Van egy olyan szabad státusz az életében, hogy béká, és szeretné, ha én lennék neki az, mondja, miközben behajt a műszak végén a pályaudvar sarkába, ahol parkolni szokott a busza éjjelente. A sofőrfülkével átellenben ülök az első ülésen, érzem, ahogyan megnyúlik az arcom a padló felé, szabályosan kerekednek a szemeim, és azt kérdezem, a kisbékája legyek-e, vagy az, amit mások egyszerűen csak békávénak hívnak. Jujdecukivagy, hadarja, miközben sípol a lelke csálé fogai között, a kisbéka épp hozzád illik, mondja, de ha így ismerem, hogy békávé, hát az lesz az.

Az én sofőr exférjemnek is volt békávéja, azaz buszos kurvája, pontosan tudom, miről is van szó, pláne, hogy igen közeli barátság fűz az ő volt békávéjához. Fékolaj szag, kiállások, elhagyott placcok, ahova egy csuklós be tud ékelődni a kíváncsi tekintetek elől. Headsetekbe szexizve duruzsoló csajok, miközben a helyi kormányhivatalnok asszony épp jegyet kér, és a sofőr tökéletesen teszi, hogy csak őt hallja és a visszajárót keresi, közben a fülében a békája épp a merev micsodáját becézgeti, és arról álmodik, hogy a kövi műszak előtt melyik hátsó ülés korlátjába akasszák a lábát.

Várom a taxit hajnal négykor, az utca végére rendeltem, hogy ne ébresszem föl az alvó családot. Remélem, nem most hányja el magát valamelyik gyerek, amikor másfél órával előbb indulok, mintha dolgozni mennék, mert akkor a kedves (aki a másik hálóban alszik) nem értené, hogy a nyűgjükkel miért nem az anyjukat keresik. Mezítláb osonok le a lépcsőn, a telefonommal világítok, miközben azon bosszankodom, hogy beütöttem megint a lábujjam a lépcső szélébe, és ez mindig valami vészt jósol, lehet, hogy a mostanit is egyszerűbb lenne ex-státuszba helyezni, mint külön aludni és osongatni?… Jó kis béká vagyok, kb. 10 ezer lesz a taxi a város másik végében lévő buszállomásig. Amikor bemondom a címet, a taxisofőr rám néz, utazik tovább, kérdezi, úgy is mondhatjuk, mondom.

Pé már a kocsiállásra fordul, felszállok, ma több időnk van a szokásosnál. Mutassam a bérletem? Kuncogok. Nem kell, kisbéka. Gyere, ülj mögém. Senki más nincs a hajnali állomáson. Rövid ruha van rajtam, ne kelljen vetkőzni. A kelő nap bevilágítja a teret. Na nem a busz terét. Az pici ahhoz. Ahogy hozzám is. Egy busz pici. Mókás, mi? Békának is nagy vagyok. Vajon elég lesz ez így? Meddig? Hogy bírja a lelkem, hogy csak egy kis béka vagyok? A kis béka is szeretett volna a hercegnő ágyában aludni, nekem meg csak csukló, korlát, buszpadló meg négyes ülés jut.

Félreállunk. Pé a szám felé közelít, nincs csók, megmondtam, az nekem túl intim. Meghallja. Később mégis csókolózunk. Nem is akad belém a csámpás foga. Majd beszélünk? Kérdem egy óra múlva. Persze, kisbéka.

Délután faggatom. Az előző hat éves békád lebukásakor azt mondta az asszony, kirak, ha bármi hasonlót megtud. Még mindig félsz ettől? Hallgat a vonal. Igen, ötszáz lesz, hallom. Nekem tízezer a taxi. De nem mondom ki, csak gondolom. Ne félj, kisbéka, a lebukástól. Nem félek, mondom. De te félsz-e? Jó napot! Hallom a vonal másik végén. Lehet, hogy jobb, ha békaként egyszerűen lebukom. A víz alá.

