Amikor Albert Einstein bevezette a kozmológiát az általános relativitás elméletbe, egy hasonlatot használt, hogy érthetővé tegye az univerzumról mint egy hipertér hiperfelületéről alkotott, meglehetősen szokatlan elképzelését. A hasonlat azonban nem a saját találmánya volt. Edwin Abbott brit teológus és irodalomtörténész találta ki Flatland (1883) című könyvében és Charles Howard Hinton (1853-1907) tökéletesítette, ez a nagy magányos, aki úgy tűnik, előre látta a modern fizika fejlődését az 1980-as évekig.
Képzeljünk el egy kétdimenziós világot, például egy végtelenül vékony papírszalagot, amelyen teljesen síkszerű lények élnek. Aztán képzeljük el, hogy ezen a szalagon áthatol egy szilárd test, anélkül, hogy a szalagot átszakítaná. Most mozgassunk rajta keresztül egy szilárd testet, mondjuk egy villát. Mit látna egy kétdimenziós táj kétdimenziós lakója? Jelenségek összefüggéstelen sorát látná: először négy kerekített vonalat, amelyek mintha egymással össze nem függő körök volnának, megfelelően a villa négy fogának; azután egy vonalat, amelynek mérete folyton változik, megfelelően a villa nyelének; időnként a vonal eltűnne a látómezőből. Világos, hogy Síkföld lakói számára a villa úgy jelenne meg, mint időben szétszórt jelenségek szekvenciája. Még egy dimenzióra van szükség ahhoz, hogy egyetlen szilárd testként legyen felfogható. A sík tájjal való összehasonlítás volt az, amely megnyitotta az utat az általános relativitás elméletéhez, majd utána a most divatos Nagy Egyesített Elmélethez. A hasznosságában kételkedők meggyőzésének legjobb módszere az arra való emlékeztetés, hogy a több, mint száz éve használt elektromosságra nem volt semmilyen magyarázat mindaddig, amíg a számítások ki nem mutatták, hogy az nem más, mint egy negyedik dimenzióbeli jelenség következménye a három dimenziós térben. Tehát amit mi elektromosságnak nevezünk a háromdimenziós térben, az gravitáció a negyedik dimenzióban.
Nehéz lett volna visszatérnünk a ptolemaioszi rendszerhez, miután a kopernikuszi rendszer eleganciája és egyszerűsége a teológusokat és a tudósokat meggyőzte hitelességéről. Ugyanilyen nehéz figyelmen kívül hagynia Einstein mély tanítását az univerzumról annak, aki történelemmel foglalkozik. Így az eszmék és kultúrák történésze számára világos, hogy az időbeli és szekvenciális történésként megjelenő jelenségek egy más típusú realitás részei, amely realitás találkozik a miénkkel, hasonlóan a villához, amely áthatol Síkföld lakóinak világán: a saját dimenziójában ez a realitás egy egészet képez („szilárd”, akárcsak a villa), míg a történész célja, hogy ezt úgy fogja fel, mint egészet. Mégis, különösképpen a villa felől nézve, a történelmet képező dolgok elsősorban nem kézzelfoghatóak: ezek gondolkodási rendszerek, amelyek néhány, ebben a dolgozatban binárisnak nevezett szabály szerint bontakoznak ki. Más szóval az eszmetörténész az eszmék közti kapcsolatot szinkronikusnak fogja fel, vagyis ahhoz a rendszerhez való odatartozásuk következményeként, amely meghatározott (pl. bináris) törvények funkciójában bontakozik ki. Claude Lévi-Strauss megelőlegezte ezt az elképzelést a mítoszok variációi és a zenei partitúra közti analógia szorgalmazásával.
*
Jóllehet a történelemnek ez az elképzelése megszokottá kellett volna váljon mint Einstein forradalmának közvetlen következménye, a dolgok korántsem ilyen egyszerűek. Bizonyára az episztemológus Karl Poppernek volt igaza, amikor megsiratta a „történészek nyomorúságát”. A történettudomány módszertanai ugyanis csak nagy késéssel fogadják be és integrálják azokat a kifejezéseket, amelyek a megismerés más területein használatossá váltak, mint például „információ”, „rendszer”, „komplexitás”. Ezek elfogadása nem kevésbé lenne fájdalmas, mint teljes mértékben elfogadni a fönt említett elképzelést a történelemről mint különféle eszmerendszerek szekvenciális interakciójáról. (A „rendszer” itt előfeltételekként funkcionáló szabályok készlete által generált következményt jelent; a rendszer adott módon, időben „bontakozik ki”, de az ő ideje nem a „mi” történelmünk szekvenciális ideje. Hasonlóan a sík felületen áthatoló villához, a rendszer egy „szilárd test”, amelyet a saját idődimenziója szerint lehet meghatározni.) Vessünk egy rövid pillantást az „információ” koncepciójának váratlan alkalmazásaira a történelemben.
