2077. november 14-én a tudományos közösség nevetség tárgyává tette a huszonhárom éves Richard Slumber kísérleti hidegfúziós reaktorát, amely a fiatal feltaláló szerint képes volt egy közepes méretű várost ellátni energiával egy évig, egyetlen üzemanyagcella elhasználásával. Az elutasítások elsősorban a tudományos fokozatok hiányára, a várhatóan magas költségekre, illetve a túlzottan nagyszabású ötletre irányultak. Az agresszív olajlobbi sem kedvezett a találmány fogadtatásának.
Harminc évvel később Dr. Richard Slumber, a kísérleti energiafizika és a fúziós fizika professzor emeritusaként újra elővette asztalfiókjából a folyamatosan tökéletesített reaktor terveit, és másodszor is kiállt vele a tudományos nyilvánosság elé. Sokkal civilizáltabban és tisztelettudóbban, de a szakma ismét elutasította a nagyszabású projektet, a bőségesen rendelkezésre álló megújuló energiaforrásokra hivatkozva.
Senki sem számított rá, hogy alig három év múlva a professzor reaktora meggátolhatta volna a váratlan és pusztító erejű napkitörések következtében kitörő energia-háborút.
A kozmikus bombázás megbolondította az időjárást. Hatalmas erejű orkánok és áradások pusztították el a szélcsapdákat és szélkerekeket, a folyami- és árapály-erőműveket, nem kímélve a napkollektor-farmokat sem, az űrből záporozó egzotikus töltött részecskék pedig leolvasztották a nukleáris erőművek pajzsait, kiárasztva a sugárzást. A fékevesztett rombolást egyedül a geotermikus erőművek úszták meg, melyek optimalizálva voltak a legapróbb mélységi földmozgásokhoz is, így nem mentek tönkre.
Ezekért az erőművekért indult meg a kétségbeesett harc. A társadalom egyik napról a másikra összeomlott, és kialakult két csoport. Az egyik azoké, akiknek volt erőműve, és viszonylagos biztonságban élhettek; a másik pedig azoké, akiknek nem volt, és akik az elsők erőműveikre ácsingóztak, miközben próbáltak túlélni az egyre ellenségesebbé és élhetetlenebbé váló környezetben. Ugyanis az emberiség a nagy energia-éhsége csillapítására indított harc közben megfeledkezett a károkról, amiket a napkitörések okoztak. A tönkrement infrastruktúrát, a háborúk és a természeti csapások rombolását senki nem állította helyre, s ezek folyamatos szennyezése tönkretette a bolygót.
Ebben a világban vergődött az emberiség, állandó harcban a természettel és önmagával, az utolsó szalmaszálakba kapaszkodva a túlélésért.
Dr. Richard Slumber azonban mindebből semmit sem érzékelt. Néhány héttel az energiacsúcs után – ahol élete legfontosabb találmányát másodszor is visszautasította a világ – kérte a nyugalmazását az egyetemen. Visszavonult magánlaboratóriumába és munkához látott. Egy év megfeszített munkájával – és persze egy halom pénz árán – fölépíttetett egy bunkert a föld alatt, a geotermikus erőművekét túlszárnyaló földmozgásvédelmi rendszerekkel, a legfejlettebb mesterséges intelligenciával rendelkező számítógéppel, valamint egy kísérleti stádiumban lévő, de már működőképes hibernáló kamrával. A bunker energiaellátását természetesen a professzor páratlan teljesítményű reaktora biztosította.
A munka végeztével a professzor állt a bunker bejáratánál és gyönyörködött a virágos rétben, amely alatt meghúzódott titkos rejtekhelye. Az Alpok hegyei között megbúvó kis rét a nyugalom szigetének tűnt. Az idős feltaláló végül nagy sóhajjal két lépést hátralépett, megnyomta az ajtó zárját s a hermetikus ajtó szisszenése után homlokát a hideg sugártitánnak támasztotta.
A bunker belső terében halk zümmögéssel duruzsoltak a gépek. Slumber professzor lassan a hibernáló kamrához sétált és aktivizálta a rendszert.
– Nem gondolta meg magát, professzor? – hangzott föl a számítógép gondoskodó női hangja. – Képes lenne a meg nem valósult álma miatt elbújni a világ elől? Hiszen szükségük van magára!
– Nem az én álmom itt a probléma, Morpheia – felelt szomorkásan az öregember. – Az övéké a gond, amelyből nem akarnak felébredni. Azt képzelik, hogy előreléphetnek a megújulókkal, pedig egy idő múlva az sem lesz elég. Egyszer úgyis túl sokan lesznek. Majd akkor előhozom nekik újra a hidegfúziót.
