Charles Bukowski: Vesd el a kockát

 

ha megpróbálod, csináld
végig.
különben el se kezd.

ha megpróbálod, csináld
végig.
és lehet, hogy elveszítesz barátnőket,
feleségeket, rokonokat, a munkát,
talán az eszedet is.

csináld végig.
lehet éhezel majd 3 vagy 4 napig.
lehet fagyoskodsz egy padon
a parkban.
lehet lecsuknak,
lehet kinevetnek,
megvetnek,
magadra maradsz,
áldás, ha magadra maradsz,
minden más próbára tesz, hogy
meddig tűrsz, hogy
mennyire akarod egyáltalán
csinálni.
és majd csinálod
az elutasítás és a legrosszabbak ellenére
és jobb lesz, mint
bármi más, amit
el tudsz képzelni.

ha megpróbálod, csináld
végig.
nincs más ahhoz fogható
érzés.
egyedül leszel az istenekkel
és az éjszakák majd lángokkal
égnek.

csináld, csináld, csináld,
csináld.

végig
végig.

tisztességgel érsz majd
a tökéletes nevetésig, ez
az egyetlen, amiért érdemes
küzdeni.

         Farkas Kristóf Liliom fordítása

Illusztráció: Cornelia Konrad

 

Sharon Olds: Mi a föld?

Mi a föld?
(What is the Earth?)

A föld egy hajléktalan. Vagy
az atmoszféra a föld otthona.
Vagy az atmoszféra a föld ruhája,
rétegei, a föld viseli mind,
a föld egy hajléktalan.
Vagy az atmoszféra a föld gubója,
önmaga fonta, a föld egy lárva,
Vagy az atmoszféra a föld bőre –
föld és atmoszféra, egy
hajléktalan. Vagy a körpálya a föld otthona,
vagy a körpálya ösvénye csak
egy ösvény, a föld egy hajléktalan.
Vagy a föld körpályacsatornája a pokol
egy köre, a hajléktalanok köre. Viszont a földnek
van helye, a tűz, csillagunk
tűzhelye körül, a föld otthon van, a föld
a hajléktalanok otthona. Van számukra étel és meleg,
és menedékhely, és egészség, földből és tűzből
és levegőből és vízből, otthonukul ott vannak az elemek,
melyekből maguk is állnak, mintha minden hajléktalan
tejből és gabonából álló föld volna, akár Ceres, és megehetné
önmagát – mintha az ember lenne isten,
aki megeszi a földet,
a hajléktalanság istene.

 Gyukics Gábor fordítása

 

 

(Illusztráció: Star trails)