Számos történész, hasonlóan a newtoni mechanistákhoz, még mindig magyarázó elvekkel dolgozik. Ahogy egyszer Gregory Bateson megjegyezte, a magyarázó elveket azért nevezik így, mivel semmit sem magyaráznak. Úgy működnek, mint egy etikett, amely a megismerés határait jelöli. „Tudattalan”, „hipnózis” és más ehhez hasonlók, akárcsak egykor a newtoni „gravitáció”, közismert példái az álcázott tudatlanságnak. A történelemben más példák is vannak és állandóan beléjük botlunk. Különféle nevek alatt tűnik föl, de alapvetően ugyanazt védelmezi: hogy az eszmerendszerek más típusú (például gyakrabban gazdasági, mint ökológiai vagy biológiai) rendszerek másodlagos termékei. Szokás szerint ezek körkörös érveléshez vezetnek: a gazdaság meghatározza a társadalmat, de a társadalom hozza létre a gazdaságot. (A biológiai vagy ökológiai magyarázatok rendszerint nagyobb súllyal bírnak, bár olyan genetikai tényezőket előfeltételeznek, amelyek egyelőre nem követhetőek vissza az ember genetikai térképének eredetéig. Még ha föl is tesszük, hogy létezhet egy ilyen hosszan kibontakozó térkép, sok funkció függ a genetikai korrelációtól, és ezek a legteljesebb térképen sem jelenhetnek meg. Haszontalan tehát előfeltételezni, hogy az „emberi természet” bizonyos összetevői genetikusak, amikor soha nem fogunk életképes bizonyítékot találni.)
Az „információ” ahelyett, hogy efféle magyarázó elv lenne, sokkal inkább igazolja több történész és szociológus nézőpontját, megfelelően az elvnek, miszerint mindennek, ami megtörténik az emberiség történetében, előbb meg kell jelennie az ember tudatában. Ez szükségszerűen individuumok sokaságának elméjét jelenti és közjóvá azáltal válik, hogy intézményekben ölt testet, melyek a maguk nemében szintén individuumok összességét jelentik. A folyamatos közvetítésnek köszönhetően egyetlen hagyomány sem őrizhető tökéletesen meg, az írás pedig, messze attól, hogy rögzítené és mozdulatlanná tenné, erodálja a tradíciót, amikor egy viszonylag könnyű edzés után aláveti az analízisnek. (A bizánci egyházi iratokban jól ismert tény, hogy minden eretnekség eredetét az Írások képzetlen emberek általi elolvasása képezi – ami az Írásokban jelenlévő ellentmondások hallgatólagos vagy ésszerűsítő elsimításában való képzetlenséget jelent.)
Egy adott gazdasági vagy társadalmi forma, a táplálék feldolgozásának adott formája, adott technológiák és nézőpontok a fajról és a szexualitásról először az individuumok elméjében születnek meg, ahol végleg elzárva maradhatnak, vagy ahonnan elterjedhetnek egy kiterjedtebb földrajzi területen, vagy akár az egész világon. Ha az emberek fejében létezik a kapzsiság, a javak versenye és felhalmozása (mint a gazdasági egyenlőtlenség forrása), az egyetlen kérdés, ami föltehető e felhalmozó modellek eredetével kapcsolatban, hogy ezek valamelyest „természetesek”, vagyis az emberi nem számára genetikusan kódoltak. Ha nem, akkor ezek könnyen helyettesíthetőek más modellekkel. És mégis, minél inkább hisszük azt, hogy az „emberi természet” rossz, annál inkább olyan ideológiákhoz kell folyamodnunk, melyek dicsőítik és jutalmazzák az anti-hedonista viselkedést. A kereszténység, ez a hatalmas anti-hedonista mozgalom, mely a zsidó politikai teológia egy igen jellegzetes formájából fejlődött ki, nem indulhatott ki másból, mint hogy az emberi természet rossz. (És valóban, egy ilyen kiindulópontból fejlődött ki az eredendő bűn ágostoni doktrínája.) Az egész világon roppant következményekkel járó kísérleteket végeztek annak megállapítására, hogy meddig alakítható az emberi természet. Ezek csak annyit bizonyítottak, hogy a tömegek hihetetlenül flexibilisek, azonban nem jogosítanak fel egy általános következtetés levonására – csak talán arra, hogy egy rossz elit létrejöhet és állandósulhat a neki megfelelő elzárkózó, dogmatikus, párbeszéd és képzettség nélküli feltételek között. Az ilyen fajta elitek általi hatalomátvételnek és hatalomgyakorlásnak köszönhetően még nem világos, hogy a felhalmozó mentális modellek az elme saját kreálmányai, amelyek így könnyen helyettesíthetőek lennének másokkal, vagy genetikusak, azaz csak erőteljes anti-hedonista mentális attitűdök kiművelésével kezelhetőek.
