Önkény és cinizmus: a rezervátumirodalom opciói

László Szabolcs szerkesztő, kritikus, fordítóval Borbély András beszélget az intézményesség és az irodalom viszonyrendszerének önkényes átalakítási tervezetéről, állami és alkotói szuverenitásról. 

Forrás: Fortepan (http://index.hu/fortepan/2016/01/24/mit_adott_nekunk_a_magyar_rendor/)
Forrás: Fortepan
(http://index.hu/fortepan/2016/01/24/mit_adott_nekunk_a_magyar_rendor/)

Borbély András: A Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. (a továbiakkban: KmTN) létrehozása ürügyén kezdtünk el beszélgetni. De egy kicsit távolabbról indítanék: úgy érzékelem, alapjaiban rendül meg és értelmeződik át  a humán- és művészértelmiségi társadalmi helye, politikához és hatalomhoz való viszonya – és akkor itt lehet generációs, mediális, politikai, szociális stb. léptékváltásról beszélni. Maga az értelmiségi kifejezés is avittasnak, anakronisztikusnak hat számomra. Miben látod, ha látod ezt a változást? Van-e bármilyen valóságos hatása ennek a munkának, illetve a humán tudásnak a társadalmi folyamatokra?

László Szabolcs: Az az igazság, hogy személy szerint meglehetősen pesszimistán látom a dolgokat, ugyanis a jelenleg előállt helyzet és az általa megvilágított krízis számomra egyértelműen azt jelzi, hogy az “irodalmi/kulturális” szférát is meghatározza az a széleskörű, negatív irányú átváltozás, ami a magyar, és egyre inkább az európai közéletben is végbemegy. Ez természetesen általánosítás és vitatható (mert ugye kérdés, hogy milyen volt az a korábbi, jobb állapot), de én így értelmezem az elmúlt öt év közéleti eseményeit – és amellett érvelek, hogy így, összességében érdemes nézni a fejleményeket. Itt most egyszerre gondolok gazdasági, jogi, oktatásügyi, kulturális, stb. változásokra, tele volt/van velük a sajtó, lehet bőven válogatni példát.

Noha elutasítom a konspirációs felhangokat, számomra mégis egyértelmű, hogy például az alkotmánymódosítás, az MMA felszentelése, a „német megszállási emlékmű”, Szász Jenő egymilliárdos kamuintézete, a menekültváltság kezelése, stb., és az általunk tárgyalt Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. esete mind összefügg. De nem konceptuálisan, nem egy előre eltervelt koherens terv elemeiként, s még csak nem is egy felgönyölíthető ideológia keretében, hanem leginkább az eljárás önkényes módozata, az erőkinyilvánítás teljesen cinikus természete révén.

Ezért nem tudnak igazán zöld ágra vergődni a társadalomtudósok a fennálló rendszer és a politikai átalakulás meghatározásakor – az eddig forgalomba hozott leírások közül talán tényleg a maffia-állam illik a legjobban (lásd a Magyar Bálint elméletét, és az általa összeállított két vaskos kötetet). S ezért van, hogy a sorozatos számonkérő felháborodásoknak szinte semmi, vagy nagyon elenyésző következménye van. Márpedig nem is mindig a számonkérések tárgya a meghatározó (pl. egy adott állami emlékmű politikai értéke/haszna mégiscsak elenyésző a hatalom számára, hisz van még számos más projektje), szóval nem ez okozza a megoldatlanságot, hanem leginkább magának a számonkérésnek, az egyeztetésnek, az átláthatóságnak, a nézőpontok pluralitásának a tudomásul nem vétele.

Magyarán: nincs baszakodás immár a lehetséges alternatívákkal vagy az elvekkel (bármilyen színezetűek legyenek is ezek), hanem kételyeket nem ismerő, önbizalommal telt, nyers hatalomgyakorlás zajlik.

András: Azt mondod, ha jól értem, hogy a KmTN egy hatalmi stratégia (önkényes) logikájába illeszkedik. Ennek ellentmondani látszik, hogy nem erőszakos, felülről irányított létrehozás történik, hanem OJD, legalábbis elmondása szerint, maga ment elébe ennek, maga kereste meg a hatalmat ezzel a tervvel. Akkor hogy is van ez az önkényességgel és az önkéntességgel?

Szabolcs: Szerintem a KmTN létrejötte igenis beleilleszkedik ebbe a logikába, márpedig keletkezésének módozata (egy eddig mindenki előtt homályban tartott, egyszemélyes terv varázsszerű megvalósulása a teljhatalmú főnök nagy kegye réven) és (az eddig kiszivárgott) intézeti koncepciójának zűrzavaros, színvonaltalan, anakronisztikus, improvizált jellege miatt (lásd a Kele Fodor Ákos vagy a Selyem Zsuzsa erre utaló meglátásait). Ezt tagadni goromba cinikusság, be nem látni pedig ártalmas naivság – egyik rosszabb, mint a másik. Könyörgöm: mintha eddig több évtizedes tevékenységgel rendelkező irodalmi-kulturális szervezetek nem folyamodtak volna pénzügyi támogatáshoz minden lehetséges úton-módon, minden bürokratikus és szabályzati előírást betartva! Mintha eleddig bizonyított szakmai tapasztalattal rendelkező személyeknek nem lettek volna hasznos, megfontolandó, és támogatásra méltó ötletei! Mintha a KmTN-al tényleg a spanyol viasz lett volna feltalálva!

