Sámson és Delila; Té s tova

BackSámson és Delila                                                      

 

Hajamtól fogva csavartad el fejem.

Először volt, hogy ujjaid elvesztek tincseim között,

s te rájöttél a rejtezés ízére,

a befogadás értelmére ráébresztve engem.

Azóta voltunk mind a ketten

Daphniszok, Chloék, Orpheuszok, Euridikék,

Prométheuszok és keselyűk, Thészeuszok, Ariadnék.

Az egymásmellettiség végtelen lehetőségei.

A maradék idő: rekonstruálás és felejtés.

Mitizálás, demitizálás.

 

Hajszálak a fénylő, frissen felmosott kövön.

Ennyit tudok most vakon látni,

amennyi épp elég ahhoz,

hogy felidézze cserepes ajkad, tépett szemöldököd,

a makulátlan hibákat. Hibátlan vétkek.

A felejtőgépezetben megannyiszor

meghibásodást idéz elő egy emlék.

Homlokom az öledbe hull.

A pellengérre tett pillanatnak fejét veszi

a strázsáló, vizsla tekintet.

 

Ellenem lehunyt szemhéjad alatt

az állandósítva lejátszott szembeforduló hát.

A rejtezés visszája: örökös jelen-nem-léted.

Erősít létezésed,

hogy állni tudjam tekintetét.

 

 

Té s tova

 

Nem felejtem, hogy egy tálból ettünk.

(az ízeket már nem tudom)

Egymástól egy pontból függetlenedtünk.

(de merre mentünk, mely úton?)

Kitaláltunk, ha eltévedtünk.

(visszamennék, de mily nyomon?)

S bajon – ha volt – együtt nevettünk.

(nevetnék. de már nincs bajom)

 

Hogyha bátrabb volnál, mint amilyen gyáva,

nem hinnéd, hogy élhetünk hiába,

és nem beszélnél, amíg hallgatok.

Hogyha észrevennéd túlütő szerelmem,

nem adnál ebédet éhínségem ellen,

és nem szánnál, hogy társ nélkül vagyok.

 

Részlet egy irodalmi munkás naplójából

 

A mai nap sem lesz más, mint a többi. A napi rutin, szépen, sorban. Ismétlődik minden. Ébresztő 7 óra után, majd reggeli. Vajas kenyér, párizsi és egy bögre tea. Már négy éve. Délelőtt írok. Nem tudom mit, csak írok. Novella, regény, vers, néha előkerül egy ballada, de egyiket sem értem. Azt mondták, írjam le, ami eszembe jut. Írás után ebéd, rántott hús, krumpli, néha egy leves is, ha van rá időm. Már négy éve nincs rá időm. Ebéd után, még 10 perc cigi-szünet. Nem dohányzom, tehát nincs szünetem. Ebéd és a nem létező dohányzó-idő után ismét asztalhoz ülök. 4 éve. Aztán, leírom, amit gondolok. Gondoltam már nagyon sok mindenre. Az első, amit leírtam egy vers volt. Rövid, nem túl jó, de lelkes:

Jár az ujjam büszkén,
verset írtam tüstént.
Első napom itten,
Író lettem, éljen.

Négy évvel ezelőtt, azt mondták, hogy: „szabad leszel, mint a madár”. Egy kalitkában. „Járhatsz-kelhetsz bármerre.” A szobában. „Írhatsz akármiről, ami csak eszedbe jut.” Ez mondjuk igaz. Munka után, ami este 8 órakor ér véget, lazítok. Nem olvasok más írótól, hiszen ők jelentik a konkurenciát. Csak saját műveimet olvasom, elemzem és próbálok rájönni, mit gondolt az író. Kedvtelésként, írok ezekről kritikát egy újságba, amit csak azok olvasnak, akik ismerik a műveimet. Igen, ilyen is akad. Talán, nagyobb ismeretség kellene. De, ők azt mondták, hogy majd jön az is, csak meg kell dolgozni érte. Dolgozom. Ígérték, hogy csak úgy dől majd a pénz. Az érmék dőlöngésznek az asztalról lefelé, tehát ez igaznak tűnik. Ígértek még sok rajongót is. A postás, aki a fizetést hozza, mindig kér aláírást. Talán a barátainak viszi a postahivatalba. De régen léptem már ki a házból. Vajon, milyen lehet a postahivatal? Ígértek még nőket is. Nos, velük még nem találkoztam. Talán, a szomszéd házban lehet egy, hiszen a kiakasztott ruhadarabok viccesen mutatnának egy férfin. Micsoda ötlet. Ez lehetne egy novellám témája. „Férfiállat szoknyát választ”. Ezt majd holnap leírom. Vagy, talán ma még túlórázom. Azt is mondták, hogy dupla gázsi jár a túlóráért. Ez dupla ismeretséget és dupla annyi nőt is jelent vajon? Talán holnap kétszer csenget a postás? Nem tudhatom. Előtte nem volt ilyen az életem. Csak a rohangászás. Semmi fix pont. Volt egy menyasszonyom, de ő csupa rendszertelen dolgokat szeretett. Meglepetések. Menjünk el ide-oda, csak úgy spontán. Volt egy kutyám is. Megrágott dolgokat, csak úgy spontán. A szüleim is ilyenek voltak. Ők nem rágtak meg semmit, nem ezért. Talán ez is egy jó novella lenne. Vagy vers. Ezt is megírom hamarosan. Talán ez lehetne az eleje:

A sötétben látom az anyát,
kinek szájában a lábak gumiegyvelege
s az apát
ki nem hagy semmit változatlan.

Azt hiszem, ez már nem olyan lelkes vers. Talán nem is olyan jó. Talán túl művészi, de ezt majd a kritikámban leírom. Vissza a szüleimhez, akik szintén nem voltak megkötve. Anyukám mindig más süteményt sütött. Apukám mindig új dolgokat csinált a ház körül. Talán sztrájkolnom kellene. Négy éve dolgozom, kis pénzért és még csak elő sem léptettek. Holnap írok a szakszervezetnek. Ők biztos tesznek értem valamit.  Bár, belegondolva, talán így jó. Hiszen, legalább van munkám. Ez fontos, nem? Annyi hajléktalan van, meg munkanélküli. Én egy meleg szobában vagyok, étellel is el vagyok látva és a munkámat is szeretem. Írni szeretek. Akármit. Gondolkodnom sem kell, mert nem azért fizetnek. Megírom a dolgokat, elküldöm a főnöknek, aki visszaküldi, hogy nem elég jó. Ezután én újraírom, továbbítom ismét a főnöknek, aki nagylelkű ember lévén, másodjára mindig elfogadja. Ő már csak ilyen. Ezzel azt akarja, hogy a legjobbat hozzam ki a műveimből. Mert elsőre nehéz jót írni. Persze, olyat ő sem tud. A főnök sem tökéletes. Csupa hiba az az ember. Egyszer azt válaszolta, hogy „Jó ez a vers, csak legyen benne több versszak.”. Ő mindig többet akar. Mert, szerinte ettől fejlődik a cég. Ettől lesz több könyv, amit az emberek elolvasnak. A főnök felett csak ők állnak. Ők mondják meg mi a jó és, hogy egy hozzám hasonló írózseni (ezt állítólag ők mondták), ezeket fogja elérni. Dől majd a pénz, a nők meg a sok új ismerős. Én várok, mert a közönségnek mindig igaza van. Legalábbis a főnök szerint.  Közben, eszembe jutott egy régi versem, amit egy lánynak írtam, még régen:

Végre itthon vagyok, s írhatok
és neked már dalolhatok.
Szeretnék írni valamit,
Aranyosat, talán cukit.

Fő, hogy legyen vicces,
és talán egy kicsit rímes.
S a szép mosolyodról szóljon
az utolsó, záró sorom.

