A Duna

 

Egy könnyed estén ültünk a rakparton, valamelyik lépcsőn, olcsó fehérbort ittunk, ti dumáltatok, én meg a vizet bámultam, meg azt, ahogy elúszik előttem egy kólás doboz, és arra gondoltam, hogy milyen jó, hogy már nem dinnyehéjak úszkálnak a vízen és már nincs József Attila sem.

 

 

Ha már úgyis itt vagy

 

Ritkán szoktál felmenni a padlásra, de mindig feljönnek ugyanazok a borzongató érzések, amik az első alkalommal benned ragadtak. Sötét, fülledt padlás ez. Poros, kicsit talán dohos is. A sarkaiban, vagy valahol a sötétben egerek motoszkálnak, néha csattan egy-egy egérfogó. A kifeszített köteleken nesztelenül száradnak nagyanyád lepedői, értük jöttél most. Nagyanyád küldött fel, hogy összeszedd őket, ha már itt vagy. Kelletlenkedve, de feljöttél, kezedben a kosár, és most szeded a lepedőket. Nem hajtogatod össze, hanem csak belegyűröd a kosárba.
Amikor már mindegyik benne van, leteszed a feljáró mellé, odasétálsz a főgerendához, és levágod a felakasztott gyerekkorod. Ha már úgyis itt vagyok… – gondolod – meg amúgy is eleget lógott már.

 

 

Megváltoztál

 

A körúton sétáltam egy fáradt délutánon. A levegő narancssárga volt, a járdákra vetült fekete árnyékok azt beszélték, hogy megváltoztál. Régen ki nem állhattam őket, ahogy nyújtózkodva hevernek a betonon, de aztán észrevétlenül megszerettem.
Azt mondták, a bőröd szürke, a szemeid jelzőlámpák, az ereid utcák, a hajad felhő, a mosolyod folyó, és hátadon a száz éves repedések és golyó nyomok.
Azt mondták mindig itt éltél a városban. Beléd égett a térképe, a levegője, a valósága, a szavai, ahogy panaszkodik a villamos az éles kanyarokban, ahogy zajlik a folyó, és ahogyan az üres utcák téli estéken cipőkopogásról álmodnak. Imádtál itt mindent.
Azt mondták miattam van. Hogy az élet műve, egy olyan életé, amelyik kedves öregasszonyként kivajazta veled a város tepsijét, hogy amikor készre sülök benne, ne tapadjak a falakhoz, ne ragadjak bele.
Én ezt nem hiszem. Itt nőttél fel, olyanná nőttél, amit a város megenged, ahogy a tészta kitölti a tepsit, a víz a poharat, nem vagy se több se kevesebb ennél a városnál.
Pontosan annyi vagy, mint a házak, az utcák, a parkok, a terek, villamosokkal, buszokkal, aluljárókkal, rohanó emberekkel, pocsolyákkal, repedésekkel, csikkekkel. Megbújnak benned a veszélyes utcák és a kedvenc helyeim, ahova szívesen megyek.
Hirtelen történt, senki nem számított rá, amikor a tavaszi eső előtti fülledtségben kinyitottad az ablakot, hangtalanul felrobbantál, és elárasztottad a várost, mint az özönvíz. Végigsöpörtél minden úton, minden házon, megsimítottad a fákat, meglengetted a zászlókat és a hintákat.
Ahogy megyek az utcádban, ahol laktál, te csöpögsz a lámpaoszlopokról és azokról a szürke falakról, amiknek támaszkodva vártalak. Úgy érzem, mintha eddig szeretett volna az utca, de valami érthetetlen dolog történt, és már nem tartozom többé ide.  Lehet, hogy elkészültem. Kezdődhet a lakoma.

 

 

(Illusztráció: Puzzled State of Mind)