Tízezer év

A mandulafa, akácfa és barackfa háromszögében mindenki játszik. Játszanak a fák: egymásnak fénylabdákat dobálnak. A mandulafa egyik ágára kötelet hurkoltak a gyerekek és mint egy liánon lengenek egyik fától a másikig. Egy borzas kiskutya eszeveszett ugatással kíséri a kötélen lengő fiúkat. Ha két hét múlva nem kezdődne az iskola, visszaváltoznának majmokká. A hegy nézi őket és elmosolyodik. Ez sem történt meg tízezer éve.

Homok

Tenyerem homokóra – ujjaim közt elfolynak a percek, az órák. Azt mondom: nincs Tér, de laposra nyomnak a terek, mint könyv lapjai a közéjük tett növényt. Azt mondom: nincsen Idő, de fehér lesz a hajam, s a bőröm foltos pergamen. Azt mondom: örökre, s a szónak olyan íze van, mint a városokat betemető homoknak.

Vissza

Állok a nagy tükör előtt, nézem magamat. Az a világ benn a tükörben: a negyedik dimenzió. Már be is lépek, a tükör üvegfala enged. Megyek tovább, vissza se nézek. Tükörképtárgyak: asztalok, székek, rekamié. Egy széknek nekimegyek – meg se mozdul, átmegyek rajta, testemmel kettészelem, visszanézek rá: újra egész. Nem kell kimennem az ajtón, már tudom: sokkal egyszerűbb, ha a falon megyek át, ki a folyékony tájra. Tükörképalakok járnak-kelnek, rám se néznek, egymásra se néznek, bolyonganak, tétova árnyak, mozdulataik merevek, arcuk kifejezéstelen, lengenek céltalanul, készen arra, hogy megjelenjenek, ha a tükör előterébe idézik őket. Szorongás fog el, egyszerre úgy érzem: kibírhatatlan ez a társas társtalanság. Visszafordulok, megtalálom a házat: át a falon, székek, asztal és rekamié képe közt a tükör üvegfalához. Riadtan megállok: látom, hogy szobámban az asztalnál ott ül a tükörképem és elmerülten ír valamit. Visszafordulok, örökre.

 

 

 

(Illusztráció: Josipa Majstorovic)