(Illusztráció: Both Teodóra – Amikor a kék a zöldben)

Gábor dédszülei elhanyagolt sírja előtt állt. A roskadozó, egykor szebb napokat látott márvány közti földből, ahová a virágokat szánták az emlékmű emeltetői, két fa nőtt ki. Egyik szerteágazó gyökerű tuja. A másik fajtáját nem tudta meghatározni.

Az öregje próbálta okítani. Hogyan kell fát metszeni, melyik növény hasznos és melyik irtani való. Bele is tört a bicskája, hogy megtanítsa bármire, aminek köze van a kertészkedéshez.

Nem a reál, a humán érdekelte. Az irodalom és a történelem. Sokat olvasott. Kitalált történetek világában sétálgatott a könyvek és a fantáziája segítségével. A valóság, ahol hús-vér élőlények élnek, érdektelen volt számára.

Utazni szeretett. Az épületeket imádta fényképezni. Az égbe nyúló tornyú templomokat, a kastélyokat, várakat, a nagyvárosok belvárosait, főtereit.

Alföldi gyerek volt. Irigységgel vegyes utálattal hallgatta fiatal korában osztálytársait, akik a Balatonon nyaraltak. Ők soha nem mentek sehová. A szülőknek munka után művelni kellett a hatalmas kertet. Ahogy a két fiuk nőtt, bevonták őket is a kerti munkába. Mindketten gyűlölték a föld állandó túrását.

Testvére egy idő után beállt a földművelők sorába. Megszokta, hogy iskola után vet, kapál, gyümölcsöt szed. Hatalmas és gyönyörű kertje lett. Megtermelte családjának a betevő falatot.

Neki is lett háza. Kerttel. A kertet beépítette melléképületekkel. Az összekókányolt sufnik, fészerek tetejét csapkodta a rosszul összeillesztett deszkafalakon átfújó szél. A melléképületekkel területeket vett el a kerttől. Kevesebbet kellett a földdel foglalkoznia.

Édesapja sokszor mesélte, hogy a kerti munka szeretetét az apjától tanulta, ő pedig annak az apjától. Galambokat tartott. Néhány annyira szelíd volt, hogy a kezéből evett.  A srácait cseppet sem érdekelte, ki kitől tanult. Miután meghalt, Gábor még kijárt a temetőbe. Egyre ritkábban. A szomszéd településre költözött. Az átjárást bonyolultabb volt megoldani, mint hitte.

Utazásai alatt, mintha átkapcsoltak volna benne valamit. Elkezdte figyelni az élővilágot is. Elcsodálkozott a nyíló virágok látványán, percekig figyelte a számára ismeretlen madarakat.

Fogalma se volt, melyik a héja, melyik a vércse, melyik a kánya. Csak gyönyörködött bennük. A múló idő és a genetika elérte, amit a família egykori fejének egy élet alatt nem sikerült. Megszerette a természetet.

Önmagát győzködte, ha meghal, nem találkozhat a túlvilágon úgy a családtagjaival, hogy szégyenkeznie kell, amiért fittyet hányt a tanításaikra.

Megragadta a kézifűrészt.  Kivágta vele a két fát. Ágvágóval csapkodta el a tuja szerteágazó gyökereit. Elcipelte a temető kapuja melletti kukákhoz az összes vékony ágat.

Gereblyével elhúzta a faleveleket. Rátámaszkodott a szerszám nyelére. Elégedett volt. Eltüntette a bozótot.

A felesége meg fogja dicsérni, ha jönnek november elején gyertyát gyújtani. Látni fogja, milyen szépen eltüntette a minidzsungelt.

Gyerekkorában sokszor látogattak ki ide a faterral, ahogy a haverok előtt nevezte. Tizenegy éve egyedül jön.

Pár hónapja a testvére szívrohamot kapott. Nem élte túl. A régi öregek mesélték, hogy a bátyja nagyon hasonlított a dédnagyapjukra.

Megijedt és elment orvoshoz. Semmit nem találtak, ami szívelégtelenségre utal. A laboreredményei is jók. Alkoholt néha szokott inni. Az evésben se tudta, hol a határ. A mozgásban is elég alacsonyra tette a lécet. Meg is látszott rajta.

