Pucold meg a halat! – mondta az asszony.

A lány megrémült.

– Ha nem csinálom meg, biztos kikapok – gondolta.

Keservesen nézett a tűzifaaprító rönkön lévő tátott szájú, dülledt szemű, ezüstszínű szörnyetegre.

Az asszony magára hagyta. Igazából nem haragudott rá, az édesanyja. Szeretetteljes, kedves, akihez oda lehet bújni, a puha fészek-melegbe.

Álma volt ez neki. Bezzeg a húgának nem, neki szerencséje volt, hét hónapra született, törött kulcscsonttal. Anyjuk gyengéden bánt vele, neki jutottak a foszlós kenyérdarabok, vajjal, mézzel megkenve. Falatonként adta a szájába, mint egy madárfiókának.

Ő már nagylány, hat évvel idősebb, hát dolgozzon. Ha nem úgy történtek a dolgok, ahogy az anyjuk akarta, fürge táncot járt az ütleg rajta.

Legutóbb azért kapott verést, mert nem akart elmenni misére. Félt a paptól, az nem is egyszer vágta már hátba.

Vasárnap reggelén mondta az anyjának, hogy elege lett, többé nem megy templomba. Máris a földön találta magát, csupasz karjával védte a testét az ütésektől. Az asszony eltorzult arccal állt fölötte, ütött és suhintott, amíg nehéz cseppekben hullani nem kezdett verejtéke a konyha kövére.

Zajt hallott, összerezzent. Kezébe vette a kést. Nem tudta, mit tegyen, még soha nem pucolt halat.

Undorodott attól, ahogy néz rá a szörnyeteg, ezért lecsapta a fejét. Aztán a hasát vágta fel, zöld lé csorgott ki belőle. Hányingert érzett, hasában nyilallást. Mintha meleg csorgás lett volna, a lába között, de nem figyelt rá.

Kitépte a hal beleit, vödörbe dobta.

– Jutottál valamire? – jött anyja a konyhába.

– Jól vagy, te leányka? – kérdezte, amikor nem válaszolt. Végignézett a gyermeken, összecsapta a kezét.

– Anya, én nem… – kezdte volna, de az asszony a szavába vágott:

– Hát nagylány lettél? Miért nem szóltál?

Vékony piros lé csordogált a lábszárán, már a bokájánál járt. Megijedt, hogy most elverik.

De anyja kivette a kezéből a kést, a tőkére tette. Majd házba vitte a lányát, megmosdatta. Puha anyagot adott kezébe, és elmondta, mit és hogyan kell tennie vele. Aztán tejet melegített neki, mézet tett bele, melléje mosolygott is. Végül ágyba fektette, betakarta, meg is simogatta nyirkos fürtjeit.

– Mégis szeret – gondolta a kislány.

(Illusztráció: Derek DeYoung)