– Egy titok archeológiája Szilágyi Domokos és Hervay Gizella költészetében ¹ –

 

A Szilágyi Domokosról 2006-ban nyilvánosságra hozott titkosszolgálati dokumentumok, túl a kérdés etikai, politikai, történeti problematizálásán, irodalomelméleti, közelebbről módszertani kihívásokkal is szembesítik Szilágyi Domokos életművének kutatóját. Az új életrajzi adatokat az irodalomelmélet provokációjaként értelmezi Selyem Zsuzsa, aki szerint az ügynökmúlt dokumentumainak publikálásával irodalomelméleti alapföltevéseink felülvizsgálata is szükségessé vált. ² Javaslata szerint le kell mondanunk az irodalom önreferenciális, valóságtól független, fiktív és autonóm világának illúziójáról, ³ illetve szükségessé vált, hogy a „teljes embert megszólító irodalom”-ról ⁴ gondolkodjunk. Ez azt jelentheti például, hogy a művek értelmezésekor az életrajz és a politikai kontextus reflektált figyelembevétele is elkerülhetetlenné vált, még tovább menve pedig annak vizsgálatára szólíthat fel, hogy milyen politikai jelentések íródnak be a költői nyelv – politikamentesnek hitt – archívumába.  Ez a tanulmány a szerelmi költészet kódjának lehetséges politikai implikációit vizsgálja Szilágyi Domokos korai szerelmi költészetében, a Szerelmek tánca című kötetben, illetve párbeszédbe állítja az itt körvonalazódó szerelmi kódot Hervay Gizella költészetének egyes aspektusaival. Mindezt azzal az igénnyel, hogy ne „csak” szövegek, hanem ezeken keresztül e két élettörténet feszült, ellentmondásokkal és titkokkal terhelt dialógusára is utalni próbáljon. 

 

A Szerelmek tánca című kötet első, ezért bizonyos értelemben programadónak is felfogható szövege (Látomások) – amellett, hogy a költő első kötetéből már ismert testmetafora alkalmazását adja („megtestesült képzelet”, stb.), ahol a világ konkrét, materiális végtelenként kerül bemutatásra –, ezt a világot nőként nevezi meg: „kapaszkodó szem vad csodát, / téged néz epedőn, világ, / (…) / kacérka ringyó: sohasem / adod magad teljesen”. A világtapasztalat finomabb áterotizálásával találkozunk az Este a tömbházaknál életkép-jelenetében („Nagy házak kicsi árnyékában / a gond / fegyelmezetten gondolattá tömörül, / s követ ritmusosan / a lehajló est lombjaiban – / követ valakit, / ki fájón szereti, / s aki mégis örül, / hogy itt lehetett / köztetek, célszerű meszesgödrök, / tervszerűtlen szerelmek / nagy eszmék árnyékában – / egy a kicsi emberek közül”), vagy az Ünnepek emelkedett befejezésében („szerelmesek szép, meztelen, súlytalan ünnepeit / kívánom neked is, világ”). De megjelenik a szerelemnek egy nyersebb, a társadalmi reprodukció felől értelmezhető politikai gazdaságtani retorikája (Lányok az autón), illetve a szülés/születés tematikájának egy a korabeli politikai retorikával összefonódó, a társadalmat naturizáló, s a természetet átpolitizáló (pl. „tavaszítás”) ⁵ jelenetezés is („az első ibolyák s az első / ibolyántúli sugarak / járatják bennünk a rügyedező, / újratavaszodó tudat // s remény s rettenet örök táncát / – kín a szülés s a születés –; / fagy-ütte, tetszhalott kívánság / után a beteljesülés // ne vég legyen –: kezdet, új vágyé, / küzdelemé, tovább, tovább” /Szemedből/)

.

Hogy ez a retorika csak részben tekinthető a korabeli politikai megrendelés kényszerű kielégítésének, arra az utalhat, hogy a kötet megírásának időszakában köt házasságot Szilágyi Hervay Gizellával, és születik meg Szilágyi Attila nevű gyerekük. A kötetbeli beszélő szerepértelmezési dilemmái a hétköznapi „polgári” szerep (apa, férj) és költői szerep feszültségeként érezhetően összefüggenek ezekkel az élettörténeti tényekkel, legnyilvánvalóbban az úgynevezett „számvetés típusú” ⁶ versekben. A Számvetésben így: „Ha nem is jól, legalább nem megy rosszul sorom. / Van meleg vacsorám, van asszonyom, fiam, van pohár söröm. / Nem erre szerződtem? / Nem. / Jobbra szerződtünk mindannyian, / csak épp ki kell csikarni a jobbat – magunkban belül, és kívül is –” (Számvetés). Persze nem önmagában a szövegek életrajzi motiváltsága vagy ideológiai „fertőzöttsége” az érdekes most számunkra, hanem sokkal inkább az a kérdés, hogy a kötetben körvonalazódó szerelmi kód mennyiben tűnik alkalmasnak arra, hogy szintetizálja vagy feloldja a szerepértelmezési dilemmákat.

