túl sok ég

Nincs mentség arra, ami nem volt,
nincs mentség rád nem találtam
a nehéz utat elmentem.

Mindenhonnan, be se, túl sok ég felé,
karikázott a füst karikáztam.

és mennyi pálya nem menedék
a hidak két végén állnak
átnézni nehéz
meglátni egy pillanat
inteni fél a kéz
hogy nincs visszaintés
marad egyedül nyomorék
pedig szépívű és lengyel gyűrű
kicsit törött párszor fogott
téged elmentem
beszélni vége ezt érted
te se tudtad azt mondani
legyen egy ég a többi
színes kacat

Esztelen

Barátném, szégyenem
Hová is rejthetem?
Foltok, foltok…

Jaj, Kata, szégyenem
Én el nem rejthetem.
Foltok, foltok…

Hová is rejthetem
Tavaszi estelem?
Foltok, foltok…

Én el nem rejthetem
Tegnapi estelem.
Foltok, foltok…

Tavaszi estelen,
Lepedőn esztelen,
Csókba fojtott.

Tegnapi estelen,
Lepedőn meztelen,
Csókba fojtott.

Lepedőn esztelen,
Rúzsomat elkentem.
Piros foltok.

Lepedőn meztelen,
Véremet rákentem.
Foltok, foltok…

Karnevál

              Karneválra készült a város. Mindenki. A polgármester, a kereskedők, diákok, háziasszonyok, utcaseprők, a koldusok is. Minden évben megrendezték, kellett valami, ami a kisváros szürke hétköznapjait, eseménytelenségét megváltoztatja, kilendíti. Készült új ruha, sok új csecse-becse. Gyakran cserélgettek díszeket, tervezgettek, szabtak, varrtak, ki selyemből, ki papírból. Nagy ünnepre készültek. Újságok, hirdetések, rádió, televízió, szóbeszédek, pletykák, irigykedések, mid erről szóltak.

 

               A fő utcát egy héttel előbb kezdték díszíteni. Tarka lampionokkal, csillogó füzérekkel, mű pálmákkal. Utolsóként a felfújt lufikat ragasztották fel a fákra. Több hangosan elpukkadt, nem baj, sokat rendeltek, fújtak újakat főleg a gyerekek nagy örömére.
                A zenekar pontban tíz órakor megfújta az indulót A polgármester adománya volt ez, meglepetés , egy barátját, a híres zeneszerzőt kérte fel komponálására. A sok trombita, harsona hangja szinte beterítette az utcákat, parkot. A galambok ijedten repültek fel az ereszekről. Sok lehullott tollpihét és ürüléket hagyva maguk után. Az összesereglett tömeg nevetve nézett utánuk.
                A díszmenet élén maga a polgármester jött peckesen. Napoleonnak álcázta magát, kezét gondosan kabátja gombolásába tette. Előző nap felesége és tükre előtt többször gyakorolta. Másik kezével álarcot tartott orra elé. Mellette tipegett Maria Antionette szoros fűzőben, kissé lihegve. Fodros álarcát titokban legyezőnek használta és mérgesen gondolt az előző estén bőségesen fogyasztott töltött káposztára.. Mögöttük jöttek a helyi méltóságok hivatalnokok, kereskedők, tanítók. Királyok, koldusok, pékek nagy lapáttal a kezükben, manók, törpék, balerinák, boszorkányok, pocakjukat, kilétüket palástolva, vidáman. Utánuk a város köznépe hintón, lovaskocsin, parádézva, tarka ruhában, parókával, álarc alatt, táncolva, kiabálva, vidáman. A gyerekek mellettük futkároztak, viháncoltak, kutyák ugattak, nem zavarta őket a nyakukon fityegő masni, nyakkendő. A zenekar fújta a ritmust. Boldogok voltak. Mások, mint tegnap voltak, és mint holnap lesznek.
                 A tarka forgatagban egy asszony egyedül jött. Testét súlyos selyemköpeny takarta el, cipője aranyozott, gyöngyökkel díszített. Kalapja nagy, színes hullámos karimáján levő tollak eltakarták arcát. Köpenyét kis bársonyretiküljével szorosra zárta. Többen meghökkenve nézték. Idegen volt, nem mosolygott. Csak ment, keresett valamit, vagy valakit. Aztán már nem figyeltek rá. Táncoltak, nevettek, üvegből itták a sört, mulattak.
                 Az asszony hirtelen megállt. Előtte állt a férfi, akit vár, aki várta őt. Frakkban, csokornyakkendővel, fekete lakkcipőben, kezében sétapálcával. Botját felemelte, mint egy karmester. Intésére az asszony köpenye hirtelen szétnyílt, leesett. Alatta csupán a mez volt. Mez amelyet, szeretetből, tudásból, kíváncsiságból, szenvedélyből, féltékenységből, indulatokból, gyűlöletből, kevés bátorságból és nagyon sok félelemből szőttek egykor, kizárólag neki. Evvel fedte magát, soha nem volt mez-telemül. De most, a második intésre ez is lehullt és ott állt a forgatag közepén pőrén, ráncosan, öregen, őszintén. Kalapját, gyöngyös cipőjét egy hirtelen jött szellő elfújta.
                  Csak egy percre és csak neki szólt. A férfi mosolygott, felsegítette vastag selyemköpenyét asszonya vállára, megcsókolta kezét és fülébe súgta: köszönöm.
                  Körülöttük az emberek döbbenten néztek, gúnyosan nevettek, csúfolódtak, mutogattak: ezek bolondok, mondták. Ők nem vették észre. Egymást nézték.
                  Összeölelkeztek és titkos, belső mosollyal arcukon eltűntek egy sikátorban.
                  A karneváli mulatozást ez nem zavarta meg. Tovább szólt a zene, táncoltak, bohóckodtak. A felvonuló sokaság a parkban pihent meg, megteltek a kocsmák, ettek, ittak, bokrok alján szeretkeztek, aludtak, mulattak.
                  A közeli part mellett álló csónakos hatalmas csobbanást hallott. Talán egy nagy hal jött mulatni, vagy csak kíváncsiskodni, mondta, és nagyot húzott a borosüvegből.