Tehát a döntést, a létrehozást önkény és erőszak határozza meg a közéleti cselekvések szimbolikus terében, hiszen a konszenzusra vagy körültekintésre való törekvés teljesen hiányzott belőle. Rálátásom szerint a magyar irodalmi élet egy nagyon izgalmas, állandó változásban és átalakulásban levő kapcsolatrendszerként működik (hisz mivé is lenne, ha nem olvasnánk, szerkesztenénk, inspirálnánk, idéznénk, segítenénk egymást folyamatosan), ami ugyanakkor vészesen törékeny és nagyon hamar át tud váltani marakodó és rivalizáló frakciók mortál kombatjába. Ezért meglehetősen kriminális az egészsége szempontjából ennyire homályosan és izoláltan cselekedni, gondolkodni, mint ahogy ezt a KmTN esetében látunk.

András: Megint a részletekre mennék rá: OJD “külön alkujára”, amit a hatalommal kötött. Szerintem nem csak az írószövetségeket játszotta ki, hanem az Előretolt Helyőrséget is nehéz helyzetbe hozta, amikor a saját programja helyett a Helyőrséges előzményekre hivatkozott, és felhasználta a Helyőrség vélhetően koránt sem egységes háttérttörténetét a saját céljaira.

A másik megjegyzésem inkább talán “pszichológiai” jellegű: valaki ökéntesen felajánlja magát a hatalomnak, sőt külön alkut köt a riválisok (írószövetségek) háta mögött. Tehát hogy szinte öntudatlanul – és most ezzel jóindulatú vagyok OJD-vel szemben – korrumpálja morálisan a maffia-állam azokat, akik feltétel és kritika nélkül bíznak benne, vagy akik úgymond természetesnek veszik, hogy “a hatalom, minden hatalom ilyen”. Ilyenkor sütik el azt az érvet, hogy az előző kormány is a maga embereinek adta a lóvét, hát ez is ezt csinálja, ne pampogjatok.

Szabolcs: Az “öntudatlan korrumpálás” verziót sokkal nehezebben tudom elfogadni, mint a sokkal valószínűbb cinikus hozzáállást, amely a hatalom játékszabályait fogadja el, fenntartás, prüszkölés, pillanatnyi hőkölés nélkül.

Ami szinte tragikus az egészben, hogy az alapötlet persze nem elvetendő: elvileg szükség van egy államilag finanszírozott intézményre (egy térre, egy fórumra, egy tanulási, alkotási, kapcsolatteremtési helyre), amely persze széleskörű egyeztetéssel lenne megtervezve, a legnyitottabb és legváltozatosabb irodalomfelfogás és művészetpedagógia szerint átlátható, ellenőrizhető, kritizálható módon működne, s procedurális, meg jogi szempontból független, párt vagy érdek szempontból pedig semleges lenne. Nem a tehetség “gondozása” lenne a feladata, hanem a tehetségek számára a kibontakozás lehetőségének megteremtése – s ebben a megélhetés biztosítása is egyik a számos fontos aspektus közül. És így tovább, az ideális, bürokratikusan feddhetetlen művészkommuna előállításáig.

Csakhogy ebben a politikai és közéleti kontextusban (aminek csak egyik jelzője az „illiberális”), ami most paradigmatikusan ráfeküdt Magyarországra, a felkínált játékszabályok elfogadásával ehhez hasonló intézmény egyszerűen nem jöhet létre: sőt, még az elképzeléséhez, a közös tervezéshez sincsenek már meg a feltételek.

Fprrás: Fortepan (http://index.hu/fortepan/2016/01/24/mit_adott_nekunk_a_magyar_rendor/)
Fprrás: Fortepan
(http://index.hu/fortepan/2016/01/24/mit_adott_nekunk_a_magyar_rendor/)

András: Ezeknek a fejleményeknek milyen történelmi analógiáit látod?

Szabolcs: Ha bevezetünk egy történelmi perspektívát, egy elég kényelmetlen és komor folytonosságot lehet felfedezni (vagy, feltételezni). Sarkítottan fogalmazok: az irodalom mindig is a feudális, polgári és állami pénztől függött közvetlen, személyes, kapcsolatrendszeri módon, évszázadokon át. Lehet a mából taglalni ennek az etikai és esztétikai dimenzióit, de elfelejteni nem szabad.

A magyar kultúra pénzviszonyainak szemérmes ködösítésével is jó lenne felhagyni, hiszen tudjuk, hogy szegény Csokonai a pozsonyi országgyűléseken koldult pénzt a kötetei számára, hogy a Nyugat nem maradt volna fenn magánjellegű támogatás nélkül, és hogy ellenzéki megnyilvánulásaik, időleges elhallgattatásuk után Németh László, Illyés Gyula és Déry Tibor meglehetősen módosan, pompás villák teraszain élte át a késő Kádár korszakot. Még kényesebb és komplikáltabb azt boncolni, hogy pl. mit jelentett az államszocialista rendszer által felállított szigligeti alkotóházba minden nyáron beköltözni (Kertész Imre köztudottan itt írta a Kaddist), vagy Ceaușescu rendszerében az Irodalmi Alap által kiosztott kiszállási pénzösszegeket elfogadni (Bodor Ádám így járta be a Kárpátokat és szerzett anyagot a novelláihoz). Mert ezekben az esetekben is a brutális egzisztenciális szempontok és a különböző módon megfogalmazott, majd revideált elvek álltak egymással szembe.

András: Ez talán általánosítás, mert koronként és talán országonként is más azért a helyzet: a modernitás sok fontos szerzője éhezett, vegetált, és egyáltalán nem az írói honorokból élt meg. A premodern korszak irodalma persze lehet, hogy döntően feudális kiváltságokhoz kapcsolódott, de a 18-19. századtól elindult egy másik folyamat is, ami az irodalmat emancipatórikus mozgásként is leírhatóvá teszi, és itt az alkotói döntések szuverenitása is jelen van a társadalmi-politikai-gazdasági beágyazottság mellett, s ez az állami szuverenitás vagy önkény egyfajta, bár talán törékeny ellenpontjának is tekinthető..

