Otthon és nyelv

Az otthon, a haza nem pusztán tartózkodási hely, amelyet tetszés szerint kiválaszthatunk és váltogathatunk. Az otthont elfelejteni sem lehet. Az otthon időtlen – hogy Schelling egy híres szavával éljek: valami olyasmi, ami emberemlékezettel megelőzhetetlen, elő-gondolhatatlan.

 

Így a száműzetésben eltelt életet annak az otthonnak a gondolata és arra a hazára gondolás kíséri, amelyből az ember kizártnak tudja magát – és ugyanakkor a visszatérés gondolata is folyamatosan jelen van, még ha valóságos visszatérésre gondolni sem lehet. Az otthon elfeledetlen marad. Csakhogy egyre mozgalmasabbá váló világunkban az otthon már nem ugyanaz, ami a letelepedettség meghatározta állapotban, a szigorúbb helyhez kötöttség idején volt. Ezért akkoriban a számkivetettségből a hazába való visszatérés, amit valakitől megtagadtak, olyan gondolat volt, amit az ember mindig megújuló kizárásként szenvedett el. Nyilván minden száműzetés nehéz és terhes, és ezért mindig él a remény, hogy az elűzés döntését eltörlik, és az embernek megengedik, hogy visszatérjen otthonába. Így szólhatnak ma is szívünkhöz azok a panaszos énekek, amelyeket a római költő, Ovidius szerzett a Fekete-tenger partján, ahová száműzték.

 

De micsoda számunkra az otthon, a haza, a régtől és bizalmasan ismert hely? Hol van, és mi volna ez a nyelv nélkül? Az otthon elő-gondolhatatlanságához elsősorban a nyelv tartozik hozzá. Magunk is ismerjük ezt az utazás illanó élményéből. Amikor hazaértünk egy idegen nyelvű országból, hirtelen újra találkozni a saját anyanyelvünkkel szinte rémisztő élmény, és valóban a közelből ismert tartalmak egésze, a megszokott világ szokásai és hagyományai képezik azt, amit átsző, átjár és hangzásával betölt a saját nyelv.

 

Az, aki a saját nyelvében otthon van, nyilván megtanulhat más nyelveket is, és akár annyira alaposan, hogy bizonyos értelemben azokban is otthon legyen. De a döntő pont ez: aki száműzetésben él, annak nincs szabad elhatározására bízva, hogy hazatér-e a saját nyelvi világába. Aki csak vendégként éli bele magát egy vendéglátó ország nyelvébe, az nem veszítette el a hazáját, és ez akkor is érvényes, ha valaki egész életét külföldön tölti, ha tudja, hogy visszatérhet. De tény, hogy az otthon elsősorban nyelv-otthon. Az anyanyelv mindenki számára megőriz valamit az elő-gondolhatatlan otthonosságból, és ez a soknyelvű emberre is igaz, még akkor is, ha anyanyelvét csak saját honfitársaival való futó érintkezés során hallhatja és beszélheti. De akinek az a sorsa, hogy száműzetésben éljen, az életét a felejteni akarás és az emlékezés őrzése között vezeti, búcsú és felidézés, elveszítés és újrakezdés között, akárhol is lenne az. Az élet betérés egy nyelvbe. Így mindenkinek neki kell látnia, hogy a messzi idegent és az idegenséget belakhatóvá tegye, és keresnie kell a betérés lehetőségét egy másik nyelvbe. Olyan szakadás van ebben, amelyet nem lehet kikerülni, és amelynek össze kell forrnia, ha az ember túl akar élni. Ez a gyógyulás egyáltalán nem olyan, amilyennek mechanikussá váló társadalmunkban olyan gyakran képzelnénk: nem az, amit valaki elvégez, mondjuk az orvos. Mindig a betegnek magának az életre szóló feladata. Így van azzal a búcsúval, amit az embereket összekötő nyelvtől vesz az, aki nem hallhatja a saját nyelvét. Ez minden száműzetés emberi háttere.

 

home_is_where_by_kiriska-d69xf1fVessünk most számot a tulajdonképpeni kérdés súlyával: Mit jelenthet visszatérni a számkivetettségből? Nem kell-e szükségszerűen újabb törésnek lennie, nem jelent-e mindig egy második szakadást? Vagy még egyszer fájdalmasan érezhetővé teszi az első törést? Olyan, mint a beszéd, a beszélgetés szükségállapota, ami ilyen szakadások esetén mindig közrejátszik. Vagy ha a saját otthon, amit az ember el sem hagyott, az idegenségig eltorzul, végső soron csak a remény és ígéret jegyében élhet az ember: „Et illud transit.” Jelenleg is megtapasztalhatjuk Németországban, hogy mit jelent egy ilyen törés, ami, mondhatnánk, megnehezíti a beszélgetést. Így az a beszélgetés, amelyet a nyugaton élők és a keleten élők egymással folytatnak, nem könnyű. Emlékszem, milyen nehéz volt már a saját barátaimmal is, akik a száműzetést választották (vagyis „örökre” külföldre távoztak), a posta szükségmegoldás-hídján keresztül újra felvenni a kapcsolatot, miután az a háború alatt megszakadt. A beszélgetés résztvevői ilyenkor mindig új feladat előtt állnak: olyan új identitást kell találniuk, amelynek folyamatosságot kell jelentenie, ugyanakkor amely nem jelentheti azt. Akármilyen hatalmas lenne is a szellem és a szív ereje, az ember nem hozhatja vissza az időt. Az, amihez visszatérünk, mássá lett, és ugyanígy az is mássá lett, aki visszatér. Az idő mindkettőbe nyomokat vésett, mindkettőn változtatott. Aki visszatér, az előtt ott áll a feladat, hogy egy új nyelvbe betérjen. Mindenen, amibe az ember visszatér, ott van egy leheletnyi idegenség, az idegenség lélegzetvétele.