Nehezen meghatározható, hogy a biológia mennyiben érheti utol az emberi észt vagy mennyiben képes az emberi ész kontrollálni a biológiát. Mindenestre világos, hogy az elme képes manipulálni a genetikának alárendelt ingereket (még akkor is, ha vitatható ezek pontos természete.) A szexuális szimbólumokat használó reklámok adnak erre példát. Világos, hogy a hedonista viselkedésformák művelése nem tekinthető a hedonizmus biológiai bizonyítékának; nem több annak bizonyítékánál, hogy amit az elme létrehoz, hasonlít ahhoz, amit átvesz.
Természetesen ezeknek az oldalaknak a célja nem az, hogy meghatározza az emberi lények jó vagy rossz természetét, vagy az emberi ész szabadságát. Hogyha röviden ezekhez a spekulációkhoz folyamodtam, csak azért tettem, hogy megmutassam, a vita nyitott marad és hogy egyelőre egyetlen lehetőség sem tűnik meggyőzőnek. Bármi is legyen az igazság (s ha ez eddig nem derült volna ki, az igazság nem annyira egyszerű), az elmének megvannak a maga saját és különös útjai. Az elmebeli folyamatok következményei a gondolkodási rendszerek, melyek azonos alapfeltételekből származnak, de ezek a rendszerek a saját logikai dimenzióikban léteznek, mely nem egyezik meg az emberiség történelmével. Minden pillanatban interakcióba lépnek a történelemmel, de az általuk létrehozott kronológiai sorrend egyfajta puzzle, mint a villa négy foga Síkföld lakójának perspektívájából. Amit itt most javasolok, hogy a gondolkodási rendszereket a saját dimenziójukban tanulmányozzuk, hogy ismerjük fel a villát akként, ami az a valóságban: egy kívülről érkező tárgy, mely diszkontinuus módon átszeli a mi terünket, melyben létezik egy rejtett logika és amelyet nem tudunk fölfedni, csak ha sikerül kilépnünk a saját terünkből. Más szavakkal: a történelem hihetetlenül komplex szekvenciális következménye egyes gondolkodási rendszerek nem-szekvenciális interakcióinak.
*
Egy rendszer felismeréséhez és alapszabályának megértéséhez igen nagy adatanyagra van szükség. Itt elegendő bemutatni a kereszténység úgynevezett „dualista áramlatainak” összetett bizonyítékain végzett kutatás eredményeit. A vallásos doktrínáknak ez a csoportja a kereszténység kezdeteitől a XV.-ik századig tartó, 1400 éves kronológiai időszakban helyezkedik el. Ezek a doktrínák magukban foglalják Sinope-i Markión gnoszticizmusát, a manicheuzmust, a Bizánci Birodalom keleti határainak paulikánusait, a bogumilokat, az úgynevezett „boszniai keresztényeket” és számos provance-i és lombardiai katar típust. Ezek még be nem fejezett vitákat tartalmaznak, melyeket hasonló alapföltevésekkel átvett az irodalmi romantika is, ezek vizsgálata azonban túlmutat a jelen dolgozat célkitűzésein.
