Vend… vendel… vendereg… vendergőzik… megvendeli a vendégeit. No, de kik ezek a vendelinek? És mitől „drágák”? Egyáltalán mi köze Krúdy Gyula novellájához Szalay Zoltán regényének?
Az ezredforduló vendelinjei egy soha meg nem íródott regény főszereplői. Ez a regény egy olyan regénybeli író karrierjét töri ketté, aki egyik kiadója szerint sohasem létezett. Vagy mégiscsak létezett? Hiszen az élettörténetéről a regény „krónikása” aprólékosan, olykor a saját inkompetenciáját hangsúlyozva is beszámol. Ennek a meg nem írt, de a kiadója által alaposan beharangozott vendelin-regény szerzőjét Daniel Wendnek nevezik.
Vagy a „regény” mégiscsak megíródott?
Ez lenne az a könyv, amit a kezünkben tartunk?
Daniel Wend titokzatosan semmitmondó személyisége és számos műfajt, köztük a leghíresebb, eme meg nem írt regényt is átfogó életműve meghódít egy akkurátusan megrajzolt, németes kultúrájú (feltehetőleg kelet-közép-európai) városállamot, Boroszlót. Ebben a hangsúlyosan kitalált világban minden városlakó rabja lesz a vendelin-legendának. Daniel Wend nem szokványos regényhős, ő csak akkor képes befolyásolni a környezetét, ha tollat vesz a kezébe – vagy mikor ezt várjuk tőle. Mindennek ellenére nem egy XIX. századi, német művészregénybe illő hős: pályáját bulvárújságíróként kezdi, kezdetben politikai jelszavakat gyárt, és csak pártja bukása után fordul a szépirodalom felé. Ez az elragadóan kiismerhetetlen, „messzi északról” jött vendég vagy wendég az irodalmi és politikai intézmények újfajta csatornáin keresztül győzi le, forgatja ki, kápráztatja, andalítja vagy wendelíti el a boroszlóikat.
Kezdetben csak egy minden feladatot tökéletesen megoldó „jámbor automatának” látszik, és csak a merénylője (hajdani csalódott rajongója) ismeri fel, hogy maga körül mindent elpusztít.
De kinek vagy minek az automatája Daniel Wend?
A legendás írótól (vagy íróról?) egyetlen szövegrészt idéz teljes terjedelemben a mű, ez pedig Daniel Wend korai, egy bulvárlapban megjelent publicisztikája. Mi nem a kő – értekezik a regénybeli szerző: „…a kőnek nem volt tulajdona, a kőnek nem volt fürdőkádja, a kőnek nem volt gyerekkora, a kőnek nem volt jelzáloga, a kőnek nem volt könnyzacskója, a kőnek nem volt példaképe, a kőnek nem volt szájszaga, a kőnek nem volt semmije…” Mindez talán Daniel Wendről is elmondható lenne, hiszen őt is jobbára csak tagadó állításokkal jellemezhetjük. Talán létezik, de mindeközben olyan idegen és megfoghatatlan, mint Chamisso hőse, Schlemihl Péter.
Szalay Zoltán kitűnő regényét természetesen olvashatjuk a nyelv vagy az én ürességéről szóló posztmodern példázatként, a romantikus német művésznovellák parafrázisaként, de számomra mégiscsak az az elbeszélés egyik legfőbb vonzereje, hogy egy kitalált térben, de mégiscsak valóságosnak tűnő kelet-közép-európai városállamban játszódó, ízig-vérig társadalmi regény.
Wend életének szorgos krónikása ugyanis nem az írói fejlődéstörténet nyelvi-poétikai mozzanataira, hanem inkább karrierjének (mert valahogy így kéne neveznünk Daniel Wend „kiteljesedését”) társadalmi aspektusaira helyezi a hangsúlyt. Sokkal többet tudunk meg arról, hogy milyen döntési mechanizmusokon keresztül, milyen intézmények segítségével lesz egy kistisztviselőből bulvárújságíró, hogy milyen úton-módon keveredik a politikába, végül aztán a szépirodalom fenséges magaslataira, mint Daniel Wend nyelvi magára-találásáról, művészete mozgatórugóiról, prózájának tulajdonképpeni átalakulásáról. A regény nem egy szépíró belső fejlődését, hanem a Wend-recepció kialakulását és társadalmi következményeit hangsúlyozza. Igazi Elveszett illúziók – csak épp egy rejtélyesebb, titokzatosabb, megfoghatatlanabb Luciennel a középpontban. Ez a regény a bizonyság rá, hogy a balzaci masinéria az ezredfordulón is működtethető: az intézmények, karakterek, típusok, különféle hatalmi diskurzusok, társadalmi és lelki mozgatórugók egy démonian sokszínű és mégis társadalmilag is hitelesnek tűnő valósággá szőhetők. Szalay Zoltán remek regényét olvasva azon kapjuk magunkat, hogy ugyanúgy izgulunk újságok, pártok, intézmények sorsát nyomon követve, mint mikor hajdan Balzacot olvastunk. Van-e rejtelmesebb a folyton változó, ide-oda tükröződő valóságnál?
Szó és hatalom. Hatalom és szó. Daniel Wenden kívül egyetlen szereplő képes pusztán verbális eszközökkel, a társadalmi-intézményi háttér ügyes manipulálásával az őt körülvevő társadalmi teret és emberi játszmákat felforgatni: Adam Bansky, a regény „gonosz kritikusa”. Bansky ereje is a szó és hatalom szisztematikus összekapcsolásában, a társadalmi tényezők okos manipulálásában rejlik: tanítványai, hódolói seregétől körülvéve – de még az ő számukra is felfoghatatlan okokból – végez ki fiatal szerzőket, így teremtvén meg saját mítoszát. Ráadásul ő is „megtestesült rossz”, miként a minden pártot, kiadót, újságot akaratlanul is(?) romba döntő Daniel Wend. De hatalma nem végérvényes. Bansky egyik első áldozata, Radek, a szerkesztő Daniel Wend felfedezésével dönti meg Bansky uralmát.
Daniel Wend felemelkedését figyelve mi, olvasók is zavarba jövünk. A regény egyik csúcspontja, Adam Bansky meghátrálása talán az online irodalom diadalát, egy újfajta olvasási stratégia kialakulását, az olvasók (Wend-rajongók) lázadását jelenti? Mindez egybevethető a mi társadalmi tapasztalatainkkal is? A drága vendelinek bukását követő bosszúhadjárat és Daniel Wend újabb politikai szerepvállalása média és politikai hatalom újfajta összekapcsolódását sejteti? Nem az elbeszélő az egyetlen, aki a történet végén tükörbe néz. A titokzatos Boroszlóban kóvályogva lassan mi magunk is elvendeledünk – a regénybeli városállamban, ebben a hangsúlyosan kitalált világban a saját valóságunkra is ráismerhetünk.
Szalay Zoltán: Drága vendelinek
Kalligram, 2014.
Illusztráció: M. C. Escher