 

Hasonlóan mindenki számára megismétlődik a világban-levés alapvető feladata: legyőzni az idegent, az idegenséget. A kisgyermek nekiütközik a tények falainak, és fokozatosan elkezdődik a beszéd, a beszélgetés: a pillantások cseréjének lassú ébredésében, az első tapogatózó érintésben, a nyelv felé közeledő hangok eldadogásában, végül pedig az első szavakban. A beszélni tanulásnak ebből az alaphelyzetéből valójában mindig megismétlődik valami, minden beszélgetésben, mindig, amikor megpróbálunk szót érteni, szót váltani. Hiszen a nyelv nem az, amit a szavakból birtoklunk, és tetszőlegesen kezelünk. A nyelv képződésének közege: adás, ajándékozás, adományozás, felajánlás, és elfogadás, kapás, fel- és átvétel. A beszédnek a végrehajtásban, a beteljesítésben van az értelme, és csak ott jöhet létre, ahol az egyik ember közeledik és odafordul a másikhoz, hogy megbizonyosodjon a tapasztalás közösségéről.

 

Éppen itt mutatkozik meg az irodalom feladatának tétje. Az irodalom szóhoz akar juttatni valamit, amihez nem lehetnek előre megformált, előre strófába és öntőformába illeszkedő megfogalmazások. Az egyre erőteljesebbé váló leszabályozás korszakában, amikor kábító hullámzásként naphosszat minden irányba ömlik a nyilvános információk áradata, előállhat a helyzet, hogy az írónak és a költőnek a betérés abba a nyelvbe, amit ő maga mondhatna ki, jóformán egy egészen másba és idegenné váltba való visszatérésnek mutatkozik.

 

Innen állapítható meg az irodalmi rendezvények célzott értelme is. Ezek nem feltételezik és nem is igénylik, hogy itt az ember olyan költőkre találjon, akikre a rendezvény nélkül nem találna rá, és azt sem követelik meg, hogy valamiféle költőiskolák alapítására kerüljön sor, ami talán nem is a legrosszabb dolgok közé számítana a magas szintű irodalmi képzés történetében. Célkitűzés viszont, hogy bizonyossá tegyenek egyfajta kölcsönös megerősítést az irodalom szerzői és befogadói között – és végső soron erre alapul a kulturális alkotás minden lehetősége.

 

Tegyük most fel a kérdést: Mi is valójában egy szerző? Azt mondanám: valaki, aki a nyelvhez folyamodik. Meghallgatásra akar lelni a nyelvnél. Arra vágyik, hogy a nyelv megajándékozza őt – hogy sikerüljön újra szóhoz juttatnia a nyelvet, hogy a pusztán leírt mint olyan vagy az elolvasott mint olyan ne általában vett esemény legyen az információáradatban, hanem hallgassunk a nyelvre. Ebben rejlik a kitűnősége annak, amit költői nyelvnek és tulajdonképpeni értelemben irodalomnak nevezünk: hogy ott az ember a nyelvre hallgat. A költészet minden formájában – líraként, elbeszélésként, drámai jelenetként – jelen van az igény és a lehetőség, hogy diktáláshoz hasonló legyen, amit az ember csak felvehet, befogadhat, de nem rendelhet alá egy kritikusan tapasztalati világnak. A Dichtung [költészet] szó eredete: dictare, azaz diktálás – még ha talán régebbi, humanizmust megelőző jelentésrétegek a Dichtmachen [tömörítés, sűrítés, feszessé, szorossá tétel] értelmet sugallanák is. Mindenesetre az, amit a szerző saját magából előállít, előhoz, kitesz, hogy azt elolvassák, az olyan valami, aminek a hallgatása nem szűkül le a benne közöltek kiszűrésére, hanem amire odafigyelve hallgatnak, és kihallják belőle azt, amit saját nyelvi meghívó és felidéző ereje megmutat. A szerző rátermettsége annak mértékétől függ, hogy az első mennyire tudatosodik benne, munkájának sikerültségét pedig az mutatja meg, hogy a másodikban válaszol-e a nyelvben megidézett ilyenfajta jelenlét. Ezért az irodalmi rendezvények „tiszteletbeli címe”, hogy csendes olvasókat gyűjtenek egybe, és csak nagy lemondások árán vonhatják magukra a nyilvánosság figyelmét. Ezért nem kell szégyenkeznünk, vagy kevesebbnek éreznünk magunkat, hiszen végül is csak azt bizonyítja, hogy társadalmi életünkben a közösségi ügyek minden fajtájához mennyi munkára, közreműködésre van szükség.

 

Befejezésként kicsit élesebben is rá szeretnék világítani visszatérés és irodalom összefüggésére. Tisztán kell látnunk, hogy az ipari forradalom, az automatizált kommunikáció, a gyors ütemben sokszorozódó informáltság (hogy mindenki mindenről azonnal értesül) korszaka egészen új feladatokkal állítja szembe a szerzőt. Bizonyos értelemben állandóan egy száműzetésből kell visszatérnie, ha arra törekszik, hogy megszabaduljon az állandóan használt, el- és kihasznált szavak világától, a véleményalkotás szájbarágottságától, a technika által előállított minden beszédmód és információ-elvárás elkoptatottságától. És annál jobban tudatosodik bennünk, hogy mi is a nyelv a maga igazi lehetőségeiben, és hogyan vetődik fel a nyelvhez való visszatérés feladata az irodalom esetében. Ez az, ami minden költészetet az idegenből való visszatéréssé tesz. Ezt annak idején megfogalmaztam Hilde Dominnak szóló gratulálciós beszédemben a Droste-díj átadása alkalmából, felfigyelve arra, hogy a költészete az ő számára is a nyelvhez való visszatérést jelenti. 1 Mindenikünk számára életre szóló feladat hazatérni az elidegenedésből. A költészet szava ebben előttünk jár.

