És egyszercsak hol-volt, hol-nem-volt élet.
Isten nem vette észre, még csak magára figyelt.
Nézte a kinti, s a benne megkettőződött rétet,
a fák-ikre, madár-ív tükre égi-földi jelt.

Azt hitte, örök osztódás sorsa minden.
Hogy ami ott kívül, az benne is örök.
Osztódik, születik Ő is itt benn.
S ha ott kinn megmozdul, benne is rúg a rög.

És akkor meghalt a szó. Világon túlra
hullt mindkét madár, a szálló és a talmi
árny: eggyé árvult hang, hanga, láng és lángjel…

És mászva az atomok közt, a csillagokon átnyúlva
egymás szívszerinti arcát kezdte tanulni
kő-szájjal, durung-kézzel Káin és Ábel.

(Illusztráció: Duality, Patricia Ariel)

– politikai és esztétikai igazság-effektusok –

Az egyik legelterjedtebb kortárs ideológiai panel, amellyel minden érvet, tapasztalatot, valóban egyedi perspektívát semlegesíteni, nivellálni lehet, sőt el lehet nyomni és tiporni, ez: minden relatív. Már senkit nem érdekel, hogy az elv honnan származik: Einstentől vagy a megboldogult posztmodernből, a fizikából, a történettudományból vagy a politikából. Van mindenfajta relativizmus: nyelvi, politikai, ideológiai, tudományos, érzelmi, filozófiai, történelmi, tapasztalati, fizikai meg episztemológiai, stb. Aki azt követelné, hogy mégiscsak vannak bizonyos elvek, törvények, szabályok, vagy logika, azt korszerűtlennek, öregesnek, tekintik, s vélelmezik róla, hogy kissé bogaras, netán szűklátókörű. Nem fogok tudományos érvelésbe bonyolódni, mivel túl hosszas lenne és az sem biztos, hogy le tudnám vezetni megfelelőképpen a relativitás elvét. S ha le tudnám is, ki az, aki ezek után nem gyanítaná, hogy ez a levezetés is relatív vagy szubjektív, egy a sok közül, semmiféle kötelező érvénnyel  vagy normativitással nem bír. Én így gondolom, ő meg úgy – mondhatják –, és innentől kezdve semmiféle párbeszédnek, vitának, dialógusnak, diszkurzív tevékenységnek, beszélgetésnek nincsen semmiféle értelme vagy jelentősége, az ilyesmi csak akadékoskodás vagy fontoskodás. Párhuzamos és öncélú világok vannak – mondják –, amelyek nem találkoznak egymással, mindenki éljen a maga kis privát relatív univerzumában és ne törődjön másokkal. Hagyjuk végre békén egymást.

Mindezekkel szemben mindössze néhány – szubjektív – fölvetésem van. Az egyik az, hogy a „minden relatív” elvének ilyen kiterjesztése és értelmezése nem más, mint a relativitás elvének abszolutizálása. Ha munkahipotézisként elfogadjuk, hogy a relatív és az abszolút egymás ellentétei, akkor ez bizony önellentmondás: a relativitás elvét hallgatólagosan abszolút érvényűnek tüntetjük föl. Jellemzően ott derül ki a legfeltűnőbben ez, amikor valaki a létezésnek valamiféle esszenciájára, egyetlen lényegére, például a nemzet vagy az élet vagy a lélek vagy az anyag ősi és örök lényegére, netán az univerzum többdimenziós természetére mint általános törvényszerűségre hivatkozik, azaz feltételez egy minden megértés és emberi perspektíva fölé emelhető totális elvet. Amikor viszont érveket kérnek tőle, akkor csak annyit tud mondani, hogy ugyan már, ha minden tudás relatív, akkor ő miért ne gondolhatná úgy, hogy van egy ilyen örök elv, egy esszencia, valamiféle „egylényegűség”, vagy valamiféle minden személyes perspektíva fölötti többtörvényűség, valamilyen általános és elvont pluralitás. Röviden: ha minden relatív, akkor miért ne lehetne érvényes relatív nézőpont az is, hogy semmi sem relatív, hanem inkább abszolút.  Ez szerintem így zagyvaság.