Azt hiszem, itt szerelmes voltam. Csupa nevetős smiley volt az üzenetben, csak azokat kivettem innen, mert nem túl hivatalos. Jó dolog szerelmesnek lenni. Csupa különleges érzés, amit nehéz megmagyarázni. Várni, hogy válaszol az üzenetedre. Mérgesnek lenni, ha látod, hogy „látta” az üzenetet, de nem válaszol. Vagy azért, mert már láttad, hogy kitett egy képet, de a te üzenetedet még el sem olvasta. De, jó érzés, mikor rám mosolyog. Jó érzés érezni az illatát. Akit jobban szeretünk, annak talán erősebben érezzük az illatát. Én legalábbis így voltam ezzel. Mielőtt író lettem. Mert ez komoly munka. Ebben nem lehet érzelem. A dolgos ember ne érzelmeskedjen. Amúgy is, a munkahelyi kapcsolatokat sem szeretik. Legalábbis, nekem még olyan nem volt, de a főnök nem érzelmes ember, biztos nem szereti, ha más is az. Ő csak azért van sokat a családjával, mert a főnöknek meg kell mutatni, hogy otthon is főnök. Ezért, kell otthonra is valaki, akik felett főnök a főnök. Én beosztott vagyok, tehát itthon nem lehetek főnök. Vagy de? Nem tudom. Ő talán boldog otthon és nem is annyira kemény, mint velünk. Vagy velem. Csak velem ilyen? Vagy, vajon másokkal is? Lehet, hogy csak engem utál. Biztos mindenkinek már sok pénze van, hírneve és még nője is. Micsoda főnök ez? Én jobb főnök lennék. Alattam mindenki boldog lenne. Arany életük, nekem meg családom lenne. Holnap ezt is leírom a szakszervezetnek, az előző sérelmeimmel együtt. Borzalmas ez a munka. Más munkája biztos nem ilyen. Mindenki más biztos jó főnökökkel dolgozik, olyan munkatársakkal, akik szeretik. Talán ők több cigi-szünetet kapnak, meg fizetést is. Lehet, hogy holnap felmondok. A baj az, hogy akkor meg állást kell keresnem. Á, jó ez a pozíció nekem. Talán jövő héten jön a levél, hogy előléptettek. Még az is meglehet, hogy becsenget a postás, hogy hozott egy lányt, aki randevúra menne velem. Egy szép, fekete hajú lány, nagy zöld szemekkel. Csodálatos lenne. Megyek is vissza, dolgozni.

 

Az antrópikus elv

Bizonyos tudósok, egyesek közülük nagyon komolyak, manapság azt állítják, hogy a világ és az ember között van egy viszony, mely nem magyarázható másként, mint egy intencionális korreláció posztulálásával: ez a világ ezért az emberért létezik, míg ez az ember ezért a világért létezik. Az „antrópikus elv” azon fáradozik, hogy bizonyítsa, ha ennek a világnak a szerkezete nem olyan lenne, amilyen, az élet megjelenése lehetetlen lett volna. Másfelől az ember az élet legmagasabb terméke, tökéletesen megfelelő arra, hogy ebben a világban működjön. Ha egyetlen másik világban se jelenhetett volna meg az ember, egyetlen más teremtmény sem felel meg jobban ennek a világnak, mint maga az ember.

 

Összefoglaltam, tökéletlenül persze, annak tartalmát, amit a tudós bonyolult formulákban bizonyít. Az antrópikus elv lényegében egy mítosz, melyet lelkesedéssel üdvözölnek mindazok, akik hitelt adnak a világ bibliai teremtése mítoszának. A Bibliában az ember a teremtés megkoronázását képviseli, aminek jelentése az, hogy a világ alá van rendelve az embernek.

 

Természetesen számtalan variációja létezik ennek a mítosznak a rabbinikus változattól, mely szerint a világ a Jóknak lett teremtve, egészen a karteziánus változatig, mely szerint egy Isten, aki nem tehetett mást, mint hogy az emberi értelemre bízza a közte és a világ közti különös inkompatibilitások megértését, csak perverz Isten lehet.

 

Meg kell említenünk, hogy noha az antrópikus elvet a kereszténység egész története során fenntartották, léteztek pillanatok, mikor mély és meggyőző teológiai érvek alapján ezt az elvet elutasították.

 

William Occam szigorúan az apofatikus vagy negatív teológia szellemében jár el, amikor azt állítja, hogy Isten nem írható le pozitív állítmányokkal, olyanokkal, mint „jó”, vagy „szép”, vagy „nagy”. Isten fölötte áll az összes pozitív állításnak: következésképp nincsen alárendelve a jó, a szép, vagy bármi más antrópikus koncepciójának. Helyes tehát kijelenteni, hogy „Isten nem jó” (és világos, hogy a fenti okoknál fogva nem is „rossz”) és helytelen kijelenteni, hogy „Isten jó”. Evidens, hogy lehetetlen a tömegeknek ilyen teológiát prédikálni – az elragadó misztikus Eckhartot 1326-ban el is ítélték, mert mégis megtette. William Occam, talán kifinomultabban, még tovább ment: mint „abszolút lehetőség”, Isten kifürkészhetetlen és megismerhetetlen, csak abban a mértékben ismerhető meg, amilyen mértékben a Teremtésben mint „rendezett lehetőségben”  megnyilatkozott.