 

A szerelemnek ez a „teleológiája” ebben az időszakban két egymással összefüggő mozzanatban ragadható meg. Egyrészt abban, hogy a másik identitásának megmutatkozása/megérthetősége mindig egy hiányalakzaton keresztül történik: „s ott maradtam, hogy hiányodban / fölfedezhessem lényeged.” (Búcsú); „s mint a bonyolult óramű, ha elvész / egy alkatrésze, s tiktakja kihagy, / olyan lennék nélküled; és csak akkor, / csak akkor tudnám igazán: ki vagy.” (Ha nem vagy itt); „szerelmes tüzek táncán / ujjong az ég / mint elmentél megláttalak egészen” (Szerelmek tánca); „cipellek remegő inakkal: / oly súlyos vagy, ha nem vagy itt.” (Kis, szerelmes himnuszok II.). Hogy a rész mindig csak hiányzóként mutatkozhat egésznek, a szerelem retorikai kódjára, pontosabban annak hiányosságára vet fényt: a szinekdoché működése, amely képes az egészre a résszel történő helyettesítés által utalni, itt elégtelennek bizonyul, s ez megkérdőjelezi a helyettesítendők komplementaritását. Más szóval: nem működik a közvetítés aközött, aki reálisan a másik és a másik elképzelt „lényege” között. A másik mozzanat, hogy a kódnak ez a hiányossága olyan ígéretnek mutatkozik, mely a személyes létezést meghaladó naturalizált nyelv jövőjének „emlékezetében” mégis megvalósultként tételeződik: „Nyelvünk sós szavakat izzad / bőrünk alatt versmirigyek. / Végtelen láncban egymásba nyílnak / a fény ajtajai: a szemek. /…/ Nyelvünk sós szavakat izzad, / homokká őröljük agyunk, / unokáink gyúrnak belőle / pogácsát, frissen sült Napot.” (Felnőttek).

 

A kötet poétikailag rétegzettebben kidolgozott darabjaiban a szerelemnek ez a „dialektikus”, az én és a te pozíciójának szimmetriájára és komplementaritására épülő felfogása jelenszerűen is kinyilvánítódik: „Várlak, mert tudom: visszajössz; / visszajössz, mert tudod, hogy várlak. / Tökéletes kör: te meg én, / és tökéletes logika.” (Penelopé); „A Rend vagyunk mi, ugye, kedves. / Fáradni jó: hogy megpihenhess.” (Kis, szerelmes himnuszok XVI.) De a képek retorikájának szorosabb olvasása, főként az utóbbi szöveg esetén, itt is fölfedheti a rejtett aszimmetriát, például az egyik legmegkapóbb sorban, ahol a kiazmus szimmetrikus felcserélhetőségét a jelentés szintje megtagadja („Nincs szava a szívnek, szíve a szónak.” /Kis, szerelmes himnuszok IV./). Ebben a tagadásban a „szív”, a szerelem hozzá kapcsolódó bensőségességének konnotációival együtt, meg van fosztva a nyelvtől és a kimondhatóságtól, az a nyelv pedig, amely rendelkezésre áll, alkalmatlan arra, hogy megszóltassa a bensőségességet. A közvetítés, az én és a te nyelve közti fordítás tehát lehetetlen, mivel a nyelv olyan megmerevedett, gépies működésnek mutatkozik, mely „nem távolít, nem hoz közelebb.” (Kis, szerelmes himnuszok XV). Ugyancsak a komplementaritás megbomlására és az én – aki a szimmetrikus pólusok egyik partikuláris eleme – bensőségességének feltörhetetlenségére és kommunikálhatatlanságára utalnak a következő sorok, ahol az „egész” megvalósulása csak az én oldalán, tehát asszimetrikusan és negatív konnotációkkal társítva válik lehetővé: „Félszív, félszem, félszó – a fájás / egész csak, s a félsz, hogy a világ / nélkülem vidít-szomorít.” (Kis, szerelmes himnuszok XXI). Ezek a rejtett aszimmetriák (elfojtások?) egy olyan kettős alárendelődést vagy szorongást idéznek elő, ahol a beszélő folyton azért kénytelen könyörögni, hogy a másik, egyfajta áldozatvállalással, oldja fel szorongását („életed éleszd életemért” /Kis, szerelmes himnuszok IX/), de mivel ez lehetetlen, a másik egyszerre mutatkozik a közölhetetlenség (lehetetlen) pótlékának, s ebből következően önmaga hiányának.

