésével. Tihamérnak egyszer lehetősége lenne belelátni az asszony életébe, bemegy a lakásába, szinte ok nélkül, maga is furcsállja az esetet, de inkább nem foglalkozik az egésszel.
A két szöveg külön-külön is olvasható, de még mindkettőt ismerve is számos kérdés tisztázatlan marad. További hangszerelésekben is érdekes lenne. A kötet illusztrációinál itt ugyanaz a kép van lerajzolva, az egyik szemből, a másik oldalnézetből. (De nincs hátulról, alulról, felülről…)
A szövegek egy része egyes szám harmadik személyű elbeszélés, másik részük egyes szám első személyű, megoszlási arányuk körülbelül azonos. A gangon játszódó történetek mind elő szám harmadik személyűek, míg amiket Marosán Tihamér ír, esetleg álmodik a második csoportba tartoznak. A szövegeknek (az így mesterségesen kialakított) két csoportja stilárisan is elüt egymástól. A „gangos” elbeszélések az élőbeszéd hangján szólalnak meg, egy-egy cifrább káromkodás is belefér, a másik csoport csöppet sem nyers, finomabban csiszolt, festőien érzéki, mint például a buborékokban.
Akad szöveg azonban, amely ellenáll ennek a kategorizálásnak. Az akik elcsángáltak ilyen. Gazdag szöveg, de nem zsúfolt, a fennkölt álomszerűség békésen megfér a kiábrándító valósággal, gond nélkül áll egymás mellett a „szenteltessék meg a te neved” csendes zúgása a farkaslakai sofőr „Isten rohassza rátok a templomot” felkiáltásával és egy szerb dal soraival. Úgy gondolom az akik elcsángáltak a kötet legjobb darabja, (és nemcsak nyelvi megformáltságával az).
„érezni akartuk, hogy végre mozdul valami, hogy végre elindul az idő, s végigszánt ezen a kegyetlen sötétségen. Így álltak itt őseink is,… Kárpátok…ismeretlen…ázsiai lovak meleg párájában…tovább kell menni…egyetlen éjszaka megismételhetetlensége.” Merev részegen, ezt máshogy nem is lehet. „közben egyre fogyott a sör és a vodka, és a Vajda nemes egyszerűséggel beledobta a vodkával teli poharat a korsóba,…forogtak…felhajtotta…kigombolt ingén…felvetette magát az asztalra, lerugdosta a korsókat s lehunyt szemmel üvöltötte…” Egy szerb népdalt. Megfordult a helyzet, a nyelvjárásgyűjtésre érkező egyetemista fiatalok délelőtt még szánakozva nézték a kihalóban lévő állatfajt, az őseiket, most a helybeliek nézték őket (az állatkert rácsainál egy gyors perspektívaváltás) „a helybeliek rémülten néztek ránk, nézték a múltat,…s látták minden idők legnagyobb Vajdáját…beleordít a moldvai éjszakába, hogy a környező dombok és a lapály örökre visszhangozza egy szerb dal sorait…”
„Azon az éjszakán megszakadt valami. Feküdtünk a pusztinai főutcán…s a föld friss illatával hányásszag keveredett” a kötet legszebb novellájában.
A címadó macskáról nem lehet érdemben úgy beszélni, hogy ne ártsunk a szövegek végére kialakuló kafkásan furcsa helyzet csattanójának. Többnyire jól felépített ívben érkezik el az olvasó ehhez a bizonyos végszóhoz, gondosan „elszórt” utalások kötik össze a szövegeket és vezetnek a végkifejlethez, megjelenik például a 3611-es számú kolléga, a központból érkező titkos munkatárs, (thrillerbe fordulnak az események, de ki nem szereti az izgalmakat) aki hibásan jár el a rá bízott operatív feladatban, alkalmatlansága miatt leleplezés fenyegeti a …

