Cicuska – így hívta mindenki a környezetében – nem csekély anyai nyomásra egy napon úgy döntött, feltör. Éppen elég volt már a nyomasztó lakótelepi létből, kicsi szobája cseppet sem trendi bútoraiból, szülei küszködéséből, és egyáltalán: csinos volt, fiatal, hát akkor miért ne? Miután anyjával összedugták a fejüket, úgy döntöttek, hogy mivel a tanulás szóba sem jöhet, (pénzbe kerül és sok időbe, no és Cicus nem igazán boldogul a tudományokkal) mindenképpen olyan munkahelyre van szüksége, ahol jelen kell lenni, ahol mutatni kell. Egy bevásárlóközpont exkluzív dohányüzletében kapott állást, és ott – amint feltételezték – valóban megfordultak módosabb férfiak. Cicusnak csak annyi volt a dolga, hogy szépen mosolyogjon, miközben kiszolgálja a vevőket. Az első fizetéséből fel is tunningolta magát. Fodrászhoz, kozmetikushoz ment, s ne feledjük a műkörmöst sem, hiszen a csillogó mintákkal díszített, hosszú karmokról semmi pénzért nem mondott volna le. A második és harmadik fizetéséből póthajat varratott magának, s bevásárolt jó néhányat vékony alakjához illő, feltűnő ruhákból is. Édesanyja megtoldotta valamivel az összeget, s a hatás még elképesztőbb volt, mint amire egyébként számítani lehetett. Apja mindehhez semmit sem szólt, az évek során megszokta már, hogy a két nő mellett legfeljebb csak potyautas lehet, így a legtöbb, ami tellett tőle, egy-egy rosszalló arckifejezéssel kísért fejcsóválás volt, és esetleg ennyi: – Minek ezt, kislányom?
– Ejnye, Bandi! – dörrent rá ilyenkor a mama. – Hát azért, hogy felfigyeljenek rá! Hogy elkerüljön erről a sivár nyomortelepről! Hogy jól menjen férjhez!
És Cicuska valóban mindent bevetett. Hosszú, festett szőke hajával (ne feledjük a toldalék-hajat, persze), kreatívnál kreatívabb mintákkal díszített körmeivel (dolgozzon az a műkörmös a pénzéért), szexi, falatnyi ruhácskáiban semmiképpen nem tűnt szürke egérnek. Szabályosnak a legjobb indulattal sem mondható, karakteres arca teljes mértékben passzolt ehhez az összképhez. S hogy szép volt-e Cicuska? Az egy más kérdés. De feltűnt. És ez volt a lényeg. Hódító hadjárata roppant sikeres volt annak ellenére, hogy még csak rövid ideje állt a dohányboltos alkalmazásában. Nem is maradtak el a dicsérő szavak, s Cicuska ilyenkor, hasát behúzva, mellét kinyomva (na, azt még meg kell csináltatni, csak akadjon valaki, aki finanszírozza) állta a bókokat. Teltek, múltak a hetek, s már voltak olyan vásárlók, akik csak az ő kedvéért jártak az üzletbe. Így tett egy harmincas évei közepén járó, jóképű, jól öltözött, mindig rendkívül finom illatú, magas, barna hajú férfi is. Mint kiderült, Gábornak hívták és – ahogy mondta – ingatlanbizniszben utazott. A lány, valahányszor meglátta, érezte, hogy gyorsabban ver a szíve, s a nyilvánvalóan erős szimpátiára egy cseppet rásegített az a vélelem is, hogy az illető jómódú.
– Jóképű, és még pénze is van! Ez az, lányom, meg kell fogni! – darálta anyuka, felhörpintve a szokásos esti, szigorúan egy pohárka vörösborát. Apuka megint a fejét csóválta, de annyit azért kijelentett, hogy ha a lányának tetszik, ám legyen, csak ne dobja oda magát neki rögtön, mert azt nem szeretik a férfiak.
Cicus esténként, munka után találkozgatott Gáborral, s ilyenkor lovagja mindig egy fekete BMW-vel érkezett. – Nem a legújabb típus – gondolta a lány (mert ismerte ám a dörgést, utánanézett a neten), de azért nem rossz.

A férfi egyszer, vagy kétszer elvitte vacsorázni. Nem mentek drága helyre, mert Gábor spórolt, nem szerette szórni a pénzt, ahogy mondta. Az étteremben ő nem evett, mert vigyáznia kellett magára, mivel így harminc fölött már könnyen elhízhat az ember. Cicusnak ezzel nem volt gondja, huszonkét évével, kislányos, filigrán alakjával tömhetett magába akármit, meg sem látszott rajta. Hát falt is szorgosan. Egyik este egy szál fehér rózsát is kapott, azért csak egyet, mert Gábor nem kedvelte a nagy csokrokat, felesleges pazarlásnak tartotta. A mellnagyobbításról érdekes módon másképp gondolkodott, azt kilátásba helyezte a lánynak, feltételként csupán annyit szabva, hogy ismerjék meg jobban egymást. Felderült Cicus arca, ragyogott, mint a piros alma törölgetés után, ahogy ezt meghallotta.
