Késlekedett abban az évben a május, ahogy késlekedett a szülés órája is.
Bandemag király katonákat rendelt ki a vajúdó tündér védelmére, akik bedugták a tenyerükkel a fülüket, hogy ne hallják a sikolyait. Bandemag minden reggel hírvivőt menesztett a fenyérre, aki ezekkel a szavakkal tért vissza: ma sem fogsz, király, kenyeret enni. A szigetlakók megfogadták: amíg az örökös meg nem érkezik, semmilyen ételt nem vesznek magukhoz. Éheztek a férfiak, éheztek az asszonyok, éheztek a gyerekek és éheztek a rabszolgáik, a szorgok.
Miközben a harcosok őrt álltak a fenyéren, történt, hogy az egyik katona felesége egymaga vajúdott. És mit tehet egy asszony, akit a csontjáig átjár a hideg egy faágakból összetákolt viskóban? Ő is várta a szabadulást, és láztól reszketve beburkolózott a takaróiba. A megalvadt vértől olyan kemények voltak ezek a takarók, mintha egy pajzsot fektettek volna keresztül a szülőágyon.
Ám aki meg akarja látni a napot, meg is látja.
De az asszonynak kevés idő adatott. Eltépte a magzatzsinórt, kitisztította az orrlyukakat, a nyálkás kis testet gyorsan begöngyölte a feje alatt tartott köpönyegbe, aztán átengedte magát a láz önkívületének. Ahhoz is gyenge volt, hogy a lassan nyíló ajtó és a léghuzat felé fordítsa a fejét…
Ám talán az ő sikoltozása könnyítette meg a fenyéren küszködő tündér dolgát.
A köd felszakadt, a bokrokat megrázta egy láthatatlan szélroham. Enni fogunk ma, bólintott a hírnök, és már-már hallani vélte a csecsemő visítását. A király katonái gyűrű alakban körbefogták a tündért: még csak most jön a java, mondogatták.
De a viskóban lakó nő férje nem várt tovább. Ahogy a szél megélénkült, kiugrott a gyűrűből, és úgy száguldott, mintha nem ő, hanem az út rohanna. A felhők szétoszlottak, most már az ő viskója is boldogan ragyogott a napfényben. Már csak egy ugrás… és a nyitott ajtóból a felesége üveges szeme bámult rá. Egy szemrehányó, tágra nyitott, kék, violaszín pupillájú szempár.
Berontott, lesöpörte a vértől kemény takarókat, ránézett a combok közt vöröslő vértócsára, de nyomát sem látta a gyereknek. Felrántotta a felesége testét – már csak egy üres váz volt, nem egy fiatal nő – de se élő, se holt gyereket nem talált.  Pedig a magzatzsinór ott kígyózott a felesége lábánál.
És a ház…! A ház a halott asszony körül is tele volt élettel, friss élettel, mintha a gyerek csak elbújt volna, és szeretné őt megszólítani. Itt volt, gondolta a katona, és eszébe ötlött a tárva-nyitva hagyott ajtó… van-e olyan asszony, aki sarkig tárt ajtók mellett akar vajúdni?
Kitámolygott az udvarra. A boróka és a szeder hajtásai óvatosan meglebbentek.
Mire várjon? Behajította a pajzsát a kunyhóba, és ordítva nekiiramodott a völgynek.