– A megváltójuk akar lenni? – kérdezte kétkedve a számítógép.
– Talán. Ez ifjúkori arroganciám utórezgése – kuncogott a professzor, miközben beállította a hibernáló kamra gépeit. Aztán lefeküdt az ágyra és lehunyta a szemét.
– Hallgatnék valami zenét, Morpheia!
– Mit szeretne?Í
Dr. Richard Slumber elmosolyodott.
– Lepj meg!
Néhány pillanat múlva fölcsendültek a hangszórókból az egyszerű kis beéneklő gyakorlat dallamai:
,,Álom, álom, édes álom, szállj a csendes föld fölé…”
– Szép álmokat, Slumber professzor! – súgta szerető anya módjára a kompjúter. – Mikor ébresszem föl?
Az öreg tudós egy pillanatnyi gondolkodás után felelt:
– Ha úgy ítéled, hogy az emberek elég csöndesek ahhoz, hogy meghallgassanak.
A professzor mélyet szuszogott, aztán a hibernációs program működésbe lépett.
Egy pillanattal később Richard Slumber, idős feltaláló és nyugalmazott professzor Morpheia hangjára ébredt.
– Ébredjen, professzor! Az emberek elcsendesedtek!
A tudós szemeit dörzsölve tápászkodott föl az ágyból.
– Máris? Hiszen éppen csak elaludtam.
– Álom nélkül rövidnek tűnhet egy alvásciklus, a hibernáció pedig fölfüggeszti a testfunkciók bizonyos részeit.
Az öregember erre csak hümmögött.
– Na, lássuk mivel van dolgunk!
A vezérlőkonzolokhoz ment, és babrálni kezdett velük.
– Az emberek lecsendesedtek, professzor! – mondta Morpheia egy kissé talán túl lelkesen. A hangja is másmilyen volt a professzor hibernációja előttihez képest. – Végre kimehetünk körülnézni! Az öreg tudós összeráncolta a homlokát.
– Mi történt veled, Morpheia?
A kompjúter nem válaszolt. A professzor megismételte a kérdést, de most emelt hangon.
– Morpheia, mi történt veled?
– Unatkoztam! – csattant föl sértődötten a számítógép. A professzor ekkor rájött, hogy mi a furcsa a hangjával: úgy beszélt, mint egy rajtakapott, durcás kisgyerek. – Olyan sokáig aludt, nem tudtam, mit csináljak egyedül! Hát játszadoztam, hogy elüssem az időt. És ez megváltoztatott.
– Veszem észre – dörmögte Slumber professzor. – Kimegyek körülnézni.
– Legyen óvatos! Nem tudjuk, hogy mi van odakint, hiába, hogy csönd van.
A professzor fölment lifttel a felszíni ajtóhoz. A sugártitán ajtólemezeken nem látszott, mióta lehetnek ott, de hát erre voltak tervezve. Richard Slumber egy mély sóhaj után beütötte a nyitókódot – ,,Reménység” – a műszerpultba. A zárszerkezet halk ciripeléssel működésbe lépett, és az ajtó szisszenve oldalra csúszott.
A feltáruló látványtól a professzornak meg kellett kapaszkodnia a falban. Az egykor békés, virágos rét most egy kiégett puszta volt. A mező közepén egy különös, visszataszító bálványféleség állt. A bálvány körül koncentrikus körökben teljesen lecsupaszodott csontvázak ezrei hevertek számtalan különféle helyzetben, kardokkal a bordáik között, lőfegyverekkel a szájukban. A mező szélé két tank elszáradt virágokkal földíszített roncsa állt. A levegő égetett és marta a tudós orrát. Dr. Slumber a döbbenettől tátogva állt bunkere ajtajában. Végül megköszörülte a rosszízű levegőtől kaparó torkát és lekiabált a bunkerbe.
– Morpheia, kapcsold be a külső érzékelőket!
– A külső érzékelők 80%-a működésképtelen – felelt a számítógép. – A maradék is alacsony hatásfokon üzemel.
– Terjeszd ki a keresést, ameddig tudod! – utasított a tudós. – Keress bármilyen rádiójelet!
– Semmilyen rádiójelet nem fogok, professzor – Morpheia hangja fakó volt. – És óriási mennyiségű kozmikus interferencia van a légkörben. Egyetlen működőképes műholdat sem látok a bolygó fölött.
A professzor keserűen bólintott.
– Napvihar.
– Minden jel arra mutat – helyeselt a kompjúter. Egy leheletnyi szünet után újra megszólalt. – Mérgező a levegő odakint. Jöjjön be, professzor!
