Nyugalom úgy sincs

 

Lent és fent magabiztos, ragyogó egykedvűségben élnek a lények,
de nekem csak a várakozás jut: a túl gyorsan koszolódó, hófehér
ruhák, a séta a parton, a szív mélyén megrebbenő halálfélelem.
Pedig nekem és értem vajúdik a tenger, hogy mint a fel-lecsapó madarak,
megszülessek, de ne kerülhessek messzire. Ragadozóapa, ragadozóanya –
amit nem mertem elmondani, azt a szél kibeszéli belőlem. Vijjog egy madár
önfeledten. Sápadt-fehéren vonaglik a tengerparti utca, megsérteném –
még jobban, agyon, igen. Elfehérednek a rózsák, mert a vörösségük
ma már hadüzenet. Még a szerteszórt vércseppek is feldühítik a tengert
– a tengert, ami apálykor elbocsát, dagálykor megkegyelmez.

Játszva, könnyedén. Már észre sem veszed.

  

 images

 

(Első megjelenés: Szőrös kő) 

 

 

Spike Milligan költeményei

 

 Üdv itthon!

 

Bűnömet nem ismerem,
megvádoltak.

Életre ítéltek
nélküle.

Különös per:
se bíró,
se esküdtszék.

Ki fog engem meglátogatni?

 

 

 

Érzések

 

KELL, hogy legyen seb!

Nem fájhat így,

                 ha nem vérzik.

 

Hogyan bánthatott?

                 Se nyom,

                 se horzsolás.

 

Sőt!

Állítólag remekül nézek ki.

Istenem!

Mumifikált…

                 élve.

 

                    (1977.)

Kőszeghy Anna fordításai

 

Ástor Piazzolla: New Yorkból Mar del Platába

15 vagy 16 éves koromban tértem vissza Argetínába, pontosan már nem emlékszem. Egyenesen Mar del Platába mentem. Ott hallottam Elvino Vardaro szextettjét, rögtön szíven ütött. „Ezt akarom csinálni” – mondtam magamnak.

Később meghallgattam Aníbal Troilót, és megőrültem érte. Más zenekarokkal kapcsolatban is éreztem hasonlót, ilyen volt például Pedro Laurenz vagy Pedro Maffia zenekara. Francisco Canaro és Juan D’Arienzo stílusa ugyanakkor sosem érdekelt.

1937-ben Miguel Calóék játszottak a halászkikötőben, a Porta teaházban, közel a Bristol-parthoz. Esténként elszöktem, hogy meghallgassam őket. Ismét rám tört az őrület. Odamentem a zenészekhez, és nekiálltam faggatni Julio Ahumadát, Argentino Galvánt és a többieket, hogy milyen ember „Pichuco” (Aníbal Troilo), hogyan használja a kezét. Rámenős voltam, mindent tudni akartam. Akkori, eszelős állapotomban Gershwin Rhapsody in Blue-ját játszottam csupán a kotta alapján, bármiféle átirat nélkül. Nem hagytam magam lerázni, így végül meghallgattak. Ahumada azt hitte, hogy elment az eszem. Caló, miután meghallgatott, biztatott, hogy utazzam Buenos Airesbe, ahol munkát tudna adni.

Apámtól kaptam 200 pesót, azzal a feltétellel, hogy ha elfogyott, hazajövök. Apám egyik barátja vitt el. Egy motelben laktam a Sarmiento utca 1492-ben, a harmadik emeleten. Minden nap elmentem a Café Germinalba, hogy meghallgassam Troilót. Fejből tudtam a repertoárját.

Egyik nap Juan Miguel Rodríguez, vagyis „Toto” lebetegedett. Hugo Baralis, akivel legelőször barátkoztam össze, szólt „Daginak” (Aníbal Troilo), hogy hallgasson meg. Troilo ellenkezett, mondván még túl fiatal vagyok, és nem fogom tudni eljátszani a számokat. Én azonban nem tágítottam, és Baralis is mellém állt. „Hadd próbáljam meg, Pichuco” – erősködtem. Megkérdezte, tudok-e kottát olvasni. „Minek? – feleltem – Fejből tudom az egészet.” Ekkor beleegyezett.

1

Piazzolla, Troilo és Cátulo Castillo

Amikor a Germinalban debütáltam, kotta nélkül játszottam mindent. Orlando Goñi, a maga örökké csipkelődő módján a szeme sarkából figyelt. „Mi van, te amerikai vagy?” – kérdezte, ahogy meghallotta tőlem a Rhapsody in Blue-t – „Mik ezek a furcsa hangok?”. Különös szerzetnek tartottak. Ahogy munka után hazaértem, rögtön nekiálltam a zenetanulásnak; a középiskolát idő előtt otthagytam, és a hiányt pótolnom kellett. Apámnak levélben megírtam az újdonságokat, mire ő a sógorával motoron Buenos Airesbe jött. Troilo addigra már szerződtetett.