Közben a palotában lakomához terítettek.
Hordágyon hozták a tündért, aki úgy pattant a király elé, mintha egy könnyű sétáról tért volna vissza. – A kék a halhatatlanság színe – búgta titokzatosan.
A katonának – noha a király tanácsadói nem tartották számon – volt saját neve: Fargeinnek hívták. Nem volt hatalmas termetű harcos, nagykezű, inas, de aprócska, talán ezért maradt életben az éhezés után. És ugyan ki kérdezgetné egy fogoly katona nevét? Egy katonáét, aki ért a közelharchoz, de elég engedelmes, hogy életben maradjon, és később besorozzák az új király testőrei közé.
Fargein minden őse kovács volt, az ereiben az ulsteri tündérek vére folyt. De már annyi éhezett éhezett becsületesen a szigetlakókkal, hogy a király hozzáadta az egyik szolgálólányát feleségül. Nyilván sok történeted van, amit el akarsz a fiadnak mondani. A szolgálólány három szép almát és egy kék köpenyt kapott hozományul. Az első almát megették a nászéjszakán, a másodikat, mikor megérezték, hogy a gyermek megfogant, a harmadikat pedig mikor megjósolták, hogy kislány lesz. Fargein felesége a szigeten született, és mégcsak közelébe sem mehetett Urraca királynő gyümölcsöskertjének. Azt a három aranyfényű almát úgy őrizgette, mint az ékszereket.    A szolgálólányok mindentől és mindenkitől félnek, se tulajdonuk nincs, se történetük. De a gyerek, a gyerek!
Az útmenti kunyhókból sült hús illata csapott a levegőbe. Gyomorforgatón, éhesen. Mért is ne? Ünnep van, ilyenkor a legszegényebbek is ott görnyedeznek a kamrájukban, hogy egy kis árpalisztet söprögessenek össze. És a gazdagok? A gazdagok húsra vágynak – érzik ezt az állatok, ezért jajgatnak a karámokban. Ünneplőbe öltözött lányok jöttek szembe az ösvényen. Tavasz volt, gyönyörű, lélegzetelállító. És türelmetlen.
No de milyen sorsra jutna egy kislány anya nélkül egy kopár szigeten? Bandemag alattvalói hajdan a Tündérek kútjához hordták az anyátlan vagy csenevész gyerekeket. Aki elrabolta az ő lányát, az csak jót tett vele. Anyatej nélkül a csecsemők öklendezni kezdenek, aztán a tehetetlen apák kiteszik őket a tündéreknek. A tündéreknek, ízlelgette a szót Fargein, és kiköpött, mert a gyűlölet, mint nyílt sebből a váladék, kibuggyant belőle. Ha nem kell három napon át a király szeretője, a tündér mellett virrasztania, akkor a felesége is életben lehetne. De kinek panaszkodjon? Az egész hegyoldal nyüzsgött, sietett, főzött, kiabált, mintha az ellopott napokat most kapnák vissza. És Fargein csak egy idegen volt, ugyan ki hívta volna be a házába, hogy a feleségéről érdeklődjön?
Odaért a palotához, egy hatalmas kőkunyhóhoz, ami illett is egy királyhoz, akit a szerencse elhagyott. De Bandemag király most végre boldognak látszott. Az előtérben pihenő testőröknek is csillogott a szeme, nyilván már belekortyoltak Urraca királynő méhserébe, és várták a lakomát.
Egyszercsak megtelt az előtér a tündér illatával.
Körbeölelte  egy aranyló köntös, a szülő nők méltósága. – Elfárad a szelek dühe is, eljön a nap, amikor a tenger már nem haragszik többé az emberekre. És én most örököst adtam nektek. Egy örököst, hogy a vitorlák újra nekifeszülhessenek a tengernek.
Aprókat lépegetve fel-alá járt köztük.
Hány földi asszony tudna szülés után egyenes derékkal, illatosan, szépen befont hajjal a vendégek között mutatkozni? De ki törődött ezzel? Belenézett a katonák szemébe, és így rebegett a sok álmatlan éjszakáért köszönetet. – A kenyér és a hús a fogadóteremben van! Gyertek! – mondta, mintha az egész sziget az övé lenne.
Bandemag mint valami boldog törpe, úgy sürgött-forgott körülötte.
A fogadóterem a még mindig bizalmatlan tengerre nézett.
De micsoda gazdagság! Micsoda pompa! Kékes fényű, sárgás fényű kagylók, amiket senki sem látott, mióta a tenger megátkozta a szigetet. Friss lepényhalak, tengeri csillagokat formázó mézes sütemények, tőkehal-falatok, langyos osztrigák, és közben minden asztal fölött ott lebegett az ürühús győztes illata. Hordták a szorgok a nagy ezüsttálakat, mindegyiküknek ráncos volt az arca, hisz ők éheztek a legtöbbet.
– Visszaadom az elvesztett időtöket – búgta a tündér az ünnepi fáklyák fénykörében, és most olyan érinthetetlennek látszott, mint a király előtt lobogó viaszgyertyák.
De Fargein nem figyelt rá. Rögtön az egyik, üres tálcával igyekvő szorg nyomába eredt.
Kislány, gondolta elégedetten. Kislány, ahogy megjósolták. Ha fiú lenne, akkor a tündér már régesrég a visszeszerzett erőről, a nemzetség új aranyágacskájáról beszélne.
Kislány, és valahol itt rejtegetik a palotában. Meglehet, a király örököse holtan született, és az ő feleségén kívül nem akadt más nő, aki szült volna a szigeten…
Benyitott egy ajtón, ahol az aranyvért mögött egy roskatag árnyék, talán Bandemag apjának szelleme várakozott. És mintha csak álomban járná végig ezeket a homályos, rémült szobákat – de nem itt, ezen az álomtalan, kopár szigeten, hanem a szülőhazájában, Írországban. Végre elérte a padlásra vezető lépcsőt.  Ugyan miféle erő van az asszonyokban, hogy néha ők parancsolnak? A felesége kék köpenyében egy termetes dajka állt a folyosó végén. És nem tartott a kezében lángpallost, de Fargein mégsem merte arrébb taszigálni.
– Jól van a gyerek? Ha nem felelsz, megöllek.
Az asszony elmosolyodott, mintha sebezhetetlen lenne. És ekkor, a nyitva hagyott ajtón át, a nő zömök válla fölött Fargein megpillantotta a gyereket.
– Eredj innét! Meglátod, jó sora lesz a gyereknek.
Fargein bólintott. Most is a Tündérek kútja, a sok fehér gyerekcsontváz járt a fejében. De úgy érezte, tartozik valamivel a feleségének.
– Riolda. Rioldának hívták az anyját – motyogta.
Az asszony a lépcső felé tolta Fargeint.
– A halott szülők neve ott lebeg a csecsemők felett. – A lépcső himbálózni látszott, mintha földrengés rohanna végig a szigeten. – Na, menj! Nem lesz könnyű halálod, ha valaki itt talál.
Szeplős kézfejével megtörölte az orrát, és hamisan mosolygott. Csak egy közönséges rabszolganő volt.
Vajon mennyi időt töltöttem fent, töprengett Fargein, ahogy visszasurrant a katonák közé.