Erdei kereszt

A mélyülő hóban egyre halkult a patadobogás. A lovas kétségbeesetten szorította lábai közé a lovat, görcsbe merevülő ujjakkal kapaszkodott a gyeplőbe. Az erdő szürreális masszává csúszott össze látása perifériáján. Erőltette magát, hogy bal kezét arca elé emelje: órája sűrű könnyfátyolon keresztül tudatta vele, hogy már negyven perc óta száguld – még nem tudja, hová; már nem tudja, honnan. A halálfélelem kisöpörte az emlékezetét. Azután, lassan, a félelem is mögötte maradt: a szilajul vágtató mén csak egy félig-meddig átfagyott, lelketlen-gondolattalan hústömeget vitt a hátán, maga sem ismerve az úti célt. Csak futott, egyre futott, mígnem elfelejtette, miért is fut; megállt. Nem a szokott fokozatossággal – hirtelen. A nyeregből kirepülő húshegy – ami valaha ember volt; s, talán, egyszer még ember lesz – földet ért egy fa tövében és csak tudata tűzfalán jelent meg a lábai között hízó, gőzölögve fagyó pocsolya képe. A ló egy ideig próbált kezdeni valamit néhainak tetsző lovasával, majd, kényelmes tempóban, hazaindult.

Csönd borult az erdőre. Amikor az ember hallja, olvassa, vagy akár kimondja ezt a szót: csönd, talán bele sem gondol, mennyi nesz, mennyi zaj alkotja. A téli erdőben például az élelmet kereső apróvadak motozása, a túlterhelt faágat recsegése és az azokról lehulló hó puffanása – és, persze, a farkasüvöltés. Most is, egyre közeledett a halk morgásból vérfagyasztó nyüszítéssé, majd elviselhetetlenül magas hangú vonyítássá változó hang, közeledett az ínycsiklandóan zsákmányszagú helyhez, s a lassan mélyülő alkonyatban ár föl is tűntek az első, foszforeszkálóan zöld szempárok, azután az üvöltést mintha elmetszették volna. Lépések közeledtek: egy ember léptei. Nyugodtan ment, szinte sétált, mint akinek soha más dolga nem volt, mint hogy az erdei este táplálkozáshoz összegyűlt fiait puszta jelenlétével megzavarja. Kevés híján keresztülesett a földön fekvő testen. Az egyre gyérülő fényben ujjaival kellett kiegészítenie látását: kitapogatott egy vállat, egy fület. Borostát érzett; száj, orr, szemek; véres seb a halántékon. Mindez jéghideg, de, ha türelmesen vár az ember, megérezheti az ütőér bizonytalan lüktetését. Szóval még él. És ha él, nem maradhat itt. Vállra kell venni. El kell vinni a kunyhóig. Majd, ha mégis belehal, vissza kell cipelni – ne legyen baj.

A kunyhóban elhamvadni készült a tűz. A belépő férfi az ágyra tette, csak úgy hozzávetőlegesen, a vállán cipelt másikat és fát dobott a kandallóba. Hamarosan kellemes, gyantaillatú meleg töltötte meg a szobát; további fényt az egyetlen asztalon álló petróleumlámpa szolgáltatott; a kanóc sercegve fogadta el az odakínált gyufalángot, amely nagyot nyújtózott, mielőtt kettévált és félig meghalt volna. A sötétség lassan a gerendák réseibe hátrált az eleinte imbolygó, később erőre kapó világosság elől. Láthatóvá vált egy ágy, egy könyvespolc és egy komód. A falon feszület derengett, a legtávolabbi sarokban ócska tűzhelyt lehetett sejteni. Szabályos remetelak volt, amely egy ember minimálisra csökkentett igényeit volt csak képes kiszolgálni.

Ám most ketten voltak: egy élő, és egy, aki úton volt az elmúlásba. Előbbi az asztalra tette a kabátját és az ágyon fekvő utóbbihoz lépett. Megnézte az arcát. Kezeibe olyasféle fájás mart, mint amilyet havazás előtt szokott érezni – ebből sejtette, hogy már találkoztak. De nem akarta tudni, hogy hol; érezte, hogy ez az arc a kitörölt időkből ismerős. Lerángatta lelencéről a vizelettől és hólétől átnedvesedett ruhát – egyenruhát. Újabb nyilallás. Se név, se rangjelzés; a zsebek üresek. Közel a határ. A halántékseben kívül nem látható sérülés. Ki kell tisztítani a sebet. A komódfiók mélyén lapuló pálinka csípni fog, de úgysem érzi majd. A véres-szeszes gyolcs a kandallóban tanult meg repülni. A döngölt padlót borító medvebőr jó lesz takarónak.