Egy nappal azután hogy apám megérkezett, Troilóhoz mentünk ebédelni, a Soler utca 3280-ba. Az anyukája főzött, fantasztikus volt. A végén az öregem azt mondta Pichucónak: „Troiló úr, csak arra kérem, vigyázzon a fiamra. Még csak 17 éves, és nincs ínyemre, hogy ilyen fiatalon már az éjszakában dolgozzon. Magán múlik minden, tudja, a kabarék, a nők.” A Dagi megnyugtatta: „Ne aggódjon, kedves Vicente! Gondját viselem a fiúnak.” Ahogy elhajtottak, a Dagihoz fordultam: „Este megyünk Avellanedába a Doble Tresbe kaszinózni?”. „Hát persze, Macska” – akkoriban így hívott. Így kezdett rám felügyelni Troilo.

2A szüleim nagyon hiányoztak. Az albérletben magányos voltam, sírtam, ha rájuk gondoltam. Ezért aztán egy nap azt mondtam Baralisnak, hogy szeretnék egy barátnőt, akit feleségül is vennék. Hugo mutatott be Dedének a saját lakásán, szeptember 21-én. Nem járkáltam el az éjszakai nőkkel, a kabarétáncosokkal. Sajnáltam őket, és apám intelmei is visszhangoztak a fülemben. 1940-et írtunk, én 19 éves voltam, Dedé pedig 17. Egy évvel később összeházasodtunk. Festőnek tanult, én pedig a zene megszállottja voltam. Meg voltam veszve Sztravisznkijért, miután egy lánytól megkaptam a Tavaszi áldozat-ot. Megdöbbentett ez az őrületes zene. Baralisnál mindig nyitott fülekre találtam, mindent elmondtam neki.

Akkoriban jött Rubinstein játszani a Colónba. Írtam egy zongoraprelűdöt, még amikor Dedé vőlegénye voltam, és ezzel rohantam Rubinsteinhez. Az Arroyo utcában lakott az Álzaga Unzué család egyik hatalmas házában. Teljes magabiztossággal állítottam be hozzá. Végignézte a kottát, és azt mondta: „Tanulnia kell! Szeretne tanulni?” „Hogyne!” – vágtam rá. „Nagyszerű! Beajánlom Juan José Castróhoz.” Felhívta, de ő nem ért rá, így végül Alberto Ginasterához kerültem. Hetente kétszer reggel nyolc órától jártam hozzá. Reggel ötkor kerültem ágyba, mivel előtte még Troilóval zenéltem, így alig aludtam. Négy-öt év telt el így, és mindent megtanultam.

Zenei átiratokat készítettem Troilónak. Az első darabom az Azabache volt. Eredetileg Galván hangszerelte, de a rengeteg munkája mellett nem jutott mindenre ideje, így Pichuco az én átiratomat fogadta el. Ezután következett az Inspiración. Az Azabache hangszerelése bombasiker volt. A hegedűket a magas tartományban játszattam, ezt a Dagi azelőtt sohasem csinálta. „Túl messzire mész” – intett, és belejavított. Nem akart túlságosan sok finomságot, hogy a zene táncolható maradjon. Húsz-harminc tangóest volt egy hónapban. Ezekből éltünk, és mindig volt köztünk egy kis nézeteltérés. Egy nap belefáradtam, és eljöttem. 1944-ben jártunk.

A zenészek, akikkel együtt játszottam, zenei értelemben nullák voltak, és ezen kívül elég agresszívak is. Összepiszkolták vagy széttépték a Ginasterának bemutatandó házi feladataimat.

Felfedeztem Bartók Bélát, és mindent megtettem, hogy ne maradjak le a Sinfónica Nacional próbáiról a Gran Rex színházban. Ismét rámenős lettem, és mindent gátlástalanul megkérdeztem, amit érdekesnek találtam. A tangózenével sem hagytam föl, Francisco Fiorentino zenekarát vezettem. Az El Marabúban léptünk föl. Egy egészen jól hangszerelt változatot készítettem Mariano Mores Copas, amigas y besos című tangójából. A bevezető részbe beleírtam egy csellószólót, ami teljesen őrült dolognak számított. A zenészek, amikor meghallották, klasszikus táncokat kezdtek imitálni. Folyton csak ezzel húztak, így feladtam a bevezető részre vonatkozó ötletemet. Fiore sem lelkesedett érte. 1946-ra ismét belefáradtam, és kiléptem. Megszerveztem a saját zenekaromat.

3

Az Orquesta Francisco Fiorentino, Ástor Piazzolla vezetésével

Mindig a dallamról kérdeztek, sosem a ritmusról. Én azonban akkor fedeztem fel Piazzollát, vagyis magamat, amikor Troilo és José Basso zenekarát vezettem, és megírtam a Para lucirse-t.

Akkor jöttem rá, hogy a dallam elemei másodsorban a ritmikai hátteret is biztosítják, így elkezdtem a tangózene sodrását, szvingjét élvezni, és a dzsessz felé kacsintgatni. Art Tatum, Stan Kenton, Miller, Peterson és én a klasszikus zenével kevertük a tangót, és nagyon merész harmóniák jöttek ki. 1951-ben írtam a Para lucirse-t, és le voltam nyűgözve, azonban csak egy dalt írtam egy év alatt. 1952-ben jött a Prepárense

azután a Lo que vendrá

De még ekkor sem voltam zeneszerző, csupán zenei átiratokat készítettem.

