Herta Müller: Ha valami a levegőben lóg, az nem sok jót jelenthet

 

Ha valami a levegőben lóg, az nem sok jót jelenthet. Amikor ezt a fordulatot használjuk, teret nyer a félelem, veszély közeleg. A saját érzéseinkről beszélünk, amikor azt mondjuk: valami a levegőben lóg. Ami a koponyánkban keringett és feszült, egyszerre odakint van, mérhetetlenül megnő, mindenhová szétterjed és beszivárog, és nincs már hová lennünk előle, egyetlen hely sincs, ahol ne találnánk magunkat szembe vele. A saját sejtéseink, gyanakvásaink azok, amikre ezt a kifejezést, a levegő képét használjuk. Az ember ilyenkor saját magáról beszél, anélkül, hogy önmagát említenie kellene.

 

A levegőben ugyanis semmi nem lóghat, legfennebb maga a levegő. És amikor megmozdul, szél lesz belőle. Megemelkedik, és beleköltözik abba a vidékbe, ami éppen az útjába kerül, kitölti a saját környezetét. És csak a dolgok mozgásából látni, hogy a szél birtokába vette a környéket. Magát a szelet nem látjuk, csak az általa megérintett tárgyak lebbenését, verdesését. Ezek a tárgyak némán vagy jajveszékelve megtelnek széllel, szelesek lesznek. A nyughatatlan, megbízhatatlan, kapkodó-csapkodó vagy alattomosan lebegő emberről szintén azt mondjuk: széllelbélelt. Itt bezárul egy kör: ha valami a levegőben lóg, annak az emberből kiinduló veszélyhez van köze.

 

Számomra soha nem volt mindegy, és most sem az, hogy valaki egyszerűen az égről beszél, aztán hozzáteszi a többes számot, és, immár a poétika tartományában, „egeket” mond – vagy a félelemről beszél, amit valakiben más emberek keltenek, mások teremtenek meg. Azt hiszem, a félelmet is többes számba kellene tenni, és félelmekről beszélni. Mert az a félelem, ami a nap nap után megtapasztalt elnyomásból táplálkozik, és amit állandóan új, frissen kitalált – átlátható vagy rejtett – módszerek tartanak fenn, lefoglalja a nap minden óráját, rátelepszik a hónapok heteire, kitölti az évek idejét. Megszállja az óra ketyegését, birtokba veszi az utcák nappali lármáját és éjszakai csendjét. A félelmet talán érdemes volna két egészen különböző fajtára osztani: az egyik a rövid, váratlan félelem, ami nyomtalanul elillan, amint az oka megszűnik. A másik a hosszú félelem, amit azáltal ismerünk meg, hogy át- meg átjár, átsző gyökereivel, és amiben csak a naponta változó és szüntelenül megújuló eszközök meglepőek, amikkel előidézik. A politikai üldöztetés esetében a hosszú félelem van jelen, olyannyira, hogy már lassan az emberhez magához tartozóvá válik, belopakodik minden szempillantásba, szemérmetlenül elnyúlva végigkísér mindent, amit csak el lehet gondolni. Ez a hosszú félelem, az alapfélelem különböző félelmekből tevődik össze, amikben egyvalami közös, mégpedig a forrás, ami kitermeli őket: az örökké egyforma széllelbélelt alakok, akik kézműves türelemmel kidolgozott terveikkel azon munkálkodnak, hogy a hosszú félelem nehogy kilyukadjon valahol, és hogy nagyobbá váljon, mint az ember maga. Hogy az ember hozzá tartozzon, ne legyen többé valaki, aki fél, akinek félelme van, hanem olyan valakivé váljon, akit magához vett és magába zárt a félelem, aki a félelemé.

 

Amikor a félelmet többes számba tesszük, és félelmekről beszélünk, a nyelv nem ragyog fel; számomra ez annak a bizonyítéka, hogy a nyelv nem engedi, hogy bármit elkövessenek vele. Ellentétben az „egekkel”, a „félelmek” távolról sem poétikus kifejezés. Tompa, fülledt, nyomasztó, nem nyit fel semmit; lezárja a látóhatárt, a külső dermesztően hideg lesz, a belsőben pedig nyüzsgés támad: mániákusan felkaparja, felhorzsolja, felőrli magát, és égetően forróvá válik. Ceauşescu Romániájából ismerem a saját félelmeimet és a mások félelmeit. Ezeket számomra „széllelbélelt” emberek készítették elő, mégpedig a szó legszorosabb értelmében (vagyis papíron megtervezték, megbízásokként megfogalmazták, a külön e célból alkalmazásban álló állami személyzet pedig tényekké változtatta). Lehet, hogy a hosszú félelem olyan, mint a levegő: láthatatlanul kitágul, és mindenhová beszűrődik. „Félelemrágóvá” lettem – nem emlékszem, hol olvastam ezt a találó szót még évekkel ezelőtt. A széllelbéleltek ennek megfelelően „félelemcsinálók” voltak. Rendesen dolgoztak, és ezért rendesen megfizették őket.

 

Tudom, hogy a széllelbéleltek közül ma sokan tisztes, derék polgároknak adják ki magukat, és ártatlanságukban tetszelegnek. Tiszta szerencse ez nekem – de nekik maguknak is, mert nem saját belátásból váltak civilekké, hanem egyszerűen civilebb idők jöttek, noha ők ezt mindenáron megpróbálták megakadályozni. Most tehát civilebb megbízatásokat kapnak. A félelemcsinálók azonban a maguk számára mindig is szétszóródó, szétterjedő természetűek voltak, és csak olyan cél érdekében hajlandóak összeszedni magukat és összegyűlni, amire kötelességük szorítja őket. Ha éppen humánusabb célról van szó, nekik attól nem lesz több skrupulusuk, viszont kevésbé veszélyesek: titkosszolgálati ügynökök, rendőrök, katonák, börtönőrök, ügyvédek, orvosok, újságírók, iskolai és egyetemi tanárok, papok, mérnökök, postai alkalmazottak. Folytathatnám a felsorolást, amíg el nem érnék a háziasszonyokig és a nyugdíjasokig, de még így is benne maradnék a keretben, vagyis végighaladhatnék a széllelbéleltek rangsorán, akiknek a munkaköre felöleli a lehallgató-készülékek beszerelését, a szcenírozott közlekedési balesetek megrendezését, a szoros barátságok hamisítását – és mindezzel mások félelmén dolgoztak. Ők ma Romániában, ahogyan Kelet-Európa összes többi langyosított diktatúrájában is, arra várnak, hogy végre beengedjék őket a „kapitalizmus mocsarába” – ahogyan Nyugat-Európát a diktatúra bukásáig utálkozva és irigyen nevezték. Európa, ami most számukra jutalmul van kitűzve, valamikor belső összeomlást és hatalmuk elveszítését jelentette. De összeszedték magukat, és elhatározták: mindent megtesznek, amit csak megkövetel tőlük az „Európa” nevű megbízatás. Megint működésbe léptek, mint a vonatok, amiket más sínre állítanak. Elérkezettnek látják az időt, hogy végre saját otthonukban és saját országukban olyan jól élhessenek, mint évtizedekkel ezelőtt ellenségeik „a kapitalizmus mocsarában”. És mint államuk ellenségei, akiket bebörtönöztek, vagy tönkrement idegekkel kiutálták, kiűzték őket az országból.