Soha nem olyan borzasztó a magány, mint amikor van egy másik ember a közelben. Nem hall, nem lát, nem szól: csak ott van; de ez éppen elég. Márpedig az ágyon fekvő ismeretlen nem hallott, nem látott, nem szólt; lélegezni is csak nehezen sikerült neki. A veszélyesen alacsony testhőmérséklet magabiztosan emelkedett, mígnem a homlok bőre perzselte a hozzá érő tenyeret. Láz. Vagy túléli, vagy nem. Minden reggel az első pillantás a rég elhalt medve kobakjáé, amely a zaklatott légzés ütemében emelkedett és süllyedt. Még harmadnap is. Most már túléli. Kár is lenne érte: olyan fiatal; alig vagy épphogy harminc. Jól áll neki a szakáll. Erős szervezet. Katona. Ismerős a kitörölt időkből.

Amikor kinyitotta a szemét, fájt neki a verőfény. Homlokához emelte a kezét és elfordította a fejét. Egy idegen ember ült egy asztalnál és egy vastag könyvet olvasott. Azután becsukta a könyvet, és a homlokához érintette a kezét. Egy öregasszony képe merült fel a katona elméjében, aki ugyanígy vetett keresztet, miután félholtra verte őt egy nadrágszíjjal. Vagy mielőtt? Vagy az nem ő volt? És nem őt? Végül is, mindegy. Az idegen férfi keze elakadt a szíve fölött, majd lassan jobbra indult – észrevette az őt figyelő szempárt. Farkasszemet néztek, és tudták, hogy nem is olyan rég ugyanezt tették; máshol, máshogy. Az imádkozó férfi kezei azóta jelzik az időváltozást. A János Kórház nem sokkal az előtt vesztette el a legjobb sebészét. Öt embert nem sokkal az után kísértek a vérpadra. Az imádkozó férfi azóta él az erdei kunyhóban, távol tartva mindentől. Már egy éve. Most az ágyhoz lépett és konstatálta, hogy elmúlt a láz. Kenyeret hozott és vizet, majd ő is leült enni. Falatoztak, miközben a tekintetek fölcserélődtek: az ülő emberé megkeményedett s a fekvőébe költözött rémület.

Evés után a remete felállt, a katona kabátzsebéből egy pisztolyt vett elő, az ágyhoz lépett és a fegyvert a katona mellkasára helyezte, végül visszament az asztalhoz. Nézték egymást. A katona értetlenül, az orvos könyörgőn. Órák múlva a katona végre kimászott a takaró alól. Megálltak egymással szemben. A katona az orvos homlokához nyomta a pisztoly csövét. De nem lőtt. Az orvos szép lassan kibújtatta nadrágszíját a nadrág bújtatóiból. Az első ütés után a katona csodálkozott, amiért nem lő. A második után már azt csodálta, hogy nem is védekezik. A harmadik után rájött, hogy nem is akar védekezni.

Az orvos kiterítette a holttestet a padlón, egy darab szénnel felírta a falra a dátumot és keresztet vetett, mielőtt főbe lőtte magát.

Az olvadás meghozta a kunyhó első látogatóját is: egy magányos rendőrt. Két holttestet talált és a falon, szénnel írva, az 1957. november 4-i dátumot. A két holttest keresztet formázott.

Szöveg – dráma – lidérc (Tompa Gábor)

