Lefőzök egy adag kávét, lehet rosszul teszem, pörög a szívem. Zaklatott vagyok megint, rágom az ajkaim, csikorgatom a fogaim, uristen, de sok elfojtás van bennem, szinte csak gratulálni tudok. Ha valamit, hát az elfojtást sikerült akkumulálnom 17 éves korom óta.

Akkumulálok, akkumulálok, bazdmeg, akkumulálok, homun colust akkumulálok, annyira nagyon nehéz leírni ezt a szót, annyira nehéz, minden nehéz és lehúz a súly is, a vállaim súlyból vannak, mint a kövek szárazságból és némi párából, párából, párából, párából, de jó ez a szó, de jó itt ezt érzékelni itt most a nyelvem alatt, a nyelvem, ha megszólalna, ha lenne nyelve és nem csak képezne, ha lenne némi öntudata vagy teljes, ha artikulált lenne teljesen és tökéletes, de ezt mi úgyse tudjuk megérteni, mert nem, mert nem, mert nem, mert nem, mert zavar a világ és zavarodott a nyelv, számban a szavak, mint korhadt gombák és fellegek, porfellegek gyűlnek meg-meghasonlón, mint ahogy köldök mutatja csak a nyomot a köldökzsinórhoz, ami tudtátok, hogy néha öldököl? Mert bizony öldököl és elfogy az első szó, ami mondat, mert egybe van írva, nem csak az írásjelek mutatnak utat, hanem a ritmus, a ritmus, a gondolatritmus, az párhuzam, a pozíció, az ismétlés, a nómenklatúra és még mi minden, ami nem tud szólni, nyögni, búgni, szeretni, csak kőni, vasni, fémzeni, élet nélkül életet, mert önmaga csak egyetlenegy, ezeket nem magamtól mondom, ezeket egy szép ember írta, én csak ellopom, mert mást nem tehetek, én csak tettetek, szabadság nélkül életet és vendégszövegeket hordozok körbe, mint véres kardot, ahol apáid vére folyt, a hont kivont szablyával vonta ellenem, elvontatta az emberem, az aranyemberem, a hajót, a kishajót, kishajtót, hashajtó, hajtó vagyok, ne lőjjetek! Édesen alszol, zörren az ablak, megjött a parancs, rögtön induljak, de előtte elvágom a torkodat képzeletben, hogy megértsem, hogy mennyire hiányoznál, ha fájna és nem fordítva, hogy megsértsem magam és a kényelem. Kényes elem a lélek, csak egy darab, egy darab szögletes valami, szinte olyan sokszög, hogy szinte már gömbölyű… gömbölyű a fogam, ahogy csikorgatom, szinte gyöngy, de nem igaz, kitört az első négy kiskoromban, koptatott hamisság csak, mint az ellopott szavak, fehérek és homályosak, látod, hogy nem éltek sárgállóan, még akkor is, ha ez nem a rá létező szó, de ez igaz rájuk egyedülien és magányosan, mint, ahogy én vagyok jellemző egyedül magamra nézve. Magam vagyok magamnak, magam vagyok magam öccse, bennem nőtt fel apám és ért nővé anyám, én takarítom magam, mint házam, amim nincs, mert senkiházi vagyok a szó nem szoros értelmében, mert az öveket megoldottam, a kutyákat eloldottam, a kiabálást csak toldoztam-foldoztam, örök becsű kaput a hasadásra, a titkokra, mélyen titkos, eljövő mennyországokra, amik még meg sem születtek, de már beszélnek róla, be vannak csatolva az automatikusságba, mint az újszülött neve a teherbeeséskor. Én is elestem, elejtettem terhem, a vállaimat, csonkokkal csúszkáltam-mászkáltam, csontok voltak a mankóim és, mint a halott madarak, a földön hevertem, amikor aludtam. Mert a madarak, mert a madarak, a kötél, a viszlát, egy madarat nem lehet megkötözni, mert kivájja saját szemét, ezért inkább viszlátmadár, viszlátmadár, amikor lelövöd őt. Miért kellett lelőni, én elé álltam, kiabáltam, én kiabáltam, hét éves voltam és megtalált a golyó, pont a jobb szemem fölött, fájt, mint az ébredés, amikor hideg a szoba és legalább annyira fájt ez is, mint a gyerekesség, gyerekes, mint a kín, mondtam magamnak, aztán mégis ordítottam, nem toporzékoltam, mert a földön feküdtem, mint a téli kertben elhullott verebek és csak vártam és vártam, aztán elaludtam és semmire nem emlékszem, talán arra, hogy valaki homokot fúj a szememre és azt mondja, ne aludj, fogsz, te még aludni. Itt volt ez, aztán ott volt az, én meg csak süllyedtem, mint a pongyola sorok a köztudatban, én csak egy fiú, lefelé sétáltam és láttam, ahogy mélyre mentem, hogy szerelem csak a hideg kövekben rejtezik és a még hidegebb fémekben, mert annyira rideg, masszív és törékeny. Mint a padló reggelente a télikertben. Lehull a lomb, eliramlik az élet, eliramlok én is, mint a szapora élet.