Nyál

nyál [fgr] fn. A szájban képződő, az emésztést segítő színtelen váladék. A nyálat három mirigypár termeli. Mennyisége kb. 1 l/nap: ennek 99,5%-a víz. Egyéb összetevői: különböző sók, emésztőnedv szerepű keményítőbontó enzimek, szerves alkotórészek, sőt még C-vitamin is. /Larousse/

de vajon milyen képzetünk van a nyálról? hogy képzeljük el? úgy, mint a szánkban mindig jelen lévő valami? vagy úgy, hogy milyen undorító, ha valaki köp? és ha igen, akkor az azért undorító, mert egy belső testnedvét hozza világra, mutatja meg mindenkinek, és ezt senki nem akarta? vagy azért undorító, mert egy kisebb tócsa marad ott, ahova köpött, és abba bárki beleléphet? nem hiszem, hogy ez utóbbi lenne a helyes. hiszen akkor nem undorodnánk el, ha mondjuk valaki homokba, vagy puha földre köp, ami szinte azonnal beissza ezt a testnedvet. egyébként érdekes kérdés a nyál keverése is. elsősorban nem a csók folytán történő testnedvcserére gondolok, bár valószínűleg épp ezért alakult ki ez a teljesen elfogadott, bár belegondolva, finoman szólva, kissé érdekesnek titulálható szerelemkimutatás. nem, elsősorban azokra az esetekre gondolok, mikor például csokit eszünk, szörpöt iszunk, vagy egyéb intenzív ételszínezéket tartalmazó bármit fogyasztunk. köptél már utána? még undorítóbb volt, mi? nem elég, hogy nyál, még barna/piros/kék stb is. és köptél már fogmosás után? fehér. miért nem undorító? a szádból távozó kis ’csomagban’ ott van a nyálad és a fogkrém. és ez mégis „normális”. egyébként szerintem a nyálban épp az a legszebb – és ez magam számára kvázi definícióként aposztrofált megfogalmazás – hogy önálló élete van. kiköpöd a fogkrémet, és ha utána kicsit megállsz, és lenézel, látod, ahogy szép lassan folydogál lefelé, egészen a lyukig, amibe egy végső határozott mozdulattal behatol. a fehér, sűrű nyálad. ki lehetne fejteni, mire emlékeztet ez, de gondolom nem kell sok fantázia és gondolkodás, hogy titeket is arra emlékeztessen. aztán van ugye az a tény, hogy a szádban van. állandóan. és néha elkezd felgyülemleni. egy profán példaként: ha mondjuk valami számodra nagyon finomat látsz nagyon éhesen. de sok ilyen eset van. és olyankor kezdened kell valamit vele. két lehetőség áll fenn: lenyeled, vagy kiköpöd. érdekes, ezt megint párhuzamba tudnám állítani valami ehhez sokban hasonlóval. de a lényeg nem is a párhuzam, hanem az önálló élet. a nyálad késztet téged tudatos cselekvésre. köpj vagy nyelj! ha egyiket sem teszed, akkor felgyülemlik, és kicsordul, vagy lecsordul, de mindenekelőtt megtelít úgy, hogy már beszélni sem tudsz. késztet. cselekedned kell. és persze nem feledkezhetünk meg a kaja lebontásáról sem. mi kezdi el és hol? a nyál a szádban. nem te, tudatosan, hogy akkor én most lebontom. közöd nincs hozzá. te csak nyomod az arcodba, csócsálod a rántott húst, ő pedig dolgozik. fáradhatatlan. lefogadom egyébként, hogy a nyál nem szereti a rágót. olyan lehet neki, mint Sziszifusznak felgörgetni a sziklát a hegy tetejére, hogy aztán az visszagurulhasson. parancs: bontsd le! nyál: jó!…mit? parancs: ezt! bontsd! nyál: próbálom, de nem megy. parancs: márpedig ezt kell tenned, míg ez a téged körbevevő hústömeg rágózik. ilyenkor sajnálom a nyálat. és hogy még egy példát hozzak a nyál önálló életűként való aposztrofálására, illetve a félig-meddig undorodásmentes megnyilvánulására, felteszem a kérdést: mi a helyzet az ökörnyállal? tudjátok, ami tavasszal illetve nyáron szálldogál a levegőben. olyan, mint egy pókháló. de nem: az ökörnyál! jó, persze undorító, mert rádragad meg izé meg fujj, ugyanakkor a név teljes mértékben elfogadott. ökörnyál. és ez miért? valaki csak elnevezte ezt is. miért pont így? az ökörnek ilyen sokat lóg ki a nyála a szája szélén? ezt most komolyan kérdezem. nem nagyon láttam még ökröt, és ha láttam is, akkor sem ezt figyeltem. ezek szerint van valaki, aki úgy aposztrofálja az ökröt, hogy az az állat, akinek nyál lóg a szája szélén? akkor a kutyám is ökör néha. vagy ő azért nem, mert neki csak néha? ennyi különbözteti meg az ökörtől a kedves névalkotó szerint? Titusz nevében kikérem magamnak. senki ne hasonlítgasson egy labradort egy ökörhöz. azért van különbség. de akkor miért ökörnyál? ismétlem magam: önálló élete van. igaz, a szél adja meg a kezdő löketet neki – mint ahogy mi a nyálunknak a szánkkal – de onnantól fogva, hogy elindult, megy és tapad és ragad és száll és szakad és kapcsolódik és megpihen és megáll. él.

