A hétvége tulajdonképpen jól telt

A hétvége tulajdonképpen jól telt. Nem esett szó sem az előző estéről, sem pedig az előző hétről. De legalább végigdugtuk a két napot.

Hullafáradtan értem haza. Első dolgom volt leülni a gép elé, és felmenni facebookra. Ám ez mégsem ment ilyen egyszerűen. „Hibás jelszó” ez az üzenet fogadott valahányszor beírtam a jelszavam. Az 5. próbálkozás után feladtam.

Gyorsan megpróbáltam belépni az email fiókomba is, szintén sikertelenül. Mindkét helyen ugyanazt a jelszót használtam. Ezután a Last.fm-el próbálkoztam, épp a hétvégén meséltem erről az oldalról Esztinek. Az oldal a hallgatott zenéket rögzítette és összesítette listákba és táblázatokba szedve. Tetszett neki, azt mondta ő is felregisztrál. Itt kezdett gyanús lenni a dolog. Ez így ment tovább a harmadik, negyedik, ötödik oldalon is. „Érvénytelen jelszó”. „Nincs ilyen felhasználó”.

Kezdtem elveszteni a türelmem.Az MSN-nél más volt a jelszavam, mint a többi helyen így bíztam benne, hogy menni fog. Gyorsan ráírtam az egyik haveromra, aki szintén járt a kedvenc fórumomra, és megkérdeztem tőle mi történt a felhasználómmal. Azt válaszolta, hogy biztos beszoptam valami vírust, mert a nevemben néger buzipornós képekkel rakta tele valaki a fórumot. Azt hittem rosszul látok.

Röviddel ezután egy ismeretlen címről email jött az MSN-es fiókomra. Mivel sosem használtam ezt a címet emailezésre, elég meglepő volt. Először azt hittem valami reklám, de mikor megláttam a tárgyat (Valaki ártani akar neked!), azonnal megnyitottam és olvasni kezdtem.

„Üdv. Remélem tudsz róla, hogy valaki beposztolta a személyes adataid, az összes jelszavad és elérhetőségedet deepwebre, és arra kérte az ottaniakat, basszanak ki veled minél jobban, mert állítólag vered a barátnődet. Biztosra veszem, hogy kamu, de a helyedben azonnal jelszót változtatnék és vigyáznék magamra egy ideig.”

Ledöbbentem. Pontosan ekkor kaptam egy sms-t Esztitől amelyben az állt: „Szia, mi is volt a neved last.fmen? Felveszlek ismerősnek.”

Ekkor állt össze a kép. Kibaszott ideges lettem, de csak annyit írtam vissza neki: „Te voltál mi?”

Szinte azonnal válaszolt: „Micsoda? Nem értem miről beszélsz. Valami baj van?”

„Igen, baj van, és tudod is hogy mi. Az egész kurva interneten sehova sem tudok belépni, nem tudsz erről valamit?”

„Nem, nem tudok róla semmit. Ugye nem engem gyanúsítasz? Ne csináld ezt velem.”

„Nem hiszek neked. Részemről ezzel vége is van. Sosem gondoltam volna, hogy idáig süllyedsz.”

„Ne, kérlek ne csináld ezt. Beszéljük meg. Kérlek.”

Másnap még a suliban is szar napom volt. Mivel 12.-e volt, én pedig 12. voltam a naplóban, a tanár engem hívott felelni. Mivel semmit sem tanultam, még egy kettest sem tudtam összehozni.

Hazafelé beugrottam egy sörért, átgondoltam mindent, majd megbeszéltem egy találkát Esztivel. Amíg vártam ittam még néhányat. Nem mentem ki elé a vonathoz, azt mondtam rosszul vagyok. Mikor megérkezett beengedtem, és egy irtózatosan pofon vágtam, majd rábasztam az ajtót.

Kinéztem a kukucskálón. Egy szót sem szólt. Láttam, hogy sírva fakad, majd leül a lépcsőre és vár. Kimentem a konyhába, bontottam egy sört. Majd meggondoltam magam, és üvegestől a falhoz vágtam. Utáltam őt, de magamat még jobban.

Félóra múlva visszamentem, még mindig ott ült. Kinyitottam az ajtót, felkaptam, bevittem a szobámba és lefektettem az ágyra. A kisírt szemei úgy csillogtak, ahogy még sosem láttam. Abban a pillanatban tudtam, hogy szerelmes vagyok.

Egész éjszaka szeretkeztünk. Anyám nem jött haza, engem pedig nem is érdekelt.

Hajnalban még fent voltam, és őt néztem. Annyira ártatlan volt. Megsimogattam az arcát, mire ő is felébredt. Sokáig néztük egymást szótlanul. Végül én törtem meg a csendet.

– Haragszol?

–  Egy kicsit – mondta.

–  Nem tudom mi ütött belém – folytattam. – Mostanában sokat iszom. Azt hiszem, nem vagyok valami jól.

–  Tudom, látszik rajtad. Szerintem mindenki látja. Csak azt vártam mikor mondod el végre. Tőled akartam hallani. Egyébként sem hittél volna nekem, ha én mondom, hogy valami nincs rendben veled.

– Talán igazad van. Csak tudod… olyan sok minden történt mostanában. A baleset is a múltkor, meg ez az egész hét…  Én akartam veled beszélni erről, de ez nem megy olyan könnyen nekem. Nem is tudom, hogy gyanúsíthattalak pont téged. Te vagy az egyetlen aki megért.

