Én akinek tudtam, mindenkinek segítettem. Nem vótam hitvány senkivel se, de hakárki hakármit mondjon es, a fennvaló ja tanú rea, hogy eppe csak meg nem üttek.

            A dolog úgy indult érted-e, hogy vittem le ja kenyeret a faluba, bé a bótokba szerte osztani, s hogy dubás kocsival vótam, Gyergyóból kifelé valami fekete ruhás emberek bé kéreckedtek hátul, met késésben vótak a temetésrő. Há, mondom, bújjatok bé, Szárhegyig elviszlek. Na jó, de nekem még Szárhegyen es vannak jó barátok, s meg-meg állok, s eldiskurálgatok velük, met mondanak értelmes dógokot, s én es nekik.

Node, ja komám-barátom egyből azzal fogadott, hogy hát nezzem szeg meg, nincs mit adjon a disznyóknak, met az eleség elfogyott, s pénzük semmi se maradt, s így a baj bé es van ütve. Én akkor azt hittem, hogy esmen a bolondját járassa velem ember, met a mútkor es azt hazutta, hogy a kalákások, akiket elhívott,  tíz lejeket fizettek neki, olyan kicsi vót a pityókája, ásáskor.  Na, mondom magamba, állj meg, met megviccellek én neféj. Adj nekik bükkfamosztot, mondom, met barna es, s nagyjából az íze es olyan lehet mint a korpának, s a disznyó az disznyó, s megeszi, s többet gondod nem lesz rejuk. S azzal még vagy két szót váltottunk, elszíttam egy szál kárpácit, s azzal mentem es tovább a dógomra.

            Igen ám, de alig telt el vaj’ öt nap érted-e, s mán híre es ment a faluba, hogy ingemet úgy keresnek a szárhegyiek, mint a dunnyezó, s az utam ki van adva onnót, met addig mind attam komám-barátomnak a tanácsot, hogy ő meg es fogadta, s vagy két napig bükkfamoszttal etette ja nyócvan kilós disznyókot, s harmadnapra az össze megpuffadt tőle, s megdöglött érted-e.

            Vót ijeccség ember, met a pletykák vasvillákot emlegettek, hogy azokkal jőnek, s még azt a gyásznépet es elhíjják, amelyikeket én felvettem, hogy segítek neki, de valahogy méges ott hagytam a dubába hánykolódni, s este kilenckor tettem le őköt, vissza Gyergyóba.

            Eccer jól megjártam ember.