 

Az idős Duns Scotus számára, akit Pierre Chaunu azon öt teológus egyikének tart, akik a történelemben tényleg számítanak, a probléma bonyolultabb és zavarosabb volt. Valóban, az antrópikus elvnek ez a manifesztuma, a niceai hitvallás kijelenti a nem túl merész elmék számára, hogy Isten megtestesült propter nos homines, értünk emberekért. Vagyis az emberek iránti szeretetből az Atyaisten leszállt a Fiúistenbe, hogy megszabadítsa a világot a bűnből. Ami Duns Scotust feszélyezi, az az ember iránti szeretet. Hogy lehet, hogy Isten, ez a határok nélküli hatalom, elhatározhatja legfőbb tettének – az isteni Ige megtestesülésének – megvalósítását egy olyan hitvány lényért, amilyen az ember? Ez azt jelentené, hogy Krisztus nem az isteni szabadság terméke, hanem egész egyszerűen egy alkalmi munka (occasionatum), ami elsősorban az embernek köszönhető. Isten nem határozhatja el a megtestesülést „értünk emberekért”, csakis saját magáért. Ezért Duns Scotus javasolja a niceai formula megváltoztatását és a propter nos hominum helyettesítését a propter se ipsum-mal.

 

Az eretnekség határát Nicolas D’Autrecourt lépte át (1346-ban ítélték el), aki egészében tagadta az antrópikus elvet. Számára az emberek az univerzum ökonómiájában teljesen jelentéktelen lénynek számítanak, és teljesen abszurd azt állítani, hogy az univerzumot Isten értük teremtette. Magától értetődő, hogy ennek a pozíciónak az elfogadása nem lehetséges addig, amíg a kereszténység az Ótestamentumot használja, amely az ellenkezőjét állítja. Ugyancsak magától értetődik, hogy noha elméletileg Duns Scotusnak nyilvánvalóan igaza volt, minden elmozdult volna, ha a niceai hitvallást módosítják.

 

mineral_diamantNem tudok – és nem is akarok – belemenni az antrópikus elv tudományos részleteibe, de fenntartom a jogot, hogy egy másik alkalommal megtegyem. Olyan tudományfilozófusok és -történészek, mint Stephen Toulmin, manapság azon a véleményen vannak, hogy a tudományos vállalkozás nem örvend nagyobb objektivitásnak, és nincsen közelebb az igazsághoz, mint a múlt akármelyik mitológiája. Van egy mitologikus masina, amely megalkotja az elemi igazolásokat a matematikai formulák segítségével. Ezek a maguk részéről önmagukban semmilyen garanciáját nem adják az „igazságnak”, mint ahogyan legkésőbb a Reneszánsz óta hitték. (Persze itt a szituáció majdhogynem faragatlan leegyszerűsítéséről van szó, mint ahogyan a sokat tárgyalt Gödel-tétel esetén, melyből következik, hogy matematikai állítások semmilyen készlete nem tartalmazza magában az önellenőrzés lehetőségét.)

 

Történelmi nézőpontból tehát nem jelenthetjük ki, hogy a mai tudomány ellenőrzése alatt tartja az ősi antrópikus elvet, ellenkezőleg, az antrópikus elv egy ősi mítosz, amely más mítoszokkal együtt a tudomány járművén halad tovább. De vajon meg tudjuk mondani, mi akadályozza meg, hogy egy adott mítosz „igaz” legyen a tudomány szempontjából? Az evolúció neodarwinista elmélete után bizonyos gnosztikus mítoszok igazaknak tűnnek (l. Gnosticismo e pensiero moderno /Róma, 1985./ című dolgozatomat). Másfelől sok episztemológus úgy tartja, hogy a neodarwninista teória tiszta metafizika és nem működhet a Jacques Monod által közölt „lényegi kockázat” elvének megfelelően. Az univerzum bonyolultságának mértéke végtelenül eltávolítja annak lehetőségét, hogy egy adott mítosz „igaz” legyen, miközben más mítoszok „nem-igazak”.