„Elkeserítelek, színész barátom:
a deszka reccsen és nem rólad szól az este.
Nincsen végállomás az Araráton,
annak, ki életét és nem Istent kereste.”
(Noé színháza)
Létrehozni egy szöveg koreográfiáját, teret, amelyben lehetségessé válik a szöveg, talán hasonlít a valódi színjátékhoz, a jelenre hozott szöveghez, a jelenethez („a színház az aktualitásból él”), ahol megtörténik az igazság – jelentsen egyelőre bármi olyat ez a szó, ami valóban megtörténik. A szöveget színpadként érteni azonban nehézségeket rejt, hiszen, ahogy Tompa Gábor vallja, a színpadon jelen lévő színész eszköze, mégpedig törékeny eszköze a művészetben megtörténő valóságnak, vagy valóságos megtörténésnek, ami azt is jelenti, hogy nem feltétlenül, vagy egyáltalán nem rendelkezik az alkotó szuverenitásával. A szöveghez viszonyítva tehát: a színház valóságával elsősorban nem a nyelv, hanem a színész testének médiumán keresztül találkozunk. Ami a szövegben a nyelv, az a színházban a színpad, a tér, a mozgás, a tárgy és a test. A színész egyúttal zenész, pontosabban hangszer, s e dramaturgia szerint ennek a parancsnak engedelmeskedik: úgy énekelj, mintha te magad lennél a hangszer.
A jelenet azonban mindig egyszeri és megismételhetetlen (hiszen az aktualitásból él), sem az előadás kontextusa, sem maga az előadás ugyanúgy többé soha nem rekonstruálható, örökre elveszett. A színész (azaz az ember) úgy tűnik, sokkal törékenyebb hangszer, kevésbé időtálló anyag, médium, mint a nyelv. E törékeny művészet, a jelen vagy a jelenet művészetének létrehozója, megálmodója nem a színész (noha neki is megvan/meg lehet a saját álma saját magáról), hanem a rendező: az ő szava, igéje lesz testté a színpadon: „a dráma a rendezés folyamatában feltöltődik: ’az ige testté lesz’” – mondja Tompa Gábor. Mely megtestesülés – ezt mindig tartsuk szem előtt – törékeny, mint minden test, mint a megváltás akrobatikája maga. A színészi mutatvány egy atleta christi, egy isteni kötéltáncos mutatványa.
Az előadás vagy egy jelenet aktualitását jól szemlélteti egy eset, amelyet Tompa Gábor 2004-ben kiadott interjúkötetében mesél el Slawomir Mrožek Tangójának rendezése kapcsán. A beszélgetés 2000-ben zajlik, éppen amikor Romániában az országgyűlési választásokon a szélsőjobboldali Nagy Románia Párt, élén Corneliu Vadim Tudorral – nemcsak a magyar kisebbség számára – katasztrófát sejtető támogatással kerül a parlamentbe. A választások estéjén kiszivárogtatott eredmények hatására a kolozsvári kocsmákban állítólag ilyesmit suttogtak egymás fülébe a magyar értelmiségiek: „Mindenki menjen szavazni, egyébként katasztrófa lesz.” Vadim Tudor programjában egyéb finomságok mellett a magyar kisebbség kitelepítése, illetve saját demokrata nemzettársainak felkoncolása szerepelt. Tompa Gábor ezekről az eseményekről elmélkedve idézi fel diploma-rendezését a nyolcvanas évek elején, a Tangót, amelynek első romániai bemutatója egyébként egybeesett az októberi forradalom ötvenéves évfordulójával: „akkor megértettem Mrožeknek azt a mondatát, amikor Eugéniusz, aki hatalmának birtokában falhoz állítja családjának többi tagjait, azt mondja: ’Vége a tréfának. Már ötven éve csak tréfáltok.’”
Az elbeszélésből látható, hogy hányféle idősík tapasztalata sűrűsödhet egy jelenetben, s ez a megörökíthetetlen, ha tetszik történetietlen pillanat miként segít hozzá, ha nem is a történelem, hanem saját történelemben való létünk megértéséhez. Az ünnep, az évforduló (az „éppen ötven éve történt” dramaturgiája most, 2007 szeptemberében, Budapesten számunkra is ismerősnek tűnhet) mint egyfajta intézményes szellemidézés, a kísértet (újra) megjelenése, mely kísértet kísértetként mégis először jelenik meg – hogy ne mulasszuk el itt Jacques Derrida Marx kísértetei című könyvére való utalást sem – magával a színházi jelenettel egyenlő. A(z ötven éve) nem jelenlévő jelenése, amikor a Király (vagy az Apa) visszatér, hogy parancsoljon Hamletnek, aki (ennek következtében?) kizökkentnek érzékeli az időt; vagy az idő kizökkenése, mert ünnep van s az ünnepi szellemidézés kiváltotta, épp csak pillanatnyi katasztrófa: valahogy így érthetjük a színház törékeny aktualitását.
