Kovács Asztrik összes bejegyzése

A szomszéd néni az eget nézi; Kopott aktatáska

 

A szomszéd néni az eget nézi

– A szomszéd néni az eget nézi.
– Igen, ő minden este kiül ide a tornácra és nézi az eget.
– De miért nézi az eget.
– Nem tudom, hogy, ha gondolod kérdezd meg tőle.

– Csókolom.
– Szervusz, kisfiú.
– Hogy tetszik lenni?
– Jól vagyok, köszönöm. Öregesen. Hol így, hol úgy, de legfőképp szarul.
– Miért tetszik az eget nézni?
– Te nem szoktad az eget nézni?
– Nem.
– Hát akkor nem is láthatod.
– Mit nem látok?
– Hát az UFO-kat
– UFO-k vannak?
– Igen és el akarnak pusztítani minket, amikor alszunk. De én nem alszom. Én vigyázok. Lelövöm őket.
– Puskával?
– Nem. A szememmel lézert tudok lőni.
– Nem veszélyes ez?
– Csak rájuk.
– Akkor én biztonságban vagyok?
– Igen, nem kell félned.

– Anya, a szomszéd néni azt mondta, hogy UFO-k vannak.
– Ezért nézi az eget?
– Ezért, igen.
– Bolond szegény.
– De ő megvéd minket, mert lézert tud lőni a szemeivel.
– Ne beszélgess bolondokkal.
– Te tudsz lézert lőni a szemeiddel?
– Nem, nem tudok.
– Akkor te nem tudsz megvédeni.
– Aludj már.

– Hülye a fiad.
– Már miért lenne hülye szegény?
– Mert rád ütött, azért.
– Nincsen vele semmi gond.
– Jaj, dehogy nincs vele semmi gond.
– Miért lenne?
– Mert te aztán pontosan tudod, te, aki itthon se vagy, hanem csak dolgozol, meg jársz a kurváidhoz.
– Nem járok a kurváimhoz, nincsenek is kurváim.
– Jaj, dehogy nincsenek kurváid, tudok mindent.
– Te vagy a kurva, te aki itthon ülsz a seggeden, nem csinálsz semmit, nem tiszteled az embert…– a szomszéd néni pedig nézi az eget és bárcsak meg tudná védeni az embert a saját szüleitől is.

 

