– Persze, kedvesem, nagyon szívesen, de csak ha bírja a tempót, nagyon sietek. Gondolom a sikerem titkára kíváncsi.
Beüti a kapukódot, a lakóház ajtaja kinyílik.
– Minden karrier kis lépésekből áll, látja, még azoké is, akik a legmagasabbra jutnak. Minden attól függ, ki milyen gyorsan lépeget, úgyhogy szedje a lábát.
El a kukák és szelektív szemetesek mellett, át a lakókkal közös folyosón a művészbejáróig. Fekete, szivacsozott, nehéz fémajtó, a műbőrborítás itt-ott elrepedt.
– Látja, nincs egy perc megállás, akárhol van is az ember, folyton csak rohanunk, nálunk nincs késés.
A portás köszön, válasz nincs. Elveszi az öltözőkulcsot.
– Késés nincs, ez nem színház, mindig ezt mondogatom.
Nevet. Tovább a folyosón, büfé, pult.
– Pannika, a kávémat, légy szíves.
Megállás nélkül át egy másik szivacsozott ajtón.
– Szűkösen, szűkösen, kedvesem, de hát mi sem keressük le a csillagokat az égről.
Ismét nevet. Lépcsőn fel az emeletre. Vasrács, linóleum.
– Arra van a jelmeztár, ott a fodrászat, szervusz Katácskám, ez pedig a díszítő tár. Csak ne bámészkodjon úgy, kedvesem, vannak olyan csillagszeműek, akikbe nem érdemes belebolondulni!
Fehér faajtók, a falakon filc, a földön padlószőnyeg.
– Itt is volnánk, az én kis birodalmam. Kerüljön beljebb, oda le is ülhet, azon a kis szekrényen épp elfér.
Négy négyzetméteres öltöző, tükör, laminált pult fésülködőasztal helyett, szék, akasztó, cipős szekrény.
– Adja gyorsan a balettcipőmet, ott van a lába alatt. Elpusztulok ezekben az utcai vackokban. Nem, nem a szalagosat, a gyakorlót! Az ott, a gumipántos, nem keményített. Hála az égnek, mintha mezítláb lennék. Szóval, hogy hogy is kezdődött.
Széken ül, a támlán kendő.
– Már az egyetemen kiválasztottak minket. Még nem tudtuk, de így volt. Azt mondták, mi ragyogtunk a legfényesebben. Nem mintha a legjobbak lettünk volna, ne higgye. Beszédtechnika órán többet sírtunk, mint baletton, a mesterségről meg nem is beszélve. De valahogy mégis ragyogtunk. Csak kiálltunk, és ragyogtunk. Nem is voltunk sokan, az én osztályomból ketten a Júliával, még egy lány, aki alattunk járt, meg egy felsőbb éves fiú, Krisztián. Persze sosem dolgozhattunk együtt, azt mondták, kioltjuk egymást. De egyet mindannyian nagyon jól megtanultunk. A hitről szól. Minden a hitről szól.
Előre hajol, a térdére könyököl
– Tudja, kedvesem, nekünk nincs másunk, mint a maguk hite. Gyönyörködnek is, persze, de ez is csak amiatt lehetséges, mert elhiszik a ragyogásunkat. Emlékszik, amikor a Normafánál feküdt annak a cingár fiatalembernek a mellkasán? Azt hitték, mind a maguk kedvéért vagyunk. És mert ezt hitték, így is volt. És amikor lehullott Feri, maga azt kívánta, bár igaz lenne. Mindig elfelejtik, hogy kívánni nem elég, mi meg hiába hulldosunk, hinni kell, értsék már meg! Ezt nyugodtan meg is írhatja. Csak akkor van értelme, ha elhiszik. Különben csak kiégett színészek vagyunk, akik minden este felvánszorognak a színpadra, hogy ugyanazt csinálják újra és újra, míg végre valami meg nem változik. De ha elhiszi! Ha elhiszi végre!
Hátradől. Csend.
– Na legyen elég ennyi, kedvesem, nem érek rá. Ebből már csak kikerekít valami cikkecskét. Kifele menet, legyen olyan jó, szóljon a Pannikának, hogy hol van már a kávém! Nem lehet ezt így kibírni.