–  Örülök, hogy végre rájöttél. Szeretlek te hülye.

–  Én is szeretlek.

Ezután még sokáig együtt voltunk, és sokat játszottunk a gépen. Újra regisztráltam a kedvenc oldalaimra. Úgy éreztem magam, mint aki újjászületett. Gyorsan elrepült a hét, és újra jött a hétvége. Ezúttal nagyon vártam, hogy újra lássam őt.

Meg akartam lepni valamivel, úgyhogy elhívtam mcdonaldsozni. A közeli bevásárlóközpontban beszéltük meg, hogy találkozunk. A vonatom kivételesen nem késett, így majdnem fel órával előbb értem oda.

Ezzel szemben ő több mint félórát késett, már azt hittem el sem jön. Gyönyörű volt mikor megláttam, el sem akartam hinni. Tökéletes, szolid sminkje volt, élénkvörös szájszínnel. Haja kiengedve, kifésülve, frissen mosva, mintha csak a fodrásztól lépett volna ki.  Elegáns fekete cipő volt rajta, rövid szoknyával, és az egyik kedvenc blúzomat viselte.

Mikor odaért hozzám megcsókoltam, és megöleltem. Még az illata is más volt. Egészen más, nem is éreztem még rajta ilyet. A parfümömre emlékeztetett, de ez valami más volt. Egy másik férfi parfümje.

Egy labda súlya

Egy labda súlya
(a Koponyák hegyén)
 

…mire ő, apa és hogyan kell imádkozni, apám halála után történt nem sokkal , mire én, mint a felnőttek klubjának oszlopos tagja, hát hogyan fogunk szöcskét, közben talán még az orra hegyére is odakoppintottam egyet az ujjammal, mire ő még sokáig gyanakvással nézett az apjára, nem azért mert nem értette, nem, azért mert nagyon is, mire én, érted már, a szabadságnak ára van, mire ő, még mielőtt szabadon engednénk, előbb szabadjára, mire én, kitépkedjük, feldaraboljuk, felnyársaljuk, megsütjük, mire ő, apa de mégis hogyan , de én csak hosszú-hosszú évekkel később értettem meg, igazán csak így lehet, nemde , vagy így se, csak hosszú-hosszú évekkel később, a gyanakvást a tekintetében, ahogyan a csuklyások bilincsbe verve elvezették, persze hivatkozhatott volna a gyermekkorára, mondhatta volna, neki nem volt, számításból vallhatta volna magát bűnösnek vagy ártatlannak, de ő nem csinált semmit , csak hallgatott, nem tördelte a kezét, nem hullajtott könnyeket, legfőképp nem esengett senki bocsánatáért, mire én, helyette is, miért hagytál el engem, mire ő, mire én, mire ő…

 

Dáridó

 

Kioperálom a libidódat, kicsúszik belőled a levegő,

de megmaradsz hordónak, csak kihúzom belőled

a libidót a köldöködön keresztül. A ráció mocskos kis

szájrák, kimosom szappannal, hipermangán oldattal

kiöblítem belőled, és még mindig ugyan az maradsz,

aki voltál a beavatkozás előtt. Közben mesélek neked

szépeket a szegregációról, hogy ne vedd észre, amikor

tisztára nyalom a szemgolyóidat. Ez nagyon fontos

és elengedhetetlen része az egésznek, maradj nyugton,

a libidódat visszakapod a végén, de levegőt nem tudom

pótolni, a levegő úgyse számít. Ne aggódj, az a magas

hangú kis hordó maradsz, aki voltál, de növeszthetsz

kecskeszakállat, meg hordhatsz vastag pantallót,

finom metszésű szemüvegekkel, és mesélhetsz a mellék-

vesédről is. Csak fogadd el, hogy csakis én foglakozhatok

veled, és ha valaki köcsögnek hisz, az csak azért van,

mert minden változik rajtad kívül, minden változik,

de én konzervállak, tehetségtelen kis törpém, dédelgetlek

a járdaszegélyen édesre csiszolt szerszámaimmal,

addig dédelgetlek, míg elégedetten hozzám nem dörgölődzöl.

Legjobb évünk a másodosztályban

 

A monostori futball csapat kétszer szerepelt a másodosztályban. Egyszer a nyolcvanas évek végén, egy igazi sikercsapattal, másodszor a kétezres évek elején. Srác koromban láttam azt a híres nyolcvanas csapatot, melynek játékosait legendákként emlegetik mifelénk. Ott játszott Harcsa Döme, Simon, akinek ebben a történetben komoly szerepe lesz, vagy Tóth három, hogy csak a legnagyobbakat említsem. Egy diszkó volt a törzshelyük akkoriban, a főút mellett és a focistáknak ingyen mérték a sört. Aztán jöttek a kilencvenes évek és a visszaesés a harmadosztályba. Évtizedes hanyatlásuk együtt járt törzshelyeik színvonalának visszaesésével is. Kettőezer kettőben újra lehetőség nyílt arra, hogy év végén felkerüljenek a másodosztályba. Oda, ahová való ez a csapat, mondanák a focihoz értő helyiek. Törzshelyük akkoriban a Pillangó volt.