 

Három aspektusát szeretném megkülönböztetni annak, ahogyan a nyelv mindannyiunkat egybegyűjt, egyesít. Először is a Paul Celan használta nyelvrács [Sprachgitter] szóra utalnék: a nyelv elsődlegesen egy rács. Ennek tapasztalata már a kisgyermek nyelvi nevelődésének, beszélni tanulásának szocializációs folyamatában megjelenik, amiről az imént már szó esett. Nyelvi kifejezésünknek a szocializáció által megérett, de ugyanakkor lecsiszolt világában fel kellene idéznünk annak a korai időszaknak a zsenialitását, amelyben az ember beszélni tanul, és ebben példaképet kellene látnunk. Hiszen itt mutatkozik meg, hogy mire képes a nyelv, ha nem szorítja le és nem szűkíti be túlságosan a szabályok kényszerítő hatalma, hanem ha kimerészkedik, és maga felé indul meg abban az odaadó és alázatos próbálkozásban, hogy valamit másokkal megosszon, közöljön – ahogyan ezt a hároméves gyermek esetében mindig újra csodálkozó bámulattal végigkövethetjük. Itt látszik meg, hogy a nyelv nemcsak akadályozó rács, hanem ugyanolyan mértékben az a rács is, amely átengedi a meghitt, bizalmas közlést és megértést. Mindkét elem jelen van, a gátlás is, ami bizonyos feltételekre, határokra figyelmeztet, amelyek nélkül egyáltalán nem volna lehetséges eljutni, átjutni a másikhoz. Wittgenstein helyesen és joggal mondta, hogy nem létezhet magán-nyelv. A nyelv beszélgetés. Az a szó, amely nem éri el a másikhoz, nem jut el hozzá, halott. A beszélgetést a másikkal folytatjuk, és minden egyes szó rászorul a konkrét pillanatban érvényes helyes, megismételhetetlen hangnemre, hogy a másik rácsot, a másság rácsát átlépje, és elérje a másikat.

 

A második ehhez kapcsolódó funkciót nyelvfátyolnak [Sprachschleier] nevezném. Magában foglalja a keménység és élesség, a meggondolatlanság és ingerültség elkerülését, ami hozzátartozik a szokásba vett udvariassághoz, és amely az együttélést az ilyen jellegű lecsiszolások által egyáltalán lehetővé teszi. A nyelv ilyen fátyolának nyilván megvan a maga aggasztó fonákja is, amelyre Talleyrand híres mondása érvényes: a nyelv a legjobb eszköz arra, hogy gondolatainkat elrejtsük. Ez ténylegesen megvalósul a diplomácia művészetében. De ez sem egészen negatív aspektus. Ennek a művészetnek nyilvánvalóan sikerül a gondolatokat elrejteni, és végül is eljutni a megegyezés és a békés egyetértés szilárd talajára. És ezzel érek el a harmadik aspektushoz, amelyet különösen relevánsnak találok itt, azoknak a körében, akik az irodalmi alkotás munkáját végzik, és az irodalomért fáradoznak.

 

Ezt a harmadik aspektust nyelvi villámnak [Sprachblitz] nevezném. Minden alkalmas és találó, jól megvilágított és bevilágított szóban, amelyek oda-vissza mozognak az emberek közötti kölcsönösségben, cserében, villám hasíthat és ragyoghat fel. Ez olyan tapasztalatokat idéz fel bennem, amelyekben gyakran lehetett részem. Ha megengedik, elmesélek egyet, mivel különösen vidám: egyszer, hogy kicsit bepillantást nyerjek a fekete földrész titkaiba, Dél-Afrikába utaztam tanítani egy egyetemre, ahol busmanok dolgoztak és tanultak. Angolul tartottam előadásokat, ott ez volt az oktatás nyelve. Így lényegében azokkal az afrikaans anyanyelvű professzorokkal és az általuk képzett tanársegédekkel kerültem kapcsolatba, akik az európai filozófiába szerettek volna betekintést nyerni, közelebb kerülni hozzá, hogy majd a megszerzett tudást diákjaiknak is továbbadják. Arra kértek, hogy legyek szíves egy alkalommal az összes diáknak beszélni a filozófia feladatáról. Igazán látványos, hatásos jelenet volt. A busmanok nagyon magas növésű, különösen szép emberek. Így ébenfából faragott szobrok egész galériája vett körbe engem. De az arcuk sem rándul, egyetlen vonásuk sem rezdült, pedig igazán mindent megtettem azért, hogy szavaimmal elérjem őket. Egészen kétségbe estem. Mit is mondhatnék nekik a filozófiáról, hogyan tudhatnék erről beszélni nekik, ha egyszer nem éreztem a válasznak semmi jelét? (Később kollégáim elmondták, hogy ezzel sajnos ők is ugyanígy voltak, nem adtak nekik sem semmilyen válaszreakciót.) Előadásom közben hirtelen eszembe jutott egy mentő ötlet. Kifejtettem, hogy a görög filozófia Paramenidésszel kezdődött, és az ő belátása szerint a semmi nem létezik, hanem csak a lét. És ezt mondtam: „Kérem, értsék meg világosan: Nothing is no thing. [A semmi sem-mi, a semmi nem egy dolog.]” Nyomban, abban a szent pillanatban futótűz indult meg a padsorok között: „Értetted? Megértetted? Te is értetted? Nothing is no thing!” Olyan volt, mint egy nyelvi villám, amely beléjük csapott. Egy szempillantásnyi ideig világossá vált, hogy a lét nem egy dolog, nem egy „valami”. Ez a történet természetesen inkább szolgálja a szórakozást, semmint a tanulást, de nagyon is megvan a tanulságos oldala.