Más kérdés, hogy ezeket a műveket a kánonba, oktatási anyagba illesztve már nem felszabadító, hanem kultikus-kanonikus művekként, a nemzeti alaptanterv részeként tanítják… De a gondolatodat mégsem vetem el, csak árnyalnám, mert nyilvánvaló számomra is, hogy így vagy úgy, de a művész és a művészi alkotás nem pusztán tárgyi vagy személyi értelemben, hanem úgymond szerkezetében, felépítésében is része, hordozója a rendszer sajátosságainak, amelyben él/megjelenik… És ebben konkrét esetben is látható egy talán feudalizációnak is nevezhető mechanizmus. Szerinted miben áll a mostani és a miénket közvetlenül megelőző államszocialista rendszer hasonlósága/különbsége ebből a szempontból?

Szabolcs: Talán a legszembeszökőbb különbség egyszerűen és röviden annyi, hogy az irodalom immár nem hatalmi tényező: sem az írott kultúra, sem az írók maguk nem számítanak ilyen értelemben. A rendszerváltásig a hatalomnak ténylegesen szüksége volt az irodalomra és az írókra, a támogatásukra, a szavaikra, a kézfogásukra – lásd Aczél körmönfont taktikáit és az írók kiegyező „gesztusait”. De az utóbbi évtizedekben lezajlott egy teljes médiumváltás, amely a stadionok és a populáris tömegkultúra világában a teátrális gesztusokra alapoz (ahogy ezt György Péter többször megírta illetve elmondta), és a fent is leírt paradigmában az irodalomra, sőt bizonyos mértékig az írott sajtóra sincs igazán szükség a legitimitás fenntartásához vagy a (nemzeti-állampolgári) identitás meghatározásához.

Ez persze egyrészt üdvözlendő: mivel rezervátumba vonult vissza az irodalmi élet, nincs értelme a cenzúrának vagy az ilyen-olyan irányvonalak megszabásának: teljesen mindegy, hogy miről és hogyan pofáznak az írók, a politikai vezetők immár nem kényszerítenek művészeket önkritikára vagy támogató írások publikálására. Másrészt pedig fájdalmas következményekkel is jár, mert emiatt (és persze a jóléti társadalom lebontása miatt is) az állam (Kelet-Európában legalábbis) nagyjából kiszállt a kortárs kultúra és az alkotók mögül.

adamprsc

András: Az irodalomtörténetben a kilencvenes évektől üdvözölték azt a fejleményt, hogy végre az irodalom valóban irodalom lehetett, autonómmá vált, levált a politikáról és a hatalomról, és lehetővé vált, hogy kizárólag saját “belügyeivel” foglalkozzék. Az általad vázolt folyamatban ez az autonómia egyben a feleslegessé válás, a társadalmi képzeletről való leszakadás, egy rezervátumba vonult létforma előzményeként is (újra)értelmezhető, és ezt akkor kevesen vették vagy vehették észre.

Szabolcs: Így van. Vári György szokta emlegetni azt az 1991-es Petri-interjút, amelyben azt fejti ki, hogy a “megvalósult szabadságban” nincsen már politikai szerepe a költészetnek, a technokraták foglalkoznak a parlamentben a politika ügyeivel, az orvosok a betegekkel, a költők pedig a jambusokkal. Ez tehát egyszerre önkéntes területfeladás is volt, a művészet szerepének öncsonkító szűkítése. Nekünk pedig ezzel az “örökséggel” is valahogy meg kell küzdenünk.

Mostanra pedig szerintem ott tartunk, hogy nincs kultúrpolitika és nincs kultúrkampf, hanem csak egy megtűrt rezervátum, kulturális homokozó, melyben ártalmatlanná vált, fogatlan lényeknek adnak néha egy-egy kis koncot. De nem csak a minimálisra fogott pénzügyi támogatásról van szó: az intézményi leépítés (vagy privatizálás) és a közéleti fókusz elterelése azzal járt, hogy az elő kortárs magyar kultúra (ennek heterogén, izgalmas, inspiráló világával) fokozatosan levált a magyar közéletről, a „nép” mindennapjaiból, a társadalmi képzeletből. És ez a KmTN-ra is vonatkozik.

András: Konkrétan hogyan vonatkozik?

Szabolcs: Azáltal, hogy egyenesen belejátszik, megerősíti és kihasználja ezt a helyzetet: a létrehozása szentesíti ezentúl az irodalmi szféra és az állam viszonyát, a túlélés egyedüli, személyi érdekektől és kapcsolatoktól függő módszerét. Azaz így fognak a homokozóban működni a dolgok: nem szakmai, kuratóriumi, egyeztetési és konszenzusos alapon, hanem így, ebben a vazallusi stílusban.

A KmTN tehát nem ideológia és nem kurzus elvárásai szerint jött létre, és nem is egy bizonyos fajta irodalomfelfogás vagy művészetszemlélet van itt kialakulóban. Pontosabban, nem ez a döntő alapvonása a projektnek (hiszen ez tényleg változhat később, lehet foltozni, csiszolni hajlandóság, képesség szerint), hanem az, hogy létezése immár letagadhatatlanul a nyers és cinikus hatalomgyakorlás élő bizonyítéka lesz (mint a német megszállás emlékműve vagy a déli határon a kerítés – amelyek nem lennének jobbak attól, ha az előbbi modernebb esztétika szerint, az utóbbi pedig éles pengék nélkül készül).

András: Hogy látod, hogyan ér össze az esztétikai és a politikai vetület ebben a kérdésben?