1954-ben Párizsban rendkívül boldog voltam, igazi zenei zseninek éreztem magam, és megmutattam a művemet Nadia Boulanger-nak. Egy darabig nézegette, aztán így szólt: „Nagyon szépen meg van írva, de hol van ebben Piazzolla?” Az a pillanat volt az úgynevezett zsenialitásom vége. Megkérdezte, mi az, amit igazán szeretek, milyen más zenéket írtam ezen kívül. Vettem egy nagy levegőt, és elmondtam, hogy bandoneónon játszom, és írtam tangókat. Megkért, hogy játsszak egy saját szerzeményt a zongorán; nem mondhatnám, hogy különösebben jól ismertem volna a hangszert. A nem sokkal korábban írt Triunfal-t választottam.

„Ott van Piazzolla, ezt ne hagyja abba!” – kiáltotta a végén.

Az idős mester szavai nem aláztak meg. Korábban magamat csaptam be. „Micsoda zseni, csodálatos szimfonikus zenéket ír!” – áradoztak a többiek. Még Jorge D’Urbano, a híres kritikus is dicsérte az egyik kisszimfóniámat. Az volt az álmom, hogy zongorista legyek, zongoraversenyt játsszak, és zenekart vezessek.

4Azonosultam Gershwinnel. Úgy írt prelűdöket, hogy közben nem távolodott el a népszerű zenétől: Rhapsody in Blue, F-dúr zongoraverseny, Porgy és Bess. Az argentin zenének nincs nemzeti identitása. A tangóban nem volt igény az olyan elkalandozásokra, mint amit Gershwin csinált. Persze voltak próbálkozások az úgynevezett akadémikus zeneszerzőktől, de azok borzalmasak voltak. Nem volt az tangó, de még zene sem.

Azt hiszem, a tangó fontosabb, mint a népzene. Alig néhány zenészt nevezhetünk avantgárdnak – vagy egyet sem. Atahualpa Yupanqui például kiemelkedő személyiség, de nem avantgárd; a zenéje azonban eredeti. „Cuchi” Leguizamón nagyon szép darabokat ír, szeretem, de nem avantgárd. Waldo de los Ríos csakúgy, mint Manolo Juárez – nagyszerű zenész – talán nagy változást hoztak a népzenébe. Szerintem Juárez inkább zenész, semmint folklorista.

A tangó világában sok tehetséges ember van, de nem képesek azt csinálni, amit szeretnének, mert meg kell keresniük a kenyérre valót. Eduardo Rovirának a pénzügyi nehézségei miatt kellett abbahagyni a kísérletezést, nem volt munkája. Nagyon nehéz. Mindig kell, hogy valaki mellettünk legyen, hogy bátorítson minket. Nekem ott volt Dedé, az első feleségem. Ha futotta rá, ettünk, egyébként nem. Viszont elmentünk Franciaországba tanulni, ezenfelül szerencsés is voltam, mert a két gyerekünkről a szüleim gondoskodtak Buenos Airesben, etették őket, sőt még pénzt is küldtek nekünk.

 

A fordítás eredeti szövegének és képeinek forrása: http://www.todotango.com/spanish/biblioteca/cronicas/Entrevista_Piazzolla_regreso.asp

 

 

 

Arion

Az angyal felült az asztalra.
Most bármit hazudhatott
volna, elhiszem, de mióta
rajtakaptam meg se szólal.
Megvárja, amíg eldöntöm,
melyik oldalon áll. Ha apuval
telefonálok, akkor lehallgat.
Mint jó testőr, elkísér az iskolába.
Egyszer segített megszökni
az ellenőrök elől, persze
volt jegyem, csak féltem
a kék kabátoktól.

 

Szóval rendes angyal,
szárnya is van, de csak
apunak mondtam el.
Azt mondta, neki is van egy,
kérdezzem meg a nevét,
hátha utána nem játszik
csendkirályt. Napokig csak néztem,
és nem mertem megszólalni.
Mindig rákészültem, mégse
mertem, mert mi lesz,
ha tényleg válaszol.

 

Józsi bácsi azt mondta, Isten nincs,
se angyalok, csak betűk meg
számok. Ő felnőtt, hát biztos
jobban tudja, de most megint
ott ül az asztalon, hosszú
a lába. Inkább csak a padlót
nézem, néha föl a kezéig, de
mégsem. Le akarom tagadni,
angyalok tényleg nincsenek.
Nem szólalok meg, mondja
ő, miért jött. Kisajátít, nem
bírok másra figyelni. Menj
innen! Ha nem hiszek benne,
hátha elmegy. Ha eszem
a kanalamat nézi, a villát,
hátha megsértem magam.
Angyal, nem lesz bajom, érted?
Bólint. Tudja előre, de velem
van, hátha mégis.

 

Apu megnyugtat, nincs baj,
egyél. Hintázok a székkel,
nem bírok így. Beesek az asztal alá,
fáj. Az angyal mozdulatlanul néz.
Most miért nem tett semmit?
Direkt volt, és tudta. Ismer. Haragszom
rá, mert tudta. A szobámba kísér
és az asztalra ül. Szeret itt lenni,
mert máshonnan is szemmel
tarthatna. Ad nekem egy tollat.
Gyöngybetűkkel leírom a nevét.