 

Az antrópikus elv esetében minden azon múlik, hogy miként fogjuk föl az intelligenciát a természetben. Egyrészt, ha elfogadjuk, hogy intelligencia nem létezhet organikus alap nélkül, akkor az ember a földi ökoszisztéma által egy körülbelül 5 millió éves evolúció során létrehozott legnagyobb eredmény. Másrészt mi magunk létrehozunk más energiaforrások segítségével organikus bázis nélküli intelligenciát. Világos, hogy az intelligencia más berendezésekbe is bezárható, nemcsak a koponyába. Ugyanígy, elfogadva, hogy létezik intelligencia a kozmoszban és hogy beszélhetünk egy „univerzumot átfogó ökoszisztémáról”, akit ha akarunk, nevezhetünk „Istennek”, újra elesik az organikus bázis feltételezésének szükségessége.

 

Az ember előnyének az tűnik, azokhoz a gépekhez képest, amelyek intelligenciát képesek elraktározni, hogy kommunikatív, aktív és mozgékony. De a mi számítógépeink is képesek kommunikálni egymással anélkül, hogy elmozdulnának, míg az ember aktív és mozgékony karaktere a hátrányára válik, amikor arra gondolunk, hogy az emberiség szaporodása lassanként a földi ökoszisztéma elpusztításához vezet. Semmi nem akadályoz meg abban, hogy például azt mondjuk, intelligencia található a gyémántkristályban, és ez igen finoman aktiválódik a napenergia által; ugyanilyen egyszerűen föltehetjük, hogy intelligens ásványaink képesek az egymással való kommunikációra ugyanannak a napenergiának a segítségével. Az ásványok evidens előnye az emberhez képest elképesztő élettartamuk, ami haszontalanná teszi a reprodukció szükségességét. Az anorganikus intelligencia, lévén tiszta és üledék nélküli, sokkal különbnek tűnik, mint az organikus intelligencia. Továbbá, ha az élet célja az intelligencia – és ez látszik az egyetlen nyilvánvaló célnak –, akkor az élet létezésének előnye az ásványokkal raktározódó tiszta intelligenciához képest kérdésessé válik.

 

De térjünk vissza egy pillanatra az emberhez: valóban olyan rendkívüli gépezet ez, ahogyan az antrópikus elv állítja?

 

Az általunk alkotott gépekkel szemben az ember előnye, hogy organikus szövetből áll, mely lehetővé teszi, hogy reprodukálja magát. Másrészt az organikus szövet nagyon rövidéletű más anyagokhoz képest; egyes ásványokkal való összehasonlításban ellenálló-képessége és életkora végtelenül kicsi. Az emberi intelligenciával összefüggésben – mely nagyon redukáltnak látszik – az ember egy rendkívüli gépnek tűnik, mivel nem tudja (még?) önmagát létrehozni. Összevetve egy olyan intelligenciával, amilyen az említett szoláris ökoszisztéma lenne, az emberi gép nem látszik olyan rendkívülinek. Ha nem is tudjuk létrehozni, el tudunk képzelni sokkal jobb, ellenállóbb, tartósabb, tisztább, funkcionálisabb gépeket. 

 

Messze annak kijelenthetőségétől, hogy az ökoszisztéma intelligenciája, mely létrehozta a földi élet formáit, rendkívüli lett volna, arányosan ítélkezve nagyon is csökevényesnek tűnik: el tudjuk képzelni, hogy egy ökoszisztéma „dísze” lehetne az embernél sokkalta tökéletesebb lény.

 

Sokan jelentik ki, hogy az ember telve van az evolúció lehetőségeivel, s hogy egy napon sokkal jobban ki fogja tudni használni lehetőségeit, mint ma. Ez az evolúció azonban nagyon bizonytalan elképzelés: mint minden állatfaj, az ember is csak kollektíven fejlődik, míg az az irány, amerre jelenleg fejlődik, semmiképpen nem látszik „forradalminak”, vagy olyan fejlődésnek, amely előnyösen hatna intelligenciája teljesebb kihasználására vagy növekedésére.

 

Amennyiben az intelligencia az élet célja, akkor az antrópikus elv ellenfeleinek mindig is igazuk volt; amennyiben nem (főként a „tudomány” jelenti ki, hogy az életnek szigorúan véve nincsen semmilyen célja), akkor még inkább igazuk volt.

 

Groningen, 1986.

 

(l. Principiul antropic = Ioan Petru Culianu, Jocurile minții – Istoria ideilor, teoria culturii, epistemologie, Iași, Polirom, 2002.)

 

 ford. Borbély András   

Lewis Carroll: Álomföld

Álomföld

 

 

Mikor az éjféli köd bekúszik

És a táj már csöndesen alszik

Köröttem járkál az alantas halál

Majd lassan továbbáll.