Mrožek Tangójának szereplői maguk is élő kísértetek, szellem voltuk színpadi reprezentációi, emellett fontos felfigyelnünk arra a konfliktusra, amely a három generáció különféle világakarásait színre vivő szereplők közötti relációkat generációk közötti küzdelemként, egyben tehát az időben az idővel folytatott küzdelemként teszi értelmezhetővé. Eugéniusz bácsi, a nagyapa generációja, a régi, kiszámítható és konvencionális normák révén kényelmesen berendezett polgári világrend, egyfajta bugyuta konzervativizmus megtestesítője; Stomil, a középső generáció, a polgári világ konvencionalizmusa ellen lázad, individualista és liberális, a haladás híve, önmagát megvalósítani kívánó, de szintén bugyuta és dilettáns művész. Végül Artur, a legfiatalabb generáció, akinek nincsenek normái, de mivel apja már elvégezte a lázadás „munkáját” és lerombolta a normákat, már lázadó sem lehet. Az első felvonás második felében nyíltan fölvetődik a generációk közötti küzdelem kérdése, ugyanakkor a magyar fordítás lehetőséget kínál Artur dilemmáját a Hamletével egybeolvasni. Amikor Artur elmondja, hogy rendet és elveket szeretne a világban, Eleonorától a következő replikát kapja: „Én is csodálom, hogy miért épp te, a legfiatalabb, kívánsz mindenáron elveket. Mindig épp fordítva volt.” Arturra tehát nem érvényes az a szabály, hogy a fiatalok lázadnak, a világ fordítva működik, az idő a visszájára fordul. Ő ugyanis úgy látja: „Már a nagymama is abban a világban öregedett meg, amely kizökkent a normájából.” „The time is out of joint” („Kizökkent az idő”[1]) – kiált föl Hamlet éppen az eskü pillanatában, amikor vállalva küldetését, társaival megesküsznek a kísértet megbosszulására.
*
Mi az ünnep? Mit jelent (!) a jelenet kitüntetett pillanata? Hogyan? A jelentés a jelen jelenete vagy jelenléte? A jelentés, ami időhöz kötött, pusztán egy kísértet? Jelentés, jelenet, jelen, jel – mi közük van magukhoz és egymáshoz ezeknek a jelenéseknek? A jelentés a jel jelenése a jelenben, vagyis a jelentés csak most van, most, amikor írok? Mi az, ami előhív(hat) egy kísértetet a történelemben ugyanúgy, mint a színpadon, a jelenben? Kísértetek laknak a történelemben is? Most, amikor ezt a témát választottuk (Tompa Gábor, Tompa László unokája, a kolozsvári Magyar Színház igazgatója, rendező, költő) pusztán azzal a célkitűzéssel, hogy metszéspontokat (színház és szöveg), törésvonalakat (kizökkent idő), távolságokat (Budapest és Kolozsvár vagy Kolozsvár és Budapest), elválasztottságot tegyünk nyilvánvalóvá, improvizáljunk, a puszta utólagosság jutott osztályrészünkül. Mivel nem láttunk egyetlen jelenetet sem, pusztán rendezői jegyzeteket, színházzal kapcsolatos gondolatokat, interjúkat és verseket. Ma: nincs előadás. Improvizálunk. Egy heterogén (szöveg)jelenetet.
Milyen ez a jelenet? Álljon itt egy talán éppen ide illő idézet: „A középkori japán költészetben mindig nagyon tetszik nekem, hogy elvből lemond a kép végső jelentésének még sejtetéséről is, amelyet, mint valami szórejtvényt, csak a legvégén lehet megfejteni. Ezek a versek semmit sem jelölnek önmagukon kívül…” De, s talán éppen ezt üzeni nekünk egy kolozsvári rendező, ebben az idézetben egy olyan kijelentés van elrejtve, ami mellett nem lehet elmenni. A kijelentés olyasmit jelent ki, amit máshol ugyanő a művészet etikai dimenziójának nevez, ami a jelet és a jelentést, pontosabban a jelenést és a mindenkori jelent, azaz a valóságot, nem kölcsönös egymásrautaltságukban engedi érteni, mint ahogyan első olvasásra tűnhet. A kép végső jelentése nem azért hiányzik, mert nincsen jelentés, hanem mert jelentése végtelen. Azért mond le „elvből”(!) a jelentésről, hogy annál többet mondhasson, s eközben egyáltalán nem szűnik meg a művészi kép és a valóság – ahogyan ő fogalmaz: az élet – közötti jelölői viszony. A kép nem zárul magába azzal, hogy kizárja önnön megfejtését, hanem megnyílik, kitárja magát, és messze fölé emelkedik annak, hogy puszta öncélúságát jelentse be.
Mármost, hol található ebben az emelkedésben, ebben az „elvből” kijelentett kijelentésben az etikai dimenzió? Éppen abban, hogy mindezt „elvből”, akarva, a végtelent, a jelölés végtelenségét akarva, a valóság – azaz az élet – nevében teszi. Egy további idézet talán jobban megvilágítja mindezt: „… nem szabad elfelejteni, hogy a művészi képnek elsősorban nem asszociációkat kell kiváltania, hanem az igazságra kell emlékeztetnie a nézőt.”
Már a kijelentés intonációja is parancsolóan etikai, de ennél is fontosabb az a látszólagos paradoxon, amit a következőképpen foglalhatunk össze: egy kép, amely nem jelent önmagán kívül semmit, az igazságot jelenti. Van valami platóni és egyben kísérteties abban, ahogyan Tompa Gábor fogalmaz: „az igazságra kell emlékeztetnie”. Mit jelent itt a kell kényszere? Olyasmit, amit csak az emlékeztetés vagyis az örökség parancsa felől érthetünk meg. Ha azt mondanánk, hogy a kép az igazságot jelenti, valóban semmit sem mondanánk. De azzal együtt, hogy emlékeztetnie kell az igazságra, azt is mondjuk: egy emlékkép előtűnik, hogy emlékeztessen az igazságra, vagy – és itt ismét Derrida Hamlet-értelmezésénél tartunk, ahol a kísértet, mint a visszatérő múlt, örökség, a történelem képe, Hamletet emlékezteti egy – küldetésre („Kizökkent az idő; – ó, kárhozat! / Hogy én születtem helyre tolni azt.”) Az etikai parancsolat tehát mindig a múltból érkezik a jelenbe, miközben egy kép vagy jelenet formáját ölti magára.