–Ti nem is emlékeztek, milyen messziről jöttünk! – kezdte Bandemag. A méhser meglágyította Bandamag hangját, ami olyan szelíden remegett, mint a gyertyafény.
– Mikor apám apja kikötött a szigeten, senki sem gondolta, hogy fel kéne jegyezni a hősök tetteit. Apám apja kijelölte letette a palota alapkövét aztán indult vissza, hogy juhokat és mestereket hozzon a szárazföldről. Mert akkoriban még ismertük az évszakokat. Ismertük a madarakat. És kikötőből kikötőbe jártak a hajóik.
A király maga elé meredt. A teremben – Fargeinen kívül – nem volt senki, aki látta volna a napot a szárazföldön.
– A tenger nem ereszt el minket ötvenöt éve. Az ellenség partra szállhat nálunk, de a mi hajóink közül egy sem térhet haza. Szolgálnunk kell valakit? Talán vétkeztünk, mikor gyermeket nemzettünk a rabszolgáinknak, a szorgoknak? – Ahogy a kupát a szájához emelte, a hangja megint öregesen sírós lett. – Most végre gyermek született, egy csodálatos gyermek, aki talán kiengeszteli a tengert.
Oldalán a tündér rejtelmesen elmosolyodott. Ahogy a dal mondja, virág volt ő, almavirág. De ki küldte…?
Fargein megrázta magát. Egy kislány vezetné vissza a szárazföldre a szigetlakókat? Egy nyivákoló, kényes lánygyerek?
Most a sziget jótevője, az aranyköpenyes tündér emelkedett szólásra. Napfényes öblökről,  a tenger titkos életéről, a szelek házáról mesélt, amiket a szigetlakók közül senki sem látott a saját szemével. Ami azt illeti, Fargein sem. Mennyi-mennyi cukormáz, kótyagosság, gondolta dühösen. De most is azon töprengett, mi történhetett a tündér gyermekével. Talán a tündérek magzatai is meghalnak? Elrabolhatja őket valamelyik időszellem? Fargein barátságosan hunyorított a többieknek, aztán indult kifelé, hisz el kellett temetnie a feleségét.
Hideg szél fújt, és Fargein a talpán át érezte, milyen dermedtek a kövek. És milyen megátalkodottak! A meleg – úgy tűnik – ma is csak játszott a szigettel.
De nem akart többé a felesége arcába nézni, minél előbb végezni akart a temetéssel. A zsigereiben is érezte, hogy akkor van biztonságban – nemcsak ő, hanem a gyerek is – ha elnyeli a föld a feleségét. Vajon kinek az arca tükröződik Riolda szembogarában?

A szorgok nem tudnak beszélni, így aztán Fargein nem is ijedt meg, mikor egy púpos árny csapódott hozzá az ösvényenOlyan óvatos alázattal lépkedett mellette, mintha Fargein meg akarná ütni vagy csak várná az alkalmas pillanatot.
De miért is, töprengett. Miért fél ennyire? A lovakat nem gyűlöli senki. Ahogy a kutyákat vagy a juhokat sem. Ám ők olyan szolgák, akik nem tudnak nevetni, és nem tudnak az emberek lányainak gyermeket nemzeni.
Lassan elérték a beléndekkel borított völgyet. Elől Fargein lépkedett, utána a púpos szorg, akinek senki emberfia nem tudta a nevét – ha egyáltalán volt saját neve. Mind a ketten úgy érezték, senki sem alszik ma éjjel.
Riolda már nem vicsorgott. A takarójára száradt vér is olyan volt, mint a legfinomabb kibomló selyem. A holtak lelkei pár órára visszatérnek, hogy fogadják a gyászolókat. Ámde a halott Riolda most is olyan visszahúzódó és zárkózott volt, mint életében.
Fargein kicipelte a holttestet a tisztásra, és a szorgot meg elküldte vízért, hogy az arcát megmoshassa. Néhány elviselhetetlen percig egyedül maradt az asszonnyal. Bocsánatot kért tőle, hogy nem rendez igazi temetést, és hogy nem tudta visszaszerezni a gyermekét . A felesége pillantása végre megenyhült. – Tudod, hogy senki sem hagyhatja el a szigetet. Senki! De én hadifogoly vagyok, egyszer hajóra szállok, és elviszem innen a lányunkat is.
Erőt vett magán, és megcsókolta a felesége száját. A szél finoman megrebbent, mintha csak álmából felébresztett madár lenne. A szorg visszatért a vízzel, egy-két percig téblábolt, aztán segített lemosni Riolda arcát. Fargeinnek feltűnt, milyen félénk szeretettel ér hozzá. Ugyan kik lehettek Riolda ősei? A felesége se az anyjáról, se az apjáról nem mesélt semmit.
A föld jéghideg volt, akár a megbánás. – Vigyük a mocsárhoz! – rendelkezett Fargein, és míg ő az asszonyt cipelte-húzta a köveken, a szorg vonszolta a véres takarókat. És a mocsárnál, ahol a hajdani, titokzatos Zöld Palota állt, Riolda leereszkedett a mélybe, hogy megtalálja az őseit.
Fargein kenyérhéj után kotorászott a zsebében. De a szorg – ugyanolyan rejtélyesen, ahogy feltűnt az ösvényen – köddé vált megint. A nesztelen fehérség beburkolt mindent. Ez a szigetre ereszkedő köd nem lenne más, mint a tenger érzékszerve? Fargein lehúzta a gyűrűjét, és bedobta a felesége után. De már nem az asszonyra gondolt, hanem hogy miképp maradhat életben. Érezte, ha most tenne egy lépést, azonnal megsemmisülne.
Mert ugyan mért volt véres a felesége arca? Gyenge asszony volt Riolda, félt a napfénytől, félt saját magától, de talán megküzdött azokkal, akik a gyerekét el akarták rabolni. Talán nem is a szülés végzett vele, hanem egy késszúrás. Ha pedig így történt, akkor bölcs élővigyázatosság volt a tetemét a mocsárba rejteni.
De ha így történt, akkor nem leskelődnek orgyilkosok hazafelé? Saját katonatársai? Akik ma este elegendő ürühúst faltak, és most készek a tündöklő jövőt megvédeni? Résen kell lenni, mondogatta hazafelé.