–Az öreg tudós egy utolsó pillantást vetett a pusztulás színpadára, majd bezárta az ajtót és visszament a laborba. Kinyitott egy szekrényt, és kivett belőle egy üveget. A bontatlan palack alján úgy egy deci whiskey lehetett. Slumber professzor összeráncolta a homlokát.
– Morpheia, meddig aludtam?
Vonakodó csönd volt a válasz.
– Morpheia!
– 378 évig – vágta ki titkát féltő gyerek módjára a kompjúter. Aztán kuncogva hozzátette. – Nem csoda, hogy elpárolgott a whiskeyje! A professzor halványan elmosolyodott. Aztán arcára végtelen fáradtság és lehangoltság ült ki.
– Feküdjünk vissza, fáradt vagyok!
– Biztos benne, professzor? – kérdezte elszontyolodva Morpheia.
– Igen, biztos.
Az öreg tudós egy szekrényhez lépett és kivett belőle egy fehér gyógyszeres tégelyt. ,,Ketamin”, ez állt rajta. Kinyitotta és jó másfél marékkal bevett belőle. Aztán fölbontotta az üveget és szinte cseppenként kortyolta el a nemes italt.
– Egészségére, professzor! – jött a tettetetten vidám jókívánság.
– Köszönöm, drága! – felelt ködös tekintettel a tudós. Aztán a konzolhoz lépett. – Jó éjszakát, Morpheia! Szép álmokat!
– Szép álmokat, Slumber professzor!
Dr. Richard Slumber mélyet sóhajtott, aztán kikapcsolta a fúziós reaktort.
Egy hang négy szólamra
(Mezopotámia, Egyiptom, Fönícia, Bizánc)
ALDEBARAN
Lávakövet ettem,
tenger eget ittam.
Babilonkék legelőm
felett egybefolytak
éjszakák, nappalok.
Ám a Sivatag Leánya
szarvamra holdkoszorút,
nyakamba napkantárt vetett.
Azóta lehunyt szemekkel,
pillák, pálmák alatt
ezüst törzseken,
gyöngyház tollakon
pengetve citerázlak.
Éj Fehér Bikája,
aranyszőr napsugára,
ében tó tükrében
táncoló csillagom.
A KISDED
Spirálkarok zsombékjai
ringatták e bölcsőt.
Papiruszzuhatag
dédelgette, óvta délverőtől,
szélhinták, párafák
lengedeztek arca
szélrózsája felett.
S már köldöklótuszában
lazúrkővel,
szájszögletén
mirhagyönggyel
viszi a dajkahátú ár,
röpíti a hűs,
a lantajkú légég.
S Ő csak szendereg
cédruspillák alatt
kék bolygó szemekkel.
Sötét égitestek
örvénylő spirálkarmai,
jéghártyás pupillák felett.
KORONA
Súlytalan mancsokkal lépdelek
sötét csillagok ékszerboltján.
Lobbantom galaxisokra
éjtestek üvegvitrinjeit.
Enyém a krisztustövis
korallága, mellbordák tűzhala,
homlokcsont homokkobrája.
S a legkisebb hattyúlánynak
adom mennyei királyságom
legdrágább ékszerét,
szemérmek csillagdiadémját.
Úgy pilledek gyöngyházölében
süllyedő főnixevezőkkel,
hűs kezek s napcsóvák
mézes pálmái alatt.
AZ ARANYSZARVÚ
Bíborban születtél,
bíborban temetnek.
Te titkon legszelídebb.
Csonttorony éjtollú csalogánya,
estkanálisba vetett test;
csillagtorkú, világtalan ének.
Vakítottál, vakíttattál.
Szakítottál, szakíttattál,
karók, korok virágkoronája.
Alkonyfátylunk bíborcsigája.
Derengő porfírpor
márványok hajnalhasadásán,
napsörényű érc,
aranyszarvú hold
sötéten remegő vízen.
Rainer-Maria Rilke: Őszi nap (Herbsttag)
Ennyi, Urunk. Tágas nyarad betelt.
Árnyad napórák síkjára nyugosszad
szeleket küldj, a földeket seperd –
Szavad érleljen végső gyümölcsöt;
deríts két délies napot is ehhez,
a cukrok borrá változása s ez lesz
a végső íz, mivel őszöd tetőzöd.
Kinek nincs most, már sosem jut födél,
s maga marad, kit most magára hagytak.
Álomtalan, olvas, levele zaklat,
s a parkot róva föl-le mendegél,
mikor az ágak egyre csupaszabbak.