Kopott aktatáska

Mindig az ajtó melletti asztalnál ült, a széke mellé támasztotta a kopott aktatáskáját, és a szék támláján lógott a kabátja télen-nyáron. Tipikus öreg alkoholista, akiről azt mondják, hogy értelmes ember, és ezt el is hiszi magáról. Mérnök volt, azt mondják, és mondta ő is. Orra hegyére tolta a szemüvegét és a koszos szemüveglencsék fölött nézte az embert. Mindig volt valami mondanivalója az emberségről, a szeretetről, az időről, és ami csak eszébe jutott, de magáról aránylag kevésszer beszélt. Többnyire érdektelen, általános történeteket és megfejtéseket mondott. A csapos nő tűrte, ahogy a törzsvendégek is, sőt tisztelték is, gyakran meghívták pár olcsó fröccsre, vagy felesre. De bolondnak tartották és kinevették a háta mögött. Néha én is oda kerültem mellé, fejét lejjebb hajtva, ráncolt homlokkal nézett a szemüvege felett hozzám.
– Ott dolgoztam. Debrecenben, az atomerőműben.
– Debrecenben nincs atomerőmű.
– De van, csak senki nem tudja. Titkos szovjet atomerőmű.
– Ott dolgozott?
– Igen, negyven évig. Aztán a rendszerváltással eljöttem onnan. Veszélyes hely lett.
– Nyugdíjba ment?
– Nem. Elküldtek mindenkit. Aláíratták velünk, hogy nem beszélnek senkinek az erőműről.
– De hát hogy lehet elrejteni egy erőművet?
– Hát látja, el lehet. Meg lettünk fenyegetve, hogy ne beszéljünk, már így is sokat tudunk.
– Kicsodák?
– A szovjetek, meg a kormány.
– Nem, kik tudnak sokat?
– Hát mi, a dolgozók.
– Sokan voltak?
– Sokan… Már senki nem él… Elkapták őket.
– Az összeset?
– Igen. Megmérgezték őket. A kormány.
– És magát miért nem?
– Mert én kitaláltam, hogy hogyan lehet összezavarni a jeleiket.
– Hogyan lehet?
– Én mérnök vagyok. Építettem egy műszert, ami összezavarja a radarjeleket. És így nem találnak meg.
– Hogyan építette?
– Itt van a táskámban, mindig magamnál hordom. Így nem találnak meg.
– Megmutatja?
– Nem lehet.
– Miért nem?
– Majd máskor. Veszélyes. – nem akartam erőltetni, és hálás voltam az információkért, így meghívtam egy fröccsre.
Hónapokkal később kerültem csak vissza erre a helyre. Mindenkinek meséltem Gézáról, és az erőműről Debrecen mellett. Jó sztori volt. Perverz izgalommal vártam már, hogy megint ott lesz a Géza és mond valami nagy okosságot.
– Hát a Géza, merre van?
– Nincs az már sehol.
– …
– Meghalt szegény, múlt héten.
– Szerencsétlen. Mi történt?
– Rák. Évek óta húzódott már. Ezért is járt le, hogy legyen egy kis pihenése. Egy kis szórakozása.
– Szegény Géza.
– Még lejött a múlt héten is, kedden. Aztán nem jött többet. Szerdán halt meg. Pedig még itt hagyta ezt is. – a pult mögötti sarokba mutatott. Ott állt a falnál Géza kopott aktatáskája.

 

 

(Illusztráció: Susan Respinger)