Jellemző a tény, hogy a középkori dualista mozgalmak mindegyik történésze (Ignaz von Döllinger, Dimitri Obelinsky, Steven Runciman, Henri-Charles Puech, Milan Loos, Raffaelo Morghen) intuitíven értékelte ezen mozgalmak hasonlóságait, melyeknek rendre közös eredetet tulajdonítottak, legyen az a gnoszticizmus vagy a manicheizmus. (A síita muzulmán szekták történészei, mint Heinz Halm, általánosították ezt az eljárást, amikor olyan doktrínákkal találkoztak, melyeket nem lehetett legitim módon ugyanahhoz a rendszerhez sorolni.) Ez az eljárás azon az elfogadható föltevésen alapult, hogy a doktrínák mozgásban vannak, közlekednek; milyen kiábrándító, hogy semmi nem illett össze ezzel az elképzeléssel! És habár sokszor eljutottak arra a következtetésre, hogy a paulikánusok eszméinek valahonnan származniuk kell, valószínűleg a markiónizmusból, ahogy a bogumiloknak a paulikánusoktól és a kataroknak a bogumiloktól, minden tudós egyetértett abban, hogy ezen doktrínák egyes fontos jellemvonásai nem vezethetőek le abból az előzményből, amelyből eredeztették. A valóságban ebben a dualista időszakban ilyen veszélyes eszméket csak ritkán terjesztettek írásban az egyes szekták szűkebb területén kívül. Ezek az eszmék egész egyszerűen fejről fejre (szájról szájra?) terjedtek, egyetlen alapelv előadása pedig képes egy egész rendszert generálni, mely így vagy úgy folytatja, vagy közelebbről is hasonlít a másikhoz, anélkül, hogy belőle származna.
Mindezeket a doktrínákat „dualistának” nevezik, mivel a teodíceának egy speciális formáját alkalmazzák, mely két princípiumot ábrázol. Valójában a „dualista” címke vitatható. A legkorábbi ezen mozgalmak közül a gnoszticizmus, mely a dualizmusnak egy mérsékelt vagy „monarchikus” (egyetlen archét vagy „csúcsprincípiumot” föltevő) formáját alkalmazza, melyben a másodlagos princípium, az evilág Demiurgosza nem örökkévaló, mint a szellemi univerzum jó Teremtője. Vitatható, amennyiben a látható kozmosz Demiurgosza az esetek többségében rossz, máskor pusztán tudatlan és esélyt a sajnálatra/megbánásra. A gnosztikusokat teljesen joggal tekinthetjük monistáknak, akik a bibliai Teremtés könyvének dualista föltevéseire reagálnak, ahol észrevették, hogy kezdetben volt Isten és néhány más dolog is, melyek nem tűntek Isten teremtényeinek, mint például a feneketlen Mélység (tohu-wa-bohu), a Sötétség és különösképpen az eredeti Víz. Egy szokásos platonista exegézisnek megfelelően több gnosztikus csoport értelmezte ezt a Vizet úgy, mint Anyagot, és nem fogadták el, ahogyan a Teremtés könyve viszont elfogadta, hogy a Víz elsőrendű/elsődleges (primordială??) volt és hogy Istennel együtt létezett az örökkévalóságtól kezdve. Ezért számos gnosztikus tekintette úgy, hogy az anyag eredete egy Sophia-nak nevezett periférikus szellemi entitás szexuális egyensúlyzavara, amit Isten utólagos szenvedése és megbánása idézett elő. Eredetét mások a Demiurgoszban, Sophia fiában keresték.
A Nag Hammadi II. 5. szerint (szokásos elnevezése szerint A világ teremtéséről) az Első Arkhón a Sötétségben jelenik meg, míg az Anyag, ez a víz-szerű szubsztancia, elkülönül tőle a Féltékenységgel és a Haraggal együtt. Ugyanígy az Igazság Evangéliumában a Demiurgosz Tudatlansága létrehozza a rossz Négyességét, melyek az Anyag szubsztanciáját alkotják. Mindegyik valentinusi gnosztikus hangsúlyozni látszik ezt a Négyességet, mely a négy elem szellemi archetípusát reprezentálja. A lyoni Szent Ireneus és a római Hippolütosz által átvett eretnek rendszerek az anyagot egyenesen Sophiából vezetik le, nem pedig a Demiurgoszból. Különös módon Ireneus úgy beszél a Sátánról mint Ahamoth (Sophia) szilárd formát öltött Fájdalmáról, mely megőrzi a szellem egyes nyomait, ami felsőbbrendűvé teszi a Demiurgosznál. Mint ahogyan már megmutattam, az összes gnosztikus rendszer megpróbál különféle eszközökkel tagadni minden lehetséges közeledést Isten és a rossz Anyag között, mely vízszerű szubsztanciaként kerül bemutatásra, megfelelően a Teremtés könyve 1:12 passzusának. A bibliai szövegben a víz jelenléte nincs megmagyarázva. Isten nem teremthette, mivel addig csak et ha-shamaiim w-et ha-arets (az eget és a földet) alkotta meg. Ezzel a textussal szemben mindössze két álláspont foglalható el: Isten és Víz (vagy Isten és tohu-wa-bohu) két egyformán örökkévaló princípium, ahogyan a Teremtés könyve feltételezni látszik, vagy nem. Ha igen, akkor vagy szemben állnak egymással, vagy nem. Ireneus követői a rendszer által fölajánlott második lehetőséget választották, módosítás nélkül elfogadva tehát a Teremtés könyvének kijelentését. S habár a gnosztikusok közül senki nem spekulál Isten és Víz antagomizmusa fölött, sokan közülük a Fény és a Sötétség (Teremtés könyve 1:4) kifejezésekben fejezi ki a radikális dualizmust, ami valójában előföltételezi Sötétség pre-egzisztenciáját az Isten által teremtett Fénnyel szemben.