Az írek május elején csaptak le Normandiára. A normannok minden támadót lemészároltak, csak az ír király fiát nem. Ez a fiú lesz Normandia hercege…
Mese, mese, meskete, gondolta Báeldun bosszúsan. Ostoba, szentimentális mese.
De azért az ő fülébe is eljutott, noha hetek óta ki sem dugta az orrát Marcenda hercegné palotájából. Csak üldögélt a palota belső kertjében, félig fogolyként, félig vendégként, és közben jóllakott, vagy inkább csordultig telt napfénnyel, nyugalommal és udvariassággal. Normandia művelt és kifinomult ország volt, itt senki sem rikácsolt vele, legkivált a tulajdon apja nem: még azt sem tudod, te, fattyú, hogy mettől, meddig…, Mit tátod itt a szád, te anyabaszó szerencsétlen! 
Anyabaszó – Báeldun, Halix király fia elpirult emlékezés közben. Dadogás nélkül még öt összefüggő mondatot sem mert Normandiában elmondani, pedig az apját már félméteres föld fedte; nehéz, termékeny, jóindulatú föld. Megmenekült, szabad ember volt. Káromkodni itt senki sem káromkodott. Ahogy lökdösődni sem lökdösődött.
A gyümölcsök édesebbek voltak, a nyár kitartóbb. És az ételek! Az alma, a saláta, az uborka íze ott maradt a nyelvén, mintha Normandiában jobbkedvű almák teremnének, Nem is beszélve a málnáról, az egresről! Mindegyik olyan rafinált és különleges volt, mintha költők találták volna ki valamennyit! És a kacéran bólogató, vérpiros ribiszke!
Hogy lehet, hogy a költők csak fiatal lányokhoz írnak verseket?
A szilva is hamarosan beérik, meglátod, milyen jóízű, biztosította Marcenda.
Ő, Báeldun már régesrég rájött arra, az uralkodáshoz nem kellenek különösebb képességek. Nincs szükség tündérpalástra, természetfölötti erőre, hatalmas izomzatra. Hanem arra, ami belőle hiányzik: önbizalomra. Vilmos herceg és Marcenda – nos, ők igaziak. Ellentétben vele, egy nevét titkoló királyfival, akit saját apja hívott anyabaszónak. Még nem is volt becsülete, amikor elvesztette. Az alkalmatlanságát már Vilmos herceg is észrevette, mikor mélyen a szemébe nézve odasúgta: akármi is a te titkos neved, te nem születtél hercegnek.
Vilmosnak és Marcendának nem született gyermeke. Ilyenkor a férfiak a feleségüket hibáztatják, de a joviális Vilmosnak ez sem adatott meg, Marcendának, a feleségének az előző házasságából három lánya született. Maradj itt velünk, mondogatta Marcenda. Minek mennél haza? Talán hogy megölesd magad?
És ugyan minek menne haza? A hercegi pár barátjaként kényelmes életet élhetne. Elkísérhetné Marcendát az erdei rezidenciába, sajnálhatná vele az erdőben elejtett őzeket, és közben találgathatná, hogy az udvarban ki kivel, és hogy a frigy szerencsés lesz-e vagy sem. Mert mint az idősödő asszonyok, a hercegné is imádta a „kedves és jóravaló” párokat – a lustálkodást, a zsörtölődést, a sajnálkozást. Báeldun egy meghitt ideálra ismert benne, noha Marcenda semmilyen tekintetben nem hasonlított az édesanyjára, erre a rettegésbe beleszürkült, csontsovány  asszonyra. Jóindulatúan unalmas volt,  ahogy kopottasan unalmas volt a férje, Vilmos herceg is – de azt legalább senki sem gondolhatta, hogy ez a jólnevelt, idősödő pár egyszercsak elrikoltja magát: na, mi van, te anyabaszó, mért nem szeded a lábad…
Írországban méregbe mártották a mondatokat, és megsuhogtatták az ellenség feje fölött, akár a kardokat. Vagy csak az ő édesapja királya volt ilyen? Hol késel, te bakkecske? Már a kardodat sem tudod megfogni rendesen…? Az apjára való emlékezés, ami hullámokban tört rá minden egyedül töltött percben, már a gyümölcsök ízét is megmérgezte. Ő csak egy megrontott királyfi. Mért kéne a saját, titkos nevét bárkinek elárulni? Hiszen nem akar kezében karddal ítélkezni vagy hadakat vezetni. Vagy fején virágkoszorúval a mennyegzői menet élén vonulni. Te, anyabaszó, hát te semmire sem vagy jó? Igen, semmire sem. Már az anyja kivégzése megbetegítette. És még sajnálod őt? Azt a szukát? Aki az összes büdös írre szégyent hozott? De a király nemcsak vele, a trónörökössel ordítozott. Emlékezett egy apródra, aki a király őrjöngése közben holtan esett össze. Halix király pedig csak  rugdosta tovább a szavaival. Na, mi van, nem hallasz? A füleden át húzzam ki a gerincedet?
Ez itt Normandia, nem holmi anyabaszók országa. A normannok mindig úgy szólnak egymáshoz, ahogy művelt, megfontolt embereknek kell. És talán ezért nem tudnak ebben a csodálatos országban verseket írni az emberek! Költőversenyeket rendeznek, rímekkel bűvészkednek, tralala, tralala…csiribu, csiribi, csiribá, de fogalmuk sincs a szavak hatalmáról. Elképzelni sem tudják, hogy egy jó vers birodalmak sorsát döntheti el.
Te mért nem írsz verseket, kérdezgették a normannok nap, mint nap tőle. Vagy mért titkolod, ha igen? A Herceg hímezett-hámozott, és közben érezte, hogy ezek az illedelmes emberek nemcsak gyávának tartják, hanem sunyinak és neveletlennek is.
Báeldun! Báeldun! Legalább az igazi neved áruld el!
Meglehet a normannok sem jobbak. Csak ők nem mernek a gonoszságukkal ilyen nyíltan kérkedni. Vajon nem született-e Marcendának az előző házasságából három lánygyermeke? És mi lett azokkal az unokákkal, akikben Vilmos herceg is örömét lelte? Az egyik kisfiút egy vérfarkas tépte szét – egy különleges, csak a mesékben élő vérfarkas, aki éjszaka beóvakodott Vilmos herceg kastélyába. Ez a farkas udvariasan fellépkedett a lépcsőn, nesztelenül elhaladt három alabárdos apród mellett, aztán széttépte az alvó gyereket. A másik kisunokát egy álomtündér ölte meg. Felbukkant egy tisztáson, ahol a hercegné unokái kergetőztek, és elcsalta magával a gyereket a rengetegbe. Fél év múlva csak a csontjait találta meg.
Na persze Báeldun, az ír királyfi – költők és jövendőmondók fia – abban egy percig nem kételkedett, hogy léteznek természetfölötti lények.
Csak éppen a szív titkai sokkal rettenetesebbek.