Ím harcosok, szentek és bölcsek

Ősi korokból előtűnnek

Tisztelendő arccal peckesen járva

Mind feltűnnek majd továbbállnak.

Tündöklő délidő lobogó tüze

Az alkony puha és lágy öle

Megbabonázva a szemet haldokolnak

Tán eltávoznak és továbbállnak.

De ide, Álomföld közepébe

Kártevő kéz be nem érne

A valós látomások s e pompás hely

Tán sosem tűnnek el.

Zuhanó árnyakat látok

S régi alakokat formázok;

Köröttem járkál az alantas halál

Majd lassan továbbáll.

 

Tóth Bernadett fordítása

 

 

 

Lewis Carroll: Álomföld

Álomföld

 

 

Mikor az éjféli köd bekúszik

És a táj már csöndesen alszik

Köröttem járkál az alantas halál

Majd lassan továbbáll.

Ím harcosok, szentek és bölcsek

Ősi korokból előtűnnek

Tisztelendő arccal peckesen járva

Mind feltűnnek majd továbbállnak.

Tündöklő délidő lobogó tüze

Az alkony puha és lágy öle

Megbabonázva a szemet haldokolnak

Tán eltávoznak és továbbállnak.

De ide, Álomföld közepébe

Kártevő kéz be nem érne

A valós látomások s e pompás hely

Tán sosem tűnnek el.

Zuhanó árnyakat látok

S régi alakokat formázok;

Köröttem járkál az alantas halál

Majd lassan továbbáll.

 

Tóth Bernadett fordítása

 

 

 

parazitalakat

pillanat

Az ötlet pofonegyszerű volt, Berkinek egy csapzott biciklisfutár magyarázta el a Krinolinban hét viceházmester után: kurvára mindegy, milyen lakatod van, érted, kikötöd a legfaszább lakattal a bicót, aztán úgy találod, hogy valaki rábaszott egy másik lakatot. Az ugye egy csomó idő, hogy szerezzél valamit, amivel levágod a parazitalakatot, míg te kajtatsz a hidegvágóért, levágják, eltolják a bringád.

Berki másnaposan vásárolt 3-4 lakatot, aztán várta, hogy besötétedjen. Nem a Krinolinba, hanem a Csivava-kertbe ment, hemzsegtek a bringások, a tároló dugig, egyre többen lakatoltak a környező villanyoszlopokhoz, a híd öntöttvaskorlátjához. Miután Berki felmérte a terepet, kiválasztott egy hídkorláthoz kötött fekete 28-as terepbringát. Rálakatolt, várt.

Megült egy padon, onnan figyelt, valaki épp a kiszemelt 28-as feketéhez lépett, körbenézett, rákattantott még egy lakatot, észrevétlen slisszolt a parkba. Berki egyre feszültebb lett, fasznak kellett pont az ő bringájára rálakatolni. Félóra sem telt el, jött a tulaj, dühöngött egy sort, telefonált, jó húsz perc múlva begördült két raszta haverja plusz lakatokkal, most már 5 lakattal lezárva állt ott a bringa. A srácok röhögve mentek vissza a Csivavába, Berki elkeseredetten nézte az agyonlakatozott bicót.

Az Instagram fotóknak hála pár hét alatt globális szinten is elterjedt a hír, hogy az örökké tartó szerelmet nem lehet többé apróbb-nagyobb Elzett-lakatokkal garantálni. U-lakat kell, ráadásul a ligeti sétányhoz vezető híd vaskorlátjához nőtt fekete bicajra kell ráaggatni az adott pár mindkét tagjának jelenlétében.

Jöttek is a párok, kontinenseket repültek át, hogy U-lakatjukkal biztosítsák szerelmük örökkévalóságát. Néhány hét múlva nem fért több lakat a bringára, a leleményes turisták a hídkorláthoz közel eső tárgyakra aggatták a lakatokat: hirdetőoszlopokra, popcornos kocsira, egy óvatlan öregurat járókeretestül lakatoltak a hídvéghez, két kistermetű vietnámi turista pedig a karikalábú idegenvezetőt kapcsolta hozzá a szerelem örök körforgását és állandóságát szimbolizáló hídhoz.

Berki szentségelt egy ideig, aztán felhívta Makát, aki akkoriban ipari alpinista meditációkat tartott leselejtezett püspököknek, hogy nem lenne-e kedve kifosztani egy kisebb tehénlerakatot.

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info