Ha elvetjük a két princípium együttes örökkévalóságát, egy olyan lehetőséget kell találnunk, mely megmagyarázná az egyetlen princípiumból megjelenő megsokszorozódást. Hogy megmagyarázzák a Rossz eredetét, a gnosztikusok feltalálták Sophiát és a Demiurgoszt. A perzsa Mani által a Kr. u. III. században alapított manicheus vallás, melyről fölteszik, hogy eredetileg iráni vallási elemeket tartalmaz, a gnoszticizmus késői formáiban összefoglalt generatív alapföltevésekből ered. Ismereteink szerint a manicheizmus, mely fenntartja a két princípium együttes örökkévalóságát, nem több, mint ugyanannak a gondolkodási rendszernek egyetlen darabja, abban a mértékben, amennyire egy emberi elme (a Manié) aktív ideje alatt képes volt átdolgozni. A manicheus kozmológia tehát a Fénnyel és a Sötétséggel mint ellentétes princípiumokkal kezdődik, a Sötétséggel, mely háborút indítva elözönli a Fény területét. A forgatókönyv fennmaradó részéből sok minden összeillik más, a gnosztikusok által felfokozott föltevéssel, különösen az asztrológia-ellenes beállítódással, mely átváltozik az asztrológiai fogalmak fordított kulcs alapján való leírásává.
Mint ahogy már említettem, a két alapelv (princípium) hipotézisén más gnosztikusok már jóval előbb elmélkedtek, ami nem csak azt jelenti, hogy nem beszélhetünk iráni hatásról a manicheizmus esetén, hanem hogy nem megfelelő eszmék egyetlen csoportját sem az „eredet” és a „közvetítés” fogalmai alapján vizsgálni. Mivelhogy itt másvalamiről van szó, mint puszta „kölcsönzésről”. A gondolatok egyik elméből a másikba mennek át és ebben a folyamatban nem maradnak soha ugyanazok, még azokban a privilegizált esetekben sem, amikor hosszan tartó írásbeli tradícióról van szó. Napjainkban a krisztológiában rafinált vagy kevésbé rafinált törvényszerűségek alapján folytatódik a rendszerszerűen előre látható megoldások kidolgozása, de ezek a megoldások különböznek az emberi ész által az első századokban kidolgozottaktól, habár mindegyik ugyanannak a rendszernek a része, és a rendszerbeli mozgásnak megfelelően elméletileg egyidejűleg és egyszer s mindenkorra generálható az összes lehetséges krisztológiai megoldás.
A manicheizmusnál sokkal korábban Hippolütosz követői (de ebből a szempontból az Acta Archelai 67, 4, 12 is) átvette a két egyidejűen örökkévaló princípium, a Fény és a Sötétség oppozícióját, melyek elkülönülnek a Szellemtől (hasonlóan ahhoz, ahogyan az ortodox arisztoteliánusoknál a Szellem közvetítő a Lélek és a Test között).
Így azt mondhatjuk, hogy a gnoszticizmus és a manicheizmus egy és ugyanazon rendszer részei, melyek a Teremtés könyvének (és a Biblia más könyveinek) a racionális exegéziséből vezethetőek le, mely könyvekből nem lettek elsimítva (mint a kereszténységben) az ellentmondások, egészen addig a kíméletlenségig, hogy a Bibliát olykor egy csaló Demiurgosz rossz alkotásának tekintették.
Markión (80-155) független írásmagyarázóként hasonló föltevésekből kiindulva hasonló következtetésekre jutott, minek következtében a textuális ellentmondások felkutatásával azt a következtetést vonta le, hogy az Ó- és az Újtestamentum nem ugyanarról az Istenről beszél. Ezért megalkotott egy forgatókönyvet két különböző istennel és két különböző világgal, az, amelyikben mi élünk, ontológiailag az alacsonyabb rendű.
