A negyvenes éveiben járó író, Dragomán György már első két könyvével (A pusztítás könyve, 2002 ; A fehér király, 2005 ) nagy sikert aratott a kortárs magyar irodalomban. Ezt a sikert továbbra sem bontotta meg a 2014-ben megjelent legújabb könyve, amely a Máglya címet viseli. Hasonlóan korábbi regényéhez, a főszereplő és egyben a narrátor itt is egy fiatal gyerek, jelen esetben Emma, aki nagymamájával együtt elmeséli családi történetüket a holokauszttól a rendszerváltásig. A könyv sikeréhez hozzájárult számos külföldi kritikus, valamint az is, hogy már 14 különböző nyelven olvashatja az értő közönség.
A történetet egy tizenhárom éves kamaszlány, Emma meséli el, akivel egy árvaház igazgatói irodája előtt ismerkedhetünk meg. Szülei néhány hónappal azelőtt meghaltak és most, addig még soha nem látott nagymamája jött el érte, hogy elvigye otthonába és felnevelje őt. A lány igent mondd, azonban nem egyszerű a helyzete. Nemcsak egy számára még ismeretlen idős nővel kell együtt élnie, de egy szándékosan meg nem nevezett új várost kell megismernie, új iskolába kell beilleszkednie, valamint új barátságokat is kell kötnie. Ezeken a megpróbáltatásokon kívül még szembe kell néznie családja múltjával és tetteivel, amelyekről addig még csak soha nem is hallott. Egyre több a rejtély, egyre több a megoldatlan probléma. Eközben pedig a nagymama sem könnyíti meg a lány életét, hiszen a titkok és a rejtélyek épp úgy övezik a kedves, de még ismeretlen nőt a saját házán belül is, mint a városban.
A történet a fejezeteken belül több kisebb részre van osztva, amely megkönnyíti az olvasást, az értelmezést azonban kevésbé. Ahogy haladunk előre, egyre több befejezetlen történetet tár fel az író, apránként és homályosan közli a fontos eseményeket, ami nem biztos, hogy megfelel a szöveg számításának. A titokzatosság, a sejtetés, „a balladai homály” és a késleltetés együttesen akarnak működni, de a rengeteg közbeékelődő, aprólékosan megtervezett szöveg elveszi azt a kíváncsiságot az olvasótól, amit pár oldallal azelőtt felkeltett. Rosszabb esetben pedig fenn marad a kíváncsiság, de a könyv befejeztével sem tudjuk meg a történetetek végét, az író elhallgatja előlünk, így fontossága megkérdőjeleződik.
A nagymama személyisége számunkra is kedvelhetőbbé válik, ahogy a lány egyre közelebb kerül hozzá. Nem tudunk hinni az őt támadó emberek szavainak – mely szerint bolond – még annak ellenére sem, hogy tudjuk, mágiával foglalkozik. Múltját azokból az emlékfoszlányokból tudhatjuk meg, amelyeket egyes szám második személyben mesél el, teret adva a lehetőségnek, miszerint egy harmadik személyről van szó a történetekben. Ezek az elbeszélések a szöveg dőlt betűs részei, a regény többi részéhez híven befejezetlenek és megkérdőjelezhetőek, ahogy azt a nagymama saját maga is megemlíti. Hasonlóan hiányosak, sejtetnek, általuk nem jutunk előrébb a történetben, ennek ellenére részletező a leírása. Jelentőségét nem igazán tudom hova tenni, hiszen ezek az emlékfoszlányok nem kapcsolódnak bele a szövegbe, inkább önálló részt alkotnak, ahhoz viszont kevésnek bizonyul.

A regény első felében még a legfőbb téma sem rajzódik ki igazán, azt hinnénk, hogy egy újabb lányregényt olvasunk, némi fantáziával megspékelve. A szerelem, a mágia, a szellemvilág témaköreit hosszasan boncolhatja, de ezek közel sem érdekesek, még a maga túl aprólékos megfogalmazásában sem. Azonban a regény második felében rájövünk, hogy a tizenhárom éves lány életének gondjai közel sem képezik a regény központi témáját. Előtérbe helyeződik a múlt, amelyet a nagymama szemléltet, hogy milyen is volt egy olyan korban élni ahol súlyos társadalmi problémákkal kellett megküzdenie egészen fiatalon, a második világháború idején. Illetve, hogy mi is történik a jelenben, néhány hónappal a román diktátor leváltása után, ahol a vasgyáriak lázadnak a többi lakó ellen. Itt azonban merész bátorságot sugall az író, ennek a két generációnak az egy könyvben való megfogalmazásával.