Dzsingisz, a barátom

Jövőre talán még több lesz a hivatalos politikából kiábrándultak tábora. Mi hiszünk a demokráciában, a biztonságban, a holdraszállás valódiságában, a málnatea jótékony hatásában  – de elvárnánk, hogy a politikusok ne csak „higgyenek”, hanem kiérlelt, világos, átgondolt álláspontjuk legyen. Hiszen ők az okosak.
Az ideális államot Platón szerint a bölcsek vezetik. De mi akármerre nézünk ebben a lucskos, sötét és homályos világban, legtöbbször csak bizonytalan vélekedéseket látunk. Ma már – nyilvánosan – senki sem az erő, a nyers érdekek nyelvét beszéli. Mindenki véd valamit, a demokráciát, a biztonságot, az autonómiát, a nyugati életformát, a hitet, a reményt, a szabadságot – de hogy mért pont azt, hogy kitől, hogy miért védi, arra természetesen nincs válasz. vagy nagyon egyszerű, ellentmondást nem tűrő válaszok vannak. Nem kivétel ez alól a menekült-ügy. Élenjáróink anélkül hoznak döntéseket ebben az ügyben is, hogy az összes lehetséges morális, társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális szempontot mérlegelő forgatókönyveik lennének.
És nem-tudásunk sokszor szorongáshoz és tétovasághoz vezet. Azért féltünk sokáig átfogón támadást indítani a történelem egyik legiszonyatosabb szörnyállama, az Iszlám Állam ellen, mert elképzelésünk sincs, utána milyen állam jöhet. Nincsenek jó vagy rossz terveink, jó vagy rossz forgatókönyveink. Vagy ha vannak, későn. Mindig az utolsó utáni pillanatban cselekszünk. Ez talán nem is teljesen elválasztható a különféle információk között fuldokló ember a pápa által is kárhoztatott lelki közömbösségével.
Valamilyen elképzeléseink persze vannak. Különböző történelmi időben élő emberek alkotják az emberi társadalmat, akik  nem érthetik egymást eléggé, és ezért „egymásra támadnak”. Vannak húsz-harminc évvel elmaradt emberek, ők kerítést építenek, vannak olyanok, akik a sötét középkorban leledzve Allah! Jézus! Szent Jakab! Szűz Mária-felkiáltásokkal rontanak a náluk fejlettebbekre, és persze léteznek az őserdőkben tanyázó ártatlanok is, akik mosolyogva várják a kulturális antropológusokat. Ezt a nevetséges elképzelést nemcsak filozófiai, politikai elméletek erősítik fel, hanem a mindennapi tapasztalat is: előbb először első osztályos vagy, utána másodikos, aztán harmadikos… senki sem kezdheti az iskolai karrierjét az ötödik osztályban.
Persze egyetlen iskolaudvaron sem látjuk, hogy a másodikosok vagy a harmadikosok oly mértékben irigyek lennének a nagyobbak szabadságára, gazdaságára és bölcsességére, hogy összehangolt támadást indítsanak ellenük. Joggal kérdezhetnénk, hogy ami nem valószínű egy iskolaudvaron, az mért lenne valószínű a társadalomban? Ám a mai politikai közgondolkodásnak nincs más magyarázata a másságra és az agresszióra, csak a „fejletlenség”, az „elnyomás” és persze az „elmaradottság”. Így lesz szép lassan a Történelem az Ideológia szolgálólánya.
Bár a történészek manapság nem igazán menők (hogy lehetne az „haladó”, aki a múlttal foglalkozik), szükségük van rájuk a politikusoknak. Egy leegyszerűsített világkép persze mindig leegyszerűsített magyarázatokat követel. Hiszen a békétlenek azok, akik megrekedtek valahol – hogy hol? Hát természetesen a saját múltunkban. Akik még nem jutottak el a toleranciához, a racionalitáshoz, a vallási türelemhez. Ott szunnyadnak a múlt valamelyik rekesztékében, és azért kell foglalkozni a történelemmel, hogy megértsük őket. Ez a leereszkedő, tudományosan teljesen tarthatatlan nézőpont tulajdonképp történelmileg érthető. A várnai csata óta nyugat-európai nagyhatalom nem állt tartósan vesztésre egyetlen nem-európai (vagy nem-európai gyökerű) nagyhatalommal sem. Átlagos nyugati polgárként ahhoz is hozzászoktunk, hogy “másokkal” csak a nyugati kultúra civilizációs tereiben, konferenciákon, repülőtéren, bevásárlóközpontokban találkozzunk.
Ilyenkor hajlamosak is vagyunk a fejletlenségüket megbocsátani.
A tolerancia hiányát mindenekelőtt.

Tényleg egyetlen elven múlna a világbéke és az emberiség tartós “boldogsága”?

Az emberi történelem – minden bizonnyal – legfejlettebb és legsikeresebb hódítója Dzsingisz volt. Mielőtt létrehozta volna az emberiség legnagyobb kiterjedésű birodalmát, vallási toleranciát hirdetett. Zseniális, egyből nyolcadik osztályba lépő fiúcskaként, kikerülte a nemzetté-válás buktatóit, és azonnal egy multikulturális, többnyelvű, vallásilag toleráns, racionális igazgatással működtetett, sokszínű birodalom alapjait rakta le. Bár lerohanta az egész sztyeppét, Kínát, Perzsiát, elpusztította a Kijevi Ruszt, fél Magyarországot kiirtotta, és olyan megfontoltan használta a félelemkeltés, a pszichikai hadviselés eszközeit, mint az Iszlám Állam, de elvei alapján mégiscsak Tolerancia-díjat érdemelne. Hisz a jó Dzsingisz támadó háborúkat folytatott vallásilag kirekesztő, a toleranciát nem elvszerűen gyakorló, elfogult és elmaradott keresztények és muszlimok ellen. Ám hiába készítene ma vele lelkes interjút a CNN, a FAZ, a BBC, egyetlen XIII. századi európai sem szeretett volna a fogságában szexrabszolgaként vagy elhurcolt mesteremberként élni. Hiszen a mongolok/tatárok úgy pusztítottak el virágzó kultúrákat – és nem mellesleg iszonyú sok embert – hogy képtelenek voltak érdemleges kulturális eredményekre, vagy akár arra, hogy a meghódított országokban tartósan megvessék a lábukat. Vagy ki tudja…? Lehet, hogy a XIII. századi európaiak egyszerűen csak túlságosan elfogultak és elmaradottak voltak, ezért nem jöhetett létre a tatár reneszánsz, az emberi történelem csodája.