Ezek szerint nem mondhatjuk, hogy a gnoszticizmus egy választ dolgozott ki a bibliai dilemmára, hanem egy egész sor lehetőséget vetett fel, melyeket in nuce tartalmaz a Teremtés könyve:
1. Egy megsokszorozódó Princípium. A Második Princípium később jelenik meg és:
1a. Ő a Demiurgosz,
1b. Nem ő a Demiurgosz.
2. Két Princípium:
2a. Atya vs. Víz
2b. Fény vs. Sötétség.
Túl messzire vezetne egy olyan vállalkozás, hogy megvizsgáljuk a fentebb röviden említett dualizmusok egyéb jellemvonásait. Elegendő azt mondani, hogy a paulikánusok a markiónizmus rendszeréhez állnak közel, ennek egy unalmasabb változata; a bogumilok a kereszténységnek egy igen konzervatív formáját képviselik, a korai kereszténység olyan elemiből indulnak ki, melyeket később eltávolítottak vagy eretneknek nyilvánítottak; a katarok két alapvető formában jelennek meg, az egyik megegyezik a bogumilokkal, a másik egy intellektuális keverék, melyet a Bizánci Birodalomban találtak ki, s melynek legfőbb összetevője egy antik aszketikus irányzat, az origenizmus tanítása volt, amit a VI. században ítéltek el. Ha abból szempontból rendszerezzük ezeket az áramlatokat, hogy milyen pozíciót foglalnak el a Teremtés könyvében szereplő alapelvekkel szemben, látni fogjuk, hogy kimerítik az összes lehetőséget:
1. Isten és Víz (vagy a Sötétség) két különálló princípium (Ireneus és Hippolütosz követői, a manicheizmus, az órigenészi katarok);
2. Mindent az egyetlen Isten hozott létre (de a Teremtés könyve ezt elmulasztotta megemlíteni.) Ez a pozíció megoszlik az ortodox keresztények, a bogumilok és a mérsékelt katarok között (utóbbiak gyakorlatilag megegyeznek a bogumilokkal);
3. Az az Isten, aki ezt a világot alkotta, nem az igazi Isten (az összes nyugati dualista, Lugioi János lombardiai radikális katar kivételével); tehát nincs jelentősége annak, hogy ő alkotta-e az Anyagot és az eredeti Sötétséget (ahogyan azt egyes gnosztikusok vallják).
Anélkül, hogy világossá tenné, Markión számára az Anyag szintén eredendő princípium, mely az Isten vs. Anyag oppozíciónál összetettebb rendszerben lép működésbe, mivel utóbbi az alsóbbrendű Istennel áll szemben, nem a felsőbbrendű Istennel. Ami a paulikánusokat illeti, úgy tűnik, ők egyáltalán nem foglalkoztak ezzel a kitapogathatatlan topikával.
A szisztematikus kifejtés rögtöni előnye, szemben az „eredet” és a „közvetítés” szerinti szokásos és hagyományos magyarázattal, még világosabban megmutatkozik olyan doktrínák vizsgálatánál, amilyen a metensomatosis (egy pre-egzisztens lélek újramegtestesülése), mely időről időre megjelenik a gnosztikus gondolkodásban. A metensomatosis (és nem a metensopsichosis, mely a ugyanannak a testnek újbóli „meglelkesítését” jelenti) tanítása legalább Arigentumi Empedoklészt óta jelen volt Görögországban és rendkívül életképesnek bizonyult, úgy is, mint a platonizmus egyik alaptétele, egészen az athéni és alexandriai neoplatonizmusig. A kereszténység nem veszi át, de különös formában megjelenik Egyiptomban az órigenészi aszkétáknál a IV.-ik és az V.-ik században. Jelen van a hinduizmusban és a buddhizmusban (s ahogyan az gyakran előfordul, utóbbi ambivalensen viszonyul hozzá), és az észak-amerikai indiánok néhány vallásában. Amikor Franz Cumont és mások e vallási tanítás nyugati jelenlétével foglalkoztak, indiai eredetűnek próbálták beállítani. Valójában mihelyt abból indulunk ki, hogy létezik egy rész („lélek”), amely különválik a testtől, egy rész, mely túléli a testet és akár örökéletű is lehet, akkor a lélek és a test között lehetséges viszonyok behatárolttá válnak, mivel az ember ész által fel lettek kutatva az összes kontinensekről. Így:
1. A lélek pre-egzisztens a testhez képest, ami előírja a metensomatosis ilyen vagy olyan formáját. Világos, hogy megfognak jelenni utólagos kérdések, amelyekkel az emberi gondolkodás szisztematikusan szembesülni fog: milyen alacsonyra szállhat alá a lélek a teremtmények hierarchiájában? (Augustinus Adimantium ellen XX, 2-beli kijelentése szerint a manicheusok kizárták az emberi léleknek egy rókánál kisebb állatban való megtestesülését, és mégis máshol (de haer. 46) Augustinus beszél a növényekben való megtestesülésről is). Minden test látható, vagy léteznek láthatatlan testek is (mint ahogyan az órigenizmus vallja)? És így tovább.