Szabolcs: Az előszeretettel elfogadott és fenntartott rezervátumi lét egyértelműen magával hozza az esztétikum autonómiájának erőteljes hangsúlyozását. Ez a szemlélet tagadni szeretné azt a nyilvánvaló tényt, hogy a művész egyszerre létezik alkotói, gazdasági és politikai viszonyrendszerekben, amelyektől függ és amelyekért ugyanúgy felelős intellektuális tevékenysége révén, mint minden más állampolgár. Az szerintem egy kényelmes, de tarthatatlan illúzió, hogy az “irodalmilag” vagy az irodalom érdekében meghozott döntések függetleníthetőek egy általánosabb közéleti összefüggésrendszertől.

Ilyen értelemben a KmTN-hez esetleg társuló fiatal tehetségek esetében a „megalkuvás” és a „kompromisszum” nem művészi, stiláris vagy tartalmi szempontból tárgyalandó. Csatlakozásukkal nem egy ideológiát fogadnak el, hanem ennek az egyirányú viszonyrendszernek és hatalomgyakorlásnak az egyedüli „valóságát”. És félő, hogy emiatt hajlandóak lesznek lemondani az alternatívákban és pluralizmusban való gondolkodás lehetőségéről. Műveik formális, esztétikai értéke talán megmarad (illetve az utókor esetleg kimagyarázza őket), de a – jobb híján mérceként felmutatható – liberális demokrácia fogalmi keretei között értelmezett civil identitásukról és egy másféle társadalom reményéről lemondanak.

András: Köszönöm a válaszokat!