A történelem kineveti azokat, akik egyetlen szempont érvényre jutását keresik a múltban. Akik egyetlen nézőpont alapján „megvilágosodnak”.
Miért lenne ez másképp a jelenben?

Hajnalban futok vesszőt

Az egész vesszőfutásom tavasszal történt. Nem volt hideg, nem volt meleg, pedig hajnalodott. Szürkekabátos volt az ég – összeöltöztünk. A köztéri világítás vezette utamat. A lámpa biztos fénye merőben túl tett céltalanságomon. A házak aludtak. Egy-egy bámuló szem szegezte rám fényét, nem kapcsolták le a tévét. Nagymező utcánál jártam, le akartam részegedni. Itt nem messze a kereszteződéstől van egy hely, ahol kiadják még ilyenkor is. Az egész járólapos végtelenbe futó terület tele volt fénnyel, olyan volt, mintha élne, pedig embert már órák óta nem látott. A csend sikított fülembe. Színházi bejáró üres, padok üresek, következő kereszteződés szintén. Üres volt minden, én akartam az lenni. Pont nélküli Ü betű akartam lenni. Idegesített, hogy hajnali józan vagyok, az hogy hétfő van. Hétfő, hétfő van: robbant be elmémbe. Már szalagra készülnek az emberek, még próbálják a hétvégi pihenés utolsóját orrukba tubákolni. Nem érnek rá, nem érnek rám. Szenvedhetek magamnak, sírhatok a visszhangnak, bömbölhetek egy kaller vállán.
Tulajdonképpen leszarom őket. Nem tud senki sem megérteni annyira, mint amennyire megértem magamat. Bólogatás az egész. A végén megköszönném, ne félj!
A polcokon sorakozott az, amire vágytam: vörös, újrahasznosított dugós. A bolt előtt jöttem rá: akárhová leülhetek. Minden az enyém. Erre a padra vágyok, arra a padra, utcakőre, kirakat elé. Autók tetejére, minden korty közben másra és másra. Kezdetnek jó lesz itt is. Mutatóujjamat a parafára nyomtam, hallottam, ahogy befelé nyomódik a kupak. Csúszott lefelé szépen…, szépen, szépen, szépen. Borszagúak lettek ujjaim.
Kissrác koromban anyáék borokat tartottak a hűtőajtóban. Ott álltam velük szembe és kívántam őket. Elképzeltem mocskosan finom ízűket. Elszomorodtam, amikor csalódnom kellett; elszomorított szajháim köpni való rossz íze.
Az első korty megy le legnehezebben, azután beleszoksz. Apropó, ismertem egy lányt. Felszínen karcoltuk egymást, pedig lehetett volna valami. Ez kettőnk között mennyire mély, mennyire tiszta és ritka: hazudtam barátiamnak Ebből egyiket sem éreztem, csupán mondani akartam valamit. Így nem maradt más, mint hajkurászni a nőket, hogy legyen témád. Elsírhatod, hogy ti mennyire vesztetek össze, miért és mennyire igazad volt. Elmondhatod, hogy milyen neki, hogyan szereti, és mit nem enged. Hogyan kényszeríted térdre ágyékod tövéhez.
Szóval ismertem ezt a lányt. Vele voltam, de minden találkozáskor menekülni akartam tőle. A legvégén szakított velem: leült velem szembe, mélyen belenézett álmos szemembe és végig vezette csónakunkat a klisék hosszú folyamán, míg a végén belesétált és csendesen megfojtott benne.
Az első kortyoknál ezt szoktam érezni: a lelki fullasztásom. Alulról bugyog fel, majd szétcsap teljes energiával. Ugrálni akarok ilyenkor, ordítva a neveket, skandálva mindent, ami nem érdekel. Ordííítani akarok veled, ordítani akarok veled hatalmas ég!
Felálltam a padról, és farkasként kiáltottam beléd, ködös hajnal. A hang szétment a négy közeli utcán, mint egy sárga fénycsóva. Lefordultam én is velük. Lábaim durrogtak. Durr jobb láb durr bal. Jobb kanyar, majd még egy jobb. Balra még ötszáz méter.
Az üveg közepén jártam. Lábaim dübörögtek előre az utcák csendjén – felverték azt. Koncentrálni próbáltam. Mire is? Talán borért megyek, talán hozzád. Úgy éreztem figyelsz. Megpróbálom tettetni, hogy tudok még járni. Megmutatom neked, hogy igenis van célom. Hazudtál, mikor kuncogtál, hogy nincs jövőm! Tetszelegve  tettem a lábaimat egymás után, kecsesen járattam a csípőmet, hiszen itt vagy! Nézel…! Hajamba túrtam, kezemet magam mellé lógattam az üveggel. Befordulok ott, itt begyorsítok, ezt a szakaszt végig vágtázom.
A kisbolt ugyanott állt, a világítás még mindig gyatra, elmém tompa.
Kis utcákba járok, tannin esőre várok – dúdolom. Fejemet ingatom, mert kegyetlenül zavar, hogy mászkálsz bennem. Minden lépésed megmozgat. Szerettem abban a házban lakni: Veled. Úgy képzeltem, hogy mi tulajdonképpen együtt élünk. Osztozunk – birtoklunk. Körgang, a barna mázos bejárati ajtó, a konyha, a szétterpeszkedő belmagasság. A fotel, amelyben kétszer, ha ültünk. Hangok vannak, hangok vannak mindenütt. Téged hallak? A sarkon túl ez a te nevetésed? Eszemet vesztettem: mit súgtál? Nem értem. Fűcsomók között látom a körbe-körbe járó bólogatást. Nyakalom a bort, magam öntöm: én bizisten nem bolondulok meg! Nem, nem, nem és kész. Teljesen jól vagyok, részeg vagyok. Ennyi az egész. Háhá…ez nem a te hangod, egy autó dudál. Akkor is úgy volt, hogy bekattanok, de jöttél Te. Az volt a dolgom, hogy melletted legyek, de sohasem akartam. Velem akartál lenni, én aludni. Bújtál, öleltél, unatkoztam.
Most…most…mo…pa…ká…motyogok magamba!. Szavakat büfögök magam elé. Kiittam ezt is. Az újabb kortyok mágikusan hatottak rám: tovább zakatolok, szétrobbanok, szét akarok repedni. Gyilkos lennék, de tudom, hogy nem, mert szeretlek. Van érzésem!
Eldönthetetlen már: én beszélek vagy bennem valami, amely minden büfögés közben fekete árnyként előbukkan. Nagyon mélyen lehet, mert sűrűn előretör, és nem telik pár perc már a rágyújtott cigarettám füstjébe is kavarog.
Rendben, elmegyek hozzád! Furcsán fogom magam érezni, ahogy te is. Én a sok bor miatt hadarok, te miért leszel néma? Nevetséges, hogy mindketten tudni fogjuk, mégis szabadkozol. Egymást akarjuk. Újra és újra. És megint és megint. Hisz hallom, ahogy mondod…