Az utolsó harapás körte aztán még jobban megkeseredett a szájában. Hogyan tudná őt Marcenda, ez az unalmasan korlátolt hölgy megvédelmezni? Hiszen minden unokája meghalt, aki véletlenségből a trón közelébe került. No de sokkal könnyebb egy tizenkét-tizenhárom éves gyereket egy bérgyilkossal kivégeztetni, mint megrágalmazni egy majd’ ötven éves hercegnét. Emellett Marcenda az együgyűségig jámbor asszony, pontosan az a fajta, akit a köznép is bálványoz. Mert hiszen nem a kegyes Marcenda az, aki kendőcskéket ajándékoz a normann menyasszonyoknak? Akihez a szegények bátorításért fordulnak?
Anyabaszó, suhant át rajta a szó megint. Még szerencse, hogy a hercegné nem az a fajta, aki titkos találkákat tervez túszul ejtett hercegekkel „mikor szégyenükben lesütik szemüket a csillagok, és a földön egyedül vadászik a hold”. De vajon ez a nagy jámborság meg tudta-e védeni az unokákat? És őt, akiről azt tartják, hogy egyre csak sertepertél, alakoskodik…
De már nincs hova hátrálnia.
Napnyugta előtt meg kell jelennie a jó hölgy fogadótermében, és elkísérni esti sétájára, hogy meglátogassanak egy ablaktalan kunyhóban tengődő szegény asszonyt, aki most adott életet a hatodik gyerekének. Hogy érzed magad, kedveskéééém…Nincs-e valamire szükséged?  És ő csak bólogat, mert hiszen mire való egy udvaronc.
Még messze volt a napnyugta, de felment a kamrájába megmosni az arcát és leverni a port a nadrágjáról. Mert nem szabad a szegényeket megbotránkoztatni, nem szabad nekik csalódást okozni, szokta mondogatni a hercegné.
Hiúság nélkül hogy is létezhetne ennyi erény?

