A buszmegállóban vártál, nekivetetted a hátadat a falnak és arra gondoltál, hogy hány ezer falnak vetetted már neki a hátad, és valószínűleg még több mellett mentél el. És eszedbe jut a privát négy falad, amik között alszol, gondolkozol és létezel. Az a biztonság, amit magadnak bérelsz. Eszedbe jut, hogy ha ebben a szobában vagy, jobb esetben egyedül, akkor a többiek a logikád szerint kiszorulnak.
Eszedbe jut, hogy te is ki vagy szorítva abból a házból, aminek nekiveted a hátad. És azon gondolkozol, hogy mi lehet odabent. Persze nem mennél be, mert most más dolgod van, fel kell szállnod a buszra és el kell menned a postára vagy a bankba vagy a könyvtárba, vagy akárhova. De az, hogy ki vagy onnan szorítva elkedvetlenít, talán egy kicsit fel is idegesít.
És akkor, hogy eltereld a figyelmed, elkezdesz híres falakról gondolkozni, olyanokról, mint a Kínai Nagy Fal, a Berlini Fal, meg Hadrianus Fala. De nem jut eszedbe semmi különös, csak pár fényképes illusztráció az általános iskolás tankönyvekből. Itt értek utol ugyanis először ezek a híres falak. És kicsit úgy érzed, hogy a fal, aminek nekiveted a hátad sokkal fontosabb, sokkal súlyosabb, mint ezek az úgymond híres falak.
Ez a rohadt szeparáció. Miért is zárnak ki téged? Mit rejtegetnek ott a túloldalon, mert egészen tisztán látod már a dolgot, hogy egy falnak egyszerre csak az egyik felén lehetsz. Ezért fal a fal. És aztán elkezdesz kiskapukat keresni ez ellen, amik lehetnek tényleges kiskapuk, vagy egyéb nyílászárók, és azt hiszed, hogy megoldottad a feladatot, de nem. Mielőtt megkönnyebbülnél, rájössz, hogy valami mindig takarásban lesz. Nem lehetsz egyszerre a fal mindkét oldalán.
Feltételezésed szerint sokkal több fal van a világon, mint ember. Főleg, ha a természetes falakat is beleszámoljuk, mint például a sövények és sziklafalak. Most azon gondolkozol, hogy ha minden létező falat a végtelenségig meghosszabbítanánk, és meghatároznánk, hogy melyik végtelen falnak melyik oldalán állsz, akkor az kidobna egyetlen, meghatározott pontot, és az nem lenne más, mint pontosan az, ahol állsz.
Megint azon agyalsz, hogy mi lehet ott. Mit rejtenek. Varázslatokat, szépséget, vagy épp amit keresel. Túlvilági élet, meg ilyesmik, amit csak akarsz. Elhiszed, hogy ezek vannak ott, és a fejedbe veszed, hogy kiszabadítod a falak másik oldaláról.
Végiggondolod, kiterveled, felépíted, hogy ezt hogyan teheted meg. Szervezel embereket, eleinte csak internetes hirdetésekből, aztán tévé, rádió, minden faszság, magad mellé állítasz egy jó nagy tömeget, aztán még nagyobbat, és még nagyobbat. Felfegyverkeztek, bontógolyókat gyártatsz, világuralomra törsz, és minden falat lerombolsz ezen a kurva Földön! Egy sem marad, elpusztítasz minden természetes, mesterséges, vagy történelmi falat.
Aztán rájössz, hogy nem csak ilyenek vannak. A horizont is ellened van. Hatalmas erő és tőke ellenében kiegyenesítteted a Föld felszínét. De még mindig nem jó.
Az emberi tömegek is falak, ezeket élő falnak nevezed. Ők takarják el azt, amit keresel! Kivégzed őket, belegyalulod a porba mind a 7 milliárdot!
És ott állsz a tükörsima, lecsupaszított, kilapított sárgolyódon, pontosan ott, ahol a buszmegálló volt egykoron, és nézel, csak nézel, de nem látod azt, amit keresel. Nem látod, mert a hátad mögött van. Na, most mit csinálsz?

 

 

 

(Illusztráció: Me, Niki Sands)

A Duna

 

Egy könnyed estén ültünk a rakparton, valamelyik lépcsőn, olcsó fehérbort ittunk, ti dumáltatok, én meg a vizet bámultam, meg azt, ahogy elúszik előttem egy kólás doboz, és arra gondoltam, hogy milyen jó, hogy már nem dinnyehéjak úszkálnak a vízen és már nincs József Attila sem.