 

 

 

hágnes

 

Haraszti Ágnes fotója

Reggel hatkor ébredtem

 

Reggel hatkor ébredtem. Kimentem a konyhába rágyújtani s kicsit a cigitől megszédültem. Egyébként is még labilis volt az idegállapotom. Mármint a fejem még az álmokkal volt tele. Valami marhaságot álmodtam. Nem tudtam kiverni a fejemből. De a lényeget értettem, mármint tudtam, mit akart ez az álom mondani nekem. Hamar megfejtettem a titkát. S az eléggé lehangolt.

– Az írók éhen halnak? – tettem fel a kérdést magamban. Ugyanis erről szólt az álmom. Láttam magam mint koldust, lehettem legalább ötven éves s ápolatlan, szakadt volt az öltözetem s szakállas az arcom.

Úgy kéregettem. S mondtam azt ám:

– Valaha író voltam!

Az emberek rám se hederítettek. Csak egy öregasszony szánt meg s adott egy ezrest. Kenyeret, szalámit vettem belőle. Behúzódtam egy sarokba s eszegetni kezdtem. Hirtelen rám támadtak. S ekkor felriadtam. Majd visszafeküdtem s átgondoltam életemet. Nem volt még kedvem felkelni s mivel még sötét volt, elővettem a füzetemet s írni kezdtem valamiféle koldusról, aki valaha író volt. Elég jó történetet sikerült kifabrikálnom a kopott tollammal. Egyébként máskor is ilyenkor szeretek írni. Ilyenkor az agy borzasztó friss, s a fantáziám élénk, dőlnek belőlem a különféle sorok. S most álmomat írtam meg. Egyszerűen nem volt kedvem felkelni. Majd fél nyolc felé mégis megmosakodtam s ahelyett hogy ettem volna, a számítógép elé ültem írni. Bemásoltam a gépbe a füzet tartalmát. Ahogy dél felé járt az idő, kezdtem rádöbbeni micsoda ostobaságot írtam. Hiszen ezen meglátszik, hogy egy álmot rögzítettem. Anyámnak megmutattam s azt mondta, ne adjam ki a kezemből. Vagy csak át kellett volna írni az egészet. Mert nem volt maga a történet rossz. Aztán délutáni sétámra indultam. Egy idősödő bácsi közelített felém, mikor éppen leültem egy padra.

– Jó napot! – mondta a padnál megállva

–  Jó napot! – mondtam én is

–  Nem tudnál adni egy ezrest?

Hirtelen meglepődtem. Habár éppen volt annyi pénz nálam, de ennyit nem akartam adni. Túl sok az a pénz.

– Minek az magának?

A bácsi erre nem válaszolt s lesújtotta a fejét. Majd erélyesen kihúzta magát, sóhajtott s azt mondta:

– A gyerekeim éheznek!

Így már rögtön segíteni akartam rajta. Ezt nem gondoltam volna. Csak némán hallgatott.

– És hány gyereke van? – kérdeztem

– Három. – felelte ridegen

Nem akartam azt is megkérdezni, hogy  hány évesek, de már válaszolt is:

– Általánosba jár mindhárom! Két fiú és egy lány.

Adtam hát neki egy ezrest.

– Köszönöm! – mondta reménységgel a hangjában

– Vegyen rajta azt, ami csak  kell magának és a gyerekeinek!

Csendben ültünk s az álmommal kapcsolatban eszembe jutott s megkérdeztem:

– Csak nem író volt maga valamikor, hajdanán?

A bácsi nevetett. Erre teljesen meglepődtem. Talán mégis? Aztán így felelt:

– Az apám volt az!

– Tényleg? – kérdeztem kíváncsian

–  Igen, de már tíz éve nem él!

– Sajnálom! – mondtam őszintén

Azt nyomban észrevettem arcán és a szemein, hogy nem akar az apjáról beszélni. Nem is teketóriázott sokat, – felkelt s elköszönt – egy bús, de őszinte hálával a tekintetében. Mikor hazaértem, egy kis szomorúság vett erőt rajtam.

– Jól érezted magad?

– Igen – válaszoltam letörten.

–  Miért vagy ilyen szomorú?

– Csak találkoztam egy idős emberrel.

–  Na és?

–  Adtam neki egy ezrest, mert azt mondta a gyerekei éheznek.

Anyám hallgatott, én meg tovább mondtam:

-Tudod mi az érdekes ebben az egészben?

– Milyen egészben?

–  Azt mondta, hogy író az apja.

Anyám nevetett.

– A te történetedben te voltál az író.

Majd gondolkodott s azt is hozzáfűzte:

– Úgy lett volna logikus, ha ő az író!

– Én is azt hittem, de nem.

Elcsendesedtem.

– Mi bajod van?

–  Csak az jutott eszembe, hogy az apám hitte írónak magát. Vagy legalábbis ő szeretett volna az lenni.

–  Igen – komolyodott el anyám – s te lettél az!

–  Úgy van, de ennek a kis sétának valami istenszerű jelentése van.

–  Ezt hogy érted?

–  Hogy értem? Talán mégis köze van az álmomhoz. Persze csak ha jobban belegondolok.

