Boldog boldogtalanság (regényrészlet)

Kellemes, nyár végi szellő borzolta fel Laurena haját. Szeretett kilépni a levegőtlen kastélyból. Ilyenkor úgy érezte, szabad, mint a madarak, melyeket annyira csodált. Hallgatta vidám, néha panaszos éneküket. Ezek a dalok ismerősek voltak számára, hiszen a boldogságot nem ismerte. Tizenkét esztendős volt, mikor apja, Poitiers grófja bemutatta neki vőlegényét, az akkor húszéves Renaud-t. A férfi barátságosnak tűnt, míg Laurena meg nem látta azt az összetéveszthetetlen mosolyt ajkán. Az ifjú, aki harmad szülött volt családjában, alig várta, hogy Laurenával együtt megkapja a kislány hozományát. A mosolyt egyedül a lány vette észre, míg öreg édesapjának egyre jobban megtetszett leendő veje. Nem csoda, hiszen az ifjú szellemes volt, imádott vadászni, s híres volt gyengédségéről. Mielőtt Renaud elhagyta a kastélyt, leguggolt Laurena mellé.

– Alig várom, hogy közelebbről is megismerhessem, kisasszony – búgta bariton hangján. A kislány félelmét látva felnevetett, s kilovagolt szürke lován.

Erre visszaemlékezve, Laurena maga előtt látta a magas, izmos férfit, aki képes volt minden nőt elcsábítani a francia udvarban. Hosszú, hullámos, fekete haja kísértésbe hozta még a legtisztább asszonyt is. A lány mégis félt a közelgő házasságtól.

Elmerengve közelgő jövőjén, sétálni indult, egyedül. Meg sem állt, míg ahhoz a forráshoz nem ért, ahol édesanyja életét vesztette. Senki nem tudta, milyen betegség tört rá, hiszen nagyon fiatal volt. Poitiers grófja ötvenévesen házasodott újra, és feleségül vette a huszonöt éves özvegy Anne-t. Csodának tartották Laurena érkezését. Anyja egy-két évvel Laurena születése után halt meg a forrásnál, ahová, ha tehette, Laurena mindig ellátogatott.

Mikor odaért, szoknyáit elrendezve leült a fűbe.

– Holnap férjhez megyek, édesanyám – suttogta maga elé. Remélte, hogy anyja meghallja.

– Bár itt lennél velem, s felkészítenél! – mondta. Félt, sőt rettegett esküvőjétől. Rossz érzései voltak. Tudta, hogy sosem lesz képes szeretni Renaud-t.

„Mintha csak tegnap lett volna…” kezdte el a merengést:

„Maga mögé ültetett a lován. S csak száguldottunk. Olyan érzés volt, mintha repülnék. Egyenrangúként bánt velem, úgy, ahogy még senki sem. Mindenkinek a szemében csak egy eszköz vagyok. Vagy a pénzszerzéshez, vagy a jó házassághoz. Szerettem Robert-et. Egy fiatal lány naiv szeretetével. Azt hittem, hogy a szerelem mindent legyőz. De rá kellett döbbenem, hogy a nőknek semmi esélyük sincs a boldogságra. Robert egy angol lord fia volt. Azért érkezett Franciaországba, hogy megerősödjön. Elsőszülött volt, s emellett igen beteges. Az itteni levegő sokat javított egészségén. Boldogok voltunk. Azt ígérte, beszél apámmal a házasságról. Mikor apám tudomást szerzett románcunkról, visszaküldte Angliába. Nekem azt mondta, hogy Robert-nek már van menyasszonya, s édesapja soha nem egyezne bele ebbe a házasságba. Fél esztendeje már, hogy nem láttam. Eleinte írtunk egymásnak, de később ráeszméltem, hogy leveleink csak még fájdalmasabbá teszik különválásunkat. Két hónapja nem írtam neki, s amit tőle kapok, zokogva elégetem.”

Laurena nem figyelt a külvilágra. Könnyei egyre csak patakzottak szeméből. Lassan álomba sírta magát.

Patadobogásra ébredt. Felemelkedett a fűről, s ijedten vette észre, hogy a hold már magasan jár. Szoknyáit megemelve szaladni kezdett.

„Már biztosan keresnek. Renaud, és apja, egy feleségén keresztül meggazdagodott kereskedő, már biztosan megérkezett.” Futott, amilyen gyorsan csak tudott. Így is majd egy órájába került, mire megpillantotta a kastély körvonalait. Ekkor közelebbről hallotta a lódobogást. Nemsokára meg is pillantotta a lovat. A sötétben nem ismerte meg a lovast, akinek csuklya takarta el az arcát. A csuklya lehullott, mikor a lovas átugrott egy kidőlt farönköt. Laurena megpillanthatta azokat a fekete fürtöket, melyeket már négy éve nem látott, s melyektől rettegett. Remélte, hogy a lovas nem vette észre, s megbújt egy fa árnyékában.

– Nocsak! – mondta Renaud. Megállította lovát a pataknál, leszállt, s megveregette az állat nyakát. Majd maga is mohón inni kezdte a vizet.

Laurena befogta száját, hogy a férfi nehogy meghallja légzését. Szíve olyan hangosan vert, hogy félő volt, a férfi meghallja. A lány hátra felé indult. Ismert egy keskeny ösvényt, mely a kastélyba vezet. Lábujjhegyen lépkedett. Nem vett azonban észre egy kis faágat, melyben elbukott. Halk sikoly tört elő torkából, melyet rögtön kezével tompított. A férfi meghallotta a csöndben a lány hangját.

– Van ott valaki? – kérdezte fennhangon. Laurena eldöntötte, nem válaszol. Hadd higgye a férfi, csak egy állat volt. Nem számolt azzal, hogy a férfi már igen tapasztalt volt a női sikolyok terén.
– Megsérült, hölgyem? – kérdezte, s elindult Laurena felé.

– Nem, nincs semmi bajom. Nyugodtan folytassa az útját – kiáltott ki a lány a fa mögül. Megpróbált felállni, de olyan rosszul esett, hogy bokája megsérült. Felszisszent, s visszaesett a földre. Lehajtotta fejét, s némán azért imádkozott, hogy az ifjú továbblovagoljon.

– Szerintem segítségre lenne szüksége – hallatszott a férfi hangja, túl közelről. Laurena lassan megemelte fejét. Nem is emlékezett, hogy Renaud ennyire szemrevaló férfi. Arca csak pár centire volt a férfiétől.

– Köszönöm, de egyedül is boldogulok – mondta a lány. Hangjában sértettség lapult.

– Jöjjön, felül a lovamra, s hazaviszem, ahol beborogathatja a bokáját. Úgy látom csúnyán megdagadt – mondta, és közben megemelte a lány bokáját, s a lány nagy megdöbbenésére, lehúzta cipőjét, majd harisnyáját.

– Hogy merészeli?… – csattant fel Laurena, ám Renaud egy intéssel elhallgattatta. Óvatosan karjába vette a duzzogó lányt, s elindult a lova felé. Felültette a lányt, majd maga is felszállt mögé. Laurena csak ekkor döbbent meg igazán. A férfi, egy számára vadidegen lányt csak úgy átkarol, s maga elé ültet. Laurena most kezdte el sejteni, hogy miért lesz nehéz ez a házasság. A gondolatra dühös lett, s mérgét egy nagy sóhajjal eresztette ki.

– Nagyon fáj? – kérdezte a férfi. A lány válaszul csak vállat vont. Nem volt kedve vőlegényével bájcsevegni.
– Maga igazán nehéz eset, hölgyem. S emellett igazán gyönyörű is. – Az utolsó mondatot belelehelte Laurena fülébe. Laurena nem tartotta magát gyönyörűnek. Igaz, apja mindig dicsérte külsejét, s eszét, ő mindig csak arra gondolt, hogy szülői elfogultság. Haja, bármit tett is, egyenes maradt. Színe azonban valóban kivételes volt. Aranyszőke, s mikor a nap megcsillant rajta, vöröses színben pompázott. Alakja kecses, s emellett nőiesen telt volt. Valójában elégedettnek kellett volna lennie külsejével. Ő mégis tartott tőle.
– Tudja, mikor először megpillantottam, olyan ismerősnek tűnt az arca. Ám biztosan emlékeznék egy ilyen szép hölgyre, – s karjait szorosabbra fonta a lány körül.
Míg a többi fiatal lány már kacéran flörtölt volna, addig Laurena tovább duzzogott leendő férje karjaiban.
– Éppen a kastélyba tartok. Elviszem oda, majd ott ellátják – mondta, és gyorsabb tempóra ösztökélte lovát. Ez azt eredményezte, hogy Laurenának meg kellett kapaszkodnia a férfi karjaiban. Renaud megfeszült a nyeregben, s Laurena maga előtt látta a férfi kéjes mosolyát, mellyel négy évvel ezelőtt megajándékozta.
A kastélyhoz érve a kapus először Laurenát látta meg. Meg sem kérdezve, ki az ifjú a lány mögött, kinyitotta a kaput, s meghajlással üdvözölte.
– Kisasszony, a gróf úr már mindenhol kerestette. A könyvtárban ül, s addig nem hajlandó aludni térni, míg a kisasszony biztonságba haza nem tér. Engedélyével, előreszaladnék, hogy értesítsem – szólt a kapus. Laurena csak bólintott, s kihúzta magát a nyeregben.
– Kisasszony? – kérdezte pajkosan megmentője. Laurena úgy tett, mintha nem hallotta volna a megjegyzést. Miután a férfi megállította lovát, leugrott. Megfeledkezett dagadt bokájáról, s a földet éréstől éles fájdalom hasított lábába. Egy pillanatra úgy érezte, elájul. Mégis, büszkeségének hála, úrrá lett a fájdalmon, s egyenes háttal, bebicegett a kastélyba.
Tudta, hogy a férfi követi őt. Érezte magán mohó pillantásait, melyekkel méregette.
A könyvtárszoba ajtajánál rövid időre megállt, s mély lélegzetet véve bekopogott. Várta, hogy apja beinvitálja. Senki sem szólt a szobából. Lassan, nehogy Renaud utolérje, benyitott.
Apja, az idősebb Olivier de Poitiers, egy kényelmes széken ült, szemben az ajtóval. Vele szemközt, egy nála fiatalabb férfi foglalt helyet. Laurena belépésére mindketten az ajtó irányába néztek.
– Lányom!
– Édesapám! – szólt Laurena elvékonyodott hangon, s apja felé nyújtott kezéhez térdelt. Megcsókolta kezét, s térdelve nézett apja izzó szemébe.
– Minek köszönhetjük, hogy megvárattad vendégünket? – kérdezte.
– Elaludtam a forrásnál… – súgta a lány, hogy csak apja hallja.

Ebben a pillanatban lépett be Renaud az ajtón. Bokáját összecsapva meghajolt a két idősebb férfi felé, s Laurenára kacsintott. A lány lesütötte szemét.
– Fiam! Csak holnapra vártunk – mondta a fiatalabbik férfi, s felkelve a székből, megszorította fia kezét.
– Tudom, apám. Hamarabb végeztem az udvarnál. Szerencse, hogy most jöttem – mondta, s Laurena felé tekintett.
A lány, lassan megemelte fejét. Mikor tekintete összetalálkozott a férfiéval, fejét elfordítva a könyvespolcokat kezdte vizsgálgatni.
– Gróf úr! – köszönt Renaud a rangidős férfinek. A gróf felkelt a székből, s botjára támaszkodva, elindult az ifjú felé.
– Örömmel tölt el, hogy végre itt láthatlak. Érzem, nincs már túl sok időm hátra, ezért boldog vagyok, hogy lányom egy megbízható férfi irányítása alá kerül.
– Ígérem, nem fogok csalódást okozni – mosolyodott el az ifjú.
– Bemutatom a lányomat, Laurena de Poitiers kisasszonyt – mondta Olivier. Laurena némán felkelt, s nőiesen meghajolt a két férfi felé. Bokája, melyet szoknyájával próbált eltakarni, eközben égett a fájdalomtól. A lány már csillagokat látott tőle, de erőt vett magán, s egy pisszenés nélkül tűrte a szemlét. – Mi a véleménye róla, de Segre úr?
Kérdését most idősebbik vendégéhez intézte.
– Bájos. Igen csinos teremtés. Látom a szemeiben, hogy a fiam nem fog unatkozni mellette – mondta, s harsányan felnevetett. A gróf és Renaud is csatlakozott hozzá.
Laurena ismét lesütötte szemét. Félt, hogy kínzói megpillantják arcán a pírt. Engedélyt kért a távozásra, majd pukedlizve elhagyta a szobát. A kilincs kattanása után is hallotta a férfiak élcelődését. Nem bírta tovább. Zokogva sietett fel szobájába, ahol nevelőnője aggódva pillantgatott ki az ablakon. A nőt meglátva megtorpant, és sietve letörölte könnyeit.
– Galambom! Úgy aggódtam! – kiáltott fel Marie. – Merre jártál? De hiszen csupa sár vagy. Az arcod… Miért sírtál? Bántottak? Megtámadtak?
– Most ne… – kérte Laurena. A nevelőnő ekkor abbahagyta a kérdezősködést. Végigsimított védence haján, melyre olyan büszke volt, s csendben vetkőztetni kezdte. Meglátta a lány dagadt bokáját, s megjegyzések nélkül, elégedetlen pillantásokkal kisérve borogatást tett rá.
– Reméljük, holnapra elmúlik. Annyira nem súlyos… – mondta magának.
A lány fáradtan rogyott az ágyra. Marie halkan dúdolni kezdett. Laurena nyugodtabb lett, s egy szép álom reményében átadta magát a fáradtságnak.

Felfrissülve ébredt. Egy rigó szállt ablakpárkányára, s vígan énekelt neki. Laurena teljesen elfelejtette előző napi bánatát. Még az esküvőről is megfeledkezett. Odalépett az ablakhoz, s kihajolt rajta. Egy nem várt alakot pillantott meg alatta.
– Éppen itt az ideje, hogy felkeljen. Még átalussza a menyegzőnket! – kiáltott fel Renaud de Segre. Hangjára felfigyelt a kastély népe is. A férfiak mosolyogva, a nők pedig kuncogva folytatták munkájukat.
Laurena, elvörösödve menekült vissza ágyába. Tiltakozásképpen magára húzta lepedőjét.
– Kisasszony? Ébren van? – kérdezte Marie. Laurena felsóhajtott. Kibújt ágyából, és hagyta, hogy a nevelője felsegítse rá fehér, csillogó ruháját. Még hátra volt fejdísze, mikor nővére benyitott szobájába.
– Húgom! – mondta, s Laurena felé sietett. A lány, mit sem törődve Marie tiltakozásával, nővére nyakába borult. Nővére, aki egy gazdag földesúrhoz ment feleségül, boldogan nézett kishúga szemébe. Nagy volt közöttük a korkülönbség, mégsem gátolta őket a pletykálkodásban és az összetartásban. Sylvie de Paule most töltötte be harmincötödik esztendejét. Két csodálatos fiú anyja volt.
Az esküvőre egyedül érkezett, mivel férje üzleti úton volt Párizsban.
– Milyen gyönyörű szép hölgy lett belőled – csodálkozott el Sylvie. Laurena elpirult, de nővére elől nem rejtette el arcát.
– Hidd el, tényleg így van – mondta a nő, látva Laurena kétkedését.
– Érzem, bajba fog sodorni – mondta halkan a lány.
– Hogy érted ezt? A szépség sosem lehet átok. Érkezésemkor találkoztam Renuad de Segre úrral, s igazi úriember. Szerintem örülnöd kéne, hogy ilyen csodálatos férjed lesz. Szellemes, és nem utolsósorban gyönyörű.
Erre a jelzőre Laurena összevonta szemöldökét, mire Sylvie pirult el.
– Tudom, nem használunk ilyen kifejezést a férfiakra, de őrá nem tudsz mást mondani.

– Elismerem, valóban szemrevaló – mondta Laurena. – Sok fájdalmat fog még okozni ez a szépség.
– Ne törődj vele. A kicsapongásokat, ha erre gondolsz, senki nem akadályozhatja meg, s senki nem ítélheti el. Én is szemet hunyok felettük. Te leszel az egyetlen felesége. Te szülsz neki törvényes fiú utódokat.
Laurena csak bólintott. Ő nem csak egy elismert feleség akart lenni. Szerelemre vágyott.
– Marie, felraknád a fejdíszemet? – kérte a lány. A nevelőnő könnyezve helyezte el a fejdíszt. Tudta, hogy a mai nappal védence felnő. Soha nem lesz már szüksége az ő tanácsaira.
– Ne sírj, drága Marie. Azért még fogunk találkozni – mondta. Átölelte Marie-t.
– A bátyáim is itt vannak?- fordult Sylvie felé.
– Csak Jean jött el. Oliviernek dolga akadt az udvarnál – mondta. Mindketten tudták, hogy Oliviert csak az érdekli, hogy megörökölje a grófságot. Soha nem vett részt családi ünnepségeken. Csak akkor ment haza, ha az érdek úgy kívánta.

Laurena elszomorodott. Igaz, hogy nem számított bátyja megjelenésére, de reménykedett benne. Nem értette Oliviert. Mikor ő kislány volt, idősebbik bátyja volt a leglelkesebb védelmezője. Sokszor meglátogatta, s ő tanította meg lovagolni is. Nevetésük mindig vidámságot csalt szomorú apjuk arcára. Jean is kedves volt hozzá, de Jean más volt. Ő mindenkivel kedves, vidám és játékos. Oliviert mindig bosszantotta öccsének meggondolatlansága és komolytalansága. Ő csak nagyon kevés embert tisztelt, vagy szeretett. Felesége nem tartozott ezek közé. Az asszony fiatal, üde és forró vérű volt. Olivier nem tehetett ellene semmit. Az asszony gyermekkel sem ajándékozta meg, s előreláthatóan nem is fogja. Nemrégiben, ugyanis a király is szemet vetett ifjú feleségére.
– Szegény bátyám… – sóhajtott Laurena.
– Ne sajnáld! Ha több gyengédséget adott volna Isabellenek, akkor nem menekült volna más férfiak karjába – mondta Sylvie. Ő nem ismerte Oliviernek a kedves oldalát. Vele mindig hidegen bánt. Senkinek sem mondta, hogy neki ez mekkora fájdalmat okoz. Még húgának sem. Mindig úgy tett, mintha Olivier nem tartozott volna a családba. Fiatalkorában irigykedett Laurenára, mert Olivier, láthatóan mindenkinél jobban szerette. Most azonban már belátta, hogy húga, ismerve a jó Oliviert, még nála is jobban szenved.
Laurena némán megszorította nővére karját, majd szoknyáját megemelve, kiment a szobából. Marie szorosan mögötte, szemeit törölgetve.
Sylvie, néhány pillanatig élvezte az egyedüllétet. Laurenára gondolt, s házasságára. Elképzelte, ahogy húga, karjában egy csecsemővel várja. A gondolatra megrázta fejét.
– Nem… Hihetetlen, de úgy érzem, nem illik hozzá egy anya szerepe – mondta halkan. Megfordult, és vállat vonva lesietett a kápolnába.

Az esküvőre eljöttek a közeli szomszédok, valamint Laurena testvérei. Nem volt nagy ünnepség, de senki nem várta, hogy az legyen. A vőlegény harmad szülött, a menyasszony pedig csak egy késői házasságból született lány.
Laurena nem érzett semmit. Nem volt izgatott, s boldog sem. S ami leginkább bántotta, szerelmesnek sem érezte magát. Arcára mosolyt erőltetve vonult végig a padok között, hogy végül odaérjen Renaudhoz. A férfi minden báját bevetette. Fehér fogai elővillantak mosolya alól. Testét a legdrágább anyagok fedték, s nyakában egy drága medál lógott. A medál közepére egy zafír követ rakott készítője, melyen meg-megcsillantak a fények. Mikor Laurenát először meglátta, szemei felcsillantak, s ajka egyik sarka mosolyra húzódott.
Laurena, felismerve a gyűlölt mosolyt, szíve szerint elszaladt volna. Azonban nem akarta apját szégyenbe hozni. Észrevette a medált, melynek színe hasonlított az ő szemének színére. Összezavarodott. Tudta, hogy nehéz élete lesz a férfi mellet, aki híres volt hódításairól, de mikor meglátta az ékszert, elbizonytalanodott. „Lehetséges lenne, hogy megszeressen?” kérdezte magától.
Renaudt kéjes örömmel töltötte el a lány bizonytalansága. „Könnyű lesz megszelídíteni” gondolta, s már előre örült a sok álmatlanul töltött éjszakának.
Laurena megállíthatatlanul közeledett az oltár felé. Észrevétlenül egyre lassabban haladt. De így is odaért Renaud mellé. A férfi, felé nyújtotta karját, hogy a lány rátámaszkodva, könnyen letérdelhessen. Laurena dacosan megtámaszkodott, majd elengedte a kart. Szemeit a papra függesztette, aki belekezdett a szertartásba. Az eskü közben, arca kifejezéstelen maradt. Elgondolkozott, mi történne, ha „nem”-mel válaszolna a pap kérdésére. De apja iránti tisztelete erősebb volt.