 

Ez a meghatározás azt is lehetővé teszi, hogy ezt az egészről leváló részt Lacan objet petit a-jával azonosítsuk, a vágynak azzal az imaginárius tárgyával, mely – a Penelopé című vers szavaival – egyszerre lehet a vágy „oka és célja”, s amelyet a vágy a másikban keres. Ez a „kicsi dolog”, mely a másiknál, a másikban vagy a másik által van elrejtve, Lacannak Platón A lakoma című művéről adott kommentárja szerint ugyanakkor egy olyan ajándék vagy felajánlás (agalma), melyet az isteneknek kell átnyújtani. ⁷ Nem túlságosan belebonyolódva egy pszichoanalitikus interpretációba, csak azt regisztráljuk, hogy retorikai értelemben a másik egy olyan hiányzó rész itt, amely a trópusok komplementaritásra hajló retorikájával szemben folyton elhalasztja az egésznek vagy az egyesülésnek a beteljesíthetőségét. Platón szerelemről szóló kommentárja több helyen tartalmaz olyan passzusokat, melyek összecsengenek az én–te viszony fönt jellemzett, látszólag nem-komplementer jellegével. Arisztophanész provokatív, s inkább karneváli és parodisztikus, mint szó szerint vehető okfejtésében ⁸ azt olvassuk, hogy akik a szerelemben egyesülnek, „azok, akik egész életüket együtt élik végig, s nem tudnák megmondani, mit kívánnak egymástól.” ⁹ Szókratész szerint pedig „Erósz először is valaminek a szerelme, másodsorban pedig mindig annak, aminek éppen híjával van”. ¹⁰ De korántsem ennyi az, amivel Szókratész hozzájárul Erósz dicséretéhez. Kifejti, hogy a szerelem „a szépségben való szülés vágya”, ¹¹ s mint ilyen, az a közvetítő (daimón), akik más daimónokkal együtt teszi „összefüggő egésszé a mindenséget.” ¹²

 

De hogyan függ össze a „szülés vágya” és a mindenség mint összefüggő egész? Szókratész magyarázata szerint úgy, hogy mivel a természet és benne az ember örökös változásnak és átalakulásnak van kitéve, ¹³ éppen azáltal őrizheti meg állandóságának látszatát (!), ha folyton mást állít a maga helyére, azzal a fenntartással, hogy az „mindig ugyanannak lássék.” ¹⁴ Az állandóság vágya tehát nem más, mint egy olyan örök látszat vagy pusztán név szerinti identitás utáni vágyakozás, amely elfedi vagy egyszerűen túllép az azonos név mögötti átváltozások, helyettesítések láncolatán, s ezáltal eltörli azt is, ami személyes, egyedi, saját vagy éppen más. Ez a képlet sokban hasonlít ahhoz, ami Szilágyinál legtisztábban a már idézett Felnőttek című szövegben fogalmazódott meg egy olyan jövő „emlékezeteként”, amelyben nem annyira megszűnni, mint inkább elfedődni vagy betemetődni látszik az a kínzó hiány, amit a másik jelenléte hordoz, vagy ami őt hordozza. Ugyanakkor ez a hiány mégsem válhat részévé az egésznek, hiszen erről éppen az mutatkozott meg, hogy valami olyasmi, ami nem kaphat helyet az egészlegességre irányuló komplementaritások retorikai rendjében.

 