 

A félelemcsinálók és én mára egészen egyenlővé lettünk; ezt közülük legtöbben – rám vonatkoztatva – kudarcként élik meg. És ennek a csúfos vereségnek az anyagi kárpótlását látják abban, hogy beszabadultak Európába. Szétszaggatja őket ez az ellentmondás, de én is szinte megszakadok: nekem egyrészt eléggé gyanús, hogy hirtelen maguk is kívánják és igénybe veszik azt, amit évtizedeken át kriminalizáltak és drasztikusan tiltottak fenyegetések egész lajstromával, házkutatásokkal, kínvallatásokkal, azzal, hogy az embereket elmegyógyintézetbe zárták vagy menekülés közben lelőtték, a soha véget nem érő letartóztatásokkal, gyilkosságokkal. És nagyon dühös vagyok, mert a barátaimat addig zsarolták, míg örökre eltávolodtunk egymástól, vagy egyenesen a sírba kergették őket, belőlem pedig szabadon lelőhető vadat csináltak, és aztán kiűztek az országból. Még ma is azt kérdezem, hogyhogy soha nem rettentek meg saját maguktól, hiszen nagyon jól tudták: emberek ezreit teszik tönkre, akiknek az ország ugyanolyan otthonuk, mint nekik. És milyen jogon, hogy voltak képesek más ezreket száműzetésbe kényszeríteni, mikor világos volt, hogy a föld a lábuk alatt ugyanúgy az övék is, hozzájuk is tartozik. És biztosak lehettek benne, hogy a kirekesztettektől mindörökre megszabadulnak, mert senki nem térhet vissza a száműzetésből úgy, ahogy elment. Másrészt viszont megnyugtat a félelemcsinálók vágya, hogy bűneikkel beszennyezett otthonukban úgy akarnak élni, mint azok, akiket tegnap még ellenségeiknek tartottak. Mert az, amire most törekszenek, egyszer és mindenkorra megtiltja nekik, hogy az én félelmemen dolgozzanak. Amikor kivándorlásomkor felültem egy éjszakai vonatra, már a vasúti kocsi lépcsőjén álltam, és egy rendőr azt mondta nekem: „Úgyis elkapunk, akárhová mész.” Németországba érkezésem után még három évig éltem halálos fenyegetések között, amik névtelen levelekben és telefonhívásokban értek el hozzám. Indákként kúszó hurkaik utánam utaztak, semmit nem lehetett ellenük tenni. A szkeptikusság még most is megvan bennem, csak a félelmet veszítettem el. Azzal, miután a száműzetésbe utánam csúszkáltak a kötelek és a hálók, már nem számoltam. A félelem elvesztése számomra hatalmas nyereség, a legnagyobb, mióta az eszemet tudom.

 

Mióta az eszemet tudom, a szülői házban ott függött egy átjárószoba falán egy rettenetes kulcs. Feketére lakkozott fából készült, a szegélyét megaranyozták. Amikor járni tanultam, a lábujjaimtól a torkomig ért – és égi kulcs volt a neve. Nem annyira a formája, mint inkább anyagának csillogása miatt kulcsformába öntött koporsóra vagy oltárra emlékeztetett. Amikor az ember elhaladt az égi kulcs mellett, az meglapulva leselkedett. Láttam az aranyszegélyű fekete lakkot magam mögött hunyorogni, és azt fontolgatni, hogy rögtön megragadjon és az égbe küldjön-e, vagy még várjon vele. Az égben volt az összes halott: akik hiányoztak, és akik a háborúban elestek, és akiket az Úristen meghalásra kirostált, és akik saját magukat rostálták ki, mikor öngyilkosok lettek. A faluban mindenki ismert mindenkit. A kikerülhetetlen, inkább túlságosan szűkös négyzetméterekre, semmint vonzalomra és ragaszkodásra épülő intimitás miatt az elhalálozások okainak vajmi kevés közük volt a betegségekhez, amiket az orvos megállapíthatott. A halált előidéző események alá voltak vetve a jó és a rossz, az erény és a szégyen szabályszerű működésének. Erre rárakódott egy réteg babonaság, és egész bozót nőtt ki az „érvekből”, amik mind azt bizonyították, hogy az elhunyt megérdemelte a halálát. Kiderült, hogy a halott az Úristent olyan mértékben provokálta, hogy neki végül is szükségszerűen cselekednie kellett, és átbillentette őt az életből a halálba. A katolikus Atyaúristen képes volt az összes hibát betegségekké változtatni. Ő volt a koronatanú – és ugyanolyan falusi ember, mint mindazok, akik hozzá fohászkodtak. A porfészek mennyországában lakott, onnan osztogatta az életmintázatokat. Olyan volt, mint a falu rangidős gazdája, aki a többi lakosnak is kölcsönzött tekintélyéből, hogy ők nyugodt lelkiismerettel jutalmazzanak és büntessenek. A hazugságért, a lopásért, az irigységért és a házasságtörésért ez a falusi Isten veseköveket, asztmát, lágyéksérvet, zöld hályogot, gutaütést és rákos daganatokat osztogatott.

 

Mivel a mi átjárószobánkban ott lógott az egek kulcsa, a figyelmetlenség nemcsak mások jelenlétében volt végtelenül kockázatos, hanem otthon, egészen egyedül is. „Ne nézz olyan sokat a tükörbe”, mondta nagyanyám, „ne légy hiú, ott van az égi kulcs a falra akasztva.” Biztos, hogy igaza volt, mert a házban az összes tükör megtelt foltokkal, máris diónyi felhők úszkáltak bennük. Az ég eljött a tükörbe, hogy felfalja az arcomat, amikor magamat nézem. És én beengedtem a hajamba, hagytam, hogy végigjárja a homlokomat, az orromat, a nyakamat. De mindig óvakodtam, nehogy a szememet és a számat is meghorzsolja. Amit édesanyám mondott, még fondorlatosabb volt: „Nem úgy mostad fel a padlót, ahogy mondtam: először vizesre, aztán nedvesre, aztán szárazra kellett volna törölni. Tele van nyomokkal, csíkokkal, mert csak nedves ronggyal törölted fel, elfuseráltad, hogy hamarabb elkészülj. Azt hiszed, nem látszik? Hát te nem gondolsz az égi kulcsra?” Nyilván nagyon is sokat gondoltam rá, különösen, mikor nem végeztem el tisztességgel a munkát. De mégis elfuseráltam, mert azt gondoltam: az Úristennek úgysem lehet mindenben kedvére tenni, akárhogyan cselekszünk, soha nem lesz megelégedve – máskülönben nem halnánk meg. És ha úgyis mindig becsúszik valami hanyagság, akkor az ember igazán megterhelheti a saját rovását még néhány további hibával. Az Úristen akkor is rostál, ha alaposabban takarítok. És ha egyszer engem is kirostál, legalább addig időt kell nyernem, ki kell szakítanom a saját időmet a játékra.

 

Meg voltam győződve róla, hogy az égi kulcs tud beszélni. Hogy minden este jelenti a nap hibáit, amint a levegő körös-körül olyan fekete lesz, mint ő maga. Hogy amikor az ég éjfeketén a földre száll, a felnőttekkel sugdolózik, és titkos egyezségeket köt, mert a falu az övék. Minden az övék: az utca porától egészen a faágak csúcsáig, ezt gondoltam. A házak és az állatok, a kutak, az állomás, a kocsma, a táncterem, a templom, a temető. És mindenekelőtt övék a gyerekek. Azt tudni, hogy vannak szüleim, azt jelentette: az övék vagyok, hozzájuk tartozom (talán úgy, ahogy felnőttként később azé a félelemé voltam, ahhoz a félelemhez tartoztam, amim volt). Soha, egyszer sem próbáltam meg az égi kulcsot saját oldalamra állítani. A hosszú évek alatt kétszer tettem meg, hogy a széket a falhoz állítottam, felmásztam rá, és ujjaim végigszaladtak a kulcs hátán. Meg akartam bizonyosodni róla, hogy vajon a fekete lakk alatt tényleg csak fából van-e. Lüktetett a halántékom, az érverésemet és a szívdobogásomat minden porcikámban éreztem, a lábujjam hegyéig. A szobában dörömbölt a csend, a kulcsnak olyan érintése volt, mint a kiskutyák bőrének, akiknek a szívük a hasukban dobog, ha a levegőbe emeljük őket az alomból. Vizsgálódásom megerősítette azt, amitől rettegtem, a kulcs eleven volt.