Az ablakon kitekintva Báeldun szíve elfacsarodott a honvágytól és a hirtelen bizonytalanságtól. Eljutott-e már a híre az ő rablóhadjáratuknak? Mit gondolnak róla Írországban? Azt vajon tudják-e a komák, a sógorok, az unokatestvérek és a többi anyabaszó, hogy ő még életben van? És mit gondolnak róla, az „egyetlen túlélőről” ebben a kifinomult udvarban?
Ivott egy korty vizet, aztán leült, mert a kinti nyárfalevelek reszketése őt is nyugtalanná tette. De miért nem hall másféle hangokat? Hova tűntek a palotából az emberek? Kicsi kastély ez, de a hercegné még a délutáni pihenése alatt sem követelt meg tökéletes csendet. (Nem vagyok én akkora boszorkány, kedvesem…) De akkor hogy lettek a hercegné apródjai hirtelen ilyen csendesek? És hol vannak a hónapok óta itt lebzselő vizigót követek?
Kiosont a folyosóra, beódalgott a nagyterembe, de még mindig csak a nyárfalevelek susogását hallotta. Sehol semmi lárma. Persze egy foglyul ejtett, majd nagylelkűen vendégül látott királyfi nem kiáltozhat. Nem is kiáltozott, hanem csendben osont be a fogadóterembe, ahol a nap minden órájában kicicomázott eladó lányok trécseltek. Az úgynevezett udvarhölgyek.
De most nem trécselt senki. Ám már nem volt visszaút, holott minden porcikájában érezte: csapda ez, ravaszul kifundált, szörnyűséges. És hol vannak az apródok, akik éjjel-nappal itt társasjátékoznak? Látta a borostyánból faragott, gyönyörű bábukat, az apródok kupáit, egy feldöntött széket. Mert a hercegné nagyon kegyes, az apródjainak megengedi, hogy egész nap bort nyakaljanak – persze mértékkel, illedelmesen.
Ez a fiú lesz majd Normandia hercege…
Halix király fia egész testében reszketett. De nem volt egyedül, az a valaki vagy valami ott leselkedett rá a hercegné hálószobájában. És érezte, hogy valakik – valóságosan, de talán egy másik valóságból – most is éberen figyelik.
Benyomta az ajtót a könyökével.
Először a hercegné hatalmas combjait látta meg, a fehér húson tekergő kék ereket. Aztán a sötét odúhoz hasonló, nyitott és szétmarcangolt ölet, a széttépett selyemruhát, az elmetszett nyakat, a kék szemekben a felháborodást és a félelmet. És legvégül – mintha csak ebben a pillanatban loccsant volna az ágyneműre – a rengeteg kiömlött vért.
És ez az az ő kardja ott az ágy végén!
– Végre megvagy, te varangy!   –  Az apródok a függöny mögül rontottak elő, és úgy teperték le a földre, hogy a válla, az arca, a haja, a keze is véres legyen.
– Te sunyi! Te mocskos ír! Megerőszakoltad a hercegnénket! Védekezett, ezért megölted!
Az apródok – mert ők is csak egy színjáték szereplői voltak – még csak zavartan, elfogódottan mozogtak. De minden színjáték igazi átélést igényel. Ezért felpaprikázták magukat a kiáltozással, és egyre magabiztosabbak lettek. Már beletapostak a derekába, a hátát rugdosták, köpködték az arcát, ráugrottak a térdére, és szétfeszítették a tenyerét, hogy az ujjaira rátapossanak.
Mielőtt a Herceg belezuhant volna a saját megsemmisülésébe, hallotta, hogy azt sziszegik fogcsikorgató gyűlölettel:
– Te anyabaszó! Te sunyi szerencsétlen!

Illighaen megrázkódott, hol az irigységtől, hol a borzongástól.
De nem volt visszaút. Ez a versekből megismert szerelmi udvar, a sok-sok lágy csípő foglyul ejtette.

Engem nők védelmeznek, mindig a nők: lágy
ruhaujjak, puha-fehér mellek, térdhajlatok, combok.
De lehet-e a szelet felitatni? Vagy vörösbort önteni
egy harisnyába? A tengert akarni – csak úgy,
rosszaságból? Szakadékokat kínálsz cserébe,
rejtelmeket, a női szív titkait. És én barangolhatnék
benned fel-alá, hölgyem, hegyre fel, völgynek le,
hágót, meredélyt kerülgetve: míg te elmeséled
mindenkinek: ezt a fiút is megszelídítette a szerelem.

