Az útkereszteződésekben nyomulós kéregetők kóvályognak az autók oldalában két sáv közt. Utaznak néha ezek is, naná! Egyszer kellett Flipper Bóninak buszra ülnie, égnek állt a haja. Az ember mindjárt megérti, mi az emberszag, amit a sárkány érez meg a mesében. Igen, valójában ez az igazi szagunk, az emberszag. Ezt kapjuk vissza végül a haláltól, mely elől megszökni szeretnénk, csak tudnánk, mi az örök élet kulcsa… Ezeket a véglényeket időről időre összefércelik valahogy valamelyik szociális „műintézetben”. Kisuvickolják, gatyába rázzák őket. Költenek rájuk! És új külsőt öltve csoszoghatnak tovább.

Azt talán nem én fizetem, cseszd meg?! A halántékodon azt a pár szál hajat pedig neked magadnak kell – hergelte magát – mindennap utánaszínezned a póthajhoz.

Hirtelen nagyot fékezett a kocsisor, ő is épp hogy időben beletaposott a fékbe, nem tudva, miért, miközben azért a szeme sarkából regisztrálta a kettővel előtte haladó gépkocsi orránál a váratlan mozgást: mintha egy különös tollbokrétát ráncigálnának villámgyorsan kínai mutatványosok, kis állatka ficánkolt akrobatikusan ide-oda, furcsa szögben szinte elpattanva a földtől. Egy tovasuhanó autó kapta el a mókust, amikor a kerítésről lefutva át akart iramodni az úton a fák közé. Megdobta, s bár az ütés nem végezte ki, helyrehozhatatlan kárt tett a picinyke biomasinában. Mire Flipper Bóni odaért, az állatka a padka tövében, az út szélén hevert már, mint egy rongycsomó, a lelassult kocsisor kerülgette a tetemét.

Élet-halál ura talán egy véletlengenerátor? Ugyan már… A véletlengenerátor is humbug. Káosz van, kisangyalom!

A Goór Szalont fenn, a hegyen egy hazatelepült ötvenhatos disszidens, Kolozsi doktor vezette. Bámulatos gyorsasággal épült ki egy egész kis, új divatú birodalom a testimádat templomaival: fitnesz, wellness, masszázs, személyhez szabott életmód-tanácsadás és persze a szépítősebészet minden válfaja, pénztárca szerint.

Kolozsi a háború alatt esett át szó szerint az igazi tűzkeresztségen: amikor ’44 decemberében, friss segédorvosi végzettséggel néhányadmagával ott ragadt a Margit kórházban, a senki földjén, pontosabban már az oroszok felügyelete alatt, és heteken át, míg csak a fehérneműgyár pincéjébe nem evakuálták őket, jóformán moccanni sem lehetett a hol szórtan hallatszó, hol hevesen kiújuló robajlásban. Csontszilánkos pempő volt sokszor a fél arc vagy a test más darabja helyén, amikor oda hevenyészett hordágyon valakit behoztak. Egy jámbor orosz tiszt, eszméleténél volt végig, még pénzt is nyomott a kezébe, mondjanak érte egy misét, nem számít, milyen templomban. Haláltusájában négyüknek kellett lefogniuk, úgy hányta-vetette magát. Egy ragyás képű rájuk akarta fogni, hogy tettek valamit vele…

Disszidálása után nem sokkal Kolozsi megismerkedett Goór Anasztáziával, ami életét új mederbe terelte. Bár még nem sejtette, hogy ez az út sok-sok év után végül egyszer majd visszavezet Budapestre.

Kreatív igazgató – ez volt eredetileg Flipper Bóni címe-rangja-tiszte, a rendes nevén legalábbis, de a kis magyar ugaron valójában semmiben sem különbözött bármelyik ügynöktől. Az automaták telepítése, amelynek háttérmunkájával alaposan meggyűlik az ember baja, míg nem tudja kiismerni magát, bemérni a piacot, már így is egyre inkább háttérbe szorult. Berendezések, kivetítők bérlése-kölcsönzése, rendezvényszervezés szorította ki mindinkább. Váltani kellene! Minél hamarabb, minél merészebben. Szakmát, irányt, státust. Renomét. Új Bóni kellene Bóninak. Újra kellene lecserélnie a régit. Új élet, új köntösben új test. Valójában jobb is lenne hozzá egy új arc. Pontosabban – hej, hopp! –, pardon, legjobb lenne visszakapni a régit! A legnagyobb rongáló azonban maga az idő: kopnak a porcok, megereszkedik a bőr, csikorog minden ízület. Zsíroldásra jó az ultrahangos mezoterápia, a ruganyosságért bekapsz egy hyalurontablettát, csak a magnéziumszintedre kell közben ügyelni és C-vitamin-stopot kell tartani. De bizony a ráncok mélyek. Romlik az arc szimmetriája és harmóniája, szétmegy a pofacsont, lóg az orr, nő a toka, megnyúlik a fül.