Anyám kezdte érteni, mire is gondolok. Én meg a szobámba mentem s valami nagyon jót akartam írni végre…

A demokrácia művészete

A művészetnek mindig is volt politikai, reprezentációs funkciója. Korábban az uralkodó vallásos hagyományokat és a autoritással rendelkező szabályrendszereket szemléltette. Ma az egyetemes demokrácia korszakában élünk – a modern művészet is univerzalistává és demokratikussá vált. A demokráciát a közakarat, a volonté générale kifejezéseként szokás értelmezni. A demokrácia politikai intézményeinek ezt a közakaratot kell hűen képviselniük – korunkban csak ebben az esetben minősülnek ideológiai szempontból legitimnek. De mi is ez a közakarat? Hogyan alakul ez ki az egyes életformák, a különböző nyelvek, a kulturális áthagyományozódás pluralitásában?

 

Nyilvánvaló, hogy a valóságban működő politikai intézmények nem képesek ezt a szerteágazó sokféleséget reprezentálni, és ezért állandóan legitimációs deficittel küszködnek. Ezt a veszteséges állapotot a modern társadalmakban a kultúra, különösen a művészet kompenzálja. A művészetre az a politikai szerep- és feladatkör hárul, hogy mindazt reprezentálja, ami politikailag már nem, még nem vagy talán soha nem képviselhető.

 

A művészi reprezentáció tehát a politikai reprezentációval kölcsönviszonyban állva működik. Annak a művészi reprezentációját, ami politikai szempontból már érvényesült, általában tautologikusnak, kevéssé érdekesnek, fölöslegesnek érezzük. A modern ideológia szerint a művészet alternatív kell, hogy legyen, vagyis csak ott kell esztétikai reprezentációt biztosítania, ahol hiányzik a politikai reprezentáció.

 

A nyugati központok múzeumai egybegyűjtik mindazt, amit a nyugati országok parlamentjeiben senki nem képvisel, így a modern múzeumi kollekciók kiegészítik a demokratikus hatalmi intézmények reprezentációs küldetését. Minden életfelfogás, terv és kísérlet, ami a politikai valóságban a rövidebbet húzza, itt megtalálja a helyét – és ráadásként kapja hozzá a hivatalos szervek áldását: a leghevesebb demokráciaellenes törekvések, az abszolút rend keresése, a politikailag vagy szexuálisan determinált erőszak kirobbanásai is, valamint minden nosztalgia és az összes utópia, amelyek nem tudják, hogy idejük lejárt-e már, vagy csak ezután van elkövetkezőben.

 

democracy_by_metide-d34zohw

 

Funkciójuknak megfelelően a nagy múzeumi gyűjteményeket és a nagy kiállításokat (mint a documenta, a Biennale, a Bilderstreit vagy a Metropolis) ugyanazon alapelvek szerint állítják össze, mint bármelyik demokratikus parlamentet. A művészi reprezentáció a követelményeknek megfelelően a különböző régiók, illetve az eltérő politikai és művészetpolitikai pártok igazságos és jogszerű képviseletét követi. Egy német expresszionista nem hiányozhat, és ugyanilyen nélkülözhetetlen a pop-art egyik amerikai utóda is – ezzel ügyesen el van intézve két egymással vetélkedő művészetfelfogás képviselete, ugyanakkor két művészeti szempontból fontos ország reprezentációja is. Egy német pop-art-művész vagy egy amerikai expresszionista már jóval nehezebb helyzetben lenne, mivel nem illeszthető olyan egyszerűen ebbe a sémába. Összességében azonban mindent nagyon alaposan mérlegelve, kiegyensúlyozott korrektséggel csinálnak, és egy olyan kiállításon, amelynek anyagát gondosan és jól válogatták, egy dühödt politikai állásfoglalás éppen olyan lelkes fogadtatásra számíthat (in lesz), mint egy erotikus provokáció. Bizonyos azonban, hogy az a műalkotás indul a legjobb esélyekkel, amelyben mindkét alaptétel fellelhető, és amely ugyanakkor innovatív módon dolgozik az új médiumokkal, mert egy ilyen munka lehetővé teszi a kiállítás kurátorainak, hogy több legyet is üssenek egy csapásra.

 

Ám különösen az utóbbi időben az a benyomás alakul ki, hogy a modern művészet forma- és témarepertoárja kimerült, ezért a figyelem áthelyeződik a művész személyiségére. Ma egy kiállítás kritikájában a téma elsősorban a résztvevők életrajzi vonatkozású identitása, nem pedig művészi hitvallásuk, (ön)meghatározásuk. Eziránt érdeklődnek, a kritikában pedig megjegyzik, hogy ezen vagy azon a kiállításon túl alacsony a kelet-európai művészek, a Harmadik Világból származó alkotók vagy a nők képviselete. A résztvevő művészek saját biografikus identitásukat ready-made-ként tudatosan és egy stratégia részeként alkalmazzák, amivel a közönség elvárásait teljesítik, vagy éppen csalódást okoznak a szemlélőknek. Minden egyes művész alkotásaitól azt is megkövetelik ugyanis, hogy új dolgokat, élményeket vagy eljárásokat jelenítsen meg, amelyek idegen, egzotikus életformákból származnak, és ebben az esetben egy ilyen reprezentáció mindenképpen kritikus, jobban mondva dekonstruáló kell, hogy legyen.