Az ember nevetne, mikor nem lenne szabad.
Inkább kutatni kéne, kutatni, nyomozni, felderíteni, nem léha versikékbe belemerülni. Hamarosan rövidebbek lesznek a nappalok, könyörtelenebbek a szelek. És ki tudja, ezek a szigetlakók mivel fűtenek?

Talán nem is fűtenek, töprengett Illighaen.

Az Aldobaranhoz: hirdette a következő vers.

Novemberben kiszáll ő is a hintójából: őszvégi csillag,
szerény és mégis szemkápráztató. Megáll az égboltozat
legszélén, figyeli a lázas sürgést-forgást, a szenvedélyes
jövés-menést, ahogy mások, a türelmetlenek kimutatják
a szerelmüket. De mást mond a szív, és mást mond a reggel.
Még vár egy kicsit, aztán visszafordul a jéghideg, az időtlen
semmibe. Én a földön vagyok, ő túl korán érkezett.        

Őszvégi csillag, szerény és mégis szemkápráztató… Vajon kik olvassák, vagy kik fogják olvasni ezeket a verseket? Illighaen nem a vérig sértett udvarhölgyekre gondolt, hanem hogy mért volt ez a verscsomó a legszembetűnőbb helyen.

Ahol ő él, a vizek feketék és könyörtelenek.
A jóságos, a csacska nőket már elejtette az éjszaka.
Ki emlékszik már a boldog anyákra, ha az enyészet
felfalta már a testüket? De ő itt van, ő velem van,
nyugtalan ujjai engem cirógatnak. 

Vagy csak adósa vagyok még anyámnak. Megitat,
hogy szomjas legyek. Meggyógyít, hogy megsebezzen.
Meg kell halnom, hogy a fiának nevezzen.

Redves, mocskos, félelmetes… De Illighaen nem a versektől ijedt meg, hanem attól, hogy szép lassan kilobbant a fáklyája – talán szégyenében. A saját anyjára (nyolc hónappal az ő születése után halt meg) egyáltalán nem emlékezett, de erre a fekete anyára igen.
Kitántorgott a folyosóra, hogy valami alvóhelyet keressen.

A sok kiállhatatlan szokás közül az volt a legutálatosabb, hogy a szigetlakók ott tértek nyugovóra, ahol az álom utolérte őket. Talán a szorgoktól tanulták, töprengett Illighaenn, vagy a köd megrohasztotta őket. Elvackolják magukat a palota konyhájában vagy a romos folyosókon, és nyugtalan álomba merültek.
Nem dolgoznak, nem esznek, ki sem pihenik magukat rendesen.

Pedig férjnek a feleség mellett volna a helye. Az úrnak és úrnőnek az ágyon, a kisgyereknek a bölcsőben, a cselédnek a sarokban. Persze senki nem felelős az álmaiért, no de milyen álmokra számíthat az, akit kutyafuttában nyom el az álom? Illighaen kikerült egy hortyogó cselédlányt, egy tátott szájjal alvó öreget, aztán a nagyterem felé lopakodott. Tanult krónikás volt, de nem akart nyugovóra térni ennyi romlott kézirat között.
Pedig ezen a szigeten nehéz volt betartani bármilyen fogadalmat. Talán az éhezés miatt, vélekedett Illighaen. Hisz reggel szárított halat esznek, ebédre valami gyanús főzelékből főtt levest, vacsorára egy kis darab kecskesajtot frissen szedett madárbeggyel. És közben hallgatják Bandemag ömlengéseit: mi vendégszeretők vagyunk … mert hiszen a vér nem válik vízzé, a bátorság talpnyalássá, a hagyomány kecskefossá.
Illihaen már megpróbált tőle érdeklődni a szigetlakókat sújtó betegségekről, Halix király hajdani hadjáratáról, a csillagok itteni állásáról, a sziget nevesebb eseményeiről, de akárha egy öreg, bódult vízilovat faggatott volna. A felséges király nem ér rá beszélgetni, a felséges király most a kislányával kergetőzik. A felséges király szédül, émelyeg, majd holnap fog a rendelkezésére állni. No, de a szigetlakók csak birkatejet és poshadt ízű vizet isznak, Illighaen el sem tudta képzelni, miért tűnnek állandóan bódultnak.
Talán az örömtől, töprengett. Hiszen hetente két-három alkalommal felszáll a köd, megtelnek kékes-lilás fényekkel a tócsák, a napfény boldogan szikrázik. A szigetlakók ujjongva vonulnak le a sziklákra, a szél rózsaszín fergeteget sodort feléjük, és ő, Illighaen sem látta soha a tengert ennyire fiatalnak, mint ezekben az órákban. Mintha egy ragyogó asszony lépne ki a hullámokból…