 

 

Ha már úgyis itt vagy

 

Ritkán szoktál felmenni a padlásra, de mindig feljönnek ugyanazok a borzongató érzések, amik az első alkalommal benned ragadtak. Sötét, fülledt padlás ez. Poros, kicsit talán dohos is. A sarkaiban, vagy valahol a sötétben egerek motoszkálnak, néha csattan egy-egy egérfogó. A kifeszített köteleken nesztelenül száradnak nagyanyád lepedői, értük jöttél most. Nagyanyád küldött fel, hogy összeszedd őket, ha már itt vagy. Kelletlenkedve, de feljöttél, kezedben a kosár, és most szeded a lepedőket. Nem hajtogatod össze, hanem csak belegyűröd a kosárba.
Amikor már mindegyik benne van, leteszed a feljáró mellé, odasétálsz a főgerendához, és levágod a felakasztott gyerekkorod. Ha már úgyis itt vagyok… – gondolod – meg amúgy is eleget lógott már.

 

 

Megváltoztál

 

A körúton sétáltam egy fáradt délutánon. A levegő narancssárga volt, a járdákra vetült fekete árnyékok azt beszélték, hogy megváltoztál. Régen ki nem állhattam őket, ahogy nyújtózkodva hevernek a betonon, de aztán észrevétlenül megszerettem.
Azt mondták, a bőröd szürke, a szemeid jelzőlámpák, az ereid utcák, a hajad felhő, a mosolyod folyó, és hátadon a száz éves repedések és golyó nyomok.
Azt mondták mindig itt éltél a városban. Beléd égett a térképe, a levegője, a valósága, a szavai, ahogy panaszkodik a villamos az éles kanyarokban, ahogy zajlik a folyó, és ahogyan az üres utcák téli estéken cipőkopogásról álmodnak. Imádtál itt mindent.
Azt mondták miattam van. Hogy az élet műve, egy olyan életé, amelyik kedves öregasszonyként kivajazta veled a város tepsijét, hogy amikor készre sülök benne, ne tapadjak a falakhoz, ne ragadjak bele.
Én ezt nem hiszem. Itt nőttél fel, olyanná nőttél, amit a város megenged, ahogy a tészta kitölti a tepsit, a víz a poharat, nem vagy se több se kevesebb ennél a városnál.
Pontosan annyi vagy, mint a házak, az utcák, a parkok, a terek, villamosokkal, buszokkal, aluljárókkal, rohanó emberekkel, pocsolyákkal, repedésekkel, csikkekkel. Megbújnak benned a veszélyes utcák és a kedvenc helyeim, ahova szívesen megyek.
Hirtelen történt, senki nem számított rá, amikor a tavaszi eső előtti fülledtségben kinyitottad az ablakot, hangtalanul felrobbantál, és elárasztottad a várost, mint az özönvíz. Végigsöpörtél minden úton, minden házon, megsimítottad a fákat, meglengetted a zászlókat és a hintákat.
Ahogy megyek az utcádban, ahol laktál, te csöpögsz a lámpaoszlopokról és azokról a szürke falakról, amiknek támaszkodva vártalak. Úgy érzem, mintha eddig szeretett volna az utca, de valami érthetetlen dolog történt, és már nem tartozom többé ide.  Lehet, hogy elkészültem. Kezdődhet a lakoma.

 

 

(Illusztráció: Puzzled State of Mind)

Körülöttem muslinca rajként lebegnek azok az őszülő falevelek,

amiket az ablakodból láttam,

ahogy az ágyadban feküdtem és éreztem a leheleted a nyakamon,

még csak pár napja ismertelek.

De ha becsukom a szemem, mégis

az arcod villódzik neonreklámként a szemhéjam mögött.

Lehet, hogy túl sokat néztem,

mint irodisták a monitort,

vagy túl fényes volt, mint a tűzijáték

augusztus huszadikán,

de nem vagyok irodista és nem volt augusztus huszadika sem,

műtéti úton bevarrtalak az agytekervényeim közé.

 

Hallom, ahogy ott sercegsz

idegrendszerem minden kisülésében.

 

Úgy jöttél, mint egy váratlan vendég,

aki betéved egy lepukkant városrész hoteljába,

ami tele van zsebesekkel meg kurvákkal,

akik csak a legolcsóbb szobákat tudják kivenni.

Én pedig a recepciós vagyok,

aki elaludt az éjjeli teleshop reklámokon,

és arra riad, hogy nyikorog az ajtó, ahogy kinyitod,

és kérés nélkül, rögtön az elnöki lakosztályt adom,

de rég jártak már ott,

nagy a por,

és attól tartok, neked kell takarítanod.

 

Emellett kérlek, gereblyézd fel

azokat az őszülő faleveleket,

ha majd nemsokára lehullanak.

Cserébe ígérem, nem kell a szállásért fizetned.

 

Lassan elmúlik az érzéstelenítő hatása

a műtét után.

Zsibong még a fejem,

megnyugtatóan mosolyogsz a szemhéjam mögött,

és eltelik ez az egy hét,

és visszamegyek nézni az őszülő faleveleket az ablakodból,

mert lassan esedékes a varratszedés.

 

 

 

(Illusztráció: Autumn’s Hollow, Cynthia Ligeros)