 

 Ismert megállapítás, hogy az avantgárd transzgressziót, a tabuk megsértését, a lázadást az intézmények kisajátítják. Sokkal inkább érvényes azonban, hogy az intézmények ezeket az áttöréseket kezdettől fogva támogatják, sőt kezdeményezik, mivel a demokratikus, univerzalista képviseleti rendszer megkívánja, hogy az égvilágon mindent reprezentáljanak, amit csak lehetséges. Az avantgárd logikája kezdettől fogva intézményes logika. Benne tükröződik a politikai és művészi reprezentáció közötti határ elmosódása, és ez a választóvonal idővel állandóan változik. A politikai életformák, amelyek már meghaladottnak tűnnek, és a valóságban soha nem fogadnák el őket, művészeti magatartásként toleranciában, sőt dicséretben részesülnek. Néha pedig egyes művészi alapállások idő teltével politikai magatartásformákká válnak: a parlament és a művészet között állandó csere megy végbe, amely meghatározza az egyes művészi és politikai stratégiákat. A feszültségek a művészetkontextusban reprezentációra lelt magatartásformák hordozói, valamint az ezen alapállásokat megjeleníteni akaró művészi elit között szintén erősen emlékeztetnek azokra a feszültségekre, amelyek a bázis és az ezt parlamentben képviselni akaró politikai elit között fennállnak. Mindkét esetben állandóan arról panaszolkodnak és vádaskodnak, hogy az illető elit a létező intézmények javára árulást követ el – azonban ezt a vádat magát a művészetben és a politikában egyaránt csak ezeknek az intézményeknek az univerzális reprezentációra támasztott igényéből lehet levezetni, megalapozni és megfogalmazni.

 

Az a tény, hogy a művészet és a politika között húzódó határ nem rögzített, és ezt mindkét irányban folyton átlépik, gyakran arra a feltételezésre csábít, hogy ez a határ teljesen kiküszöbölhető, elhárítható, dekonstruálható. Ennek a határnak ténylegesen nincsen semmilyen metafizikai, természetes vagy logikai-fogalmi biztosítéka: minden kikiáltható művészetnek, ahogy politikának is. Ez a belátás vezetett a század eleji történeti avantgárd esetében annak a tervnek a megszületéséhez, hogy az egész világot esztétikai-művészi úton reprezentálják. A történeti avantgárd hagyományos mítosza szerint ez az irányzat szakított az intézményekkel, a múzeumokkal, a tradíciókkal és a konvenciókkal, hogy az általuk elrejtett igaz élet felé fordulhasson, és csak ez a belső élet vezethesse és határozhassa meg. Ebből az igényből, hogy az egyedül igaz és élő művészet legyen, vezette le a történeti avantgárd társadalmi hatalomkövetelését, amely többször is és különféle körülmények között tette azt századunk totalitárius rendszereinek szövetségesévé és /vagy vetélytársává.

 

 Azt mondhatnánk, hogy a klasszikus avantgárd volt az első művészeti mozgalom a történelemben, amely komolyan vette Platón képzőművészetet érintő kritikáját, mely szerint ez pusztán a külső valóság ábrázolása. Az avantgárd művészei el akartak fordulni a külső valóságtól, és arra törekedtek, hogy ennek belső, élő, rejtett, hiteles lényegét megragadják, ahogyan ezt Platón is szorgalmazta a maga idejében. Ezzel azonban az avantgárd a platóni metafizika abszolút igazságigényét és utópikus terveit is örökölte, bár maga Platón ismeretes módon nem hitt abban, hogy a művészek ilyesmire képesek lennének, és ezért azt javasolta, hogy száműzzék őket a jövő ideális, utópikus államából. A művészek, akik ezt a platóni projektet saját eszközeikkel hitték megvalósíthatónak, a kiűzetés helyett azt akarták, hogy a jövő teljhatalmú és feltétlen törvényhozói legyenek – olyan megtisztelő feladat ez, amelyet korábban a filozófusok számára tartottak fenn. Az avantgárd nagy utópiája tehát egyáltalán nem olyan új: épp ellenkezőleg, az európai emberiség legrégebbi utópikus projektjét sajátította ki, melynek célja, hogy az életet egy belső, rejtett valóság metafizikai alapjára helyezve építse fel.

 

Az élet lényege a történeti avantgárd számára azonban már nem filozofikus szemlélődés és belefeledkezés, hanem szakadatlan, folytonos mozgás: a régi pusztítása és az új teremtése. És ebben az avantgárd művészi utópia lényegesen különbözik a régi, platóni, filozófiai utópiától. A történeti avantgárd platonizmus – de Nietzsche és Freud utáni változatban. A szüntelen mozgás utópiája semmiképpen sem pusztán a régi, megdermedt, kontemplatív utópiafogalom felszabadító meghaladása. A platóni filozófus maga is alá volt vetve azoknak a törvényeknek, amelyeket felfedezett, és amelyeket a társadalom számára előírt, és így a közösség többi tagjával egyenjogú és egyenrangú volt. Egy avantgárd művész esetében ez másként működik: állandóan romboló-kreatív mozgásban van, vagyis folyton megszegi a saját törvényeit, mégpedig mások számára teljesen váratlan módon. A váratlanság terrorja újkori jelenség, amely a platóni utópia terrorját még lényegre hatóbban lépi át. És most nem véletlenül beszélek terrorról. A gondolat, hogy a régi, elhalt kulturális hagyományokat, az őket megtestesítő és túlélő társadalmi rétegeket ki kell küszöbölni annak érdekében, hogy a dolgok igaz, élő magvához verekedjük át magunkat, századunk politikai terrorjának elméleti kiindulópontját is képezte.