Inkább megyek borért, mit üljek itt a lépcsőház tövében? Megragadom a rozoga vasrácsot, feltápászkodom. Nem, ma nem lesz látogatás. Megfordulok és futni kezdek. Amikor befordultam egy sötét utcán elkapott az érzés. Nekidőltem a falnak, felbüfögtem mindent. Nincs velem senki sem, hogy legalább ne engedje, hogy beletérdeljek. Erősen markolom a ház falát, de elvoltam hagyatva. Meghalok.
Ez minden, ez minden ez mind a ti hibátok. A Te hibád, mert tudhattad volna, hogy ez lesz. Másképp kellett volna csinálnod. El kellett volna hinnem, hogy kellünk egymásnak. Ha jobban belegondolok: ugyanannyira nem érdekelt az egész, mint ahogy engem. Gyere ide és azonnal töröld fel, amit okoztál, amit vétettél.
Ujjaimat belekapartam a falba és nehézségek árán, de újra felevickéltem két lábra. Le akarok ülni.
Mi nem értjük meg egymást. Kőomlások vagyunk.
Téged okollak; nem magamat hibáztatom. Nem foglak érteni, ahogy te sem fogod érteni őt, aki nem érti azt a másikat, aki régóta nem érti őket, akik szintén nem értenek meg engem. Mindenki hazudik, amit Isten teremtett a hetedik napon, akiről azt hazudták, hogy a hetediken megpihent.
Az utca végén fák vannak. Fák és délelőtt. Kőszobrot látok, bár szememet már hunynám. Utoljára talán elmesélem neked szobrocskám, hogy mi is történt:
,,Az egész vesszőfutásom tavasszal történt.”