 

Az ilyen tapasztalatok esetében fel kell tennünk a kérdést, mit lehet Európa felől, Európa pozíciójából tenni ezen a kontinensen. Így ma is megkérdezzük, mit jelent az, hogy igen művelt és magasan iskolázott japán kollégáink ide érkeznek, és egy bizonyára áthatolhatatlan nyelvrácson keresztül, megdöbbentően árnyalt ismeretek alapján, gondosan és éles elmével veszik a nyugati filozófia szövegeinek üzenetét, amelyeket olvasásból ismernek. Annyira szívesen megtanulnánk az így adódó alkalommal, hogy mi elmondanivalójuk lenne az ő hagyományukból kiindulva, hogy mit szólnak a mi gondolkodásvilágunkhoz a konfucianizmus és sintoizmus, az ő vallásban, erkölcsben és szokásokban átadott értékeik alapján. Ma az elején állunk egy olyan óriási nagyságrendű, az egész emberiséget érintő folyamatnak, amely mindannyiunkat érint. A tizennyolcadik századi felvilágosodás ideálját a világban uralkodó örök békéről soha nem fogjuk megvalósítani, ha nem jutunk el valahára egy igazi kölcsönös (eszme)cserére az idegen kultúrák és saját európai kultúránk között. Mit jelent az, hogy ők is velünk együtt filozofálnak, és velünk együtt fogadják be a világirodalmat? Nyilvánvaló, hogy ehhez egészen szervesen hozzátartozik az idegen nyelvek tanulása. Ezt nem lehet kikerülni. A fordítások tehetnek ugyan valamiféle szolgálatot, eleinte segítségünkre lehetnek, hogy megsejtsünk valamicskét az eredeti hangzásából, csengéséből, érzékelhető oldalából és értelméből. De hogy mi minden lehetséges ott, ahol nem akadályoz a nyelvi korlát, azt megtanulhatjuk minden kultúra képzőművészetének mindenütt jelenvaló voltából, és nem utolsó sorban a zenétől, az egész emberiség első kultúrnyelvétől.

 

De itt most mi német nyelvterületen, és az irodalomban való részesülésben vagyunk. Így be is fejezem ezt az előadást, mégpedig azzal, hogy egy nyelvi villámmal illusztrálom a nyelvbe való visszatérést. Hérakleitosz egyik híres mondatáról van szó, amelyet különösen bizalmasan ismerek, mert Heidegger belekarcolta azt kunyhójának ajtajába. Német változata így hangzik: „Es ist der Blitz, der alles steuert.” [A villám az, ami mindent irányít.] Ezt nagyon szó szerint kell értenünk. Nem úgy, mintha a tűz természeti elem értelmében lenne jelen, hasonlóan a vízhez, a levegőhöz és a földhöz. Nem, a villámról van szó. De nem paradoxon ez, hogy a villám kormányoz, irányít? Ó, igen, meg kell értenünk, hogy paradoxon a villámot irányító erőként elgondolnunk. De mire vonatkozik ez? Hogyan kell ezt értenünk? Azt hiszem, úgy, hogy a megránduló villám szempillantásnyi fénye a világot hirtelen káprázatos világosságban mutatja. És ha minden vissza is zuhan a mélységes éjszakába, mégiscsak megadatott az eligazodás egyetlen pillanata, és ebben felismerünk valamit a szellem életéről. Sok minden visszasüllyed a sötétségbe, de mégis jelzést kaptunk, megmutatták a keresés és kérdezés útját, ami felejtés és felragyogás között ide-oda ingadozik.

 

Így jutok utolsóként ahhoz, ahogyan mindannyian ismerjük a nyelvet a közeledés, megközelítés formájában. Ezt nyelvkristálynak [Sprachkristall] nevezem. Ennek nemcsak a hangzásában van köze a nyelvrácshoz. Arra a kristályra emlékeztet, amelynek rácsa feszes matematikai struktúra szerint épül fel, ami meghatározza a kristály képződését. Ez történik, úgy gondolom, amikor a beszéd folyama a költészetben érvényes formát nyer. És ahogyan a kristály tüzét képződményének szilárd szerkezetében, felépítésének feszességében kezdi el szórni, amikor ráhull a fény – a költészet nyelvi teljesítménye is így működik: a kristály keménységéhez, feszesen rögzített szerkezetéhez, állhatatosságához áll közel, és nem egy tetszetős, laza formával csábít el, hanem a fény felragyogásával. Változatos és gazdag szikrázás, ami a költészet képződményéből sugárzik, mint a kristályból. Mi ebben mindannyian részt veszünk, és megsejtünk valamit annak a szónak az igazságából, ami ilyen fényben áll.

 

(1992)

 

Gadamer, Hans-Georg: Heimat und Sprache. In: Uő: Gesammelte Werke. Band 8. Ästhetik und Poetik I. Kunst als Aussage [A művészet mind kijelentés]. Tübingen: J. C. B. Mohr (Paul Siebeck), 1993. 366-372.

 

 

A szöveg előadásként hangzott el Karlsruheban, az 1991. június 21. és július 5. között kilencedik alkalommal megrendezett Baden-Württenbergi Irodalmi Napokon. Az írott változat először Rückkehr aus dem Exil [Visszatérés a száműzetésből] címmel jelent meg, a kiadás adatai: Kress-Fricke, Regine (szerk.): Grenzüberschreitungen [Határátlépések]. Baden-Württenbergische Literaturtage in Karlsruhe. Karlsruhe: Edition G. Braun, 1992. 123-131.

 

 

 
András Orsolya fordítása


 

Lábjegyzet:

  1. Lásd: Hilde Domin, Dichterin der Rückkehr [Hilde Domin, a visszatérés költőnője.]. In: Gesammelte Werke 9. Ästhetik und Poetik II. Hermeneutik im Vollzug. 323-328.

Sámson és Delila; Té s tova

BackSámson és Delila                                                      

 

Hajamtól fogva csavartad el fejem.