 

Már rámutattam arra, hogy az avantgárd dinamika alapjában véve intézményes. A művészi avantgárd a tizenkilencedik század végén alakult ki, amikor a múzeum intézménye és a történeti tudat már szilárdan rögzült az európai kultúrában. Az avantgárd műalkotások csak akkor tűnnek tabuk megsértésének, ha a hagyományos európai művészet nagyon szorosan definiált fogalmával vetjük össze őket. A tizenkilencedik század folyamán azonban a világszerte terjeszkedő Európában sok más kultúrát ismertek meg, és helyeztek muzeális kontextusba. A gyarmatosító terjeszkedés politikája és az európai múzeum ezzel párhuzamosan zajló terjeszkedése oda vezetett, hogy egyre több, különböző időszakokból és országokból származó műalkotás és sokféle stílus került be a múzeumokba. Itt mindig a történeti hitelesség kritériuma érvényesült: kiváltképpen olyan tárgyakat muzealizáltak, amelyek a történeti összehasonlításban eredetinek, tehát a múzeumi gyűjtemény számára újnak bizonyultak.

 

Ha a hagyomány értelmezésének kiindulópontja ez az intézményes, muzeális gyakorlat, nem pedig pusztán a közönség ízlése, akkor a huszadik századi avantgárd az így értett hagyomány egyenes folytatásának mutatkozik. Az avantgárd számára mind a modern európai jelen, mind a jövő kezdettől fogva halott történeti stílusok, amelyek csak halott, muzeális tértben elfoglalt helyük által határozhatóak meg, és eszerint állíthatják saját történeti eredetiségüket. Az avantgárd múzeumfüggősége tehát nem abban áll, hogy egy avantgárd művésznek még mindig nehezére esik elválni a művészi hagyománytól, és szakítani a hagyományos értékekkel. Ennek pontosan az ellenkezője igaz: a muzeális tradíció maga írja elő a hagyománytól való elválás és a szabályok megszegésének eredeti vágyát. Egy művész, aki környezetének vagy képzeletének kevésbé konvencionális elemeit esztétizálja, nem szakít a modern muzeális gyakorlattal, hanem ennek fő stratégiáját vezeti tovább, vagyis a múzeum további terjeszkedését segíti, tovább műveli a dolgok muzealizálását a történeti összehasonlításban. Az avantgárd tehát mély belső ellentmondásban leledzik: állít egy igazságot, amit úgy értelmez, mint az ismeretlen élet láthatóvá tételét túl minden intézményen és konvención, de ezt az intézményen kívüli életet csak mint az intézményeken belüli új művészi jelet képes elhelyezni.

 

Az avantgárd lázadások kezdettől fogva intézményes hódítások és visszaszerzések. Az avantgárd művész úgy cselekszik, mint egy kalandor a gyarmatosítás korszakában: rebellis, zendülő, akit akár fel is köthetnek, de végső soron a koronát szolgálja.

 

Ez a belső ellentmondás az avantgárd önértelmezésében meghatározta azt az ellentmondásos viszonyt is, amely századunk utópikus politikai mozgalmaihoz fűzte. Egyfelől az avantgárd lételképzelések sokkal radikálisabbak, sokkal totálisabbak és sokkal engesztelhetetlenebbek voltak mindannál, amire a kortárs politikai mozgalmak törekedtek, és amit megvalósítottak, mivel az avantgárd projekt sokkal következetesebb szakítást tételezett a hagyományos létmódokkal. Másfelől az avantgárd belsőleg függő marad a demokratikus, univerzalista reprezentatív intézményektől, és soha nem tudja igazán megkérdőjelezni őket. Ezeknek az intézményeknek az összeomlása – amit az avantgárd maga olyan erőteljesen követelt és kívánt – például a sztálinista Oroszországban vagy a korabeli Németországban fölöslegessé tette az avantgárdot. Ott, ahol az intézmények ténylegesen változnak és megújulnak, már nincs szükség művészi avantgárdra: a kulturális örökség minden hagyományos intézményhez való kötöttségen túl szabadon és új módon funkcionálissá tehető.

 

Az avantgárd radikális utópiára, a társadalmi élet teljes megújítására vágyik, de ugyanakkor félti azokat az intézményeket, amelyek nélkül nem elgondolható. Ebből az alaphelyzetből jött létre az idők során rengeteg félreértés, sok végeérhetetlen és kusza vita, amelyekben mindenki mindenkit támadott, egyszerre jobbról és balról is. Nekünk azonban először is az a feladatunk, hogy megpróbáljuk egészében jellemezni ezt a konstellációt, amely ilyen különös szemléletmódot eredményez, és esetleg csak azután kereshetjük saját pozíciónkat ebben a helyzetben.