(Illusztráció: lt)

A tükör előtt ácsorgott, hosszasan vizsgálta magát, tekintete percekig fürkészte saját arcvonásait, mintha meg akarna tudni valamit magáról, amiről addig sejtelme sem volt. Kis idő múlva hátranyúlt. Kést vett elő, majd különféle irányokból a csuklójához érintette. Először úgy, hogy éle a kezére merőlegesen álljon, majd az erekkel párhuzamosan tartotta hozzá.
Egy vékony sávban elfelejtette összehúzni a sötétítőt, a behulló fény megcsillant a pengén. Rövid ideig szórakozott ezzel, majd a polcon heverő egyik könyvre tette. Nejlonzsákot hozott az előszobából, a szőnyegre borította. Kopott, piszkos kacatok, nadrágok, pulóverek, cipők potyogtak ki, mintha egy csapat hajléktalan ruháit gyűjtötték volna be. A szekrénysor tetején italok sorakoztak, főleg whisky és rum, márkásabb darabok, Chivas Regal, Grant’s és Dictador, csak a szélén állt egy-két hazai pálinkás palack. Leemelt egy kezére eső üveget, almapálinka volt benne, meghúzta, a maradékot a rongyokra locsolta.

Mire kilépett a lépcsőházba, egy még elfogadható állapotban lévő, negyven alatti, az utcán csak pár hónapja élő hajléktalan benyomását keltette. A piaszagú ruhák már hozták a figurát, de indulás előtt azért az arcát is bekormozta pár leégetett gyufával. Nem kontúros foltokat rajzolt, csak annyira kente össze magát, hogy éppen maszatos legyen.
Kinyílt a bejárati ajtó, hűvös fuvallat indult felfelé. A lépcsőfordulóban húzódott elsőként fintor az arcára, addig szinte nem érzett fájdalmat. Lenézett a kezeire, s mintha meglepte volna a látvány. Persze nem a tényen, sokkal inkább a hogyanon döbbent meg, mintegy ráébredve a biológia szótlan igazságára, ahogy testmozgás hatására a vér hirtelen jobban meglódult, kissé felgyülemlett a tenyerében, mielőtt az ujjai között lecsorgott volna a lépcsőfokokra.
Felcsigázta a maga mögött vérnyomot hagyó sebzett-vad érzés, lépteit megszaporázta, lendületből tárta ki a bejárati ajtót. A villamosmegálló felé tartott, ám az újságosbódé kirakata előtt megtorpant. Ki volt téve az angol Design Week magazin aktuális lapszáma, amelynek a címlapján az ő neve is szerepelt, mint Kelet-Európa egyik tehetséges grafikusa. Némi tétovázás után közelebb lépett. Az újságárus unottan emelte fel a tekintetét.
– Egy Design Weeket kérek – mondta az újságra mutatva. Ahogy keze a pult fölé emelkedett, vére rácsöpögött a kirakott lapokra, az eladó közönyös arckifejezése hirtelen döbbent undorrá változott.
– Akurvaéletbe – ordította –, nem takarodsz innen! Összevérzel itt nekem mindent!
– Csak egy Design Weeket kérek – ismételte nyugodt hangon. Pillanatnyi csend állt be.
– Ha nem ad újságot, tényleg mindent összevérzek. AIDS-es vagyok.
Hirtelen támadt az ötlet, de tetszett neki. Az eladó megkövülve állt, majd lassan, szemét egy pillanatra le nem véve róla oldalra nyúlt, s kivette a rekeszből a magazint.