Árnyék

Ha nem utálod a kisbabákat, ezzel a kölyökkel egész jól elleszel. Nem bömböl sokat, egész mókás feje van, és ha megtömöd a kajájával, gyakorlatilag órákon át békén hagy. Hét hónapos, tehát, ha a muterjáék hazajönnek, nem fog beköpni, hogy végig a telefonodon lógtál – mondta a haverom, és hozzátette, amúgy anyuka egész jó bőr, kár lenne kihagyni, majd meglátod.
Nem voltam túlzottan eleresztve, így elvállaltam, hogy hetente egy-két alkalommal vigyázok a kis srácra. Mondjuk, nekem az anyuka nem annyira jött be, de két alkalomból megvolt annyi pénzem, amiből a hétvégi bulikat tudtam finanszírozni. A szüleim csodálkoztak, hogy ilyen munkám van, mert gyerekkoromban kemény ellenállás volt bennem, ha szóba jött, legyen-e kistestvérem. Egyszer állítólag azt is mondtam anyámnak, ha idehoz egy kisbabát, én megölöm. Mármint a gyereket. Lehet, hogy kicsit erős volt, de leszálltak a témáról, és így jobb volt mindenkinek. Apámnak aztán mégis lett még kettő, de ezt inkább hagyjuk.
Az a kisgyerek egyébként kimondottan aranyos volt. Amikor először találkoztunk, épp náluk volt a nagyanyja. Halálra rémisztett. Ott ült a konyhaasztalnál egy épp csak középkorú nő, és nézett ki a fejéből. Azt nem tudom, a haja festett volt-e, de nem volt ősz, és fiatalosan rövidre volt nyírva. A legfeltűnőbbek a hatalmas, élénk kék szemei voltak. Az alkata alapján azt mondtam volna, nem rég még sportolt. Vagy talán még akkor is, mert egész jó formája volt. Feltűnt, hogy csak egy fülbevalója van.
Jóbőr bemutatott neki, mondta, hogy én leszek az új bébiszitter, meg elmesélte, hogy külföldre ment az elődöm, meg hogy majd meglátja, milyen jól ellesz velem is a kicsi. Semmi reakció. De még csak rám se nézett.
Aztán hozzám fordult, és mondta, hogy az anyja demens vagy mi a tököm, és vannak jobb és rosszabb időszakai. Most épp a rosszabb van, de amikor nem ilyen súlyos, akkor nagyon klassz minden, és reméljük, majd lesz alkalmam elbeszélgetni vele. Meg, hogy próbálnak felelősséget adni neki, hátha akkor nem romlik olyan gyorsan az állapota. Rövidebb időkre még a babát is ráhagyják, ha nem alszik ilyen mélyen a tudata. Kikészített a dolog. Hogy lehet úgy beszélni egy tök sötét emberrel, mintha normális lenne?
Később, ahogy a babát néztem, annak meg tisztára olyan volt az arca, mint a halott nőé, csak az volt a különbség, hogy a gyerek folyamatosan pörgött: hangokat adott, meg buzerálta a játékait, amik az ágyában voltak.
Eszembe jutott a nagyanyám. Ő volt az egyetlen a nagyszüleim közül, akit ismertem. Tavaly halt meg valami vidéki kórházban. Akkor már rég nem láttam. De régebben évente legalább egy-két alkalommal találkoztunk. Többet azért nem, mert ő nem nagyon hagyhatta ott a kertet, meg az állatokat, anyámék meg a munkájukat. De arra emlékszem, hogy az egy tök normális néni volt. Komolyan.
Kicsit beszartam, hogy majd a zombi is ott lesz, amikor vigyázok a gyerekre, mert úgy éreztem magam a közelében, mintha a Madame Tussauds-ban lennék, ami szerintem állati félelmetes hely.
De csak egyszer volt ott. Fölhívtak, hogy sürgősen át kell mennem; az anyuka nem tud megvárni, de míg odaérek, ott lesz a nagyi. Na, mondom, jól nézek ki, ha lehúzza a gyereket a vécén, mielőtt megérkeznék.
Jól van, nagyi a lakásban, gyerek az ágyban, üzenet az asztalon: ha megjöttél, hívj egy taxit a nagymamának. Ott volt valami telefonszám, meg kód is, nyilván a taxis már tudja, hogy a néni kattant, és nem hagyja elkóborolni, miután kiszáll a kocsiból. Amíg a kocsit vártuk, mondtam neki, hogy várakozzon szépen a konyhában, és behajtottam az ajtót, ne kelljen látnom. Én a nappaliban voltam, és figyeltem, nehogy kijöjjön. Nem nagyon hallatszott semmi mozgás, de egyszer csak látom, hogy valami sötét izé nagyon lassan folyik ki a konyhai küszöb alatt. Volt ott a szekrényen egy váza, azt megfogtam, hogy ha kell, meg tudjam védeni magam. Meg a kicsit, ugye.
Teljesen némán közelített, levegőt se nagyon vettem, vagyis csak kicsiket és gyorsan. Már vagy egy métert megtett, amikor rájöttem, hogy ez valami árnyékféle. Felém tartott.
Lassított felvételben elindultam felé. Valamit csinálnom kell vele. Gondoltam, széttaposom, vagy valahogy visszatuszkolom a nőbe.
Akkor csöngettek. A taxis. Végre! Kinyitottam a konyhaajtót, meg a bejáratot is, az erkélyen át meg kiordítottam, jöjjön fel az utasáért. Gyorsan megszabadultam tőle.
Mikor elment, hallottam, a gyerek nyöszörög a szobájában. Nem tudtam még bemenni, előbb bezártam mindent, és ittam két pohár vizet a fürdőszobában. Néztem a padlót. Az árnyék még most is látszott kissé.
Aztán láttam, hogy a kicsi épp azt gyakorolja az ágyában, hogyan tud felállni. Ahányszor felhúzta magát a rácsokon, visszaültettem. Megcsinálta vagy ötvenszer. Na, mondom, lesz itt izomláz. A sok tornától össze is csinálta magát, tehát a nem éppen kedvenc műveletem következett.
Alig nyitottam ki a pelenkát, csörögni kezdett a telefon. A gyerek meg ott fekszik kicsomagolva, csupa kakásan. Az anyja ilyenkor simán a vállára veszi, aztán cipeli össze-vissza csupasz fenékkel. Mondjuk nekem mindegy, ki telefonálgat. Ha engem keresnének, úgyis a mobilomat hívnák.
Hogy lehet ilyen idegesítő hangot beállítani? Legszívesebben kivágtam volna azt a telefont az ablakon, de nem hagyhattam a gyereket a pelenkázón. És csak csöng. Aztán vége, de rögtön utána még egyszer. És még. Odahajoltam a kicsihez, és azt mondtam neki: itt maradsz, érted? Kimegyek, hát a telefonon látom, hogy a nagyi hív. Na, mi van, tud telefonálni? Kis habozás után felveszem, és várom, mit akar. Azt mondja, a kicsi. Mondom, mi van vele. És akkor megint, hogy a kicsi. Mondom, tessék már mással szórakozni, jó?
Amikor visszamegyek, a gyerek pont fordul le a pelenkázóról. Isten bizony nem esett nagyot. Ha kicsit is magasabban van, milyen csúnyán koppant volna a feje a padlón, te jó ég! Ha egy ilyen kis test a nagy fejével leesik, nem csak koppan, de még reccsen is egyet a nyakánál, ahogy leér. Mert túl nagy a fejük a kisgyerekeknek. Olyan, mint egy súlyzó. A szemük is felakad egy pillanatra. Eltűnik a pupilla, és csak a fehérje látszik. Hú, de klassz kis kölyök. Nem is sír.
Úgy tűnt, a sok tornától el is fáradt, mert szinte rögtön elaludt, amint visszatettem az ágyába. Még akkor is aludt, amikor hazajöttek a szülők.
Jobbnak tartottam elmondani, hogy a néni zavaros dolgokat mondott a telefonba, hátha ők érteni fogják, mit jelent. Hazamentem, és nekiálltam diákmunka oldalakon keresgélni. Én nem csinálom tovább ezt a melót. Felmondok, mielőtt én is megzakkanok.
Este meg hív a nő, és hisztérikus hangon mondja, hogy emlékezzek vissza, mit mondott még az anyja, mert a kicsit nem tudták felébreszteni, most viszik épp a kórházba. Többször is megismételtem, amire emlékeztem belőle. Amikor letettük, eszembe jutott, mintha a gyerek fejét is említette volna. Ez biztos hasznos információ, ha mondjuk valami baleset történt. De nem hívtam vissza, inkább megírtam egy üzenetben, hogy ne zavarjam, amikor ilyen feszült, meg minden.
Egy hét múlva hívtam őket telefonon, hogy megtudjam, mi van a kicsivel. Nem volt valami szívderítő. Akkor már magához tért, de mesterségesen altatták, és infúziózták. Még nem lehetett tudni, lesz-e valami maradandó baja. Nagyon durva. A nagymama meg azóta sem volt annyira tiszta, hogy rendesen kikérdezzék. Meg ha az is lenne, ki tudja, mire emlékszik az egészből. Megkezdték az eljárást, hogy bekerüljön valami olyan intézetbe, ahol van egy csomó hasonló ember. Még mielőtt ennél is nagyobb bajt csinál. Na, az kegyetlen lehet! Ha filmes lennék, biztos ott forgatnék horrort.
Ha öreg leszek, és nekem is így meglágyul az agyam, frankón kinyírom magam, még azelőtt, hogy elfelejteném, hogy kell csomót kötni. Szegény kisgyerek.

 

 

(Illusztráció: Malwina Chabocka)

Sagawa Chika költeményei

Májusi szalagok

a lég felkacag az ablakom előtt
sokszínű nyelvem árnyékot vet
levelek kavarognak maroknyian
nem értem
van ott valaki?
kinyújtom kezem a sötétbe
de csak               a szél haját simítom

 

Fakó

pislákolva, mint tűz a havon
csillogó ametiszt gombokkal
lassan közeledsz felém

A hegyi galamb elveszett hangokra figyel.
Napsugarak törnek át az ágakon.
Zöld terasz és szomjazó növények.
El ne felejtsem felhúzni az órát.