Elindult pár nagyobb vesszővel a kapunál álló szemetesedény felé. Biztosan büszkék rá a halottak odaát, amiért ilyen szépen rendbe rakott mindent.

Verébnagyságú madár jelent meg előtte. Kétségbeesetten csipogott.

Gábor elvitte a megmaradt gallyakat a kukához. A kupacba hajította mindet.

Meglátta a fészket a kivágott fán, amelynek lombjában új életek szökkenhettek volna szárba,  ha nem nyúl hozzá.

 Visszasétált. A madár még mindig elkeseredetten kereste a fészkét.

 A férfi tekintete a sír és az állat között vándorolt.

 Lehajtott fejjel állt.

(Illusztráció: Szakállas Zsolt festménye)

A ködös Albion elfeledett szívében egykor még igazi erdők nőttek. Éger dinasztiák generációi uralták a lápvidékeket, csendesen igazgatva nyálkás udvarukat. Alattvalóik közé tartozott Albert, Köztesút falujának öreg tudósa. Orvosként és botanikusként kereste kenyerét, még az első telepesekkel érkezett, hogy megóvja őket a mocsár különféle lázaitól és bajaitól. Hosszú, fehér szakállát az évek bölcsessége fonta állára, kopasz kobakjáról az idő tépte ki a haját fizetségül. Ellenben ahogy a hold és a nap váltják egymást, úgy telnek az évek is, változásokat hozva és feledésbe taszítva a régi szokásokat.
Történt egy zord februárban, hogy az asztalos fia ágynak esett. Ismerte már Albert a kórt: délvidéki vándorok, átutazó kereskedők portékája. Tudta a módszert is, a gazt és a füvet, mely csillapíthatja a betegséget. Azonban szütyője üresen lógott. Tartalékait már felélte az utolsó virágzás óta és még hónapok voltak hátra a hajtások téli álmából. Nem volt mást tenni, mint imádkozni a gyermek lelkéért. Atyja végső kétségbeesésében lóhátra ült és vágtába kezdett, hogy elhagyatott termékeny mezőt, vagy ügyesen raktározó füvesembert keressen. Albert persze bolondságnak gondolta, de hiába próbálta visszatartani. A legközelebbi település három napi járásra volt. Az asztalos másnapra visszatért a faluba.
Nem füveket, vagy gyógyszert hozott, hanem titkokat, rég elfeledett ősi suttogásokat a mocsár legmélyebb bugyraiból. Az erdő asszonyának hírét, aki a bozótban fészkel és a csillagok nyelvén szól. Csodás tudást ajándékozott neki: balzsam keverését szűzhóból és pocokzsírból, mely gyermeke életét megóvja. Groteszk kezeléseket, melyek bárkit kigyógyítanak a kórból. A falusiak bűvöletbe esve hallgatták a beszámolót a túlvilági praxisról. Egyedül Albert hátrált undorral. Az asztalos hangja nem sajátja volt, torkából egy vénasszony karattyolása bugyborékolt fel. Az orvos azonban hiába rázta csontos ujját, hiába intette társait jobb belátásra, őket megmérgezte a sarlatán szavaiban rejlő kígyóméreg. Az öreg tudós tiltakozásai ellenére, kezelésbe vették a beteg fiút. Az hamarosan meggyógyult, ahogy jósolva is volt. Rövidesen egész Köztesútban híre ment az erdő asszonyának és földöntúli bölcsességének.
