az apával // összement hetedikék

az apával

úgy ordítottam akár egy ócska kölyök,
annyira marta a torkomat
éreztem ahogy összeszűkülnek bennem a járatok
az erek és a csövek mind
a bordáim meg egymást szorosan ölelik
szétszaggatva amit középen tartanak.
ritkultak a hangok én meg
hangosan vettem a levegőt ahogyan átszúrták keresztbe
a csuklón futó ereket
halkan pattant a bőr,
a kéz nem mozdult de a test egésze beleremegett és
itt vált leheletté a határ a kettő között.
a számban éreztem az aludttej ízét, az is olyan sűrű
mint ez folyékony vasszag, alig csepeg ki máris megalvad,
a nyál meg nehezen oldja.
nyeltem a sót a szememből
és zihálva rángattam a fejem mindig az ellenkező irányba
ha rám parancsoltak.
összeszűkült szemmel vártam, mikor lép be az apa a képbe
aki megengedte és akarta mindezt,
a folyosón várja hogy végezzünk és hazafele majd csak tankolni áll meg.

beragasztott vénák
kifakult Wunderbaum
ajtócsapódás
tessék, itthon vagyunk.

 

összement hetedikék

hetedikén akadt össze a cipőfűzőnk
és nevetve dőlt egymásnak a fejünk
ahogy teljesen összegabalyodtunk
rád esett az én ötvenöt kilóm, belőlem pedig te préselted ki a szerveim.
mindenkinek rózsaszín lakk volt a körmén és cukros fánkot ettünk,
csorgott és folyt le az ujjak között a máz,
gyűrűt font az én ujjam köré is
befolyt egészen a lukas fogakba,
de a szemhéj alatt tartottuk, ami odatartozik.
hiába volt nyílt sebbe a só, amíg víz alatt tartottuk, nem égetett,
amíg a lámpabura alá szállt a füst,
a sötétben is láttuk egymást.
aztán a kád szélére fehér szálak tapadtak
nem szőke többé
és én szívesebben láttam volna a szeretőd fekete haját
a saját kádamban, mint az ősz csomókat a kefén.
a harmadik után
a csontjaimon tört el a kezed
innentől vigyáztam az orromra, nehogy
beleüssem valamibe
és felszakadjon azon is a bőr.

összementek a ruháid, vagy te nőttél túl nagyra, amíg
az enyémek csak nyúltak a tieid mellett,
elvesztem a sajátomban
ahogyan egyre kisebb lettem
a harmadik után
a csontjaimon tört el a kezed,
vékony lett az ujjam is
magától gurult le róla az ékszer.

Makai Máté: Levegő nélkül (részlet)