 

Már nem érvényesek ugyan a múlt hódítási stratégiái, vagyis senki nem követeli, hogy teljes mértékben alávessék a politikát a művészetnek vagy a művészetet a politikának, de a művészet és politika közötti határt mégis a mai napig fel akarják bontani, vagy dekonstruálni szeretnék. Megpróbálják például kimutatni, hogy a reprezentáció bármely stratégiája egyszerre politikai és esztétikai, vagyis a határnak sem hagyományos, éles rögzítése, sem pedig avantgárd megszüntetése nem lehetséges, mivel a határ maga csupán ideológiai. A továbbiakban megállapítják, hogy ezt a határt ténylegesen folyton átlépik, és ezeket az áthágásokat a nyelv működésének, a végtelen jelrendszernek vagy a vágy dinamikájának tulajdonítják, amelyekkel a különböző posztmodern, posztstrukturalista elméletek foglalkoznak. A határt tehát már nem őrzik metafizikai-katonai eszközökkel, és nem is mozdítják el erőszakkal, hanem csak jóindulatúan figyelik – a békességes ember- és árucsere jegyében. Ez a felügyelő pozíció azonban még mindig kritikusnak mutatkozik: mintha az intézményeknek érdekük fűződne a határ megállapításához, rögzítéséhez és lezárásához, és csak a posztstrukturalisták elenyésző kisebbsége verbuválna és harcolna a megnyitásáért.

 

Ezzel szemben nyilvánvaló, hogy minden intézmény terjeszkedni akar, és szívesen feszegeti saját határait. A fogalmi határok ingatagságának oka tehát nem a tudattalanban, a nyelvben vagy a szövegszerűségben keresendő, minthogy ez a változékonyság kezdettől fogva nagyon is akaratlagos és intézményes módon eleve el van rendelve, előre van programozva. Egy intézmény kritikusa csupán az illető intézmény terjeszkedésének ügynökeként tevékenykedik. Ezt a megállapítást azonban nem úgy kell értelmezni, hogy a kritika, az avantgárd, a határátlépés lehetetlen. Ténylegesen lehetetlen a lét értelmét, a világ lényegét, és egyáltalán az egészet művészileg vagy politikailag reprezentálni. Ugyanígy lehetetlen áttekinteni a jelek véghetetlen játékát, a végtelen szövegszerűséget, a vágy és a differencia szüntelen munkáját.

 

Az viszont nagyon is lehetséges, hogy adott társadalmi csoportok bizonyos érdekeinek, vágyainak – amelyek korábban sem a művészetben, sem a politikában nem érezhették képviselve magukat – olyan művészi vagy politikai kifejezésmódokat keressünk, amelyekkel azonosulni tudnak. Ebből a lehetőségből adódik egy személyes kaland esélye, amely kitágíthatja a művészet és a politika határait. A művészet és a politika ugyanis egyaránt a személyes becsvágyból és az egyéni siker akarásából élnek. Egy művész, ahogy egy politikus is, akkor lesz sikeres, ha tetszik – ha önmagát olyan fétissé változtatja, amely képes a szétszórt tömeg kéjelgő energiáit önmagára vonatkoztatni és magában egybegyűjteni. Így ezt az energiát elnyeri az intézmények munkája számára.

 

A művészet és a politika közötti határt így kizárólag az határozza meg, hogy ez a libidós energia milyen mértékben hajlandó valós, illetve szublimált intézményekbe áramlani. A különbségtétel tehát nem elméleti, hanem gyakorlati és stratégiai, és mint ilyen, nem szüntethető meg elméleti szinten, és nem is dekonstruálható. Megokolhatatlan, megalapozatlan, ugyanakkor vitathatatlan. Minthogy megalapozatlan, áteresztő jellegű. Ez a határ átjárható, mindkét irányba át lehet rajta kelni, át- és visszavándorolni. Rajta keresztül különböző tárgyakkal, pozíciókkal, művekkel és magatartásformákkal folytatott kereskedelem űzhető, amelyek így hol politikai, hol esztétikai jelentőséget nyernek. Hogy ez a kereskedelem hogyan is gyakorolható, azt századunk művészete többször is bemutatta.

 

Ezek a határátlépések és átjárások, átvándorlások semmi esetre sem jelentik, hogy ezzel a határ eltűnik, épp ellenkezőleg: bár általuk a határ mindig újra definiálódik, ugyanakkor újra rögzül is. Csak a határ további fennállása teszi lehetővé, sőt stratégiailag szükségessé további áthágásait, megsértéseit. De a határsértések is azért vannak, hogy a határt újra konstituálják, tematizálják, láthatóvá és átélhetővé tegyék. Különböző művészek és politikusok újra és újra kihasználják a lehetőséget, amit ez a csábító helyzet kínál fel nekik, hogy személyes stratégiáikat ehhez a határhoz való viszonyulásukban fejlesszék és bontakoztassák ki, és ezzel nevüknek történelmi jelentőséget kölcsönözzenek, ami csak a kalandorokat és határátlépőket illeti meg – és igazán, miért is ne tennék?

 

András Orsolya fordítása

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info