Az idegenek titka

Az ablaksáv karcsúságán autók riadt fényei cikáznak. Úgy tűnik, mintha felületté válna az utca éjszakája, az ezernyi összehangolt mozdulat. Csak a távoli zajok vallanak arról, hogy mindez mélység és titok. Közben ismeretlenek sétálnak el a ház előtt. (Pedig olyan helyen, ahol ez a szöveg íródik, ahol minden csupa rejtély és kaland, senki sem ismerős, legföljebb láttuk valahol, valamikor, de semmi több.) Mi láttuk, esetleg, akik azt is megcsodáltuk, amint a karcsú ablakszárny kitárul, s mintegy tavaszi illatban kivirágoznak a törékeny szálúak, melyek kerekded fényt tartanak, ilyenkor, novemberben. A törékeny szálúak, melyek kerekded fényűkkel megvilágították a ház előtti néhány idegent, akik e szövegre, ez írásra kiválasztattak. Néhány kockás ing, gallér, az eső ellen. Mert esik. Már három álló napja esik. Akkor is permetezte az ablaküveget, amikor őket megláttuk. Az esőcseppek lassan folytak a keret alá. Aláfolytak. Kellemes és egyben megnyugtató látvány volt, amint hajlongó törzsek simogatták, kavarták föl a sárgában játszó fényköröket. Az ablaküvegen, amelyen esőcseppek folytak a keret alá, és ahol autók riadt fényei cikáztak.

Nemcsak azért csupa rejtély az ablaküveg távolba látó felülete, mert idelátszik a torony, melynek ablakai dermedt csöndet és halk neszezést, állhatatlan csoszogást egyaránt rejthetnek. Ha ez eltűnne, a szívdobogás reményteljes izgatottsága nyilván vándorlásba fogna, s új rejteket keresne. A torony persze a helyén marad, a rézsút világító távoli fényszóró némileg érinti is. Nem fonja körbe, mint a halványzöld kiszögelléseket az épületek oldalszárnyain, csupán érinti. Mintha ez elég volna, hogy megszelídítse a látványt, s megfossza rémült magasától. Pedig éppen ellenkezőleg: így válik dermesztően közelivé a seszínű téglasor egyenetlen, kúszó mozdulatlansága. Közelivé és hihetetlenül távolivá egyaránt: éppen ez kölcsönzi titkát, melyet megfejteni legalább annyira lehetetlen, mint megfeledkezni róla. De nem lehet elégszer hangsúlyozni, nemcsak a toronytól rejtélyes az itteni csillagtalan éjszaka s a fülledt levegőjű helyiség, ahol a szöveg lassacskán íródik, hanem mindattól, ami filmbe és képzeletbe illik. Egyszerre. Mindkettőbe. Az esőcseppek permetezte ablaküvegtől, a fehér, bár némi élénkséget igénylő sápadt kerettől és a karcsú szálúaktól, melyek kerekded fényűkkel megvilágították a guggoló bokrokat. (A sárgában játszó fényköröket hajlongó törzsek simogatták.