Kondor elengedett a lámpánál, ami annyira megzavart, hogy egyre-másra ki akartam sodródni, folyton magam mögé figyeltem, emiatt aztán nem bírtam a megfelelő íven tartani a járművet, és az üres belvárosi négysávoson először az egyik, majd másik járda felé kacsáztam éppen a Kondor orra előtt, így ment ez legalább egy percig, és közben minden idegszálam megfeszült, a Pufi mellettem pedig röhögött beszűkült, nyomott arccal, „mit csinálsz, mit vétett az a szegény postaláda”, ordította, mikor az egyik ilyen sodort követően oldalról eltaláltam egyet, éppen azután, hogy egy buszmegálló tábláját kikerültem, majd korrigáltam visszafelé, hogy ne álljak keresztbe, és ezt már nem úsztam meg, mert a Kondor tökéletes íven, járművét egy profi hozzáértésével, mintha csak egy madzagon húznák a cél felé, elszáguldott mellettem, és a vörös, japán gyártmányú, tunningolt autójával lehagyott, de úgy, hogy a következő kanyarba már jóval előttem hajtott be és eltűnt a szemem elől, Pufi erre elvesztette a kedvét, csapkodott, majd hátradőlt, rágyújtott és direkt az arcomba fújta a füstöt, ezalatt Gabesz, aki pedig utálta, hogy velünk van és unta az egészet, de közben be is volt ijedve, feszengett és szín józan volt, nem szólt semmit, csak kelletlenül, szinte kötelezően vigyorgott, közben a haját tekergette a füle körül, én viszont lassan összekaptam magam, így Kondor féklámpáit követve, a szinte biztosan vert helyzettől valamelyest kiengedve, már könnyebben vezettem és fokozatosan, az ívet elkapva, tempóval tudtam haladni utána, alig másfél perccel később viszont, pusztán csak azért, hogy felvágjon vele, vagy talán amiatt, hogy neki is izgalmas legyen még a verseny, félrehúzódott és megállt az egyik élesebb kanyarban, én viszont nem törődtem a megalázó helyzettel és padlógázzal lehagytam, ebben a pillanatban gyorsított ő is, és közben már tudtam, hogy ha nem hibázok nagyot, én érhetek vissza a starthelyhez elsőként a második kör előtt, aminek aztán körülbelül a feléig vezettem is, majd észrevettem, hogy a Kondor kicsit megszívja magát, Pufi pedig eloltotta a cigijét, előredőlt és mereven figyelte az utat, „ha nem követsz el nagy hibát  első leszel,” jegyezte meg nyugodtan, hogy még véletlenül se hergeljen fel, „tudom én is”, válaszoltam úgy, hogy a számat is csak a lehető legkevésbé mozdítsam meg, és alig pár száz méter volt már csak hátra, amikor Kondor egészen mögém ért és együtt haladtunk szorosan, mintha csak össze volnánk kötve és a start előtti kanyarba egyszerre vágtunk be, ahol én a győzelem esélyétől megittasulva és egyszerre megijedve, kissé kicsaptam a kocsi farát – újból elkapva valamit, ezúttal azt hiszem egy alumínium táblát, „ezért még visszamegyünk”, fűzte hozzá nevetve Pufi, Kondor pedig kicsit benyomta a kocsimat hátulról, de egy tartalékolt gázfröccsel még ki tudtam lőni, ezért én értem célba elsőként és a kijelző felső félében, ami engem mutatott, megjelent a YOU WON felirat. Kapásból letettem az irányítót és beleittam a sörömbe, „gratulálok”, mondta a Kondor, majd elővett egy kis alutasakot, amit kibontott és elkezdte szétmorzsolni a tartalmát egy pizzéria szórólapjára, majd elővett egy szofit, amiből a dohányt szintén kimorzsolta a papírba, összekeverte, majd újra feltekerte az egészet és meggyújtotta a végén. Közben már a Pufival meccseltünk, aki látva a sikeremet, azonnal kihívott és könnyedén megvert. Így ment ez egy darabig,  ötkor aztán felálltam, „mennem kell a moziba a bátyámékkal, azt hiszem, valami sci-fit nézünk”, mondtam, míg kerestem a telefonomat meg a tárcámat. „De gazdagok vagytok, hallod-e”, jegyezte meg a tekintetét a tévére szegezve Kondor. „A nővéred is ott lesz”, kérdezte Pufi és közben röhögött. „Persze, gyere nyugodtan, nem érdekli a fejed”, mondtam neki fapofával, „azt majd meglátjuk”, tette hozzá, majd kezet fogtunk és elindultam. Kondor még utánam dobott valamit, ami alig egy centire húzott el a fülem mellett, és rá akartam ordítani, hogy mekkora egy szemétláda, de közben láttam, hogy csak az öngyújtóm az, aminek egyik oldalán egy meztelen vörös, a másik oldalán pedig egy meztelen szőke csaj vigyorog és terpeszt. Beköszöntem Szilvinek, a Pufi barátnőjének, és mikor megláttam a savanyú és unott arcát, már az járt a fejemben, hogy az egész délután teljesen fölösleges időpazarlás volt.

Stephen Dunn versek

Nulla óra
Zero Hour

Ez egyszerűen a semmi órája volt,
cseppnyi óhaj sem volt nyugati szívemben,
sem a légzés és testtartás
ősi rendszere,
sem nagy eszme nem okolta meg, amit éreztem.

Még a kétségbeesés is távol maradt.

„Minden lehetséges”, mondtam magamban.
Minden óra magas volt. Felettük csillagok
százai villogják, de ha, de ha, de ha.
Úgy látszott, mindenütt a világban
valami eljövendő készülődik.

Valami érzés tört rám,
nem volt több, mint ahogy egy pillanat
egy másikba siklik át, vagy talán kevésbé
ékesszóló volt, csupán valami izmost érintő,
értelmetlen nyilallás?

Másra hagyom, hogy ezt rímekkel ékesítse.

 
Különböző órák
Different Hours

Ahogy a kicsiny repülő ereszkedett
a már-túlvagyunk-rajta Sturm und Drangon át,
becsuktam a szemem és láttam magamat
a világosság hullámaiban, eltűnni,
az eltűnés hosszú folyamatában,
magányos alak, csavargó szív.
Mikor leszálltunk, lepattintottam
nappali álarcomat, folytattam normális,
el-nem-követett bűnökből álló
álomszerű életem.
Többé semmivel nem vádoltam magam.
És most, másnap az autók zaját megelőzve
ébredek, csodálkozom,
hogy meghozták az újságot,
hogy a világ éber és dolgozik.
Kábult nyúl ül harmatos fűben.
Az iszalagnak nincsenek céljai,
miközben megmássza a karót.
Narancsszörpöt öntök magamnak. Hazai.
Pokolba a zsírszegény krémsajttal,
jó csomónyit a zsemlémre kenek.
Mintha az újság azt gondolná,
amit én: Elveszett Embernek Nincs Reménye.
Kapocs a Nevetés és az Egészség Között.
Azt írja, a tudósok megállapították, hogy
a neutrinónak van tömege „A legkísértetiesebb részecske
a világegyetemben”, így nevezte egyikük.
Kétségtelen, hogy más tudósok, akik túl későn
tették fel a megfelelő kérdést, irigykednek,
az ösztönök egy jelentéktelen fiaskója
rossz irányba terelte őket.
Az is kétségtelen, hogy ebben a pillanatban
egy kígyó napozik Kalkuttában.
És valahol egy filozófus kitörli, hogy
„az idő üres folyása”, mert látott
egy nőt elbűvölő ruhában.
Egy másik órában majd visszaírja.