Először volt, hogy ujjaid elvesztek tincseim között,

s te rájöttél a rejtezés ízére,

a befogadás értelmére ráébresztve engem.

Azóta voltunk mind a ketten

Daphniszok, Chloék, Orpheuszok, Euridikék,

Prométheuszok és keselyűk, Thészeuszok, Ariadnék.

Az egymásmellettiség végtelen lehetőségei.

A maradék idő: rekonstruálás és felejtés.

Mitizálás, demitizálás.

 

Hajszálak a fénylő, frissen felmosott kövön.

Ennyit tudok most vakon látni,

amennyi épp elég ahhoz,

hogy felidézze cserepes ajkad, tépett szemöldököd,

a makulátlan hibákat. Hibátlan vétkek.

A felejtőgépezetben megannyiszor

meghibásodást idéz elő egy emlék.

Homlokom az öledbe hull.

A pellengérre tett pillanatnak fejét veszi

a strázsáló, vizsla tekintet.

 

Ellenem lehunyt szemhéjad alatt

az állandósítva lejátszott szembeforduló hát.

A rejtezés visszája: örökös jelen-nem-léted.

Erősít létezésed,

hogy állni tudjam tekintetét.

 

 

Té s tova

 

Nem felejtem, hogy egy tálból ettünk.

(az ízeket már nem tudom)

Egymástól egy pontból függetlenedtünk.

(de merre mentünk, mely úton?)

Kitaláltunk, ha eltévedtünk.

(visszamennék, de mily nyomon?)

S bajon – ha volt – együtt nevettünk.

(nevetnék. de már nincs bajom)

 

Hogyha bátrabb volnál, mint amilyen gyáva,

nem hinnéd, hogy élhetünk hiába,

és nem beszélnél, amíg hallgatok.

Hogyha észrevennéd túlütő szerelmem,

nem adnál ebédet éhínségem ellen,

és nem szánnál, hogy társ nélkül vagyok.

 

Részlet egy irodalmi munkás naplójából

 

A mai nap sem lesz más, mint a többi. A napi rutin, szépen, sorban. Ismétlődik minden. Ébresztő 7 óra után, majd reggeli. Vajas kenyér, párizsi és egy bögre tea. Már négy éve. Délelőtt írok. Nem tudom mit, csak írok. Novella, regény, vers, néha előkerül egy ballada, de egyiket sem értem. Azt mondták, írjam le, ami eszembe jut. Írás után ebéd, rántott hús, krumpli, néha egy leves is, ha van rá időm. Már négy éve nincs rá időm. Ebéd után, még 10 perc cigi-szünet. Nem dohányzom, tehát nincs szünetem. Ebéd és a nem létező dohányzó-idő után ismét asztalhoz ülök. 4 éve. Aztán, leírom, amit gondolok. Gondoltam már nagyon sok mindenre. Az első, amit leírtam egy vers volt. Rövid, nem túl jó, de lelkes:

Jár az ujjam büszkén,
verset írtam tüstént.
Első napom itten,
Író lettem, éljen.

Négy évvel ezelőtt, azt mondták, hogy: „szabad leszel, mint a madár”. Egy kalitkában. „Járhatsz-kelhetsz bármerre.” A szobában. „Írhatsz akármiről, ami csak eszedbe jut.” Ez mondjuk igaz. Munka után, ami este 8 órakor ér véget, lazítok. Nem olvasok más írótól, hiszen ők jelentik a konkurenciát. Csak saját műveimet olvasom, elemzem és próbálok rájönni, mit gondolt az író. Kedvtelésként, írok ezekről kritikát egy újságba, amit csak azok olvasnak, akik ismerik a műveimet. Igen, ilyen is akad. Talán, nagyobb ismeretség kellene. De, ők azt mondták, hogy majd jön az is, csak meg kell dolgozni érte. Dolgozom. Ígérték, hogy csak úgy dől majd a pénz. Az érmék dőlöngésznek az asztalról lefelé, tehát ez igaznak tűnik. Ígértek még sok rajongót is. A postás, aki a fizetést hozza, mindig kér aláírást. Talán a barátainak viszi a postahivatalba. De régen léptem már ki a házból. Vajon, milyen lehet a postahivatal? Ígértek még nőket is. Nos, velük még nem találkoztam. Talán, a szomszéd házban lehet egy, hiszen a kiakasztott ruhadarabok viccesen mutatnának egy férfin. Micsoda ötlet. Ez lehetne egy novellám témája. „Férfiállat szoknyát választ”. Ezt majd holnap leírom. Vagy, talán ma még túlórázom. Azt is mondták, hogy dupla gázsi jár a túlóráért. Ez dupla ismeretséget és dupla annyi nőt is jelent vajon? Talán holnap kétszer csenget a postás? Nem tudhatom. Előtte nem volt ilyen az életem. Csak a rohangászás. Semmi fix pont. Volt egy menyasszonyom, de ő csupa rendszertelen dolgokat szeretett. Meglepetések. Menjünk el ide-oda, csak úgy spontán. Volt egy kutyám is. Megrágott dolgokat, csak úgy spontán. A szüleim is ilyenek voltak. Ők nem rágtak meg semmit, nem ezért. Talán ez is egy jó novella lenne. Vagy vers. Ezt is megírom hamarosan. Talán ez lehetne az eleje:

A sötétben látom az anyát,
kinek szájában a lábak gumiegyvelege
s az apát
ki nem hagy semmit változatlan.