Szárazság

1288-ban Zaragozában a város elöljárója megtiltotta a zsidóknak, hogy a számukra kijelölt városrészen kívül telepedjenek le.
Kilenc évvel később a Kelet-Franciaország középső részén elterülő Rochene és Chabrois egyházmegyékre szokatlan időjárás köszöntött. Már az előző esztendő sem bővelkedett csapadékban, és ha nem volt is éppen aszályos, a korabeli leírások szerint rendkívül kevés eső esett, ami természetesen kihatott a termésre, elsősorban a gabonára. A rákövetkező télen pedig egyáltalán nem hullott hó. 1297 januárjának utolsó heteiben egyik napról a másikra hirtelen fölmelegedett az idő, és úgy is maradt több mint két hétig. A St. Vincent kolostor scriptora erről, egyebek mellett, a következőket tartotta feljegyzésre érdemesnek: „…januárius havában, Fábián és Sebestyén vértanúk napjára (jan. 20.) Isten akaratából nagy meleg támadt, mindenfelé kipattantak a rügyek, a mandulafák virágba borultak, a mezők kizöldültek, az népeknek pediglen körül a falvakban szerfelett jó kedvök kerekedett, amiért is táncoltak és énekeltek szégyentelenül, és sokan a pórok közül még lábbelijüket is letették…”
Korai volt az öröm, mert néhány ködös nap után, ahogy jött, úgy tűnt tova a meleg, beállt a fagy. Olyan hideg lett, „amilyenre még a legvénebbek sem emlékeznek, elfagyott minden”. Ezt és a nagy meleget is persze némi kételkedéssel kell fogadnunk. Ha így lett volna, az egész termés elpusztul, és akkora éhínség tör ki, hogy annak országos híre megy, azonban nem találni máshol feljegyzéseket, mint az érintett környéken. A jámbor barátoknak jó okuk lehetett némi túlzásra. Az első idézet ugyanis, árulkodó módon, így folytatódik: „…de mert hiába emeltük fel intő szavunkat, nem hallgattak meg, s megátalkodott magabízásukban botránkozást keltettek féktelenségükkel, hamarosan lesújtott a bűnösökre az Úr haragja, hogy bizony lett akkoron sírás-rívás és fogaknak csikorgatása, ahogyan ez az Írásban áll. Rendele ezért az Úristen, dicsértessék a neve, februárius havában Veronika napjára (febr. 4.) ködöt, azután pediglen bocsátott ránk hirtelen dermesztő fagyot. Az Ő rendeléséből olyan hideg lett…” – de ezt már tudjuk. Néhány dörgedelmes és igen terjedelmes passzus után, amelyek főként az Egyház és annak képviselői iránti illő tiszteletről szólnak, a szerző rátér a következmények részletezésére, amelyben, úgy tűnik, különösen kedvét találta: „…Elfagytak volt annak okán a rügyek, és megfeketedve hulltanak le, zúzmara virágzott ki helyettök a fákon, s e rettentő hidegben a kiöntött víz nem ére el a földre, mert nyomban jéggé fagyott …számolatlan hullott el az aprójószág… és nem hoza termést a föld tavasszal, és nem hoza termést nyáron sem, és felkerekedének a bűnösök elhagyván lakóhelyüket…és bolyongtak, mint Mózes népe a pusztaságban, ahogyan ez írva van.
Az eddig ismertté vált, és ennél mértéktartóbb dokumentumok alapján igen nagy valószínűséggel állíthatjuk: mindössze az történt, hogy két egymást követő év a közepesnél rosszabb termést hozott. Akkoriban ez elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy szegényebb parasztok és kézművesek kényszerű vándorútra induljanak, más vidéken keresve boldogulásukat. Talán maga a korszak is, izgatott hangulatával, a keresztes háborúk nagy jövés-menésével hozzájárult az útra keléshez. És még valami. Az idézett leírás évekkel az események után keletkezett, ami részben megmagyarázza a túlzásokat, hiszen az utódok okulását volt hivatott szolgálni, és az Egyház fiainak helytállását demonstrálni. A bűnösök kétszeri említésével azonban annak a gyanúnknak ad alapot, hogy az elvándorlást előidéző okok között lehetett az elmondottakon kívül más jellegű kényszer is. A nyilvános kiprédikálásnak nem találtuk nyomát, talán finomabb, nem megfogható, a bűnösöket mégis megbélyegző módszer lehetett.
Tehát fölkerekedtek és bolyongtak, ezt tudjuk. Kérdés, hogy vajon mennyien. Idézett scriptorunk a továbbiakban egész falvakról beszél, ami képtelenség, de számukat az övénél kevésbé apokaliptikus feljegyzések is egy-kétszázra taksálják. Ez is túlzásnak látszik, ha a korabeli népesség lélekszámát tekintjük, és ha összevetjük az egyetlen nyomon követhető csoportról szóló, sajnos ugyancsak ellentmondásos beszámolókkal. Mindezek alapján úgy becsüljük, hogy az otthonukat elhagyni kényszerülők aligha lehettek kevesebben nyolcvannál, de semmi esetre sem többen, mint százhúszan. Kérdés az is, hogy az ismert csoport mellett a többiek merre indultak el, mivel, és végül mi lett velük. Útirányukat a feljegyzések sommásan intézik el: „Szétmenkültek a világnak mind a négy égtája felé”. Feltételezésünk szerint néhányan, bizonyára a fiatalabbak közül, csatlakozhattak a keletre tartó keresztes lovagokhoz. Nem tudhatjuk, eljutottak-e valaha is a Szentföldre, vagy ha eljutottak is, visszatértek-e. Mások talán a gazdagabb déli országrész felé igyekeztek, nekik is nyomuk veszett. Lehet, hogy nem bírták a vándorlás viszontagságait és éhen pusztultak, az is lehet, hogy útonállók kezébe kerültek, akik talán csak puszta életüket hagyták meg – ez is elég volt az éhhalálhoz –, de lehet, hogy azt sem. És vajon hányan álltak maguk is banditának, hullottak el az összecsapásokban, végezték bitón? Azok is mindörökre eltűntek, akik esetleg elérték a tengerpartot. Egyetlen valakiről találtunk adatot. Bár csak valószínű, de szeretnénk azt hinni, hogy ez az ember közülük való volt. Egy i. sz. 170-től vezetett zsidó családi krónikában történik említés bizonyos Francisco (!) nevű, külhonból származó fazekas mesterről, aki mintegy tíz éve telepedett meg Zaragozában, ahol saját műhelyt vezetett, és akinek zsidó hitre tért leányát feleségül vette Smuél posztókereskedő. A lány tizenhatéves volt akkor, új neve Cipóra lett. Mindez történt keresztény időszámítás szerint 1308-ban. Zaragozába az út eltarthatott egy évig, így az időpontok összevágnak. Van még egy másik halvány nyom: néhány sornyi bejegyzés a klarissza rend St. Klára apácamonostorának évkönyvében arról, hogy véletlenül éppen szent Klára napján (aug. 11-én) 1297-ben az Ég rendeléséből pártfogásukba vettek egy anyát és kicsinyke leánykáját. A szegény asszony néhány napra rá igen-igen legyengült állapota következtében elhunyt. A gyermeklány további sorsa felől nincs híradás. Ki tudja, honnan kerültek oda? Tartozhattak a chabroisi menekülőhöz is, onnan nincs túlságosan messze a monostor, de könnyen lehet, hogy mégsem. Talán az az ismeretlen asszony saját, másféle gondja elől futott.
Jól tudjuk, sötétben tapogatóztunk idáig, bármi, amit mondtunk, legnagyobb részében feltételezés – a teljes igazság mostanra már kideríthetetlen. Mégis beszélni kellett róla mint a Chatchien városában lezajlott események előzményéről, amely események bizonyosan megtörténtek, habár ezeket is töredékes, meglehetősen zavaros és némiképp ellentmondásos információkból rakosgattuk össze. 

A St. Bartholomeus apátság alacsony dombja köré patkó formában települt kisváros távol esett a forgalmas utaktól, szőlősdombok, apró falvak és kolduló rendi szerzetesek kolostorai vették körül, távolabb hegyek övezték, mintegy védelméül, mert falai nem voltak. Már hosszú ideje elkerülték a külső háborúskodások és a belső viszályok, a patrícius családok a céhekkel egyetértésben választottak Magisztrátust az ügyek intézésére. A temető nem növekedett túl gyorsan, és a város ezidő szerinti három árvája az apátság gyámolításában készült a novíciusságra. A polgárok nyugodt békességben és viszonylagos jómódban éltek. Képesek voltak két hivatásos koldust, egy éjjeliőrt és két darabontot eltartani. Ide érkeztek meg az 1297. esztendő augusztus havának utolsó harmadában a rochene-chabroisi menekülők.
Elsőként a vidéket járó kolduló barátok találkoztak velük, ám nem világos, hogy pontosan melyik napon, és az sem, hogy hány emberrel, ráadásul több helyszínt is említenek. Ismét találgatásokra vagyunk utalva, mert az első közlések szűkszavúak és bizonytalanok. „Fráter Joachim vesperás előtt jelentette, hogy közel a Poche patak kanyarulatához idegenekkel találkozott, akik öten vagy hatan lehettek, és felettébb elcsigázott kinézetűek voltak, mindazonáltal nem mutattak fel ellenséges szándékot…” Ez augusztus 14-én kelt. A szomszédos rendházban egy nappal később íródott feljegyzést bővebben idézzük, mert kiviláglik belőle, hogy eleinte nem tulajdonítottak különösebb fontosságot az idegenek megjelenésének – a rendházak élték a maguk megszokott életét. Íme: „Johannes testvér még ebéd előtt jelentette, hogy laikus testvérünk, Jakab, akinek elméjébe Isten akaratából a legegyszerűbb dolgok is csak nagy nehezen férnek belé, ma reggel nem akart felkelni, hogy előkészítse a napi tüzelőt, hanem morgott és vonított, valósággal úgy, mint az ebek, és ennek utána valamiféle ugyan hasonlatos, mégsem latin nyelven azt kiabálta, hogy io voglio una donna, io voglio una donna! majd szörnyűségesen illetlen dolgokat nyöszörgött  holmi fehérszemélyekről, úgyhogy a jámbor Johannes fráter kénytelen volt fülét befogva elmenekülni. Jakab testvér azonban hamarosan lecsillapodott, és engedelmesen elballagott a fáskamrába. Keresztényi türelemre intettem Johannes testvérünket, mert írva vagyon, hogy boldogok a lelki szegények, mert övék a Mennyeknek Országa. Johannes fráter ezután még megemlítette, hogy egynéhány napokkal ezelőtt távolról észrevett egy kisebb embercsoportot, akik lassan vonultak a Márga-domb irányában”. Ehhez hasonló bejegyzések olvashatók az első napokról. még minden homályos, nincs különösebb jelentősége semminek.
A vándorok valószínűleg több kisebb csoportban érkeztek a vidékre, talán már napokkal felbukkanásuk előtt, csak nem mertek mutatkozni. Lehetséges az is, hogy többen látták ugyanazt a társaságot, mert az idő előrehaladtával ugrásszerűen megnő a találkozások száma. Ha ugyan nem arról a természetes jelenségről van szó, hogy az ismeretlenek ottléte egyre kellemetlenebbé vált, és ettől számukat is egyre magasabbra becsülték. Az első riadalmat a Jézus Szíve rendház egyik szerzetese okozta. Elpanaszolta priorjának, hogy szokásos adománygyűjtő körútján a parasztok szinte ellenségesen viselkedtek, nem adtak semmit, arra hivatkozva, hogy napok óta ők tartják az idegeneket. A többi kolostorban ugyanezt a jelenséget tapasztalhatták, mert a priorok végül közös levélben fordultak az apáthoz, aki hivatalosan nem volt ugyan feljebbvalójuk, mégis ha nehézségek adódtak, az ő segítségét kérték. A levél minket érdeklő része így szól: „…és, hogy híveink, akik erkölcseikben és tetteikben jámbor, istenfélő lelkek, vonakodnak az adományozás nemes cselekedetétől, annak oka bizony nem más, mint ama toprongyos idegen sokaságnak megjelenése, akik, az Úristen bocsásson meg nekik, nem átallják alamizsnáért sanyargatni őket, s attól sem riadnak vissza, hogy miképp a sáskák, ellepjék mezőinket és, az Ég legyen irgalmas hozzájuk, megdézsmálják a termést, ahogyan kárvallott híveink már nap mint nap felpanaszolják. Teszik pediglen mindezt nem az imitatio Christi szellemében, amiként jámbor testvéreink gyűjtögetik a kicsiny adományokat, hogy példát mutassanak az Úrnak tetsző életről, hanem bűnös mohóságból, csakis magukra gondolván. Testvéreinknek szelíd, jóra intő szavait pedig a megátalkodottak értetlenül, elvetemült gúnyolódással fogadák, megbotránkozást keltve szívökben…”
Ezek voltak az első konfliktusok. Ezt követően a beszámolók már egytől-egyig a városban keletkeztek. Feltehetően a parasztok ameddig bírták, tartották, az idegeneket, egy-két napig, bizonyára nem bőségben, maguknak sem lévén túl sok. De azután elszaporodtak a dézsmálások, emiatt egyre több incidensre került sor, végül a gazdák, megunván a dolgot, összefogtak és elűzték az ismeretleneket, akik kénytelenek voltak bemenekülni a városba, nagy felfordulást teremtve ezzel. Az elkövetkezőkben, mint jobbára eddig is, megpróbáljuk a hiányos és sokszor egymásnak is ellentmondó források alapján saját szavainkkal elmondani az eseményeket, csak ott idézve a korabeli kéziratokat, ahol ez valamilyen okból feltétlenül szükséges. Mindemellett többször és szívesen kölcsönöztünk kifejezéseket a dokumentumokból, ezeket dőlt betűs szedéssel jelezzük.

Megérkezett – beözönlött – tehát az összeverődött embercsoport a városba, a jó polgárok általános megrökönyödését váltva ki. Főként a küllemük keltett erős visszatetszést. Öltözetük szakadt, elnyűtt, porlepte rongyokból állt, lábbelit nem viseltek, a férfiak összetapadt haja és szakálla „csak úgy meredezett, az aszszonyszemélyek feje valóságos Medusa-főnek tűnt fel”. Ráadásul rendkívül piszkosak és büdösek voltak. Sokuknak arcát, karját, lábát visszataszító kelevények és élő sebek is tarkították, bőrük kivörösödött, száraz és repedezett volt, járásuk és egész mozgásuk bizonytalan. Lesoványodott arcukban, piros szemhéjaik között a szemükből a pokol tüze világított. A hangjuk is ijesztőnek találtatott: érdes és rekedt, bár néhányan sipítónak, mások rikácsolónak hallották. Nem kisebb megütközést keltett a beszédmódjuk. Sokszor nem lehetett őket érteni, mert ismeretlen szavakat használtak, olykor meg, meghökkentő módon, egyes kifejezéseknek merőben más értelmet tulajdonítottak, mint a helybeliek. Úgyhogy „…az ő beszédjök ennek okán leginkább valami vartyogás és krákogás, ugatás meg kukorékolás volt, semhogy hasonlatos lett volna a Teremtő által adományozott emberi nyelvhez…” És természetesen éhesek és szomjasak voltak. Ezen a ponton tudunk válaszolni egy korábban feltett kérdésünkre, mert az apátságbeli fráterek, amíg a zűrzavar lehetetlenné nem tette számukra, tényszerű feljegyzéseket (is) vezettek. Azt kérdeztük, hogy mivel indultak útnak. Odahagyott lakóhelyükön erről nem szól a krónika. Nyilvánvaló, hogy nem rendelkezhettek igás állatokkal – nem a bőség elől szöktek, a város alá is gyalogosan érkeztek. Nos, mint kiderül, néhányan (?) „…felmálházták akkor minden szükséges holmijukat maguk vontatta kordélyokra…”, a legtöbben azonban puttonyba készítettek össze mindent, amit tudtak, azzal indultak el. Sietős lehetett. Később a kordék vagy szétrázódtak az utakon, vagy ott maradtak valahol, mert az embereknek nem volt erejük keresztülvonszolni őket a hegyeken. Megérkezésükkor csak kisebb batyukat láttak náluk. Fogyott a poggyász a növekvő fáradtsággal, a szükséges holmikból is beérték egyre kevesebbel. 

A beözönlés után csoportunk a Templom téren állapodott meg. Délelőtt volt, és pontosan tudjuk: 1297. augusztus hó tizennyolcadika, csütörtök. Ugyanis Mignard apát St. Bartholomeus napi prédikációjában, amit a kellő helyen majd bőven fogunk még idézni, ez a passzus szerepel: „…felebarátaink, akik az Úristen kifürkészhetetlen akaratából immár negyedik napja tartózkodnak városunkban…” St. Bartholomeus napja (aug. 21.) abban az esztendőben vasárnapra esett. Nos, folytassuk a történetet. A polgárok összeszaladtak láttukra, értesítették páter Sebastianust, a templom lelkipásztorát, aki nyomban a térre sietett, a hír pillanatok alatt feljutott az apátságba, futva érkeztek az első barátok. Tüstént faggatni kezdték a jövevényeket, hogy kicsodák, honnan érkeztek. Azok nem adtak értelmes válaszokat, csak panaszkodtak éhségre, szomjúságra, kimerültségre, mindenféle szerencsétlenségre, ami a hosszú úton érte őket, vadállatokra és zsiványokra, a porra és hőségre, emberi részvétlenségre. További úticéljukat illetően sem lehetett belőlük kihúzni semmit, megátalkodottan hallgattak. Valóban a végsőkig elcsigázottnak, agyonhajszoltnak látszottak. A derék fráterek ott sürgölődtek körülöttük, mozgósítani kezdték az egybegyűlt polgárokat, kit vízért, kit kenyérért szalajtva, eleinte nem sok eredménnyel. Tetézte a nehézségeket, hogy „…testvéreink a szent caritas nevében végzett áldozatos munkájuk közben kénytelenek voltak szemüket lesütve tartani, mivelhogy az azszonyszemélyek ruházata szemérmetlenül hiányos vala, s az alóla kitetsző húsban, mint az Írás mondja, a Sátán kísértése lakozik…” Lassacskán mégis sikerült felébreszteni az emberekben a könyörületet, és ebben nem kis szerepe volt a páter keresztényi kötelességre felhívó szavainak. Ha viszolygásuk nem múlt is el, túltették magukat rajta, és már önszántukból hordtak az ismeretleneknek mindenfélét. Eleinte főként enni-innivalót, később takarókat is, bár nagy meleg volt. Különösen akkor vált általánossá az adakozási kedv, amikor  megdöbbenéssel vették észre, hogy a „tömegben egy szerencsétlen kicsiny gyermekcse” is van. Szinte megállt az élet a városban, jóformán mindenki az idegenekkel volt elfoglalva, ha nem tett semmit, bámészkodott. A darabontok is ott silbakoltak. Még azok is róluk beszéltek, akiket valami sürgős tevékenység nem engedett a közelükbe. A patríciusok természetesen nem mutatkoztak, ám cselédeik szorgalmasan hordták a híreket szerte a városban, miként a barátok is az apátság és a város között.
Jóval elmúlt dél, mire a helyzet úgy-ahogy rendeződött. A jövevények a templom árnyékában kerestek menedéket a forróság elől, és úgy araszoltak körbe a falak mentén, ahogy az árnyék egyre mozdult tovább. Az ételt kendőkön, tálakon, vagy csak egyszerűen deszkalapokon tették eléjük, az innivalót fapoharakban. Az első adagok megérkezésekor támadt egy kis tülekedés, de gyorsan véget is ért, amikor látszott, hogy mindenből több mint elégséges van. A városiak ott tébláboltak az idegenek körül, és iszonyattal vegyes szánalommal bámulták, ahogy kiéhezetten falnak, szinte tömik magukba az ételt, és ahogy a bőség zavarában mindenbe belemarkolnak. Végül, amikor már nem fért beléjük több, egymás után elnyúltak az árnyékban és ájult álomba zuhantak. Felborult tálak és poharak, félig lerágott csontok, húscafatok, kibelezett kenyerek, víz-, tej- és bortócsák, almacsutkák és megharapdált, majdnem egész almák maradtak szétszórva a téren. A polgárok elszivárogtak, sokan már a lakomázást sem bírták végignézni. A barátokra maradt a rendcsinálás, amit tisztességgel elvégezetek, bár magukban háborogtak a szörnyű pocsékolás láttán. Később, a takarítás befejeztével ők is elhagyták a templomteret. Néhányan visszamentek az apátságba, mások a közeli házakba húzódtak be a hőség elől és némi harapnivalóért, a páter is hazament ebédelni és lepihenni. A hortyogó idegeneken kívül csak egy-két kíváncsi gyerek és pár éhesen szimatoló kutya maradt a helyszínen.

Még egy óra sem telt belé, és a szunyókáló fráterek rettentő jajveszékelésre riadtak fel. Kirohantak a térre, a környező házak lakói is összefutottak. Olyan látvány fogadta őket, hogy valamennyien megtorpantak. A jövevények négykézláb és térdelve, vagy a templomfalnak görbedve görcsösen hánytak, sokan már a földön vonaglottak nagy kínjukban, közben fuldokolva kiáltoztak segítségért, „a legszörnyűségesebb hangon üvöltve szitkozódtak”, és sikoltoztak, mintha gyilkolnák őket. A polgárok és a barátok sokáig képtelenek voltak moccanni, csak dermedten álltak. Valaki felkiáltott: vizet! Ettől feloldódott a bénultság, mindenki vízért kezdett rohangálni. Addigra már nem volt mit kihányniok a szerencsétleneknek, de a legtöbben még megfeszült állkapoccsal hangosan öklendeztek. Reszkető kézzel kaptak a poharak után, és mohón nyelték a vizet, azonban elsőre nem maradt meg bennük. Mégis hasznosnak bizonyult végső soron, mert kitisztultak tőle, és egy idő múlva már nem adták ki magukból. Lassacskán megnyugodtak, és kimerülten, zihálva nyúltak el a földön. Ám alig néhány perc múlhatott el zavartalanul, amikor újabb görcsök törtek rájuk és rántották hihetetlen pózokba a testüket. Fékezhetetlen hasmenés tört ki rajtuk. A polgárok közül többen rosszul lettek, néhány asszony elájult. Mindenki teljesen meg volt zavarodva. Egyszercsak valaki hangosan és jól érthetően kimondta: kolera! Pillanatnyi dermedt csönd támadt, utána felkapták a szót, és a térség visszhangzott a kolera meg a vérhas felkiáltásoktól. Eszeveszett pánik tört ki. Az emberek egy része futva igyekezett el onnan, szétvinni a rémületes hírt, mások a „félelemtől valósággal sóbálvánnyá válva” moccanni sem tudtak, a fráterek fel-alá szaladgáltak, nem tudván, mitévők legyenek. Egy fiatal szerzetes, csuhája alját felkapva, szélsebesen nekilódult az apátságba vezető útnak. A jövevények már csak nyögésekre és gyötrelmes kiáltásokra voltak képesek, jópáran fennhangon zokogtak, és kínjukban, az elemi szeméremmel sem törődve, valamennyien tépni-szaggatni kezdték magukról maradék ruhadarabjaikat, csakhogy a bőrüket csípő és égető tisztátalanságtól megszabaduljanak. Ekkorra már leírhatatlan mocsok borított mindent, és a nagy hőségben dögletessé vált a mozdulatlan levegő. Legyek rajai jelentek meg. A teret körülölelő házak ablakain egymás után becsapódtak a fatáblák.  