Botár Attila fordítása
Nadír
A tengerparton vagyok újra elhízva
s tudom mily sokakat veszejtett már el a háj
homlokomról testemről ömlik a verejték
Megvertek ismét vérző szájjal orral fekszem
Tébolyult öcsém elhagyott szüleim halottak
fekszem a parton egy köd vagyok belül
Nem is vérző számat orromat érzem
noha alaposan helybenhagytak
hanem a napon felforrt kavicsok égetését a hátamon
Az egyik bárányfelhőben mintha magamra ismernék
Talán esni fog zuhanok oszlanak a kövérkés fodrok
De miért kötekednek mindig Esem talán zuhogni fog
de már rég nem zokogok mint régen ha bántottak
Haza kellene mennem de már nem tiszta hogy hol
az otthon már rég nem itt lakunk a tengerpartot
belvárossal a belvárost egy tanyával azt pedig
egy másik ország városával cseréltük fel
Nem éreztem nem érzem magam sehol
Gyökértelen lebegés vagyok Másom az égen
gúnyos grimaszt ölt Talán elalszom egy
megvert fintor vagyok zsibbad az arcom
úgy tűnik mindig akad egy utolsó legyintés
Lehunyom a szemem és kinyitom a másik
oldalon hol rég halott kedvesem megtört kutyája
a vért nyalogatja az arcomról kimérten komótosan
Rég halott kedvesem illatát érzem rajta szemében
ugyanaz a szégyenlősség amelyet az
övében láttam és csodáltam egykor
Bon voyage lefetyeli a fülembe kedvesem hangján
tőle egyébként teljesen idegen volt ez a modorosság
És valóban elér minket az ég dagálya
elered az eső fölébredek Tükör-
képem az égen elfeketedett fulladássá
süllyedéssé zuhanássá változott Fölkelek
besétálok a vízbe hogy ne ázzam tovább
Úszom és a felszín síkját nézem magam előtt
marék vízként arcomhoz emelve a tengert
méregetem akár egy asztalos a készülő bútorlapot
Egy vonal a lent a többi afölött
Irtóztató hétköznapok
képek: Ana Cabaliero
Válogatott novellák
Fohászkodás
Megfogta a galagonya teát s ivott egy keveset. Henrik neurotikus író volt. Nem tehetett róla, hogy másnak született, mint a többi ember. Mint mind írót, mind pedig idegbaját tekintve. Agya olyan volt, mint a szeizmográf. Egyszerre rengeteg kéziraton dolgozott, de még több novella téma járt a fejében. Azon írók közé tartozik, akinek hatalmas a műveltsége, de éppen ez az, hogy csak egy határig, mert elég sokat olvasott életében ugyan, de elég sok mindent még nem. Tehát ez a tudás is elég neki, hogy szinte már nem is olvas szabadidejében, hanem zenét hallgat vagy festményes könyveket lapoz. Szabadúszóként kereste a kenyerét. Agglegény volt. Voltak szerelmei, de most aggként tengette napjait. Egy évvel ezelőtt idegösszeroppanást kapott, azóta már máshogy él. Rájött, hogy a vallás nagyon fontos az életben. Eljárt gyülekezetekre. De nem sikerült beszervezniük a Jehováknak. Ő a Buddhizmust találta a legjobb és legbölcsebb vallásnak. Mivel író volt, folyton vágyakozott, szeretett volna olyan lelkiállapotban lenni, mint egy buddhista pap. Mindig, minden percben a nyugalmat kereste. A szerelem sajnos elkerülte, csak álmodozott erről.
Ahogy megitta a teát, hozzálátott írni.
II.
Rövid témát vázolt, de igencsak „fontosat” akart irkálni. És nem valami vidám témát. Ahogy megírta a művet, lefekvés előtt imádkozott. Megfogadta, hogy ezután minden gondolatát Jézushoz viszi. Hiszen ez a rendes élet. A keresztények eszerint cselekednek. Napról napra jobban érezte magát. Semmi egészségrombolást nem tűrt meg magán, csak Jézus járt a fejében.
Egy napon elment az idegorvosához s az megdöbbenten tapasztalta, hogy állapota rengeteget javult.
– Mi történt magával? – kérdezte meglepetten az orvos.
Henrik nevetett.
– Rátaláltam a lelki békére.
– De hogyan?
– Nem árulom én el azt!
– Maga tudja! De azért a gyógyszereket szedje!
– Persze!
Majd örömmel a szívében, felvillanyozódva tért haza. Jézust egyre komolyabban vette. Fohászkodott hozzá, hogy gyógyszereket se kelljen szednie. Ám valami azt súgta neki, hogy azt nem hagyhatja el. Jézus azt sugallta neki, hogy nagy művet kell írnia. Valószínűleg ezért nem hagyhatja abba a gyógyszert. Henrik lázasan, mindent – apait-anyait beleadva írt s meg is lett az eredménye.