– Jaj, zene füleimnek! – zengte anyuka. – Csak el ne rontsd nekem!
Hamarosan eljött a várva várt nap, amikor Cicus úgy döntött, bemutatja udvarlóját a szüleinek. Anyuka egész nap a konyhában sürgött-forgott, hogy mire a vendég megérkezik, minden tökéletes legyen. Mivel Gábor ügyelt a vonalaira, csirkesalátát készített neki, a többieknek pedig rántott húst sült krumplival, uborkasalátával. Apát leküldte a szemközti kis boltba üdítőért. – Hozhatsz magadnak egy-két doboz sört is, elvégre ünnepelünk! – hadarta, s türelmetlenül várta, hogy az utolsó szelet hús is kisüljön.
Gábor pontosan érkezett, s nem okozott csalódást. Anya és apa elégedettek voltak a látvánnyal, hát még, amikor anya kapott egy szál gerberát is! Majd elolvadt a büszkeségtől.
– Jól teszed, Gáborkám, hogy nem vered felesleges költségekbe magad! – rebegte, majd kihúzta magát, mint aki nagyon okosat mondott. Gábor az utolsó falatig megette az összes csirkesalátát, ami két meglett embernek is becsületére vált volna (kímélő étel, ehet belőle annyit, amennyit csak akar), majd, miután megitták a kávét, elvonultak Cicussal a szobájába. A szülők jókedvűen konstatálták, hogy hiba nincs a lányuk választottjában, apa nyugodtan ült le újságot olvasni, anya mosogatott. Egy órácska múltán Cicus előjött apró birodalmából, mosolyogva, szerelmesen, s odasúgta anyjának, hogy ő még ilyen figyelmes, ilyen kedves, ennyire érző szívű férfival soha nem találkozott.
– Nem is lehet egy lapon említeni a sok bunkóval, akikkel eddig dolgod volt, lányom! – csapta össze a tenyerét anyuka. – Mondtam neked, hogy ésszel kell férjet fogni! – vigyorgott, és cinkosan apára kacsintott, aki ezúttal igazat adott neki. Cicus, miután ezt megtárgyalták, egy pohár limonádét vitt be kedvesének a szobába. Elidőztek még ott egy darabig, aztán nyílt az ajtó, s Gábor udvariasan közölte, hogy ő most már menne, nem szeretne alkalmatlankodni. – Micsoda jól nevelt ember! – állapította meg anya.
Másnap Cicus epedve várta Gábor hívását, vagy jelenését az üzletben. Biztos volt benne, hogy találkoznak. Ám eljött az este, s Gábor nem jelentkezett. – Talán dolga van – szólt anyuka. – Egy ilyen elfoglalt ember nem ér rá minden nap cicázni. Majd hív, ne aggódj!
De Gábor nem jött, és nem telefonált, sem másnap, sem harmadnap, sem azután. Cicus kezdeti magabiztossága egyre inkább alábbhagyott, már nem felfelé, hanem lefelé nézett, miközben munkába igyekezett. A vevőkkel sem volt olyan kedves, mint korábban, a tulajdonos meg is jegyezte, hogy változtasson ezen, vagy fel is út, le is út. Cicus egy heti hiábavaló várakozás után végül vette magának a bátorságot, és felhívta Gábort. De miután beütötte rózsaszín mobiljába a férfi számát, a vonal végén a következő szöveget hallotta: „a hívott számon előfizető nem kapcsolható”. Ekkor született meg agyában a felismerés: lekoptatták. Dobták, mint cigarettacsikket buszra szállás előtt. De vajon miért? Mit ronthatott el? Talán túlságosan nyomult? Az nem lehet, hiszen le sem feküdtek. Történt ugyan a szobában ez, meg az, na de az, az nem esett meg!
A szobában…. Hirtelen beléhasított egy gondolat.
Hazarongyolt, tempóját egy gepárd is megirigyelhette volna (de egy versenyfutó mindenképpen), anyja és apja tátott szájjal bámulták, amint veszett vadként beront a lakásba, a szobája felé veszi az irányt, s bevágja maga mögött az ajtót. Kisvártatva anyuka jelent meg az ajtóban, s belépve gyermeke birodalmába, ott találta a zokogó Cicust az ágyon, kezében egy rózsaszín füzettel.
– Ebbe a füzetbe raktam a spórolt pénzemet, amit a borravalókból gyűjtöttem, és én marha, megmutattam neki, amikor itt volt! – tört ki belőle. – Elvitte mindet, a francba, akkor rakhatta el, amikor egyedül hagytam! Hát ezért nem evett ez soha, és ezért nem jelentkezik! – kiabálta, majd könnyes szemmel, szipogva kérdezte:
– Csak azt tudnám, hogy az autót honnan szerezte?