Ez az infernális helyzet fogadta a pátert, akit azzal ugrasztottak ki az ágyából, hogy itt a kolera! Futva érkeztek meg az apátságból a gyógyító szerzetesek csőrös álarcaikban. Együttesen megállapították, hogy nem kolera vagy vérhas, hanem kiéhezett állapotukban a hirtelen és mohó evés okozta a súlyos rosszullétet – akár bele is halhattak volna. A szituáció ennek ellenére veszélyes volt, mert a szétszaladt polgárok kardokkal, botokkal és egyebekkel felszerelkezve kezdtek gyülekezni, a ragálytól való félelmükben és saját kiabálásuktól feltüzelve. Szerencsére Sebastianus páter feltalálta magát. Égnek emelt karral a jövevények elé állt, és szembefordulva az összesereglett emberekkel bika hangon elkiáltotta magát: „Gyermekeim! Az Úr, az Ő végtelen jóságában, szörnyű csapástól mentette meg városunkat!” Majd fennhangon elmondta, amit mi már tudunk, hogy nincs járvány, csak gyomorrontás, és rendkívül energikusan folytatta azzal, hogy mi a tennivaló. Víz kell és szalma, lecsutakolni az idegeneket, ruhákra van szükség, rendet kell tenni a téren. Ettől az erélytől a szerzetesek is magukhoz tértek, és nagy buzgalommal láttak munkához. A városiak sem kérették magukat, mert a látvány önmagáért beszélt. Először is szétválasztották a nőket és a férfiakat, és a templom ellenkező oldalaira terelték őket. Az előbbiek ellátására nőcselédekért szalajtottak, megszervezték a vízhordást, a ruhagyűjtést, hazakergették a gyerekeket és mindenkit, akinek nem volt dolga, lezárták a térbe torkolló utcákat, hogy távol tartsák a bámészkodókat. Korabeli fogalmazás szerint: „nehogy tiszta erkölcsű polgáraink szemérmünkben megháboríttassanak”.
Rengeteg szalma és hamuzsír, számtalan vödör víz fogyott el, és már alkonyodni kezdett, amikor a nyomorultak tisztán és felöltözött állapotban, de teljesen kimerülten és vacogva dőltek a templomfalnak vagy nyúltak el annak tövében. Nehezebb dolognak bizonyult a tér bemocskolt részének megtisztítása, ehhez nem volt elegendő a víz. A széthajigált, átázott ruhák is gondot okoztak. Egészen bámulatosnak tartjuk a páter leleményességét, mert megint csak ő talált  rá a megoldásra. Az egyik darabonttal odarendelte a sírásót kocsijával együtt. Akkor a kordély aljába földet lapátoltak, erre szalmát terítettek, majd villával felraktak valamennyit a pocsékká ázott ruhákból, rá újabb adag szalma került, és így tovább, mígnem minden a kocsin volt végre. Közben bőségesen öntözték olajjal az egyes rétegeket, és az egészet ugyancsak szalmával fedték be. Kocsira kerültek a gyanús batyuk is. Pokoli rakományával a sírásó, Etoufer kihajtott a városból a két darabont és számos városi kíséretében. Tömlőkben vizet és olajat vittek, és három, szalmával púpozott talicskát toltak maguk előtt. Egy elhagyott, kopár helyen megállapodtak, kifogták a sovány lovacskát, vastagon szalmát halmztak fel a kordély alatt, azt is bőségesen megöntözték olajjal, és mind a négy sarkán felgyújtották. A lángok nagy hirtelenséggel csaptak fel, és sokáig lobogtak, olyan perzselő forróságot, valamint elviselhetetlen bűzt árasztva, hogy az emberek jobbnak látták elhúzódni, és tisztes távolból szemlélni a máglyát. Mégis őrizniük kellett a tüzet, mert tartottak az esetleg feltámadó széltől. Megvárták tehát, amíg a parázs is összeomlik, és az izzó zsarátnokot vízzel eloltották. Etoufert később a város kártalanította.
Ezalatt a téren maradottak nagy része az elszánt páter irányítása mellett alaposan fellocsolta higított mésszel a kövezetet – úgy látszik, mégis tarthattak a ragálytól –, és kis idő múlva sikerült az egész undorító masszát beseprűzni a csatornaárokba. Utána még sokáig vödörszámra hordták a vizet, és sikáltak mindaddig, míg végre makulátlan tisztaság és rend uralkodott. Beesteledett, mire végeztek, mert a mosdatás helyszíneit is megtisztogatták. Eközben a gyógyító szerzetesek a templom egyik érintetlen oldalán összeterelt menekültekkel foglalkoztak. Enni adtak nekik – kevés száraz kenyeret –, főzeteket itattak velük, felmart gartjuk és nyelvük fájdalmát enyhítendő, gondosan bekenték sebolajjal kicserepesedett szájuk szélét és a naptól hólyagosra égett arcukat. Eme tevékenységben kitűnt a többiek közül fáradthatatlan keresztényi buzgalmával fráter Timotheus. Most már kikérdezhették az idegeneket, akik elesettségükben kezesebbek voltak. Ezekből a lejegyzett és töredékesen megmaradt beszélgetésekből egy, számunkra lényeges kérdésre kapunk, persze kissé bizonytalan választ. Kiderült, hogy jóval aratás előtt hagyták el otthonukat, nem is pontosan egy időben, a csoport útközben verődött össze. Érdekes azonban, hogy nem számolta meg őket senki, nevek sem maradtak ránk. Valószínűtlen, hogy az egyébként pedáns barátok nem törődtek volna ezzel. Elképzelhető természetesen a feljegyzések elkallódása, de lehetséges, hogy eltűnésük nem az eltelt hét évszázad, hanem korabeli szándékosság műve.
Késő este lett, mire a felzaklatott és holtra fáradt városka lassacskán elnyugodott. A szerzetesek, akik ezekre a napokra mentesültek a klauzúra alól, nem tértek vissza az apátságba, gondozottjaik mellett töltötték el az éjszakát.
Péntek hajnalban, ébredéskor vették észre, hogy meghalt a kisgyerek és egy asszony. Irtózatosan feldagadt, elszíneződött állapotban találtak rájuk. Ennek leírásától megkíméljük az olvasót, habár a beszámolók szívesen taglalják, bőségesen és aprólékosan. A testek láttán a menekültek között kitört a riadalom, tágultak a közelükből, pestisről kiáltoztak, a nők sikoltozni kezdtek. A barátok azonban – most már volt benne gyakorlatuk – ügyesen lecsillapították őket. Megvizsgálták az elhunytakat, és a haláluk valószínű okaként vérlobot állapítottak meg. Az előző este zűrzavarában senkinek nem tűnt fel másféle rosszullétük, bár ha észreveszik, akkor sem tudtak volna segíteni rajtuk. Azonnal a páterért küldtek, aki hamarosan megjelent, áttekintette a helyzetet, és itt pillanatokra még az ő tudománya is megállt. Ugyanis nem lehetett kideríteni sem az elhaltak kilétét, sem azt, hogy anyáról és gyermekéről van-e szó. Nem ismerte őket senki, a csoporthoz a város közvetlen közelében csatlakoztak. Halogatás nélkül gondoskodni kellett azonban a temetésről, mert máris meleg volt, de nem tudták kiket temetnek, ráadásul az illetők nem vették fel az utolsó kenetet. Ez újabb problémát okozott: hol legyen a helye a síroknak? Mégsem tekinthették őket bűnözőknek, hogy a temetőárokban kaparják el a szerencsétleneket – ez ellen a többiek is vadul tiltakoztak volna. Gyakorlati nehézséget pedig az jelentett, hogy előző nap a sírásó kocsiját elégették.
Hosszas tusakodás után a páter úgy döntött, hogy a különleges helyzetre való tekintettel ulólag feladja az utolsó kenetet, és a fejfákra majd azt vésik, hogy az „Úrnak ismeretlen megboldogult leánya”, illetve „Egy megboldogult ártatlan fiúgyermek nyugszik eme hant alatt, az Örökkévaló rendeléséből”. Ezzel elhárult az akadály megszentelt földben való elhelyezésükről. Maradt a kocsi kérdése. A páter kiadta az utasítást, hogy akárhonnan is, de kerítsenek egy kordélyt a templom költségére, kerüljön bármibe. Rövidesen meglett, bár a rozzant alkotmányért az eladó pogányul magas árat szabott. A céltudatos páter és a derék barátok szervezőkészségének köszönhetően nagyon hamar felsorakozott, és elindult a szomorú menet. Siettek, nem akarták felzavarni a legnagyobb részt még alvó várost. Akurta szertartáson csak a papi személyzet, segédjével a sírásó, az elmaradhatatlan darabontok, egynémely szerzetesek és a feszült lelkiállapotú idegenek voltak jelen. A kiválasztott hely jó messzire esett a hierarchikus rendben sorakozó sírok legutolsójától. Fát nem ültettek.
Kisebb csoportokra szakadozva, nyugtalanul vonultak a temetőből vissza a városba. Többen hangosan összeszólalkoztak, csúf kifejezésekkel illették egymást, de az összetűzések nem fajultak tettlegességig. A téren a páter magukra hagyta őket, mert miséznie kellett. Az idegenek nem voltak hajlandóak bemenni a templomba, inkább a sebtében felállított tűzhely körül tolongtak, amelyen hatalmas üstben főzték számukra a hajdina kását.
Mialatt a páter befejezte prédikációját, megismételve előző napi leleményét, miszerint az Úr szörnyű csapástól óvta meg a várost, továbbá kegyesen lehetővé tette, hogy az „ínségben szenvedő, földönfutóvá lett testvéreink jóvoltából gyakorolhatjuk magunkat a felebaráti szeretetben, ami egyike a legtisztább keresztény erényeknek”, addig a máskülönben naphosszat a templom lépcsőjén tanyázó koldusok elhagyták őrhelyüket, és maguk is beálltak a kására várakozók közé. A sánta szóváltásba keveredett valamelyik férfival, mire az hirtelen úgy mellbe lökte, hogy hanyatt vágódott, talán csak meglepetésében. A másik koldus persze kollégája védelmére sietett, erre a túloldalról is beavatkoztak néhányan. Pillanatok alatt óriási kavarodás támadt. A verekedők istentelen szavakat ordítoztak, lelketlenül ütötték, rúgták egymást. A föllökött koldus „csak fölugrott egyszerre, s a mankóját felragadva, valósággal úgy, mint akibe az pokolbéli ördögök bújtak, rontott a jövevények közé, feldühödött bakmacska gyanánt nagy hangosan fújva és köpködve”. Csépelték egymást, ami a kezükbe akadt, mindennel, az üstöt kis híján fölborították, jócskán ki is loccsant belőle a kása, mire a barátok elkapták, az egyik ember beleesett a tűzbe, a ruhája lángot fogott, a nők eszelősen sivalkodtak. A darabontok odarohantak a verekedőket szétválasztani, de azok már annyira megvadultak, hogy újabb ellenségnek tekintették, és ökölcsapásokkal fogadták őket. Ettől a darabontok is feldühödtek, és kíméletlenül kezdték forgatni alabárdjukat, nem nézve, kit hol találnak el, szerencsére a fegyver nyelét használták. Mikor a polgárok kitódultak a templomból, a csata már véget ért, csak a felvert por szállongott, és az emberek méltatlankodó, izgatott zsivajgása hallatszott. A koldusok elkotródtak a helyszínről. A szerzetesek hozzáfoghattak a sebesültek ellátásához.
Nehézkesen indult a megmaradt étel szétosztása. A felzaklatott emberek egyre-másra összeszólalkoztak, kakaskodtak egymással, a nők szintúgy lökdösődtek és káromkodtak, mint a férfiak, és „nem átallották, bocsáttassék meg nekik, szájukra venni az Úr szent nevét”. A barátoknak szükségük volt minden ügyességükre, hogy elejét vegyék újabb verekedés kirobbanásának. A nők között, a már említett fráter Timetheus buzgólkodott, csitította őket, sűrűn emlegetve a felebaráti szeretetet és a „szerelmetes Krisztus szenvedéseit”, …„irgalmas szeretet által fűtött lelkesedésében kipirult orcával, és a mélységes keresztényi meggyőződéstől felhevült ékesszólással”. Ennek az ékesszólásnak egy időre gátat vetett a páter megjelenése, aki reggelije elköltése után azonnal mozgósította az embereket egy munka halaszthatatlan elvégzésére: „Elemi szükségleteikben megelégítettük felebarátainkat, ám szükségüket még mindig nincs hol elvégezniök, aminek elszomorító következményeit, testvéreim az Úrban, valamennyien láthattátok.” Mint kiderült, a gyakorlatias pásztor már kész tervvel érkezett – néhány, ásókat és lapátokat cipelő férficseléd kíséretében. A szerszámokat szétosztották a jövevény férfiak között, akik morgolódtak ugyan, de engedelmesen felkerekedtek. A páter nyugat felé vezette őket, oda, ahol a város mintegy behorpadt, mert ezen a részen számos homokdomb, inkább csak afféle halom emelkedett, amire nem lehetett építkezni. Valaha bányásztak itt, de felhagytak vele, mivel két-három ásónyom mélységben a homok kavicsossá, sziklatörmelékessé vált. Vízmosások és sekély árkok szabdalták a területet, ami ideális közelségben, csak néhány percnyire volt a Templomtértől, mégis kívül a városon. Egy bucka két oldalán, egy-egy hosszú és megfelelő mélységű árkot húztak, kihasználva a hajdani művelés maradványait. A buckát kellően megmagasították, az átlátásnak ily módon gátat emelve; ezzel a dolog el is intéződött: a hontalanok megásták saját latrinájukat.
Már jócskán elmúlt dél, amikor visszatérve elfogyasztották a maradék kását, majd városnézőbe indultak, kettes-hármas csoportokban összeállva, jobbára a férfiak. Az egyik töredék ismeretlen szerzője kissé elképedve megemlíti, hogy „…mely csodálatos is az Úr hatalmas jósága, mellyel a jövevények szánnivaló elesettségét csudás gyorsasággal gyógyítá meg, és állítá őket talpra szenvedéseikből. Toprongyaiktól ők megszabadulván, s magukat kipihenvén elhagyák cudar külsejöket, orcájokban és termetükben igen megcsinosodának…” A későbbi eseményekből kiderül, hogy az idézett leírás a férfiakra is vonatkozott, de hogy az asszonyszemélyekre mennyire érvényes volt, arra bizonyíték fráter Timotheusnak a téren maradottakhoz intézett, szinte hiánytalanul fennmaradt szózata, amit azok, „kivált az asszonyszemélyek igen nagy oadaadással hallgattanak”. A beszédet nem sorolták be a kéziratok közé, felbukkanását egy szenvedélyes és egyben szerencsés kezű kutatónak, R. M. Urquellnek köszönhetjük. Történetünk idejében – de később is – szokás volt, hogy takarékosságból a könyvek kötéstábláit fölöslegessé vált vagy javíthatatlanul elrontott kéziratlapokból enyvezték össze. A tudós az apátsági könyvtár kódexeinek ilyen módon készült tábláit válaszotta szét rétegenként, amikor az egyikben rábukkant a több lapból álló, és meglepő módon teljesen ép dokumentumra. A fráter szavait ugyanis – a körülményekkel egyetemben – többen lejegyezték, ki-ki természete vagy szándéka szerint másra emlékezve, ezért némely részletükben eltérnek egymástól, mint az evangéliumok. A továbiakban megpróbáljuk az ömagukban csonka iratok alapján úgy rekonstruálni a szónoklatot, mintha egyetlen tanú örökítette volna meg az egészet. Előtte azonban idézünk az egyik beszámolóból, amiből megtudjuk, a barátoknak feltűnt, hogy Timotheus, amint fokról-fokra haladt előre mondandójában, lelkes szavait egyre inkább egy személyhez intézte, akire: „…égnek fordított szemei kénytelenségükben újra meg újra viszszarebbentek, sőt koronként egészen reátapadtanak, ő maga pediglen beszédje közben egyre forgott és kerengett önmaga körül, széttárt karjaival hadonászott, és fel-alá hajladozott elragadtatásában…”
Következzék maga a szónokalat, amit, úgy képzeljük, a fráter valóban égnek fordított szemekkel, kitárt karjait fölemelve kezdett meg – a fohászkodás ősi testtartásában. Timotheus hangja a szavalat közben irgalmas szeretet által fűtött lelkesedésében bizonyára a tartalomnak éppen megfelelően, hol ércesen zengett, hol alig hallhatóvá csöndesedett vagy elvékonyodva magasra csapott, előadása időnként cantilébe váltott – bizonyára, de bizonyosat nem tudunk, erről nincsenek feljegyzések.
„Testvéreim! Tekintsetek fel, és töltse meg szíveteket hálás és örvendező ámulat! Mily nagyszerű a teremtés! Érzitek, mint füröszti mindenható felséges Atyánktól kapott örök fényében orcátokat tündökletes vén bátyánk, a Nap? Nézzetek körül, és álmélkodjatok látván, hogy ékes fényes melegében, jóságos Földanyánk hátán mint nyílnak a rétek színpompás virágai, növekszenek dúsan a bokrok és fák, mint érik az édes levű gyümölcs, hízik a jószág! Laudetur! Téged dicsérünk felséges Atyánk, ki áldásaid ily bőségesen árasztod ránk! Hozzád száll a tisztelet és a magasztalás, lauderis domine deus meus, áldott vagy, Uram, és kezed minden műve áldott, s minden a Te kezed műve által vagyon! Te vagy a mi mindenható Atyánk, aki teremtetted a világot, és teremtettél bennünket is saját képmásodra és hasonlatosságodra, férfinak és nőnek. És a Te akaratod plántálta keblünkbe a szent, ünneplő, derűs szeretet törvényét, hogy szeressünk Téged, és egymásra tekintve is Téged szeressünk! És te köcsönözted nekünk, míg meg nem talál testvérünk, a testi halál, saját szépségedet, felséges Atyám! Szépségesek, Uram a Te összes teremtményeid, mert Te akartad így! Tekints alá a fényes égből, a fényességből s gyönyörködj művedben, mely tökéletes! Mily szép is az ember, lauderis domine deus meus! Tekintsd az asszonyok sudár termetét, mely hasonló a pálmafához – ilyenre teremtéd! – selymes, dús haját, amit lobogtat bátyánk, a Szél, és amely hasonló a kecskéknek nyájához, melyek a Gileád hegyéről szállanak alá. Ímé szép az én mátkám, ímé szép vagy, a te szemeid galambok a te fátyolod mögött. A te fogaid hasonlók a megnyírt juhok nyájához, melyek a fördőből feljőnek, melyek mind kettősöket ellenek, és nincsen azok között meddő. Mint karmazsin cérna a te ajkaid, a te nyakad, mint a Dávidnak tornya, a te két emlőd olyan, mint két vadkecske, egy zergének kettős fia, amelyek a liliomok közt legelnek. Olyan az én szerelmesem nékem, mint egy kötés mirha, mint Engedi szőlőiben a ciprusfürt. S nyári éjszakán, ha felkél nővérünk, a Hold, és fényes orcáját fordítja ránk, Uram, a Te gyermekeid szívében felkél a szerelem, és kimennek akkor a mezőre, és kimennek a kies ligetekbe, az erdők tisztásaira, mert, Atyám, a Te parancsolatod, hogy sokasodjunk, lauderis domine deus meus…Deo gratias, Deo gratias…”
Timetheus itt elhallgatott, csak ajkai mozogtak tovább némán.
Végezetül egy töredék, amit szerzője – talán ugyanaz, aki Timotheus fráter viselkededését írta le – véleményünk szerint kifejezetten inszinuáló szándékkal vetett papírra, tárgyától mégis megihletve: „valának ezen asszonyi állatnak vastag, hollószárny feketeségű hajfonatai, búzavirág kékségű, villogó szemei, sebhelyként vereslő szája, igencsak buja, deli temete. És szemérmetlenül dús keblei, valamint fara, az Sátánnak legnagyobb gyönyörűségére, még ruházatát is majd szétrepeszteni látszanak”. Ezt is bekasírozták a táblába. Mindazonáltal célját elérte, mert fráter Timotheus este kísérettel az apátságba rendeltetett, ahonnan történetünk folyamán elő sem került. Cellájában töltötte az időt vezeklésben, ami a halhatatlan lélek számára, az apát úr dorgálásán és a rendtársak néma szemrehányásán túl, sűrű imádkozásokat, a halandó test számára pedig böjtöt, kényelmetlenséget és egyéb sanyargattatásokat jelentett. Ezek között jelesül szerepeltek a naponta meghatározott számban elszenvedett ütlegek, amely ütlegek a rendtársak keze által mérettek Timotheusra ezen szavak kíséretében: „Nem te vagy az, testvérem, akit vesszőzök, hanem az ördög az benned, akit vesszőzök!”
Szerzője ha lennénk a történetnek, s tudatosan szövögethetnénk meséjét, nem csupán az események hűséges, ámbár sajnálatosan tudatlan krónikása, szívünk szerint kiléptetnénk a Rendből az istenfélő barátot, képzelnénk köré szép élet-dolgokat: számos maszatos, vidám gyermekcsét, hollószárny hajú, jó gazdasszony feleséget, dús szőlőlugast s benne jól rakott házat, ahol a hajdani Timotheus fráter, betöltve immár az isteni parancsolatot, kedvére üldögélhetne és megbékélten vénülhetne a tornác hűvösében.
Most azonban még ott állt a késő délutánban is verőfényes téren, az időközben igencsak megszaporodott hallgatósága körében, akik között – szerencsétlen módon – feltűntek duennáik kíséretében némely tehetősebb polgárlányok, sőt patrícius kisasszonyok is. Ott állt görnyedten, az ablakokból felé irányuló tekinteteknek is gyújtópontjában, bénultan lógó karokkal, beleszédülve a hirtelen megvilágosodásba, melynek fényénél megérteni vélte a teremtés célját. Ajkai öntudatlanul néma, forró köszönetet rebegtek.
A beszély címzettje pedig lassan fölkelt, és megbűvölt pillantását le nem véve róla, ringó járással elindult felé, néhány méterre tőle megállt, egyetlen síma mozdulattal kibújt köntöséből, és maga kreálta, különös darutáncba fogott a transzba sápadt Timotheus körül. Csönd borult a térre. Nem hallatszott más, mint az asszony talpainak a kövezeten ritmusosan surrogó, csattogó nesze.  

Átható, éles, üveghangú sikoly hasított bele váratlanul ebbe a csöndbe. Emelkedett és süllyedt, hosszan és vibrálva örvénylett Berta patricius kisasszony kivillanó fogai közül. áramütésként érte az elrévült hallgatóságot. Ahogy oda-visszaverődött a házakról és a templom falairól, a térség egyetlen remegő sikolylyá vált; kit milyen pózban talált, megdermesztve abban. Csak a lelkétől elhagyott testű fráter és a mezítelen talpával a kőkockákon tapsoló asszony nem látszottak róla tudomást venni.
Berta kisasszony merev derékkal megindult előre, apró ökleivel markolva kétoldalt a ruhája kivágását, mint aki önmagába kapaszkodik. Néhány visszhangosan koppanó lépés után megtorpant, vékonyka karjait szét és lefelé rántva széttépte magán a ruhát, derékig lemeztelenítve testét. Ezzel mintha a sikolyt is elszakította volna, állt gyertyaszál egyenesen, kifulladva, kapkodó lélegzettel, „bőre szemérmetlen, visszatetsző gyöngyház-fehérségében szemet bántóan”. Amikor újra elindult, egy pillanatra úgy látszott, beáll a körtáncba, ám ő egy maga választotta, másik középpont körül, mindig az idegenek csoportjával szembefordulva kezdett keringeni. Egyre szűkülő köröket írva közelebb s közelebb került hozzájuk, kiművelt tánclépéseit lelkéből lelkedzett mozdulatokkal keverve kárhozatos bódulatában.
Ahogy szűkültek körei, s már inkább csak egyhelyben ringott, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy tánca egyetlen személynek szól, „akire szemei kénytelenségükben egészen reátapadtanak”. A számunkra névtelen ismeretlenségben maradt férfi külsejének leírása ránk maradt, feljegyzőjének nehezményező, ám némiképp irigykedő megfogalmazásában: „Vala ezen sehonnai férfiszemélynek vastag, rézveres üstöke, ugyan tömött bajsza és sűrű szakálla, villogó, acélszürke szemei, erőteljes álla és fertelmes mohóságtól duzzadó ajkai, elsoványodottságukban is roppant vállai, igencsak deli, gyertyánfa-sudár termete”. Nyilvánvaló, hogy a férfi nyomban felfogta, a tánc egyedül neki szól. Elárulta ezt az élesszemű frátereknek „ültében is felgörbített gerince, ugráló ádámcsutkája”, meg az, ahogy szemöldöke alól „ragadozó pillantásokat lövellt” Berta kisaszszony felé, és „megbotránkoztató mosollyal” gyönyörködött az előadásban.
Berta kisasszony pedig kihúzott derékkal, meredten megállt előtte, feszesen markolva letépett ruháját, és „orcáit setét bíborpír önté el, mely pokolszín hamarosan béfesté karcsú nyakát, mint palást elborítá gyönge vállait s kebleit is nemkülöben, az Sátánnak parancsára s legnagyobb gyönyörűségére ”. Bőrének pirosát egyszerre halotti sápadtság váltotta fel, keze és karja remegni kezdett, végül már egész törékeny testében reszketett, fogai fennhangon vacogtak, „kiveré őt az szerelem hidege”, szeme tágra nyílt, s hatalmasra tágult pupilláival uralkodott a keskeny arcon, „tekintetében eszelős fény lobbana fel: a Gonosznak pillantása vala az”.
A felocsúdott városi asszonyok még idejében futottak hozzá, hogy ájulásba esett testét elkapják, mielőtt a kövezetre zuhanna. Körülfogták, mezítelenségét kendőikkel eltakargatták, karjaikba emelték, és sietve elhagyták vele a teret, magukkal ragadva a patrícius kisasszonyokat és a polgárlányokat. Megtört a varázs, a jövevények is öntudatukra tértek. A nők „megrohanták és elfogták” a tánc extázisában minden iránt érzéketlenné vált asszonyt, de meg kellett vele harcolniok, amíg végre felébredt, felöltözött, és elvegyült közöttük. Az idegenek ezután nem maradtak egy csapatban, hanem széthúzódtak, szétmenekültek, be az utcatorkolatokba is, minél messzebb a templomtól. A tér kiürült. A környező házak ablakain becsapódtak a fatáblák.
Timotheus fráter sokára vette észre, hogy egyedül maradt. Pontosabban kifejezve: önmagára maradt megvilágosodásának fényes élményével, érzelmi viharának el nem csillapuló hullámverésében. Révetegen tekintgetett maga köré, azután elindult imbolyogva, céltalanul. Vitte a lába öntudatlanul, ki a városból, s bizonyára nehéznek érezte vállain rendjének könnyű csuháját. Elhagyta az utolsó házakat, napégette sárga mezőn állt meg, gyér bokrok között. Ledőlt a törékennyé silányult fűbe.
Itt találtak rá a keresésére küldött barátok napszállatkor. „Imetten feküvék ő az oldalán, térdei mellére felhúzvák, és hiába is szólítánk, beszélni nem bírt vala, csak nyögdécsele egyre és motyorásza érthetetlenül, s nyáladza, mint az oktalan, kisded csecsmő”. A folytatást már ismerjük.
Meleg, csillagfényes, holdtalan este borult a városkára.
Még a teljes sötétség beköszönte előtt egynémely méltóságos patrícius urak meglátogatták a pátert és hosszacska időt töltöttek nála. Jegyzőkönyv nem készült a megbeszélésről, mégis kideríthetjük, miről folyt a szó. Másnapi prédikációja után, a közérdekű ügyek idejében, egyebek mellett a pásztor bejelentette, hogy keresztényi érzületéből fakadóan, Berta kisasszony „…megváltó Urunkkal, Jézus Krisztussal óhajtja eljegyezni magát örökkétig, és bevonult szent fogadalmat esküdött nővéreinek közösségébe”.A leány szemérmetlen és bódult közszereplése elegendő oka volt ennek a döntésnek. Azonban még egyet találtunk, korábbi feljegyzésben, ami azt is megmagyarázni látszik, miért voltak többen a látogató patríciusok, vélekedésünk szerint két család képviseletében: „…… eljegyzése Berta kisasszonnyal három hét elmúltán hírdettetik ki először”. Nem tudjuk, ki lehetett az ifjú vőlegény. Nevét olyan gondosan eltávolították a pergamen felső rétegével együtt, hogy helyén átüt a hátoldal szövege, mint kötésen a vér. Szépséges Berta kisasszony, most már számunkra is köztudottan, menyasszony vala, amikor kilépett a térre, s viszszatetsző gyöngyház-fehérségében keringésbe fogott. Nem sejthette szegény: belépett akkor Krisztus menyasszonyainak körébe, hogy kerengjen holtig tartó beteljesületlen mátkaságban a kolostor magas falai mögött.