Flipper Bóni szinte észrevétlen baljós jelekből egy ideje úgy érezte, megfagy körülötte a levegő. Valakik valamit megelégeltek. Érteni kell a szóból, ha túl sokszor mondják az embernek jóakaratúlag, hogy „ez nem így működik”. Észnél kell lenni.

Kockázatosabbnál kockázatosabb előzésekbe vág bele, aztán lesorol a nyugdíjassávba, és lesi az összes visszapillantón: ki lehet friss ismerős a követésében. Közben kicsit félredőlve újra meg újra belepislant a középső tükörbe, és mindahányszor felszisszen a látványtól. Szeretné, ha újra a régi fizimiskája tekintene vissza rá. És tessék, ott makacskodik a hatalmas, szederjes lila folt a jobb szeme körül! Fél padlizsánban szilvaszem a püffedt szemhéj. Ha fél szemét behunyja, a szája széléig ér a püffedés. Csakugyan, mint valami kócos, fázós, csöves némber hajnalban, miután valaki – nyilván a rohadt izomsorvadásos, szeszcsontváz párja – előző este jól elagyabugyálta. Mit tudsz majd erre kiókumlálni, apafej, milyen csodaszert?

Lefejelték, igen, valaki lefejelte a hosszú hétvégés csapaterősítő tréningen, egyre biztosabb benne. A fő hiba az volt, hogy nem lett volna szabad eljutnia a filmszakadásig

Már a sürgölődő személyzet is valahogy túl népesnek látszott. Egy pasas, akivel a sokadik kör után pertut ittak, később, a hirtelen támadt tegezésben, úgy emlékszik, Béninek találta mondani a nevét, Bénikémnek. Akkor kellett volna kitérni, letérni, áttérni jó magyar szikvízre, felhajtani két pohárral, egy palackkal félrevonulni, kiosonni, maga felé fordítva egyenesen a szájba, becsukott szemmel kinyomni az egészet a saját homlokára, a halántékára, a nyakába… Nem, ezt nem lett volna szabad szóra sem érdemes incidensnek venni! Felszisszent, ahányszor fél szemét lehunyva a terjengő lilaságot látta a visszapillantóban. Csak eltángált, csámborgó hajléktalan nők szederjes képét látni így elcsúfítva.

De hisz teljes arccserét is csinálnak ma már! Egy jól eltalált fizimiska. No persze, kell hozzá egy donor… Egy új ábrázat, rizibizi, nem semmi! Ilyesmiért egyelőre el kellene menni a tengerentúlra…

Vajon oda honnan szerzik be a nyersanyagot? Talán még messzebbről, az óceánon túlról, ahol olyan sok az ember, hogy nem is számít. Ámbár az is lehet, hogy épp valahonnan a hazai tájról… Mert itt meg fogyó anyag.

Császár Barni, akit már-már atyai barátjának mert tekinteni, jól megvan arccsere nélkül, nem kellett neki semmiféle új ábrázat, hogy megcsinálja magát, hogy a legmerészebb álmait valóra váltsa. Ahányszor csak találkoztak – egyszer még a kacsalábon forgó kastélyában is megfordult, jó tanácsért –, kicsinek, semminek érezte magát mellette. Pedig sosem éreztette vele, hogy lenézné. Egy jámbor ember nem tud más lenni, mint jámbor ember. Mint a gyerek, akinek még az egész világ újdonság. Lemosolyog neki a cseresznye a fáról! Bóni apja is ilyen volt. És mindig mintha prédikálna: mi mire való, minek mi a lelke. Idővel rájött Flipper Bóni, nem a kapzsiság miatt nem hagy veszendőbe menni egy szemet se, mint ahogy kamasz fővel képzelte. Hanem mert komolyan hiszi, „meg kell becsülni”, ami megtermett. De azért nem bánja, ha marad fenn pár ág szedetlen, a madaraknak.