2. A lélek nem pre-egzisztens a testhez képest, ami azt jelenti, hogy ahányszor megjelenik (párosodás révén) egy új test, meg kell jelennie egy új léleknek is, hogy a testnek életet adjon. Két logikus lehetőség létezik:
2.a. Az új lélek a szülők lelkének párosodásából (copulație) jön létre, ugyanúgy, ahogy a test fizikai párosodásból jött létre. Ezt a hipotézist traducianizmus (traducianism) nevezték és Kárthágói Tertullianus vette át, s csak később helyettesítették a 2.b. hipotézissel, mely „ortodox” nézetté válik a keresztények között.
2.b. Minden alkalommal, amikor nemzés révén létrejön egy test, Isten alkot számára egy lelket. Egyes gnosztikusok, mint például a Pistis Sophia szerzői (III.-ik század vége vagy IV.-ik század), szintén átveszik ezt a feltételezést, és az égben lakó rossz Arkhónok (Kormányzók/Vezetők) egyikének tulajdonítják azt, hogy összekeveri a lelkek szubsztanciáit, mint a tésztát, majd darabokra vágja, hogy szétossza az új emberi lényeknek.
Távol attól, hogy Indiából importálták volna (vagy máshonnan importálták volna Indiába), a metensomatosis gondolata hozzátartozik egyes egyszerű megoldásokhoz, melyek rendszert alkotnak és amelyek minden időben minden emberi elme számára érvényesek, amennyiben átveszi ugyanazokat az egyszerű premisszákat.
*
Ha a rendszerek szinkronikusan léteznek a saját logikai dimenzióikban, akkor hogyan illeszkednek bele a történelembe? És hogyan lépnek interakcióba?
A szóban forgó művelet valóban túlságosan komplex ahhoz, hogy le tudjuk írni. Mégis létezik egy megfelelő matematikai modell, amivel megközelíthetjük. A matematikus Benoît Mandelbrot tanulmányai rendkívüli perspektívákat nyitottak a természeti objektumok matematikai tulajdonságainak a fraktálok terminusaiban való leírásához. Minden végtelenül szerteágazó rendszer, mely alárendelődik egy alapszabálynak, joggal nevezhető fraktálnak.
Pontosabban, a tudatom terében közlekedő gondolatok (ami nem az agy hanem mondjuk annak többdimenziós „képernyőjével” egyenlő) ezt a szöveget az angol nyelv fraktáljának manipulálásával hozzák létre, miközben számtalan rejtett utasításra is hallgatnak, mint amilyen az „egyszerű”, „világos”, „tömör”, „jegyzetek nélkül”, „nem szakmai hallgatóság”, „figyelem” stb. Ugyanezen idő alatt fizikai tekintetem az ablak fényére néz, amely vörösessé válik, miközben egy bizalmas név mosolygásra késztet. Az életem maga is fraktálok komplex rendszere, egy rendszer, mely egyidejűleg sok területen mozog. Elkezdhetek felsorolni néhányat ezek közül: „tanár”, „író”, „munkatárs”, „szomszéd” vagy „szerelem”, „könyvek”, „zene”, „konyha”. Itt megállok. Ugyanígy folytathatnám a végtelenségig. Minden pillanatban mindezekből és még sok más dimenzióból állok, melyek még nincsenek meghatározva az „Oxford English Dictionary”-ben, és amelyek kombinációinak száma gyakorlatilag végtelen. Azt a matematikai teret, melyben a dimenziók száma végtelen (David Hilbert matematikus után) „Hilbert térnek” nevezik. Rudy Ruckerrel, az amerikai matematikussal az életet úgy határozhatom meg, mint egy fraktált a Hilbert térben. És bár sokkal komplexebb, a mai nap itt Chicagóban szintén egy fraktál a Hilbert térben; ugyanez a város teljes története, a Középnyugat története, az Egyesült Államok története, a két Amerika története és a világ története a kezdetektől a mai napig. Mindezek a szerteágazó történelmek, melyek egymást tartalmazzák, végtelenül szerteágaznak végtelen számú dimenzióban.