Kioldás.

Kioldottam. Az öveket, a gombokat, a farmerra azt hittem gombos, széttéptem a zipzárt. Megint. Most már lassú és fájdalmas a felkelés, az eszmélés gyors, mint a lejtőn lerúgott kereketlen talicska, ami meg volt rakva cementtel. A szám fáj, a testem fáj, a fejem fáj, túl nagy a szívem, tudom hol vagyok, egy senki vagyok. Felkelek szépen lassan és köpök egy sűrűt és véreset, érzem, hogy lassú lesz ez a reggel, ami most délután öt órát jelent, érzem, hogyan fordult át észrevétlen egy szép lassú estébe. Mind ugyanaz, csak akkor törődnék vele, ha növény lennék. Pontosan egy olyan növény, ami a nagyszoba ablakának a párkányán áll egy vízköves aljú befőttesüvegben. Olyan cudar vagyok én, meg mint ez a világ. Kristálypalota vagyok a sötétségben, mégis könnyen török, ha felkel a nap, ne vakítson a hatalmasság, csak a szilánkok szórjanak fényt és szúrjanak, fessenek fényeket pirossal. Én csak vagyok. Vagyok és várok. Már az ágyon ülök, fáj az állkapcsom, biztos elaludtam, a hajamat biztos, nem látom, nincs tükör, csak a tudat és az érzet, hogy bizony fáj az is, aminek nem kéne. Bekapcsolom a rádiót és rájövök, hogy nagyon hideg van. Nyitva maradtak az ablakok, rájuk csapódott a pára, az arcomra is, bizonygatom magamnak, biztos az, biztos attól van.

Igen, itt is sárgállnak a konyhafalak. És recseg a padló, de csak mert hideg van, sírnak a szálkák és bemondja a rádió, Halottak Napja van. Gonna take you for a ride on a big jet plane – mondja a Halál, a Halál ma már csak repülővel utazik, egyre többen vagyunk. És nem, nem a pára csapódott le az arcomon, Gonna take her for a ride on a big jet plane, igen, tudom és ekkor végre kioldódom. Önismétlésre állítom magam, csak had’ jöjjön, csak had’ jöjjön ki, engedd ki, köpd ki, köpd ki, növekedj, sírj, nevess, sírj, engedd el, ordíts, lehalkulsz, folyamatosan, szakaszosan, megnyugszol. Úgy instruálom magam, mint egy olasz színésztréner. Nagyjából sikerül. Nem az első… Durva ez a dolog, de már azt hiszem ismerem.

milyen Neoptolemosznak lenni

Mondd, vajon milyen Neoptolemosznak lenni,

egy apa fiának, akit nem lehet túlélni, nem lehet félretenni,

nem lehet félresiklani a tényen

 –győzhetetlenségén, makacsságán, és legfőképpen

kiejthetetlen apai nevén–

csak te tudod, ki ő,

gyáva gyermek anyja szoknyája mögött,

gyáván, női ruhában, csak te tudod

és fáj, mégis és épp ezért és annál jobban fáj,

hogy ő az, és így is, ennek ellenére

te meghalsz, elmúlsz,

nézz körül, mint akárki más, de ő,

de ő a dühével elnemenyésző

túlél téged és örökre él és

ki ő?