Értjük tehát vagy érteni véljük a parancsolat irányát: a múltból tart a jelenbe. De mi maga az üzenet? Mit üzen a kísértet vagy a kísértet jelenése maga? Mit üzenhet a múlt? És mi ez a platóni hangvétel? Hogyan? Platón kísértete szól Tompa Gáborral 1984-ben (micsoda utópisztikus dátum, egy múlt utópiája?!)? Miről beszél? Természetesen az igazságról, erről a számunkra enyhén szólva is gyanús valamiről.
Itt az ideje, hogy az igazságról beszéljünk!? A leggyanúsabb ebben a felszólításban éppen az igazság. De gyanús az ige többes száma is. Kihez intézzük ezt a felszólítást? Ki ez a „mi”? Kinek van joga felszólítani másokat az igazságról szóló beszédre? Ki ismer magára ma bármilyen „mi”-ben? Bármilyen „mi” eleve két részből áll: én és a többiek, eleve osztódunk, eleve pártosak vagyunk. Nem beszélhetünk az igazságról, csak beszélhetek az igazságról? És ha van „mi”, lennie kell „ti”-nek is: mi, akik az igazságról beszélünk, szemben veletek, akik hazudtok, vagy legalábbis nem az igazságról beszéltek. És ha nincs „mi”, akkor mi van? Az igazságról szóló beszéd előbb vagy utóbb politikai beszéllyé válik – vagyis még inkább gyanússá.
Az etikai parancsolat, érkezzen a múltból vagy máshonnan, etikai mivoltában feltételezi az igazságot. A parancsolat parancsolat-jellege pedig feltételezi, hogy amire kényszerít minket, megkérdőjelezhetetlen. A parancsolat követésre szólít fel, nem pusztán cselekvésre, hanem egy bizonyos módon való cselekvésre: a helyes cselekvésre. A cselekvés pedig feltétlenül a jövőre irányul, valami olyasminek a létrehozására, ami még nincs, vagy valaminek (az időnek) a helyre tolására, mert kizökkent; korrekcióra ott, ahol valami elromlott. A jövő felé taszít minket ez a parancsolat, mely a múltból érkezett és egy művészi kép formájában jelent meg. Ha azonban a jelen korrekcióra szorul, akkor cselekvésen a jelen (legalábbis részleges) megtagadását és a jövőnek valamilyen másik elv mentén való akarását kell értenünk. A parancsolat így valamiképpen forradalomra, forradalmi cselekvésre szólít fel. Itt az ideje, hogy egy szöveg igazságáról beszéljünk, melynek címe A remény imperatívusza.
Régi szöveg ez is, 1988-ban írta Tompa Gábor, érzékelve azt az apokaliptikus hangnemet, amelyen a művészet az ezredvégen kezdett el önmagáról beszélni: „A ’világvége’ divatjában mindig az adott kultúra önmagára kiszabott halálos ítélete fejeződik ki. Szorongás és bűnélvezet jellemzi, mint társait, a sci-fit, a horrort, a zombie-t, a new wawe misztikus pornográfiáját és megannyi más, mai spiritualista divatot. A tömegkultúra satanikus divatpózai mégsem a felismerést, hanem a vereséget erőszakolják: sematizálják a bűntudatot, megszoktatják velünk a szokhatatlant.” Nem is az lesz itt számunkra a fontos, hogy elviekben egyet értsünk vagy ellentmondjunk ennek a kijelentés-sornak, hiszen mindebben a szerző részéről sincsen elvi állásfoglalás. Jellegzetesen a jelenségek (a satanikus divat, a zombie, a horror, a pornográfia) jelentését kutatja, és, ami még meglepőbb, arra szólít föl egy a címbe foglalt parancsolat formájában, hogy a reménytelenből merítsünk reményt. A remény imperatívusza – mindenekelőtt ez egy jó cím, hatásos cím, arra szólít föl, hogy el kell olvasnunk, amit e cím alá foglalt a szerző, illetve hogy – reménykednünk kell. A remény imperatívusza: kétszeres felszólítás, tautológia, hiszen mi más a remény, ha nem a jövőben való reménykedés, egy jövő akarása (még inkább a jövő akarása), és mi más a parancsolat, mint egy múltból érkező felszólítás, ami a jelenbe kódolt jövő (a bukás, a vereség, a bűntudat) megváltoztatására irányul. A reményre vonatkozó parancs (Reménykedjetek!) itt is, mint Tompa Gábornál oly sokszor, egy bizonyos evangélikus szólam hatását kelti, színházias, patetikus hangnem, ahogyan egy igazságról kell beszélni.