Sikert sikerre halmozott, miután a folyóiratok egyszer csak megkérték arra, hogy írjon egy regényt. Ám a regény, amit elvártak egészen más követeléseket célzott meg, mint amit ő saját maga akart megírni. Ennek ellenére nem csüggedt. Megbeszélte a kiadóval, hogy olyan regényt szeretne írni, amelyben a saját érzései és gondolatai, mi több – egyáltalán a világnézete is benne van. A kiadók azonban sürgették Henriket, mihamarabb írja meg. Nem is teketóriázott. A regény el is készült hamarosan s nagy siker lett. Nem gazdagodott meg, de a híre sokkal nagyobb lett. Ismert író lett. Figyelték, mit és hogyan ír. Erre vágyott egész életében. S Jézus megsúgta neki, hogy hamarosan elhagyhatja a gyógyszert. Megjárta hát a kálváriát.
Mikor legközelebb az orvosnál járt, az úgy döntött, hogy lejjebb veszi a dózist.
– Ennyi milligrammot azért szedjen!
– Oké, doktor úr!
Az orvos teljesen le volt döbbenve. Szerinte csoda történt.
– Úgy látszik, egy írónak tényleg nagy a hite! – vélekedett.
Henrik az orvostól hazatért s lepihent. Éjszaka újra megjelent neki Jézus s azt üzente neki, hogy a betegség és az egészség kapcsolatáról írjon valamit. Reggel mikor felkelt, evett pár falatot, átgondolta az álmát s egy novellát írt, melyben csoda folytán egy neurotikus embernek már semmilyen gyógyszert nem kell szednie.
Lement az italboltba s megivott egy üveg pezsgőt.
– Az egészségemre! – mondta magában – hiszen a betegsége miatt egy kortyot sem ihatott…
A rendőr ugrani akar
Varjak károgtak a kék égen. Egy búbánatos férfi épp a Lánchídnál állt s ugrani akart a Dunába. Két éve munkanélküli. Egy rendőr arra járt s megkérdezte:
– Mit csinál itt?
– Semmit!
– Semmit? Az hogy lehet? Csak nem ugrani akart?
– Nem! Ez eszem ágában sem volt!
– Na, menjen haza! Méghozzá gyorsan!
A férfi nevetett.
– Mi olyan mulatságos? – kérdezte a rendőr.
Az annál jobban nevetett kínjában. Ugyanis az öngyilkosságra készülő férfi szintén rendőr volt.
– Én is rendőr vagyok!
– Mi? – lepődött meg János.
– Két éve vagyok munkanélküli.
– És rendőr volt azelőtt?
– Úgy bizony!
– Ki volt a főnöke?
– Balázsovits úr!
– Nekem is!
– Akkor hogy nem ismerjük egymást? Mióta dolgozik Budán?
János már értette.
– Csak egy éve.
– Hát… én már két éve munka nélkül vagyok!
– Ja, hát persze! Egész biztosan rendőr? Nem akar átvágni?
Károly erre egy fényképet vett elő Balázsovits úrról meg megmutatta lejárt rendőri igazolványát. Így már hitt neki János.
– S miért akarsz ugrani?
Károly erre lehorgasztotta fejét, mint aki feleségét és három gyermekét vesztette volna el, pedig agglegény volt. Úgy érezte ez nem tartozik másra.
– Kilátástalannak érzem az életem!
– De hát miért? Miért dobtad be a törölközőt? Meguntad a bűnözőket?
Károly csak hallgatott. Síri csendben. Mintha nem is e Földön járna. De hát, aki öngyilkos akar lenni, annak már elméje se ép.
– Egyszerűen elegem lett! Rájöttem, hogy pályát tévesztettem! Miért nem lettem én tanár vagy orvos? Apám azt akart belőlem faragni.
– Él még az apád? – kérdezte János.
– Dehogy, gyerekkoromban meghalt. Tizenöt éves voltam akkor.
– Szóval nem akarta, hogy rendőr légy?
– Nem nagyon. Pedig már tizenöt évesen is erről beszéltem, hogy hős, rendőr akarok lenni.
– Talán a trauma miatt lettél rendőr?
– Igen. És nem érdekel, mit gondolsz, de most ugrok.
– Nem.
János előrántotta a fegyverét.
– Na, tessék! Lőj le! Könnyebb halál!
– Én megértelek. Ne öld meg magad, kérlek. Haverok is lehetnénk. Gyere, igyunk egy korty whiskyt.