Nem sokan álltak a villamosmegállóban, behúzódott a födém alá. A rongyos, pasztell vászonkabát ujja már sötétvörösre itta magát vérrel. A levegő hűvös volt, csípős szellő simogatta a csuklóját, a nedvesség, a folyamatosan szivárgó vér miatt még hidegebbnek érzett mindent. Két-három lépésnyire egy nő ácsorgott a kutyájával. Az állat észrevette a lába mellett gyülemlő apró tócsát, s nyalogatni kezdte a lecsöpögő vért. Gazdája a szokatlan látványtól szinte megrökönyödve kiabált rá.
– Van egy kis gond. HIV pozitív vagyok – megtetszett neki a nő viszolygása, ismét elsütötte az előbbi poént, nyugodt, kimért hangon, aggódón a kutyára tekintve. A nő egy pillanatra lemerevedett, majd elrántotta az ebet és tovaviharzott a megállóból.

Mire a Boráros-téren leszállt, már egyáltalán nem érdekelte a megrökönyödött utasok arca. Ahogy a körülötte ülők döbbenten felugráltak az ülésről, a dermedt csönd, mikor észrevették a lassan gyülemlő vérfoltot. Mind a hatvanas néni, mind a huszonéves BME-hallgatólány döbbenete hidegen hagyta, pedig utóbbi kifejezetten az esete volt. Lett volna, normál esetben. De ebből is egészen biztosan tudta, hogy ez most nem a normál eset, és épp azt teszi, amit tennie kell.
Ereje közben kezdte lassan elhagyni, egyre intenzívebben érezte, hogy ez már túlmutatott az erek bizsergésén, a bőrön lecsorgó vér langymelegén, a fizikai gyengeségen, az erőtlenné válás kérlelhetetlen folyamatán. Ebben benne volt már a tudat is, hogy hamarosan meg fog halni, de még nem ott, és nem úgy, ahogyan elképzelte. Mélyeket lélegzett, még a körúti szmog is jól esett a villamos telített atmoszférája után. Lassú lépésekkel haladt, a vér egyre ritkuló cseppekben jelezte útját, s egy addig ismeretlen, mély, tompa fáradtság nehezedett a testére.
A híd első harmadáig jutott. Kevéssel előtte megszédült, ekkor még sikerült megkapaszkodnia, nekitámaszkodott a korlátnak, kifejezéstelen tekintettel utoljára megszemlélte a várost. Ha látott még valamit, az a Gellérthegy lehetett, egy hatalmas uszály, mely épp a Szabadság híd alatt haladt át, pontosan ott, ahol Katával utoljára ültek azon a nyári estén, amikor a lány elmondta, hogy ő már nagyon szeretne gyereket, mire neki nem volt semmi értelmes válasza a megfontolt hallgatáson kívül, s végül az lett az utolsó közös estéjük.
Villámsebesen pörgött át fejében az utána következő két hét. Hogy egy boldogtalan nő lelke milyen gyorsan tud nagyon undokká és mérgezővé válni. Bevillant a pillanat, amikor Kata rácsapta az ajtót, és azt mondta neki, hogy az sem érdekli, hogyha megdöglik. Aztán eszébe jutott az utolsó csetelése Balázzsal. Neki is annyiszor kipanaszkodta magát, annyiszor fárasztotta már azzal, hogy ő Kata nélkül nem tud, és nem is akar élni, és inkább kimegy a híd közepére és leugrik a picsába. Ezt Balázs mindig elhülyéskedte, még heccelte is, hogy ennél azért többet néz ki belőle, hogy egy ilyen kreatív ember, a legtehetségesebb fiatal magyar grafikus ennyire snassz módot válasszon a bekrepálásra.
Különösebb zaj és puffanás nélkül hanyatlott a járdára.