Biztos, hogy ez a meghatározás annyira általános, hogy semmilyen gyakorlati haszna nincs. Mindezekkel együtt tartalmaz egy fontos észrevételt: az élet, amit szokás szerint anarchikus jelenségként szoktak meghatározni, maga is egy rendszer. Valóban úgy tűnik, hogy, hogy az életem minden pillanatban egy bináris választási gépezethez hasonlóan van megszervezve, ezért minden pillanatban találkozik információkkal, melyek létrehoznak egy rendszert: reggel 6:35-kor ébreszt az óra és szembesít a választással, hogy fölébredjek vagy ne. Ha megteszem, ami elég gyakran meg szokott történni, szembesítve vagyok a választással, hogy zuhanyozzak vagy ne, reggelizzek vagy ne, egyek gabonaféléket (gabonapelyhet?ejsze a pehely jobb lesz) vagy ne stb. Ez idő alatt gondolataim a munka, az érzelmeim stb. által meghatározott útvonalakon mozognak végtelenül komplex helyzeti és kommunikatív modellek funkcióiként. Tudom, hogy mi az életem (egy fraktál a Hilbert térben) és mindezzel együtt képtelen vagyok leírni a maga komplexitásában, csak ha reprodukálom úgy, ahogy van. Nem tehetek mást, mint hogy élek (amit egyébként is teszek). Mégis az alapvető opciók, melyeket minden pillanatban elvégzek, egy olyan rendszert alkotnak, amelyet bináris fogalmakban leírhatok, tudva azonban, hogy ezek nem többek, mint egy végtelenül komplex rendszer egy-egy sík lapja.
Ha nem egészen lehetetlen, hogy egy napon a történelem tanulmányozását a rendszerek dinamikus interakciójának vizsgálata fogja követni, szembesülve így olyan jelenségekkel, melyeknek összetettsége messze meghaladja napjaink spekulációinak és megközelítéseinek összetettségét, kötelességünk, hogy elkezdjük a kéznél lévő műveletet: a rendszerek leírását a saját logikai dimenzióikban.
Mi tehát a dualista vallásokról felvázolt tanulmány következtetése és hogyan viszi előbbre ezt a vitát?
Először is a rendszert szinkronikusan vehetjük figyelembe, és felkutathatjuk ennek lehetőségeit az egyszerű generatív szabályokból levezetve. Így világossá fog válni, hogy miként fejlődött a rendszer egy bizonyos szakaszban. Mégsem tudjuk megmagyarázni, hogy miért volt a rendszernek egy adott lehetősége kiválasztva egy adott időpontban. Hogy erre magyarázatot javasolhassunk, rendszerek közötti interakciók széleskörű láncolatának kutatását kell elkezdenünk, és egy napon talán rendelkezésünkre fognak állni azok a technikák, amelyek elérhetővé teszik a választ. Egyelőre azonban szerényebb célokért kellene fáradoznunk, eléggé egyszerű rendszerek leírásával kezdve, melyek azonban mégis elég komplexek ahhoz, hogy rendszer-szerű kapcsolatokat állapíthassunk meg közöttük.
A vallási rendszereknek három nagy előnye lehet ebben a fázisban: teljesítik a „komplex egyszerűség” feltételét, elképesztő mennyiségű információt hordoznak, és az aktivitásban lévő emberi értelem tökéletes példáját szolgáltatják, egy olyan példát, amely semmiben sem különbözik a „filozófia” vagy a „tudomány” címkével ellátottaktól. Igazából a kutató nagyon gyakran fogja úgy találni, hogy számos, egyik vagy más címke alá önkényesen besorolt elmélet valójában ugyanahhoz a rendszerhez tartozik.
És ha az emberi gondolkodás története nem más, mint komplex gondolkodási rendszerek interakciója, vajon van-e remény arra, hogy ezen tevékenységünk során, melyben minden halandó részt venne, jobban megközelíthetjük az igazságot? Fölösleges is kimondani, hogy az igazság minden rendszeren túl van. Állíthatjuk, hogy bizonyos értelmi folyamatok időben leperegve meghatározott intézményekhez és technológiákhoz vezetnek, de mindezzel együtt nem tudjuk felmérni ezek „igazságértékét”. Más szavakkal, amikor egyes értelmi folyamatok „igazabbaknak” tűnnek, mint mások, nem tudjuk, hogy ez miért van így.
Borbély András fordítása