Dühe csak sértődöttség, ragaszkodása csak a játékát féltő

kisgyereké, haragja öncélú tombolás,

a rombolás vágya, a merev nyak, melyekkel lehetetlen

visszanézni és a telhetetlen becsvágy

 –egy kisgyerek csak, akit túl korán

küldtek el lefeküdni, ezért

másnap már fel sem hajlandó kelni akkor, amikor keltik.

És ő lenne az, az ő árnyékában

kell felnőttnek lenned, Neoptolemosznak,

nem Akhilleidésznek –vannak nevek, amelyeket

nem lehet kimondani– felnőttnek egy kisgyerek mögött,

egy kisgyerek ottfelejtett játékaként, amit egy idegen

szoknya alatt talált

  –mondd, vajon milyen Neoptolemosznak lenni?

Magadnak kell megnemzened saját magadat,

magadat kell megszülnöd,

magadnak kell kihúznia a nevedet a szoknya alól,

magadnak kell megtalálnod Tróját,

mert nem visz oda ezer hajó és

a neved elvész Trója alatt. Nem lesz hova

hazatérned, ottfelejtett játék vagy csak egy

férfi szoknyája alatt.

Hozd vissza a lémnoszit, hozd vissza Trójába, és

tedd fel magadnak a kérdést, amit

ha megválaszolsz, tán sikerül,

de akkor is csak magadnak, nem a világnak,

nem az emlékezetnek, csak önmagadnak,

újrateremtened Neoptolemoszt,

és saját apádként fiadnak lenni

és amikor egy árnyék alatt majd meghalsz,

nem válaszolja meg neked senki:

vajon milyen volt Neoptolemosznak lenni?

Elindult Télemakhosz –az istenekkel

Elindult Télemakhosz –az istenekkel, az istenek ellen–

meglelni apját, a világba –húsz éve veszett el, Trója alatt–

azóta senki se látta. Pénelopé , azt mondják, látta –húsz évnek előtte–

utoljára az apját, kikötőjében Ithakának, kikötőjéből kihajózni.

Elindult Télemakhosz meglelni az apját, az éleseszűt, az elfeledettet,

hajóján húsz jó evezőssel, Pénelopé térdreborult kérlelésével, –ó jaj, ne hajózz ki,

téged is felfal a tágterü tenger– Mentór kétségeivel, –hasonlít e még az arcára, az

arcodra az arca?–  és saját rettegésével, –melyet mélyen a hajó fenekére rejtett–

vajon nem egy vén koldust talál e, nem egy sírhalmot Trója alatt, nem egy félszemű

remetét egy barlangban, nem egy lótusztól megrészegült bolondod idegen földön?

mert nem mondta, nem említette senki, akit a szelek Ithakába sodortak, áll e még

Trója, maradt e valaki

még a népes akháji seregből? először Nesztórhoz, majd Meneláoszhoz

tér be tanácsért (vajon élnek e még?) majd,

–de nem. Mit mondhatnának ők, hol találhatná meg végre

az apját?

Trója elesett és elestek mind a hősök alatta.

Trója él, Trója lélegzik, Trója

megfolytja.

Sosem látta Tróját.

Trójai mégis, Trójaibb ő a legtrójaibb trójaiaknál, mert Trója nem engedi,

nem szabadulhat, a foglya. Ezért üldözi hajtja, de nem leli

Tróját, Trójában az apját.