 

Zöld

reggel az erkélyről             hullámként ostromolva
mindent, mindent elborítva
úgy érzem, megfulladok ezen a hegyi úton
ahogy minden lélegzet a torkomon akad, de el nem esek
a szemem előtt lebegő város nyílik és zárul, mint egy körkörös álom
körbevesznek, elsöprő erővel törnek rám, míg összeroppanok
elhagyatottan

Pillér Emília Réka fordításai

Sagawa Chika 1911-ben született, és fiatalon, nem sokkal huszonötödik születésnapja előtt halt meg gyomorrákban. Rövid, de termékeny élete során a modernista és avant-garde japán költészet
egyik prominens alakjává vált. Japánban ekkor kevés női költőt ismert a közélet, és közöttük is a tradicionális formák, a tanka és a haiku, voltak népszerűek. Sagawa Chika újszerű kísérletezése szokatlan formákat és képeket társít, néhol prózába hajló szövegei szürreálisak és misztikusak. Különleges, forradalmi stílusát a nagy hírnévnek örvendő kortársak, Hagiwara Sakutaro, Nishiwaki Junzaburo, Ema Shoko és Momota Soji is méltatták.

images

A tiszta víz

A drága öltözet szokatlan látványt nyújtott a falu utcáin. Ahogyan a nemes arcél, a csigákba rendezett, sötét haj vagy a tengerkék tekintet. Talán nincs is a világon még egy ilyen gyönyörű férfi, tűnődött a nő a szemközti úton. Olyan, akár egy gróf.

– A kastély felé megy? – szólította meg a fogadó előtt ácsorgó idegent, amire az zavartan felé fordult.

A nő arcában azonnal felfedezte a maga fájdalmának tükörképét, és csak ezután mérte végig alaposabban. Barna bőrére gyöngyfátyolként ült ki az izzadtság, a tűző napon csak egy fehér ruhát viselt, szorosan simult karcsú, izmos testéhez.

– Nem, szállást keresek éjszakára. – válaszolta útmutatás reményében.

– Nálunk nem szokás éjszakázni. Az emberek épphogy megállnak, megnézik az ötszáz éves templomot, esznek a fogadós marharagujából, és továbbutaznak a kastély felé. Ott van szálló, ahol kényelmesen megpihenhet.

– Én a falu szökőkútja miatt jöttem. – vallotta be a férfi.

– Mit akar tőle?

– Hallottam, hogy segít tisztán látni. Szerelmi bánatom van, abban bízom, hogy megoldást jelent. Vagy ez csak legenda?

– Mindent tudok, amit érdemes a szökőkútról. Egyedül lakom, ha gondolja, nálam megszállhat ma éjszakára a vendégszobában.

– Nem fogadhatom el.

– Nem nagyon tehet mást, ha túl is akarja élni. Pénzt ne adjon, csak hallgassa meg, hogyan működik. Ne is mondjon magáról semmit. Grófnak fogom szólítani. Engem a faluban mindenki Özvegyként ismer.

Bár a házban fényes nappali várta a látogatókat, a konyhában ültette le a férfit. A hosszú faasztalra egy kancsó tiszta vizet tett két hosszú pohárral, hátradőlt az egyik karosszékben, és mesélni kezdett.

– Látta, hogy nagy a birtok és a ház, abból élek, amit az embereimmel megtermelek. Nem voltam mindig ilyen kemény, valaha úrinőként éltem itt, mindez a férjemé volt.

A fogadó, ahol megállt, az anyámé, vagyis a szüleimé. Apám a polgármester, de egész nap a marhákkal van a határban, nem érzi jól magát otthon.

Amikor kislány voltam, tökéletesnek láttam anyámat. Gyönyörű nő, aki képes a tekintetével uralni a környéket, egyetlen szavával elhallgattatni embereket, és bár a faluban mindenki krumplit evett, nálunk hús gőzölgött az asztalon.

Hercegnőnek nevelt, de ő volt a királynő.

Amikor serdülni kezdtem, kaptam új ruhákat és ékszereket, végre én is állandó vendég lettem a bálokon. Amíg apám észrevétlenül gubbasztott valamelyik sarokban, anyám táncolt, nevetett, a társaság közepe volt.

Ha valaki tőlem kérdezett, anyám hamar átvette a szót, ha táncolni hívtak, addig kérette magát, amíg őt vitték el. Nem versenyezhettem vele.

Magamat jelentéktelennek, csúnyának éreztem. A tizenhetedik születésnapomon szöktem el először a szökőkúthoz. A falusiak szavait addig szóbeszédnek hittem.

Csak éjszaka szabad érkezni, egyedül. Mivel a víz varázserejében itt senki sem kételkedik, mindenki tiszteletben tartja a helyet, nem járnak leskelődni, és csak a legnagyobb szükség esetén fordulnak hozzá.

Biztosan látta, a szökőkút a templommal szemben van, a legtöbb arra járó érmékkel dobálja tele, apám napnyugtakor maga szedi össze, félreteszi, szépíti belőle a falut. A közepén lévő hal, aminek a szájából a víz jön, ne kérdezze, milyen fajta.

Bele kell dugni a fejet a kút vizébe. Amikor így tettem, nem hallottam mást, csak a morajló csobogást. A gondolataim kitisztultak, megnyugodtam. Anyám alakja jelent meg, amint a tükör előtt áll, arcát pirosítja, szemét festi, ruháját rendezi, és legvégül felteszi a glóriáját, hogy elvakítson.