 Lassan vége volt a bajnokságnak. Az MSC harmadik helyen állt a tabellán, öt ponttal lemaradva az első mögött. Szombat este a Pillangóban: az emberek a vasárnapi meccsről beszéltek, amit Monsotor Baktalórántházával vívott. Simon is ott volt, annak a bizonyos nyolcvanas évekbeli kiváló csapatnak a tízese. Akkoriban az angol bajnokságon kívül semmi nem érdekelte. Egyesek szerint miután megbukott a polgármesterségért vívott harcban, kiábrándult Monostorból. Csak olaj volt a tűzre, hogy megpályázta szeretett klubja vezetőedzői posztját is, amit végül más kapott meg, egy nagyothalló egykori testneveléstanár. Politika, mondta a jobbján ülő Huszár András, aki Simon jobbkeze volt. Szóval ott ült Simon, Huszár és még néhány megátalkodott semmittevő. És egyikük sem hitte, hogy Simon hajója süllyedne. Sőt azt gondolták, az elveszített választás csak jobban ösztönzi valami ördögire. Bár posztja szerint irányító volt annak előtte, nem számított tiszta játékosnak. Alacsony, zömök, hamar kopaszodó kis krapek volt, jól fedezte a labdát és jól cselezett. Rúgótechnikája egészen kiváló. De ha az ellenfél játékosait kellett fognia, a legalattomosabban szúrt, rúgott, vagy pofázott oda. Akkoriban „hentes” volt a gúnyneve. Hentességét nem sikerült levakarnia a vállalkozások korszakában sem, focis karrierje után, hentesüzletet nyitott a városban, s hogy hírét öregbítse, 2001-ben társtulajdonosa lett a környék legbalhésabb kocsmájának, az Albánnak is.

 Simon és baráti köre ott ült a kocsmában. Arsenálról és a Unitedről beszélgettek. A zsíros vászonterítőkön száradt a sör habja, kör alakú foltokat hagyva a tippmixnél kiterített Nemzeti Sporton. A kocsma igazai focis–kocsmának számított. Legendás Honvédok és Fradik bekeretezett képei függtek a falakon, kiterített mezek, melyeket még őrizték a pályák izzadságszagát. 

 A kocsmában váratlanul megjelent két focista a jelen csapatából: Menyhárt és a kisebbik Herczeg gyerek. Herczeg agártestű, tehetséges szélső volt, melegítőjén a délutáni edzés izzadtságfoltjai látszottak. Menyhárt, akit „Menyétnek” becéztek, válogatott mezben és farmerban. Stílustalan játékos volt, maga a megtestesült középszer. Ő másban jeleskedett. A pályán az ellenfél játékosaira utazott, és ezt kiválóan el is végezte. Fiatalabb csapattársai követték őt laza dumája és dolgai miatt, és ugyanezen oknál fogva került a kispadra is, az edzője rajtakapta, hogy a pálya mellett füvezik a haverjaival, ahelyett, hogy a csapattal edzene. Mihelyt megérkezetek Menyét sört rendelt.

 – Na, ma este megiszok vagy öt sört – mondta.

 – Megvesztél! – dühöngött Herczeg. – Holnap meccsünk van.

 – Hagyjál már, sérült vagyok.

 Simon felkapta a fejét. Arcára volt írva, hogy Menyét a kedvence a jelenlegi csapatból. 

 – Nono fiam – mosolygott Simon. – A csapat az első.

 – Á! Tiszteletem Simon bátyám – csillant fel a szeme Menyétnek. Korsójával leült a „hentes” asztalához. Herczeg követte.

 – A holnapi meccs? – kérdezte Simon.

 – Kettő null, Simon bátyám, sima kettő null ide – mondta Menyét.

 – Hallom, van esély a feljutásra.

 A két játékos bólogatott.

 – Tudjátok amikor annyi idős voltam, mint ti, hogy örültünk a másodosztálynak. De ne feledjétek, a lényeg az első, semmit nem értél el itt, ha nem jutsz fel az elsőbe. Azt sosem sikerült megcsípnünk. Mindig csak egy hajszál választott el tőle. Voltak ugyan jó meccseink a másodikban, de a legjobbak közé sajnos nem kerültünk. Manapság meg ki emlékszik arra a csapatra, nem igaz? Ha jó karriert akartok, oda kell kerülnötök, de ti még fiatalok vagytok, fiatal a gárda, sokra vihetitek.

 Simon ezután megkérdezte Menyétet, jól hallotta–e, hogy kikerült a csapatból?

 – Az a süket tróger kirakott, rajtakapott egy füvesen. De csak kipróbáltam, nem tolom, vagy ilyesmi.

 Simon megnyugtatta: majd ő beszél a süket trógerrel. Menyét lelkesült az ötletért. Ezután még sokáig beszéltek. Menyét három korsóval legurított, hosszas unszolásra Herczeg is megivott egy pohárral.

 Aztán újra szóba került a másodosztály, és ekkor került szóba a fogadás is. A másodosztályra ugyanis már lehetett fogadni. Nem tudom ki hozta fel, talán Simon, talán a minden hájjal megkent Huszár, de a sokadik kör után már mindenki bundázásról beszélt. Menyét és Simon vitték a beszélgetést. Úgy tervezték meg a részleteket, mint a vezérkari tisztek egy titkos katonai hadműveletet.

 – Hányan lennétek benne? – ezt a kérdést én tettem fel az asztal sarkáról, letéve a Nemzeti Sportot.

Menyét úgy lökte a lehetségesek névsorát, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Mintha régóta foglalkoztatná ez a kérdés. 