A relativitás elve számomra nem azt jelenti, hogy azt is lehet gondolni, hogy minden relatív és azt is, hogy abszolút. Hanem azt, hogy ismereteink feltételekhez és perspektívákhoz kötöttek, vagyis korlátozottak. Ha egy bizonyos perspektívából nézem a dolgokat, akkor onnan valami látszhat teljesen egyértelműnek, lényeginek, illetve abból a perspektívából az is. Mindeközben azonban tudnom kell, hogy csak azért látszik egyértelműnek és lényeginek, mert éppen abból a perspektívából nézem. Ez kettős követelménnyel állít szembe: egyrészt azzal, hogy elfogadjam az adott perspektíva igazságát, ugyanakkor belássam, hogy egy másik perspektíva felől ez az igazság talán megkérdőjelezhető, vagy pusztán csak részleges, vagy éppen téves. Ezzel kábé ott tartunk, hogy van is igazság, meg nincs is. Pontosabban: vannak igazságok, amelyek a maguk szituációjában kötelező érvényűek, tehát el kell fogadnunk a lehetőségüket. Ugyanakkor nem tehetjük meg, hogy csak egyetlen perspektívából vegyük figyelembe a dolgokat, mert ezzel egyrészt a saját igazságunkat hallgatólagosan az egyetlennek tekintenénk, másrészt kizárnánk mások igazságának a lehetőségét. Tehát a saját perspektívánk korlátaira és sajátos perspektíva-voltára kellene itt rádöbbenünk. Arra, hogy rendelkezünk egy egyedi, sajátos nézőponttal (például sajátos személyiséggel, gondolkodásmóddal, érzékenységgel, sajátos kulturális hagyományokkal, képességekkel), ami adott esetben csak az enyém, tehát egyfajta „kiváltság” vagy „adomány”, vagy még inkább az egyediség ez, ugyanakkor korlátozott is, mivel más perspektívák (személyiségek, gondolkodásmódok, érzékenységek, kulturális hagyományok, képességek) között, azok kereszteződésében helyezkedem el. Az igazságok pluralitása mint elv így hát azt jelenti, hogy saját igazságom csak azzal a kikötéssel tarthat igényt érvényességre, ha ezzel nem zárom ki azt, hogy egy másik perspektíva ezzel ellentétes igazsága is érvényes lehet, de eközben nem adom fel a saját igazságomat, ugyanakkor nem is terjesztem ki, vagy erőszakolom rá azt más nézőpontokra.

Ebből arra a következtetésre is juthatnék, hogy egy (relatív) igazság akkor hatékony és sikeres, ha egyszerre több perspektívából is elfogadható. Ezzel azonban az a baj, hogy akkor ez könnyen az elvárásoknak való megfelelés, az igazodás elvévé válik. Szerintem legalább két fontos változat van arra, hogyan állítódnak elő a privatizált igazságoknál tágabb érvényességre igényt formáló igazság-effektusok. Az egyik a techno-ideológia (ezt most találtam ki, nem valami szakszó), a másik a művészet. Techno-ideológiának most az olyan üres jelölő vagy operátor működését nevezem, amelynek valaha volt egy konkrét, történelemhez, feltételekhez, szituációhoz kötött jelentése, ezt a konkrétságát azonban mára elveszítette, vagy ez a kiüresedés folyamatban van. A legtöbb hagyományos eszme, mint a szabadság, a nemzet, a tolerancia, a nyitottság, az etika, a hit, a „minden relatív” elve, a másság tisztelete, a demokrácia, stb. az ilyen üres jelölővé válás tendenciáját mutatja. Mivel ezek olyan általánosságok, melyeknek – a virtuális tér egyre kiterjedtebb jelenléte miatt – nincs konkrét tartalmuk, mindenki azt képzel beléjük, amit akar, azt társít hozzájuk a saját relatív pozíciója felől, amihez éppen hozzáfér. A szabadságból neoliberális manipuláció lesz, a nemzetből misztikus egyesülés az idővel, netán hordaszellem,  a toleranciából megalkuvás, a nyitottságból drogosok és transzvesztiták undorító gyülekezete, az etikából korlátoltság, a hitből fundamentalizmus, a „minden relatív” elvéből esszencializmus, a másság tiszteletéből elkorcsosulás és fajtalanság, a demokráciából meg mondjuk zombilázadás.  Ez az a pont, amikor valóban minden relatívvá válik, abban az értelemben, hogy a pluralitás helyett a teljes káosz kezd uralkodni az agyunkon és a Facebook-idővonalunkon, s ilyenkor keressük elő a Youtube-on a „Senki nem ért semmit” eredeti, Kispálos verzióját vagy kezdjük meg a dugibort a garderóbból.