Aztán a kép elhomályosult, meleg érzés fogott el, amiből egy erős kéz, az apám rántott ki.

Majdnem megfulladtam. Akkor tudtam meg, hogy ő már évek óta a kút rabja, akkor is épp a víz alá készült, így látott meg, ahogyan a karom ernyedten lógott a kövön. Elmagyarázta, hogy nem szabad elveszíteni teljesen a kapcsolatot, kell valami, ami ébren tart, ő hegyes kavicsokon térdepel.

Nem untatom tovább, ennyi a lényeg – csapott az asztalra hirtelen, mint aki többet mondott, mint akart. – Azóta másként látom a szüleimet, elköltöztem, férjhez mentem egy remek férfihoz, szépen éltünk, amíg el nem vitte a betegsége. Most őrzöm a birtokot.

A Gróf ragaszkodott hozzá, hogy még aznap éjjel elmegy a szökőkúthoz. Egész délután nagy kortyokban nyelte a vizet a kancsóból, hátha az is varázserejű, de az Özvegy kinevette, hogy így nincs semmi hatása, még az íze is rossz.

A nő nem kísérhette el az útra. Felkészítette, amennyire tudta, minden, amit tehetett, várt. Szépítkezett, felvette a legszebb fehér hálóingét, és türelmesen ült a konyhában.

A férfi valamivel éjfél után érkezett vissza, az arca addigra megszáradt, a haja is épp csak nedves maradt. A tekintete kitisztult, a vonásai kisimultak, élettel duzzadó ember lépte át a küszöböt, most hogy kihúzta magát, végre látszott, milyen izmos.

Összefonódott a tekintetük, a nő fölkelt volna, de a Gróf megelőzte, ölébe vette, és elindult vele a vendégszoba felé.

– Ne arra – súgta lágyan a nő, és inkább a hálóba vitette magát, ahol már mindent előkészített.

Délután ébredtek, az Özvegy kávét és tojást főzött, amíg a Gróf zuhanyozott.

– Haza fogsz menni? – kérdezte a férfit.

– Maradnék még, ha nem bánod.

– Ameddig akarsz – mosolygott, de a Gróf tekintete aggasztotta.

– Amikor kivettem a fejemet, a bánatom elmúlt, a tested járt az eszemben. Volt még valami, amivel nem is akartam foglalkozni, de valahogy nem megy ki a fejemből. Egy emlék gyerekkoromból, de valahogy mégsem az. Ismered az érzést, ami a megértést megelőzi? Amikor a mondat a nyelved hegyén van?

– Újra el akarsz menni a szökőkúthoz.

– Igen.

– Ha a rabjává válsz, nem tudok rád vigyázni többé. Maradj inkább velem.

– Napközben a tiéd leszek.

– A kút nem osztozik senkivel.

Harmadik hete laktak együtt. Mintha napnyugtakor indulna a reggel, a férfi elment a szökőkúthoz, az Özvegy addig főzött, és készülődött, mert amikor a kedvese hazatért, gyönyörű szeretkezéseik napkeltéig ébren tartották. Délután eleinte beszélgettek, kedvesen szóltak egymáshoz, de lassan a férfi egyre több magányos órát követelt, a nő pedig szomorúan bámult ki a hálószoba ablakán.

A Gróf leveleket írt, eleinte üzleti ügyben, de aztán legyintett, hogy a vállalat nem omlik össze nélküle. Egyre vastagabb borítékokat címzett meg azonban a szüleinek, a nővérének, a nagyszüleinek, majd volt szeretőknek, végül már a szabójának is.

– El fog jönni a nap, amikor minden emléket megértek. – Ez volt az utolsó mondata, mielőtt aznap este elindult.

A nő lerogyott a szokott karosszékbe, némán nézte a kikészített alapanyagokat, de nem főzött. Amikor felkelt, egy kisebb ruhásszekrényhez lépett, kikészítette a fekete ruháját, majd ásót ragadott.

Vigyázva, hogy a fátyla ne lógjon a vízbe, kiemelte a megfulladt férfit. Talicskába tette, fekete lepellel takarta le. Még így is szépnek tűnt és nemesnek.

A kertbe érve belökte a tetemet a friss gödörbe, az érte ejtett könnyeket egy apró fiolában fogta fel.

Reggelre a gödröt betemette a kezével, a halmot elegyengette, és a végébe egy kis fácskát ültetett. Meglocsolta a fiolából.

Miközben vetkőzött, a hálószoba ablakából kinézett a kertre. Lassan egy egész erdőm lesz már, gondolta, mielőtt végigdőlt a megvetett ágyon.

 

 

(Illusztráció: Vados Anna)

A Szentháromság hét pontja és a Szabadság hatalma

 

„Téríts magadhoz minket,
hogy hálásak legyünk, alázatosak
és kegyelmeidre fogékonyak,
mert te vagy a mi üdvösségünk,
erőnk és bátorságunk.”

                            (Kempis Tamás)

Ferenc pápa Az irgalmasság arca kezdetű bullájában meghirdette az Irgalmasság Rendkívüli Jubileumát, amit Jézus Krisztus küldetésének felismerésére szentelt. Az Úr irgalmasságának, Krisztus kegyelmének és a Szentlélek erejének az ajándékát a Szentévben a Szeplőtelen Fogantatás ünnepén megnyitott Szent Kapun, az Irgalmasság Kapuján át kaphatja meg – ha alázatosan kéri – a Szeretet hatalmában hívő lélek.