 – Hát, vagyunk én, a két Herczeg. A bátyád tuti benne lesz – fordult Herczeghez, aki egy mukkot sem szólt. – Bevesszük a kapust is. 

 – Á! – mondta a kisebbik Herczeg. – Fazekas nem fog belemenni. Most hívták próbajátékra az MTK–hoz, nem fog kockáztatni.

 – Majd meglátjuk – kacsintott Menyét.

 Simon komoly képet vágott:

 – A kapust mindenképpen be kell szervezni.

 És így tovább, másfél óra alatt le volt tudva a jövő évi bajnokság. 

 

A bajnokság végéig látványos küzdést mutatott az MSC. Simon beszélt az edzővel, Menyét visszakerült a csapatba. A kapussal is hosszan elbeszélgettek néhány sör mellett. A fiúk pedig, főleg a beszervezettek, a belüket is kihajtották a feljutásért. Végül két pont híján elsők lettek, az osztályozón pedig négy kettes összesítéssel feljebb léptek, ami ismét történelmi tett volt a klub és Monostor történetében. Mindenki várta az augusztust, az új bajnoki év kezdetét. Ezzel párhuzamosan a bundázás megtervezése is javában zajlott. A résztvevők egyetértettek abban, hogy a szelvények feladását és kiváltását szét kell osztani több fogadóiroda bevonásával. A téteket is át kellett beszélni. Simon óva intett attól, hogy bárki is rohadt nagy összeget tegyen fel az ellenfélre. Egyelőre vereségben gondolkodtak, ha ugyanis leszerveztek volna egy döntetlent, ahhoz már a vendégjátékosokat is be kellett volna vonni. És mint Simon megjegyezte: maffia azért még nem vagyunk! Miután minden részlet tisztázódott, lassanként elérkezett a ’02–03–as bajnoki év rajtja.

 A bajnokság tökéletesen indult. A társulás tagjai nagyon óvatosak voltak. Nem minden meccset csaltak el, amit pedig igen, azt sem látványosan. Az érdeklődés felélénkült a Monostori fácánok kék–fehér csíkos meze iránt. A nyolcvanas évek óta nem jártak ennyien. Monostor meccsre. A futballpálya rozoga vastribünjein helyet foglaló, lelkes kétszáz nem vett észre a dologból semmit. Néha bekiabáltak olyanokat, hogy: „Fussál Herczeg! Á! Nem éri el!” Meg olyanokat is, hogy: „Mi van ezzel? Tavaly még a Fradiba is befért volna.” Bundáról azonban még szó nem volt.

 A morgás legfőképpen arra irányult, hogy a kulcsjátékosok bizony jóllakottan játszanak. Túl jók a szerződések ahhoz képest, hogy ez csak a második liga. A vezetőség ezért úgy döntött, versenyhelyzetet teremt: leigazoltak egy kameruni játékost. A kameruni gyors volt és jól cselezett. Herczeg rögtön a kispadra került miatta, az új játékos új lendülete zsinórban három meccset hozott. Hiába mondta az öltözőben az időközben csapatkapitánnyá váló Menyét, hogy ne passzoljon senki a fekete srácnak, a dolog csak nem akart megoldódni. Főként azért nem, mert a kameruni nem tudott magyarul. Nézhettek rá akármilyen gyilkos ábrázattal, nem tudták meggyőzni a lassabban futás előnyeiről. Simon vette kezébe az irányítást. Bár ő sem beszélt afrikai nyelveket, gondolta megtanítja a srácot egy olyan nyelvre, melyet  mindenki ért errefelé. Meghívta a kameruni sörözni.

 – Na, ez is megszokta az itteni légkört – csóválták fejüket az ultrák, az újabb hullámvölgy láttán.

 Októberig minden simán ment, vereség vereséget követett. Haragosan repkedett a szotyolahéj a mérkőzéseken. A bennfentesek kézjelekkel és arcjátékkal kommunikáltak a pályán, és a nézőtéren. Kézben voltak a meccsek. Ha az ellenfél el ment eggyel, Herczeg vagy a kameruni előrerohant, hogy elkérje a labdát. Egy levétel, egy befelé induló csel a védő mellett, tökéletes lövőpozíció. Lövés helyett azonban biztosabb még egy csel befelé, egyenesen a középső védőnek.

 – Mit csinálsz?! Hol a szemüveged? – szirénázta a béközép.

 Simonék ilyenkor elégedetten füttyentettek. Jól menő szekerük előtt azonban nem várt göröngyök bukkantak fel.

 Történt ugyanis, hogy az öltözőben sugdolódzni kezdtek: egyesek, mintha nem vennék komolyan a játékot. Az öltözői suttogás, mint lenni szokott, ha nem minden alap nélküli, egyre hangosabban szólt: a játékosok elcsalják a meccseket! Ez  eljutott az edző fülébe is, aki nem habozott, összehívta a csapatot, és beolvasott nekik. Menyét azonban számolt ezzel a lehetőséggel is. Szekrényében egy üveg whiskyt tartogatott:

 – Na, jöjjön edző bá’ – üvöltötte közvetlenül az edző hallókészülékébe.

 – Mit?!

 – Mondom jöjjön, edző bá’. Tütükézünk egy kicsit! – Menyét meglötyögtette az üveget az edző orra előtt.

 – Fiacskám, honnan van az üveg? Azt akarod, hogy megint kitegyelek a csapatból?

