Köd van.
De szép
Nyílnak a fák
A ködben

Nincs viráguk
Gyümölcsük se
De szépek
A ködben

Hatalmasok
Rengeteg erdő
Beléveszek
A ködben

Magányosak
Állnak az égig
Nyúlnak csöndben
A ködben

Könnyű szellő
Levél lobban
Erőtlen
A ködben

Néma fák közt
Szomorúan szép
Néznek az égre
A ködben

Múlik az éj
Harmat a fűre
De nem lehet
Köd van.

2023. 05. 17.

 

(Illusztráció: Fiorenzo Carozzi: Autumnal Misty Dawn)

ÁT

 

Hova rejti az erdő az öregeket és halottakat?
Hiszen minden lény pompás, friss, erős,
ami csak az ösvényen kirobban, átszalad.
De hol vannak a rések, a lapályok, a szemnek
láthatatlan zugok, ahol az állatok megadják magukat?
Mi csak az egyik erdőt látjuk, a fiatalt, a színeset, a lármásat,
pedig a másik, a bokrok mögött remegő a hatalmasabb.

                                               Bánki Éva

 

 

Mikor a már és még az élet vizét issza,
csupán a test öregszik, de ettől lesz tiszta.
Már nem teljesen ember, még nem egészen
angyal.

Mennyi sok apró részlet játszadozik folyton
a naggyal.

                                               Jász Attila

 

 

bárhogy

Naményi-Koncz Nándor emlékének

 

hegy sík tenger vagy tó
magasban és mélyben
zenélve lüktető csend:
hála létnek nemlétnek

 

                                               Villányi G. András

 

A rendezvényen Mondok Yvette operaénekes is szerepel.
(Elnézést kérünk tőle. A neve nem látszik a plakáton.)

 

A halhatatlan ijedtsége, reggel

Írói ösztön

A rét most távozik
A lakásból, álmos kontinuum.
S az erdő belép a kontextusba.
S ráömlik a zivatar.
A cseppenként felitatott emlékezet
Helyén a messze gyűrűző gyönyör.
Amikor minden porcikánk megtapasztalja,
Hogy a megértés megérthetetlen.
Mert a tökéletlentől indul el
Az optimális felé, és kisiklik.
Megláttatik a szépség
Gyógyíthatatlan poklossága.
S az egykedvűséget a múzsák kertjébe
Ültette a szabad akarat angyala.
Bár ott az érzékelés szabadsága,
A tehermentesség, a kötetlenség,
A tudás, hogy számon tartanak,
De ne tartsanak fogva!
A szálak és a nevek szövevényéből
Kiröppen a kombinációk lepkéje.

 

Önmagát színre vivő anyagiság

(Moha és szövet)

Mielőtt behatol egy tűvel az időbe.
Elmerül a hallgatás szövetébe.
Utat épít, rendszert ültet a várakozásba.
A hit hallásából lép át a verbális világba –
A betelt vágy ajtaján menekül a hála?

Az ész lábjegyzeteit agyagba vájja.
Ráfolyik az ujjakra az esztétika máza.
Kristályokká változik az ámbra.
Amikor a szépség az émelyt bevárja.
Úgy véli, ihletettsége abszolútum, isteni.
Nem hallgatja el, fennen hirdeti –
Figyelemcélpont.
Észleljük a lehetőségek hitét.
S mások elől visszavonult Igét.
Bekapcsolná a lélekbe az ész.
De nem kompatibilis a klisé.

 

Konvertált rózsa

Liliom

Belülről látom és hallom magam a »másik«
Emocionális szemével és a
»Másik« emocionális hangján: hallom magam
A »másikban«[1]

A lehetséges kórus.
A beszélő és a megszólított között
Ott a szöveg, benne élnek, mozognak.
Általuk ihletődik maga a nyelv.
Az egyik megszólal, hát igen!
Tanú és szövetséges.
A hallgató helye mással be nem tölthető.
S az élmény megénekli önmagát.
A szó az életben és a költészetben.
Intonáció és intenció.
Ház és hangnem. Andante –
Szavakba öntött természet.
Átszüremlik a retorikai ózon.
Behatol a konvertált szintaxis húsába.
Ami rögzíthetetlen határterületként
Foszlik szerte a szöveguniverzum emlékezetében.

 

[1] Kulcsár-Szabó Zoltán: Bahtyin és a költészet.

(Illusztráció: Stephanie Cook: Still Life with Pottery)

 

Csak motyogás,
csak a motyogás…

Kiismerhetetlen szél fúj,
az a fajta, ami mindenkit megcsavar.
A legkisebb ellenálláson nehezedik
a szemrehányás a még fiatal gondolatra –
persze tündököl, akár olajfolt az élő vízen,
ahogy maga alá zárja pusztulni az egyszeri életet.
Ilyen világot teremtünk mi.

Üres templom vagyok,
erős akarat, de gyönge erő,
érzékeny és röhejesen csámpa kitartás.
Önmagát csak az üresség szereti,
miközben kiszívja a szélforgók színeit a félemeletek távlataiból –
ő az, ki nálam mindenben több.

Itt nincsen más, csak szeretet.
És kétség: képes Isten megtartani saját törvényeit?
Rólam semmi sem szól,
hiszen újra kell tanulnom szeretni,
hogy üres lehessek,
hogy templom lehessek.

Ami fontos, velem van –
s én vagyok elég hiú magamba meríteni:
bennük vagyok valaki,
bennük vagyok fontos.

Emlékszem, akkor adtam fel,
mikor összetakarítottam az őszi avart a kertben:
rádöbbentem, hogy meztelen vagyok,
de kíváncsi már nem.

…mit tettél velem, Vejnemöjnen?

Ha mégis békét kötök mindazzal,
ami ellehetetlenít – kié lesz az a béke?
Mivel töltöm fel az áramtalanított hűtőt?
Hol kapok összepréselt pet-palackba
egy gondtalan napot, hangosbeszélőt, epekövet?
– érdem szerint, hogy elszórhassam.
Fonok-e majd karkötőt a vajasparti füzekből
annak a széplánynak, akinek ágai gyökerei közül isznak?

Örökségem, nekem, tönkre tenni a szépet,
és ajándékom magammal rántanom örökségem.

Nincsen más itt, csak szeretet.
Mázsán mérik, áldozatnak hívják –
habosat, haragosat köp rá a molnár dühe,
amíg léháját túlsúlyra zsákolja.

Köszönöm a korán érkező,
sűrű lelkű holttérben utazóknak –
megtanultam értéktelen lenni.
Mama mellé temetem gyermekkorom,
elveszett-megőrzött szerelmem.
Napom voltál.

*

A magány melegsége az enyém,
megborzongat, mint reggel az első csurrantás:
erős, szagos, de megtisztít, ha már mérgező.

Az én jóságom terméketlen.

…és egész egyszerűen szarok a fényre,
világom világossága,
ami kedve szerint mutat átlátszónak:
nem tudom hova öltöztetni lelkem;
kelleti, dobálja magát a nevetséges kis rüfke,
hogy eladja s eladjam vele én is magam, mígnem elárul.

Ne várjatok rám, előttetek vagyok.
Nincsen más velem, csak szeretet.

 

(Illusztráció: Nives Palmić: Autumn Fairy II, 2020)