Azt hiszem, ez már nem olyan lelkes vers. Talán nem is olyan jó. Talán túl művészi, de ezt majd a kritikámban leírom. Vissza a szüleimhez, akik szintén nem voltak megkötve. Anyukám mindig más süteményt sütött. Apukám mindig új dolgokat csinált a ház körül. Talán sztrájkolnom kellene. Négy éve dolgozom, kis pénzért és még csak elő sem léptettek. Holnap írok a szakszervezetnek. Ők biztos tesznek értem valamit.  Bár, belegondolva, talán így jó. Hiszen, legalább van munkám. Ez fontos, nem? Annyi hajléktalan van, meg munkanélküli. Én egy meleg szobában vagyok, étellel is el vagyok látva és a munkámat is szeretem. Írni szeretek. Akármit. Gondolkodnom sem kell, mert nem azért fizetnek. Megírom a dolgokat, elküldöm a főnöknek, aki visszaküldi, hogy nem elég jó. Ezután én újraírom, továbbítom ismét a főnöknek, aki nagylelkű ember lévén, másodjára mindig elfogadja. Ő már csak ilyen. Ezzel azt akarja, hogy a legjobbat hozzam ki a műveimből. Mert elsőre nehéz jót írni. Persze, olyat ő sem tud. A főnök sem tökéletes. Csupa hiba az az ember. Egyszer azt válaszolta, hogy „Jó ez a vers, csak legyen benne több versszak.”. Ő mindig többet akar. Mert, szerinte ettől fejlődik a cég. Ettől lesz több könyv, amit az emberek elolvasnak. A főnök felett csak ők állnak. Ők mondják meg mi a jó és, hogy egy hozzám hasonló írózseni (ezt állítólag ők mondták), ezeket fogja elérni. Dől majd a pénz, a nők meg a sok új ismerős. Én várok, mert a közönségnek mindig igaza van. Legalábbis a főnök szerint.  Közben, eszembe jutott egy régi versem, amit egy lánynak írtam, még régen:

Végre itthon vagyok, s írhatok
és neked már dalolhatok.
Szeretnék írni valamit,
Aranyosat, talán cukit.

Fő, hogy legyen vicces,
és talán egy kicsit rímes.
S a szép mosolyodról szóljon
az utolsó, záró sorom.

Azt hiszem, itt szerelmes voltam. Csupa nevetős smiley volt az üzenetben, csak azokat kivettem innen, mert nem túl hivatalos. Jó dolog szerelmesnek lenni. Csupa különleges érzés, amit nehéz megmagyarázni. Várni, hogy válaszol az üzenetedre. Mérgesnek lenni, ha látod, hogy „látta” az üzenetet, de nem válaszol. Vagy azért, mert már láttad, hogy kitett egy képet, de a te üzenetedet még el sem olvasta. De, jó érzés, mikor rám mosolyog. Jó érzés érezni az illatát. Akit jobban szeretünk, annak talán erősebben érezzük az illatát. Én legalábbis így voltam ezzel. Mielőtt író lettem. Mert ez komoly munka. Ebben nem lehet érzelem. A dolgos ember ne érzelmeskedjen. Amúgy is, a munkahelyi kapcsolatokat sem szeretik. Legalábbis, nekem még olyan nem volt, de a főnök nem érzelmes ember, biztos nem szereti, ha más is az. Ő csak azért van sokat a családjával, mert a főnöknek meg kell mutatni, hogy otthon is főnök. Ezért, kell otthonra is valaki, akik felett főnök a főnök. Én beosztott vagyok, tehát itthon nem lehetek főnök. Vagy de? Nem tudom. Ő talán boldog otthon és nem is annyira kemény, mint velünk. Vagy velem. Csak velem ilyen? Vagy, vajon másokkal is? Lehet, hogy csak engem utál. Biztos mindenkinek már sok pénze van, hírneve és még nője is. Micsoda főnök ez? Én jobb főnök lennék. Alattam mindenki boldog lenne. Arany életük, nekem meg családom lenne. Holnap ezt is leírom a szakszervezetnek, az előző sérelmeimmel együtt. Borzalmas ez a munka. Más munkája biztos nem ilyen. Mindenki más biztos jó főnökökkel dolgozik, olyan munkatársakkal, akik szeretik. Talán ők több cigi-szünetet kapnak, meg fizetést is. Lehet, hogy holnap felmondok. A baj az, hogy akkor meg állást kell keresnem. Á, jó ez a pozíció nekem. Talán jövő héten jön a levél, hogy előléptettek. Még az is meglehet, hogy becsenget a postás, hogy hozott egy lányt, aki randevúra menne velem. Egy szép, fekete hajú lány, nagy zöld szemekkel. Csodálatos lenne. Megyek is vissza, dolgozni.

 

Az antrópikus elv

Bizonyos tudósok, egyesek közülük nagyon komolyak, manapság azt állítják, hogy a világ és az ember között van egy viszony, mely nem magyarázható másként, mint egy intencionális korreláció posztulálásával: ez a világ ezért az emberért létezik, míg ez az ember ezért a világért létezik. Az „antrópikus elv” azon fáradozik, hogy bizonyítsa, ha ennek a világnak a szerkezete nem olyan lenne, amilyen, az élet megjelenése lehetetlen lett volna. Másfelől az ember az élet legmagasabb terméke, tökéletesen megfelelő arra, hogy ebben a világban működjön. Ha egyetlen másik világban se jelenhetett volna meg az ember, egyetlen más teremtmény sem felel meg jobban ennek a világnak, mint maga az ember.

 

Összefoglaltam, tökéletlenül persze, annak tartalmát, amit a tudós bonyolult formulákban bizonyít. Az antrópikus elv lényegében egy mítosz, melyet lelkesedéssel üdvözölnek mindazok, akik hitelt adnak a világ bibliai teremtése mítoszának. A Bibliában az ember a teremtés megkoronázását képviseli, aminek jelentése az, hogy a világ alá van rendelve az embernek.

 

Természetesen számtalan variációja létezik ennek a mítosznak a rabbinikus változattól, mely szerint a világ a Jóknak lett teremtve, egészen a karteziánus változatig, mely szerint egy Isten, aki nem tehetett mást, mint hogy az emberi értelemre bízza a közte és a világ közti különös inkompatibilitások megértését, csak perverz Isten lehet.