    ujnautilus.info_baudelaire-672x372

Vitalij Korotics: Téli galambok

 

Madársereg bukdos kerengve,
fehér parázs: fagy sistereg.
Titkuk van: szállni széllel szembe
minden repülés istene.

Keserű-szép a sok madárszárny,
ahogy a fagyból fénybe vág.
Bennük magamat mintha látnám:
én vagyok – én meg a világ.

Szárnyukkal a jeget csikarják
a tél nehéz galambjai,
a hószálak testükhöz varrják
szárnyuk acélkék tömbjeit.

Kiáltoznak, szállni akarnak –
a repülést csak képzelik.
Öntött lemezei a fagynak
testüket földhöz préselik.

Olyanok, mint betiltott könyvek,
értelmét vesztett papiros.
Mint hercegek, főrangú hölgyek,
akiknek élni már tilos,
olyanok, mint a megijesztett
gyerekek, rémület lobog
szemükben. Mint naptárba jegyzett
születés-, haláldátumok.
A fehér csendnek nekivágnak,
nyomuk apró sötét kereszt.
Madárlábak, törékeny ágak
január hóbéklyói közt.
Madárlelkek, fehérlő lelkek.
Madárszárnyak, a föld hideg
harangjának öblébe dermedt
fagy-bénított harangszivek.

Egy felhő ül kékség-fehérség
határán, s ez a kis sereg.
Tragikus szárnyú rebbenését
kifulladt szélvész fojtja meg.
De mint a megmentő reménység:
két fénysugár, mint istenek
simogatása, fényözönbe
vonja a zúzos csapatot,
s az felfénylik,
mint anyám könnye,
amikor lecsorog.

Rab Zsuzsa fordítása

 

 

(Illusztráció: Pigeons Pigeons Pop, Beverley Harper Tinsley)

Lábnyomtemető (Botár Attila Időfoltok című regényéről)

„Édesapám mesélte, hogy ahol a birkák legelnek, egy vasútállomás állt akkoriban. A városba menet, piacnapokon ott szálltak fel vonatra a falusiak, munkába, vásárolni, eladni, máskor meg találkozni mennyasszonyukkal, vagy csak napi ügyeiket intézni, vagy mentek le a tóra ünnepeken.
– Nem értem. Erre vonat is járt? – ráncolta a homlokát Móna.
– Aha… Aztán felszedték a síneket, megszűnt az állomás, benőtte a gaz az oda vivő gyalogösvényt is. Még emlékszem én is, mert egyszer csak eltűnt. (…)
–  Eltemették az utat?
– Úgy is mondhatod, Móna.
– Akkor a lábnyomokat is…