Falak

A buszmegállóban vártál, nekivetetted a hátadat a falnak és arra gondoltál, hogy hány ezer falnak vetetted már neki a hátad, és valószínűleg még több mellett mentél el. És eszedbe jut a privát négy falad, amik között alszol, gondolkozol és létezel. Az a biztonság, amit magadnak bérelsz. Eszedbe jut, hogy ha ebben a szobában vagy, jobb esetben egyedül, akkor a többiek a logikád szerint kiszorulnak.
Eszedbe jut, hogy te is ki vagy szorítva abból a házból, aminek nekiveted a hátad. És azon gondolkozol, hogy mi lehet odabent. Persze nem mennél be, mert most más dolgod van, fel kell szállnod a buszra és el kell menned a postára vagy a bankba vagy a könyvtárba, vagy akárhova. De az, hogy ki vagy onnan szorítva elkedvetlenít, talán egy kicsit fel is idegesít.
És akkor, hogy eltereld a figyelmed, elkezdesz híres falakról gondolkozni, olyanokról, mint a Kínai Nagy Fal, a Berlini Fal, meg Hadrianus Fala. De nem jut eszedbe semmi különös, csak pár fényképes illusztráció az általános iskolás tankönyvekből. Itt értek utol ugyanis először ezek a híres falak. És kicsit úgy érzed, hogy a fal, aminek nekiveted a hátad sokkal fontosabb, sokkal súlyosabb, mint ezek az úgymond híres falak.
Ez a rohadt szeparáció. Miért is zárnak ki téged? Mit rejtegetnek ott a túloldalon, mert egészen tisztán látod már a dolgot, hogy egy falnak egyszerre csak az egyik felén lehetsz. Ezért fal a fal. És aztán elkezdesz kiskapukat keresni ez ellen, amik lehetnek tényleges kiskapuk, vagy egyéb nyílászárók, és azt hiszed, hogy megoldottad a feladatot, de nem. Mielőtt megkönnyebbülnél, rájössz, hogy valami mindig takarásban lesz. Nem lehetsz egyszerre a fal mindkét oldalán.
Feltételezésed szerint sokkal több fal van a világon, mint ember. Főleg, ha a természetes falakat is beleszámoljuk, mint például a sövények és sziklafalak. Most azon gondolkozol, hogy ha minden létező falat a végtelenségig meghosszabbítanánk, és meghatároznánk, hogy melyik végtelen falnak melyik oldalán állsz, akkor az kidobna egyetlen, meghatározott pontot, és az nem lenne más, mint pontosan az, ahol állsz.
Megint azon agyalsz, hogy mi lehet ott. Mit rejtenek. Varázslatokat, szépséget, vagy épp amit keresel. Túlvilági élet, meg ilyesmik, amit csak akarsz. Elhiszed, hogy ezek vannak ott, és a fejedbe veszed, hogy kiszabadítod a falak másik oldaláról.
Végiggondolod, kiterveled, felépíted, hogy ezt hogyan teheted meg. Szervezel embereket, eleinte csak internetes hirdetésekből, aztán tévé, rádió, minden faszság, magad mellé állítasz egy jó nagy tömeget, aztán még nagyobbat, és még nagyobbat. Felfegyverkeztek, bontógolyókat gyártatsz, világuralomra törsz, és minden falat lerombolsz ezen a kurva Földön! Egy sem marad, elpusztítasz minden természetes, mesterséges, vagy történelmi falat.
Aztán rájössz, hogy nem csak ilyenek vannak. A horizont is ellened van. Hatalmas erő és tőke ellenében kiegyenesítteted a Föld felszínét. De még mindig nem jó.
Az emberi tömegek is falak, ezeket élő falnak nevezed. Ők takarják el azt, amit keresel! Kivégzed őket, belegyalulod a porba mind a 7 milliárdot!
És ott állsz a tükörsima, lecsupaszított, kilapított sárgolyódon, pontosan ott, ahol a buszmegálló volt egykoron, és nézel, csak nézel, de nem látod azt, amit keresel. Nem látod, mert a hátad mögött van. Na, most mit csinálsz?

 

 

 

(Illusztráció: Me, Niki Sands)

Pár karakter

A Duna

 

Egy könnyed estén ültünk a rakparton, valamelyik lépcsőn, olcsó fehérbort ittunk, ti dumáltatok, én meg a vizet bámultam, meg azt, ahogy elúszik előttem egy kólás doboz, és arra gondoltam, hogy milyen jó, hogy már nem dinnyehéjak úszkálnak a vízen és már nincs József Attila sem.

 

 

Ha már úgyis itt vagy

 

Ritkán szoktál felmenni a padlásra, de mindig feljönnek ugyanazok a borzongató érzések, amik az első alkalommal benned ragadtak. Sötét, fülledt padlás ez. Poros, kicsit talán dohos is. A sarkaiban, vagy valahol a sötétben egerek motoszkálnak, néha csattan egy-egy egérfogó. A kifeszített köteleken nesztelenül száradnak nagyanyád lepedői, értük jöttél most. Nagyanyád küldött fel, hogy összeszedd őket, ha már itt vagy. Kelletlenkedve, de feljöttél, kezedben a kosár, és most szeded a lepedőket. Nem hajtogatod össze, hanem csak belegyűröd a kosárba.
Amikor már mindegyik benne van, leteszed a feljáró mellé, odasétálsz a főgerendához, és levágod a felakasztott gyerekkorod. Ha már úgyis itt vagyok… – gondolod – meg amúgy is eleget lógott már.