 – Ugyan, ne tessék ilyen hangon beszélni. Ezt az üveget még a tavalyi bajnokság után vettem az ön tiszteletére. Csak elfelejtettem odaadni az edző bá’–nak – mondta Menyét és a többiek felé kacsintott.

 És kimentek megbeszélni a hogyan–tovább-ot. A vége az lett, hogy az egész csapat a Pillangóban kötött ki. Innentől fogva az MSC egy emberként manipulálta a meccseket. Az edzések arról szóltak, miként lehet feltűnésmentesen elesni a vezetett labdával, hogyan kell a beléjük oltott győztes ösztönöket legyőzni, és így tovább. Edzőjük szinte könnyekig hatottan mosolygott:

 – Mi is elkövettünk egy-két csibészséget annak idején, nem szégyen az – és nagyot húzott flaskájából.

 A következő játéknapon meg is látszott az eredmény: a játékosok arcáról eltűnt a harci szellem. Lelketlenül, álmatagon játszottak. Lerítt róluk, hogy valami nincs rendjén. Az MSC társulatában azonban az edző volt a legnagyobb ripacs. Néha berohant a pályára káromkodni, amivel csak magára terelte a figyelmet. Felhangzott a „Bunda, bunda!” rigmus is. Simon látva, hogy mi történik körülötte, türelmetlenül tipegett a helyén piros pufi mellényében, és idegesen nézett Huszárra, aki a szomszédos tribün közepén ült. Huszár a fejét csóválta. A hármas sípszó után a fiúk zavartan nézelődtek, mint akik legszívesebben megkérdeznék egymástól: mégis mi a jó francot csináltunk kilencven percig? Majd lehajtott fejjel vonultak le a pályáról az öltöző biztos menedékét keresve.

 Aztán november végén egy hazai meccsen véletlenül gólt lőttek Kazincbarcikának. Menyét és a nagyobbik Herczeg az elkövetőre villantotta szemét, egy tizenhét éves gyerekre, aki először került a kezdőbe. Úgy indultak el felé, mint akik legszívesebben szétcincálnák buzgalmáért. Bazd megre kerekedett Menyét szája, végül azonban az álcát fenntartandó, látványosan pacsit adott a gyereknek, és hóna alá kapta fejét. A bíró azonban a közelben állt, és meghallhatta a „bazdmeg”–et, mert onnantól fogva Menyét minden mozdulatára ki volt élezve. A vége csöndes három egy lett a vendégek javára. A meccs után a bíró egyből megtalálta az edzőt az oldalvonalnál.

  – Ez mégis mi az istennyila volt?! Ezek a srácok elcsalták a meccset, a kurva életbe.

 Az edző levegőjét kapkodta. Huszár sietett a segítségére, cimborásan a bíró vállára tette a kezét.

 – Figyelj, hagyjad már, felejtsd el – Huszár idétlenül mosolygott, szemével Simont kereste. – Nem csaltak, hisz ismered őket, jó gyerekek! Fáradtak voltak, sok volt az edzés. 

 – Nagy lószart volt sok! Magunk között vagyunk, úgyhogy elmondhatom: az egész lószar bűzlik. Ezt jelentem a szövetségnek.

 Ekkor bekapcsolódott az egyik partjelző is, egy kábult mi folyik itt–el? És még néhányan Simon haverjai közül. Úgy állták körül a sárga mezeseket, mint akik lincselésre készülnek.

 – Ezek megbundázták a meccset az folyik itt – világosította fel társát a bíró.

 – Tényleg? – csodálkozott a partjelző.

 Huszár elsimította a dolgot:

 – Jól van – mondta végül a bíró a Pillangóban. –,  de többé meg ne lássam ezt, ha még egy meccsen meglátom, tényleg szólok a szövetségnek.

 Partjelzője, aki eddig csak sörét szopogatta, most szemöldökét homloka közepére húzva megjegyezte:

 – Hé, én is ugyanannyit kérek mint ő!

 

Innentől nem volt megállás. A bundázás bűze Monostor szerte terjengett. Simonnak, mint mindig, most is volt ötlete, hogyan zárja el a megnyílt szelepet. Egyre több ember fordult meg a kocsmában, akik mind nagyon felháborodtak a csaláson. Postás, büfés, butikos, trafikos, pályagondnok, zöldséges, pék, cukrász, fodrász, mind ott lebzseltek tippekért a Pillangóban. Az emberek megígérték, hogy a tippekért cserébe hallgatni fognak. Simon sörhasa a gondokkal gyarapodott. A sarokasztal a legendás relikviák árnyékában szép lassan bukmékerirodává változott.

 Lélektelen játék mellé lélektelen közönség dukált. Minden megtervezett volt. A tavaszi idényre tetemes lett a hátrány. A hármas sípszónak ekkor már lágy dallama volt kilencven perc gyötrelem után. Simonnak, miután az összes  Monostorit meghívta egy korsóra, az ellenfél ultráit és játékosait is meg kellett hívni. Aztán a szövetség megfigyelőit és a felügyelőket. Végül legatyásodott, hitelre vette a sört. Egyetlen ember maradt, akit nem hívott meg, Erzsi néni. Erzsi néni nagyhangú öregasszony volt, és a pálya mellett lakott egy nagy kétszintes házban. Minden meccset megnézett erkélyéről, amióta a férje meghalt. Az egyik tavaszi meccsen, amikor a nyolcvanadik perc környékén csak a labda pattogása hallatszott, Erzsi néni nekilódította nagy hangját: Rohadtak, miért nem buzdítjátok őket?!