Csak találja meg. Akkor tán együtt mészárolják le apjában a

kérőket,  a küklopszokat, a laisztrügonakat, apjában Kalüpszót és Kirkét, akik

őt most apjáért ideűzték, gyilkolják le az összes istent és önmagában apját.

Akkor végre, húsz éve alatt először hazaérhet

és ő lehet Télemakhosz  –Trójával vitte magával az apja, húsz esztendőnek előtte–

és először léphet sziklás földjére Ithakának, először láthatja meg szegénységét,

kopárságát, belterjes ürességét és –akkor végre elindulhat, megkeresni

az igazi Tróját.

Egy forró júniusi délután kezdődött ez a történet. Deli János 11 éves. Ez volt az utolsó éve az elemiben. Jól tudta még két hét és vége szenvedéseinek. Már alig várta, hogy mehessen ki a határba, ahol egész évben apja is tevékenykedett, azaz tevékenykedne, ha még élne egyáltalán. De már nem él. Meghalt mikor Jánoska 5 éves volt. Elitta a máját. Állítólag.

Jánoska olyan hirtelen megnyúlt kamasz volt, aki még nem szokott hozzá végtagja új méreteihez. Ez kicsit majomszerűvé, sutává tette mozgását, amit még fokozott hanyag testtartása is. Most is görnyedt háttal borult a padjára fejét fel-felkapva, ha magán érezte Lannert Tanár úr szúrós tekintetét.

 Így bóbiskolt, mikor ismerős zajokra lett figyelmes. A pedellus ütemes csoszogása volt az. Már a teremből hallatszott, ahogy végig mászott rongyos kapcájában az üres folyosón. Jancsi Felegyenesedett, és elsőként vágta magát vigyázzba.

Feszülten várta, míg az első padban az a szerencsétlen Sanyika is összepakol, és elmondhatják a nap végi imát.

Már kint is volt a teremből. Enyhe szél fújt, nem volt túl erős, de kellemesen hűsítette. Mégis tenyere a szokásosnál is jobban izzadt. Tudta, hogy már a többiek várják a híd alatt a pataknál, a Pogány Laci meg a fiatalabb Stubner gyerek. Megbeszélték a múltkor, hogy órák után mennek pisztrángozni. Rohant is a „piszkáló” botért az öreg fűzfa alá, oda rejtette mindig a halászat után. Laci meg Józsi már várták a patak parton épp vették le zoknijukat mire Jancsi lihegve megérkezett. Nézd már Jóska! Milyen grulyája van! Azzal Laci röhögve mutogatott Jancsi nagylábujja felé, ami tényleg egészen krumpliszerűen állt ki lyukas zoknijából. Dugulj, már be, inkább azt mondjad, hogy hoztál-e hálót? Te, marha Balambér! Vágott vissza Jancsi, majd nevetve neki vágta lyukas zokniját. Én ne hoztam volna?! És kaján vigyorral fordított ki zsebéből egy rossz krumplis zsákot. Akkor gyerünk!  Mondta János már megkomolyodva, és határozott léptekkel indult botjával kezében, a híd felé. Laci és Józsi egyből nyomába iramodtak.