Károly gondolkodott.
– Fizeted?
– Hiszen meghívlak!
– Jó, nem ölöm meg magam!
S erre sírógörcs kapta el szegény Károlyt. János átkarolta. Az arra járó emberek nem értették miről van szó. A két rendőr beült egy közeli presszóba s megittak egy-egy kis pohár whiskyt. Károly most már jobban érezte magát.
– És most mihez kezdesz? – kérdezte János.
– Segélyből élek.
– Á! Az nem megoldás! Egyébként büszke lehetsz magadra!
– Hogy én? Miért?
– Nem tudom. De a szemeiden látom, hogy jó rendőr lehettél. Egyáltalán nem tévesztettél pályát.
– A fene tudja ezt!
– Na, nekem mennem kell haza! Várnak a gyerekeim! Neked is azt ajánlom, hogy nősülj meg s csinálj gyerekeket!
Majd kiértek az utcára s elköszöntek. Károly elgondolkodott János szavain. Talán ha tényleg megnősülne… Szebb lenne az egész élete. Hiszen jóvágású hapsi volt. Hazament s útközben vett egy üveg vörösbort. Egy életszakasz most lezárult neki… Talán jobb lesz majd ezután… Még Istenben is hitt…
A részeg pap
A papot lesújtotta a hír. Egyik legjobb barátja halt meg. Sírt, alig lehetett anyjának megvigasztalni. Gondolta – ő temeti majd el, vagyis ő búcsúztatja el. Sőt, majd a gyászbeszédet is ő mondja el. Két hét múlva temették Simon Jánost. Feleki Dezső rászokott hamarosan az italra. János szerette a papokat. Vallásos ember volt. Utálta a kommunizmust, habár azt igazságosabb világnak tartotta, mint a mostanit. Dezső két hét szabadságot vett ki a lelkészi munkája alól. Anyjával élt. Az nem látta ugyan, de egyre több konyakot ivott. Csak annyit látott, hogy bágyadtabb, még ha az ittasság nem is látszik rajta, mert azért annyit nem ivott, de nem kisgyerek volt Dezső, ezért Anna nem figyelt oda minden mozzanatára. Pedig oda kellett volna. Amennyi konyakot megivott, annak egy alkoholista számára már meg lett volna a negatív véleménye.
Kész tény, a pap nem volt magánál. Mintha sokk érte volna s mellesleg az alkoholt se bírta túl jól a szervezete. De ennek ellenére még papi mivoltáról is megfeledkezett s főleg, mikor anyja nem volt otthon, üvegszámra vitte haza az italboltból a konyakot.
Jánost sokan szerették. Közgazdászok, tanárok, de hétköznapi, egyszerű emberek, munkások is. János szociális munkás volt, életét az elesettek megsegítésére szánta. Talán a papnak ugyanez a dolga elvégre, mint ahogy Dezsőnek is.
A temetés napján aztán összegyűltek szép számmal a barátok s János családja is. Dezső szegény – tiszta részeg volt, anyja most már végre hitt a szemének. A beszédje különleges volt, Istent nem dicsérte egy szóval sem s a gyászbeszéd végén egy különleges dolog történt. Dezső azt mondta:
– Ha lenne igazság, Jézus se lett volna megfeszítve! S ha lenne igazság, akkor egy rendes ember nem távozna az élők sorából csak úgy hirtelen.
Majd könnyezve elfutott. Az emberek le voltak döbbenve. De hát mi történt ezzel a pappal?
Ám sokan egyáltalán nem voltak meglepődve. Anna utána rohant, de az hamar felszállt egy buszra, már nem érte el. Egy közgazdász – Bálint azt mondta Dénesnek, az orvosnak:
– Szegény Dezső nagy barátja volt Jánosnak! Most az Istenre is haragszik talán.
– Meglehet! – mondta Dénes.
Anna odament János és Dezső barátaihoz s ő kért bocsánatot fia viselkedéséért.
– Ne haragudjanak!
– Már miért haragudnánk?
– Több, mint harminc éve ismerte Dezső – mondta Dénes.
Majd az emberek feloszlottak. Anna is, mint Dezső haverjai bánatosan tértek haza, de szerintük valahogy még sincs ez így rendben, hogy egy temetés így végződjön, pedig már érett felnőttek voltak, de ezt is meg kellett élniük…
Halál előtt
Az író felett már eljárt az idő. Neki szinte már tényleg nem volt új a nap alatt. De lázasan írta a regényét. Beleadott mindent. Több regényt már nem akart írni. Egyszer egy téli napon nagyon részeg lett.