 Simon válaszolt neki az időközben jelentősen megcsappant hazai tribünről:

 – Jól van Erzsi néni. Mindjárt jön a gól, csak tessék jól odafigyelni.

 Fazekasnak, a kapusnak, mintha Simon kijelentésétől valami bekattant volna. Miután harmadszor passzolta az ellenfél csatárának a labdát, és az harmadszor sem tudta ezt góllal meghálálni, ledobta kesztyűit, és bevonult az öltözőbe. Erre bizony mindenki felhördült. A játékosok megálltak. Az edző ekkor úgy érezte itt van életének nagy pillanata. Kidugta fejét a hullámpalával fedett kispad alól és mindenkit megnyugtatott:

 – Csak a hasa megy, semmi komoly.

 A közönség röhögött, az ellenfél játékosai is röhögtek. Az edző pedig kihasználva a pillanatot gyorsan becserélte az egyik szélsőjét a cserekapusra, és tíz emberrel folytatódott a játék. A vendégcsapat, amely még mindig röhögött, az első monostori akcióból, bombagólt kapott. Ezután füttykoncert érkezett vendégszurkolóktól, a hazaiak pedig csak a fejüket kapkodták. A kék–fehér mezesek úgy álltak megkövülten, mintha öngólt lőttek volna. Egyedül Erzsi néni ugrott talpra örömében. A vendégek a hátralevő néhány percben nem tudtak egy épkézláb támadást sem vezetni, míg az óra szép lassan lepergett. Hónapok óta az első győzelem volt. Az egész város hatalmasat bukott a győzelmen, kivéve Simont. A hentes ezúttal megbundázta a már megbundázott meccset, aztán felszívódott.

 Aznap este sokáig a kocsmában voltam. Kavargott a fejem, nem tudtam mitévő legyek azzal a közel negyedmillióval, ami a nyereményből maradt. Mert tudtam, hogy ezután nem lesz folytatás.  Este a kocsmában járt két alak. Úgy néztek ki, mint két bőrkabátba csomagolt gardróbszekrény. Nem sörözni jöttek. Simont keresték, befenyítettek mindenkit, mert tudták, hogy rengetegen benne voltak. Az állomás felé vettem az irányt, elmúlt éjfél is. Keserves jajveszékelésre és sírásra lettem figyelmes. Mély férfihang volt a forrása. Közelebb mentem és láttam, hogy Fazekas ül az állomás egyik padján. Barátnője nyugtatta, ő fehér kabátban volt.

 – Miért hagytam magam… miért? – szipogott Fazekas. – Ezután senkinek sem kellek, nincs próbajáték, nincs jó klub, külföldi szerződés…

 Kerülő úton mentem haza, nem akartam, hogy meglásson. Már csak ez hiányzott. Felségem várt  otthon, és érdeklődött, hogy jó volt–e a meccs? Nem, feleltem fáradtan, szar volt. Aztán közöny lett úrrá rajtam.

 Simont májusban kapták el. Szlovákiában rejtőzött el egy eldugott erdei turistaházban. Elfogásakor kövéren, betegen, és halálra rémülten fogadta a nyomozókat. Annyit mondott nekik: Hál’ istennek, hogy itt vannak! Lesittelték csalás miatt, ha jól tudom, de nem lennék meglepve, ha lett volna még a rovásán. A csapatnál házon belül elintézték a dolgot. Senki észre sem vette. Edzőváltás történt. A bajnokság hátralevő részében elkezdtek játszani, a kiesést azonban nem sikerült elkerülni. Jövő idényre sokan kikerültek a csapatból, elsősorban azok a játékosok, akikről tudták, hogy benne voltak a csalásban. Menyétet is kirúgták. Ő lett „Monostor szégyene”. Piálni, drogozni kezdett, pár fős junkie társaságával járta az üres telkeket. Ami engem illet nyáron gátlástalanul seggére vertem a pénznek. Elvégre nem tettem semmi rosszat, csak sápoltam a mézesbödönt, ahogy sokan mások. Egyedül a Fazekas gyerek keserves bőgése szomorít el néha.

 Csapatunk azóta sem került feljebb, sőt évről évre csúszik lefelé. Most talán a megyei osztályok egyikén tart. Egyvalami nem változott: még mindig a Pillangó a törzshelyük.

Mahagóni

 

 

 

 

Néha eszembe jut, vajon beszámolna-e valamelyik hírlap arról, ha ma – mondjuk ebéd után – holtan találnának a nappaliban. Mindez természetesen függ a körülményektől is, ha a halál lefolyása mindennapi – már amennyire napi és üzemi rendszerességű az elmúlás -, vagyis ha baleset érne a lakásban, életem vége aligha lenne érdekes. Talán nagyobb hírértéke volna annak, ha halálom után, egy alapos patológiai vizsgálat következtében kiderülne, szívem vagy tüdőm születésemtől kiszámíthatatlanul működött, hörgőim kevés oxigént vettek fel, ezért éreztem néha szívdobogást, ezért éreztem néha – amit természetesen én sem tudtam magyarázni -, hogy az elmúló percek mögül leselkedik rám valami… Milyen kár, hogy a halálom után kiállított bonctani jegyzőkönyvet életem során nem használhattam fel: az önismeretben, a halálhoz való viszonyban biztosan segített volna, s mennyire hasznos lett volna akkor, mikor tornaórán levegőért kapkodtam, vagy éppen akkor, mikor családot alapítottam. Mennyi dühtől mentettem volna meg tornatanáromat, mennyi fájdalomtól óvtam volna meg páromat, ha rendelkezésükre bocsátom a dokumentumot, mely tényszerűen magyarázza, orvosi és köznapi nyelven, hogy engem, az életre bocsátott embert az égi üzemekben figyelmetlenül, kapkodva és pontatlanul illesztettek össze. De ahhoz – s ezzel is tisztában vagyok -, hogy elmúlásom magántragédiánál több legyen, a halál másfajta kombinációjára van szükség.