 Mosolyognak a cseresznyék… Le, ránk?! A hívatlan dézsmálókra? Nem inkább, számítóan, a madarakra, az ég madaraira, ahogy apja mondaná – az ingyen fuvarért! Nekik növi körül édes hús a csontgolyót, nem nekünk. A bögyükbe kívánkoznak. Illegetik magukat pirosan, hogy rákapjanak a cseresznyére. A madár aztán elröpül, ki tudja, hova. Kiürül a mag, és beássa magát, hogy kikeljen és fává terebélyesedjen. A cseresznye se gyökér hülye, menni akar, elmenni jó messzire, szerencsét próbálni! Lesi az esélyt, hogy elmehessen.

Barninak persze eszébe se jutott az elmenetel. De azért nem hivalkodásból, saját pöffeszkedő kényúri kényelméért emelte a sokhektáros birtok közepén a csodapalotát és bútorozta be a legnemesebb anyagokból, hanem mert megtehette, hiszen messze túlment vele minden hasznosságon. Ez a nagyvonalúság nagyon-nagyon imponált Béninek. Mindenütt önzést látni, a kifizetődőség a fő szempont, az átverést eleve bekalkulálják. Aki igazán gazdag, a krőzus, a vérbeli mágnás nem ilyen!

És honnan emelkedett fel? A hóttszegénység legmélyéről. De nem szégyellte, hogy minden kulináris képzettsége ellenére odahaza a köménymagos rántott leves maradt a kedvence. Élelmiszer-iparit végzett, szakács lett belőle, s egy szerencsés fordulattal a minisztériumi elit konyhán kötött ki, ahonnan lepecsételt ételhordóban szállítják ki az ebédet, ott pedig rakétasebességgel a konyhafőnökségig vitte. Fogadásokon és más protokolleseményeken került a vezérkar látókörébe. Sose mesélte el, miről beszélt vele a Nagyember (akinek agyára menne, ha így szólítják), miután magához hívatta, de attól fogva az ő tiszte volt lepecsételni az ételhordót, amit személyesen hozzá vitt a futár. Talán előkóstoló lett?

És nem örökké grenadírmarsot rendeltek ezen a K-vonalon, ó, dehogy!

A Nagyember senkivel sem bizalmaskodott. Különösen épp a szűkebb és tágabb udvartartásában ügyelt arra, hogy betartsák az íratlan regulákat.  De akit, akár alantasabb beosztásúak közül, bizalmába fogadott, azzal kivételt tett. Császár Barni egészen biztosan közéjük tartozott. Rendszerint vadászatokra is magával vitte a konyhafőnököt a Nagyember. Nem mintha ilyenkor arra a rövid időre feltétlenül külön kosztot igényelt volna, amikor úgyszólván maguk között vannak, vagy hogy az egész, ilyen alkalmakkor szokásos sütést-főzést ő vezényelje le, hanem a felügyelet végett.

A Nagyember nem is nagyon kedvelte ezt a félig úri, félig barbár módit, de hát a tradíció ez maradt. Itt engedték el magukat, súgtak össze, erre készültek a fejesek, oldottan, erdőben, estéli tűz mellett, fehér asztalnál döntöttek stallumokról, adtak tippeket, itt nyíltak meg pénzcsapok. Aki nem volt bejáratos, nem tudhatta, hogy innen fúj a szél, amikor később fejek hullottak, pályák íveltek a csillagokig. Bár mindezt azért nem itt szokták kifőzni. Neki sokszor a Nagyember érkezése előtti napon kellett odamennie, láthatta a dajdajozást, a tivornyákat, puskához nem szokott kapatos mesterlövészek vadulását. Bezzeg mihelyt a Nagyember betoppant (de már órákkal azelőtt, hogy oda várták), összekapták magukat, mint katonáéknál, olyan rend lett, hogy abban hiba nem volt. A Nagyember tudott rendet tartani, annyi szent.