Mielőtt idáig jutnék, még teszek egy próbát. Az ilyen üres jelölők használatával az a baj, hogy noha mondjuk én egy teljesen speciális, érzelmileg így vagy úgy telített, személyes jelentésben használom,  akárhány kilométerrel odébb egy másik ember egy teljesen más perspektívából egészen mást fog társítani hozzá. Megteheti, mivel ez a jelölő (például a „nemzet” mint szó) egyrészt annyiféle értelemben használatos, hogy egyre inkább nincsen semmi értelme. Ha lehet nemzeti egy dohánybolt, egy múzeum, lehet nemzeti egy eledel, egy gondolkodásmód, az érzés, a művészet, a politizálás, a gazdasági rendszer, az érdek, a szépség, a férfiasság és a nőiesesség, a lélek és a csípős paprika, a táj és a történelem, akkor igencsak kérdéses, hogy ennek a szónak van még valamilyen jól körülhatárolható jelentése, és alkalmas valamire azon kívül, hogy fenntart egy olyan beszédmódot, amely azt sugallja, hogy beszél valamiről, miközben nem beszél semmiről. Éppen ezért tökéletesen alkalmas a manipulációra. Semmi mást nem jelöl, mint azt az elvont az államhatalmi rendet vagy működési mechanizmust, amely éppen benne éppen működik. Ez egy üres jelölői mechanizmus, amely megszünteti annak az egyedi jelentésnek a kifejezhetőségét, amit eredetileg mondani akartak vele. (Ez megint nem azt jelenti, hogy nem jogos a valamilyen közösséghez való odatartozás igénye, amelyre a „nemzeti érzés” kifejezéssel szoktak utalni, csak azt, hogy ez a kifejezés nem azt fejezi már ki, amit szeretnénk, tehát használata megtévesztővé vált, ezért a közösségi igényeinket kevésbé megtévesztő és kevésbé manipulált fogalmak használatával lenne jó kifejezni.)

Ezzel szemben a művészet az igazság-effektust nem úgy állítja elő, hogy egy mindenki által ismertnek vélt, valójában a kiüresedés tendenciáját mutató jelölőkre, operátorokra hivatkozik, épp ellenkezőleg, egy az általánosíthatóságnak minél inkább ellenálló specifikus, komplex, túldeterminált, végül is a tökéletes megérthetőséget és birtoklást lehetetlenné tevő egyedi jelentés-összefüggést hoz létre, vagy létrehozza egy egyedi jelenlét lehetőségét. Már csak azért sem mondható, hogy egy műalkotásról kialakított vélemény relatív, mert egy komplex mű, amelynek érzékeljük a többféle jelentését és egyértelműsíthetetlenségét, nem pusztán relatív, hanem magának a relativitásnak, vagyis az egyidejű pluralitások, a plurális jelentések egyidejűségének a tapasztalatát nyújtja. Nem pusztán egyetlen relatív nézőpontról, tapasztalatról vagy jelentésről van szó, hanem egyszerre többről. Azt lehetne mondani, hogy magát a relativitást tapasztaljuk, a többdimenziós jelleget. Ezáltal hívja ki a különböző értelmezéseket, de úgy, hogy egyikben sem oldódik fel teljesen, még az alkotó saját utólagos értelmezésében sem. Nem egyetlen lényegi, mély, esszenciális jelentést feltételez, hanem a jelentések lehetséges gazdagságát, kimeríthetetlenségét és egyesíthetetlenségét. Nem azért érezzük érvényesnek, mert mindenki számára azonosítható, hanem mert tökéletesen senki által sem birtokolható. Minden értelmezése hagy maga után kívánnivalót, de ez nem azt jelenti, hogy fölösleges az értelmezés, hanem csak azt, hogy nem fordítható, nem redukálható, nem egyszerűsíthető le egyetlen végső jelentésre, hogy valóban egy helyettesíthetetlenül egyedi élményt, tapasztalatot, jelenséget, eseményt, jelenlétet tesz valóban helyettesíthetetlen formában hozzáférhetővé. Az értelmezések nem elvesznek belőle, hanem gazdagítják, hozzáadnak. Éppen ezért a művészet, ha az és akként is kezelik, képtelen általánossá és a hatalom eszközévé válni.