Szilágyi egyik szöveghelye, különös elszólásként, megmutatja, hogy mi történik akkor, ha a másikat teljesen bekebelezi, úgyszólván tulajdonába vonja az egészlegességre vágyó nyelv: „Te vagy minden vagyonom – / súlyos adót fizetek. Segíts!” (Kis, szerelmes himnuszok IX.). Ha szó szerint vesszük ezt az államgazdasági metaforikát, akkor megmutatkozik, hogy amennyiben a másik „vagyon” vagy birtoklás tárgya, akkor az adót csak úgy lehet megfizetni, hogy a beszélő kénytelen vagy a másikból egy részt, vagy saját magából egy részt „fizetni be”, tehát az egészért cserébe magáról az egészről kell lemondani. Ez arra mutat rá, hogy létezik itt egy másik hatalom is, aki kívül áll a komplementaritások rendszerén, de azért beszedi az adót. Ez a konstelláció megbontja a szókratészi rendszer szimmetriáját is, hiszen ott a politikusok és az állam törvényhozói, hasonlóan a szerelmesekhez vagy a költőkhöz, ugyanannak a vágynak – a szépben való szülés vágyának – a hatóköre alá tartoznak, törvényeikben és intézményeikben pedig ugyanarra a pusztán látszatszerű állandóságra és örökérvényűségre törekednek. Sőt a politikusokban megszülető „okosság” a „legnagyobb és legszebb”, mert „az államok és az otthonok belső rendjét igazgatja”. ¹⁵ Az adószedő állam és a szerelmes költő viszonya Szilágyi esetén viszont nem rendezhető el egy ilyen analógiás rendszerben, de nem is állnak egymással szimmetrikusan szemben, hanem mindketten azt a harmadikat szeretnék megkaparintani, adóként vagy a másik vagyontárgyra redukálásával, ami nem tud, vagy nem akar puszta (alkat)része lenni sem a szerelmi összhangzattannak, sem pedig az állam örökérvényű (látszat)állandóságának.

 

Az államgazdasági metaforika egy másik olvasatban egy olyan törésvonalra irányíthatja a figyelmet, melyről Platón még nyilvánvalóan nem tudhatott, de amely vélhetően a legnagyobb kihívás elő állítja azt, amit jobb híján „szerelmi lírának” szoktunk nevezni. Ennek kódolása ugyanis mindig kettős, egyszerre irányul a szerelmesek közti intim vagy „közvetlen” közvetítés lehetőségére, az általános normarendszerekből való kikülönülés esélyére, illetve mint egyezményes nyelvi kód a nyilvánossá tételre. Éppen ezért lehetnek konstitutívak a szerelem kódja számára azok a különbségek, melyeket az intimitás története során az amour (szerelem) és a plaisir (élvezet), az ész és az irracionalitás, a házasság és a (romantikus) magány, a tisztességes és az önző szerelem között figyelhetünk meg. A modern szerelmi líra számára az jelentheti a kihívást, hogy – amint Luhmann mondja – „a mostani formaadó különbségtevés inkább a társas kapcsolatok szintjén található (…) Az egyén az élettel szembeni legtöbb követelését – és ez új – már csak személytelen kapcsolatokban valósíthatja meg, és e kapcsolatokban nem, vagy csak a mindenkori rendszer szűk határai között kommunikálhat önmagáról. E feltétel magában foglalja az én önépítésének folyamatát”. ¹⁶ Az individualitás vagy a személyiségi jogok deklarált rendszerében a személyesnek a kikülönülése már nem lehet pusztán egy individualizált nyelvhasználat vagy „dialektus”, hanem „a másik egy másik énje és egy másik saját én utáni vágy” ¹⁷ szükségessége mozgatja. Ezzel együtt élesen merül föl a szerelemmel, illetve a szerelmi lírával szembeni szokásos elvárások konvencionális társadalmi kódja és a személyes kód közti szembenállás.

 

 

Szilágyi Domokos esetében ezek az általános feltételek további árnyalásra szorulnak a korabeli politikai rendszer függvényében. Az államszocialista diktatúrában az egyénnek nem pusztán azért nem lehetnek titkai, privát, az összesség érdekeivel összeegyeztethetetlen érdekei, mert a hatalom paranoid módon fél az összeesküvéstől, hanem mert a titok léte (és nem pusztán a tartalma), ami a szubjektivitás egyik kiemelt formája lenne, ellentmond a társadalmiság kizárólagos logikájának. Paradox módon a megfigyelési dossziék feladata az, hogy a személy titkait, szavainak, vélekedéseinek, tetteinek privát jellegét átminősítsék államtitokká vagy „köztitokká”, ami azt jelenti, hogy a szubjektum titka, amely magának a szubjektivitásnak lenne a garanciája, bármikor felhasználható a szubjektum ellen a közhatalom nevében. Így maga a szubjektivitás garanciája fordítható a szubjektum ellen. A megfigyelési dossziék nem pusztán a személy megfélemlítésére, hanem a szubjektivitás expressis verbis eltörlésére hivatottak. ¹⁸ És az a tény, hogy a közhatalom nevében nem csak azzal vádolható meg az egyén, amit tett vagy mondott, hanem olyasmivel is, amit esetleg csak tervezett, ami csak megfordult a fejében, sőt olyasmivel, ami esetleg csak megfordulhatott a fejében, azaz amit sohasem tett meg, amit nem mondott, sőt nem is gondolt, éppen ezért a szubjektivitásnak nem csak kimondhatatlan titokként, hanem lehetőségként sem marad megnyilvánulási területe. Ez mutatkozik meg abban Lenin által is helyeselt bűnvádi logikában, miszerint nem az elkövetett bűnöket kell büntetni, hanem az elkövetendőket. ¹⁹ Így válhattak a személy baráti kapcsolatai, származása, osztálya, illetve a hétköznapi banalitások is bűnjelekké, egy pusztán potenciális bűncselekmény bizonyítékaivá. Ez az összeesküvés az összeesküvés megelőzésére a privát szféra társadalmasításával egyúttal kriminalizálta a hétköznapi életet is.