 
A hátoldal
The Reverse Side

A hátoldalnak is van hátoldala.
Japán közmondás

Ezért van, hogy mikor igazat mondunk,
néhányunk egyből bután érzi magát,
mintha egy paklit megkevernének bennünk,
és íme, ez – az ellenkezője annak,
amit mondtunk.

És talán ezért van, hogy amikor szerelembe esünk,
már esünk is ki belőle.

A rémült és az egyszerű emiatt
kapcsolódik be ugyanabba a történetbe.
Ez a nagy rejtély egyik változata.

Képzet és képzetutáni, ó,
még az elfogulatlan is vágyakozik a kitalált után,
hogy megfékezze a dolgokat –
pillanatképpé, hazug keretben.

Hogy nem őrülünk meg,
mi, akik kényszerűen együtt élünk
a körrel, a hiányjellel,
és a még le nem írt szóval.

 

Gyukics Gábor fordításai

(Illusztráció: ismeretlen)

Pár karakter

A Duna

 

Egy könnyed estén ültünk a rakparton, valamelyik lépcsőn, olcsó fehérbort ittunk, ti dumáltatok, én meg a vizet bámultam, meg azt, ahogy elúszik előttem egy kólás doboz, és arra gondoltam, hogy milyen jó, hogy már nem dinnyehéjak úszkálnak a vízen és már nincs József Attila sem.

 

 

Ha már úgyis itt vagy

 

Ritkán szoktál felmenni a padlásra, de mindig feljönnek ugyanazok a borzongató érzések, amik az első alkalommal benned ragadtak. Sötét, fülledt padlás ez. Poros, kicsit talán dohos is. A sarkaiban, vagy valahol a sötétben egerek motoszkálnak, néha csattan egy-egy egérfogó. A kifeszített köteleken nesztelenül száradnak nagyanyád lepedői, értük jöttél most. Nagyanyád küldött fel, hogy összeszedd őket, ha már itt vagy. Kelletlenkedve, de feljöttél, kezedben a kosár, és most szeded a lepedőket. Nem hajtogatod össze, hanem csak belegyűröd a kosárba.
Amikor már mindegyik benne van, leteszed a feljáró mellé, odasétálsz a főgerendához, és levágod a felakasztott gyerekkorod. Ha már úgyis itt vagyok… – gondolod – meg amúgy is eleget lógott már.

 

 

Megváltoztál

 

A körúton sétáltam egy fáradt délutánon. A levegő narancssárga volt, a járdákra vetült fekete árnyékok azt beszélték, hogy megváltoztál. Régen ki nem állhattam őket, ahogy nyújtózkodva hevernek a betonon, de aztán észrevétlenül megszerettem.
Azt mondták, a bőröd szürke, a szemeid jelzőlámpák, az ereid utcák, a hajad felhő, a mosolyod folyó, és hátadon a száz éves repedések és golyó nyomok.
Azt mondták mindig itt éltél a városban. Beléd égett a térképe, a levegője, a valósága, a szavai, ahogy panaszkodik a villamos az éles kanyarokban, ahogy zajlik a folyó, és ahogyan az üres utcák téli estéken cipőkopogásról álmodnak. Imádtál itt mindent.
Azt mondták miattam van. Hogy az élet műve, egy olyan életé, amelyik kedves öregasszonyként kivajazta veled a város tepsijét, hogy amikor készre sülök benne, ne tapadjak a falakhoz, ne ragadjak bele.
Én ezt nem hiszem. Itt nőttél fel, olyanná nőttél, amit a város megenged, ahogy a tészta kitölti a tepsit, a víz a poharat, nem vagy se több se kevesebb ennél a városnál.
Pontosan annyi vagy, mint a házak, az utcák, a parkok, a terek, villamosokkal, buszokkal, aluljárókkal, rohanó emberekkel, pocsolyákkal, repedésekkel, csikkekkel. Megbújnak benned a veszélyes utcák és a kedvenc helyeim, ahova szívesen megyek.
Hirtelen történt, senki nem számított rá, amikor a tavaszi eső előtti fülledtségben kinyitottad az ablakot, hangtalanul felrobbantál, és elárasztottad a várost, mint az özönvíz. Végigsöpörtél minden úton, minden házon, megsimítottad a fákat, meglengetted a zászlókat és a hintákat.
Ahogy megyek az utcádban, ahol laktál, te csöpögsz a lámpaoszlopokról és azokról a szürke falakról, amiknek támaszkodva vártalak. Úgy érzem, mintha eddig szeretett volna az utca, de valami érthetetlen dolog történt, és már nem tartozom többé ide.  Lehet, hogy elkészültem. Kezdődhet a lakoma.