Szombatra a hőség fokozódott. Alig hozott enyhűletet az éjszaka, a falak langyosak voltak még napkelte előtt is, amikor az idegeneket fezavarta álmukból a készülődő vásár zajongása. Kövér szakácsnők dirigáltak fennszóval a vihorászó nőcselédeknek, kopogtak a facipők a köveken, visítozó inasok fülét cibáló, rátarti mesternék igyekeztek a térre bőrtömlőket, kosarakat, öblös korsókat hurcoltatva magukkal. Ledöcögött a dombról a jókora apátsági társzekér, egymás után gördültek be a terményekkel rakott kordék messzibb gazdaságokból, és benyikorogtak a felpakolt kézikocsik meg taligák a közeli földekről. A fáradt lovakat kifogták, elvezették őket, ki a városszélre, abrakolni és itatni.
A téren ponyvákra terítve, zsákokat duzzasztva, és kasokban, szakajtókban halomban a sokféle áru. Sátrakat emeltek, az ideiglenes tűzhelyek lángján lepények és kolbászkák sültek, kínálták a méhsört és a sokféle édességet, meg a köményes, borókás, fűszeres pálinkákat. Egyre több ember gyűlt össze. Por, illatok, kipárolgás, hangos beszéd és nevetés kavargott a forró levegőben.
A városiak többsége nem vásárolt, hanem nézelődött, ételt-italt kóstolgatott, teliszájjal beszélgetett. Elsősorban hírekért jöttek: hallani csúffá tett lovagokról, furfangos mesterlegényekről, málé parasztokról, megejtett szépasszonyokról és megesett leányokról, manók és tündérek körtáncáról a mezőn telihold alatt, rőfhosszú szakállú, arasznyi termetű erdei vénről, lápi fiúról, lidércről, vérfarkasról, széles evilág minden létező furcsaságáról. Kacagni akartak különös, víg, bolondos és pajzán eseteken, és megrendülni véresen tragikus históriákon.
A jövevények a tér egyik sarkában gyűltek össze. Kíváncsian nyújtogatva nyakukat bámészkodtak a sokadalomra. A fráterek szervezték a reggelizést. 

Az utolsó kocsi késő reggel fordult ki a térre, éppen az idegenek melletti utcából. Nagyobbacska szekér volt, megterhelve szép sudár szálfákkal. Hárman-négyen lehettek rajta. Meg sem állt még, amikor siheder legényke penderült le róla, s lélekszakadva rohant a paplakba. Hamar jött a páter, szinte futva maga is az izgatott fiúval. Mikor a szekérhez ért, a saroglyából éppen leemelték és kinyújtóztatták szörnyű utasukat. Halott férfi hevert a kövezeten, porral bemocskolt, szakadozott ruházatán sötét foltok ütöttek át. A fuvarosok fertály órányira a város előtt akadtak rá az út mentén, bokrok takarásában, csakis azért lelhettek rá, mivel némelyek a farakás tetején a kakasülőről jól belátták a környéket.
A páter tüzetes vizsgálattal számos, szúrt sebeket talált a tetemen. „Démoni dühvel tehették ezt vala”, állapítja meg az ismeretlen lejegyző, majd áttér a kínosan aprólékos részletekre, amelyektől most is megkíméljük az olvasót, számunkra azonban fontosak. Teljes bizonyossággal megállapíthatjuk belőlük, hogy a sebeket tőr okozta, a test hosszas vonszolás után került megtalálási helyére, és végül azonosítani tudjuk a meggyilkolt férfi személyét mint Berta kisasszony előző napi táncának címzettjét.
Társai is nyomban felismerték. Megrettent némaságban gyűltek oda, „tartva félelmökben ijedt távolságot a szánandó porhüvely körül”. Mások is jöttek persze, a hír szétszaladt a téren és az egész városban.
Sebastianus páter ezúttal is tanúbizonyságot tett nem mindennapi lélekjelenlétéről. Parancsoló szavára a barátok gyorsan begöngyölték valami takarókba a holttestet, karjaikba emelték, és sietve elhagyták vele a teret. A páter teljes magasságában kiegyenesedett, erős pillantással körültekintett az egybegyűlteken, és szilárd hangon kijelentette: „Szerencsétlen testvérünk az Úrban az éjtszaka setétjében eltévelyedvén beléesett az farkasvermek valamelyikébe, melyeket jószágaik védelmében ásának ki a gondos pásztorok, s plántálának azoknak aljába számos tűzben edzett, hegyes nyársakat eme férgek ellenében”. Majd keresztet rajzolt a levegőbe, az földnek fordítá szemeit, és mintha bizony az elhúnyt még élne s bűbánatban térdepelne előtte, elmormolta: „Ego te absolvo”.
A temetési menetben a földönfutó idegenek közül most kevesebben vettek részt, mint az előző alkalommal. A koporsó mögött mégis népesebb kíséret vonult, felduzzasztotta a rengeteg hozzácsapódott kíváncsiskodó. Nem tudható, mit véstek a fejfára, nem írta le senki. A minden bizonnyal rövid szertartást sem tartották feljegyzésre érdemesnek. Azt azonban igen, hogy utána a páter rövid látogatást tett az apátnál.
A térre visszatérő népség között morgolódás támadt. A mesterlegények hárman-négyen összehajolva pusmutoltak és kaszabolták a levegőt, elhangzott néhány hangos szó is, méregették az idegeneket, akik egymás közelébe húzódtak, és rebbenő tekintettel fürkészték a körülöttük vonuló embereket. Végül is ennyiben maradt a dolog, a vásártér nyüzsgése felszívta a gyülekezetet. A jövevények megnyugodtak, félelmük elszállt. Zárt csoportjuk felbomlott, kettesével, hármasával vagy magányosan kiszállingóztak a térre, és nézgelődének önfeledten. Nem vásároltak, természetesen, csak bámészkodtak, néha egy-egy dolgot megtapogattak. Viselkedésükben senki nem talált kivetni valót, de sem városinak, sem falusinak nem látszottak, kiríttak környezetükből.
Az eltünedezett mesterlegények, sajnálatos módon a pálinkamérések körül verődtek össze, egyelőre csöndeskén iddogáltak, de görbe szemmel nézték az arra őgyelgő idegeneket. A barátok a hőségtől gutaütötten ténferegtek fel-alá.
Senki nem tudja, miért és hol robbant ki az első konfliktus a pálinkától is feltüzelt legények és a mindaddig békésen nézgelődő jövevények között. Valószínűleg némely vastag legények kezdhették az agyarkodást, olyasmiket kiabálva, mint sehonnai gyilkosok meg ránkhozzák a pestist. A városi nők az első felcsattanó, kakaskodó szavak hallatán, jó érzékkel azonnal elmenekültek. Helyesen tették, mert a felkorbácsolt indulat hamarosan elszabadult és megfertőzte az egész vásári közönséget. A legények és az idegenek között kitört tusába mások is, egyre többen belekeveredtek, s a kezdeti dulakodás átláthatatlan tömegverekedéssé fajult. Vak düh vett erőt mindenkin, botok és fustélyok kerültek elő, az eszükvesztett emberek istentelen szavakat üvöltöztek, csépelték egymást lelketlenül, azt sem tudva, kit és miért, közben vijjogtak és hörögtek, fölborították a sátrakat és asztalokat, letaposták az áruhalmokat, zabolátlanságokban mit sem nézve törtek-zúztak, a darabontokat egyszerűen elsodorták; cserépdarabok és kivert fogak potyogtak a kiömlött bortól, pálinkától és kifröccsent vértől lassan iszamóssá váló kövezetre. A fölvert por korommal és pernyével keveredett, piszkossárgán kavarogva emelkedett a környező házak ablakaiba zsúfolódott nézők felé, imitt-amott már eltakarta előlük a részleteket, zavarva őket a látványosság izgalmainak élvezetében.
Az idegenek egykettőre belátták, hogy a küzdelemből csakis vesztesként kerülhetnek ki. Az általános fejetlenséget kihasználva észrevétlenül megszöktek a csatatérről. Még javában tombolt a harc, amikor feldagadt, lehorzsolt arccal és pocsékká rongyolt ruhában riadt falanxba tömörültek előző helyükön, az utcatorkolatban. Apránként csatlakoztak hozzájuk a megtépázott barátok. Nekik is bőven kijutott az ütlegekből.
Sebastianus pátert a váratlanul támadt hangzavar kiperdítette a paplakból. Elképedve bámulta az eléje táruló látványt. Tett egy tétova lépést, azután megállt, és mozdulatlanul figyelte a téren fel-alá hullámzó ütközetet. Amikor észrevette, hogy az idegenek kisiklottak a verekedők közül, a teret megkerülve a gyülekező csoporthoz sietett. Az összevert emberekre nem volt látható hatással a páter felbukkanása, mint akik megkukultak, némán és fásultan ácsorogtak, közönyösen tűrték, hogy sérüléseiket ellássák a magukhoz tért barátok.
A téren fokozatosan alábbhagyott az őrjöngés, így a legények körülnézhettek, és néhányan meglátták, hogy ellenségeik látszólag épen és egészségesen álldogálnak a sürgölődő fráterek között. Rohanva megindultak feléjük, és pulykavörös arccal, harci kiáltásokat rikkantva, fenyegetően lóbálták fütyköseiket. Vérsáros ábrázatuk, átizzadt, szakadozott öltözékük, „felborzolt, meredező üstökük az gonosz démonokhoz tette őket hasonlatossá”. Cimboráik felfigyeltek erre, és alkalmi fegyvereiket markolászva utánuk lódultak, „félelmesen vicsorgó falkában, mint ordasok rontottak és szökelltek előre”. A megszeppent barátok összehúzták magukat. A jövevények nem moccantak, némelyikük idegesen ásítozott.
Sebastianus páter két gyors lépéssel kivált a csoportból, és a támadók útjába állt „rendíthetetlenül, mint százados tölgy, mely felfogja a görgeteget”. Karját mellén összefonta, tekintetét a közeledőkre szegezte. Valamennyiüket jól ismerte, hiszen nyájához tartoztak. Talán azt latolgatta, mit mondjon vagy tegyen megállításukra, talán minden érzékét kitárva átadta magát az eseményeknek, bízva benne, öntudatlanul is megtalálja a megoldást.
Az elöl tolongó legények alig pár méter távolságra voltak a pátertől, amikor jelenlétét végre felfogták. Önkéntelenül lelassítottak, már-már visszahőköltek, de a mögöttük igyekvőket vitte a lendület és beléjük ütköztek, előre lökték őket, ettől ijedten lecövekeltek. Az egész csapaton végigharmonikázott a fékezés, mígnem a falka zihálva és fújtatva megállapodott. A botok még mindig a levegőben, mintegy ott felejtve.
Sebastianus páter végigfürkészte őket, erős pillantása hol egyiken, hol másikon állapodott meg, sűrűn és hosszan hallgatott. Úgy véljük, valójában csak néhány másodperc telhetett el, mielőtt megszólalt: „Te, fiam, Jean Insolent, és te, Maurice Resolu, és te is, fiam, Emile Furieux! Vajjon nem ismeritek-é meg a ti lelki atyátokat, hogy fegyverrel jőtök reám, akár a haramiák? Vajjon tisztes nemzőatyáitok arra neveltek, hogy miként az ördögi hunok, feldúljátok városunkat, lobot vessetek a házakra, s lemészároljátok jámbor lakóit? Nem tudjátok-é, hogy aki kardot von, bizony elvész az kard által? Vajjon a templomba is ugyan bérontanátok, és kirabolnátok és szentségét meggyaláznátok? Nem tudjátok-é, hogy lelkeitek bizony az örök kárhozat tűzére jutnak ezen gonosz cselekedetek által?”
Az ifjakra kijózanító hatással voltak a rettentő szavak. Lesúnyták fejüket, markukat égetni kezdték a dorongok, és elhányták vala azokat. A megszólítottak térdre estek rémületükben, a többiek vagy leborultak, vagy sóbálvánnyá meredtek, és mindahányan magukba szállának. A győzedelmes páter azonban nem hagyott időt a bűnbánatra, és a már ismert bika hangon rájuk parancsolt, hogy szedjék össze a legényeket, és sürgősen teremtsenek rendet a téren, majd az idegenekhez fordult, és csöndesebb, de erélyes hangon felszólította őket, hogy másnap mindenképpen vegyenek részt a szentmisén, amit az apát celebrál majd, és ahol eljövendő sorsukat, testi és lelki életük elrendezésének mikéntjét fogja a hívek, az egész város előtt kinyilvánítani.
A jövevények figyelmesen végighallgatták a hozzájuk intézett szózatot, és meghunyászkodának a páter előtt, bólogatának és engedelmesen dörmögének köszönetet.
Késő délutánba nyúlt a tönkretett vásár romjainak eltakarítása. Összefogtak a legények, a fráterek és sok városi polgár: eltalicskázták a  törmeléket és a széttaposott árut, kapartak, söpörtek, locsoltak és sikáltak. A megkárosult vásározók dühösen eltávoztak. Az idegenekről mindenki elfeledkezett.
A nap további eseményeit nehéz kibogozni. Az eleddig szívesen és bőségesen krónikázó fráterek egyszerre szűkszavúak lettek, alig találtunk használható adatot a dokumentumokban, annál több törlést és nyilvánvaló hamisítást. Szerencsére a város és az apátság között, a gazdasági mellett jelentős hírforgalom is zajlott. A hivatalok és a különféle műhelyek napi összesítéseik mellett röviden és kritika nélkül feljegyezték mindazt, amit megtudtak a nem hivatalos eseményekről. Ezekre a beszámolókra, úgy látszik, nem terjedt ki a a cenzúra figyelme, azonban szárazak, híján vannak a szemtanúk közléseit hitelesítő személyes megfigyeléseknek, lehetnek bennük félrehallások, mára ellenőrizhetetlen pletykák és álhírek – a tények jószerint kideríthetetlenek. Ellentmondásos töredékek, mégsem tudunk másra támaszkodni, csak annyit tehetünk, hogy az eltéréseket is belevesszük rekonstrukciónkba.
Még a sötétség beállta előtt vagy kevéssel utána kettő, estleg három, de lehet, hogy több nőcseléd, idősebbek és fiatalok érkeztek a téren magukra hagyott jövevényekhez. A fráterek jegyzetei szerint: csak barátságosan elcsevegtek az idegenekkel. A többi forrás viszont arról beszél, hogy a szolgálók számunkra ismeretlen nevű gazdája születésének napját, nevenapját, más évfordulóját akarja nagy fényességgel, meghívott barátai, üzletbarátai, kortárs fiatalurak körében emlékezetessé tenni, ám ilyen különleges ünnepséghez nem rendelkezik kellő cselédséggel, ezért azt kérdezteti a küldöttek által, hajlandóak volnának-e tisztes fizetség avagy ellátás, illetve mindkettő fejében szolgálatot vállalni nála. A közlések zavarosak, alkudozásról beszélnek, amiben férfiak és nők egyaránt résztvettek, elég hangosan, végül a cselédek nyomában a meg nem nevezett ház, palota felé öten-hatan, de lehet, hogy többen, csak asszonyszemélyek indultak el. Számuk bizonytalan, nevük nincsen, valamikor késő éjjel érkeztek vissza a térre, talán nem is valamennyien, meglehetősen feldúlt állapotban. Forrásaink egy része tapintatosan annyit rögzít, hogy eleinte a nők mindenféle, ilyenkor szükséges munkákat végeztek, de később olyan szolgálatokat is követeltek tőlük, amikhez nem volt hajlandóságuk. Más dokumentumok esetleg túloznak: féktelen és hangos tivornyáról, valóságos orgiáról számolnak be, ahonnan a nők hiányos vagy tépett ruházatban elmenekültek. Abban minden tudósítás egyezik, hogy nem sokkal visszatérésük után egynéhány tisztes polgár felzörgette Sebastianus pátert, és hosszan tárgyaltak vele.
Többet nem tudunk, a városra és a feljegyzésekre ráborult az éjszaka.

Vasárnap reggelre az előző napok kemence forróságához képest hűvösebbé vált a levegő, az ég mély, tiszta kék színe opálossá halványodott. Gyenge, lengedező szél támadt, egy-egy könnyű fuvallata végigsuttogott a szűk utcákon, s kilibbenve a templomtérre, elenyészett. Az ébredező jövevényeket finom, piszkosfehér porréteg borította be.
Úgy látszik, a barátok raktárt létesíthettek valahol, mert ruhaneműkkel fölpakolva már pirkadatkor védenceik között voltak. Nem kis fejtörést okozott számukra az átöltöztetés, különös tekintettel a nőkre, de az asszonyszemélyek megoldották a problémát: takarókat tartva, élő paravánként körülállták azokat, akik öltözködtek. A módszert átvették a férfiak is, nem háboríttatott meg a szemérem. Új ruhájukban az idegenek „igen büszkék valának, és hosszan csinosítgaták s illegeték magukat”. A fráterek bevezették a templomba és elrendezték őket a bejárat két oldalán: balra a nőket, jobbra a férfiakat állították.
Az apátság kocsija kora délelőtt állt meg a parókia előtt. Sebastianus páter tisztelettel fogadta Mignard apátot, s kart karba öltve együtt léptek be a házba. Mindketten teljes ornátusba öltöztek ezen a napon.
A városiak is egyre-másra érkeztek a térre. először a legtekintélyesebb családok foglalták el az őket megillető helyeket a templomban, a többiek csak utánuk sorjáztak be, de sokan egyelőre kint maradtak a téren, kisebb csoportokban csendes beszélgetésbe merülve.
Pontosan tíz órakor az apát és a páter kiléptek a paplakból, és ünnepélyesen bevonultak a templomba. A preludium akkordjai fokozatosan elhalkultak az orgonán, várakozásteli, áhítatos csönd fogadta a szószéken megjelenő apátot, aki hosszú másodpercekig farkasszemet nézett a gyülekezettel, majd darabosan, minden szót külön nyomatékkal ejtve, emelt hangon megszólalt:
          „Dies irae, dies illa
          Solvet saeculum et favilla.
 Itt szünetet tartott, megvárta, amíg a szavai keltette meglepetés feszültséggé válik hallgatóiban, aztán lágyabb tónusban, a gondolatainak ritmushához alkalmazva dallamos intonációját, így folytatta: „Mit tesz ez, amit mondtam, keresztény testvéreim? Azt teszi, hogy: ama nap, az harag napja, az világot a tűznek adja.
A végső napról szólok veletek, keresztény testvéreim, az ítélet napjáról szólok, amikor meg kell jelennünk az Úrnak fényes trónusa előtt és számot kell adnunk, hogyan sáfárkodtunk reánk bízott kincseivel, s Ő eszerint ítél majd bennünket örök életre vagy örök kárhozatra. Bizony mondom, bíránk lész akkoron a mi Mennyei Atyánk, akit immár színről színre láthatunk, mert rejtőzködő a mi Istenünk, dícsértessék az Ő neve, s ama napig csak művében láthatjuk, csak reánk mért próbatételeiben fedezhetjük fel Őt, de fel nem foghatjuk e siralom völgyében az isteni célszerűség hatalmas ívét, magasztaltassék az Ő bölcsessége! Az utolsó ítéletről szólok veletek…”
Ezután, jelentős képzelőerőről téve tanúságot, látomásos képet festett a sírokból elősereglő pőre és viaszfehér lelkekről, az Úr roppant erejű ítélő karjáról, az igazak felmagasztalásáról az ő trónusa mellé, a bűnösök letaszíttatásáról, akiket a szárnyas ördögök oly sűrű felhője hurcol magával a poklokra, hogy az bennünk már-már sáskajárást idéz fel, habár el kell ismernünk, igen költőien. Sajátos bevezetőjét kellőképpen megerősítettnek vélvén, az apát rátért voltaképpeni mondanivalójára:
„Azt kérditek, keresztény testvéreim, mi az a kincs, amellyel sáfárkodnunk megadatott. Ez a kincs az isteni szeretet, amit Ő érez irántunk, amit belénk plántált, hogy érezzük iránta, Mennyei Atyánk iránt, s gyakoroljuk felebarátainkkal.
Vajjon jól sáfárkodunk-e, most?…”
A következőkben a városban kialakult helyzetről beszélt, „megpróbáltatás  és jutalom”, mondta, s bár ostorozta és a pokollal ijesztgette híveit, amiért renyhének mutatkoztak a jövevények megsegítésében, hogy azok „ne süllyedjenek el a fertőben”, a kivezető lelki utat is megmutatta:
„Azt kérditek, mi tévők legyetek, keresztény testvéreim az Úrban, azt kérdezitek most telve istenfélelemmel, mely úton-módon mentsétek meg halhatatlan lelkeiteket a poklok kínjaitól. Szálljatok magatokba, testvéreim, és szítsátok fel szívetekben a keresztényi szeretet szent tüzét, égesse ez a tűz tisztára a ti lelkeiteket, miként az fazekasok a közönséges szürke sárból égetik ki a salakot, nyerve ezáltal csengő korsókat, tálakat s egyebeket, mely edények kihűlvén is megőrzik színökben az izzást…”
A gyakorlatra nézvést, kevésbé fenkölt stílben, de igen határozottan fogalmazta meg a tennivalókat. Nem járja, úgymond, hogy a menekültek még mindig szabad ég alatt kénytelenek hálni, ezért még ma átalakítanak számukra egy csűrt ideiglenesen, meg is jelölte melyiket; az is helytelen, hogy csak tengenek-lengenek a városban, holott talán számos mívességben jeleskednének, ezért holnap, ő maga bizonyos benne, a mesterek szívesen műhelyükbe veszik az alkalmasaskat, másokat bízvást házukba fogadnak a tehetős polgárok, s találnak számukra nekik való munkát, így a jövevények, akik hazájukból el-kiűzettek, végső otthonra lelnek Chatchien dolgos városában. Majd teljesen prózára váltva tudatta, hogy a csűr átépítéséhez a városi mesteremberek munkájára számít, a faanyagot az apátság szolgáltatja, sőt a beköltöztetést ünnepélyes eseménnyé akarván tenni, ökörsütés lesz, amihez a hízott ökröt szintén az apátság adja, egynéhány hordó borokkal egyetemben saját pincéjéből, mindazonáltal igenis elvárja a városiak adományait az agapéhoz és a menekültek számára; eme dolgokban teljes mértékben támogatja őt Sebastianus páter, akivel a részleteket majd beszéljék meg. Ezután imára szólította a gyülekezetet, s az ite missa est elhangzásával a hosszú és különös szentmise véget ért.
A hívek kiözönlöttek a templomból, elkeveredtek a jövevényekkel, és lelkükben megkönnyebbülve, gyomrukban egy jó lakoma kellemes ígéretével, gyűrűbe fogták a térre kilépő pátert, számtalan kérdéssel és ötlettel ostromolták, izgatottan és felvidámodva nevetgéltek, barátságos tenyérrel veregették egymás és az idegenek vállát, lapogatták hátukat.
Sebastianus páter szokott energikus módján fogott hozzá az ünnepség megszervezéséhez. Először is elmondta, hogy a kijelölt csűr a Magisztrátus szívességéből erre a célra átengedett városi föld melyikén áll, hogy a parcellát ebben az esztendőben ugaroltatják, így terményben kár nem eshetik, továbbá mi a teendő az építménnyel, amihez elsősorban asztalosok és ácsok kellenek, de valamennyi földmunka is szükségeltetik feltehetően, hozzanak ezért kapákat, csákányokat és talicskákat, jöjjenek erős legények a szakembereknek segítségéül és a sütőmestereknek jó tűzre való fákat gyűjteni, ami nem lesz nehéz feladat, mert nagy a szárazság.
A szerepek kiosztása alatt az apát eltávozott, és megérkezett az apátság nagyobbik társzekere, megrakva rengeteg gyantától illatozó fenyőfa pallóval és gerendával, a megtisztított, besózott és nyársra húzott ökörrel, két kisded és egy nagyobbacska hordóval, még valamennyi tűzifát is hoztak előrelátóan. Íme az apát úr kegyességének és szeretetének ékes bizonysága, mondta a páter, este majd ő maga is lejön közéjük, hogy megelégedését kifejezze, vele együtt a Magisztrátus képviselői is megtekintik az ünnepséget, dolgozzanak tehát lelkiismerettel és becsülettel.