 

Mindezek mellett eszünkbe juthat, hogy nagyjából a Szerelmek tánca című kötet megírásának és megjelenésének az időszakára esik a Szilágyi Domokossal azonosított „Balogh Ferenc” fedőnevű ügynök tevékenységének második dokumentálható szakasza, a börtönből szabadult Páskándi Géza megfigyelése ²⁰ Bukarestben, ahol a költő ezekben az években élt. Ezek a körülmények, túl a teoretikus megfontolásokon, drasztikusan kiélezik a „Te vagy minden vagyonom – / súlyos adót fizetek. Segíts!” sorokban benne rejlő feloldhatatlanul romboló összeférhetetlenséget a szerelem személyes nyelvének szükséglete és az állam azon követelése között, hogy a személy minden titkát fizesse be „adóként”, azaz a személyes titkot tegye államtitokká. Mert itt mutatkozik annak az erőszaknak a kegyetlensége, hogy a platóni agalmát mint a másikban visszatartott titkot (hiányt) föl kell áldozni az „isteneknek”, s egyúttal annak a követelésnek a jogosulatlansága, hogy a szerelem nyelve egy „tökéletes kör”, egy „egész” megalkotására kell törekedjen. És itt lepleződik le a „tökéletes körnek” és az „egésznek” a rejtett politikai értelme és hatalma, mely szerint a köz egy olyan kizáráson keresztül válhatna az egész látszatává, mely az én és a másik minden másikját megszűnéssel fenyegeti.

 

Ha ennek a két sornak a beszélőjét azonosítjuk azzal az empirikus személlyel, aki egyszerre költő és besúgó, akkor az is megmutatkozik, hogy ennek a követelménynek az erőszakossága egy bizonyos szempontból drasztikusabban sújtja őt, mint a másikat, vagyis a te pozícióját – még akkor is, ha utóbbinak is el kell szenvednie azt a pótlék-szerepet, melyet a szimmetrikus komplementaritások retorikája számára előír. Egy olyan személynek, aki egy diktatúrában ki van téve a bármikori megfigyelés vagy lehallgatás lehetőségének annak esélye nélkül, hogy tudná, ki figyeli meg, még mindig megmarad az a szabadsága, hogy saját akaratából tegye kockára védettségét. Tudja, hogy áldozattá válhat, tehát tudja, hogy mit kockáztat: saját maga és szerettei, barátai, stb. életét. De ha ezzel együtt mégis megszólal, és úgy szólal meg, hogy nem veszi figyelembe a politikai elvárások beszédkényszerét, kikerüli vagy éppen kritizálja ezeket, ezzel a másiknak is megadja azt a bizalmat, amivel saját életét bízza rá. De aki besúgó, csak azt tudhatja, hogy benne nem lehet bízni, hogy bárki, aki benne megbízik, őt hamis tanúvá teszi, s adott esetben az életét teszi kockára. „Segíts! – de sose bízz meg bennem!” – így egészíthetnénk ki ezt a könyörgést, vagy akár úgy, hogy „Szeresd ellenségedet!”, azt, akinek nincs meg többé az a szabadsága, hogy kockára tegye saját életét, mert csak a másokét teheti kockára. Pontosabban: csak az életét teheti kockára, a szabadságát már nem. Mert számára már nem volt titok többé: saját titkát már befizette, saját titka éppen ez a befizetett adó. És mégis, éppen ez az ő titka: a titok, hogy nincs titka, de ezt senkivel nem oszthatja meg, mivel nincs is mit megosztani, s amit nem nyújthat át senkinek a bizalom jeleként. Ez az, amire nincsen szó, amit csak végtelen magányban lehet hordozni, végtelen magányra ítélve a másikat is, aki őt szereti. És itt megtörténik a másik hiányának aszimmetrikus megkettőződése a nincs titok titkában, mely a hatalomnak való (ön)felajánlásban mégis megőrizte önmaga halálának titkát.