 (Illusztráció: bp)

Negyvenes férfi lép be a körúti üzlet ajtaján. Divatos szabású öltönyt és bőrcipőt visel. Fekete haja rövidre nyírva, a divatnak megfelelően. Az akváriumra emlékeztető, kicsi helyiségben egy fiatal nő ül, aki egy nagyobb méretű fóliát formára vág. Rámosolyog a belépő férfire.
    – Jó napot! Okosfóliát szeretnék vásárolni –  szólal meg a férfi.
    – Ismeri a terméket? – kérdezi a nő kedvesen.
    – Már hallottam róla.
    – Remélem csak jót! – nevet a nő. – Szeretne termékismertetőt?
    – Igen, kérek.
    A nő készségesen elkezdi sorolni az okosfólia legfontosabb képességeit.
    – Nem csak okos, intelligens is. Az adott környezethez maximálisan alkalmazkodik. Bárhova feltehető. Elrejt a külvilág elől. – Feláll, és a kirakathoz megy. – Jöjjön, mutatok valamit! – hívja a férfit. – Mi kilátunk, de az utcáról nem látnak be. Mutasson valamit a járókelőknek! Ott, valaki épp befelé néz. No, bátran! Nem látja magát – biztatja.
    A férfi bátortalanul grimaszokat kezd vágni, majd középső ujját felemelve mutogatni kezd. A nő mosolyog és folytatja.
    – Ha akarja, darabokra is vághatja az okosfóliát, aztán újra összerakhatja. Összeforr, akár a seb. Kommunikálni is lehet vele. Szövegeket és képeket képes megjeleníteni. Telefonon keresztül utasítások adhatók neki. Rendkívül tapintatos, a kényes pillanatban láthatatlanná válik.
    – Megveszem! Kérek tíz métert belőle – szakítja félbe a férfi, majd pár perccel később, bőrtáskájában az okosfóliával, távozik az üzletből.