Fölmerül persze a sokszorosítás és a politikai felhasználhatóság kérdése. Hogyan maradhat egyedi egy jelentés- vagy hatásösszefüggés, ami akár több ezerszer is megosztható, sokszorosítható? Erre az egyszerűbb és talán hagyományosabb válasz – most megelégszem ezzel – az, hogy kortárs körülmények között a művészettel szembeni kihívást éppen az jelentheti, hogy a megosztások vagy a népszerűség ne csökkentsék az üzenet komplexitását.  Vagyis minél inkább függetlenné kell válnia a kontextusától. Olyan műalkotás persze nehezen képzelhető el, amelyik egyáltalán nem függ a kontextusától, nem szólítja azt meg, nem akar beszélni valakihez, így hát a „tökéletes műalkotás” éppen az lenne, amelyik egyáltalán nem is létezik, mivel annyira függetlenné vált a környezetétől, hogy már senki nem is érzékeli, nem tulajdonít neki jelentést és jelentőséget, mindenki tökéletes közönnyel megy el mellette. A skála másik végén az olyan műalkotás állhatna, amelyik viszont nem eléggé komplex, így átcsúszik a konvencionalitás és az általánosság (potenciálisan üres, semmilyen egyediséggel nem rendelkező) síkjára, leegyszerűsíthető lesz egyetlen, homályos, ám igazinak, esszenciálisnak tűnő jelentésre, továbbá minden különösebb erőfeszítés nélkül azonosíthatónak tűnik a közmegegyezéses „mondanivaló”.  A „jó” műalkotás ezek szerint az, amelyik eléggé többértelmű és bonyolult ahhoz, hogy ne legyen külső érdekek által kisajátítható, de még érzékelhető egyediséget tesz hozzáférhetővé, azaz kitágítja az adott kontextusban az érthetőség és az érzékelhetőség határait és visszahozza a mindent behálózó csere, helyettesíthetőség és szubjektív privatizáció általánosságainak rendszerébe a teremtés és megújulás energiáit.

A politikai felhasználhatóság veszélyének egyik esete a művészi alkotások esetén éppen akkor állhat fenn, amikor a mű jelentése azzal kacérkodik, hogy egy általános, közérthetőnek tűnő (szerintem valójában üres vagy a kiüresedés tendenciáját mutató) üzenet irányába tolódjék el. Ilyenkor a művészet önként kiteszi magát a közkézen forgó ideológiáknak való alárendelődésnek. (Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a művészetnek nem kellene foglalkoznia közös vagy populáris problémákkal, csak azt, hogy mihelyt ezt a konvencionális kódok megkérdőjelezése, komplexebbé tétele, kibővítése nélkül teszi, ideologikussá és felhasználható válik olyan érdekeltségek számára, amelyekkel esetleg az alkotó egyáltalán nem értene egyet.) A művészet igazság-effektusa és a politika érintkezésének vagy a politikai felhasználhatóságnak a másik kirívó esete az, amikor maga a politika válik művészivé, vagyis a politikai érdek vagy üzenet művészi igazságnak, élménynek tüntetik föl magát.  Az egyes esetekben nem mindig könnyű a kettő között különbséget tenni. Előfordulhat, hogy valaki az egyediség tapasztalatát, eseményét, a jelenlét szingularitását csak konvencionális kódokba fordítva tudja elmondani, és az is, hogy valakinek már nincsenek is egyedi élményei, mivel ezeket már eleve politikai tapasztalatként éli meg, azaz feladta egyediségét.