 

Vagy talán mégis el lehetett „mondani”? Talán mégis létezett, ha nem is átvállalás, szimmetria, komplementaritás, ha nem is kölcsönösség és megértés, hanem valamilyen végzetes áthordás, a súlyok és terhek olyan átnehézkedése, mely egyszerre állt ellen a nyelvi megoszthatóságnak, de annak is, hogy a hiányzó titok titka örökre elzárt titokként temetődjön el a másik elől. A Kis, szerelmes himnuszok utolsó strófája ennek az áthordásnak a kérdését szegezi szembe a másikkal: „Vállalja gyönge vállad, / amit vállam elvállal? / Nem szabad szövetkeznünk / halál ellen – halállal.” Több jel utal arra, hogy Hervay tudott arról, amiről nem szabadott volna tudnia, arról a magányról, amely nem oldódik föl a szerelemben, illetve arról a titokról, amelyről nem szabadott beszélni. Ki-ki hazamegy című szövege egy jellegzetesen korhű jelenetben mutatja be azt a szituációt, amelyben néhány ember vodkázás közben mindenről beszél, csak épp arról nem, ami itt a legfontosabb. Közülük egyvalaki azonban, ha nem is beszél, tesz valamit:

 

„A vodka megszabadította őket minden gondolat valóságos súlyától.

Csak egyetlen szempárban élt kiűzhetetlenül az, amiről nem beszéltek,

ez a szempár, a legbátrabb, legvédtelenebb – teljesen egyedül maradt.

(…)

Valaki most négykézlábra áll, egy cigaretta megáll a levegőben,

(…)

És aki négykézlábra állt, hiheti-e, hogy elmenekült?

Egy kicsit mindig józan marad, csak parányit, annyit, hogy tudja:

a kimondatlan gondolat elől menekül.  

S a vitatkozók, végül is mindegy, bevallják, nem vallják,

szavaik csak elsiklanak a gondolat mellett,

fel-felbuggyannak helyette, s elakadnak végül.

Aki négykézláb állt, most üres üvegekkel sakkozik s önmagát veri meg.

Nem kapaszkodik meg a szempárban, a szerelem, akár a

kimondatlan gondolat, megáll a levegőben, mint a füst,

és énekszó töri meg reménytelenül.

Ki-ki hazamegy. Ki részegen, ki egyedül.”

 

Persze nem szükséges a négykézlábra állót feltétlenül egy besúgóval azonosítanunk, hanem csak egy olyan valakivel, aki nem teheti meg, hogy ne tudjon arról, amiről a többiek megfeledkezhetnek, s akinek hallgatása nem siklik el a „gondolat” mellett. Mégis, az egyszerre állati és gyermeki, megalázottságot és komikumot sugalló póz „kinetikus játéka” a menekülési útvonalak teljes ellehetetlenülését, a külső fizikai kényszer önbüntetéssé (!) válását jelzi. Az önmagával sakkozó ember helyzete, ugyanígy, nem azonos egy külső ellenféllel küzdő személy helyzetével, hanem egy önmagában meghasadt személyt képzeltet el az olvasóval, aki azonban mégis józan, azaz ismeri saját reális helyzetét, egyáltalán nem skizofrén. Ez pedig mégis megfeleltethető az önazonosság mögé rejtett másik én, a besúgó és a költő egy személyen belüli reális kettősségének.

 

De van egy döntőbb pont is, ami arra utal, hogy maga a szöveg tud arról a végzetes küzdelemről, amit Szilágyi szövegében a politikai hatalom és a szerelem személyes nyelve közti összeférhetetlenségként emeltünk ki. Ha ugyanis a „kimondatlan gondolatot” a hatalom által megkövetelt „súlyos adó” megfelelőjeként értjük, akkor a szerelemnek ehhez a kimondatlan gondolathoz való hasonlítása („a szerelem, akár a / kimondatlan gondolat”), illetve a szerelemnek a szempárban felajánlott elutasítása éppen azt a krízist viszi színre, mely az elemzett Szilágyi-szövegrészben is a nyelv személyes és politikai kódja közti kölcsönös adósság kínjaként zajlik. Hervay szövege tehát veszélyes pontossággal olvassa Szilágyi szövegét, s annak ellenére, hogy a titok itt is megoszthatatlan és kimondhatatlan marad, mégis egy újabb reflexiós szintet képvisel, amikor tudósít a kimondhatatlan létezéséről, illetve az ehhez kapcsolódó testivé vált krízisről, anélkül, hogy azt megpróbálná tételesen is kimondani. De olyan értelemben is értő ez az olvasat, hogy a másik krízisét a testéről olvassa le, ami nagyon is egybevág Szilágyi ekkori poetológiai törekvéseivel.