Az ablaküvegen, ahol autók riadt fényei cikáztak, s esőcseppek folytak a keret alá. Megállíthatatlanul.) Az ismeretlenek csak néhány szót váltottak. Egymással. Hallani nem lehetett. Nem az izgatott szívdobogás miatt nem hallottuk őket: Nem is kellett hallani. Csupán kiválasztattak e szövegre, ez írásra, és ekképpen jelentek meg a ház előtt. Így és nem máshogy. Sorsuk egyszerivé vált, megismételhetetlenné, s mégis leíródik, megjelenik. Pár kockás ing, (talán piros) gallér – az eső ellen. Mert esett. Már három álló napja esett.

A kerekded fényeket hajlongó törzsek simogatták. Az ablaküvegen, ahol riadt mozgolódás folyt, s folytak az esőcseppek is lefelé, a keret alá. Távolról fényszóró világított rézsút.

A nyugalmas órákat nem kellett kivárni, elérkeztek maguktól is. A fülledt levegőjű helyiség mintha vonzotta volna őket. S megérte ébren maradni addig, amíg a karcsú ablakszárny kitárul, s felületén áttetsző, igazgyöngy nagyságú porszemeket görget. Mintegy játékos lassúsággal. Kimérten. Aztán valóban csönd következett: a felhőkbe burkolózott éjszaka mélységes csöndje: titok és hallatlan ígéret, meg némi melegség a szív körül. Reményteljes dobogás.

A három idegen a torony közelébe ért. Még nem kerültek ki látókörünkből; az ablak négyszögletű biztonságába húzódtunk, s figyeltük őket. Amint elhaladnak a ház előtt, a guggoló bokrok tövében, a nyálkától csillogó járdán, s a torony felé indulnak. Lassú léptekkel. Az egyenetlen fal elmosódó-sötét ablaka, mely még inkább kísértetiesnek tűnt a torony magasában, néma mozdulatlansággal osztotta két össze nem illő részre a seszínű téglasort. Füst szállt fel a súlyos, álomterhes levegőbe, s ahelyett hogy oszladozott volna, váratlanul megrekedt a fényszórók kereszttüzében, s finom puhaságában könnyed lebegésbe kezdett, akárcsak a tündérhaj egy leheletnyi sóhajtól. Halk kopogás hallatszott az úton, ahol riadt autók cikáztak, s sárgába hajló vonalvezetést rajzoltak fürkész tekintetünk elé.

A levegőbe, ahol elnehezült füstfelleg engedett a fokozatosan átható, erősbödő derengésnek. Pillanatok varázsa volt ez, magával ragadó hangulat, amint az eső egyhangú patakzása változatlanul ömlött végig a széles úton. S nem lehetett tudni, abbamarad-e valaha. Számunkra persze örömtelibb lett volna az érzékelhetetlen ismétlés végeláthatatlan csöndje, ami csak az idegeneknek tűnhetett zavart keltő, s nemsokára megszűnő, az álmok mélységébe visszahúzódó morajlásnak. Némi levélhullásnak, kínos-kelletlen közjátéknak, ami pusztán átmenet…
A járdaszegély is csillogott már. A kőlapok között résnyi szünetek mutatták sötét színűket.

A léptek a torony irányába vezettek. Félreértést nem tűrve, mintha ott majd megfejthetné titkát a három idegen, akit még soha nem láttunk, csak most. A három inget rubinszínű hártya fedte be. Az eső ellen, mely már három napja áztatta a téglás ház környékét. Az ablakszárnyakat, ahonnan csöndesen figyeltünk. A guggoló bokrok tövében karcsú járda húzódott. Úgy tűnt, mintha felületté válna az utca, a riadtan cikázó autók sárgában játszó vonalvezetése. A halk kopogás.

(Talán csak a tavaszi illat tette – novemberben, talán csak elbódított, s olybá tűnt, hogy a gyöngéd fényköröket hajlongó törzsek simogatják az ablaküvegen.)