Az aprólékosságnak, néhány helyen rendkívül fontos szerepe van a történetben. Ilyen szerepük van a hangyáknak, amelyek folyamatos vissza-visszatérő motívumai a történetnek. Összekapcsoló, összekötő szerepük van, ahogy azt a fejezetek közötti kis emotikon is mutatja, így elválasztva, de mégis egy idő után összekapcsolva egymást. Általuk kapcsolódnak össze a múltbeli történetek, erre példa lehet, amikor a széttépett papírdarabokat segítik a helyükre rakni, hogy újra olvasható legyen a levél, amit a nagypapa írt búcsúzásként. Ahogy a kirakós darabjai is egy idő után megtalálják helyüket, úgy Emma is egyre többet tud meg családjáról és az ő történetükről.
Ilyen vissza- visszatérő motívum még a róka, a liszt, a rajzolás és a futás is. A nagymama a liszt segítségével idézi fel a múltat és próbálja megfejteni a jövőt, vagy éppen emlékezés céljából rajzol, amikor a nagypapa arcvonásait gyakorolja. Emma papírra rajzol, amely segít visszaemlékezni azokra az időkre, amikor a szülei még éltek. Itt mindkét esetben a felejteni nem akarás van a dolgok mögött. A róka, amely a borítón is szerepel a diktatúra megjelenítéséhez köthető. Emma futás közben bukkan rá a ketrecre a fák között, amelyben a több száz szenvedő állat tölti napjait. A lány egyesével kiszabadítja őket, azok azonban mégsem menekülnek el azonnal, csak ott állnak továbbra is, mert nem tudják, hogy hirtelen mi történik, ahogy az emberek sem tudnak reagálni először a diktatúra bukására. Nem tudnak mit kezdeni a szabadság gondolatával, ahogy azt a rajztanár is megemlíti:
„A rajztanár azt mondja, ő azt hitte, hogy ide olyanok járnak, akik…/… Olyanok, akiknek maguktól is vannak ötleteik. De úgy látszik, mi csak üvöltözni és marháskodni tudunk, mint a barmok. Úgy látszik, hogy nem tud itt senki se kezdeni semmit a szabadsággal.”
Valamint ahogy Emma leírja a rókák mozgását, ahogy hasonlítanak egyfajta „rókaszoknyához”, miközben körülötte futkosnak, egyszerre jelképezi Emma központi szerepét a műben.
„A rókák egyszerre megiramodnak, futni kezdenek körbe körülöttem, olyanok, mint egy nagy, vörös örvény, állok, és nézem őket, aztán körbefordulok a sarkam körül, kitárom a karom, lehunyom a szemem, és forgok körbe-körbe”
Nem maradhat ki az egyik fő motívum sem: a máglya, ami pedig egyfajta keretet ad a történetnek. A könyv elején az árvaházi tanárok máglyán égetik el a rendszer jelképeit, a megmaradt ereklyéket, a végén pedig a nagymamát akarják elégetni a vasgyári munkások, akik fellázadtak és bosszút szeretnének állni mindazokon, akik valamilyen formában segítették a régi rendszert. A máglyán való elégetés összeköthető a mágiával, amit a nagymama gyakorol.
A Máglya című regény egyszerre több érzést képes kiváltani olvasójából. Egyszerre érzünk kíváncsiságot, hogy vajon mi fog következni a történet folytatásában, sajnálatot a nagymama és a lány sorsa iránt, vágyat, hogy újra átélhessük a gyermekkori szerelem érzéseit és egyszerre megkönnyebbülést, hogy nem éltünk a világháború és a diktatúra idején. Ezekre az érzésekre ráerősít a színek használatával, mint például a nagymama múltjára, amelynek elmesélésében is a szürke dominál:
„Kint hajnal van, minden hideg és minden szürke, az ég is és az aszfalt is, és a fák is, minden.”
„be akarod hunyni a szemed, tudod, hogy hiába, minden szürke, minden fakószürke, a ruhák és a kendők, és a kalapok és a kabátok is, szürkék a bőröndök és a táskák, és a batyuk és a hátizsákok, szürke a bőrük is, az arcuk, a szemük, az orruk, a szájuk, szürke az egész mindenség”.
A regény megfogalmazása egyszerű, hétköznapi, könnyen olvasható, szóhasználata azonban néhol – lírai megfogalmazásában – távol áll egy tizenhárom éves narrátorétól. Ez a nyelvezet azonban nem feltétlenül negatív, hiszen lendületet ad a műnek, gördülékenyebben lehet olvasni. Ami zavaró lehet a közönség számára az a pontossága és az aprólékossága, amit már korábban is említettem, ez nagyban lelassíthatja az olvasási folyamatot. Azonban ha a másik oldalról nézzük, akkor könnyen magunk elé tudjuk képzelni képi világát és azt érezhetjük, hogy egy filmet nézünk.

Dragomán György Máglyája talán nem lett olyan ütős, mint előző regényei, mégis a többi műhöz hasonló figyelmet kapott az irodalom világában. Ez elsősorban a külföldi kritikusoknak köszönhető. A könyvnek megvannak a maga hibái, de összességében nem fogunk csalódni, ha Dragomán Máglyáját vesszük a kezünkbe.