 

Hervay költészetében sok olyan nyom található, mely igazolja a föltevést, hogy a személyes hiánya vagy lehetetlensége Szilágyi szerelmi költészetében Hervay oldalán áthordásként jelenik meg. Egy olyan költészet megteremtésének radikális kihívásában mutatkozik ez meg, mely egyedülálló személyességével is mindig a másikat olvassa, mégpedig az általa hordozott személyes hiánnyal és politikai terhekkel együtt: „Menni, menni, megtanultuk a dialektikát, / s önmaga két arcával hadakozó vággyá vált bennünk” (A fehér tó városa). Ennek a folyton a másikat olvasó személyes költészetnek egyes darabjai – azt sejtetve, hogy Hervay többet tud Szilágyiról, mint amit ő elmond, elmondhat, vagy el mer mondani magáról („Figyeltem egyszer, hogy telefonálsz – / a hangod most már örökre hallom, akaratlanul, / s megbicsakló sorsodat vele, / s láttam, ahogy legyintettél és elszomorodtam” / Gondolkozz el velem/) – a Szilágyi-lírához intézett, a személyes hiányát is számon kérő felszólítások sorozataként is olvasható. Az Ítélet című szöveg például, a mentségeket elhárító önfeltárásra való felszólítással („Nem lesz mentség, / hogy nem tehettünk mást”), egy olyan szerelmi nyelvet ajánl föl, mely kritikusan tér el Szilágyi komplementaritásra törekvő retorikájától. Nem az egészlegesség személyest eltörlő, felajánló/feláldozó dialektikus anyagiságát javasolja, ennek a sajátos platóni/marxi Erósznak a nyelvét – noha, mint láttuk, olvassa/érti azt –, hanem éppen a Luhmann által említett „másik másik” és az „én másik énje” alapján történő együtt-gondolkodásra/hordozásra hív: „egymáson innen és túl, ki-ki önmagában”. Az „innen” és a „túl” itt egyértelműen nem a „szépségben való szülés vágya” által megkövetelt „transzcendáló” hajlamú egységre és maradandóságra való törekvés szavai, hanem a legközelebbi lehetőségre hívnak. Arra, hogy ki-ki önmagát önmaga helyévé tegye, hiszen csak ezáltal nyithatja azt meg a másik felé. Éppen ezért nevezhetjük a másik végtelensége iránti elköteleződés nyelvének, mert itt a másik sohasem pusztán egy individuum, nem is csak az önmaga elbeszélhetővé tételében fölépülő „narratív identitás”, hanem egy olyan valaki, aki mindig több lehet annál, aminek őt egy másik, a többiek, vagy aminek ő saját magát tudja. Ez a beállítódás a kíméletlen önfeltárás nyelveként azért lehet mégis megengedő és megbocsájtó, mert számára a másik mindig több, mint ami látható és megérthető belőle, és több annál is, amit eltitkol mások vagy önmaga elől. Az Ítélet című költemény, túl az önfeltárás szigorú követelésén, a befejezésben egy olyan ítélet utáni jelen felé nyílik meg, egy olyan megérkezés befogadására válik képessé, mely erotikus önfelajánlkozásában is kérlelhetetlenül öntudatos marad: „Bemocskolhatatlan tisztaságom / sziromként vedd védő tenyeredbe, / s a kabátot, ha már bekopogtál, / s megszerettél talán – vedd le.”

 

A Szerelmek tánca (1965) című kötetnek Hervay Reggeltől halálig (1966) című kötete, de több később megjelent szövege felőli olvashatóvá válása így annak megerősítéséül szolgálhat, hogy a szerelmi költészet komplementáris retorikára és logikára épülő kódja nem volt képes feloldani a korabeli társadalmi és politikai helyzet okozta szerepdilemmákat. De ez a szerelmi retorika annyiban mégsem nevezhető sikertelennek – s ez a Kis, szerelmes himnuszok című szöveg kapcsán mindenképp hangsúlyozható –, hogy a szimmetriára épülő retorikai struktúrák és az „egészet” követelő szerelmi/politikai vágy sajátos kontra-produktivitásán keresztül feltárhatóvá tette ennek a sikertelenségnek a lehetséges okait. S ezáltal közvetetten rámutatott egy másik szerelmi kódra, mely a sikertelenségre adott válaszként, a szerelmi/politikai „titkos kód” feloldásaként is olvasható. Ez a másik kód már nem követeli az „egészet”, hiszen ez a szerelem egyszerre jelentheti a másik elutasítását és megerősítését. ²¹