Mindenképpen szenzációra. A bonctani kísérőlevél, mellyel tetememet a ravatalhoz szállítanák, csak napokkal halálom után jelenne meg, s így – mennyire fájó ez most! – csak azt követően válhatna közbeszéddé, hogy a patológia fémasztalán kivizsgáltak. Ezt az időhúzást azonban az információcsere jelenkori, felgyorsult korszakábannem engedhetem meg magamnak, hiszen a sajtóról tudom, modelljeivel hálátlanul bánik, s a modellekről tudom, mérhetetlenül nagy a verseny közöttük; s már látom, ahogy a reggeli hírlap negyedik oldaláról kiszorít egy argentín biciklis, kinek artériáját egy elpattanó küllő szúrta át. De miféle szenzációra számíthatnék én? Nevem nincs a világban, vagyis csak születési vezeték- s keresztnevem van, s ha ma délben – bár már négy óra is elmúlt – valóban meghaltam volna, anyakönyvi adataimnál aligha hagytam volna többet a világra.

Uzsorahitelem nincs, így nem kalkulálhatok azzal, hogy ebéd után rámtörnek a feldühödött behajtók, s pénzem helyett életemet követelik; bankhitelem azonban van, s kétségtelen, hatalmas címlaphír születne abból, ha cigarettázás közben – amit rendszeresen ebéd után fogyasztok el – vérágas szemű bankárok rohannának rám, és az elmaradt törlesztőrészletért koponyámat – párom szeme láttára – szilánkosra zúznák néhány papírnehezékkel. De nem! Ilyen könnyen tartozásomtól szabadulni képtelenség… Ki másra számíthatok? Az emberekkel, kikkel a hétköznapok folyamán érintkezem, általában kedves és békés vagyok. Ellenségeim ilyen módon nincsenek, a közüzemi számlákat is időben fizetem. S noha tudom, néhány régi barátom egy-egy kölcsönkönyve még mindig polcomon van, abban csakugyan nem hihetek, hogy a vissza nem küldött kötetekért – főleg ennyi idő múltával – valamely dühtől megveszett ismerősöm vérbosszút követel, s engem, családfám le- és felszálló ágával, végképp kitöröl az időből.

Helyzetemet nehezíti, hogy a hölgy, akivel együtt élek, szeret. A tény ilyen tárgyilagos, szakszerű megállapítása a későbbi következtetés szempontjából cseppet sem jelentéktelen. A hölgy tehát szeret, így aligha lehet oka rá, hogy ebédemet vagy kávémat – mint a fekete-fehér kémfilmekben – a gyűlölet valamely színtelen, szagtalan folyadékával mérgezze meg. Mondjuk arzénnel… Lehetőségeimet tovább szűkíti, hogy a hölgyet szeretem, így valójában indokot és okot sem akarok adni arra, hogy bizalmát elveszítsem. Úgy tűnik tehát, hogy a szerelem, ha barátsággal párosul, s a barátság, ha valódi, nem alkalmas a gyilkos indulatokat bonyolult, szövevényes kivitelezésére. Nem alkalmas, mert érzelmi mutatója állandó, így a gyűlöletet – mint az emberi test az idegen szerveket -, rövid időn belül kilöki magából. Márpedig a címlapokon, s oldalakkal odébb, a negyedik-ötödik lapon csak olyan híreket olvasok, melyekben a gyilkosság végrehajtása precíz, eltervezett és kivitelezésében roppant mód körültekintő. A hölgy erre képtelen lenne. Talán a patikáig eljutna, gondolataiban az úton még ott járna a bűvös szó, “arzén”, de a kasszánál biztosan meggondolná magát. Kettőnk dicséretére legyen mondva, én is képtelen volnék megmérgezni őt.

Olykor azonban olvasok egy-egy esetről, melyben a halál lefolyása – vagyis a meghalás pillanatáig vezető események láncolata – éppen annyira kimunkált és rejtélyes, mint egy jól szervezett emberölés. Ilyenkor – magától értetődően -, a rendőrség hiába kutat az elkövető után, a “bűntény” feltáratlan marad; így halt meg tavaly, előadás közben egy brazil színész, akiről kollégái csak megkésve vették észre, hogy az akasztófán eljátszott haláltusája nem műfogás. Ha jól emlékszem, éppen Júdást alakította, s mesterségének egyszeri, felülmúlhatatlan teljesítményéről két teljes napig cikkezett a világsajtó.