Nem bujkálni – lelépni! Új arc, új ember, új világ! Rizibizi kótyonfitty! Flipper Bóni jó ideje nem azt a borzalmas tükröt vizslatta, kihúzta a derekát, hátradőlt, és előrenézett, az út sebesen tekeredő szalagjára meredt, melyet a négy kerék, úgy érezte, már épp csak hogy érint. Oly rég beszélt már Barnival… Kellene azért egy segítő, hogy le tudjon rázni mindenkit és mindent. Barátot, ellenséget. A kunyerálókat, a szipolyozókat. Kellene valaki, aki fölötte áll minden kicsinyes kötöttségnek, béklyónak, de jó ember. Aki nem szorul rá ilyen nyomorúságos bújócskázásra, sem semmiféle trükkre, és épp ezért szót lehet érteni vele, nem csak hümmög, ha szépen megkérdezik, hanem tanácsot ad, pontos eligazítást.

Semmi sem tart örökké. Minek bánkódni, minek picsogni, ha egyszer valahol vége van a szép életnek! Egy rendszer addig tart, ameddig fel nem éli önmagát. Nem Bóni fogja aládúcolni, nem is köti köldökzsinór hozzá, noha ennek a kornak a gyermeke. Állóvízben terem az izgága szúnyog. Elszakadó hadművelet!

Az egész univerzum is megszűnik egyszer. Ha nem találunk kiutat, mind itt veszünk, mint egy rókalyukban. Vagy odábbállsz, vagy pedig kampec. Az evolúció nem ismer több megoldást. Az egész mindenség folytonos veszélyek között táncol. Fagyhalál, tűzhalál. A termodinamika második törvénye, kisangyalom. Azaz: káosz. A téridő, amelyben bezárva élünk, egy alma héja. Csak ezen korcsolyázhatunk szabadon, gondolván végtelennek. Lehet azonban átjárást keresni A pontból B pontba! Meg lehet keresni a legrövidebb utat – ahogy a kukac átrágja magát az almán. Kit érdekel, hogy, khm, a kloákán keresztül? Kifúrni magadat, miképpen a kukac – de nyílegyenesen! Ha fenn akar maradni, nagy utazásra készül az ember a féreglyukon át. Ami talán az ősrobbanás csökevénye, vagy pedig negatív anyaggal kirobbantható lesz leheletnyi időre az alagút, ha majd a földi energiaforrásokat teljes mértékben uraljuk.

Hiszen nem is csak egy, végtelen sok párhuzamos univerzum élhet! Más világok, melyekbe ilyen kapun át kimenthető a fajtánk, a génjeink. Noé bárkája az eseményhorizonton…

Ő még Verne Gyulát olvasott, maflaságokat. Utazás a Föld középpontjába… Kúszni-mászni aknafolyosókon és barlangokon át, lefelé. Legközépen már nincs, egyszerűen nincs gravitáció! Az egész katyvaszt csak a földtömeg irdatlan nyomása tartja egyben.

Mi van, ha a féreglyuk szűk garatjába is be lehet szorulni? 

Most hirtelen nem egy közúti incidens miatt rándult vele egyet a kocsi, hanem mert megjelent előtte a kép és átfutott rajta a gondolat: de hiszen a madarak csak körbecsipegetik a cseresznyét, csontra lecsupaszítják! Hogy kelne hosszú útra a mag?! Ott lóg a fán, a cseresznyeszáron, ott himbálózik, nem megy el sehova. Lenéz, látja az unottat, ahol majd végzi. Felfedezted a tyúkszarban az ütőeret, fiam, Bóni – hallotta apja hangját. Gázt adott, előzött, iparkodott túljutni a bökkenőn. A kanári az bekapdossa a paprikát szárastul, magostul. De egy szoba, egy lakás foglya. Virágcserépbe tojhatna paprikapalántát.

Ellenben egy emu! Egy akkora madár biztosan magostul enné a cseresznyét. A strucctenyésztők kis zsákot húznak a madár fejére, amikor szállítják.