 

 

Megváltoztál

 

A körúton sétáltam egy fáradt délutánon. A levegő narancssárga volt, a járdákra vetült fekete árnyékok azt beszélték, hogy megváltoztál. Régen ki nem állhattam őket, ahogy nyújtózkodva hevernek a betonon, de aztán észrevétlenül megszerettem.
Azt mondták, a bőröd szürke, a szemeid jelzőlámpák, az ereid utcák, a hajad felhő, a mosolyod folyó, és hátadon a száz éves repedések és golyó nyomok.
Azt mondták mindig itt éltél a városban. Beléd égett a térképe, a levegője, a valósága, a szavai, ahogy panaszkodik a villamos az éles kanyarokban, ahogy zajlik a folyó, és ahogyan az üres utcák téli estéken cipőkopogásról álmodnak. Imádtál itt mindent.
Azt mondták miattam van. Hogy az élet műve, egy olyan életé, amelyik kedves öregasszonyként kivajazta veled a város tepsijét, hogy amikor készre sülök benne, ne tapadjak a falakhoz, ne ragadjak bele.
Én ezt nem hiszem. Itt nőttél fel, olyanná nőttél, amit a város megenged, ahogy a tészta kitölti a tepsit, a víz a poharat, nem vagy se több se kevesebb ennél a városnál.
Pontosan annyi vagy, mint a házak, az utcák, a parkok, a terek, villamosokkal, buszokkal, aluljárókkal, rohanó emberekkel, pocsolyákkal, repedésekkel, csikkekkel. Megbújnak benned a veszélyes utcák és a kedvenc helyeim, ahova szívesen megyek.
Hirtelen történt, senki nem számított rá, amikor a tavaszi eső előtti fülledtségben kinyitottad az ablakot, hangtalanul felrobbantál, és elárasztottad a várost, mint az özönvíz. Végigsöpörtél minden úton, minden házon, megsimítottad a fákat, meglengetted a zászlókat és a hintákat.
Ahogy megyek az utcádban, ahol laktál, te csöpögsz a lámpaoszlopokról és azokról a szürke falakról, amiknek támaszkodva vártalak. Úgy érzem, mintha eddig szeretett volna az utca, de valami érthetetlen dolog történt, és már nem tartozom többé ide.  Lehet, hogy elkészültem. Kezdődhet a lakoma.

 

 

(Illusztráció: Puzzled State of Mind)

Varratszedés

Körülöttem muslinca rajként lebegnek azok az őszülő falevelek,

amiket az ablakodból láttam,

ahogy az ágyadban feküdtem és éreztem a leheleted a nyakamon,

még csak pár napja ismertelek.

De ha becsukom a szemem, mégis

az arcod villódzik neonreklámként a szemhéjam mögött.

Lehet, hogy túl sokat néztem,

mint irodisták a monitort,

vagy túl fényes volt, mint a tűzijáték

augusztus huszadikán,

de nem vagyok irodista és nem volt augusztus huszadika sem,

műtéti úton bevarrtalak az agytekervényeim közé.

 

Hallom, ahogy ott sercegsz

idegrendszerem minden kisülésében.

 

Úgy jöttél, mint egy váratlan vendég,

aki betéved egy lepukkant városrész hoteljába,

ami tele van zsebesekkel meg kurvákkal,

akik csak a legolcsóbb szobákat tudják kivenni.

Én pedig a recepciós vagyok,

aki elaludt az éjjeli teleshop reklámokon,

és arra riad, hogy nyikorog az ajtó, ahogy kinyitod,

és kérés nélkül, rögtön az elnöki lakosztályt adom,

de rég jártak már ott,

nagy a por,

és attól tartok, neked kell takarítanod.

 

Emellett kérlek, gereblyézd fel

azokat az őszülő faleveleket,

ha majd nemsokára lehullanak.

Cserébe ígérem, nem kell a szállásért fizetned.

 

Lassan elmúlik az érzéstelenítő hatása

a műtét után.

Zsibong még a fejem,

megnyugtatóan mosolyogsz a szemhéjam mögött,

és eltelik ez az egy hét,

és visszamegyek nézni az őszülő faleveleket az ablakodból,

mert lassan esedékes a varratszedés.

 

 

 

(Illusztráció: Autumn’s Hollow, Cynthia Ligeros)