A mesterek elszalajtották legényeiket szerszámokért és ennivalóért, nem akartak hazamenni ebédelni időt pazarolva ezzel. Felkapaszkodtak hát a páterrel együtt a szekérre és elindultak a helyszínre. Népes kiséret követte őket, útközben ejtve szerét hazaszaladni egyért-másért meg valami harapnivalóért. Azok a városiak, akik otthonukba tértek, sietősen költötték el ebédjüket, utána nekiláttak ételt, italt, ruhaneműt, használati tárgyakat vagy éppenséggel haszontalanokat öszszepakolni; nemcsak az apát elvárásainak akartak megfelelni, hanem valóságos adakozási mámor lett úrrá rajtuk, mint a beözönlés napján.
A homokbányával ellenkező oldalon, ahol a szántóföldek határosak a lakóházak utoljával, ezektől ötven férfilépésnyire állt a nagyobbikféle csűr. Döngölt földpadlóját termények elkorhadt maradványa borította, tűrhetetlenül csípős, dohos szagot árasztva, tetőzete megrogyott, ajtaja félig leszakadva; látták, igencsak ráfér a javítás.
Legelőször azonban az ökörsütés előkészületeivel kellett foglalatoskodniok. Ásának ezért sekély, hoszszúkás gödröt, a kilapátolt földdel körülkeríték, két végébe nyárstartó bakokat ácsoltak össze. Hoztak a legények karnyi vagy még vastagabb ágakat, egész kiszáradt fiatal fákat nyalábszámra, s raktak belőlök embernél magasabb máglyát, belsejébe rőzsét tömködének, salágyújtottak volt.
Egyre erősbödő ropogással éledezett a tűz, majd nagy hirtelenséggel csapott fel a lángja, harsogva lobogott és hajladozott vereslő üstöke, hányá a szikrát, varjúcsapatként örvénylett fölötte a pernye.
Néhányan ott maradtak bedörzsölgetni fűszerszámokkal az ökröt, táplálni-strázsálni vagy csak óvatos-távolról bámulni a táncoló lángokat, a többiek hozzáfogtak a csűr átépítéséhez.
Kigereblyézték és elhordták távolabbra a maradékokat, de az orrfacsaró szag nem akara eltűnni, ezért felcsákányozák a padlót gyermekarasz mélységben, a kikapart föld helyére jó vastag pallókat fektettek, ugyancsak pallókkal illendően kettéválaszták az épület bensejét, megszilárdították a falakat, új ajtókat vágtak s új ajtószárnyakat állítának be, teljesen átépítették a tetőt, alatta gondosan nyílásokat hagyván a levegő járásának. A frissen gyalult fenyőfa balzsamos illata betölté a szobákat.
Az ember alapvetően maradi természetének köszönhetően pontosan tudjuk, mekkora volt a renovált csűr: mai napig ezt a méretet használják. Ebből természetesen következik a benne elhelyezhető emberek számának felső határa. Forrásaink nem szólnak zsúfoltságról, inkább elégedetten nyugtázzák, hogy mindennek és mindenkinek bőségesen jutott hely, ami, úgy lehet, kegyes túlzás. Az adatokat egybevetve: huszan, legfeljebb huszonnégyen férhettek el a két szobában. A nők száma valószínűleg mintegy a fele volt a férfiakénak. Miután ezt a kérdést tisztáztuk, amennyire lehetett, térjünk vissza a krónikához.
Jó ütemben haladt az építkezés, nem volt hiány sem dolgos kezekben, sem ügybuzgóságban. Az idegenek alaposan kivették benne részüket, sokuk igen szép ügyességet és rátermettséget tanúsíta. Az átépítés befejezésekor látták, hogy az apátság deszkáinak jelentős részét fel nem is használták. Ácsoltak hát kecskelábú asztalokat, összeróttak hozzájuk való padokat, és felállíták őket a sütőhely körül, a csűr felé nyitott, laza félkört formálva belőlük.
Mire bevégezték mindezt, a máglya már összeroskadt, s a parázsból a sütőmesterek segédjei  hosszú, magas gátakat húztak volt a gödör két oldalán, közöttük forgaták lassan, egyenletesen a fejetlen és lecsonkolt lábait szétmeresztő néhai ökröt. Nyikorgott súlya alatt a bak, pattogott, sistergett és nyítt a zsarátnok, sercegett az ökör a nyárson, kitárta pirosló belsejét, fényes mázzal vonta be a kisülő zsír, s ahogy lecsurrant róla, koromszín ereket rajzolt a forró hamuba; a füst és az égett zsír szaga keveredett a sülő hús illatával, és piroslott és fénylett vala az emberek arca.
Megtelének hamar az újdonat asztalok tálakra púpozott aszalt és leves gyümölcsökkel, lekváros szilkékkel, mézes, sós, és gyömbéres süteményekkel, óriási kerek sajtokkal, savanyúságokkal. A térséget ellepték a ki tudja miért magukkal hajtott-szállított eleven malacok, gödölyék, bárányok, libák és tyúkok.Mestereik nyájas káromkodási közepette vidáman kurjongató inasok hömbörgeték fel s verték csapra a sereshordókat. Hozták a városiak ajándékba a vörös és fehér borokat szalmafonású palackokban, köményes pálinkákat, édes likőröket kőedény butélkákban számolatlanul, kóstoltatták az idegenekkel, s kóstolgaták istenesen maguk is. Töltöttek degeszre szalmával zsákokat az aszszonyok, s hurcolták be a házba, nemkülönben az olajos korsókat, mécseseket, jóféle innivalókkal egyetemben, ágyaztak és igazgattak; a nők szobájában polcokat kellett sebtiben össszeütni, hogy elhelyezzék rajtuk a násfákat, kalárisokat és hajtűket, a számtalan arcpirosítós, szemhélykékítős, kenőcsös meg színes, szagosított porral teli tégelyeket, az illatszeres üvegcsék tömkelegét, az apró csontlapickákat és bőrpárnácskákat, a kisebb-nagyobb pamacsokat – a női szépség kuruzslásának megannyi varázsszerét. A férfiak bútorfélékkel és takaróhalmokkal, oldal szalonnákkal, veretes tarsolyokkal, míves evőkésekkel, puha csizmákkal, prémes zekékkel és egyéb, mindenféle tárgyakkal cipekedtek, összekocódtak az ajtófélfákkal és egymással, törtek is el korsók, folyt el az olaj, locscsant ki az ital, az emberek el-elcsúsztak a tócsákon, lehuppantak a padlóra, de csak nevettek rajta fennhangon, beszórták a foltokat szalmával, és folytatták a rendezkedést tovább. A jövevények körülöttük tébláboltak, s kábán vigyorogtak a hirtelen rájuk szakadt mesés gazdagságtól.
Már lámpásokat és fáklyákat kellett volt gyújtani, amikor Mignard apát, Sebastianus páter és a Magisztrátus két tagja megérkeztek egynéhány jelesebb polgárokkal is kísérvén. Gondos-alaposan körülvizsgálták az újjávarázsolt csűrt, és igen elégedettek valának a látottakkal; barátságos szavakkal dícsérték az építők ügyességét, és köszönék meg példás iparkodásukat.
Ennekutána körbeülték végre a népek az asztalokat, kiporciózák a füstös-fűszeres, párolgó pecsenyét a sütőmesterek, elmondta a páter az asztali áldást, és nekilátának a lakomának. Dolgoztak a kések, munkálkodtak az álkapcsok, csendültek a poharak, megteltek és kiürültek a boroskancsók, és piroslott és fénylett vala az emberek arca.
Ahogy fogyadozott a sült, fogyatkoztak sorra a csemegék, ürültek a hordók egyre-másra, úgy telítődék meg az emberek kedve vidámsággal. Elő- és kézbe kerültek volt a kétnyakú lantok, s megpendülének, feljajdultak a kosfejű dudák, énekre igazíták torkukat a legények és leányok, csörgővel, dobbal verték hozzá az ütemet, kés fokával kopogták, ököllel döngették az asztalokon, dobogták lábbal a parlagon, szaladgált és ugrándozott, bégetett, visított és mekegett körülöttük az aprójószág, sziszegtek a libák, káricáltak a tyúkok, rőttszínű por szállongott a fekete ég felé.
Vontatott, nyávogó kántálás vegyült egyszercsak a hangzavarba a csűr felől. Elnémultak a hangszerek, elhallgattak az emberek, valamennyiük tekintete az idegenekre meredt, akikről észre sem vették, hogy elszivárogtak közülük, és akik most ott sorakoztak láncban új otthonuk előtt, szemben az asztalokkal, félúton. Rettenetesen kiöltözve páváskodtak az össze-vissza válogatott legszebb ruhaneműkben és smukkokban, az asszonyszemélyek cudarul kifestették magukat, megannyi vérveres ajak, tulipiros orca, éjfekete katlanból kivillanó szempár vala a röpködő hajfonatok alatt, és valamennyien énekeltek, ki-ki a maga strófáját, hamisan vagy tisztán, de ahogy a figyelem rájuk összpontosult, összehangolódtak, elkaptak egy közös dallamot, egységes ritmushoz igazodtak, és esetlen táncba fogtak erre a ritmusra: szökelltek, dobbantottak, pörögtek és botladoztak, fel-alá hajladoztak, karjukkal vadul kaszálták a levegőt, lobogott, hullámzott és szeszélyes redőkbe csavarodott testükön akelme.
Percekig megigézve bámulták a városiak az előadást, aztán a zenészek újra játszani kezdének, erre itt is, ott is párok pattantak fel az asztaltól s heves táncba fogtak, egyre többen csatlakoztak a táncolókhoz, hullámzott és kavargott a nép a csűr előtt, ropták a sütőgödör körül s az asztalok között, felboríták a padokat a még rajtuk ülőkkel együtt, hangos kacagással, kurjongatással, sikítozással és zihálással telt meg a levegő. A aprójószág szanaszét nyargalt rémületében, az egyházi és világi notabilitások észrevétlen eltávozának.
Tartott a mulatság, ameddig tartott volt az ital és a kedv. Az idősebbek elfáradtak és eltünedeztek egymás után, a többiek késő éjszakáig vigadoztak. Utolján, mikor a zenészek is kidőltek volt, akkor összekapaszkodának és körbeugrálták a csűrt, lábuk már nem állt tánclépésre, egymást tartották, imbolyogtak a pislákoló fáklyafényben, lihegtek és fújtattak, kapkodták a levegőt, por és festék csíkozá be arcukat, a verejtéktől csatakos ruha súlyosan és gyűrötten tapadt vala rájuk.
Aztán ennek is vége lett. Elbotorkáltak a városiak, a jövevények kimerülten leroskadtak a porba pocsékká mulatott új ruhájukban. Előjövének az eleddig észrevétlenül meghúzódott barátok, és nekiláttak rendet tenni. Az ételmaradékot bedobálták a sütőgödörbe, összegyűjtötték az ép edényeket, halomba kotorták a cserepeket, egyéb szemetet, elcipelték a csűr mögé az aztalokat meg a padokat, s ott akkurátusan egymás tetejére rakták volt. Magukhoz térítgeték az idegeneket, és szépszóval rávevék őket, ne aludnának a puszta földön, van nekik immár saját házuk, s barátságosan beterelgeték, betámogaták őket. Aztán bezárták volt az ajtókat, eloltották a lantornákat, a már sercegő fáklyákat, és elindulának, többen vissza az apátságba, néhányan a közeli házakba éjszakázni, saruik csoszogása is elhalt hamarosan. Nem háborgatta több emberi zaj a csöndet. Fel-felugattak a városi kutyák. 

Már oszladozott az éjszaka, indigószínt öltött a mennybolt, amikor az éjjeliőr a város szélén baktatva észrevette a fényt. Forrását eltakarták előle az utolsó háztetők. Átsietett egy kis közön, s a földekre nyíló utcán végigpillantva meglátta az égő csűrt. Rohanni kezdett, vadul rázta a kolompot, és ahogy csak tüdejéből tellett kiabált, botjával verte a kapukat és a kerítéseket, a falakat, amit ért. A zenebonára percek alatt felébredtek és vizescsöbröket hurcolva kiszaladtak a szomszédos házakból a barátok és a lakók. Mire odáig értek, a csűr minden eresztékében tombolva égett, vízloccsintásnyi közelségbe sem tudtak menni a pokoli forróságtól. Több ember magasságú sárga és kék lángnyelvek lobogtak harsogva, vakító fényességgel lövelltek föl újabbak és újabbak, s egyesültek hatalmas bömbölő fáklyává. Csúcsáról sűrű, vastag füstoszlop csavarodott, úgy látszott, felér az égig, fülsiketítő ropogás és durrogás hallatszott a tűz belsejéből. Szikraesőt, cserépszilánkokat, kormot és égő olajcseppeket okádott a máglya, gőzsugarak süvítettek ki belőle iszonyú bűzt árasztva, vörhenyessé vált körülötte a kiégett föld. Megvirradt, amikorra a lángok lecsillapodtak, és egy rövid pillanatra láthatóvá vált az épület izzó, reszkető csontváza, mielőtt pernyébe és füstbe roskadt.
Váratlanul megdördült az ég. Előbb csak pár kövér csepp hullott le és vált gőzpamattá a zsarátnokban, majd megeredt az eső és egyre sűrűbb pászmákban zuhogott. A felhőszakadás leverte a pernyét, szennyes iszappá mosta az üszköt és hamut, feláztatta a kiszikkadt földet, felfrissült és lehűlt a levegő.
A város megkönnyebbült.
Kisfiúk szaladtak az utcákon messzire kinyújtva nyelvüket az esőcseppek elé.
                                       *
Most, amikor becsuktuk a forrásul szolgáló könyveket, és az egyéb dokumentumokat is gondosan visszasoroltuk levéltári tartóikba, röviden elmondjuk, amit a három, névszerint ismert főszereplőnek a történet időkeretein kívül eső sorsáról kiderítettünk.

Sebastianus páter, nyolc-kilencéves kisfiúként került az apátságba novíciusnak, akkor még Jean Toucher-nak hívták. Apja vitte fel, a család szűkösségén enyhítendő. Az élénk eszűnek bizonyult fiút az apátságban tanították, és ott szentelték pappá. Hívei tisztelték és megbecsülték. Testi valójában, a tanúságok szerint, mint Szent Tamás, ő sem fért keresztül minden ajtón.
Történetünk eseményei után gyakran meglátogatta az apátot. Találkozásaik szinte mindennaposakká váltak, s többnyire eltartottak hajnalig. Utána a páter átaludta a napot, de nyája elnézte neki, mert jó ember volt és szerették.
Hat évvel azután, hogy a templomtéren először találkoztunk vele, az új apátnál tett audienciája utáni nap reggelén Sebastianus páter kisétált a városból és számunkra nyoma veszett.

Mignard apátot az egyház nevezte ki, egy idő múltán saját házat vásárolt a dombon. Nevezetes prédikációja idején már nem volt fiatal ember. Az események után, talán a páterrel szövődött barátsága okán sűrűbben tartott a városban istentiszteletet. Beszédei fokozatosan szelídebbé, megértőbbé váltak, mondhatni liberálissá. Újfajta érdeklődés ébredt benne a scriptórium munkája iránt. Bővítette a könyvkötészetet, külön figyelmet fordított a kötések művészi kivitelezésére, a lapok illuminálására. Megbízásokat adott a helyi iparosoknak, frátereket küldött szerte az apátságokba adni-venni, cserélni könyveket. A hazatérő barátokkal kézművesek és kereskedők érkeztek a városba. Nemcsak kéziratok, kódexek és templomi ötvösművek, hanem kelmék, illatszerek és ékességek is áramlottak be, s innen ki a külvilágba. Az élet felpezsdült.
1298. augusztus 18-án idegen érkezett az apátságba, és ott is maradt két évig. Képíróként és Mathias Severinus néven mutatkozott be; az analesben, ha szó esik róla mint Matis mester szerepel. Mignard apát örömmel fogadta, eltávozásáig sok időt töltöttek együtt.
A festő e két esztendő alatt díszes könyvtáblákat és iniciálékat tervezett, élénk, bár nem egészen a tárgyhoz illő rajzokkal borította az apát breviáriumának széles margóit, és hat táblaképet festett a kápolna számára, amelyek Krisztus életének eseményeit mutatták be. Öt eltűnt, a hatodikat, az illusztrált breviáriummal együtt, az épület restaurálásakor találták meg az apát házának egy befalazott fülkéjében, rámája nélkül. Ma a Louvreban látható, az első emeleten. Tanúsága szerint a sorozat első darabja volt, a katalógusban Angyali üdvözlet címen szerpel. Az ismeretlen művész a kép üresen hagyott és széles, festett kerettel körülvett, alsó egyötöd részére ezt írta latinul: Ez az üzenet megváltoztatandja a világot. A többi is ilyen, feliratos kompozíció lehetett. Sajnos a szövegeket vagy nem írták le, vagy elvesztek, egy-két szavas jelöléseket találtunk mindössze. A fennmaradt festményt Az üzenet-ként azonosította az apátság gazdasági hivatala, ahol pontosan feljegyezték az egyes táblák méretét, valamint az ezekhez és rámáik elkészítéséhez felhasznált keményfa deszkák és pallók mennyiségét és árát, továbbá az asztalosok, fafaragók, aranyozók munkabérét.
A különös mű mintegy 180×120 centiméter méretű, vonalkázó temperatechnikával készült, ép, színei frissek, lakkozását a múzeum újította fel. Úgy véljük, az üzenet átadása utáni pillanatot ábrázolja.
Az idős apát, tudjuk, sokszor megállt előtte. Később, már gyengülvén a kortól, széket hozatott magának, és órákig üldögélt a képet szemlélve, elmélyülten. Százszor és ezerszer járhatta be pillantása a már jól ismert részleteket: a csukott szárnyú, lángvörös hajú és szakállú, madárszerű angyal elképedt arckifejezését, lekókadt karját; a hollófekete hajú Szűz Mária büszkén csillogó szemét, kipirult arcát, megnyílt ajkait, öltözékének gondosan modellált, gótikus redőit megcsavaró, bizonytalan testtartását, ami a háta mögött látható, felborult székkel együtt nekünk azt sugallja, hogy kicsivel előbb a fiatal nő örömében ugrott egyet, s talpra érve most próbálja visszanyerni egyensúlyát.
Mignard apát lassanként mindentől és mindenkitől visszavonult. Nem prédikált többé, csak a páterrel időzött szívesen. Végül levélben kérte feletteseit, hogy tekintettel előrehaladott korára, mentenék fel tisztségéből, s helyére állítsanak új apátot. Ennek megérkezése után a feljegyzések nem említik többé.

Timotheus fráternek, hosszú vezeklése után megbocsáttattak bűnei. A megtért bárányt idegenbe küldték tanulni, gondosan ellátva úti javakkal és a megfelelő ajánlólevelekkel. Pontosan feljegyezték: 1298. július 9-én, Veronika napján indult útjára. Hat év múltán tért vissza mint a St. Bartholomeus apátság újonnan kinevezett apátja.
Az előírt audienciák után kihallgatásra rendelte a tiszttartókat, részletesen elszámoltatta őket, majd sorra vette a frátereket, az apátság és a város lelki ügyeit firtatva tőlük. Írásbeli utasítások sokaságát bocsátotta ki. Egyéb intézkedései mellett kicseréltette a kápolna festményeit megfelelőbbekre, gondosan átrostálta a könyvtár címlistáját, kijelölte az elégetésre ítélt műveket. Utasításai végrehajtásának elmaradását vagy halogatását minden esetben szigorúan számon kérte. Naponkénti inspiciálásai eredményeképpen bűnök, vétségek, hanyagságok elkövetését jegyezték be az apátság évkönyvébe, együtt a súlyuknak megfelelően kiszabott büntetésekkel, megrovásokkal, dorgálásokkal.
Timotheus apát legelső szentbeszédében apostoli hevülettel ostorozta a város erkölcseinek végzetes romlását, Sodoma és Gomorrha förtelmeihez hasonlítva az uralkodó állapotokat; lefestette az Ördög kifogyhatatlan leleményű praktikáit, amelyekkel a keresztény lelkek kárhozatba ragadásán munkálkodik; bűnbánatra, megjavulásra és éberségre szólította fel a gyülekezetet, könyörtelen keresztes háborút hirdetett mindenfajta erkölcstelenség, szabadosság és hitbéli eltévelyedés ellen.
Elkövetkező prédikációiban folytatta hadjáratát a Gonosz ellen, akinek megnyilvánulásait mindenhol tetten érte és fölfedte, ott is, ahol más nem gyanította volna.
A fiatalabb, még nőtlen kézműves mesterek közül sokan összepakolták szerszámaikat, és  útrakeltek idegenben keresni boldogulásukat. Néhány öreglegény is velük tartott.
Anno domini 1306-ban, január 20-án, Sebestyén vértanú napján, Timotheus apát egyedül érezve magát keserves harcában, behívta a városba a dominikánusokat. Isten kutyái tudták, mi a dolguk. A régi homokbánya árkai és buckái között fellobbantak a máglyák.

1997–2007

Pierre Loti: Audiencián a nagy szfinxnél

(Az utazás napja 1894 február 19, a novella Une audience du grand sphinx pedig 1899-ben jelent meg Pierre Loti Reflets sur la sombre route című kötetében.)

Emlékszem rá, hogy egy téli éjszakán audienciát kértem az egyiptomi nagy szfinxtől, teliholdkor.

Ez volt az első találkozásunk, pedig legendás ábrázata már évek óta kísértett gondolataimban, — a világon egyedülálló arc, melynek nyugalma és állandósága rémisztő. És minthogy képmásával számos helyen találkoztam már, felmerült bennem, hogy nem is létezik, akárcsak egy álombeli arc.

Azon az éjszakán, autón indultam el Kairóból, miután megvacsoráztam egy rendkívül modern szállodában, mindenféle különc vagy fényűző turista közt.

És mily meglepő: elhagyva e zajos város kijáratát, rögtön ott találjuk a Líbiai-sivatagot, a hatalmas szemfedőt !… Egy út, melyet eleinte pálmafák, majd később elsatnyult kis fák szegélyeznek; azután, már semmi; a táj bizonytalan dologgá válik, melynek körvonalai erőtlenek, valamiféle rózsaszín felhővé, ahol a lépteknek már nincs zajuk: homok, örökkévaló homok, mely sivárnak hat a holdfényben.

Egy óra kocsikázás után, kiszállítottak, hogy elvezessenek a szfinxhez, a váratlan csendben, a homokdűnéken át, ahol már nem tartott sokáig utunk.

A holdfényben, a homokhoz hasonlóan, rózsaszínnek tűntek a hatalmas háromszög alakú piramisok, melyek körvonalai mellett, feltűnt egy formátlan tömeg, egy szikla – ahogy rég mondták, s homályosan, egy fekvő állat alakjára emlékeztetett: ő volt az, ott volt, mindörökké ott, s a sivatag fátyolként védte őt az emberek áradatától. Hátulról közelítettük meg, és innen nézve csalódást okozott, aligha keltett félelmet, nem fejezett ki semmit. Egyedül a homok csendje volt az, ami elbűvölt: hiszen lépteink itt szinte belefulladtak, mintha egy szentély vastag szőnyegén járnánk.

De hirtelen feltűnt az arca, s a hold hideg sugarainál, egészen keménynek, múmiához hasonlónak tűnt, ez a nagy és titokzatos arc, melyet nagyszerűen emeltek az égre és amely évszázadok óta nézi mindig ugyanazt: az üres horizontot….

