Fészkelődés, szárnyrázogatás. Reflexszerű már-már repdesés, borzongás, borzolódás az újszerű elemben. Érzed, fészek a fészek: beléakad egy metsző szélnek (most még csak) a visszhangja.

És a visszaborzolódás iromba tollazaton. A sejtett és a még csak nem is sejtett: ív, kitérő, emelkedőzuhanás.

Azt mondhatnád, ébredés ez, de ezzel túlontúl sokat várnál, mintha már fölkelt volna a nap, vagy bár kelőben lenne. Inkább csak: emlékezetkiesés. Valamit, talán sokat is, most mindenképpen ejtesz, hagyod veszendőbe.

Mi mindent jelenthetne neked ez a fészek!

Majd magyarázzák a bizonyítványodat.

Távolodóban elsimulnak a vízgyűrűk, betemetődik – rácsukja magára a felszínt – a kiindulópont. Valahol egy másik, harmadik, milliomodik követ dobnak, újabb évgyűrűk indulnak a vízen.

Feszítsd a húrt ki valahol a valamikori csobbanás és akörül, hol a beláthatatlanba futnak a gyűrűzések. Lássuk, mi rezonál rajta alulról (víz), elemében (szél), fölülről (felkelt a nap). Valahol a Léthe fölött, ahol a madár se jár, vagy épp csak eddig, a kifeszített húrig repül, eddig tartott íve a repülésnek, innen egy másik ív kezdődik, újabb kitérő, emelkedőzuhanás.

Vékony húr, szinte a levegővel egy. Most vigyázz, ne tekeredjen rá a hínár, ne akadjanak bele elhullajtott tollak, ne vékonyítsa semmivé a nap. Tartsd feszesen.

E húr lesz a határ, a repülés egyensúlyi pontja, ameddig és ahonnan már kicsit más a fekvés.

Ha megszólal, vigyázz, ne váljon kottaszerűvé, nem fontos, hogy előadható legyen. Hagyd elenyészni. Annak reménye nélkül, hogy megszólal megint.

Nem jó, ha kötéllé válik, fegyverré, vagy csak szalaggá, amit be lehet fonni a hajzatba, kórussá, ahol túlontúl összhangzik.

Nem jó ugyan, de szinte mindenhez lehet kapcsolódni, válaszolva, elvétve, leszólva, dicsérve, hajzatba befonva. Hisz túl sok szálba – többe, mint amennyiről általában tudomásunk van – vagyunk belegabalyodva. Nincsen tiszta hang – mindenre válaszol nem válaszolva is a közeg. Magának magában válaszol.

Éppen így a húr is feltételesen van kihúzva, feszítve. Feltételes a tól-ig-gal megképzett határ, az alig észrevehetően megemelt hang.

Most mindettől el kell vonatkoztatnod. Tehát: felejtés vize, ív röppálya nélkül, vízgyűrűk, hárfa húrjai közé szorult, vergődő galamb mint összhangzattan. Mindez várható és kikerülhetetlen.

E képben – amit belülről hallunk is – szinte érinthető a megsebzettség. Rákérdezve a képre, ami már túl erős, már-már kotta- és kórusszerű: mitől a sebzettség, a húr-, toll-, sőt idegtépés, a kezdeti fészkelődés, szárnyrázogatás túljátszása?

Miért is akarjuk elhagyni a fészket – reflexszerűen? Mintha tényleg csak túljátszás lenne az egész, mintha csak a flexibilitás (egyfajta mozgékonyság és mozgáskényszer) irányítaná itt a csapódást, verődést.

Álljunk a fészek szélére ki, hogy lássuk, a fészekből kihullottak a tömítések és tapasztások, száraz ág-korona csupán, őszi vázlat.

Egy utolsó – kegyetlen – öltéssel húzzuk keresztül, szárnytól szárnyig, testünkön a húrt.

Lezuhan vagy elszáll?

Lássuk, tudunk-e repülni.

(2009)