Az angyal felült az asztalra.
Most bármit hazudhatott
volna, elhiszem, de mióta
rajtakaptam meg se szólal.
Megvárja, amíg eldöntöm,
melyik oldalon áll. Ha apuval
telefonálok, akkor lehallgat.
Mint jó testőr, elkísér az iskolába.
Egyszer segített megszökni
az ellenőrök elől, persze
volt jegyem, csak féltem
a kék kabátoktól.
Szóval rendes angyal,
szárnya is van, de csak
apunak mondtam el.
Azt mondta, neki is van egy,
kérdezzem meg a nevét,
hátha utána nem játszik
csendkirályt. Napokig csak néztem,
és nem mertem megszólalni.
Mindig rákészültem, mégse
mertem, mert mi lesz,
ha tényleg válaszol.
Józsi bácsi azt mondta, Isten nincs,
se angyalok, csak betűk meg
számok. Ő felnőtt, hát biztos
jobban tudja, de most megint
ott ül az asztalon, hosszú
a lába. Inkább csak a padlót
nézem, néha föl a kezéig, de
mégsem. Le akarom tagadni,
angyalok tényleg nincsenek.
Nem szólalok meg, mondja
ő, miért jött. Kisajátít, nem
bírok másra figyelni. Menj
innen! Ha nem hiszek benne,
hátha elmegy. Ha eszem
a kanalamat nézi, a villát,
hátha megsértem magam.
Angyal, nem lesz bajom, érted?
Bólint. Tudja előre, de velem
van, hátha mégis.
Apu megnyugtat, nincs baj,
egyél. Hintázok a székkel,
nem bírok így. Beesek az asztal alá,
fáj. Az angyal mozdulatlanul néz.
Most miért nem tett semmit?
Direkt volt, és tudta. Ismer. Haragszom
rá, mert tudta. A szobámba kísér
és az asztalra ül. Szeret itt lenni,
mert máshonnan is szemmel
tarthatna. Ad nekem egy tollat.
Gyöngybetűkkel leírom a nevét.