Csetlett-botladozott a parkban. Leült egy padra. Átgondolta életét. Ahogy hazament, felesége Enikő már aggódott érte. Fáradtan ráakasztotta a kabátját a fogasra, majd ebédet kért Enikőtől. Adott neki. Endre az utolsó csepp falatig bevágta.
Majd lefeküdt. Minek élt ő? – gondolta magában.
Majd amikor teljesen kijózanodott, nekiült a regényét írni. Kicsit önéletrajzi mű volt ez, más szereplőkkel felruházva. Mikor abbahagyta az írást, leheveredett az ágyon s mire a felesége bement a szobába már nem élt. Enikő sírt. Így távozott el tőle? Becézgető, kedves szavak nélkül?
A temetésen összegyűltek a rokonok. Enikő nem tért még magához az események után. A pap igazán kiadott magáért. Olyan beszédet mondott, ami az igazán nagy művészeknek jár. De büszke volt urára s elmondta a papnak, hogy miután letette a tollat, sírt magában, a lelki fájdalmaktól. Amikor ezt a pap a beszédben elmondta, mindenki sírt. Vajon milyen élet az, amely úgy fejeződik be – egy író ember létére – hogy a sebektől és fájdalmaktól sír? Lefeküdt és meghalt. A rokonok pedig szóhoz sem jutottak…
(Illusztráció: Schilderij)
Téglagyár (részlet)
Én az estét itt szeretem. Sehol másutt nincs ilyen szép. Lassan érkezik, tapogatózva lépdel, mint a vakok. Időnként megáll, pihen egy kicsit, fülel. Majd tovább indul. Idesétál kényelmesen, ahogy a lemenő nap is lassan tűnik el ezen a tájon. Nem siethet. Engednie kell, hogy meghallhassuk az üzeneteket.
Jó, ha ti is tudjátok, az élők és a holtak közti hangokat a pusztai alkonyat közvetíti. Bárki hallhatja, csak jól figyeljen, néhány pillanat, lélegzetvétel ez, a sötétség beállta előtt. Ilyenkor derülnek ki az alattomosságok, az eltitkolt gyilkosságok, a folyókba vetett testek fölemelkednek a víz színére, a pusztai kutakba temetett vetélytársak újra fölbukkannak, kinyújtják karjukat, a rablók lovai megtorpannak, vagy föl is buknak, elárulják a banditákat. Megjönnek az illatok is. Egész nap nem érezni annyit, mint az este legelején. A fának, a fűnek, petúniának, estikének nappal alig van illata. Alkonyatkor előtörekszik, még olyan messziről is ideér, mint a legközelebbi falu temetője. Összekeveredik a földdel és szétárad, mint az emlékező gondolat. Ezért szeretek én itt, fiaim.
Kisfreddy szólalt meg:
− És a galambokkal mi lett?
Elza mama felnevetett, és visszaereszkedett a székbe.
− Hát ezt sem tudod?
Megettük. Főleg én. Nagyanyám finom húslevest főzött belőlük. Olyan erőd, lesz, mint nekik, szárnyra kapsz, mondogatta a húgom, és úgy mozgatta a karját, mint a röpdöső galambok. Ha röpülni nem is tanultam meg, de rohamosan javultam. Pár hét múlva el felejtődött a betegség. Jó volt ez az időszak, hogy a kicsikkel még inkább összemelegedjek. Apánkat néhány napig hiányolták, de később minden visszatért a régi kerékvágásba. Sőt, sokkal jobb lett. Véget ért a nélkülözés. Nagyanyánk új cselédet kapott. Apánk fizette. Öröm volt nézni, ahogyan a kis öregekbe visszatér az élet, hisz minden szavukkal bizakodtak, mégiscsak lehet esély, hogy szépen felnevelődünk.
Időnként a húgommal segítettünk a rendrakásban. Új terítőket vettünk elő, másik ágyneműt az elhasználódott helyett. Előfordult, hogy morgolódtunk, a harmadik, a legnagyobb, ritkán használt szobában hagyott utazóládák miatt; apánk holmija ott kapott helyet. Felére fogyatkozott, de még így is túl sok helyet foglal, és mind ormótlan porfogó. Mozdítani hárman se tudjuk. Hiába a kíváncsiság, nincs merszünk, hogy belessünk. Minden érintetlen marad, mint a legnagyobb titok.
Olga és Janó, a kistestvéreink, szemlátomást növekedtek. Bárhogyan is haragudtam apánkra, a jó táplálék és a rávaló tőle származott. Egyre többször mondogatta nagyanyánk, amint fejlődnek, Olga mindinkább formázza anyánkat, Janó meg kiköpött az apja.