 

Meg kell említenünk, hogy noha az antrópikus elvet a kereszténység egész története során fenntartották, léteztek pillanatok, mikor mély és meggyőző teológiai érvek alapján ezt az elvet elutasították.

 

William Occam szigorúan az apofatikus vagy negatív teológia szellemében jár el, amikor azt állítja, hogy Isten nem írható le pozitív állítmányokkal, olyanokkal, mint „jó”, vagy „szép”, vagy „nagy”. Isten fölötte áll az összes pozitív állításnak: következésképp nincsen alárendelve a jó, a szép, vagy bármi más antrópikus koncepciójának. Helyes tehát kijelenteni, hogy „Isten nem jó” (és világos, hogy a fenti okoknál fogva nem is „rossz”) és helytelen kijelenteni, hogy „Isten jó”. Evidens, hogy lehetetlen a tömegeknek ilyen teológiát prédikálni – az elragadó misztikus Eckhartot 1326-ban el is ítélték, mert mégis megtette. William Occam, talán kifinomultabban, még tovább ment: mint „abszolút lehetőség”, Isten kifürkészhetetlen és megismerhetetlen, csak abban a mértékben ismerhető meg, amilyen mértékben a Teremtésben mint „rendezett lehetőségben”  megnyilatkozott.

 

Az idős Duns Scotus számára, akit Pierre Chaunu azon öt teológus egyikének tart, akik a történelemben tényleg számítanak, a probléma bonyolultabb és zavarosabb volt. Valóban, az antrópikus elvnek ez a manifesztuma, a niceai hitvallás kijelenti a nem túl merész elmék számára, hogy Isten megtestesült propter nos homines, értünk emberekért. Vagyis az emberek iránti szeretetből az Atyaisten leszállt a Fiúistenbe, hogy megszabadítsa a világot a bűnből. Ami Duns Scotust feszélyezi, az az ember iránti szeretet. Hogy lehet, hogy Isten, ez a határok nélküli hatalom, elhatározhatja legfőbb tettének – az isteni Ige megtestesülésének – megvalósítását egy olyan hitvány lényért, amilyen az ember? Ez azt jelentené, hogy Krisztus nem az isteni szabadság terméke, hanem egész egyszerűen egy alkalmi munka (occasionatum), ami elsősorban az embernek köszönhető. Isten nem határozhatja el a megtestesülést „értünk emberekért”, csakis saját magáért. Ezért Duns Scotus javasolja a niceai formula megváltoztatását és a propter nos hominum helyettesítését a propter se ipsum-mal.

 

Az eretnekség határát Nicolas D’Autrecourt lépte át (1346-ban ítélték el), aki egészében tagadta az antrópikus elvet. Számára az emberek az univerzum ökonómiájában teljesen jelentéktelen lénynek számítanak, és teljesen abszurd azt állítani, hogy az univerzumot Isten értük teremtette. Magától értetődő, hogy ennek a pozíciónak az elfogadása nem lehetséges addig, amíg a kereszténység az Ótestamentumot használja, amely az ellenkezőjét állítja. Ugyancsak magától értetődik, hogy noha elméletileg Duns Scotusnak nyilvánvalóan igaza volt, minden elmozdult volna, ha a niceai hitvallást módosítják.

 

mineral_diamantNem tudok – és nem is akarok – belemenni az antrópikus elv tudományos részleteibe, de fenntartom a jogot, hogy egy másik alkalommal megtegyem. Olyan tudományfilozófusok és -történészek, mint Stephen Toulmin, manapság azon a véleményen vannak, hogy a tudományos vállalkozás nem örvend nagyobb objektivitásnak, és nincsen közelebb az igazsághoz, mint a múlt akármelyik mitológiája. Van egy mitologikus masina, amely megalkotja az elemi igazolásokat a matematikai formulák segítségével. Ezek a maguk részéről önmagukban semmilyen garanciáját nem adják az „igazságnak”, mint ahogyan legkésőbb a Reneszánsz óta hitték. (Persze itt a szituáció majdhogynem faragatlan leegyszerűsítéséről van szó, mint ahogyan a sokat tárgyalt Gödel-tétel esetén, melyből következik, hogy matematikai állítások semmilyen készlete nem tartalmazza magában az önellenőrzés lehetőségét.)

 

Történelmi nézőpontból tehát nem jelenthetjük ki, hogy a mai tudomány ellenőrzése alatt tartja az ősi antrópikus elvet, ellenkezőleg, az antrópikus elv egy ősi mítosz, amely más mítoszokkal együtt a tudomány járművén halad tovább. De vajon meg tudjuk mondani, mi akadályozza meg, hogy egy adott mítosz „igaz” legyen a tudomány szempontjából? Az evolúció neodarwinista elmélete után bizonyos gnosztikus mítoszok igazaknak tűnnek (l. Gnosticismo e pensiero moderno /Róma, 1985./ című dolgozatomat). Másfelől sok episztemológus úgy tartja, hogy a neodarwninista teória tiszta metafizika és nem működhet a Jacques Monod által közölt „lényegi kockázat” elvének megfelelően. Az univerzum bonyolultságának mértéke végtelenül eltávolítja annak lehetőségét, hogy egy adott mítosz „igaz” legyen, miközben más mítoszok „nem-igazak”.

 

Az antrópikus elv esetében minden azon múlik, hogy miként fogjuk föl az intelligenciát a természetben. Egyrészt, ha elfogadjuk, hogy intelligencia nem létezhet organikus alap nélkül, akkor az ember a földi ökoszisztéma által egy körülbelül 5 millió éves evolúció során létrehozott legnagyobb eredmény. Másrészt mi magunk létrehozunk más energiaforrások segítségével organikus bázis nélküli intelligenciát. Világos, hogy az intelligencia más berendezésekbe is bezárható, nemcsak a koponyába. Ugyanígy, elfogadva, hogy létezik intelligencia a kozmoszban és hogy beszélhetünk egy „univerzumot átfogó ökoszisztémáról”, akit ha akarunk, nevezhetünk „Istennek”, újra elesik az organikus bázis feltételezésének szükségessége.