 

Amikor a városi iskolába kerültem, és már nem volt folyton a nyakamon az átjárószoba, a szüleimet pedig hétvégenként úgy látogattam meg, mintha vendégségbe mennék – ők pedig igyekeztek minél inkább szemmel tartani, mert más levegő illatát vittem haza, és már nem tartoztam egészen feltétlenül hozzájuk –, az égi kulcs olyan volt szememben, mint egy kiakasztott csecsebecse, giccses, elnagyolt kézműves munka a legolcsóbb fajtából. Egészen magától értetődő volt, hogy megkérdezhetem: honnan is van ez az égi kulcs. És éppen ideje is volt, mert kiderült, hogy a származása valami átkozottul lapos, kicsinyes dolog, ami megszégyenített korábbi alávetettségem miatt. Ez az eredet a kulcs merészen szcenírozott különlegességének szétbomlása, összeomlása volt. Az égi kulcs egy bécsi kereskedelmi kamara ajándéka volt nagyapám számára. Ő a második világháború előtt gabonakereskedő volt, Bécsben üzletelt. Hogy miért is kapta, arra már pontosan nem emlékszik, mondta. És amikor megkérdeztem, hogy az égi kulcs miért vált annyira fontossá a házban, ha már úgyis elfelejtette, miért ajándékozták neki, azt felelte: „Amikor kaptam, akkor egyáltalán nem égi kulcs volt, hanem egy gabonaraktár jelképes kulcsa. Égi kulcs azért lett belőle, mert a szomszéd egy kártyaparti közben leitta magát a sárga földig, aztán hazamenőben felnézett a falra, és azt mondta: Nocsak, a mennyek kulcsa.” Eredetileg gabonaraktár-kulcs volt, valószínűleg egy különösen jó termés kitüntetése, mondta nagyapám.

 

Ez a kulcs semmi jót nem jelentett, mert az ég sem volt soha semmi jó. A birtoklói azzal foglalták le és úgy töltötték ki a jelentését, amivel és ahogyan csak akarták. A kulcs minden olcsósága ellenére hajlandóságot mutatott a szerepe iránt. A gabonaraktár-kulcs nem hasonlított semmiféle gabonára, mérete és az aranyszegélyű fekete lakk miatt mintha egyenesen őrült átcsapásokra és túlkapásokra teremtették volna; égi kulcsnak volt a legalkalmasabb, amivé egy részeg ember megcsúszott pillantása tette. Számomra ettől kezdve csak szánalmas volt. Az eredete, úgy tűnt, a lehető legostobább dolog, amit csak el lehet képzelni. Hosszú időnek kellett eltelnie, amíg be tudtam vallani magamnak: bármilyen más történet is ugyanilyen nevetséges lett volna, mert nincs az a darab fa a világon, akármilyen cifrán ki lenne is cicomázva, amit megilletne, hogy a sors hatalmának szerepét játssza. Úgy éreztem, hogy a babonaság és az Atyaúristen jelenléte által ez az egész falu ijesztő egyszerűséggel nyugszik bele két dologba: nemcsak púpos egyetértésben él saját jelentéktelenségével, hanem ráadásul hízelgő cinkossággal adja meg magát a földhözragadtságnak. Valójában arrogáns sorsnak-alávetettség volt ez az állapot, ami az összes lehetséges halálnemet nemcsak eltűrte, hanem egyenesen kikönyörögte, koldult értük.

 

A faluban úgy mondták: „Zajlik az ég.” Hiszen minden nap másként volt ugyanaz. És azt gondoltam, hogy ez a zajlás fel és alá üldözi a halottakat, szüntelen rohanásban tartja őket, mint egy őrmester a frissen besorozott katonákat a gyakorlótéren. Azt hittem, holtában sem szabad senkinek elveszítenie félelmét az égtől, és úgy képzeltem, nem felejthetik el, hogy az életben elkövetett összes ballépésük summája miatt kapták büntetésül a halált. Az égben sem könnyebbülhetnek meg, és nem alakulhat semmi sem jobban, hiszen máskülönben a halál sem volna nagyobb büntetés, mint a makacs mezőkön, izzó forróságban vagy fagyban végzett munka.

 

A városban töltött első években nem foglalkoztatott az ég: túlságosan szétdarabolódott, én magam pedig nagyon örültem, hogy végre megszabadultam egy olyan gyerek képzelgéseitől, akinek egyetlen mesekönyve sem volt, az égi kulcs viszont elég kárpótlást biztosított, kíméletlen pótlékot, mert semmit nem volt képes az irrealitásba száműzni, és nem húzott semmi hasznot a valós és a valótlan közötti különbségből. A mesék, minthogy nem különültek el a papíron, hanem az egész házban szanaszét szóródtak, az életben mindennaposak voltak. A félelem képei végigdübörögtek az egész falun. Később aztán, a városban töltött tizenegy év után, a három úgynevezett „toronyház” közül a középsőbe költöztem. Egy betondoboz ötödik emeletén laktam a város szélén. A szoba ablakaiból a stadion látszott, a konyhaablakból a körzeti kórház, amit leginkább arról volt ismert, hogy az életunt emberek kiugranak az ablakából. A kettő között a mező lassan felkúszott az utolsó aszfaltozott útra. Fölötte az üres ég. A gyárak miatt szürkés-borostyánszínű volt. Az ablak magasabban volt, mint az ég, a síkföldhöz szokott szemnek ez valami fonákság volt. Úgy néztem az égbe, mint egy tócsába. Mivel a lakás éppen a közepén haladt keresztül, az ég közvetlenül az ablaknak támaszkodott, evés közben beleesett a tányérba. Mindezek valószínűleg eszembe sem jutottak volna, és soha nem látok magam körül ilyen képeket, ha a széllelbélelt szomszédok, az irodai kollégáim, a titkosszolgálati ügynökök nem munkálkodnak olyan buzgón a félelmemen. Ami az ablaknak dőlt és a tányérba hullott, nem az ég volt, hanem az elbizonytalanítás. Az ég hasában nyitottam és csuktam a hűtőszekrényt, a ruhásszekrényt, benne mosakodtam és fésülködtem, benne ettem és aludtam. Úgy éreztem, túl magasan vagyok a levegőben, mert mire hazaértem, gyakran megváltoztak a lakásban a tárgyak. Amikor nem voltam otthon, a titkosszolgálat ellenőrzéseket tartott, és a falon lógó képek az ágyamra kerültek, a székeket máshová állították, a szekrényajtóra ragasztott plakátoknak hiányzott a sarkából, a cigarettacsikkeket a vécébe dobták. A toronyházban úgy éreztem, hogy az égi kulcstól való korábbi félelmem begyakorlása volt annak, ami mostanra elkövetkezett. Csakhogy később soha nem remélhettem, hogy a titkosszolgálat egyszerűen gabonaraktári szolgálat, ami teljhatalmat játszik. És nem is volt fából, nem lógott a falon. Én voltam feszesen odaszögezve.

 

Amikor a „kulcsszó, kulcsjelenet, kulcsélmény” kifejezéseket hallottam, ezek zavaróan találónak mutatkoztak olyan szavakra, jelenetekre és élményekre, amik meghatározóak, és döntő következményekkel járnak. A „kulcsos” szavakban nem volt semmi jelképes: én is tudtam, és ők is tudták, hogy az égi kulcs felfuvalkodottságával bűvészkednek. Kerültem ezeket a kifejezéseket. El voltam képedve, amikor először hallottam a „kulcsos gyerek” szót. Megdöbbentem, és úgy éreztem, tetten értek. Egészen más értelemben ugyan, de én is inkább a kulcsé voltam, mint ő az enyém. A „kulcsos gyerek” szóra szükségem lett volna a faluban, de akkor még nem ismertem.

 

És amikor a „szabad ég alatt” fordulatot hallottam, fejben azonnal ki kellett javítanom: „nyílt ég alatt”. A faluban soha nem beszélt senki szabad égről. Minden munkát kint végeztek, szó sem volt fel- vagy megszabadulásról, mert a munka nehéz volt. A falusi égről gyakorlatias kijelentéseket tettek, megállapításokat, amik az időjárásra vonatkoztak. Ha odahallgatunk ezekre a szavakra, igazán szépek, de nem szándékosan, hanem gyanútlanul szépek: Zajlik az ég. Most fordul az ég. Az ég összehúzza magát. Súlyos lett az ég. Az ég felkavarodik. Szomjas az ég. Azt, hogy „a szabad ég alatt”, csak a városban mondták. De az ég egyetlen napig sem volt szabad, hanem csupán nyitott. Mai napig azt mondom: „nyílt ég alatt”.