 

E két szerelmi kód együtt- és egymást-olvasásában ezen felül egy olyan lehetőség is megmutatkozik, mely továbbgondolhatóvá teszi azt a „szerelmi költészet végére” vonatkozó tételt, melyet Kulcsár Szabó Ernő Szabó Lőrinc Semmiért egészen című versének elemzésében fogalmazott meg. A „szerelmi líra nyelvi lehetetlensége” itt ahhoz a belátáshoz kapcsolódik, hogy a szerelem „intimitása nem tehető hozzáférhetővé, ártatlanságáról pedig lehetetlen meggyőződni. Mert ha mondani kezdi, annak chiazmusában marad fogva, hogy a saját mindig kimondhatatlan, a kimondott pedig sohasem marad saját.” ²² A szerelmi líra nyelvének szubjektuma eszerint sohasem egy én vagy a másik, hanem az a nyelvi, tropológiai játék, amely felcserélhetővé teszi a Semmiért egészen értelemigénye által mégoly szigorúan kijelölt pozíciókat is a beszélő grammatikai énje és megszólítottja között. Az így létrejövő „egyenlőség” azonban egy olyan univerzalitás függvénye, mely a nyelv tropológiai mozgását illeti meg.

 

Az a mód azonban, ahogyan Hervay szövegei olvassák a Szilágyi-szövegeket, rámutat egy ennél fontosabb lehetőségre: a szerelmi líra lehetetlenségének nyelve egy megerősítő elutasításban olvashatóvá tehető, egyszerűen fogalmazva a szerelmi költészet (lehetetlen?) nyelvébe visszaírható/hallható a másik felől érkező kritikus női hang, mely egyben szolidáris marad a „másik másik” iránt, még akkor is, ha a szolidaritás jeleként csak az önmagával sakkozó kinézisét/szenvedését tudja felmutatni. Ami azt is jelenti, hogy a tropológiai/nyelvi mozgás univerzalitásának előfeltevése elfedheti, hogy a szerelmi költészet esélye nem (csak) abban van, hogy egy univerzális mozgáson belül cserélhetővé teheti az én és a te pozícióit, hanem éppen e pozíciók felcserélhetetlenségének kinyilvánításában, a te hangjának az univerzális retorika hatóköre alóli kikülönülésében és személyessé válásában, végső soron a tropológiai univerzalitás által elfedett soknyelvűség esélyének megmutatásában. Egy olyan személyes nyelvben tehát, mely nem kizárja azt, ami nem tehető szóvá, hanem inkább elhallgat, hogy mégis be tudja fogadni.

 

Néhány hallgatag adat ennek a kritikus párbeszédnek az utóéletéből jelezheti, hogy egy ilyen áthordás, vagy kritikus szolidaritás a társadalmi, politikai és személyes különösségek determinációi és az ezekkel való küzdelmek közepette is eséllyel, noha ezúttal végzetes eséllyel rendelkezett. Ezek az adatok jelezhetik, hogy máshol és máshogyan érhet véget, vagy kezdődhet el a „szerelmi líra” eltérő történeti, társadalmi, politikai viszonyok között. Noha Hervay Gizella és Szilágyi Domokos 1963-ban, három év együttélés után, felbontják házasságukat, másfél évtized múlva, 1978-ban megjelenik Hervay Kettészelt madár című kötete, melyben az akkora már halott Szilágyi Domokosnak és a szintén halott közös gyermeküknek, Szilágyi Attilának állít emléket. Ugyanebben az évben jelenik meg Zuhanások: Oratórium három hangra című kötete, melyben a következő három sor is olvasható: „Mikor megtudta, / hogy a férje besúgó, / nem tudta többé megölelni.” Hervay Gizella 1982. július 2-án lett öngyilkos Budapesten, Szilágyi Domokos épp ezen a napot töltötte volna 44-ik születésnapját. Egyik búcsúlevelében ez áll: „Ami rád méretik, az méressen rám is. Osztozni akarok a szenvedésedben.” ²³

 

De Hervay költészete, e végzetes áthordás terhe mellett, tud egy másik jövőről is:

 

„A bordák mögé zárt harang

meglódul a bőr alatt –

a félrevert jövő.”