Az övével azonos hírnévre természetesen nem vágyom: nem vágyom, mert – kisebb részt mértéktartásból, nagyobb részt babonából – tartok attól, hogy szerénytelenségemet nem tudnám érdemmel alátámasztani. Az ügyet azonban érdeklődve figyeltem, s úgy éreztem, hogy a halál ilyen részletgazdag és kimódolt támogatásához a véletlennél többre van szükség. A sajtó rohamtempója azonban – mikorra kiderült, sem öngyilkosságról, sem emberölésről nem lehet szó – napokkal később alábbhagyott, s a színész temetésének másnapján mindössze annyit közöltek, hogy az ifjú tehetséget egyházi szertartás nélkül, mahagóni koporsóban temették el. A hasábnyi beszámolóhoz még illett volna hozzáírni, hogy a titkot, mely a színész nyakán összerántotta a kötelet, valószínűleg egyetlen oknyomozó sem fogja megfejteni. Könnyelmű, hízelkedő és illusztris volna azt gondolni, hogy a brazil férfi – éppen úgy, mint az általa megtestesülő Júdás – előző nap tartózkodási címet és személyes információt adott el a hatóságoknak, s most, mikor lelkiismeretével már képtelen tovább harcolni, a nagyközönség előtt akasztotta fel magát. De az élet kedvezőtlen talaja az allegóriáknak… A színész meghalt, mert életének utolsó másodpercre arra a pillanatra esett, mikor az általa megszemélyesített szerepnek fel kellett kötnie magát; az esemény ritka, mondhatni szenzáció, de a színész – s ebben egészen biztos vagyok – aznap akkor is meghal, ha Új-Zélandra vagy Szentendrére születik. Élete, szakmája és akarata ugyan meghatározta a helyszínt és a közönséget, de az időponton, melyben életének be kellett fejeződnie, ő sem léphetett át.

Nincs más mód tehát, mint várakozni. A halál talán ott fodrozódik a holnapi levesben, ha páromat magamra haragítom: nem lehetek biztos az ellenkezőjében, mindezt mégis érdemes gyanakvás és előkóstoló nélkül viselni, különben az élet kiállhatatlanná válik. De a színpadot, a közönséget és a szereplőket én toborozom; a válogatás néha keserves és kiábrándító, s az is előfordult már, hogy egy-egy szereplőt – kinek addigi alakítása jelentős és hangsúlyos volt – statisztává kellett fokoznom. Ahogy engem is zsugorítottak már mellékalakká.

Halálomról azonban – így hiszem most, öt óra felé – akkor is az életem tehet, ha holnap a metró elé löknek; előfordulhat, hogy boncolás után kiderül, szerveim rossz ritmusban mozgatták keringésemet, s hogy a halált, mely időközben rámtalált, akkor sem kerülhettem volna el, ha évente egyszer hegyvidékre utazom, s tüdőmet kúráltatom. Nem, az időponton nem lehet változtatni, lényünknek és életünknek olyan tulajdonsága ez, mint hajunk színe vagy lábujjaink hossza; előtte azonban – ahogy a színész a színészmesterséget – megválaszthatjuk életünk díszleteit, kellékeit, fő- és mellékszereplőit; s hogy mindez elég lesz-e ahhoz, hogy a napilapok ne csak nekrológjaikban számoljanak be rólunk, már igazán nem a mi gondunk.

 

ocsú dani

négygyermekes lator vagy, ocsú dani

ráadásul ott hagytad a családodat, ocsú dani

miért kergetted apámat vasvillával, ocsú dani?

mert megmondta, hogy hitvány vagy, ocsú dani?

hol az ős a keresztes máté utcából, ocsú dani?

feleségedet a négy gyerekkel kipakolták, ocsú dani

biztos ezért bolondult meg, ocsú dani

negyvenfokos melegben is bundába járt, ocsú dani

egyszer két napig kerestük, ocsú dani

elgyalogolt albisig, hiszed-e ezt, ocsú dani?

be kellett zárjuk a házba, ocsú dani

veszélyes lett önmagára, ocsú dani

naponta hordtuk a meleg ételt, ocsú dani

a gázt is elzártuk nála, ocsú dani

nem volt kulcsa, rácsot szereltünk ablakára, ocsú dani

a végén azt se tudta, hogy ki vagyok, te vagy, ocsú dani?

azt hitte, talán ezért fosta össze magát, ocsú dani

ürülékkel rajzolt a falakra, mint sade márki, ocsú dani

köröket, pontokat, talán ó betűk voltak, ó, mint ocsú dani

megölted, s mi eltemettük, ocsú dani

mondom tovább, mit tettél még, ocsú dani

lányod, az egyetlen elvált, ocsú dani

pedig orvos volt a férje, ocsú dani

összeállt egy nagyfaszú románnal, ocsú dani

mindent eladott a házából, s az árát elitták, ocsú dani

nem csoda, hogy a májcirrózis vitte el, ocsú dani

megölted őt, s eltemették, ocsú dani

másik gyermeked elköltözött a városból, ocsú dani

aztán helyetted felkötötte magát, ocsú dani

nagyobbik fiad elhagyta az országot is, ocsú dani

de gyomrában ott voltál, te rák, te ocsú dani

megölted őket, én tudom, ocsú dani

most apámat akarod, ocsú dani?

 

…………………………………….

nemrég azt hallottam jó ember voltál, ocsú dani

nagyanyám és apám hazudott, ocsú dani?

az sem igaz, bár lett volna lehetőséged, ocsú dani

csecsemőként nem akartál látni, ocsú dani?

de miért van a kérdéseknél is több halott, ocsú dani?

ismerd be, hogy a te vétked, a te igen nagy vétked, ocsú dani

maradj kurvapecér, házasságtörő gazember, maradj ocsú dani

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info