Hányféle nyoma is lehetséges az elmúlásnak? Lehet-e a jeleket személyek köré csoportosítva, individuális emlékképekként megőrizni? Vagy a történelemmel kapcsolatban feltoluló vallomások úgy keverednek össze, mint az elmosódó lábnyomok vagy a gondatlan temetőszolgákra bízott sírkövek? Egy temetőszolgára, aki a gyászolók rövid emlékezetében bízva, és az örökös helyszűkére való tekintettel nyugodt szívvel „átcsoportosítja” a sírköveket? A Kovács Ilona vagy Szabó János névhez mindig másféle csontokat, másféle személyiségjegyeket párosítva? Másféle időt, másféle sorsot, másféle múltat. Ahogy Saramago a Minden egyes név című regényében, úgy Botár Attilánál is a név és a hely, az individum és a történelem a temetőkert révén kerül különös oppozícióba.
Ez természetesen összefügg a történelemről való beszéd különös artikulálatlanságával is. Hiszen a sorsok és idősíkok rejtélyes egymásba-merítkezését nem is mindig lehet a hagyományos elbeszélés szabályaiba beleszuszakolni. Cseprő tanár úr (mint ahogy a regény legtöbb tulajdonneve, ez beszélő név!) így lép az osztálya elé: – „Hölgyeim és uraim! A dolgozatokat röviden úgy jellemzem, hogy műfaji tévedések. Egyszóval, egyetlen szójátékkal: nem esszék, inkább szösszék.” Szabálytalanok. Mulandók. Ide-oda rebbenők.
Mint a város különböző időkből és korokból ittmaradt polgárai, akik az utcán találkozva, egymást tekintetét keresve, egymás lakását festve, egymást kerülgetve a város félig-meddig elfelejtett emlékei között ide-oda rebbennek és végül aláhullanak. Így aztán könnyű és poétikus emlékháló hull a városra, mely talán a római idők óta őrzi nőies, „királynés” atmoszféráját – a városra, ahol se élni nem lehet, se nyomtalanul elpusztulni.
Az én céltudatosságát és szikár magának-valóságát, a sorsunk fölött való rendelkezés egyértelműségét talán csak az öngyilkosság biztosítaná? Ez az egyetlen visszavonhatatlan döntés, amit az áporodott vagy éppen túlontúl rebbenékeny vagy „szösszékeny” kisvárosi létezés megenged?  Az öngyilkosok kultikus közelségében, a veszprémi viadukt árnyékában gyakran felvetődő kérdés ez.

Ámde minden líraisága dacára ez az összetett, számos kultúrtörténeti utalással átszőtt regényszöveg a szociológiai megközelítés lehetőségét sem zárja ki. A finoman egymásba indázó idősíkok ellenére olvashatjuk akár a rendszerváltásból való kiábrándulás regényének is. Hiszen ezek a karakteresen megrajzolt értelmiségi hősök, egymással bajmolódó vagy éppen a történelmi korok között finom érzékenységgel „szösszölő” szereplők tulajdonképpen a rendszerváltás vesztesei. Egy halálraítélt vagy éppen folytathatatlannak gondolt életforma örökösei. A rendszerváltás csak nyomatékosítja a Nyugat-Magyarország polgári életére nehezedő szorongó elhagyatottságot. Mert miképp a Botár-regény hőseinek sorsából is érzékeljük, a kilencvenes évek politikai eszmevilága nem tekintett haladó hagyományként a dunántúli értelmiségi-polgári hagyomány gyökereire.
Az örökös „szösszölés”, befejezetlenség, a meghalni nem tudás is a  folytathatatlanság is felismerése. Amolyan eleven halál. Ezt az egyetlen városban játszódó regényt ez a sajátos elmúlás-élmény is rokonítja a Krúdy-féle elbeszélő-hagyománnyal.  Ámde míg a Szindbád-novelláknak van egy hangsúlyosan kitüntetett (ámbár meghalni nem tudó) hőse, egy markánsan egyéni nézőpontja is és egy hangsúlyos mitikus kerete is, addig Botár Attila „szösszéi” – ez a regény alcíme és egyben talán önironikus műfajmegjelölése – nem tesznek lehetővé ilyen kitüntetett nézőpontot vagy könnyen értelmezhető mitikus keretet.
Akkor sem, ha a regény elbeszélője „kinyújtja a kezét”, az olvasókra kacsintva kommentálja a történeteket. Az oly remekül megrajzolt város lehetne akár mitikus szereplő is – de ez a „város”, aminek a hősök eltévednek a múltjában, maga is egy elvarázsolt temetőkert – nem igazi, realista módon megkomponált város, hanem szertefoszló valóság, boszorkányos, ide-oda tévedő, ide-oda rebbenő nyomokkal teli emlék-hely.
A mesterien alkalmazott szabad függő beszéd ezt a kisvárosias „szösszézést”, a sorsok és emlékhelyek közötti bóklászást különösen kísértetiessé teszi. Ha képesek vagyunk elfeledkezni a csúnyácska borítóról vagy a kiadó jóvoltából a szövegben hagyott számtalan elütéstől a hangnem egysége, az emlékezés boszorkányos játékait belengő különös líraiság felejthetetlen olvasmánnyá teszi Botár Attila Időfoltokját.

Botár Attila: Időfoltok
Vár Ucca Műhely, Veszprém, 2014.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info