 

Egyik kihallgatáson a titkosszolgálati ügynök halkan azt mondta nekem: „Aki tiszta ruhát ölt, nem érkezhet mocskosan az égbe.” Nyár volt, új blúz volt rajtam, és különösen gondosan ki voltam sminkelve – mint mindig, amikor megaláztatásra beparancsoltak. Azt akartam, hogy jól nézzek ki. De most is csak találgatni tudok, hogy miért volt ez számomra annyira fontos. Akkoriban automatikus mozdulatokkal készülődtem, sokat álltam a tükör előtt. Talán bőséges tartalékot akartam felhalmozni a támaszból, a szilárdan-megállásból, ami a vallatásnál olyan hirtelen tűnt el, mint az állomásról az ellopott csomag. De csinosan megjelenni a kihallgatáson olyan volt, mint tromfot adni a tehetetlenségtől való undoromnak. Még büszke is voltam, amikor a vallató ezt mondta. „Aki tiszta ruhát ölt, nem érkezhet mocskosan az égbe.” – ez volt a legszebb halálos fenyegetés, amit valaha megfogalmazott. Mert legalább egyvalamit érvényesülni hagyott belőlem, elismerte, hogy a félelmemen végzett gondos munka ellenére még eléggé ép maradtam ahhoz, hogy a saját megjelenésemen dolgozzak. Egy szempillantás alatt megértettem ennek a mondatnak minden el nem hangzott zugát, az összes rejtett szegletét. Hiszen ismertem megtört embereket, akik valamikor kínosan pedánsak voltak, s akik mostanra nem voltak képesek összeszedni magukat, és akár csak a ruháikat is rendben tartani. És ő, aki tönkretette ezeket az embereket, egészen biztosan számtalan olyat ismert közülük, akiknek semmi erejük sem maradt ilyen külsőségekre, mert már régóta meg voltak fosztva saját maguktól.

 

A kivándorlós vonatállomás a magyar határ közelében volt, egy kicsi határállomás. Úgy húszan lehettünk, egy homályos, eldugott teremben rendőri felügyelet alatt vártuk a vonatot. A várótermet tilos volt elhagyni, a peronra csak a rendőrök parancsára szabadott kilépni. A vasúti kocsi lépcsőjén elhangzott az utolsó fenyegetés: „Úgyis elkapunk, akárhová mész.”, és aztán úgy ültem azon a vonaton, mint egy üres kabát ember nélkül, mintha csak újra lépre mentem volna, és csak újabb trükkje volna ez a félelemcsinálóknak. A vonat zúgott, mintha dúdolt volna, február volt, korai sötétség ereszkedett a késő délutánra, a hópelyhek lopva végigcsúsztatták a síneken fehér fényüket, a vonat igazán egy vonat volt, és mi igazán utaztunk. De nem hittem el egészen az utazásnak, hogy igazán ki is visz engem ebből az országból.

 

De aztán a vonat átért Magyarországra. A sínek mellett téliesen kifakult magyar fű szaladt, magyar hópelyhek szálltak, magyar lámpaoszlopok sora vonult el. És mire kivirradt: osztrák ég, osztrák varjak, osztrák sövények, osztrák nyárfák. Az utazó vidék nem akarta megkaparintani a szabadságot. Minden földhözragadtan románul burjánzott. A vonat távolodott onnan, a táj a távolság ellenére mégis önmagába zárultan maradt, esze ágában sem volt különbséget tenni diktatúra és szabadság között. A határok az embereket a táj, a saját agyuk és józan eszük ellen fordították. De ez alkalommal először volt jó, hogy mégis vannak. Másképpen soha nem juthattam volna egy másik országba ebben a folytatólagos tájban, gondoltam. Hogy valamit használ-e mindez, bizonytalan volt. És ezek az immár osztrák nyárfák átvonultak a szememen, és a koponyámnak ebbe az első szabadságába mégis szeles éneket hegedültek: „Úgyis elkapunk, akárhová mész.”

 

Egy napon – már egy éve Berlinben laktam akkor – beidéztek az állambiztonsági hivatalba. Egy számomra ismeretlen román ember nevét említették, megmutatták a fényképét és a jegyzetfüzetét, amiben benne volt a nevem és a címem. Az volt a gyanújuk, hogy az ember a román titkosszolgálat megbízásából jött Berlinbe, mégpedig gyilkolni. Figyelmeztettek, hogy óvakodjak a gyanús román személyzetet alkalmazó kocsmáktól. Romániában, Temesváron, ahol kivándorlásomig éltem, működik ma egy hatalmas gyümölcslégyár. A tulajdonosa az az ember, akit akkor gyilkossági tervek miatt Berlinben letartóztattak. Az egykori széllelbélelt ma egyike a vállalkozóknak, pontosabban a számtalan vállalkozónak, bankárnak, politikusnak, professzornak, akiknek a diktatúrában elfoglalt pozíciójuk lehetővé tette, hogy tőkéjüket és befolyásukat a piacgazdaságban való indulásukhoz felhasználják. Az akkori félelemcsinálók viszik át Európába az országot.

 

Azt mondják, a temesvári gyümölcslé nagyon ízletes. Soha nem fogom megkóstolni, különben magamba iszok egy olyan félelmet, amit már régen elveszítettem.  

 

 (Müller, Herta: Wenn etwas in der Luft liegt, ist es meist nichts Gutes. In: Uő: Der König verneigt sich und tötet. Frankfurt am Main: Fischer Taschenbuch Verlag, 2010. 227-243.)

Félcédulák maradékainknak XXXI–LXV

 

XXXI

Kutat, ahányat nézett, a mohos

mélyekbe le, mind válaszolt a sápadt,

a csaknem ezüstmerev kép, lobogsz –

és készülőben én: valódi látszat.

 

XXXII

Kutat lobogsz, a száraz kép javít

s a papír sűrű, rostos állagába

mardos a felhők, föld, ég s párahíd

vízszintes és meredek ideája.

 

XXXIII

Ősz lesz. Hiába fűtjük az utcát.

Akiket ostromoltnak itt felejtett

időnk, didergik, nem csak hazudják,

hogy hét bőrükből éjszaka kivesztek –

 

XXXIV

Ez is, az is. Szegély és átmenet.

Magányát védi, vagy terjeszkedő, hogy

megítéled: pára. Tünékenyebb,

mint gondolkodó-sarkot beszövő pók.

 

XXXV

Liliom utca mandulát, diót

a Kertalja s lányka-korát kínálta

a tenyerén ő. Lent a Séd futott.

Szemén úszik egy más szomj Ararátja.

 

 XXXVI

Zuhanás. A repülésbe fonva.

Vagy van-e emelőbb közös titokban

az igen útjánál a tagadottba? –

S csonthéjakon az őszi víz ha koppan?

 

XXXVII

Hamu és víz találkozása. Lesz-e

hullámoknak szavuk az érkezőhöz,

vagy fellobbansz az alkonyt erezve,

morajló tér, s kő nélkül, tűzzel őrölsz –

 

XXXVIII

Az abrosz. Este. Rövid mondatok

rakosgatása. Tányér. Villa. Kés. Tej.

Morzsál, ami eltüntet egy napot.

Szemközt állunk (s nézünk) a ferde fénnyel.

 

XXXIX

A töltés, kicsit esett, süppedős.

Túlnan a hegy ibolyaszín idolja

az éjszakába burkol, tényleg-ősz –

Ásítását az árok visszafojtja.

 

XL

Testvértáborban, Kazincbarcikán,
ott dolgozott apánk is, nem tanárként,
mint mondva volt, hát mért néznél bután? – 
Alig egy év. A kváderlapra ráfért.

 

XLI

Elágazásokból ösvényt csavart.

A népvándorlás járványai ellen

se buktató, se szemhatár, s a part

csak oda visz, hogy ő is útra keljen –

 

XLII

Teremfalak, árbocokkal zsúfolt

kikötő, csetlünk-botlunk, zöldesen kék

árnyékjégcsapok: roppant esőfolt

a ház oldalán, szürkül, naplementék.

 

XLIII

Ebben a villámverdében miért

van folyton sötét, orromig se látok –

a dióhéjnak lelke kélt, s kifért

a csonthéj erezésen jóslat, átok.