Tegnap  – hogy jóllakjon a nevetéssel, legalább a nevetéssel – Illighaen is ott ténfergett közöttük.
– Ha figyelsz rám, testvér, mesélek valamit!
Illighaen kelletlenül hátra fordult, mire megpillantott egy inas, csapzott fiatal férfit.
Fargein volt az, Halix király fogságba esett hajdani katonája.
– Gyere hátra most azonnal! Mindent elmondok!
Mindent! Illighaen kelletlenül utána indult. Már sokszor megpróbálta ezt az inas kis katonát szóra bírni, de nem boldogult vele. Nemmm tudom… Nemmmm láttam… Nnnnem emlékszem…
– Gyere hátrébb! Még meglátnak minket!
A kunyhók között már nyoma sem volt a varázslatnak vagy tündöklő rózsaszín permetnek. Ahogy nyoma sem volt ajtóknak vagy kerítéseknek. Ezen a nyomorult szigeten bárki beköltözhet a másik életébe. Talán bele is költöznek, talán egymás nevét hordják, gondolta Illighaen.
– Ha segítesz megszökni a lányommal, akkor minden titkukat elmesélem.
Illighaen nagyot nézett. A palota előtti téren gyakran látta a felcicomázott, három-négy év körüli kislányt, Bandemag király büszkeségét.
– Rioldának hívják, ugye? Rioldának hívják azt a kislányt?
– Az az én lányom, az eleven lányom! – hadarta Fargein. – A születése napján elrabolták tőlem.
Elrabolták? No hiszen! Kinek kell még több éhes száj egy ilyen szigeten?
A szikláknak csapódó permet most mintha megint női alakot öltött volna: női alakot, egy hatalmas, rózsaszín asszonyét.
– Meg kell állapodnunk! – sürgette Fargein. – És neked is segítened kell.
– Ugyan miben? – Illighaennek kényszerítenie kell magát, hogy a partról idehangzó üdvrivalgás közben a katonára figyeljen. – Ugyan miben?
– Hogy irányíthatnám a tutajt egy gyerekkel a kezemben? És a pénz! Tudod, milyen fontos a pénz! Egy nagyúr kíséretéhez akarok tartozni Normandiában, hogy fölnevelhessem a gyerekemet.
Illighaen megrázkódott. Ezek a szavak visszavetették az otthon hagyott életébe.  De talán túlságosan megszerettem ezt a szigetet, nyilallt belé.
– És mondd, mi történt a többi katonával?
– A többivel? – Fargeint talán megnyugtatta, hogy a saját múltjáról beszélhet. –Ki ne tudná, hogy Halix király bolond volt? Még álmában is csak átkozódott Ki vagy teerohadtanyabaszógennyesszájúszerencsétlen? – Ügyetlenül megróbálta a király rikácsolását utánozni. – Ha egy férfi ezt hallgatja egy hosszú hajóúton, könnyen megbetegszik. Erős a teste, de azonnal odaadja magát a legelső betegségnek.
Illighaen még soha nem hallott ilyen magyarázatot. Vagy ha hallott is, nem egy katona szájából.
Most már a szedett-vedett kövekből összetákolt kunyhók, kidobott üstök, szétszedett szekerek mögött jártak.
– És hogy tudtak ezek a nyomorultak legyőzni egy hadsereget?
– Ez az ő földjük – felelte Fargein.

– Járványok dúlnak itt? Vagy a foglyok belehaltak valamilyen fertőzésbe?
– A szegénység is betegség – mosolygott Fargein. – Csak az ilyen élőhalottak viselik el. Telente összekapaszkodva alszanak, és néha-néha feltérdelnek, hogy valami fakérget rágcsáljanak. Aztán elfogy a fakéreg. Talán egymás szagából táplálkoznak.
– És hogyan szerzel egy ilyen szigeten csónakot?
Fargein rábökött a sziklák mellett magányosan ácsorgó királynőre, Urracára, akit bolondériái miatt még a bolond szigetlakók is kiközösítettek.
–Ő fog segíteni nekem. A királynő.
Mint valami rémült mezei nyúl, meztelen lény suhant el a sziklakunyhók között.
– És kik ezek a szorgok? Talán valami háziállatok?
– Ha most mindent elmondok, ha mindent elmesélek töviről-hegyire, akkor mi okod lenne, hogy segíts nekem?
Illighaen elmosolyodott: a szegénység nemcsak képzelegni tanít, hanem gondolkodni is. Számítón, kitartón.
De megpördült, mert a lárma a háta mögött már-már elviselhetetlenül eleven lett. A mai nap valami különös ünnep lehet. A partmenti sziklák megrezzentek, mintha egy tengerről érkező úrnő most lépne a pallóra a kíséretével. Látni nem látott semmit. De még ebből a távolságból is érezte, mit látnak a többiek.
A felcicomázott kislány kitépte magát Bandemag király karjából, és a partmenti sziklák felé vetette magát: – Anya, anya! – sikoltozott.
Egy világ a képzelet határán.
Nem lesz könnyű megszökni innen.
– Ne higgy nekik! – dohogott Fargein. – Akik ennyit éhezik, azt megjutalmazza a képzelet is.