Rasszizmus

avagy hogy kerül polszki a színpadra
Félhomályos kertekalji ösvény, szürkületnek megfelelő fényekkel. Jobboldalt egy rendőrségi Uaz orra lóg be a színpadra, az oldalán a feliratból annyi látszik, hogy REN.
Cigány (érkezik)
Rendőr (előlép az Uaz mellől): Pályinkás jó estét kívánok! Hovahova?
Cigány (nem reagál, csak megáll)
Rendőr: Háhá, rossz a lelkiismeretünk! Na meséljük el szépen, mi járatban erre, ilyenkor.
Cigány: Haladok A pontból B-be, ahogy azt más emberek is gyakran teszik.
Rendőr: Haladok A pontból B-be! Én úgy láttam, osonás inkább az a haladás.
Cigány: Elnézést, erről nem informáltak, hogy már a mozgáskoreográfia se mindegy.
Rendőr: Természetesen mindenki szabadon választhatja meg az előrehaladásával együtt járó mozgási stílust. (felemelt ujjal) Még. Sőt, megelőlegezem, hogy meglehet, hogy csak azért mész így, mert nálatok ez így automatizálódott már a törzsfejlődés során, hogy ti így mozogtok.
Cigány (színlelt riadalommal, körbenéz): Jézus atyám! kik?
Rendőr: Ti. Ti…. Hát ti, ti, ti. Ráutaló magatartás. És nekem kötelességem meggyőződni róla, hogy ez a ráutalás… megvalósítja-eaöö… fennforgást.
Cigány: Csak kijöttem a levegőre. Most van jó idő. Most van hűvös.
Rendőr: De miért itt, a kertek alatt? Máshol nincs hűvös?
Cigány: Mert itt a fák illatát is érzem közben.
Rendőr (csúnyán néz)
Cigány: Ez egy kitaposott ösvény. Vagyis: emberek járnak rajta, nagy gyakorisággal.
Rendőr: Méltatlankodunk? Meggondolnám, hogy beszélek a törvényes rend képviselőjével –
Cigány: Szerintem a törvényes rend képviselője most éppen ok nélkül egy olyan állampolgárt zaklat, aki tiszta, mint a patyolat.
Rendőr: Ezt meséld el azoknak, akik itt laknak, és tőled félnek! Jaj, értem már, te azt hitted, hogy én vagyok az, akinek baja van veletek?
Cigány (körbe nézeget, unja)
Rendőr: Ne nézegess! Tudod te azt jól, miről beszélek! Ráutaló, a fennálló körülményeket figyelembe nem vevő magatartásod indokolatlan feszültséget gerjeszt! Indokolatlan, mondom, pedig valójában egyáltalán nem érzem magam meggyőzve, hogy tényleg az is! Ha tényleg annyira tiszta a szándékod, miért nem lehet ennyi együttműködést, hogy nem osongatunk kertek alatt szürkületkor, amikor tudod, te is tudod és én is tudom, hogy a népek milyenek? He?
Cigány: Én csak azt tudom, hogy nekem is jogom van ott és úgy járkálgatni, ahogy és amikor mindenkinek.
Rendőr (ráordít): És az a zsák a válladon?!! Mit viszel benne, te sárgavérű!!
Cigány (rémülten odébb ugrik, oldalra kapja a fejét, nincs is zsák a vállán)
Rendőr (kacag): Na ezt most megetted! Nincs is zsák a válladon!
Cigány (visszanyeri az egyensúlyát, végigsimítja a ruháját): Barom.
Rendőr (még mindig kacag, de már nem annyira): Nana! Mondom, én meggondolnám azért, hogy beszélek a törvény és a rend…
Cigány: Baszd meg a törvényedet! Kiestem.
Rendőr: A ráutaló magatartás most bizonyosságot nyert.
Cigány: A szerepből! A szerepből estem ki, te barom!
Rendőr: Ezt mondom én is, !
Cigány: Idekavartad ezt a hülye zsákot, te hülye fasz, hirtelen tényleg azt hittem, hogy végszó.
Rendőr (az Uazhoz megy, rácsap a motorháztetőre): De megetted!
Cigány: Elbasztad, kész, ennyi volt.
Rendőr (a motorháztetőre csap): Játszunk! Nézzél már ki! Ezek még mindig azt hiszik, hogy játszunk! Nézd, hogy csillogtatják a szemüket, még most is, amikor azt mondom, hogy azt hiszik, hogy játszunk, még mindig ezek után is azt hiszik, hogy még mindig nekik játszunk, úgyhogy pofa be és játsszunk.
Cigány: A faszt. Ez már odavan. Elment az ihlet. Azt se tudom, melyik viccben vagyok.