 

XLIV

Szemüknek zöld, szájuknak furulyák.

A fába rejtett képzelet zenél még –

„Nyitva látám mennyország kapuját.”

Lábnak magas. Nem úton kell elérjék.

 

XLV

Kigázolások s újra buktatók.

Egy erdő, aztán több nyílás az égre.

A gallyakon csillag tollászkodott,

s rekettye, sás a Hold tojását nézte.

 

 XLVI

Nem lát repülni vagy alszik a légy

kezem fején, gondolkodik, helyettem

felejt, emlékszik, vágyik majd kilép

Múlandósága otthonává lettem.

 

XLVII

Harangvirág a mozdonyfordítót

ébresztené, hogy nyögjön, nyikorogjon.

S vele álmokat, sínre rakhatók,

egy kiürített városhoz hasonlón.

 

XLVIII

Halandósággal összezárva lép

a küszöbön át tékozló mondatunk.

Majd visszatér, akár csapzott veréb,

egy szóra fogyva, mi hiszünk s hallgatunk.

 

XLIX

Ahogy a pohár megtöri a fényt,

vagy mondhatom: elszorított erek

szabadulása, négy sor, és akként,

akár két sugár. Ponttá ölelkezett.

 

L

Köröm alá fut, olyan közeli

a varrótű és hegye zöld szilánknak:

pamutszál s rózsa pírját cipeli.

Az arcon küzdelmes mosoly. Alábbhagy.

 

 LI

A homokóra irdatlan időt

zavar, tör össze. S szertemos a hullám,

aligha sejtve: rétegek, redők

keményednek így, térré szaporulván.

 

LII

Pedig aranylik. Mint kalácsfonat

olyan friss, illatos, hajad tövénél

simítható az érzés. Bontanak

sátrat a fák. S fogom kezed. Ha félnél.

 

LIII

A kapuból még visszaszól. „Pocsék,

idő is, út is…” Élednek a sávok.

A hepehupát, földi álmokét,

s torony tövén kerülgeti az árkot.

 

LIV

Magának, felhőm és tiszta egem

beszélgetése, vissza kell térnie

a forrás lepte kőhöz. Lesz? Legyen,

cserélni egy szót s érintést. Érzi-e?

 

LV

Nyomod, szavad keresném. A bámész

lelkeden kopognék. „Igenelj!” „Tagadj!”

Égi tallér másik oldalán élsz.

Vizek föl nem ébreszthető foglya vagy.

 

 LVI

Piros. Hová búvik a tű elől.

A pléhkrisztus rozsdás, horpadt sebébe

kucorodik, míg hívja másfelől

a hajnal tengert lobbantó beszéde.

 

LVII

Lejtős idő. Múlt ég: bedrótozott –

hova hátrálás? és hova előre?

Egy lehelet költözködött, s fagyott

a fémhálóra. Elvásott a csőre.

 

LVIII

Csonthéjasodna a külseje is,

a húson, bőrön, színeken kifejlik,

mint magból való buborék. „Segíts!”

Az ég is óvja csírázó betűit –

 

LIX

Világfa lombja, taníts, hópehely,

rátévedvén e bolygó szem dióra:

a Világősz milyen? s mért fárad el

a teremtés nyarának négy folyója? –

 

LX

Parázslanak a temetők. A domb

megannyi dombja ma lángokkal teli.

Simogat fényük, lélek nem szorong,

és bátran voltunk az Ő vendégei –

  

LXI

A bővülő kút, vödör, loccsanás –

nem tudtam, hogy hűs, nedves állatorrok,

a téli hajnal-ég lesz iskolás

alapélmény. Kicsöngetés. Beomlott.

 

LXII

Lejtős idő áll előtte. Kevés.

De egyre sebzőbb lett a tér szilánkja.

A benti táj szamara ébred és

a folyó nevét világgá kiáltja.

 

LXIII

A képek sodra eláll. Tikkadón

pillant alá az ég apadt mederre.

Megürülni már készen vár, tudom,

a végső beavatás teli kelyhe.

 

LXIV

A dobozt vártuk, csak előgurul,

árnyékainkon (fej, kar, láb) tiporva.

S egy tollcsomó érkezik, szinte hull,

az ég útjait lefürödni – porba.

 

LXV

Leszáll. A langyos, napsütött rögök

is – utca, templom, várfal – nevük állják,

zivatar nyelte formáit kötöd

a házuk udvarához s cinke-fáját.

 

 

 

 

 

 

 

Kilégzés

 Hommage á Pina Bausch

 

Szelíd gázolás. A tó megrezzen, átesik szemén a test. Lábak, karok, tíz puha ujjbegy. Elmerülni a távolba, meghajolni a távolságnak. Fekete kavicsok fekszenek odalent. Szemek, nézem őket, iszapos csillagok a földnek nyomott fényben. Lebegni a lüktetve rajzolódő körök tenyerén, belefektetni hatalmas fejem a hűvös nyálba. A ruha odatapad a testhez. Zsíros combhoz töpped a félelem, súlyos anyagként hord a bőr. Nem enged, nem engedem. Feltartom a fejem,  kopasz hattyúnyak a sekély lápban. Egyre magasabb a homály, a tükör, a vízágyba zuhan a hátam. A Holddal jössz, tudom rég. Akár egy hártyás buborék, olyan az arcod. Illanó, tüdőnek szorított levegő. Isten a szikláknak nyomja a hátad. Te is vársz, egy másik álom fullaszt, áztatja megrepedt szárnyad.

 

 

A gnosztikus filozófia nyomai az “Egy elmebeteg nő naplójá”-ban

A Csáth Géza néven ismertté vált dr Brenner József könyvét, Az elmebetegségek pszichikus mechanizmusát, ismertebb címén az Egy elmebeteg nő naplóját a szerző egyik legfontosabb műveként tartja számon a magyar irodalomtörténet. A mű egy, a Moravcsik-féle elmeklinikára beutalt páciens, A. G. kisasszony betegségét és annak okait tárgyalja az akkor még újnak számító freudi pszichoanalízis eszközeivel, kiemelt figyelmet szentelve a beteg tekintélyes terjedelmű naplójának és az abban lejegyzett tévképzeteknek, s kifejtve azok lélektani okait.

 

Figyelemre méltó az, ahogyan A. G. (a továbbiakban Gizella), a betegsége által sugallt idegen befolyásból kiindulva, egy teljes és egyéni világképet dolgoz ki. Ebben a világképben, és a hozzá társuló filozófiában rejlik ugyanis, meglátásom szerint, a mű irodalmi jelentősége. A világ trónján ülő, az emberek előtt istenként tetszelgő gonosz képéről a gnosztikus filozófiában akármilyen kis mértékben járatos olvasónak is bizonyára Ialdabaoth, a gnosztikus világkép Demiurgosza, az anyagi világot megalkotó hanyag és öntelt teremtő Lény jut eszébe. Nem érdektelen részletesen foglalkozni Gizella egyéni világképe és a gnosztikus tanok közötti kapcsolattal.

 

Lássuk tehát először a középirat tartalmát, és annak főbb gondolatait.

 

 

Isten mint az első élőlény, és a világ fölött uralkodó gonosz

 

 

Gizella középirata az őt állítólag irányító Lény felfedezésével kezdődik. A Lény valamilyen okból úgy dönt, hogy felfedi kilétét a fiatalasszony előtt, és beavatja a világ működésének titkaiba.

 

Az írás alapján, a fent említett Lény volt a világon az első élőlény, aki önnön létének tudatára ébredt. A rádiumból született, vagyis a rádium nevű fém által kibocsátott radioaktív sugárzásból és “villanyos anyagból” épül fel, azaz ugyanabból a láthatatlan anyagból, amelyből Gizella szerint a villamos energia is. 1

 

A Lény, első öntudattal rendelkező élőlény lévén, kezdetben teljesen egyedül volt, és hozzászokott ahhoz, hogy azt tesz, amit csak akar. Óriási sebességgel önmaga körül kezdett forogni, aminek két lényeges következménye is volt: egyrészt nagy mennyiségű gázt fejlesztett, amely lehűlt, lecsapódott, és megszilárdult – ebből keletkezett az anyag, amelyből a földet és a csillagokat megalkotta; másrészt ő maga is megnőtt és képessé vált arra, “hogy tetszése szerint ágakra szakadjon”.