És mosolygott, megvetően a nagy arc, nem törődve az idő végezte csonkításokkal, mely a holt fejek pisze orrát faragta rá. Leültem vele szemben, arra a homokra, ahová a hold kékszínű árnyékot festett nekem ecsetvonásaival, felemeltem a fejem s múlékony jelentéktelen tekintetemet szégyentelenül szegezetem az övére. Akkor úgy éreztem, hogy ő is látott engem; s lassacskán egy szörnyű varázs szabadult fel belőle és én ott maradtam, mint akit hipnotizált ez a merev szempár, a mozdulatlanság, a csend és az üresség bódultságában…

(L. Dohar Katalin fordítása)

Ingerlő játék

Miután az új Karafiáth-regényt lerabolták az útbaeső könyvtárak polcairól, fittyet hányva az aktualitás ördögének, beértük a Café X című 2004-es verseskötet újraolvasásával is. Helyre kis kötet! – kacsintottunk össze önnön magunkkal olvasás után. Nekünk szimpatikus ez a Karafiáth Orsolya, felőlünk parókában is felmehet az Olümposzra, amíg ilyen kellemes kis köteteket ír. Ez a jól elkapott keserédes hangulat szinte mindig jó tud lenni. Ha odavagy, lazít, ha boldog vagy, körvonalaz. És tulajdonképpen fel lehet csapni bárhol, az évszaktoposz-ív úgyis unalmas, viszont a versek 90%-a király. Azt most nem írjuk le, hogy melyikeket húznánk ki, viszont van egy vers, amelyiknek első fele nem tetszik, a második feléért meg kár lenne. Először is az igencsak keresett “voltaképp” rímpótlót kéne kicserélni, mielőtt elbillenik a sor. Ti jöttök!
Variations for Winter
1.
Nem ismerem fel jól az ízeket.
Ingerlő játék édessel vagy sóssal.
Nem kéne mondanom, tán semmiség,
de hánytam reggel. Kínos voltaképp.
Hozd be a kávét, kint olyan hideg van;
látod, nem működik jól semmi sem.
Benned, bennem – végül hol itt a válasz.
Konvektor-zaj, fáradtság és vasárnap.
2.
Hideg nap tűz a szemembe. Délelőtt.
Az ágyneműt lassan cserélni kéne.
De végülis két hétre már minek.
Sörfolt, hamu – koszlott, meggyűrt színek.
Nem évszakfüggő, épp csak összejött,
hogy pont a tél. Biztos nem így akartuk.
Finom, halk hóesésben térni észhez.
Elhinni, hogy mégis jó tévedés lesz.

A középkori provanszál és galego szerelmi költészet recepciója ma (II.)

(Elemzési szempontok az Udvariatlan szerelem és A tavaszidő édessége c. antológiákhoz.)
7. A fordítás és az irodalmi kánon
A fordítások hűségelvű szemlélete, az értelemmegőrző funkció tételezése nemcsak a fordítások értékeléséhez nem nyújt biztos szempontot (mint azt az előző részben igyekeztem bemutatni), hanem a fordítások célnyelvi irodalmi kánonjában betöltött helyére sem képes magyarázatot adni. A probléma eredete az európai modernség magyar recepciójáig, a Nyugatig vezet vissza. Míg Babits világirodalom-szemlélete a kultúrák közötti differenciát legyőzhetőnek, az idegent a magyar irodalomba asszimilálhatónak tartja, addig a magyar irodalomnak az idegen irodalmakba való asszimilálását pont a magyar irodalom különbözősége miatt tartja kétségesnek. A magyar irodalomnak ez a Schein Gábor által vázolt kisebbségtudata vagy másodrendűség-érzete (2000, 770) egyenesen következik a goethei világirodalom-felfogásból, mely a másság, a nyelvi és kulturális különbségek teljes kiküszöbölését feltételezi (771). Amiben Kulcsár Szabó Ernő (1998) és Schein Gábor véleménye (2000) eltér, az az, hogy a későbbi Nyugatos fordítói hagyomány már túllép-e ezen a babitsi humanista horizonton Kosztolányi esetében.
A kultúra egységes vagy különböző volta alapvető hatást gyakorol a fordítás gyakorlatára és a fordításkritika szempontjaira. A babitsi egységes kultúra a fordításnak olyan közvetítő szerepet szán, melyben a költemény tartalmi-formai leképezése a fő feladat: az eredeti költemény kanonikus helyzetét csak akkor kaphatja meg a fordított szöveg, ha az hangulatilag, formailag és tartalmilag ekvivalens az eredetivel: ennek a logocentrikus fordításnak az eszményét viszi végig Rába György is (Szegedy-Maszák 1998, 69–70). A fordítások elavulása, és fogadtatásának vizsgálata azonban arra enged következtetni, hogy a fordítás folyamatában a szöveg elveszti eredeti kanonikus pozícióját (ezért avulhatnak el máig olvasott, sikeres művek egyes fordításai), és a fordítás sikerének függvénye az, hogy nyernek-e helyette „új kánoni rangot” a célnyelv irodalmában: tehát ha bekerült egyszer az irodalmi kánonba, akkor már „saját jogán szövegnek tekinthető fordításról” van szó (70).
Egy sikeres fordítás, mely az eredetitől függetlenül jut el a kanonizációig mindenképpen a fordító sikerét jelenti, de vajon milyen megfontolások állhatnak egy fiktív fordítás közzététele mögött, vagyis milyen előnyök származhatnak egy szöveg fordításként való publikálásából? A fordítás társadalmi beágyazódottságát vizsgáló Gideon Toury számos példát és motívumot sorol fel. Megjegyzendő, hogy Toury megközelítését kritika is érte: modellje fordítást mint lezárt egészt tekinti, mely egy adott pillanatban kész állapotban lép be egy ország irodalmi életébe, és így nem foglalkozhat a fordítás során felmerülő célokkal és érdekekkel (Szegedy-Maszák 1998, 67). Itt elsősorban a magyar vonatkozásokra koncentrálok, ezért Sohár Anikó sci-fi és fantasy irodalomról írott tanulmányát (1998) említem meg, melyben elsők között alkalmazza magyar vonatkozásban Toury megközelítését.
A sci-fi és a fantasy műfajaiban a fiktív fordítás (a magyar szerző által írt mű idegen, angol nevű fiktív szerzőnek tulajdonítása) a még nem kanonizált műfaj elfogadtatására szolgál: mivel a magyar irodalomban nincs előzménye a tudományos-fantasztikus irodalomnak, ezért egy magyar nevű szerző nem számíthatna az olvasók bizalmára. Ha azonban angol álnévvel jelenik meg, vagy angol névvel, saját nevét fordítóként feltüntetve, akkor a képzeletbeli forrásnyelvi irodalom (fiktív) kanonikus rangját kölcsönzi a műnek.
Továbbmenve megállapítható, hogy az álfordítás kulturális pozíció tekintetében szoros kapcsolatban áll a fordítással (Toury 1995, 45), ez kifejtve azt jelenti, hogy azért jelennek meg álfordítások, mert a kultúrának van egy bizonyos képzete a fordítás fogalmáról: ehhez a képzethez bizonyos funkciók tartoznak, mely funkciókat a kultúra tagjai felismerik és elismerik, így ebben a funkció-orientált megközelítésben az álfordításokat a fordításokkal együtt kezelhetjük. Álfordítások vizsgálatakor felmerül az a módszertani paradoxon, hogy az álfordításokat csak akkor lehet rendszerezni, amikor már kiderült róluk a turpisság, ez azonban csak az után történik meg hogy a szövegek a célnyelvi kultúrában elfoglalták helyüket, és a célnyelvi kultúra ennek hatására már megváltozott (40). Az Usz az álfordításokat egy nem létező szerzőnek tulajdonítva adja közre, és a fikciót egy olyan hatásvadász történettel támogatja meg, mely Umberto Eco, Dan Brown regényeit idézi és az előző fejezetek (valóban) tudós bevezetőinek hitelessége révén könnyen beugratja az olvasót. A szöveg az egyre nagyobb képtelenségeket tudományosnak látszó elemekkel (idegen nyelvű címek, arab helységnevek, rövidítések, német tanulmánykötetből fordított idézet) egyensúlyozza és teszi hihetővé. Jakub al-Muhadzser egy elrabolt itáliai, aki arab fogságban a Szultánnak írt versekkel nyeri vissza szabadságát. Később betiltott kéziratai a Kairói levéltár mélyén elásva pihennek, amíg Lüger professzor, a keinstadti [sic!] egyetem docense nem publikálja őket. Eközben Magyarországon, Velemben találnak néhány Balassi előttire datálható titokzatos Balassi-strófát, melyekről kiderült, hogy ezek Jakub verseinek magyar fordításai.
Ellentétben a korai magyar tudományos-fantasztikus regényekkel, ahol az ismeretlen szerző egy ismerősnek hangzó angol névvel szerez magának elismerést, itt a könyvnek csupán kis részét elfoglaló fiktív szerzőnek nincs ilyen gyakorlati szerepe. Az Usz megjelenéséhez kapcsolódó felolvasóestek, a széles körű sajtónyilvánosság során a valódi szerzők maguk is ismertté válhattak az olvasóközönség számára: a szövegek kanonizációjához szigorúan véve nincsen szükség Jakub nevére. Egy funkcióorientált megközelítésben tehát ezek a versek kisebb valószínűséggel működhetnek álfordításként, mégis van erre példa: a kevésbé alapos (név nélkül megjelent) könyvismertetések közül előfordult legalább kettő olyan, mely Jakubot valós személyként sorolta fel: a jelenség ugyanígy Kovács András Ferenc köteténél is megfigyelhető volt (Mészáros 2002). Mivel a verseskötet recepciója szempontjából kevésbé lényeges a fikció fenntartása vagy leleplezése, a továbbiakban az álfordításokat már nem a társadalmi funkciójuk, hanem az olvasás-aktus előzetes feltevései és szándékai felől szemlélem.
Az ál-fordítás mindig olyan erőfeszítések nyomait tartalmazza, melyek által a szöveg a valódi fordításokhoz igyekszik hasonlítani: előfordul, hogy egy fiktív eredeti szöveg részletét is rekonstruálja, mint Macpherson (Toury 1995, 45–46) az Osszián-költeményeket: hasonló ehhez az a módszer, hogy az Usz (Jack Cole daloskönyvéhez hasonlóan) több költeménynél tüntet fel fiktív rekonstruált címeket, kezdősorokat. A fiktív fordításra jellemző továbbá az eredeti szöveg túlreprezentációja: a célnyelvi szöveg reflektáltan valami helyett áll, valamely más szöveget mutat fel. Toury a Mormon könyvének rengeteg Ószövetség-idézetét említi (46), az Usz fiktív költeményei hasonlóképpen valódi középkori verseket (sokszor többet egyszerre) idéznek, vagy azok parafrázisai. Ladányi-Turóczy Csilla barátdalában (cantiga de amigo) a korábban tárgyalt három cantiga (Nuno Ferndandes Torneol, Pero Meogo és Don Dinis) témáit és motívumait ismétli.
„Szél csapkodja az ingemet,Szél csapkodja az ingemet,
a szélben bízni nem lehet,
forrás, rohanj,szél csapkodja a köpenyem,
a szél csak hazudik nekem,
forrás rohanj.
[…]

Csókolgatja a mellemet
az elszakított ing felett,
forrás rohanj,

Megérint, ahol nem lehet,
átfúj rajtam és elfeled,
forrás, rohanj.

Ladányi-Turóczy Csilla fordítása” (Usz 274)

A paralelizmus, a beszélő női mivoltának kihangsúlyozása, a felfokozott érzékiség, a körkörös időszerkezet hangsúlyos, eltúlzott formában jelenik meg. A szöveg pretextusai közé számító cantigákkal összevetve kiderül, hogy ez a magát fiktív fordításként felkínáló mű sokkal több forrásnyelvi szövegelőzményre tekint vissza, mint némely valódi fordításként megjelenő párja (példa rá az alább idézett Kormos István-fordítás). Ilyen módon tekinthetjük a verset a fordítás határesetének, hiszen nyilvánvaló tematikus-stiláris kapcsolata van a fenn tárgyalt három barátdallal, és e hasonlóság jelzi a kötet szerkesztésének folyamatát is: a hagyományos, filológiailag „őszinte” fordítás parafrázisba fordul át, a korábbi fordítói-szerkesztő gyakorlat során kimaradt, túl szabad versek az Uszben mint egy fiktív szerzőtől való fordítások jelennek meg. A galego szövegekkel (és azok fordításként megjelenő magyar változataival) összevetve a legfeltűnőbb különbség az, hogy a középkori olvasó számára nyilvánvaló és durva erotikus szimbólumokat (például a nő haja) a mai olvasó számára funkcionáló explicit megjelölésre változtatja meg a szerző.
Abból, hogy a fiktív fordítás sokkal hangsúlyosabban tematizálja magát a fordítást, Toury arra a következtetésre jut, hogy az álfordítások nagyon is alkalmasak arra, hogy a fordítás célkultúra-beli státusát, mi több jellegzetességeit feltérképezzék (Toury, 1995. 46). Ez a vers, bár (a fikció leleplezése után) fiktív fordításként olvastatja magát, mégis a a hagyományos hűség-elv igényeinek igyekszik megfelelni azzal, hogy az elképzelt korabeli társadalmi környezetben erkölcsbe ütköző utalásokat a mai viszonyok közé emeli át: a feltételezett olvasó számára nem érthető szimbólumok magyarázatait a szövegbe illeszti be. Míg a fenti fiktív fordítás a leghagyományosabb valódi fordításként igyekszik viselkedni, addig egészen különböző jelenséggel találkozunk majd „A vén Balteria mindig énekel” kezdősorú csúfolódó énekben (cantiga de maldecir): ez utóbbi átveszi ugyan a galego előszöveg műfaj jellegzetességeit, de tartalmát szánt szándékkal az ellenkezőjére fordítja.
A következő példán szeretném szemléltetni egyrészt azt, hogy egy magát valódi fordításként felmutató szöveg sokszor kevesebb forrásnyelvi előzménnyel rendelkezik, mint egy fiktív fordítás, másrészt pedig, hogy egy konkrét fordítás az irodalmi kánonra milyen hatást tud(na) gyakorolni. A példa a Hesperidák kertje c. antológiából való, tehát jó 30 évvel az általunk vizsgált gyűjtemények előtt jelent meg, akkor, amikor a népiesség még aktuális beszédmód volt a magyar költészetben.
Martin Codax:
Mandad’ei comigo…Mandad’ei comigo,
ca ven meu amigo;
E irei, madr’, a Vigo.Comigu’ ei mandado,
ca ven meu amado:
E irei, madr’, a Vigo.

Ca ven meu amigo
o ven san’ e vivo:
E irei, madr’, a Vigo.

Ca ven meu amado
e ven viv’ e sano:
E irei, madr’, a Vigo.

Ca ven san’ e vivo
e del-rei amigo
E irei, madr’, a Vigo.

Ca ven viv’ e sano
e del-rei privado.
E irei, madr’, a Vigo.

* * *
Martin Codax:
Szerelmes dal (cantiga de amigo)Bóna vagy nem bóna
gyöngyemé ez óra:
mék anyám Vigóba!Döntöttem szivemben,
jő elém szerelmem:
mék anyám Vigóba!

Gyöngyemé ez óra
kedvvel jő vig szóra:
mék anyám Vigóba!

Jő elém szerelmem,
szól velem vig kedvben:
mék anyám Vigóba!

Kedvvel jő vig szóra
királyunk heroldja:
mék anyám Vigóba!

Szól velem vig kedvben,
ki a trónnál kegyben:
mék anyám Vigóba!
(Kormos István ford.) (Benyhe szerk. 1971, 25)

A vers szerzője, Martin Codax a 13. század második felében élő galego segrel. A vers egy 7 darabból álló, valószínűleg eredeti sorrendben fennmaradt ciklus része. A galego-portugál költők közül ez a szerző foglalkoztatja legintenzívebben az utókor irodalomtudósait és olvasóit, mert egyrészt Martin Codax versei az egyedüli olyan cantiga de amigók, melyeknek fennmaradt a dallamuk, másrészt a ciklusban feltételezések szerint az egyes cantigák a dispositio középkori retorikában ismert hetes felosztásának felelnek meg. Az eredeti szöveget olvasva feltűnik a nyelvi eszközök minimalizmusa és az ismétlés valamint szimmetria alkalmazása. Nem véletlen, hogy egy verséről Jakobson írt tanulmányt, melyben elemezte a hangalak, jelentés és a grammatikai szerkezetek közötti szoros kapcsolatot (Jakobson 1981).
A nyersfordítás és Kormos István fordításának összevetéséből kitűnik, hogy a fordítás tartalmi elemeit tekintve igen távol áll az eredetitől, és e megállapítás nem a fordítás meg- vagy elítélése miatt fontos, hiszen a magyar szöveg szempontjából mindegy, hogy a nyersfordítás hiánya/hibája miatt távolodott el az eredetitől, vagy a fordítói szándék megnyilvánulásáról van szó. A fordított szöveg működése szempontjából azért hasznos ez a távolság, mert nyilvánvalóbbá teszi a fordítás során alkalmazott megoldásokat illetve a célszöveg által felhasznált irodalmi mintákat.
A magyar nyelvi hagyományokhoz való ragaszkodás jele az, hogy esztétikai igényként jelentkezik az ismétlések teljes feloldása: a szóismétlést kerülendő szinonimákat alkalmaz a szavak szintjén (amigo=gyöngyem, szerelmem, heroldja) és a szószerkezetekben. Az eredetiben a szöveget strukturáló fő elvet (a paralellizmus) elutasítja a fordító, és a (túl)díszítés mellett dönt: ennek a megoldásnak a hozadéka az, hogy egyfajta lineáris narrációt ad a vershez. Míg az eredeti paralellisztikus szerkesztése, az ismétlődő jelen illetve jövő idők sora egy időtlen vagy állandóan visszatérő körkörös időviszonyt eredményeznek, addig az újabb és újabb szinonimák egy történet újabb állomásait és körülményeit bontják ki: a „bóna” (?) feltehetőleg a nyelvi-kulturális környezetben hivatott elhelyezni a cselekményt (az spanyol drámák magyar fordításaiban gyakran előforduló „szenyóra” megszólításhoz hasonlóan), addig a „király heroldja” egy históriás múltba helyezi/távolítja a történetet. A „gyöngyem” az eredeti populáris regisztert népies(kedő) nótaszövegként szólaltatja meg. A királytól jövő barát („del-rei amigo”) rögtön a király barátjává (Toldi?) lép elő, és efelett igen örvend, holott a san’ e vivo fordulat egy királytól (tehát a csatából) hazatérő férfi esetében semmiképpen se vidámságra, kedvre vonatkozik, sokkal komorabb tartalma van, hiszen a csatából való megérkezés mindig kétséges. A refrén „mék anyám” fordulata népies alak, mely ismerős lehet A halálra táncoltatott lány balladájából is: „Nem mék anyám, nem mék” (Balassa–Ortutai, 1980. 506), vagy Petőfi Szülőföldem című verséből: „Vályuhoz mék, lovam inni kiván”.
Kormos István fordítását megvizsgálva megállapíthatjuk, hogy a fordítás elsősorban létező magyar irodalmi eszköztárból merít, abból is egyoldalúan, amikor a korában még aktuálisnak mondható, népies költői hagyományhoz nyúl vissza: ezzel a választással a fordító saját mozgásterét szűkíti le, a magyar szöveg értelmezési lehetőségeit minimálisra csökkentve. A szöveg elveszíti másságát, az olvasást elbizonytalanító idegenségét, amennyiben a jelenlevő irodalmi hagyományhoz olyan módon próbál kapcsolódni, hogy abba a felismerhetetlenségig beleolvadjon, és nem pedig azt átírva, újraértelmezve lépjen dialógusba a kánonnal.
Egyes elméletek (Even-Zohar 2007, 214–215) szerint annak a fordítói hozzáállásnak az eluralkodása, amely jól bejáratott irodalmi hagyományokhoz nyúlik vissza, és kizárólag a már meglévő eszközökből (Zoharnál: játéktár, repertoire) építkezik, arra enged következtetni, hogy a fordítás műfaja az adott pillanatban az irodalmi élet perifériájára szorult. Ha ilyen fokú általánosításra ez az egyetlen szöveg nem is ad lehetőséget, azt azért kijelenthetjük, hogy maga a fordított szöveg önmagát a meglévő magyar nyelvű irodalmi hagyományhoz képest periferiális helyzetbe pozicionálja, amikor kihasználatlanul hagyja a fordítás aktusában rejlő alkalmat a kánon újraírására, a hagyomány újraértelmezésére.
8. A feminista fordítói gyakorlat nyomai
Arról, hogy fordításra használt kifejezéseink (és a fordításról való gondolkodásunk) milyen nemiséggel kapcsolatos képzeteket tartalmaznak, Lori Chamberlain esszéje ír részletesen. A fordítás, mint szép hűtlen (nő) metaforája, mely a 17 század óta elterjedt, és melyet Mounin nyomán Rába György is használ, a fordítást reproduktív (tehát nőies) tevékenységnek tekinti, szemben az alkotás produktív, tehát férfias jellegével (Chamberlain 1988, 455). A traduction szó nőnemű: a nő vagy szép vagy hű lehet (455). E felfogásnak egyfajta kettős mérce van érvényben: a fordítást olyan bűnnel (a hűtlenséggel) gyanúsítja, amelyet az eredeti mű még csak elkövetni sem képes. Ezért nem is léteznek „les beaux infidèles”. A fordítás struktúrája így másolja a társadalom patrilineáris jellegét amennyiben a vérvonalat az apa viszi, az utódlást is az apa szentesíti, emiatt az apa nem nyilvánítható bűnösnek hűtlenség miatt (456). A fordításban pedig benne rejlik a házassági szerződéshez hasonló implicit szerződés.
A feminista és a posztkoloniális fordításelmélet egyaránt a műfordításnak mint gyakorlatnak az ideologikus dimenzióját domborítja ki, rámutat arra, hogy minden fordításban előítéletek és prekoncepciók munkálkodnak. Kimutatják azt, hogy a fordításban tetten érhetők a társadalomban fennálló hatalmi viszonyok mintázatai: míg a feminista fordításelmélet a társadalmi nemek viszonyrendszerére, a posztkoloniális fordításelmélet (a poliszisztéma-elmélethez hasonlóan) a kultúrák közötti hierarchikus viszonyra mutat rá. Ha arra kívánunk választ találni, hogy miért nyerhettek létalapot az utóbbi évtizedekben az ilyen értelmezések az irodalomtudomány területén, megint a nyelvszemlélet változására, a referenciális funkció problematikus voltára kell utalnunk. A szöveg referenciális tartalmának hozzáférhetetlensége (vagyis ennek felismerése) üres helyeket teremt a szövegben, melyeket a mindenkori fordító a saját prekoncepciói szerint tölt fel. A feminista és posztkoloniális műfordítás sem tesz másképpen, a különbség az, hogy ők explicit módon rávilágítanak saját ideologikusságukra. A szöveg üres helyeit ily módon tudatosan, reflektáltan egy, a célnyelvi szöveg létrejöttét megelőző ideologikus mozzanat szolgálatába állítják.
Az ideológiailag tudatos fordító tevékenysége két helyen érhető tetten: 1) a fordítandó szövegek kiválasztásánál, azaz a kánon alakításával valamint 2) a szövegen végzett manipulációkban. A feminista fordítók felfedezik a nőírókat, és ezzel az azelőtt férfiközpontú kánon megváltoztatására törekednek (Wallace 2002, 67). Miközben a kánon megváltoztatása ideologikus tevékenység, egyúttal rámutat arra is, hogy a korábban létező kánon sem volt mentes az ideológiai preszuppozícióktól: a nőírók láthatóvá tételével párhuzamosan így válik láthatóvá a férfiírók neme. E tekintetben a dolgozat tárgyát képező korpusz esetében nehéz dolga van a fordítónak/szerkesztőnek, hiszen a nőköltők aránya olyan kicsi, és a női személyes költészet példái olyan ritkák a provanszál nyelvű költészetben hogy ezt az arányt aligha fordíthatná meg bármilyen szándék. Pierre Bec gyűjteménye (1995) a fennmaradt nők által írt költeményekből 28 költőnő 34 versét tartalmazza, ezen kívül csupán közvetett módon következtethetünk további költőnők létezésére. Ráadásul bármilyen költészet, mely eljutott hozzánk, túlnyomórészt férfi másolók és krónikások kegyelméből maradt fenn, és legtöbbször, mint a tenso (költői vita) műfajában, a női beszélő férfiak által kínált szerepeket játszanak el. (Dronke 1984, 97–8).
Bieris de Romans trobairitz, azaz női trubadúr cansója kétszeresen is kivételes, hiszen ez az egyetlen nő által nőhöz írt trubadúrköltemény. Az eredeti szövegről birtokolt filológiai ismereteink (szerencsére) ebben az esetben sem igazítanak útba: a szerzőről keveset tudunk, és ez az egyetlen szöveg, ami tőle fennmaradt. Habár a szerző neve (Na Bieiris de Romans) egyértelműen nőt (domna>na ‘hölgy’) jelöl, a téma kényes volta miatt még férfi trubadúrral is próbálták azonosítani. A költemény címzettje, a Maria senhal (álnév) mögött megbújó személy, bár férfi aligha lehet, egyesek szerint Szűz Máriára utalhat: így misztikus szerelemmé szelídülne a polgári erkölcsökbe ütköző darab. Ez utóbbi felvetésre Pierre Bec ironikusan megjegyzi, hogy furcsamód Jaufre Rudel (férfi)trubadúr hasonnevű hölgyét senkinek sem jutott eszébe Szűz Máriával azonosítani (1995, 71–72). A szöveg egy műfaj (udvari szerelmi költészet) szigorú kereteihez alkalmazkodik, legyen benne szó valódi szerelmi viszonyról vagy csupán baráti/rokoni vonzalomról: anakronizmus lenne eredeti környezetében a polgári (19. századi) erkölcsök megerősítését vagy áthágását keresni benne.
Na Maria, Prètz e fina valors,
E’l jòi e.l sen e la fina beutatz,
E l’aculhir e’l prétz e las onors,
E’l gent parlar e l’avinent solatz,
E la dous cara, la gaia cuendança,
E’l dous esgart e l’amorós semblan,
Que son en vos, don non avètz engança,
Me fan traire vas vos ses còr truan.Per çò vos prèc, si’us platz, que Fin’ Amors
E gauziment e dous umilitatz
Me puòsca far ab vos tant de secors
Que mi donetz, bèla Dòmna, si’us platz,
Çò dont plus ai d’aver jòi esperança;
Car en vos ai mon còr e mon talan
E per vos ai tot çò qu’ai d’alegrança,
E per vos vauc mantas vetz sospiran.E car beutatz e valors vos enança
Sobre totas, qu’una no’us es denan,
Vos prèc, si’us platz, per çò que’us es onrança,
Que non ametz entendidor truan.
Bèla Dòmna, cui Prètz e Jòis enança,
E gent parlar, a vos mas coblas man,
Car en vos es gaess’ e alegrança
E tot lo ben qu’òm en dòmna deman.1
(Bec 1995 73)