Rendőr (a Cigány arcát simogatná, hogy valami vigasztalót mondjon, de undorodva lerázza a kezét): Böee. Kezd olvadni a cigánymázad, gusztustalan.
Cigány: Ja, meséld el nekik még ezt is, milyen trükkökkel dolgozunk! Itt van ez a verda, azt hiszik, igazi, pedig csak addig létezik, ameddig látszik, és túloldala sincs, csak ez a kibaszott jobb első fele e!
Rendőr: Befejezted?…
Cigány: Holnap már be se kenem magam, he, azt hittem, ez a vicc 2 perc, nem egy fél napig kell pácolnom a pofámat ez alatt a kurva reflektor alatt.
Rendőr: Miért, maguktól is gondolhatják, hogy nem cibálunk be egy igazi Uazt a színpadra.
Cigány: Nem gondolnak már semmit, mert te mindent elcseszel.
Rendőr: Mert te meg túlspiláztad ezeket a hülye állampolgári jogokat, ki a faszt érdekelnek? Ebben a témában kettő adok-kapok max., aztán haladunk tovább, nem így volt megbeszélve?
Cigány: (a száját rángatja)
Rendőr: Amúgy ha éppen tudni akarod, Debrecenben a Csirkefejben felraktak egy igazi kispolszkit a színpadra. Kilencvenben. Micsoda ötlet! És nem Spiró írta bele, az biztos, mert én olvastam is, nem csak láttam.
Cigány: Nem mondod! És hogy vitték be a művészbejárón?
Rendőr: Szétszedve. Hát nem? Volt egy haverom, azt is így szívatták meg. Felvitték szétszedve a Trabantját a hatodikra, fent a szobájában meg összerakták. Gondolták, amikor majd megy haza, biztos meglepődik.
Cigány: Igen, és? Meglepődött?
Rendőr: Ja, annyira, hogy azóta is ott van a Trabant a szobájában, mert azt mondta, ő most már le nem viszi, inkább vett egy másik Trabit (egyedül röhögcsél). Na de azért egy Uaz… hát az más.
Cigány: Na akkor most mi legyen.
Rendőr: Mivel mi legyen.
Cigány: Hát most, hogy megtudtuk, hogy vigyünk fel a hatodikra egy Trabantot, akár visszatérhetnénk a jelenetre.
Rendőr: Ja, ja, ja! Amúgy ez az egész vicc-dolog az én ötletem volt, nem tudom, mo…
Cigány (ideges mozdulatokkal simítgatja az arcáról a kulimászt)
Rendőr: Egyszer egy vicctopikba írtam be ezt a viccet. Egyből rám támadtak hárman, hogy rasszista köcsögök húzzanak hazafelé. De miért rasszista ez a vicc, könyörgöm. Tisztázni akartam, beírtam, kezdjük ott, tisztázzuk fogalmilag, mi a vicc maga egyáltalán. Miért nevetünk? Mindig valami fogyatékosságon, nem? De ez így csak még rosszabb volt, kimondtam: szóval szerintem a cigányok fogyatékosok?!! Az addig még béketűrő emberek is nekem jöttek, hogy offolok, mert ez vicc-humor, és nem metavicc-topik. Idősebb hölgytopikoló azt szegezte nekem, hogy csak azt áruljam már el, hogy ha kivesszük a viccből, hogy cigány, akkor mit találok viccesnek azon, hogy egy szegény sorsú embertársamnak ellopták a kertből az áramfejlesztőjét.
Cigány: Most már a poént is lelőtted, fasza! Mehetünk is, gyere menjünk. (indulna, de a rendőr tovább beszél)
Rendőr: Erre én hirtelen felindulásból búvalbaszottnak neveztem, mert ezzel a kérdésével árulta el tulajdonképpen, hogy ő és a humorérzék egymástól olyan távol eső fogalmak, mint… ööö, mint…
Cigány: (üvölt) Játsszuk már végig ezt a kurva viccet, aszt’ húzzunk innen a picsába!!
Rendőr: (üvölt) Na cigány, a ráutaló magatartásodért elő is állíthatlak, jobban jársz, ha itt helyben tisztázzuk ezt a honnan-hovát!!
Cigány: (innentől egyre jobban felpörögnek) Jaj, jól van, elmondom! Hát éppen a rendőrségre indultam! hát még engem raboltak ki!!!
Rendőr: Nananananaa, nekem neee, sárgavérű! Mi a rákot loptak volna el tőled, há’ neked semmid sincs!!
Cigány: Hát tévét, dévédét, automata mosógépet…
Rendőr: Na hagyjuk ezt, cigány, hagyjuk eeezt. Hozzátok nincs is bekötve az áram!
Cigány: Já jó hogy mondjá á biztos úr! Hát ázs ágregátort is ellopták!…