De csak udvarról udvarra viszik. Hiába zabálta meg a cseresznyét, nem jut vele messzire. Hacsak…

Vajon hova teszik a madárgégét, madárzúzát a struccvágóhídon? Meg kell majd tudakolni. Akkora madár, van rajt’ hús elegendő, talán a zúzával nem vesződnek. Rizibizi, vakkantyú, odavetik a belsőséget kutyáknak. Akkor kutyában utazik…

Vagy hiába minden? Mert a zúza közben összezúzza…        

Úgyhogy tényleg a nyüveknek jár a jutalom. A cseresznyelégynek. Beköpi a gyümölcsöt, kikel a kukac, kövéren, fehéren, leesik a földre. A talajba bújva áttelel. Rizibizi, tavaszodik, jön a kikelet… House of rising sun. A pondró mocorog, előkerül, légy lesz belőle.

Csakhogy a legyek meg buták, állatira buták! Hiába a szárnyuk, a szomszéd fáig sem képesek elrepülni. Nem látnak el a szomszéd fáig. Semelyik idei egyedük soha nem találkozik tavalyival, és egyetlenegy sem éri meg a jövő évet, hogy maradást súghatnának egymásnak, mégis minden nemzedék azon az egy fán rajzik, azon az egyen, mindörökké. Ilyen ostobaságra vannak programozva.

Mindenesetre mihelyt túljut ezen a tortúrán, azonnal meg kell keresnie Bernit. Amíg nem késő. És fütyörészett; bár nem hirtelen támadt széles jókedvében, csak bátorításul saját magának. Észrevétlen eseményhorizontján a rókalyuknak.

Késett talán egy kicsit a szanatóriumból, ahol kényesek a pontosságra. A portán tévét néztek, valami meccs van talán, arra gondolt, mert a váltás is a képernyőn csüngött. Még örült is, hogy csak odaintve, oldalvást elslisszenhetett, s néptelen folyosók fogadták, a hallban sem üldögél senki – sebaj, rizibizi, legalább nem látják az elcsúfított pofázmányát. De az előtér is üres volt, az asszisztens kislánynak hűlt helye. Maga a góré („Kié? A Goóré!”) tessékelte be kisvártatva: „Magával aztán jól elbántak…” „Lengőtekeparti. Én vesztettem” – próbált humorizálni Bóni. Az apafej kedvetlennek hatott vagy csak szórakozottnak. Nála is a tévé ment, a szeme sarkából Bóni ácsorgó embereket látott két jármű mellett, amelyek mintha letértek volna az útról a fák közé. Az orvos állával odaintett. „Hallotta?” „Baleset?” – kérdezett vissza Flipper Bóni. A szépítősebész bizonytalankodás grimaszával felhúzta a szemöldökét. „Ki tudja…” Felfedezvén, hogy Bóni nincs otthon a fejleményekben, a kínos közlendők csücsörítésével megfeszítette az ajkait. „A mi Császár Bernink megjárta.” Bóniban megállt az ütő. A képernyőre meredt. A gépkocsik erdőszélen álltak, a szállító járműnek tárva-nyitva állt a hátsó ajtaja. „Már indultak volna haza. Most beszéltem a famulusával. Félig le volt már fújva a vadászat. Valaki vitt magával egy vendéget. Annak szólt oda, állítólag, hogy félremegy. De miért kell félremenni? És másfelé jött vissza a sűrűn át, nem az ösvényen. Az illető csörtetést hallott. Kitörő vaddisznónak gondolta. Egy percet se várt…”

Bóni a kezébe temette az arcát. Száját beharapta, szemét összeszorította kínjában. Most aztán törheti a fejét, kihez forduljon? Azon vette észre magát, hogy körömrágás helyett ráharap a saját ujjára. Vagy csak foga közé tolta, mert tudnia kell, hogy él? De bármeddig élsz is, hajaj, nem rövidül vele a nemlét.

Megjelent előtte a kacsalábon forgó kastély a nagy pusztaságban. Tornyán fekete zászlóval. Mint azon a nyáron, amikor elment a Nagyember… Aki, nem úgy, mint Berni, jóindulatát feltette vakhitére. Agyára ment, hogy nem lehet nagy, mert nem tudott igazán jó lenni, sem pedig igazán bátor. Agyára ment a megbánás. Milyen ijesztő is volt a két óriási, jámbor fülével: mint egy ajtóra szögezett bőregér.

(A szerző Tartozás címe regényének lerövidített, folyóiratközléshez igazított fejezete.)