Mit akarhat, ha akarhat, üzenni egy mai kolozsvári rendező húsz évvel ezelőtti írása? Pusztán egy múltbeli akarás, egy múltbeli színház, egy múlt jelene (a 80-as, 90-es évek kolozsvári, marosvásárhelyi, sepsiszentgyörgyi, tompagábori színházai), vagy, mint minden múlt és emlékezés, magában foglal egy parancsolatot is? Mire vonatkozik ez a parancsolat, abban a formájában, ahogyan mi olvasunk egy parancsolatot? A színházra, a történelemre, a művészetre, az igazságra? És egyáltalán, végre mi az igazság? Hogyan segít hozzá e két kiemelt parancsolat: a művészi kép igazsága és a remény imperatívusza az igazság megértéséhez? Jön-e valamilyen üzenet bármilyen határon túlról és a múltból, akkor is, ha véletlenszerű a téma (nem hiszünk a véletlenekben), az, hogy ma és itt éppen Tompa Gáborról akartunk beszélni, akkor is, ha mindennél inkább fennál e szöveg aktualitásának törékenysége?  És itt kénytelenek vagyunk számba venni, hogy amit akkor mondott, talán ma már nem érvényes: „Ma elsősorban a kezdet, a nem számítható kezdet kultúrájára lenne szükség…”, hiszen ez 1988-ban hangzott el. Megtörtént-e azóta a „nem számítható”, az új, amire a remény imperatívusza vonatkozott? Vannak-e új s új kísérteteink?
*
A ’89 forradalom Erdélyben nem feltétlenül a művészi kép forradalma volt, mégis több erdélyi költőt késztetett arra, hogy művészi tevékenysége mellet, vagy annak róvására a politika vagy a közélet színterein próbáljon szerencsét. Többféle „remény”, amit itt nem célunk vizsgálni, késztethette erre a döntésre Markó Bélát, Szőcs Gézát vagy másokat, azonban a lírai beszéd „mi”-je, a költő szerep lappangó vagy nyílt szakrális, közösségi, kódolt ellenzéki funkciója, úgy tűnik, megszűnt vagy arányai radikálisan megváltoztak. Talán mondhatjuk, hogy ma ugyanez mintegy negatívan van jelen, az ilyen jellegű szerepvállalás ironizálásaként, a küldetésszerűség komikussá tételében. Mindez, valószínűleg, nem csak egy a „költő-papokat” érintő változás, hanem magát a közösséget, a közösségi identitást is radikálisan átformáló társadalmi átalakulástól, a mediatizált társadalom és az új politikai és karrier-esélyek megjelenésétől is függött. A közösségről való beszéd, a képviseleti beszédmód jogát az irodalomtól a politikai képviselet, egy politikai párt vette át.
A szekuritáté (Securitate) kísértetei után azonban új, másféle fantomok ütötték föl a fejüket, s ezek a kísértetek, a történelmi emlékezetből szándékosan vagy önszántukból előtűnő elődök, apák, ősök, lidércek sokkal kevésbé rendelkeztek olyan jövőre irányuló etikai parancsolattal, mint a dán királyfi apjának kísértete. Kovács András Ferenc írja Tompa Gábor Lidércbánya (igen, itt már néven nevezi a kísértetet) című kötetének fülszövegében:
„Mert fellelősök görbe csontja már por,
S még áskálódnak zordon bányarémek,
Hogy költők szája hordjon kányaprémet,
Ha Helsing-őrként jelszót ont magából!”
                             (Félbalkezes szonett)
Ez a kötet, ahogyan a cím is utal rá, nyíltan számba vesz néhány kísértetet, amelyek kereskedelmi árucikké váltak Erdélyben. A múltbeli kísértetek mediális rajzásáról van szó (hiszen a kísértet ugyanúgy nem-jelenvalóként van jelen, mint a tévé képernyőjén látható, virtuális vagy digitális kép), az Erdély iránti, mint a múlt iránti nosztalgiáról, a hamis idillről, a nosztalgiaturizmusról és az ezek következtében kiépülni látszó kultúrhazugságról, illetve – ahogyan Tompa Gábor fogalmaz – a „vidékiesség” és „nyájszellem” kísértő veszélyéről. A koncepció, amit ebben a kötetben Tompa Gábor fölrajzol a kísértetekről, alapjaiban érinti mindazt, amit eddig Hamletről, a múlt üzenetéről, etikáról igyekeztünk megfogalmazni. Az új kísértet-koncepció alá nem csak a Lidércbánya-ciklust, hanem a szinte tíz évvel korábban megjelent, Kovács András Ferenccel közösen írt négykezes-kötetet is besorolhatjuk (Depressio Transylvaniae), mégpedig az „ellenállás a kísértetnek” címszó alá.
Az intuíció, hogy az Erdélyi Szellem (a ’szellem’ szónak mind ’szellemiség’, mind ’kísértet’ jelentésében) eleve egy üzenetet tartogat, hogy maga a föld, maga a hely, sőt, maga a név (Erdély) mágikus erővel bír, a magyarországi szellemiséget, pontosabban egy bizonyos magyarországi szellemiséget is megbűvölt. Érdekes fordulat (kizökkent idő): nem a múlt jön a jelenbe, hanem a jelen tart(ana) a múltba, ami arra utal, hogy a jelen a múltnak egy másik jövőt (a jelen jelent) akarna, ami viszont arra, hogy a jelen nem kap semmi olyan üzenetet a múlttól, a mi a jövő fele tolná. Zavaros képlet. De egy olyan képre vagy jelenetre utal, amelyben Hamlet nem az Apa szellemét, hanem Yorick koponyáját, egy nem élő szellem szellemét bűvöli, tőle várva üzenetet. Egy jelzővel toldva meg Tompa Gábor szellemes szóalkotását: a bűntudatba süppedt zombie, a nekrofil temetői „mélymagyar” álmodozása képezi a jelenet tárgyát. Ideje idézni:
„Egy holdvilágos decemberben,
amikor befagy minden álom,
lidércet bányásztunk a kertben,
hogy álmodozzunk mindenáron.
(…)
de álomtalan éjszakáink
magyar statisztikáinkra törnek,