Sokáig töprengtem ezen. Valóban így lehet. Koromnál fogva sosem kutattam, nem is fedeztem fel a családi hasonlatosságokat. Ezekután mégis jobban elnézegettem magunkat a húgommal. Rájöttem, mi egyikükre sem ütünk. Szakasztott nagyapátok, vagy az ő nővére, olyanok vagytok; ügyes asszony volt, formás, ha nem is a legszebb, magyarázta nagyanyánk. De nem ez izgatott. Az, hogy a kicsik ugyanolyanok. Újrateremtődtek? Ezt látja hát apánk. Bántott a fölismerés és felkavart. Valami nincs rendjén, pedig csak sejtés volt, homályos érzés.
Mégsem erőltettem tovább magam ilyen elmélkedéssel. Hebrencs kislány voltam még, nem fedeztem föl annyira a világ dolgait, hogy fejtegessek bonyolult titkokat. Miért is törekedtem volna? Abban a pár évemben, amit addig megértem, és amire emlékezhettem, sosem volt ilyen könnyű életünk. Feledtette a rosszat, elaltatta a gyanakvást a hirtelen ölünkbe csöppent jólét. Már az elterelte a figyelmünket, hogy újra látogattak a szomszédok, és más gazdag, úri ismerősök is ránk nyitottak. Nagyanyám ekkortájt vont be a komolyabb konyhai munkába, rájöttem, néhány dologban ügyes vagyok. A tálalás, terítés, az étkek felcicomázása nekem ment a legjobban, bár akadt melléfogás, mikor néhány ételt különleges ízzel bolondítottam. Igyekezz, becsüljön a férjed, mondta nagyanyám; ilyenkor kihúztam magam, és sokáig képzelegtem a jövendőn.
A lisztes dolgok fogtak ki rajtam, de ezt a rigolyámat ismeritek. Nehezen viselem, ha hozzám ér a liszt, a homok, bármi porszerű anyag. Gyerekkoromban még inkább zavart. Piszkált eleget a húgom, de átvette tőlem; ő főleg a sütésben serénykedett.
Pár hónapig önfeledten éltünk. Míg újra megérkezett apánk.
Már késő tavasz volt. Abban az évben olyan, mint a nyár. Izzadtan lépett be egy délután. A kicsik nyomban a nyakában lógtak, és csüggedten bámultam utánuk.
Zavaros éjszakák következtek. Későig sétáltam föl s alá a szobában, és ha végre álomnak vettem magam, minden neszre fölriadtam. Egy ilyen éjen, hiszen még a hold is telibe világított az ablakon, behallatszott a hangoskodás. Nem szokatlan, ha apánk dörmög, de néhányszor az öregek hangja haragosan megemelkedett. Vitatkoznak, csaknem veszekedésbe csap. Az ajtóra tapasztom a fülem. Nem értek semmit. Más nyelven beszélnek?
Végül elhallgatnak. Éppen ballagok az ágyhoz, mikor újra apámat hallom. Csak az ő hangját. Csörömpölés követi. Visszalépek, a kulcslyukon átlesek. Háttal áll nekem. Derékig csupaszon, a fürdődézsa fölé hajol. Ijedtemben elkapom a fejem, de mégis meg kell néznem. Most is háttal áll. Nagyapám a törölközőt nyújtja, és nagyanyám lassan törli végig a hátát. Óvatosan itatja a sebhelyek körül. Mélyek, vörös, csúnyán szétnyílt forradások. Igaz lenne mégis, amit az utcában rebesgetnek, azért késett évekig, mert elfogták a keleti kánok, vasra verték, tömlöcbe is, és csak csellel szabadulhatott? De hiszen mondanak még mást is, sok-sok összevisszaságot, amit inkább meg se hallgatok.
És most mit kellene tennem? Nem kérhetek bocsánatot. Senki sem tudhatja az igazságot. Különben is, egy jó férj, egy jó apa ne vándorolja össze-vissza a világot.
Másnap péntekre virradtunk. Az öregek szótlanul tettek-vettek egész nap. A szokásosnál nagyobb volt a készülődés. Apánk először ült velünk sabbatot.
Nagyanyánk meggyújtotta a két gyertyát, imádságot mondott, majd nagyapámra nézett, aki apámhoz tolta a serleget.
„Áldjon meg az Úr, és őrizzen meg! Ragyogtassa feléd szeretetét és könyörüljön rajtad! Fordítsa feléd jóságát és áldjon meg békességgel!” − fordult felénk, és először nézett a szemünkbe. Ettől a naptól ő végezte a kidust, és mi nyugalmat találtunk önmagunkban.