Susogtak a fák, ahogy csak nekünk tudtak.
– A felszántott tengernél nincs haszontalanabb – mondtad egyszerre.
Azt hiszem enyhe bandzsaság nézett vissza rád, pedig mindig úgy képzeltem, a szavaidtól világosabb a tekintetem. Mégis csak átkaroltál, azzal a haszontalanságnak álcázottsággal, amit belerejtettél a csak nekem szánt mozdulataidba, ha valaki más is látott minket.
Leporoltam a válladat. Gondolatban a hátralévő másodperceket számoltam, amíg eltűnik a horizonton mindenki más a térről.
Elhúzott egy villamos. Aztán még egy.
A játékunk az volt, hogy minden villamos egy kampót visz az oldalán, és azzal rántja ki a nem-megfelelő szót, bármelyiket, amit épp töprengéseink felszínén felejtünk.
– Kettő – harsogtam zavartan, miközben te azt üvöltötted:
– Krumpli! – meg hogy: – Szótárutazás.
Összehúztam a perceken kószáló gondolataimat.
– Ennek a szónak igazán nincs értelme.
– Guglizzon rá – felelted. Véletlenszerűen váltogattad a magázást meg a tegezést aznap velem, mintha az egyik a bal láb, a másik a jobb lenne, és ismeretlen táncot járnál, amit éppen csak egyszer láttál a tévében. Botladoztál.
Azt hiszem mindegy is volt, hogy botladozunk. Gondolatban éltünk igazán. Egyszer írtál nekem egy mesét, egy bálnáról és egy fecskéről, akik együtt szerettek volna utazni, kalandozni. Először a fecske úszni próbálta bálnával, de nem bírt az óceán erő áramlataival, valamint csakhamar átázott minden tolla. Később a bálna repülni vágyott a fecskével. Forró léggömböket kötöttek hosszú zsinórokon a bálnára, éppen eleget, hogy a bálna a levegőben maradjon velük. Először a légáramlatok sodorták mindig rossz felé a bálnát, majd a léggömbök is sorra kipukkadtak. Nem bírták el a súlyát, értelmetlen kísérlet volt hát. A bálna különben is igényelte a tenger hullámait, ugyanúgy, ahogy a fecske repülni vágyott. Viszont a bálna és a fecske nem kényszerből akart együtt utazni, és már nem is kalandvágyból. Ez a néhány értelmetlen próbálkozás alatt megkedvelték egymás társaságát.
A mesét aztán sosem mondtad végig, hiszen megírtad, fejben, és mindig el akartad mesélni, többször fogtál bele, minthogy számolhattam volna, mégsem jutottál sosem ennél tovább. Valami mindig történt. Felszálltunk egy zsúfolt metró kocsira, vagy elhaladt köztünk egy kisebb diákcsoport, ismerősökbe botlottunk, vagy elhúzott néhány villamos, esetleg kettő.
– Szótörmelék
– Túrós gombóc.
– Szektaszökevény.
– Szélkakas.
Sosem hittem, hogy a szavaknak bármi kapcsolata lenne egymással. Kampók rántották fel őket töprengéseink állóvizéről.
Meg akartam mondani valamit, még mielőtt eltűnik az utolsó idegen a távolban.
– Mi volt ez a felszántott tengeres dolog?
– Nem is tudom – felelted.  Homlokráncaid inkább olyasmit mondtak, minthogy
– Valahol olvastam, talán egy olasz írta, azok ilyen szentimentálisak. – Az én homlokráncaim pedig úgy feleltek,
– Egy olaszt ismerek, az jórészt mindig szentimentális. – Talán gondoltunk volna még dolgokat, hogy köpök a szentimentalizmusra, meg hogy hé, azért nincs azzal semmi baj, vizsgáljuk a szó latin eredetijét, meg hogy ebben valami más is lehet, vagy hogy alapvetően ez az egész játékunk a szentimentalizmus szárnysegéde,
de akkor elhúzott egy villamos, egyetlenegy, mi pedig mély csend és zavartság kellemetlen Venn-diagramjának közös metszetén pislogtunk egymásra. Aztán mégis azt kiabáltuk, ahogy csak a torunkon kifért:
– Bálnazsír.
– Fecskenadrág.
– Na, ezeknek már van közös metszete – mondtad egy félmosoly bizonytalan kíséretében.
– Furcsa, hogy ezt mondod,
akartam mondani, aztán mégis:
– Akkor elmondod végre? – feleltem.
Egyszerű volt a vége. A bálna az óceán tetején úszott, a fecske pedig az ég alján szállt. Egymást kísérték egy darabig. Így mondtad, hogy egy darabig. Talán, mert kevés dolog volt, amit még együtt kipróbálhattak. A lehetetlen próbálkozások jelentették minden örömüket.
– Viszont ha ez így is történik, a felszántott tenger mégsem haszontalan – tettem hozzá, gondolatban.