s hogy ne küldjük Ábelre Káint,
hódolnánk álmosabb elődnek…”
              (Lidércbánya a kertben)
Honnan e rengeteg kísértet? És melyik közülük az igazi? Ahogyan Tompa Gábor fogalmaz 2004-ben: melyik „az igazi erdélyi szellemiség”? Hogyan lehet egy kísértet valódiságára fényt deríteni?
Ha e szövegszínház jellegzetes közlésmódja a kérdezés volt, ez az utolsó kérdés a jelen jelenetére vonatkozik, a jelen színházára, a jelen kísérteteire, az erdélyi szellem és kísértet, vagy átfogóbban, a magyar szellem és kísértet létmódjára és parancsolatára. Válasz, vagy inkább csak válaszút gyanánt két lehetséges útvonal felvillantására vállalkozunk.
 Az egyik a turista-szellem, a visszatérés, vagyis az ismétlés neurózisára utalna, amelyet Freud a halálösztönnel és a kísértetiessel köt össze nevezetes Homokember-elemzésében. A halálösztön, amely bizonyos helyekhez, legyenek akár lelkiek, mint a “haza ténye”, vagy topográfiaiak, mint amilyen a „vadregényes” földrajzi adottságokból előhívható erdélyi szellem vagy kísértet egzotikuma, s az egzotikum iránti vágyhoz járuló gyarmatosító szellem (ők is mi vagyunk, következésképp ők is a mieink), úgy tűnik, még mindig az 1988-as Tompa Gábori-i parancsolat érvényét erősíti. A bűntudat, a zombie és a misztikus pornográfia (pl. a „szerezzünk egyszerű (!) erdélyi barátnőt”, mint jellemző turistanosztalgia) jelenléte, a halálösztön, olyan „felelősségre” (Tompa Gábor) szólít föl (kit is?), ami a „kezdetnek”, mint nem „számítható kezdetnek” a parancsolatával közelít az ’80-as évek rendezői jegyzeteinek, esszéinek kísérteteként a jelen felé, felénk.
A másik útvonal egy olyan kérdésre adott válaszok lehetőségét vizsgálná, amely kérdés egyszerre nyelvi-retorikai („költői kérdés”?), egyszerre hermeneutikai és egyszerre horzsolja a létező és lehetséges politikai nyelvek alakzatait. A kérdés már egyszer szerepelt ebben a szövegben, de érdemes újból, új kérdésekkel tetézve megismételni. Létezhet-e olyan nyelvi alakzat, trópus, szókép, amely a „kik azok a mi?” kérdését úgy tudná alkalmazni, hogy a létező magyar nyelveket (minden egyes magyar nyelvet, hiszen nagyon sok van) elvonja a politikai alakzatok megosztó, elkülönítő és megbélyegző hatalma alól ugyanúgy, mint az erőszakos egységesítés hazug gyarmatosító szelleme és diktatúrája alól? Egyáltalán, szükséges-e ilyen alakzat? Létezik-e ez a kérdés, amely részek és az egész viszonyaira vonatkozik? Nem eleve elhibázott kísérlet-e a magyar nyelvek kísérteteinek parancsolataira várni és hallgatni? Vagy csak a kísérteteknek, a kísértetek tele-mediatikus rajzásának való ellenállás lenne a jelen(et) törékeny aktualitása? Létezik-e a remény, vagy legalább a remény reménye, a jövő akarása és imperatívusza? Ez az alakzat a magyar nyelv nem-tudásának regiszterében lelhető-e csak föl, ahogy Tompa Gábor sugallja, amikor arról beszél, hogy a magyar nyelv megóvása mellett azért fölösleges agitálni, mert egyszerre ivódott belénk végérvényesen és elpusztíthatatlanul, és egyszerre megtanulhatatlan: „…a nyelv esetében a mindent tudás, amit sosem érsz el, és a semmit tudás egyenlőek.”
Aligha tagadható, hogy a fentiekhez hasonló jövőre vonatkozó kérdések mindig a végre vonatkozó kérdések is egyben. De a végről szóló beszéd, örök közhely, mindig is a kezdetről szóló beszéd. Befejezésül, a számtalan magyar nyelv közül, e szöveg(színház) véletlenszerű koreográfiáját és az improvizációt most már végtelennek és lezáratlannak meghagyva, erre a paradoxonra idézzük föl a sok közül az egyik első magyar nyelv példáját, a Halotti Beszédét. Ez a szöveg elsőként, vagyis abban a mivoltában, hogy először beszél, hogy egyike az első magyar nyelveknek, először is és mindenek fölött egy halottról beszél, egy halott kísértet nevében kíván hozzánk szólni.
Felhasznált irodalom:
Ichim, Florica, Tompa Gábor, Beszélgetések hat felvonásban, Csíkszereda, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2004, ford: Váli Éva.
Kovács András Ferenc – Tompa Gábor, Depressio Transylvaniae, Csíkszereda, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 1998. (Versek – négykezesek)
Tompa Gábor, A késdöfés gyöngédsége, Kolozsvár, Korunk Baráti Társaság, 1995. (Esszék)
Tompa Gábor, Lidércbánya, Versek (1997-2004), Csíkszereda, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2004.
Tompa Gábor, Noé színháza, Csíkszereda, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2004. (Versek)
Tompa Gábor – Visky András, Romániai magyar négykezesek, Pécs/Bukarest, Jelenkor/Kriterion Könyvkiadó, 1994. (Versek-négykezesek)


[1] Arany János fordítása

Irodalmi és Társadalmi Portál