Elalszom

mielőtt elaludnék,
kinyújtom mielőtt nyújtanám a kezem.
Mintha ébren botorkálnék egy alvó álmában.
Idegen szobában tapogatózom a villanykapcsoló felé,
kezemet kopár falon futtatom.
„… és rét vala ott és csikók játszódása, ahol nyögdécselés
meg hajak hullása, és férfi és asszony egyaránt kopasz…”
Ágytól ajtóig fényévnyi az út.
Mészdarabkák a körmöm alatt.
A sötétben anyámnak ütközöm – hat éve halott.
Ujjaim fölismerik arca dombjait-völgyeit,
egy kislány arca, sosevolt kislányom arcának képzelem.
Nekiütközöm. Lélegzetvételnyi ideig holdtölte van.
Lépek, ŐBENNE botorkálok tovább.
Hűvösebb, légnemű közeg, első hóesés utáni éjszaka.
Képtelen lelkifurdalás.
Mint megérdemelt de meg nem kapott pofon.
„Miért felejtettem el kitalálni a nyújtható világosságot,
a halála előtti végtelen napot?”
Kezem a kopasz falon, a villanykapcsolón.
Másféle a hűvösség. Nekem való megszokott hideg.
Mint az utolsó szó jogán mondanám
„… és rét vala ott…
a halála előtti végtelen napon.”

(Illusztráció: The country of marvels, Rene Magritte)