 

 

(Illusztráció: Puzzled State of Mind)

Rab Zsuzsa: Verem

Ebből a veremből
záróra után kisöprik a csillagokat,
csibéivel a Fiastyúkot,
amely ott kotyogott
két nyárfa között
valahol a Kunság Atlantiszában.
Ebben a veremben
padlódeszkák péterszögei közt
horgadoznak a megfeszített
bojtárgyerekek,
az előbb-inasok,
majd mesterek,
végül kiemeltek,
a mindenféle hitekből kiforgatottak.

A padlót nézik, a hajdan suhogó
akácot, jegenyét,
gyökerüket keresik,
de a kocsmapadlónak
már nincs gyökere – kiszakadt
és elhalt

Ebből a veremből
kijutni: egymás keze volna kötél.
De a kezekben csikk,
a kezekben korsó,
a kezek tétován
megállnak a füstben,
s lehanyatlanak,
a kezek
dohánymorzsás zsebben kotorásznak
még egy féldeciért,
legyintenek vagy hadonásznak.
Időnkint seprű serceg
a lábak alatt.
Csoda, hogy bírja:
lapátra söpör két diplomát,
húsz holdat,
kulák-padlás ocsuját,
ürügyet, fél mázsát
és mentséget, dögivel,
kilenc kiskirály főnököt,
hetvenhét rossz feleséget,
tíz kurva-lett leánygyereket
és húsz fiút, aki “más lett”,
félévszázadnyi életet,
ezerévnyi sorsot.
Vagy akár csak egy iszákos apát.

Ebből a veremből
kijutni: egymás keze volna kötél.
De a kezek…

Itt Petőfi csak olajnyomat,
Arany erre az utat se tudja.
Itt Dózsa csak szivar,
Ady meg lila bankó,
a világűr egy vicc csak a bortócsában.
De országnyi a padló,
amelyről záróra után
felsöprik a csillagokat,
a Fiastyúkot,
a botló cipők jajdulását,
a morzsolódó gerincek csontporát,
a vállakról leszakadt
karokat.

Ebből a veremből
kijutni:
egymás keze volna kötél.

 

(Illusztráció: The Skinny Northwest)

Varratszedés

Körülöttem muslinca rajként lebegnek azok az őszülő falevelek,

amiket az ablakodból láttam,

ahogy az ágyadban feküdtem és éreztem a leheleted a nyakamon,

még csak pár napja ismertelek.

De ha becsukom a szemem, mégis

az arcod villódzik neonreklámként a szemhéjam mögött.

Lehet, hogy túl sokat néztem,

mint irodisták a monitort,

vagy túl fényes volt, mint a tűzijáték

augusztus huszadikán,

de nem vagyok irodista és nem volt augusztus huszadika sem,

műtéti úton bevarrtalak az agytekervényeim közé.

 

Hallom, ahogy ott sercegsz

idegrendszerem minden kisülésében.

 

Úgy jöttél, mint egy váratlan vendég,

aki betéved egy lepukkant városrész hoteljába,

ami tele van zsebesekkel meg kurvákkal,

akik csak a legolcsóbb szobákat tudják kivenni.

Én pedig a recepciós vagyok,

aki elaludt az éjjeli teleshop reklámokon,

és arra riad, hogy nyikorog az ajtó, ahogy kinyitod,

és kérés nélkül, rögtön az elnöki lakosztályt adom,

de rég jártak már ott,

nagy a por,

és attól tartok, neked kell takarítanod.

 

Emellett kérlek, gereblyézd fel

azokat az őszülő faleveleket,

ha majd nemsokára lehullanak.

Cserébe ígérem, nem kell a szállásért fizetned.

 

Lassan elmúlik az érzéstelenítő hatása

a műtét után.

Zsibong még a fejem,

megnyugtatóan mosolyogsz a szemhéjam mögött,

és eltelik ez az egy hét,

és visszamegyek nézni az őszülő faleveleket az ablakodból,

mert lassan esedékes a varratszedés.

 

 

 

(Illusztráció: Autumn’s Hollow, Cynthia Ligeros)

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info