    Egy hónap múlva a negyvenes férfi belép a körúti üzlet ajtaján. Láthatóan nagyon feldúlt és elszánt.
    – Emlékszik rám? – szegezi a kérdést az ott ülő fiatal nőnek. Tenyerével az asztalra támaszkodik, és a nő fölé hajol. – Mert én magára igen. Maga adta el nekem azt az átkozott okosfóliát egy hónappal ezelőtt.
    – Nincs vele megelégedve? – riad meg a nő. – Van rá garancia. Megjavíthatjuk, kicserélhetjük.
    – Eltűnt! – kiáltja a férfi.
    – Kicsoda?
    – A fólia! Eltűnt! Elnyelte a föld! Azt akarom, hogy térítsék meg a káromat! – üvölti a férfi.
    – Ha óhajtja, visszafizetjük az árát – ajánlja óvatosan a nő, közben kissé hátrébb tolja a székét. Mielőbb szabadulni akar a dühös férfitől. Az sem érdekli, hogyan tűnhetett el egy fólia.
    – Nem, hölgyem! Nekem nem a maguk rohadt fóliájának az ára kell, hanem annak a kárnak a megtérítését követelem, amit az okosfólia okozott!
    – Amit a fólia okozott? Hogy okozhatott volna kárt egy fólia? Attól tartok, nem értem a problémáját, uram – válaszolja a nő. Hangján érződik, hogy kezd ingerültté válni.
     – Maga csak ne értetlenkedjen! – ordítja a férfi. – Térítsék meg a káromat!
    A nő feláll, az ajtóhoz megy és kinyitja. Biztonságot ad számára a kinti forgalom.
    – Mondja el, mi történt – biztatja engedékenyebb hangon a férfit.
    A férfi kér egy pohár vizet. A nő hoz neki és magának is. A férfi egy hajtásra kiissza. A nő azonnal teletölti a poharat. A férfi hátradől a székben, vesz egy nagy levegőt, majd nyugodtabb hangon mesélni kezd.
    – Miután hazavittem azt az átkozott okosfóliát, pár napig minden rendben volt. Valóban okos, intelligens és alkalmazkodó volt. Észre sem lehetett venni a jelenlétét. Kérés nélkül is megvédett minket a kíváncsi és tolakodó tekintetek elől. Biztonságban éreztük magunkat mellette. Rendkívül figyelmes és szolgálatkész volt. Túlságosan is!
    A férfi iszik egy korty vizet, majd folytatja.
    – Két hét után észrevettem, hogy nekem nem engedelmeskedik. A telefonon adott utasításaimat nem hajtotta végre. A feleségemét bezzeg igen! Ha a feleségem nem volt otthon, láthatatlanná vált számomra. Velem egyáltalán nem kommunikált. A kérdéseimre nem adott választ, semmilyen szöveget vagy képet nem jelenített meg nekem. A feleségemnek azonban verseket is írt. Szonettet, ódát. A szépségét magasztalta és a világ legkívánatosabb nőjének nevezte. Nem hiszi? – néz gúnyosan az eladóra, aki semmit sem kíván jobban, mint, hogy minél hamarabb tűnjön el ez az elmebeteg, ezért türelmetlenül csak ennyit mond:
    – Folytassa!
    A férfi engedelmesen bólint.
    – Tegnap, amikor hazatértem a munkából, se az okosfólia, se a feleségem nem volt otthon. Azt hittem, vásárolni mentek vagy moziba, netán színházba. Gyakran eljártak együtt otthonról, mivel én késő estig szoktam dolgozni – teszi hozzá magyarázatként. – A hálószobába lépve, egy feliratot pillantottam meg az ablakon. Az okosfólia írása volt. Lelépett a feleségemmel meg a pénzemmel. A feleségemet bánja kánya! De a pénzem! A megtakarításaim, a befektetéseim! Csupán egyetlen hitelkártya maradt, de csak azért, mert velem volt. Ez az aljas szörnyfólia már el is adta a részvényeimet! Most meg, Isten tudja hol, költi a pénzem, és jól szórakozik a feleségemmel! – csap öklével az asztalra.
    Az eladónő nem tudja, hogy a mentőket vagy a rendőrséget hívja, netán mindkettőt. Sosem volt dolga őrülttel. Most is egyedül van az üzletben. Lassan feláll, hogy segítséget hívjon. A férfi elkapja a csuklóját.
    – Hova, hova? Addig sehova, amíg meg nem fizetik a káromat! – sziszegi a nő képébe. A nő kétségbeesetten tekint a nyitott ajtó felé. Az ablakon nem lehet belátni, okosfólia borítja.
    – Tudok várni –  dől vissza a férfi a székbe, majd a karórájára pillant –, mondjuk… egy órát.
    A nő kínban van.
    – Nézze, uram! Egy óra kevés. Talán, jöjjön vissza holnap.
    – Maga hülyének néz engem! Holnap? Épp elég időt vesztegettem! Óráról órára fogy a pénzem! – ugrik fel a férfi, majd visszaül. – Nos, ha nem hisz nekem, ám legyen! Szívem! – szólal meg a férfi kedvesen, és elnéz az eladó mellett. – Győzzük meg a hölgyet!
    A nő körbenéz, de senkit sem lát. Hirtelen nagy csattanás hallatszik, darabokra tört az üvegfal. A következő pillanatban üvegszerű árnyék fut végig a nő testén.
    – Mi volt ez? – kérdezi rémülten a nő. – Maga őrült! Hívom a rendőrséget! – kiáltja remegve.
    A férfi kitépi a kezéből a telefont.
     – A pénzemet akarom!
    – Honnan adjak pénzt? Én csak egy alkalmazott vagyok – védekezik sírva az eladó.
    – Az nem az én problémám. Oldja meg!
    A nő nem mozdul.
    – Úgy látszik, újabb meggyőzés szükséges – jegyzi meg a férfi a fejét csóválva. – Szívem!
    A felszólítást követően, levegőbe emelkedik a nő előtt lévő pohár, lassan megdől és a víz a padlóra folyik, majd az üres pohár a falhoz vágódik és összetörik.
    –  Elég! – ordítja a nő. – Rendben van. Megkapja a pénzét. Hadd, telefonáljak!
    Amíg várnak, a nő aggódva tekintget körbe.
    – Kit nevezett szívemnek?
    A férfi felnevet.
    – Nem csak maguk árulnak okosfóliát!

(Illusztráció: sf)