 

A változást a többi hozzá hasonló lény születése okozza. A Lény,  egyrészt hozzászokott az egyedüllétből eredő korlátlan szabadsághoz, amelyet nemsokára el fog veszíteni, azáltal, hogy alkalmazkodnia kell a többi hozzá hasonlóhoz,  másrészt úgy tartja, hogy az elsőbbség jogán különb, mint az utána következő lények és joga van felettük uralkodni. Hogy saját kiváltságos helyzetét megőrizze, az éppen tudatukra ébredő lényeket az anyag fogságába zárja – ezekből lesznek az emberek. Alsó része, amelyben a minden lényben meglevő rossz indulatokat rejti, ágakra, torz fejekben végződő karokra szakad. Mindegyik emberre jut egy, ezek segítségével irányítja a gondolataikat, befolyásolja a döntéseiket, hogy ne legyenek képesek neki ellenszegülni. A felső része maga a nap. Kifelé fényt és meleget ad, a föld fölött uralkodik, az emberekkel elhiteti, hogy ő a jó és igazságos Isten, akinek tisztelettel és alázattal tartoznak; belsejében a földi léttől szabadult lelkeket gyűjti össze és tartja állandó fogságban, az örök boldogság illúziójával 2.

 

Korlátlannak tűnő hatalma ellenére a Lény valójában nem különb az embereknél. Kiemelkedő státusát csupán annak köszönheti, hogy első élőlény lévén senki nem akadályozta meg a kiteljesedésben, az utána született lényeknek viszont éppen ő nem adta meg ugyanezt az esélyt. Ebből két dolog is következik. Egyrészt bármely más lény is jó eséllyel cselekedhetett volna hozzá hasonlóan, ha az ő helyében lett volna, ennélfogva mindaz, amit az emberiséggel tett, részben megérthető és megbocsátható, mindaddig amíg el nem követi a megbocsáthatatlan bűnt: egy másik lény teljes elpusztítását 3. Másrészt bármely más ember, aki tudomást szerez róla és önmaga igazi természetéről, képessé válhat arra, hogy rá kényszerítse az akaratát, zsarolja, mint egy embert, sőt akár arra is, hogy a helyébe lépjen 4.

 

Az emberiség feladata tehát a következő: leleplezni az őket elnyomó zsarnokot, felszabadulni az igája alól, teljes lényekké válni, ahogy ő tette annak idején, törvényt ülni és ítélkezni fölötte, és végül megvalósítani egy tökéletes létformát.

 

Ezek a gondolatok alkotják a napló világképének alapját. A továbbiakban összefoglalom a gnosztikus filozófia legáltalánosabb tételeit, majd ezek tükrében elemzem tovább Gizella középiratát.

 

Caspar David Friedrich: Bergige Flusslandschaft (1830–1835)
Caspar David Friedrich: Bergige Flusslandschaft (1830–1835)

 

A gnosztikus teremtéstörténet

 

 

A gnoszticizmus alatt most nem a tágabb értelemben vett, Isten és a világ lényegének megismerését középpontba állító vallási irányzatokat megnevező gyűjtő fogalmat értem. A Krisztus előtti 2. században kibontakozó vallási mozgalomról van szó, mely az idők során a zoroasztrianizmusból, a platonizmusból, a judaizmusból és a kereszténységből is merített 5.

 

A gnoszticizmus és változatai dualista jellegű filozófiák. A dualista filozófiák elvetve a jó és gonosz fölött álló Isten képzetét, egy jóságos, mindenttudó és mindenható, minden tekintetben tökéletes Isten alakját igyekeznek összeegyeztetni a tökéletlen, szenvedésekkel és gonoszsággal teli világ tagadhatatlan tényével, úgy hogy a létet két ellentétes őselvre osztják fel. Egyfelől ott van Isten, a jó, a fény, az abszolút szellem, másfelől a gonosz, a sötétség és az anyag 6.

 

A gnosztikus világképben a gonosznak megfeleltethető elvet az anyagi világ megteremtője, Ialdabaoth képviseli, aki azonos az Ószövetség Istenével, de nem a tulajdonképpeni Istennel. A gnosztikus teremtéstörténetnek több változata is van, a különböző források több részletben is eltérnek egymástól. A továbbiakban, csak a leglényegesebb, legáltalánosabb tételeket foglalom össze.

 

A kezdet a Bölcsességnek (Sophia), Isten egyik kivetülésének a kiszakadása az isteni teljességből (Pleroma), és az oda való megtérése. Megtérése közben Sophia a Pleromán kívül hagyja a roszabbik felét, amely később életet ad az oroszlánfejű kígyóként leirt Ialdabaoth-nak, a világ teremtőjének 7.

 

Ialdabaoth nem ismeri sem anyját, sem a Pleromát, és egyes változatok szerint nem is hajlandó tudomást venni róluk. Egyedülálló lényként gondol magára. Fiakat szül saját magából és a Pleroma mintájára megalakítja az Archónok együttesét, a hét bolygó megtestesítőit, akiknek átadja energiájának egy részét. Így saját világot teremt, amely az isteni világnak a másolata. Minderre úgy képes, hogy az anyjától örökölt isteni szikrával együtt megörökölte a Pleroma rendszerének képét, de mint azon kívül álló, róla tudomást nem vevő csupán utánozni képes azt. Egyedülálló istennek nyilvanítja ki magát – ezt csakis azzal lehet indokolni, hogy ha nem is tudja biztosra, sejtheti, hogy nála hatalmasabb erők is léteznek – enélkül ilyen kijelentésre nem lenne szükség 8.

 

Sophia úgy dönt, hogy közbelép és megnyilatkozik Ialdabaoth-nak. Ezáltal a teremtő bizonyos tudomást szerez anyja kilétéről és a Pleroma létezéséről. Isten kivetüléseit látva, Ialdabaoth és az archónok az Isten képére és hasonlatosságára teremtik Ádámot, az első embert. De az archónok teremtménye esetlen, életképtelen marad, bárhogy is próbálkoznak, hogy életet leheljenek belé. Isten végül megszánja Ádámot, és Sophián keresztül megüzeni Ialdabaoth-nak: Ádám csak akkor kelhet életre, ha az Alkotó átadja neki az anyjától örökölt isteni szikrát. Az isteni szikra átvándorol tehát Ialdabaoth-ból Ádámba, aki ezáltal nemcsak életre kel, de hatalmasabbá válik maguknál az Archónoknál is 9.

 

Az Archónok, látván, hogy Ádám náluk magasabb rendű lénnyé vált, úgy döntenek, hogy végérvényesen az anyag fogságába zárják. A négy őselemből formázzák meg a  testet mint a lélek börtönét magának a léleknek a mintájára (egyes források részletesen leírják, hogy mindegyik testrész a lélek egyik hasonló részének mintájára készült), ebbe zárják az embert, és mellé egy úgynevezett hamis lelket (antimimon pneuma). Ez a hamis lélek a tulajdonképpeni forrása minden rossznak. Az Archónok bűneiből jött létre, és a bűnre bíztat, mert abból táplálkozik, abból nyeri az erejét. Minél erősebb valakiben a hamis lélek, annál nehezebben képes az megtalálni a Fényhez vezető utat. Aki nem képes legyőzni, annak, a fizikai halál után, lelke új testben születik újjá és a hamis lélek továbbra is a rossz út felé fogja terelni 10.

 

Ezek lennének a gnosztikus filozófia számunkra érdekes pontjai. Most ezek ismeretében térjünk vissza Gizella naplójához, és vessük össze a két kozmogóniát.

 

 

Gizella világképe a gnoszticizmus világképének tükrében

 

 

A két világképet összevetve azonnal feltűnnek a hasonlóságok a Lény és Ialdabaoth között. Elsősorban a betöltött szerepük az, ami szinte tökéletes fedésben van. Az anyagi világ teremtői ők, akik az embert féltékenységből zárták a test börtönébe.