Asztalos, kovács, vagy egyszerű földműves – nem számított. A banya mindenki számára tartogatott titkokat. A lakosok közül egyre többen és egyre többször zarándokoltak a mocsár mélyére, hogy felkeressék a kunyhóját. “Az erdő csodálatos asszonya! Áldásokat oszt és semmit se kér cserébe!” – járta körbe a házakat a történet – “Gyönyörű, mint a decemberi csillagok és szelíd, mint a tavaszi szellő!”. Csak pár hét és megszűnt az utcákon a játszadozó gyermekek nevetése, ahogy a munkások morgása és a nők csevegése is. Helyettük brekegő kacagás és rotyogó karattyolás kakofóniája járta át a falut. Az emberek mintha észre se vennék: ugyanúgy töltötték napjaikat, mint azelőtt. Egyedül Albert érezte úgy, hogy egy rémálomba torkollott élete. A falusiak bolondnak nevezték, ha megpróbálta felfedni előttük az igazságot. Azt mondták, hogy megőrült vénségében. Egyre kevesebben fordultak hozzá orvosságért. Ha betegség ütötte fel a fejét a faluban, akik talpon maradtak, elmentek a banya segítségét kérni. Albert kitaszítottá vált, mesterségét fölöslegesnek, tudását nevetségesnek nevezték. “Mi szükség rád vén bolondra, ha az erdő asszonya megsegít minket?” – kérdezték tőle, a banya gúnyos hangján. Elérkezett végül a nap, amikor Albert büszkesége már nem bírta tovább. Véget kellett vetnie az őrületnek, meg kellett mentse önmagát és a falut is. Kését, melyet egykor a gyógynövények gyűjtésére használt, a ruhájába rejtette és útra kelt a láp szíve felé.
Mélyen a fák között, ahova a nap sugarai be nem törhettek, és már csak a lidércek fénye csalogatta az eltévedt lelkeket, ott talált rá a banya odvára. Formátlan volt, mégis felismerhető: nem hasonlított semmilyen más épületre, mégis háznak tűnt. Albert kopogni készült, de mire a mohás ajtóhoz ért volna, az kitárult előtte, mintha csak arra várt volna, hogy mikor érkezik a következő látogató. Bent sötét volt, de csak egy pillanatra. Gyertya fénye gyúlt, bevilágítva a kicsi helyiséget, mely egymagában alkotta az egész kunyhót. Egy ócska sámlin és egy korhadt asztalon kívül nyomát se látta, hogy bárki lakna az apró putriban.
Lélegzetét visszafojtva beljebb lépett, és remegő, csontos ujjait a kése markolata köré fonta. Sáros cuppogást hallott maga mögül. Amikor megfordult, egy asszony alakját látta megformálódni az árnyakból. Testét penészes köpeny fedte, idomai mégis jól kivehetőek voltak. Arcát egy meseszép, mosolygó nő mintájára faragott maszk fedte.
– Üdvözöllek, kedveském. Miben lehetek szolgálatodra? – kérdezte Alberttől ezer hangon egyszerre. Különféle nemzetiségű férfiak és nők szavai, gyermekek gügyögése olvadt eggyé, beszéd eltorzult paródiáját alkotni. Albert feljajdult és kését előrántva, nekitámadt. A banya nem védekezett. A kés végigszaladt a leplen, felfedve az alatta rejlő testet: kitépett nyelvek ezrei ficánkoltak és vergődtek férgekként egymásba kapaszkodva, hogy emberi alakot öltsenek.
– Sajnálom, de ezt sajnos nem értem. Fogalmazz pontosabban drágám. – szivárgott újra a hang, a mosolygó álarc mögül, de más mozdulatot nem tett a lény.
Alberten szörnyűséges rémület lett úrrá és kését elejtve rohant ki a viskóból, át a mocsáron, keresztül a bozótoson. Menekült, a faluval ellenkező irányba, messzire, bárhova máshova. Nem tért vissza többé.
Köztesútban semmi nem változott az öreg hiányában: a lakosok megszállottan borultak az asszony elé, hogy táplálja őket titkaival. Ellenben ahogy a hold és a nap váltják egymást, úgy telnek az évek is, változásokat hozva és feledésbe taszítva a régi szokásokat. Egy fülledt nyáron járvány sújtott le a falura, melyhez hasonlót azelőtt csak az ősök rémmeséiből ismertek. Fekélyes bőrüket kaparva, férgekként vergődtek az erdő asszonya előtt… de az nem kínált újabb titkokat. Csak mosolyogva szajkózta saját hangjukon ugyanazt a régi tudást – újra és újra.