* * *
Mária úrhölgy, ön tökéletes!
Oly finom, kedves és annyira szép;
ha önre nézek, a szívem repes
látva báját s szelíd tekintetét.
Gyönyörű arcát s alakját ha látom,
s tisztességtudására gondolok,
tudom, ön tökéletes, mint az álom,
s a szívem egyedül önért dobog.Tudom, az ön szive olyan nemes,
hogy szerelmemből mindent jól megért.
Hiszen a lelke is olyan kegyes:
szép úrnőm, nyújtsa ki felém kezét!
Hogy önnel lehessek, csak arra vágyom,
ha kell, ezért én mindent eldobok,
s öröm tölt el, mikor önt újra látom,
máskor meg egyre csak sóhajtozok.S hogy túltesz bármi nőn s akármi lányon
– elragadó, s erényei nagyok –,
kérem, ha kedves önnek rajongásom,
ne férfit szeressen – én hű vagyok!
Jó hölgyem, versem most önnek ajánlom:
kérem, fogadja e hódolatot!
Boldog leszek, ha önt nevetni látom,
s ha szép szeme szerelmesen ragyog.
(Sólyom Réka fordítása, Usz 47)

Látható, a költemény teljes mértékben illeszkedik a fin’amors ideológiájához és alkalmazza annak kliséit, egyetlen különbséggel: nő írta. Ezt viszont csak a kódexben fölé írt címsorából tudjuk, a szövegszerűen nincs jelen úgy, mint más női trubadúrok szövegeiben (74), így a Genette-i paratextus-dilemma tipikus példája a vers: fontos-e az értelmezés szempontjából a költő neme. Ilyen esetben a szerkesztő már állást foglal azzal, hogy egy nonkomformista verseket összegyűjtő antológiába válogatja a szöveget, a fordító azonban tovább manipulál: a „Que non ametz entendidor” felszólítást így fordítja: „ne férfit szeressen”. Az entendidor csak nyelvtani nemében utal a férfiakra, és a szerző nemének ellentételezés általi implicit jelzése is teljesen hiányzik az okszitán szövegből.
A filológus-paradigma szerint célul tűzhetnénk ki a szövegben megtalálható társadalmi viszonyok rekonstruálását az eredeti környezetükben, és azok hű újraalkotását a fordításban. Ennek első lépése feltételezi, hogy rendelkezünk a középkori szexualitásról való beszédhez szükséges meta-nyelvvel, mely egyértelműen mutatna rá egy középkori társadalmi jelenségre, vagyis rendelkezne egy nyelven kívüli referenciával, és ez a fordító számára hozzáférhető lenne. Ha létezik egyáltalán ilyen metanyelv, akkor ez a nyelv csakis a célnyelvi kultúra fogalmain alapulhat, más korok és kultúrák társadalmi viszonyait csak fordításon keresztül írhatja le. Éppen ezért az a döntés, hogy a fordító játékba hozza-e a szöveg egy lehetséges homoerotikus értelmezését, már egy fordítást időben megelőző, merőben ideologikus döntés. Ez a fordítói hozzáállás annyiban különbözik a filológusparadigmától, hogy az ideologikus értelmezést reflektáltan használja. Nemcsak, hogy kijátssza a homoerotikus értelmezést, de még szembe is állítja az a heteroszexuális normával, amennyiben egy jelöletlen nemű (merthogy a nőnem lenne a jelölt grammatikailag) főnevet, az entendidor (szerető) szót jelölten férfinak fordítja, és oppozícióba állítja az énnel, akiről (csak) a paratextusban (Usz 47 és 296) derül ki, hogy nőnemű.
E fordításnak másik fontos vonása, hogy egy első személyben írt lírai szöveget bizonyos tekintetben önéletrajzi szövegként olvas a fordító. Ehhez az olvasathoz azonban tisztázni kell, hogy egy középkori szöveg esetében milyen megkötésekkel beszélhetünk (illetve beszélhetünk-e egyáltalán) önéletrajzi olvasatról. Zumthor e kérdést tárgyalva a Lejeune-féle önéletírói paktum fogalmából indul ki, mely az önéletírást történelmileg változó szerződéses jelenségként írja le (Lejeune 2003, 46). A műben az önéletrajzi én az olvasó együttműködésével teremtődik meg, és eme együttműködés feltételei közül kettőt emel ki, és alkalmaz a középkori olvasási-irodalomfogyasztási szokásokra (Zumthor 1975, 165).
1) Az egyik az „én” személyes névmás, mely az olvasás folyamán referenciálisan azonosul a szerzői névvel. Ez az azonosulás a 12–13. században nem jöhetett létre, hiszen ha a szerző a kijelentés alanyának egy ént tett meg, „ez az én virtuális formaként működik, melynek megjelenése a körülményektől függ: kevéssé valószínű, hogy a középkori hallgató önéletrajzi értelemben fogta volna fel” (168).
2) A másik kiemelt feltétel az elbeszélés múltidejű, történelmi jellege, mely a fikcióval állna szemben szintén nehezen értelmezhető a középkori viszonyok között. „A középkori szövegek tekintetében egyfajta semlegesítődés jellemezte az irodalmi szövegek természetét: a középkori történetmondó szándéka szerint a ‘történelem’ és a ‘fikció’ nem ellentétei egymásnak annyira, mint más korszakokban, ellentétük sokkal kevésbé fontos, mint egy másik ellentét, mely a tanítás és nem-tanítás, a doctrina és a nugae között áll fenn” (im, 165).
Zumthor ebben a tanulmányban bár cáfolja az önéletrajziság, mint befogadói stratégia létezését az udvari költészet korai szakaszában, de hozzáteszi, hogy később, a 13. század vége felé megindult egy olyan változás, mely a korábbi művek (egyik példája Bernard te Ventadorn chansonja) önéletrajzként való olvasását eredményezte, és ezzel alapozta meg a 14. századi kiterjedt önéletrajzi irodalmat. A versekhez később kapcsolódó razók, azaz prózában írt versmagyarázatok, és vidák, azaz a versekhez fűzött életrajzok a verseket már életrajzként olvassák, és e kettőből alakul ki az önéletrajz közvetlen elődje, például a Dante Vita nuovája: itt a versek tartalmi kifejtése és az önéletrajzi motívumok együtt eredményezik a klasszikus önéletrajz későbbi formáját (im, 177).
A középkori szövegre, melyet saját korában allegorikus-általános módon értelmeztek, és semmiféle lírai szubjektivitás nem volt rá jellemző, ráépül egy romantikus olvasat, mely egységes szubjektumot, egy lírai ént feltételez a megszólaló hang allegorikus alakjának helyére, ezáltal a szöveg eredeti működését fedi el. Kérdés, hogy miként lépnek túl ezen a humanista horizonton a külön-külön egy centrális lírai én köré szerveződő szerepversként funkcionáló szövegek akkor, ha kötetbe szerkesztve fordítások mellett (és fordításokként) valós filológiai-irodalomtörténeti jegyzetekkel együtt olvassuk őket. Míg a fiktív többszörös fordítás határátlépés-sorozata nem újdonság fordításkötetek hagyományában (gondoljunk e kötet szerzőinek példaként szolgáló Kovács András Ferenc daloskönyvére), addig meglehetősen merész lépés, hogy egy irodalomtörténeti kort feldolgozó, középkorkutatók által szerkesztett, és a megszokottnál részletesebb-komolyabb bevezetőkkel ellátott kötetben a fordítások mellett átköltések is megjelennek, sőt ezeket egy áltudományos bevezetővel (Jakub al-Muhadzser kalandos élete, Usz 265–267) lássák el.
A középkori anyagot is tartalmazó többfordítós nagy antológiáknál a 20. században pont ellentétes szándékok mozgatták a szerkesztőket: az egymás után következő kiadások egyre inkább a hű fordításokat („lehetőség szerinti teljes hűségre törekvő átültetések[et]”) részesítették előnyben (Kenyeres et al 1986, 1046): e folyamat elején méltatja Illyés Gyula az általa szerkesztett és a francia költészet különböző antológiáinak sorát indító Francia irodalom kincsesházában a nyugatosok „immár örök magyar versnek számító fordításai[t]” mint „az eredetivel vetekedő” alkotásokat (Illyés szerk. 1942, 8), addig a (Polgár Anikó meghatározása szerinti) filológus-paradigma már a költészettől különváló tudós munkaként és szolgai követésként tekint műfordításra. Speciális körülmény a középkori verseknél, hogy míg a klasszikus költészet támaszkodhatott a világháborúk előtt még általános műveltségnek számító de utána a műveltek kiváltságaként továbbélő klasszika-filológiai ismeretekre, addig a középkori líra különböző regisztereiről, retorikai alakzatairól és terminusairól sokáig kevés ismeret állt rendelkezésre: így keletkezhettek olyan fordítások, mint a populáris regisztert félreolvasó és azt népiesnek fordító galego cantigák a Hesperidák kertjében.
9. Magyar ellen-szöveg, mint ideologikus fordítás
A galego-portugál költészet csúfolódó dalainak (cantigas de maldecir) egyik fő témája a nőgyűlölet: a női szexualitást eltúlozva-lealacsonyítva ábrázoló versek fordítója mindenképp szembesül azzal a problémával, hogy a keletkező szöveg esetleg nehezen fog beilleszkedni a célnyelvi irodalomba. A következőkben bemutatott megoldás az ellenszövegek megírása: egyfajta visszájára fordítás, mely mint látni fogjuk megfelel az „eredeti” szövegek költői gyakorlatának.
Ladányi-Turóczy Csilla, a nőket férfihangon becsmérlő csúfolódó dalok fordítása után közreadja e dalok kifordítását is, amikor viszont ugyanabban a műfajban épp az imént kicsúfolt apáca-kurva szólal meg (Az apátnő válasza): ezzel a gesztussal igazi feminista fordítóként viselkedik, aki – Barbara Godard szavaival – „büszkén mutogatja a szövegen elkövetett manipuláció jeleit”. Az eredeti szövegkorpusz(ok)nak ez a fajta kezelése egyértelműen a Polgár Anikó-féle applikáció kategóriájába sorolható.
„A VÉN BALTERIA MINDIG ÉNEKELA vén Balteria mindig énekel,
lapos farát riszálja egyre, jaj,
sovány fején koszosfehér a haj,
naponta abból öt tetű kikel,
alig szagolt talán negyven telet,
de hogyha nézed, érzel hetvenet,
az ilyen kurva senkinek se kell.Nem kell az ilyen kurva senkinek,
gondoltam én, de tévedtem bizony,
hiába szép az arcom és karom
hiába hófehér, ha húsz telet
se láttam én, hiába, csúf lovag,
mert többet ér a vén, koszos valag,
s a nyelv, ha fonnyadt, és ha reszketeg.

Ha nálam önnek bármi többet ér,
ne látogassa hát a klastromom,
ne nedvesítse ujját ajkamon,
ne mondja: bor vagyok, fehér kenyér,
misén ne nézzen rácsaink mögé,
legyen örökre már a vén dögé,
a verseit szakítsa szét a szél.

Ladányi-Turóczy Csilla fordítása ” (Usz 274–5)

* * *
„AZ APÁTNŐ VÁLASZALovag, diák vagy rongyos vándor,
gúnydalt ötlő, öklendező,
kiből genny és sár dől elő,
magját, szavát ki csámpa mámor
szétoszló hullájára szórja,
kinek nincs gondja már a mórra,
kit földre dönt a sánta ámor,apród, vagy herceg, pap, szamáron
jöjjön vagy drága pejlovon,
lehelete vad ártalom,
bűzlik messze heted határon,
sáros lándzsával hadonászik,
mind azt hiszi, hogy fára mászik,
s csügg majd a zsenge ágakon,

hogy rudat ültet puszta kertben,
öles gerendát roncsol el,
árokba új földet kever,
s gödrét ott hagyja tönkreverten […]
* * *
Most már elég, a kapu mellől,
pusztaságról távozzatok,
faiskolám mindaddig védem,
míg egy helyre dárdát magamban
én magam nem ringathatok.

Ladányi-Turóczy Csilla fordítása”

A középkori költeményekhez hasonlóan nincs címe, és az antológiák (pl.: Riquer szerk. 1975) példáját követve a vers kezdősora helyettesíti a címet. A vers szerzője dőlt betűvel, fordítóként kerül a szöveg alá. A szerző neve nincs feltüntetve, de a kötet valódi verseket tartalmazó fejezetének logikája szerint az előző versek szerzőjének megjelölése (Jakub al-Muhadzser) vonatkozik rá. A csúfolódó ének beszélője hagyományosan férfi, a vers által leírt személy lehet férfi vagy nő. A vén Balteria első versszakában pedig a csúfolódó énekre nem jellemző női beszélő (egy fiatal apáca) csúfolja Maria Balteirát. A Gonçal’ Eanes do Vinhal és Pero García Burgalés csúfolódó verseiben is szereplő Maria Balteira egy soldadera volt, Ramón Menéndez Pidal meghatározása szerint egy nő, aki fizetségből él (innen a neve, „zsoldos”) és énekkel, tánccal és nem ritkán saját testével szolgált a közönségnek (1957, 32). A versbéli Balteria, akinek klastromába látogat a megszólított férfi utal Afonso Eanes do Coton versére (Usz 71), ahol az apátnő (abadessa) a szerelmi mesterségek tudója és tapasztalt oktatója:
Ugyanis fülembe jutott,
hogy a tökéletes dugásban
kegyednél, asszonyom, tudásban
s tapasztalatban nincs nagyobb,
s kérem: legyen a mesterem,
hisz én téren, restelem,
de csaknem zöldfülű vagyok
(Havasi Attila fordítása Usz 71).
Az test értékére tett utalás válaszol ugyanennek a költőnek egy másik cantigájára (Usz 72), melyben a férfi kér fizetséget a szexuális szolgálatáért:
És, asszonyom, nem téved az, ki kérdez,
az Istenért! csak kérdeztesse hát
meg népünk bármely lányát vagy fiát:
békén vagy harcban baszni kedvet érez,
ha pénz, gyönyör a latban mit se nyom?
A földnek kell a trágya, asszonyom;
ki áldoz rá, hasznot csak az remélhet.
(Dúll Kata fordítása Usz 72)
A csúfolódó énekek soldadera-prostituált alakja általánosítva a végletekig felfokozott, a férfi beszélő számára már már félelmetesnek tűnő érzékiséget testesíti meg: az orgazmus pillanatában majdhogynem „felrobban” (szó szerint: “e ando marabillado de te non ver rebentar”, azaz ‘csodálom, hogy fel nem robbansz’: Usz 75):
Marinha, különös ez,
ahogy a kéjt megéled,
s ezt még azzal tetézed,
hogy szét sose repedsz,
hiszen a szád, ha nyitva,
én benn vagyok Marinha,
s bizton várhat orromra,
Marinha, orrod odva,
füled és szemed öble
kezemmel van betömve,
ha elnyom az est álma,
farkam tömöm pinádba,
s ahogy csak én csinálom,
tököm seggedbe mártom.
S ez sem vet szét, Marinha?
(Jeney Zoltán fordítása Usz 75)
A soldadera-prostituált figura csak a galego-portugál cantigák két másik nő-típusával együtt érthető meg teljesen. Az amiga (barátnő), a barátdalok (cantiga de amigo) megszólaló énje a passzív várakozó félként mutatkozik (mint A vén Balteira… beszélője), nyelve pedig (általában) a populáris regiszterbe tartozó, rurális (nem városi vagy udvari) világot idéző nyelv (Bánki 2000). A hölgy/señor a szerelmes énekben (cantiga de amor) megszólított nő, aki szerepében megfelel az udvari költészet (grand chant courtois) hölgyalakjának: távoli, elérhetetlen, udvari lény, aki kifinomult nyelven ért (és ritkábban beszél), valamint rangjára jellemző, hogy hímnemű ‘úr’ jelentésű szóval (señor) illetik.
A három nő-típus (soldaderaamigasenhor) egymást kiegészítve válik a középkori nő allegorikus alakjává, együtt testesíti meg azokat a tulajdonságokat, melyek a bibliai teremtéstörténetből, Szent Ágostontból levezethetően a nő leírásának toposzai: a nő a férfinél alacsonyabb rendű, testiséghez és nem rációhoz kötődő lény, az első bűnös, felelős az Édenkertből való kiűzetésért. A 12. századi Szűz Mária-kultusz ezt a nő-képet egészítette ki a szűz hölgy alakjával, azzal a nővel, aki felülkerekedett bűnös természetén: ennek ára, hogy elzárva, rácsok és falak mögött, minden kísértéstől távol él (Ferreira 1993, 158–159). Ezekben a csúfolkodó költeményekben a konkrét személyek említésének mindig a referenciális funkción túlmutató jelentése van: a költeményben említett szereplők egy példázat retorikai alakzatának (exemplum) részesei. (Zumthort idézi Ferreira 1993, 156). Ami a magyar fordításban történik, az hasonló a fent már leírt folyamathoz: a pusztán objektumként megjelenő, a példázat retorikai alakzataként funkcionáló női alak szót kap egy eredetileg férfihangot előíró műfajban, és szubjektummá válik.
A női-férfi szerepek hasonló kifordítására az eredeti szövegek között is találunk példát: ilyenkor nem a magyar fordító ír ellen-szöveget, hanem az eredeti már ellen-szövegként működik. Juan Ruiz hitai esperes serranillájában (spanyol lírai műfaj, mely hegyi nő szerelméről szól): a spanyol költő ugyancsak ideológiailag tudatos fordítást művelt a saját korában: a kor szokásaival ellentétben nem az utazó klerikus erőszakolja meg a pásztorlányt, hanem éppen fordítva történik. Marcabru pedig, a nagy moralista, aki a kifinomult szerelmet nem a szabad szerelem, hanem éppen a puritán, keresztény erkölcsök felől kritizálja, úgy írja meg a lovag és a parasztlány találkozásának történetét, hogy a megszokott megerőszakolás jelenete elmarad, és – a társadalom merev hatalmi viszonyait felborítva – a parasztlány ad szerelem- és illemtanból leckét a kéjsóvár lovagnak:
„Lányka, ez a világ rendje,
hogy ki-ki párját keresse,
s testem a testét szeresse,
így kell tennünk, pásztorlányka,
a legelő mellett este,
hogy senki önt meg ne lesse,
míg az édes kéj lerántja.”
* * *
„Uram a botor kövesse
botorságát, vitézkedve
lovag hölgyét hitegesse,
pásztort várjon pásztorlányka;
ostoba hibába esne,
ki mértéket nem keresne!
Adjon a bölcsek szavára!”
(Ladányi-Turóczy Csilla fordítása, Usz 44)
A neoplatonista okosodásra a parasztlány tanult módon válaszol, amikor a lovagot a mesura (mérték) megtartására szólítja fel. Ellen-szöveg ez is, hiszen önmaga ellen játssza ki az udvari szerelem kódrendszerét, különbség csupán egyrészről az, hogy Marcabru nem a testi szerelem, hanem pont ellenkezőleg, az erkölcs irányából indít kritikát, másrészről pedig, hogy a mai nyugati kultúrában a női-férfi szerepek ilyen jellegű átírása már korántsem bír olyan felforgató hatással, mint amelyet mű kortárs olvasóira tehetett. A szöveg működése hasonló Ladányi-Turóczy Csilla csúfolódó dalához, hiszen Marcabru a pastorela műfaját (formáját, tartalmi elemeit) használja fel arra, hogy társadalmi-ideológiai előfeltevéseit az ellenkezőjére fordítsa.
Mint látjuk, a fenti „ellen-szövegek” működése teljesen azonos, függetlenül attól, hogy 20. századi magyar szerző művéről, vagy már egy eredeti nyelven is ellen-szövegként működő szövegről van-e szó: ez pedig azt jelenti, hogy a fordítás során (nem nyom nélkül) elveszett intertextuális háló a fordításkötetben szerves módon épül újra: a magyar szerzők nem tolmácsolják az eredeti műveket, hanem folytatják onnan, ahol azok véget érnek.
10. Összefoglalás
Dolgozatomban a galego és provanszál versek 20. századi fogadtatását vizsgáltam, egy olyan korpuszt, mely a kánonban jelenleg különleges helyet foglal el, hiszen míg a magyar irodalomban későn kezdődött el a recepciója, addig ugyanez a korpusz a nyugati irodalmakban a költészet eredetét jelenti. A jelen pillanat azért különösen alkalmas ennek a korpusznak az újraértékelésére, mert a nyelv referencialitását és a szubjektum önazonosságát megkérdőjelező irányzatok pont azokat az olvasási stratégiákat helyezik hatályon kívül, melyek eddig önkényes módon elfedték ezen szövegek működését. Az elemzett szövegek megmutatták, hogy képesek reflektálni saját fordítottságukra, és tudatosan jelölnek ki olyan olvasói stratégiákat, melyek által a szöveg a mai olvasóhoz tud szólni.
Áttekintettem továbbá a magyar és a nemzetközi fordításelmélet néhány elméleti megközelítését, és ezeket megpróbáltam az elemezett szövegekre alkalmazni: kiderült, hogy a magyar műfordítás történetében korántsem figyelhető meg kronologikusan kimutatható paradigmaváltás: hiszen a 19. századba tett kitérő rámutatott arra, hogy az intertextualitás, mint olvasási stratégia jóval korábbi szövegeken is hasonlóan tud működni, valamint számos mai fordítás implikálja az egyesek szerint hagyományosnak tartott, hűségelvű olvasatot. Míg a vizsgált szöveg a verseskötet szintjén egyértelműen újító, sokrétű értelmezési lehetőségeket kínál (fiktív és valós fordítások keverése, szövegek dialógusba állítása), az egyenként vett versfordítások nem feltétlenül követnek gyökeresen újszerű fordítói gyakorlatot.
Hivatkozások
Balassa Iván–Ortutay Gyula (1980) Magyar néprajz, Budapest: Corvina.
Bánki Éva (2000) „A hispániai nőköltészet és a születő európai líra”. In Palimpszeszt 14 (május). < http://magyar-irodalom.elte.hu/palimpszeszt/14_szam/03.htm > 2008. február 16.
Bánki Éva–Szigeti Csaba szerk. (2006) Udvariatlan szerelem. A középkori obszcén költészet antológiája, Budapest: Prae.hu. = Usz.
Bec, Pierre szerk. (1995) Chants d’amour des femmes-troubadours : trobairitz et „chansons de femme, Paris: Stock.
Béládi Miklós (1986) A magyar irodalom története 1945–1975. II/2. A költészet, Budapest: Akadémiai.
Benyhe János szerk. (1971) Hesperidák kertje. Az ibéri világ költészete II. Portugál és gallego nyelvű költészet. Budapest: Európa.
Bowker, Lynne et al (1998) Unity in Diversity?: Current Trends in Translation Studies. Manchester: St. Jerome.
Brea, Mercedes et al. szerk. (1996) Lírica profana galego-portuguesa. Santiago de Compostela: Centro de Investigacións Lingüísticas e Literárias Ramón Piñeiro. < http://www.cirp.es/WXN/wxn/frames/meddb.html > Utolsó lekérdezés: 2005.
Chamberlain, Lori (1988) „Gender and the Metaphorics of Translation”, Signs 13: 3 (Spring). 454–472.
Dronke, Peter (1984) Women writers of the Middle Ages : a critical study of texts from Perpetua to Marguerite Porete, Cambridge: Cambridge University Press.
Even-Zohar, Itamar (2007) „A műfordítás helye az irodalmi (több)rendszer elméletében”, in Józan–Jeney–Hajdu szerk. 209–218.
Ferreira, Ana Paula (1993) „A «Outra Arte» das Soldadeiras”, Luso-Brazilian Review, 30: 1 (Summer). 155–166.
Illyés Gyula szerk. (1942) A francia irodalom kincsesháza. Budapest: Athenaeum.
Jakobson, Roman (1981) „Martin Codax’s poetic texture” In Selected Writings III. The Hague: Mauton Pub. 169–175.
Józan Ildikó–Jeney Éva–Hajdu Péter szerk. (2007) Kettős megvilágítás. Fordításelméleti írások Szent Jeromostól a 20. század végéig. Budapest: Balassi.
Kabdebó Lóránt et al. szerk. (1998) A fordítás és intertextualitás alakzatai. Budapest: Anonymus.
Kenyeres Zoltán et al. (1986) „A műfordítás (vázlat)” In Béládi Miklós szerk. 1007–1088. < http://mek.oszk.hu/02200/02227/html/02/934.html >
Kulcsár Szabó Ernő (1998) „A saját idegensége : A nyelv «humanista perspektívájának» változása és a műfordítás a kései modernségben” In Kabdebó et al. szerk. 1998. 93–111.
Lejeune, Philippe (2003) Önéletírás, élettörténet, napló: Válogatás Philippe Lejeune írásaiból, Budapest: L’Harmattan.
Menéndez Pidal, Ramón (1957) Poesía juglaresca y orígenes de las literaturas románicas, Madrid: Instituto de Estudios Políticos.
Mészáros Márton (2002) „Te nem is vagy igazi amerikai!: Kovács András Ferenc: Jack Cole daloskönyve: Egy fiktív fordítás olvasási lehetőségei”, Prae 1–2. < http://magyar-irodalom.elte.hu/prae/pr/200206/31.html > 2008. február 6.
Riquer, Martin (1975) “Introducción a la lectura de los trovadores”, in Riquer szerk. 1975.
Riquer, Martin szerk. (1975) Los trovadores: historia literaria y textos I–III. Barcelona: Planeta.
Schein Gábor (2000) „A saját és az idegen. A fordítás humanista elméletei”. In Jelenkor 7–8. 768–776.
Sohár Anikó (1998) “‘Genuine’ and ‘Fictitious Translations of Science Fiction and Fantasy in Hungary”, in Lynne Bowker et al. szerk. 38–46.
Szegedy-Maszák Mihály (1998) „Fordítás és kánon” In Kabdebó Lóránt et al. szerk. 66–92.
Toury, Gideon (1995) Descriptive translation studies and beyond. Amsterdam: Benjamins.
Wallace, Melissa (2002) „Writing the Wrongs of Literature: The Figure of the Feminist and Post-Colonialist Translator”, The Journal of the Midwest Modern Language Association. 35: 2 (Autumn). 65–74.
Zumthor, Paul (1975) „Autobiographie au Moyen Age”, in Langue, texte, énigme. Seuil: Paris. 165–180.