 

Mindkét Alkotó magányosan jött a világra, egyedi, különleges lényeknek tartják magukat, és teremtő munka által fejezik ki önmaguk iránti csodálatukat. Legnagyobb félelmük, hogy korlátlan hatalmuk egyszer véget ér, és lesz majd valaki náluk hatalmasabb. Ialdabaoth joggal hiheti ezt, mivel annak ellenére, hogy ő alkotta meg az embert, önmagánál magasabb rendűvé tette, olyasvalakivé, aki természetétől fogva fölötte áll. A Lényt ez a veszély nem fenyegeti; neki bőségesen elég ok a féltékenységre az, hogy létezhetnek vele egyenrangú lények.

 

Mindketten testet építenek börtönül az éppen tudatukra ébredő embereknek, méghozzá pontosan úgy, hogy annak minden szerve megfeleljen a bele zárt lélek részeinek 11  és elhitetik velük, hogy alsóbbrendűek, ő maga pedig az a mindenható Isten, akinek a létüket köszönhetik, illetve akinek engedelmességgel és alázattal tartoznak. Egyetlen, mindenek fölött álló istennek mondják magukat, pontosan azért, mert tudják, hogy ez nem igaz: Ialdabaoth fölött ott áll az egész Isteni Teljesség, a Lény mellett a teljes emberiség, akik természetüknél fogva vele egyenrangúak kellene legyenek.

 

De nem csak az alkotók szerepe és motivációja vág egybe, hanem a módszer, amivel a fogságukban sinylődő embereket a hatalmukban tartják. Analógia áll fenn a hamis lelkek és a lény karjai között. A hamis lelkek, amint azt fent említettem, az Archónok bűneiből jönnek létre. A bűn olyan számukra, mint a táplálék, ezért az embert a bűnre ösztönzik, hogy az ő bűnei által nőjenek és erősödjenek. A Lény karjai nem rendelkeznek ilyen fokú önállósággal, mivel csupán a Lény végtagjai. Minden embert egy ilyen torz fejben végződő (talán véletlenül, de éppen oroszlán fejű kígyóra emlékeztető) kar kísér, bár nem azzal a céllal, hogy rosszra csábítson, ennél sokkal közvetlenebb hatást fejtenek ki: a Lény akaratát kényszerítik rá az áldozataikra.

 

Érdekes módon a karok a Lény alsó testéhez tartoznak, amely teljesen kihült, és tele van rossz indulatokkal. Gizella említi, hogy az alsó testben nincsen lélek, ennek kapcsán pedig Csáth megjegyzi, hogy páciense gyermekkora óta iszonyatosnak tart minden szexualitással kapcsolatos dolgot, márpedig a nemi szervek az alsó testben találhatók 12. A karok tehát a Lény bűnös feléből erednek, éppen úgy, ahogy a hamis lélek is bűnökből való.

 

A különbségektől eltekintve látható, hogy mindkét esetben a gonosz eredetű ezközöknek hosszú távon ugyanaz a céljuk: távol tartani az embert az igazságtól, létének kiteljesedésétől, a zsarnok uralma alatt tartani őket.

 

A hasonlóságok mellett fontos megemlíteni egy lényeges különbséget a két világkép között, méghozzá a Pleroma teljes hiányát Gizella világából. A Gnosztikus filozófiának lényeges eleme egy felsőbb rend létezése, amelyből Ialdabaoth kivált, hiszen pont ez a kiindulópont: a mindenható Isten birodalma, az isteni teljesség, mely fölötte áll az anyagi világnak, és az azt teremtő alsóbbrendű istenségnek, és amelynek az elérése minden emberi léleknek végső célja.

 

Gizellánál ez az elem teljesen hiányzik, nincs semmilyen felső hatalom a Lényen kívül. A Lény és az emberek azonos eredetéből, továbbá abból kiindulva, hogy lényegében hasonló lények, akik egyenrangúként születtek, ki lehet mondani, hogy Gizella elutasítja minden emberfölötti hatalom létezését, vagy legalábbis létjogosultságát. Csáth megállapítása, miszerint a betegnél a vallási komplex “atrophizált”, vagyis gyakorlatilag Gizella ateista, ezt szépen alá is támasztja 13.

 

Gizella szerint nincsen tehát kezdetektől fogva létező isten. A világ kezdetén nem is létezett egyéb az ősanyagon kívül (rádium). A Lény és az emberi nem ugyanúgy spontán módon született az ősanyagból felszabaduló energiából. Nem azért tud uralkodni az emberiség fölött, mert felsőbbrendű entitás, és olyan hatalommal bír, amitől különb minden más lénynél, hanem mert minden más lényt önkényesen megakadályoz abban, hogy hozzá hasonlóvá váljon, ezzel a kiteljesedéshez, a lét teljességéhez való joguktól fosztotta meg őket. Ennek a cselekedetének a féltékenységen és az önzésen kívül semmilyen egyéb indoka nem volt.

 

Ez a gondolat rávilágít egy másik lényeges eltérésre: a Lény nem teremtette az embereket. Hozzá hasonló lényeket tett tudatosan és jogtalanul a rabszolgáivá és azért, hogy hatalmát megőrizze, hajlandó lenne egy másik lény teljes elpusztítására, emiatt Gizella méltán nevezi gonosznak.

 

A Lénnyel szemben Ialdabaoth-ot nem lehet egyértelműen gonosznak nevezni. Ő joggal nevezhető az emberek teremtőjének, aki nemcsak a testüknek, hanem a lelküknek is a megalkotója, az emberek pedig a vele, pontosabban a hamis lélekkel való küzdelem során találják meg a teljességéhez visszavezető utat. Szükséges rossznak is mondható, de ezt a rosszat sem tudatos gonoszságként kell értelmezni, hanem esendőségként, gyarlóságként. Az emberekhez hasonlóan a Demiurgosz maga is egyszerű bűnös lény, akinek szüksége van a megváltásra.

 

Csáth úgy látja, hogy a rendszer felállítása Gizella részéről egymást erősítő lélektani tényezők eredménye. A beteg elfojtott csalódásai, a tarsadalmi helyzete, a figyelem és törődés igénylése, és nem utolsó sorban az ambíció, a megbecsülés vágya mind hozzá járultak kisebb, nagyobb mértékben. A modern orvostudományt valamennyire figyelemmel követő mai olvasó pedig Gizella tüneteiről a skizofrénia egy példájára ismerhet. Annyi viszont bizonyos, hogy önmagukban a lélektani tényezők, még az agyban fellépő fizikai elváltozások által okozott paranoiás képzetekkel együtt sem képesek egy, a Gizelláéhoz hasonló összetett kozmogónia kialakítására.

 

Érdemes Csáthnak a motívumokról tett megjegyzéseire is vetni egy pillnantást. Ezek szerint az Isten “lény”-ként való megnevezése a római katolikus katekizmusból származik, a Lény azon kijelentése, hogy “Én vagyok a te istenednek egy karja”, a Tízparancsolatot juttatja eszünkbe. Az emberi sorsokat számtalan karjával irányító Nap képe megegyezik egy illusztrációval, amely Komjáthy Jenő Óda a naphoz című verséhez készült (bár Gizella tagadja, hogy látta volna). A Lény keletkezése az ősanyagból a Kant-Laplace elméletre hasonlít, a villamosság és a radioaktív sugárzás bevonása pedig az akkortájt megjelent tudományos tanulmányok ismeretéről tanúskodik 14 (14).

 

Egyértelmű tehát, hogy a rendszer mögött egy nem hétköznapi műveltség áll. A gnosztikus filozófiával vont párhuzamból pedig nem nehéz megallapítani, hogy Gizella háttértudása nem merülz ki az általános vallási műveltségben és a természettudományokban.