Visszatérve kiindulópontomhoz: a „minden relatív” vagy az ezzel rokon „minden vélemény szubjektív” elv jelentése szerintem az, hogy minden nézőpont sajátos igazság- és érvényességi feltételekkel rendelkezhet, amennyiben az érzékelhetőség és az érthetőség (relatív) határai között fel tud mutatni valamilyen egyediséget (élményt, tudást, tapasztalatot, jelentés-összefüggést, jelenlétet), amely eltér az átlagostól vagy az általánosságoktól, illetve bővíti a megértés, érzékelhetőség és jelenlét lehetőségeit egy adott kontextusban (Ennek a meghatározásnak a hiányossága, ha műalkotásokra értjük, az, hogy egy művészi alkotás egyszerre több különféle kontextusba is bekerülhet, ahol különböző hatásokat válthat ki… De amennyiben egyszerre több, nem egymásra hangolt kontextusban is jelen tud lenni, az talán már egyfajta garancia a komplexitásra és az egyediségre). Vagyis az elv elfogadása az ismereteink korlátozottságát, a tudás és a megismerés határainak bevallását vonja maga után. De nem jelentheti azt, hogy akármilyen hülyeség vagy igazságtalanság érvényesnek tekinthető csak azért, mert valaki vagy valakik azt képviselik. Ha nem érzékelhető ez az egyediség, vagyis ha kimutatható, hogy az üzenet valójában konvencionális, vagy egyáltalán nem is érzékelhető, akkor nem lehet azt mondani, hogy „mivel minden relatív, ez is érvényes”. Persze, ilyen önmaguknak való, antiszociális „igazságok” és állítások garmadával léteznek a virtuális térben, de ez még nem jelenti azt, hogy érvényesek is és el kell őket fogadnunk. Ha végül is szociális lények vagyunk, akkor ahhoz, hogy valamit érvényesnek fogadjunk el, figyelembe kell venni azt is, hogy csak az tekinthető érvényesnek, amely mások számára (és különböző kontextusok felé) is közölhető, artikulálható, érzékelhető, vitatható, hozzáférhető. Ez nem azt jelenti, hogy nincsen semmi azon kívül, ami közölhető, érzékelhető vagy vitatható, csak azt, hogy mivel ez a tartomány nem közölhető, érzékelhető és ezért nem is vitatható, nem lehet sem elfogadni, sem nem-elfogadni. Erre a talán kétségtelenül létező homályos zónára való hivatkozással érvényesíteni, legitimálni bizonyos homályos üzeneteket vagy gyakorlatokat viszont szerintem antiszociális gesztus, mivel azt foglalja ez a gesztus magába, hogy elvárjuk valaminek az elfogadását anélkül, hogy lehetőséget biztosítanánk vagy dolgoznánk ki az adott jelentéshez, üzenethez való, mások számára is elfogadható hozzáférésre, az érthetővé, érzékelhetővé, jelenvalóvá tételre.

Az „igazság relatív” elv ugyanis azt is jelenti, azt hiszem, hogy az nem rajtunk kívül van, hanem megegyezés, aktuális párbeszéd, a közös játéktér kialakítására való hajlam, a közlés, a megnyilvánulás, a vita, a részvétel, az ott-lét, az egymásra-figyelés vagy éppen a kritikai aktivitás eredménye. Ezért nem fogadom el a pluralitást, az igazságok többességét vagy a többdimenziósságot mint elvont elvet vagy eszmét, csak a gyakorlati pluralitást, amit minden pillanatban meg kell próbálni felmutatni, meg kell próbálni gyakorolni és érvényesíteni, hogy ne válhasson belőle általánosság és üres dogma. Dönthet valaki úgy, hogy lemond a közlésről, vagyis arról, hogy meg is akarja osztani, beszélni, vagy más módon elérhetővé, kritizálhatóvá tenni a maga igazságát, tehát anélkül, hogy valamiképpen gyakorolná az igazság pluralitását. Szerintem ezzel sincs semmi baj.  Dönthet úgy, hogy nem fogadja el a közös játékteret, és elutasítja önmaga érthetővé tételét (vagy úgy, hogy túl általánosan fogalmaz vagy konvenciókat követ, vagy úgy, hogy néma marad). Szerintem időről időre szükség van arra, hogy ne legyünk közölhetőek és reprezentálhatóak. Ekkor azonban kivonjuk magunkat az alól a lehetőség alól, hogy igazságunkat (mint relatív igazságot) érvényesnek vagy érvénytelennek lehessen mások által elfogadni.

(Köszi Csiki Jácinta-Katalinnak és Eva Kubanek-nek, hogy a velük való vita hatására ezt meg tudtam fogalmazni.)