A kutyán szerzett hercegség

A naplemente fényében még a sivatag is szépnek tűnt, a homok szinte izzott, a levegő remegett. Néhány pálmafa lengett a szélben, a várfalon kívülről pedig izgatott kiáltások hallatszottak: egy újabb karaván érkezett. Kereskedők. Most nyílik a várkapu, aztán bent is felbolydul majd minden.

Ralph de Domfront, az antiochiai pátriárka, rezidenciájának ablakából nézte a várost. Magas méltóságához képest (melyhez nem egészen tisztességes úton jutott hozzá) Ralph még viszonylag fiatal volt: a harmincas évei vége felé járt csupán. Magas volt, határozott arcvonásokkal és sötét hajjal. Akár jóképűnek is lehetett volna mondani, de még a legjóindulatúbb szemlélő sem tudott elsiklani egy jelentős szépséghibája felett: Ralph szemei a kelleténél közelebb álltak egymáshoz. Ellenségei többek közt ezért illették az „ocsmány kancsal bakkecske” névvel. Persze miután legtöbbjük egy fejjel rövidebben végezte, a túlvilágon volt alkalmuk elgondolkodni, vajon helyesen ítélték-e meg a pátriárka szemeinek távolságát.
Kopogtattak.
– Igen? – Ralph megfordult a hangra. Az ajtó kinyílt és belépett rajta legfőbb bizalmi embere, Eudes.
– Fontos híreim vannak számodra, uram. – lihegte. Egészen idáig futott, részben, hogy minél hamarabb elmondhassa halaszthatatlan közlendőjét, részben, mert egy csapat fegyveres üldözte. Eudes pedig gyáva volt és alattomos, pont ideális arra, hogy kémkedjen, így az ostoba hősi halál helyett inkább a menekülést választotta.

Ralph annak idején az életét mentette meg: Eudes egy francia kisnemesi család második fia volt, de nem osztotta szülei álmait az egyházi karrierről, így az első adandó alkalommal felkapott egy nagy csomó kegytárgyat és útnak indult a Szentföldre, hogy ereklyeárusként meggazdagodjon. A zarándokok úgy vették a hamisított ereklyéit, mint a cukrot. Mennyire ostobák! Drága pénzért ideutaznak, és az életveszélyt is vállalják azért, hogy pár órácskát a Golgotán tölthessenek imádságba merülve, aztán meg hazamenjenek. Ennyi volna a megváltás? Eudes egyik vevőjével sem beszélt ilyenekről, de sejtette, hogy mekkorát csalódtak: mindenfelé hangzavar, bazárosok, homok, forróság, gyilkos sivatagi szél, erős izzadtságszag, részeges barmok, akik kereszteseknek nevezik magukat, hangoskodó, kifestett szajhák, sivalkodó gyerekek, a szaracénok monoton mormogása, állandó harcok, életveszély, szegénység, szomjúság, halál. Hiába van a mennyország innen egy karnyújtásnyira, az emberek itt is úgy szenvednek, mint a kutya.

Eudes akkor bukott le, amikor rajtakapták, hogy a szegények temetőjéből lopott hajtincseket Szűz Mária, a Mi Asszonyunk fürtjeiként értékesíti. Persze feljelentőit inkább a kapzsiság mozgatta, nem a kegyelet: Eudes forgalma, elmés újításainak köszönhetően jelentősen megnőtt, lekörözve őket. Ezt nem nézhették tétlenül: Eudes csakhamar a pátriárka börtönében találta magát. Ralph itt bukkant rá és gyakorlatias ember lévén azonnal meglátta az ifjúban rejlő lehetőségeket.
– Tehát, mi újság? – tudakolta a pátriárka és az ujjait ropogtatta szórakozásképpen.
– Először is: egy csapat német szerzetes a fejébe vette, hogy ki kell űzni a szaracénokat a városból. Mert hogy ez nem fér össze a keresztes államok erkölcseivel és eszmei… – nem folytatta, mert a pátriárka leintette.
– Ó, a régi nóta, valahányszor egy kicsit békén hagyom őket, rögtön újra kezdik. Látszik, hogy nem tanultak a tavalyi eseményekből. – sóhajtott fel unottan. – Kötél!
– Értettem, uram. – mormogta Eudes. – Azonnal intézkedem is, de előbb a másik hír: a régensnő…
Ralph grimaszolt egyet, a vérnyomása pedig az egekbe szökött. Idegesen kaparászni kezdte az ablakpárkányt.
– Nos? – kérdezte, miután krákogott egyet. Ki nem állhatta Alice-t. Elvileg ugyan vele megosztva gyakorolta a hatalmat, de Ralph jobb szerette volna, ha a nő nem kontárkodik bele a politikába.
– Azt tervezi, hogy eladja a várost Bizáncnak. – mondta Eudes komoran.
– Nocsak, nocsak. – mondta immár abszolút közönyös hangon Ralph.

Majdnem hét évvel ezelőtt Alice a törökkel próbált egyezkedni. Akkoriban özvegyült meg, mindössze huszonkét évesen, és úgy gondolta, csekély fájdalomdíjként férje elvesztéséért, magához ragadja a hatalmat. Kislányát, a kétéves Konstanciát, aki elvileg a hercegség örököse volt, zsupsz, bedugta egy kolostorba, és teljes mellbedobással a politikai életbe vetette magát. Persze mások ezt egyáltalán nem tartották ilyen nagyszerű ötletnek, példának okáért Alice apja, a jeruzsálemi Balduin király sem. Amint tudomást szerzett leánya üzelmeiről, seregével megindult Antiochia ellen. Alice olyannyira nem törődött azzal a ténnyel, miszerint szégyenszemre a tulajdon apja indít háborút ellene, hogy laza csuklómozdulattal levelet írt a közelben állomásozó Zengi atabégnek, melyben elismerte a török szultán fennhatóságát, amennyiben meghagyja neki, Alice-nak a város irányítását. A levelet persze elfogták. Apja serege másnap bevonult a városba, a hercegné pedig minden különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül látványosan Balduin lába elé vetette magát, elmorzsolt pár könnycseppet, majd heves mű-zokogás kíséretében kijelentette:
– Ó, jó atyám, bocsáss meg gyarló leányodnak, aki vétkezett ellened és a kereszténység ellen! – a hatás kedvéért még szipogott párat jó hangosan. Körülbelül annyira vette komolyan a dolgot, mint amikor kislánykorában megszidták, amiért bebújt a trónszék alá.
– Kelj fel, leányom, megbocsátok. – mondta kenetteljes hangon Balduin király, és száműzte a komisz Alice-t, a régens szerepét pedig ő maga töltötte be unokája mellett, míg a következő évben meg nem halt. Alice ekkor úgy érezte, feltétlenül bele kell avatkoznia a trónutódlásba és gyorsan egy összeesküvést szőtt sógora, az újdonsült király ellen, persze eredménytelenül. De az új királyt ekkor a felesége, Mélisande vette kezelésbe, és hosszas házastársi csatározás után (melynek kirobbantója a királyné pajtása, a nyálas ficsúr Hugues lovag volt) békeajándékképpen többek közt azt kérte férjétől, húga hadd térjen vissza Antiochiába, hisz bizonyára hiányzik már neki a kislánya. A király a családi béke érdekében fejet hajtott, bajkeverő sógornője pedig visszatért korábbi aljasságainak színhelyére.

Ralph nem nézte jó szemmel az önjelölt régensnő ténykedését, de eddig nem tehetett mást, mint hogy várt. A nagy pillanat pedig úgy tűnt, most érkezett el.
– Elfogtunk egy levelet. –közölte Eudes, és át is nyújtotta a szóban forgó irományt. – Tessék, olvasd el.
Ralph felbontotta a levelet és rögtön erős illatszerek bűze tódult az orrába. Tipikus Alice, gondolta a bűzt legyezgetve, majd elkezdte olvasni a rózsaszín tintával írt szagos levelet. Alice rövid és lényegre törő volt:
„Kedves Jánosom! Arra gondoltam, mi lenne, ha a kisfiad, Mánuel elvenné feleségül az én kis Konstanciámat? Gondolj bele: megkapnátok Antiochiát, csak annyit kérek cserébe, hogy én kormányozzam. Na? Izgatottan várom válaszodat. Sok puszi: Alice.”
A nagyobb nyomaték kedvéért még egy szétkent rúzsfolt is ott díszelgett a levél alján: Alice nem fukarkodott női vonzerejének bevetésével sem. Ralph felsóhajtott: „Ostoba nőszemély”. Aztán gonoszul elvigyorodott.
– Azt hiszem, most megfogtuk. – jelentette ki. – Sejtettem, hogy nem bír sokáig megülni a fenekén.
– Tehát, mi a teendő, uram? – kérdezte Eudes.
– Írok egy rövid üzenetet, és a régensnő levelével együtt elviszed Jeruzsálembe, még ma este. – felelte Ralph, majd gyorsan meg is írta a levelet és átadta emberének. – Siess! És mondd meg a királynak, hogy sürgősen válaszoljon!
– Értettem, uram. – Eudes fekete köpenye lebbent egyet, és a fiatalember már el is tűnt a sötétben

*

A jeruzsálemi király, Fulko azonnal válaszolt is: ha már Alice a lánya kiházasításán gondolkodik, Jeruzsálemnek is van egy férjjelöltje, név szerint Raymond de Poitiers, a híres-hírhedt Aquitániai Vilmos legkisebb fia, aki ez idő tájt a harmincas éveit taposta. Engedelmes hűbérese lesz a koronának; csak Mélisande királyné meg ne tudja, mit terveznek, mert képes, és mindent elárul Alice-nak. Akkor pedig vége mindennek. Ralph kárörvendően felnevetett, egyrészt, mert Fulkót tehetségtelen papucsférjnek tartotta, másrészt, mert nem csak Alice-t, de annak nővérét sem kedvelte, így örült neki, hogy az ő orra alá is borsot törhet.
Raymond boldogan fogadta a felkérést, és nyomban elindult jövendőbeli hercegségébe. Persze gondosan arab kereskedőnek álcázta magát, mivel Ralph és Fulko legnagyobb óvatossága ellenére is kiszivárogtak a hírek az Alice és Bizánc ellen irányuló tervről, így János császár (akinek Alice azóta újra írt egy szagos levelet) bérgyilkosokat fogadott, hogy megszabaduljon kis Mánuelje vetélytársától, és azt fontolgatta, hogyan hozhatná előbbre a tervezett esküvőt. E célból írt is Alice-nak: intézkedjen, hogy Konstanciát Bizáncba küldjék, és így létrejöjjön a frigy. Mánuelnek veszélyes lenne Antiochiába menni.

A pátriárka kérésére Eudes a gróf elé ment, részben, hogy a biztonságáról gondoskodjon, részben, hogy kipuhatolja, kiféle-miféle ember a vőlegény. Eudes levelei megnyugtatták a pátriárkát: Raymond magas, jó külsejű, jó kedélyű ember, de buta, mint a szamár. Készséges báb lesz majd Ralph kezében.
A kilencéves Konstancia hercegnő, Antiochia trónjának örököse mindeközben a babáival játszott, és nem is sejtette, miféle politikai cselszövések középpontja lett a személye. Legfontosabb problémája abban merült ki, hogy anyjából kizsaroljon egy kiskutyát. Alice ugyanis sajnált a lányára költeni, és közölte: elégedjen meg azzal, hogy enni-inni kap, és naponta egyszer kimehet a kertbe sétálni egy órácskára.
A kislány ezen a reggelen is éppen anyja lakosztályába készült, a szokásos délelőtti puszira. Alice ugyanis fontosnak tartotta kimutatni mindenkori vendégei előtt, hogy mennyire jó anya, ezért minden délelőtt fél tizenegykor magához kérette leánykáját, hogy a hogyléte felől érdeklődjön, oda se figyeljen a válaszára, aztán egy nagy, színpadias csókot nyomjon a homlokára.
Így történt ez ma is.

– Ó, én egyetlen, drága, szépséges kislányom! – ugrott fel aranyozott ébenfa székéből Alice, és körbepillantott, hogy lássa a hatást, a személyzet pedig erre a szokásához híven elkezdett suttogni arról, Alice milyen jó anya és mennyire törődik a gyermekével, egyszóval mindazt elmondták, amit Alice hallani akart, hogy folytathassa a műsort. – Milyen volt az éjszakád? Remélem, az angyalkák vigyázták édes álmodat!
– Szeretnék egy kiskutyát, mama. – közölte a kislány, miután anyja nagy hévvel magához ölelte.
– Ó, örülök, hogy zavartalan volt a nyugalmad, kis csillagom. – mondta Alice a plafonra szegezve tekintetét. – Ugye, finom volt a reggeli és mindent megettél?
– Megint zabkását kaptam. Utálom. – mondta a lány. – És szeretnék egy kiskutyát.
– Milyen rendes kislány vagy. – rebegte Alice, de belül majdnem felrobbant a méregtől. Hogy ez a kis taknyos tönkre meri tenni a nagyjelenetét! És ekkor eszébe jutott János császár levele. Konstanciára esett a pillantása. Hm… éppen beleférne a ruhásládámba… Adok neki egy kis mákteát, bepakolom a ládába, és útnak indítom Bizáncba. Igen, ez tökéletes terv. Este intézkedem is, hogy…
– Mama, szeretnék egy kiskutyát. – ó, hogy nem tudja befogni a képét még most se! De sebaj, éjjel már úton lesz a ládában, és úgy fog félni, hogy bepisil. Alice előre örült, és fel sem merült benne, hogy nem éppen egy anyához illő viselkedés ez.

Mindenki elhallgatott, kínos csend állt be. Alice-ban forrt a méreg, hogy a kis pukkancs elrontott mindent, és úgy döntött, egy jól irányzott rúgással észhez téríti, Konstancia pedig azt fontolgatta, hogy hisztérikusan a földhöz vágja magát, hátha így jobb belátásra bírja majd az anyját. De mielőtt bármelyikük is a tettek mezejére léphetett volna, bejelentették a pátriárkát.
– Ó, vajon mit akarhat? – tűnődött Balduin leánya, és visszaült a székére. Szokatlan volt, hogy Ralph felkeresi, pláne ilyenkor. De hát nyilván titokban imád, döntötte el végül Alice elégedetten. Végül is nem csúnya férfi, csak ne lenne olyan kancsal. – Uram, minek köszönhetem a látogatását?
– Úrnőm, fontos ügyben kívánok beszélni Önnel. – mondta Ralph, és jelentőségteljesen bandzsított egyet. Alice megremegett. Miről lehet szó? Gyorsan intett, hogy a személyzet távozzon, Konstanciát pedig távolítsák el.
– Mégis, miről van szó? – kérdezte izgatottan, amikor négyszemközt maradtak. Ralph egész közel hajolt hozzá, és a fülébe suttogott.
– Hamarosan egy magas rangú úr érkezik a városba, név szerint Raymond de Poitiers…
– De hát ő az, aki… – emelkedett fel Alice szemöldöke.
– Ó, ugyan, ugyan. Csak nem hiszi el úrnőm a pletykákat! – mondta mosolyogva Ralph, jól álcázva a nő iránti megvetését. – A gróf azért jött, hogy megkérje úrnőm kezét! Szép férfi, igazi lovag, és epekedve várja, hogy úrnőm fogadja. Hónapokon át temérdek veszélynek tette ki magát, csakhogy az Ön színe elé járulhasson.
– Mikor? – kérdezte mohón Alice, és megállapította, hogy a pátriárka nyilván mentolos cukorkát szokott szopogatni, mert nagyon kellemes a lehelete. Ralph ekkorra már tudta, hogy győzött.
– Ma délután, háromkor. – súgta az asszony fülébe, mire az elpirult és önkéntelenül is bólintott.
– Mondja meg neki, hogy örömmel várom. – hebegte vörös arccal, és csak nézett maga elé, jóval azután is, hogy a pátriárka elvonult.

Egy férfi, aki az ő kezéért jött messze földről… Alice szíve hevesen vert, olyannyira, hogy kénytelen volt odatenni a kezét, nehogy kiugorjon a helyéről. Aztán a keze lejjebb tévedt teste más tájaira, mire kellemes bizsergés járta át egész lényét és eszébe jutott, hogy immár hét éve él szerelem nélkül. Hét éve… mióta a férjét, a szép, szőke Boemundot lemészárolta a török, Alice pedig csak egy fej nélküli tetem mellett zokoghatott, hiszen Boemund szőke fejét addigra egy bödön mézben már rég elküldték a szultánnak. És mit nyert ezzel a házassággal? Némi szerelmet, a terhességgel pár pluszkilót, amit alig tudott leadni, és azokat a ronda terhességi csíkokat… De most végre egy új, izgalmas férjjelöltre van kilátás! Alice elmosolyodott, és miután megbizonyosodott róla, hogy teljesen egyedül van, magára zárta az ajtót és ledobta ruháit. Egy ezüsttükröt vett elő, és szemügyre vette magát. Elégedett volt a látvánnyal, amit a tükör mutatott, egyedül azt sajnálta, hogy mellei kicsit már meglöttyedtek. És mivel abban az időben még nem létezett push-up melltartó, egy szalagot vett igénybe, hogy kellőképpen felpolcolja kebleit. Egészen természetes hatást kelt, és ez a visszafogott smink… gondolta piros ajkaival a tükörbe csücsörítve, és a ruháit nézegette. Újra húszévesnek nézek ki. Hozatott egy tál szamócát, és eltervezte, hogy mikor vendége megérkezik, visszafogott erotikával abból fog majd falatozni (szabadidejében már jól begyakorolta, hogyan kell bárgyú arccal és biggyesztett szájjal elemi erejű szexualitást sugározni ). Garantáltan el fogja csavarni Raymond fejét. Most már csak várni kell… És Alice várt.

*

Konstancia unottan sétálgatott a csöppnyi kertben, ahol nem volt más, csak két pálmafa és egy kiszáradt bokor. A nap forrón tűzött a fejére, de még nem mehetett vissza a szobájába: nem telt le az egy óra, amit szigorúan a sétára kellett fordítania.
– Hercegnő, miért vagy ilyen bosszús? – a pátriárka állt mellette, és Konstanciára bandzsított.
– Egy kiskutyát szeretnék. – méltatlankodott a kislány. – De Mama nem engedi, hiába kérem.
– Valóban olyan fontos neked az a kutyus? – kérdezte barátságos mosollyal Ralph. – Mert ha igen, segíthetek neked. Gyere velem a katedrálisba, és megkapod!
– Tényleg? – ámult el a kislány, és választ sem várva Ralph-nak nyújtotta a karját. Remek cukros bácsi lehetne belőlem, gondolta a pátriárka gonoszul, de sajnos nem vonzanak a gyerekek.

A katedrális kihalt volt, és kellemesen hűvös. A pátriárka az oltárhoz vezette az ámuló hercegnőt, és ekkor az árnyékból előlépett egy magas, jóképű férfi. Konstancia boldogan felkiáltott, amikor a férfi kezében egy kölyökkutyát pillantott meg. Odalépett a titokzatos idegenhez, és rángatni kezdte a ruháját.
– A kiskutyám! Add ide! – mondta ellentmondást nem tűrően. A férfi csak mosolygott.
– Csak akkor, hercegnő, ha hozzám jössz feleségül. – mondta, és magasba emelte a kutyát, hogy a lányka ne érje el. – Poitiers-i Raymond vagyok, azért jöttem, hogy megkérjem a kezedet.
– Bánom is én, csak a kutyust add ide. – mondta a kislány, mire Raymond elnevette magát, és átadta leendő feleségének az állatkát.
– Ez a helyes beszéd. – mondta, majd intett Ralph-nak.

Pár perc múlva Poitiers-i Raymond és Antiochiai Konstancia immár a házasság szent kötelékébe lépett. A kislány nagy, cuppanós puszit nyomott újdonsült férje arcára, aztán felkapta a kiskutyát.
– Buksinak fogom nevezni! –jelentette ki és elszaladt. Léptei viszont még sokáig visszhangoztak az üres teremben.

*

Alice szégyenében még aznap elbujdosott, Ralph pedig elégedetten vigyorgott, és Eudes-val megüzente Raymondnak, hogy a megállapodás rá eső részét már teljesítette, most a herceg következik: adja át neki a hatalmat, elég lesz, ha csupán a dekorációs feladatokat látja el a hercegség élén. Végre egy szép szál buta lovag, akit megénekelhetnek a költők.

Ralph öröme azonban nem tartott sokáig. Egyik este meglepetéscsomagot kapott Raymond hercegtől. Rosszat sejtve bontogatta a nagy piros masnit, és görcsbe rándult a gyomra, amikor a dobozt kinyitva Eudes levágott feje nézett vele farkasszemet, szájában egy levélkével. Ezen mindössze ennyi állt Raymond kézírásával: „Na, ki a szamár?”

Irodalmi és Társadalmi Portál