 

 

Lábjegyzet:

  1. Az “elektromágneses sugárzás” lenne talán a pontos kifejezés, ez egybevág a későbbi gondolatokkal is, ugyanis mind a fény, mind a radioaktív Gamma sugárzás, különböző frekvenciájú elektromágneses hullámok. (L. az “elektromágneses sugárzás” szócikket: Magyar nagylexikon, 7, Budapest, Magyar nagylexikon kiadó, 1998, 182.)
  2. CSÁTH GÉZA, Egy elmebeteg nő naplója, http://mek.oszk.hu/04600/04692/04692.pdf , 14-20.
  3. U.o, 41 (Május 13).
  4. U.o, 24-27 (Január 23, Február 12, Március 16).
  5. L. a “gnoszticizmus” szócikket: Magyar nagylexikon, 8, Budapest, Magyar nagylexikon kiadó, 1999, 669.
  6. CULIANU, Ioan Petru, Dualismul: o cronologie = Arborele gnozei: mitologia gnostică de la crestinismul timpuriu, la nihilismul modern, Iasi, Bucuresti, Editura Polirom, 2005; 47-48.
  7. Uo., 111-124;
  8. Uo., 141-148
  9. Uo., 148-152. 
  10. Uo., 152-156 
  11. Csáth Géza, i. m., 23 (Január 12);
  12. Csáth Géza, i. m., 48, 50;
  13. Uo., 44;
  14. Uo. 50-51.

A magyar nyelv helyzete Kárpátalján

Mivé lett szívünknek mennydörgő ritmusa templomi zúgása

Megrepedt harangok hörgése csordulhat az tájra

Nincs azki hallaná nincs azki láthatná sóhajunknak röptét

Szabadítónk szemét óriás-kezek békötötték

Bizony békötötték selymes szép színekkel

Várhatunk itt immár telve rettenettel

Ritkulnak soraink kidűlt már ezernyi jó vitéz

Van azkit búbánat van azkit bűnös kéj megigéz

Lészen az mi sorsunk szemeknek csillagos hullása

Bitorolt réteken sírunkat pogánynép megássa

 

(Nagy Zoltán Mihály: Magyar ének)

 

 

 

Az Ukrán Legfelsőbb Tanács vasárnapi ülésén törölte a 2012-ben elfogadott nyelvtörvényt. 232 parlamenti képviselő támogatta szavazatával a törvény hatályon kívül helyezését, 37 képviselő nemmel szavazott.

Ez a törvény biztosította a több mint 150 ezres kárpátaljai magyarság nyelvhasználati jogait az oktatásban és a hivatali ügyintézésben. A jövőben ezek betartására nem kötelezi majd semmi az ukrán államot.

Az új törvény szerint ezeket a jogokat csak ott lehet érvényesíteni, ahol a kisebbségek aránya eléri az 50 %-ot, ez csak a beregszászi járásra igaz, ahol a magyarok számaránya 78%.

Tyahnibok, a szélsőségesen idegengyűlölő Szvoboda nevű párt frakcióvezetője bejelentette, hogy hamarosan új nyelvtörvényt terjesztenek be a parlament elé. Elmondása szerint megszüntetnék az orosz és más ukrajnai kisebbség nyelvhasználatát az állami szektorban. A szélsőségesek álláspontját – miszerint aki nem tudja az ukrán nyelvet, az ne vállaljon semmilyen szinten állami hivatalt – vonatkoztatnák a képviselőkre és a polgármesterekre is. Bezáratnák a nemzeti kisebbségek tanintézményeit, és csak indokolt esetekben, kizárólag elemi szintig lehetne magyarul, oroszul, románul, lengyelül stb. tanulni.

 

A Julija Timosenkohoz köthető Batykivscsina (Haza) párt törvényjavaslatot terjesztett az ukrán parlament elé, ebben bűncselekménynek nyilvánítanák a kettős állampolgárság eltitkolását.

Az ukrajnai kisebbségek jogait sértő  intézkedések hatására a kijevi orosz nagykövetség sajtóközleményt adott ki, amiben kihangsúlyozza: „A magukat ukránnak mondó emberek mellett a földeken, melyek ma Ukrajna területét képezik, évszázadok óta több tucat egyéb nép él. Kárpátalja magyarjai és ruszinjai, Bukovina románjai, a Krím-félsziget és Donbasz tatárjai”

A radikális Jobb Szektor nevű szervezet aktivistái február 24.-én betörtek a beregszászi városi tanács ülésére és a képviselők megfélemlítésével félbeszakították az ülést. A szervezet, állítása szerint valamennyi szinten ellenőrzése alá vonta Kárpátalja közigazgatását, többek között megszállta a Kárpátalját az ország belsejével összekötő hágókat is, ellenőrizve az ott áthaladó közúti forgalmat.

Kárpátalján  a nyelvtörvény eltörlése dacára egyelőre nem látom annak a jeleit, hogy az ottani magyaroknak félniük kellene. De nem igazán európai az, ahogy volt állami tisztségviselőket megszégyenítenek. Ha a leendő kormányban ott lesznek a szélsőségesek, abból semmi jó nem születik a kisebbségeknek – nyilatkozta Gajdos István az ukrán parlament egyetlen magyar nemzetiségű képviselője.

 

 

 szerednye

 

 

Cserebomlás

A szerző fotója.
A szerző fotója.

Nagyanyámat felhozták ide, ebbe a

kis szobába, utolsó három évét itt

élte le bizonytalan szökések, föl nem

ismert arcok között, saját magát is

másvalakinek hitte, mintha újra a

gyermekkora volna, és hallgatta a

vásárhelyi rádiót, vagy amit annak

gondolt, hetente kétszer jöttek a fiúk

a Caritastól, mert anyám egyedül

nem bírta, tisztába tették, szakszerűen

kezelték rothadásnak indult húsát,

tenyérnyi fölfekvéseit, még a falak is

átvették azt a szagot, hetekig érezni

lehetett, én most is érzem, három év

után, bár lehet, csak képzelődés, ő is

haza vágyott, ösztönösen, úgy látszik,

mindenkinek otthon esne jól a halál,

nem tudom, miért, mit gondolnak

olyankor ők, s hogy kegyetlenség vagy

igazságtétel, hogy a halál és az otthon

nem fér az én fejemben össze, talán a

birtoklási vágy utolsó lendülete, hogy

az legyen, ami az övé volt, vagy amit

az övének hihetett ideig-óráig, kezének,

lábának, éveinek nyomát, miért is,

de én nem akarom ápolni az ő emlékét,

minden ilyen szándék gyáva egy kicsit,

s persze ki ne lenne egy kicsikét gyáva,

inkább csak észrevételezem, sejtem,

hogy az idő nem múlik, valahogy nem

öregszik, azt hiszem, ezt már írtam

valahol, s ami történik, az inkább mintha

magházcsere lenne, vagy egyik haverom

szavával mondva, egyfajta cserebomlás,

élet, egy érintés alól, mint fölzavart

madárraj, repülnek szét az ismeretlen

évek, az enyéim is, biztos ezért mondok

ilyeneket, egyszóval egy tavaszi délután,

mikor már beszélni sem tudott, csak

a szeme lángolt, mintha látna a kályhá-

nál valakit, éreztem, hogy közel van

a halál, megsimogattam a homlokát, és

azt mondtam, hogy ne féljen, mert ott

biztos nem lesz egyedül, mert éreztem,

hogy fél, és éreztem, hogy tényleg nem

lesz ott egyedül, aztán indultunk vissza

Emesével Kolozsvárra, már a vonat

lépcsőjén volt a lábam, amikor csörgött

a telefon és anyám őszinte, hideg hangon

mondta, hogy meghalt, mire visszaértünk,

lángoló szeme már tényleg nem látott,

valahogy fehér és nagyon egyszerű volt

ez a kis szoba, mint előtte s utána soha,

édesanyám már megmosta az ő testét és

felkötötte az állát, nem volt mit mondani,

azt se, mit gondolni, az evidenciánál is

evidensebb dolog a halál, nem is értettem,

akkor és ott, hogy miért riogatják annyit

az emberek egymást és magukat vele,

míg a ragaszkodás félelemként fészket

ver az idegekben, a szenvedés, az igen,

rettenetes volt, de hogy nem lángol már

a szeme, az inkább csak igaz, meghalt

egy része, a többi további cserebomlás,

egy rész visszatér a névtelen semmibe,

Róza volt a neve, ez a rész most marad,

és hát bizonyára nem lesz már egyedül,

csak én éreztem úgy, hogy egy kicsit,

tudja a fene, mégis egyedül maradtam.  

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info