 

Az ember előnyének az tűnik, azokhoz a gépekhez képest, amelyek intelligenciát képesek elraktározni, hogy kommunikatív, aktív és mozgékony. De a mi számítógépeink is képesek kommunikálni egymással anélkül, hogy elmozdulnának, míg az ember aktív és mozgékony karaktere a hátrányára válik, amikor arra gondolunk, hogy az emberiség szaporodása lassanként a földi ökoszisztéma elpusztításához vezet. Semmi nem akadályoz meg abban, hogy például azt mondjuk, intelligencia található a gyémántkristályban, és ez igen finoman aktiválódik a napenergia által; ugyanilyen egyszerűen föltehetjük, hogy intelligens ásványaink képesek az egymással való kommunikációra ugyanannak a napenergiának a segítségével. Az ásványok evidens előnye az emberhez képest elképesztő élettartamuk, ami haszontalanná teszi a reprodukció szükségességét. Az anorganikus intelligencia, lévén tiszta és üledék nélküli, sokkal különbnek tűnik, mint az organikus intelligencia. Továbbá, ha az élet célja az intelligencia – és ez látszik az egyetlen nyilvánvaló célnak –, akkor az élet létezésének előnye az ásványokkal raktározódó tiszta intelligenciához képest kérdésessé válik.

 

De térjünk vissza egy pillanatra az emberhez: valóban olyan rendkívüli gépezet ez, ahogyan az antrópikus elv állítja?

 

Az általunk alkotott gépekkel szemben az ember előnye, hogy organikus szövetből áll, mely lehetővé teszi, hogy reprodukálja magát. Másrészt az organikus szövet nagyon rövidéletű más anyagokhoz képest; egyes ásványokkal való összehasonlításban ellenálló-képessége és életkora végtelenül kicsi. Az emberi intelligenciával összefüggésben – mely nagyon redukáltnak látszik – az ember egy rendkívüli gépnek tűnik, mivel nem tudja (még?) önmagát létrehozni. Összevetve egy olyan intelligenciával, amilyen az említett szoláris ökoszisztéma lenne, az emberi gép nem látszik olyan rendkívülinek. Ha nem is tudjuk létrehozni, el tudunk képzelni sokkal jobb, ellenállóbb, tartósabb, tisztább, funkcionálisabb gépeket. 

 

Messze annak kijelenthetőségétől, hogy az ökoszisztéma intelligenciája, mely létrehozta a földi élet formáit, rendkívüli lett volna, arányosan ítélkezve nagyon is csökevényesnek tűnik: el tudjuk képzelni, hogy egy ökoszisztéma „dísze” lehetne az embernél sokkalta tökéletesebb lény.

 

Sokan jelentik ki, hogy az ember telve van az evolúció lehetőségeivel, s hogy egy napon sokkal jobban ki fogja tudni használni lehetőségeit, mint ma. Ez az evolúció azonban nagyon bizonytalan elképzelés: mint minden állatfaj, az ember is csak kollektíven fejlődik, míg az az irány, amerre jelenleg fejlődik, semmiképpen nem látszik „forradalminak”, vagy olyan fejlődésnek, amely előnyösen hatna intelligenciája teljesebb kihasználására vagy növekedésére.

 

Amennyiben az intelligencia az élet célja, akkor az antrópikus elv ellenfeleinek mindig is igazuk volt; amennyiben nem (főként a „tudomány” jelenti ki, hogy az életnek szigorúan véve nincsen semmilyen célja), akkor még inkább igazuk volt.

 

Groningen, 1986.

 

(l. Principiul antropic = Ioan Petru Culianu, Jocurile minții – Istoria ideilor, teoria culturii, epistemologie, Iași, Polirom, 2002.)

 

 ford. Borbély András   

Lewis Carroll: Álomföld

Álomföld

 

 

Mikor az éjféli köd bekúszik

És a táj már csöndesen alszik

Köröttem járkál az alantas halál

Majd lassan továbbáll.

Ím harcosok, szentek és bölcsek

Ősi korokból előtűnnek

Tisztelendő arccal peckesen járva

Mind feltűnnek majd továbbállnak.

Tündöklő délidő lobogó tüze

Az alkony puha és lágy öle

Megbabonázva a szemet haldokolnak

Tán eltávoznak és továbbállnak.

De ide, Álomföld közepébe

Kártevő kéz be nem érne

A valós látomások s e pompás hely

Tán sosem tűnnek el.

Zuhanó árnyakat látok

S régi alakokat formázok;

Köröttem járkál az alantas halál

Majd lassan továbbáll.

 

Tóth Bernadett fordítása

 

 

 

Lewis Carroll: Álomföld

Álomföld

 

 

Mikor az éjféli köd bekúszik

És a táj már csöndesen alszik

Köröttem járkál az alantas halál

Majd lassan továbbáll.

Ím harcosok, szentek és bölcsek

Ősi korokból előtűnnek

Tisztelendő arccal peckesen járva

Mind feltűnnek majd továbbállnak.

Tündöklő délidő lobogó tüze

Az alkony puha és lágy öle

Megbabonázva a szemet haldokolnak

Tán eltávoznak és továbbállnak.

De ide, Álomföld közepébe

Kártevő kéz be nem érne

A valós látomások s e pompás hely

Tán sosem tűnnek el.

Zuhanó árnyakat látok

S régi alakokat formázok;

Köröttem járkál az alantas halál

Majd lassan továbbáll.

 

Tóth Bernadett fordítása

 

 

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info