Ott álltak már mind hárman a híd alatt. Jó érzés volt, ahogy lábujjaik közt átjárt a hideg víz. A napot vékony csíkokra hasították a híd durva tölgyfadeszkái. Józsi minden figyelmét összpontosítva bámulta a vizet. Ő akarta meglátni először a kő alól előcikázó pisztrángot. Azonban hirtelen mintha valami fényeset látott volna megvillanni a zöld kövek közt. Nyomban elengedte hálóját és odaugrott ahol a titokzatos kincset sejtette. Erre a többiek káromkodva kiáltottak utána. Most meg mi ütött beléd te szerencsétlen? Hogy az anyád hétszentségit, pont most ment el egy! Jóska csak távoli zajként hallotta barátai zsörtölődését, annyira lekötötte a dolog, amit már kezeiben tartott. Akkor ocsúdott fel, mikor János elé állt, és kicsavarta kezéből azt a valamit. Na, mutasd már! Fűzte hozzá békítőleg, mikor meglátta Jóska sértődött arcát. Jánoska arca először elsötétült, szeme tágra nyílt, majd széles vigyorra fakadt. Te! Tudod mit találtál Jóska gyerek? Ez kedves komáim… János itt ünnepélyesen szünetet tartva végigjáratta csillogó tekintetét barátain… Egy gránát! Gránát?! Kérdeztek vissza hüledezve társai. Az bizony, ha én mondom. Akkor robbantsuk fel! Vágta rá Laci. Jó robbantsuk fel! Zengték kánonba. De ki robbantsa fel? Kérdezte Jóska. Hát én biztos nem! Mondta Laci. Akkor én sem tette hozzá sietve Jóska. Jól van. Majd én felrobbantom. Nyúlszívűek tette hozzá lenézően Jancsi. De Jancsi ne mutassuk meg inkább Lannert tanár úrnak? Kérdezte félénken Józsi. Bolond vagy? Hogy aztán eltegye a fiókjába, még lehet, körmöst is kapnánk érte. Nem fiacskáim ennyire ostobák nem lehetünk. Ez itt Isten ajándéka, egy lehetőség. El tudjátok képzelni mennyi pisztrángot, foghatunk ezzel, ha felrobbantjuk a vízben? Persze, ha dedósok vagytok, menjetek csak haza anyuci szoknyája mellé. Miről beszélsz? Senki nem megy sehova! Vágott közbe Laci. Robbantsad már fel azt a vackot! Kiáltott rá kivörösödve Jóska. Még egy komoly pillantást váltottak majd Jancsi kihúzta a nedves, biztosítót és megpróbálta elhajítani a gránátot. De keze, szerencsétlen módon a hajítás közben beleakadt a híd egyik tartó gerendájába és a gránát alig pár méterre landolt tőlük.

Leírhatatlan, ami a fiúk arcára volt írva. A kitörés előtti csend. Az utolsó másodpercek. Mindhárman ugyanarra gondoltak. Tudták, hogy végük van, de még éltek, lélegeztek, hallották a víz csobogását látták hullámokon megtörő fénycsíkokat.

Szemük előtt fénysebességgel pergett le idáigi életük fontosabbnak hitt pillanatai: Az első vásári kakasos nyalóka, amit a pult alól csentek el, még harmadikban. A közös sárkány eregetések az indián sátrak építése. Mind, mind csak szállt tovább. Majd egy hatalmas fény és hangrobbanás és vége.

Jánoska a kórházban ébredt. Érezte, hogy nincs olyan végtagja, amit iszonyú fájdalmak ellenére is meg tudna mozdítani, de ami ennél is elviselhetetlenebb volt, az, az égető kín, ami a jobb szemüregén keresztül, egészen az agyáig hatolt. Nem, nem merte megtapintani, de nem is kellett. E nélkül is tudta, hogy a látását adó, kis test helyett egy hideg idegen anyag foglal szemgödrében helyet. Már épp kezdett magához a térni fájdalmaiból, mikor ágyához érkezett egy nővér. Az első dolog, amit meg akart tudni, hogy barátai életben vannak-e egyáltalán. Lacinak jobb kezét, Józsinak pedig bal lábát roncsolta szét egy-egy repesz, de mindketten túlélték. Nagy szerencséjük van mindhármuknak. Mondta a nővér. Majd elkezdte lecserélni Jancsikán a kötéseket. Mikor fejéhez ért, megrándult a fiú teste. Megpróbált felülni és egy tükröt akart kérni az ápolótól, amiből persze csak egy fájdalmas nyüszítés lett, de az ápoló így is megértette és egy kis habozás után teljesítette is kérését. Jancsi amennyire fájós háta engedte előredőlt és belenézett. Sírt.