Astoria lenn

A cigarettacsikk levettetett a földre.
Egy női félcipő sarkát mardossa épp talán,
míg az aluljáró oszlopos egét elöntve
neonfény birodalmat teremt a magány.

Elkerülhetetlenül nem létezem most.
Elmúltam; már tizennégy perce várok itt.
Hallom már mindenek felett a villamost,
s a mozgólépcső mélységes kínjait.

Metaforák nehéz húgyszagában állok,
az ember, ki elragadtatott.
Ilyenkor értem, hogy a bolyongó világok
között félúton senki sem vagyok.

Otthon

„Anya, anya
ebben a sivatagban,
mért hagytál itt, ebben a sivatagban?”
P. J.

1

Miféle nyomás alatt szűkül össze
annyira bármily csöppnyi értelem,
hogy a nyeldeklő nyomorúság körbe-
tűnődik gyanútlanul, mindenen?
Mert csak a düh, az érzelmek zsebemben
eddig kockára hajtott tájai
áldozatot keresve húznak engem
bosszúvá tágítva határaim.
A gyilkos nem latolgat – olvasom.
De mégsem, hogy barátod ellen törjek.
Most felravatalozom otthonom,
bár tudom, a szabadság egyre szűkebb.
Számomra a bűnről beszélni
mindig is a legnagyobb nyomorúság;
hol ész dönget kapukat s reméli:
az ítélet enyhébb lesz, mint a vád.

2

Nyugodtan ülnöm tényleg nem lehet,
most jut eszembe, s látom,
milyen veszélyes ütközet jöhet
s benne egy mozdulásom,
akár valami csecsemőnek,
hisz nem tud szólni még,
szögein a veszélynek egyre
tudatlansággal ég
és csak tolulnak egyre feljebb
az értetlen közök,
amit nem jár be semmi ember,
nem tölt ki semmi rög,
és az utalást csak e lomha
kis pillanatban értem;
miféle álmot vártam én, ha
mi sosem voltunk ébren?

3

Mivel feltorlódik minden mögém,
leküzdhetetlen, hogy megértsem,
mi is zajlik, mi evődik be rég
a csakis engem megillető térbe.
Ott ül. És ezt mindig látni fogom,
hogyha nem leszek egyre bátrabb,
ő nem szégyenkezik megadni mindent
az én tulajdonomból, önmagának,
s valahogy mindig az az érzet
kerít be, hogy én vagyok a hibás.
Ha őt ölöm meg, vagy magammal végzek…
sem lesz csendes az elmúlás.
Valahol legbelül érzem az ízét
a húsának, amint jogom szétveti,
s talán ez jobb; csak ideiglenes lesz,
hogy anyám hiányom követeli.

Irodalmi és Társadalmi Portál