  • Amennyiben a bűnökkel terhelt hívő Krisztusban bízva Igent mond a lelki fejlődésre, és beengedi szívébe a kopogtató Jézust, a feltétel nélküli szeretet isteni energiája hatol át a félelmein, a közöny és a harag magas téglafalain, s megvilágítja az utat a tökéletesség felé. Útravalóul hozzá szegődik az együttérzés, a megbocsátás, a nagylelkűség és a kedvesség, amely kincsek birtokában képessé válik a hétköznapok nehéz próbatételein felülemelkedni, s békítő kezet nyújtani embertársainak.

A Szeretet befogadása egyben áramlást is jelent, az Agapé kiáradását a világba, ami összekapcsol felebarátainkkal és minden létezővel. Növekszik az életerőnk: mi magunk válunk Forrássá.

  • Az emberek többsége azonban elutasítja a Szeretetet. Harcok dúlnak, nemcsak nemzeti határokon kívül és belül, hanem az emberi szívben is. Ebben a zaklatott világban a túlélés az úr.

Az ego-harcok mögül a Sátán lesi következő áldozatát. Az emberi játszmák (az önsajnálat, az erőszak…) drámákat szítanak, bonyodalmakat kevernek. A félelem rabságában sínylődő lelkek pedig nem látják meg a feléjük nyújtott segítő kezet, nem ismerik fel szabadítójukat, hanem elmenekülnek, elszakítják magukat az ősforrástól, s még inkább bezárkóznak saját börtönükbe. Bizonytalanságuk és szkeptikusságuk hatalomvágyukban mutatkozik meg, manipulációkkal igyekszenek egymáson át életben maradni.

  • Jézus pedig vár. Várakozik sokáig. A vele eltelt szívű lélek pedig újra és újra megbocsát, új lehetőséget ad embertársainak, mialatt ő maga szenved. Magány, kiközösítés és bántalmazás jut számára osztályrészül. Kínjai közepette végül térdre ereszkedve hajtja fejét az Úr elé, s könyörületért esedezik. Átadja magát Istennek, aki a megnyitott kapun át bejelenti magát.
  • Isten soha nem hagyja magára azokat, akik benne bíznak. Feloldozást ad bűneink alól. Megszabadít minden félelemtől és minden szenvedéstől. Új életet ad Jézus Krisztus megváltása révén. Begyógyítja sebeinket. A boldogság érzését nyújtja. Könnyedséget. A múlt nehéz terhe alól és a jövő aggodalmától való felszabadulást, s békét lehel a szívünkbe.
  • Jézus Krisztus és az Úr ingyen ajándékát azonban a megvilágosodott elme nehezen érti meg. Döntés elé kerül. Zavarodottan látja, hogy eddigi életmódja többé már nem használ neki, tehernek érzi, új élete pedig próbatételekkel van kikövezve.

De a lelke szabad és szárnyal. Sok hibát ejt ugyan repülése közben, de nem veszíti el a reményt és az Utat. Önszántából dönt úgy, hogy akaratát Isten keze alá rendeli, s teljes hittel mondja ki: „Legyen meg a Te akaratod!”

  • A Béke, a Szeretet, a Hit, az Oltalom és a Vezettetés ezzel beköltözik mindennapi életébe. A korábbi negatív érzések eltűnnek, a vér és víz segítségével pedig teste, lelke és szelleme folyamatosan kitisztul, tudatossága növekszik, szíve teljesen átalakul. Többé már nem enged a Sátán befolyásának, mert az Igazság birtokában van, így a rossznak megszűnik a hatalma felette. Az Úr lelki adományaival feltöltekezve innen már a hívő lélek csak a Szentlélek sugallataira figyel.
  • S csakhamar megérkezik hozzá a Küldetés is. Komoly felelősség hárul reá, kihívás elé kerül: vajon meg tud-e felelni választott feladatának, képes lesz-e – Ferenc pápa szavaival élve – „az Atya szeretetének eleven jelévé” válni a világban, és Krisztushoz hasonlóan a vigasztalás, a megbocsátás, az együttérzés és a szeretet hirdetőjévé lenni akkor is, ha sokszor úgy találja, törekvése hiábavaló, mert az egoizmus falai áttörhetetlennek bizonyulnak.

Krisztus követői ezzel a próbatétellel szembesülnek. Sokszor elszomorodnak, de legtöbbször csalódnak. A szabad akarat folytán nem kényszeríthetnek senkit jobb belátásra, csakis az együttműködés hozhatja meg a várt eredményt: Isten országát a földön is, bennünk és körülöttünk.

Ehhez azonban elsőként fel kell ismerni az egoizmus álarca mögé bújt és a negatív mintákat ismétlő Sátán mesterkedéseit, szétválasztó stratégiáit: az ítélkezést, a kritizálást és a megkülönböztetést, az erőszakot és a hatalomvágyat, a képmutatást és közömbösséget, hogy ezek után a Szabadság elsőbbségének otthont adva a felszabadulást választhassuk.

Bízzunk Jézus Krisztusban, és figyelmünket fordítsuk rá a Szentévben, hogy teljesek lehessünk, harmóniában élhessünk önmagunkkal és a környezetünkkel. Minden ember alakítja a környezetét gondolataival, szavaival és tetteivel, ezért ne becsüljük le magunkat, sem egymást, hanem adjuk meg a tiszteletet elsősorban Istennek, azután önmagunknak és felebarátainknak.

Ne felejtsük el, hogy beidegződött rossz gondolatmintáink gátolják a kiteljesedést, és távol tartják az ígért Boldogság terjedését a Földön. A társas kapcsolatokon belül elkövetett erőszak használata sérti az emberi egyenjongúságot és az emberi méltóságot, aminek nem engedhetünk teret, hiszen mindannyian Isten szeretett gyermekei vagyunk, ha sokan ezt el is felejtettük.

(Megjelenés helye: Hitünk és Életünk, Dány, 2015. október) 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info