Érettségi

Baromi meleg van, de hát mit is várhatnék június közepétől? Előző nap, mikor leszálltam a Szentlélek térnél a villamosról, úgy éreztem, kigyullad a hajam, ahogy rásütött a nap. Átsétáltam a buszállomáson, egyenesen a Fő térre. Valahol, szorosan az egyik kerítés mellett egy üzemen kívül helyezett párakapu. Pedig most beálltam volna alá. A kulacsomban alig lötyögött már pár csepp, de azt még a hazaútra tartalékoltam. Sehol sem találtam az önkormányzatot, pedig ott volt az orrom előtt, csak épp fel volt állványozva és a ponyva eltakart mindent. Némi tétovázás után, amikor is totál hülyén éreztem magam, mert úgy gondoltam, mindenki engem néz, elindultam az állványok felé, mintha csak a kiírásokat bámulnám és borzasztóan érdekelne, milyen EU-s pénzekből finanszírozták az egészet. Megnyugodva konstatáltam, hogy ez a hivatal, amit kerestem, bementem, elmagyaráztam a portán, miért jöttem, és már ott is voltam a személyzetis irodában.
–  A referensi állásra szeretnék jelentkezni – mondtam az asztal mögött ülő elegáns hölgynek, aki mosolyogva bólintott, majd még beszélgettünk egy keveset, amikor látta, honnan jövök, és érdeklődött, milyen az iskola, majd közölte, hogy mindenképp értesítenek, mit döntöttek felőlem.
Másnap pedig már kora reggel óta bent ültem az egyik napsütötte tanteremben (légkondi nuku), és ugyancsak erőt kell vennem magamon, hogy ne ásítsak nagyokat. Ez volt az első évem némettanárként ebben a kis gimnáziumban, a főváros szélén, ahol a madár se jár. Na meg épeszű ember se nagyon. Legutolsó tapasztalataim az érettségivel kapcsolatban a nyolc évvel ezelőtti tulajdon feleleteim voltak, de ahogy a gyerekanyagot elnéztem, a színvonal csak tovább esett. Az órák langymeleg unalomban teltek, a végzőseimet nem érdekelték különösen azon próbálkozásaim, hogy átadjam nekik tudásom morzsáit. A végére az én lelkesedésem is lelohadt, különösen, amikor többen is bejelentették, hogy emelt érettségire mennek. Hiába igyekeztem a lelkükre beszélni: kész elmebetegség jelentkezni akkor, ha még egy olyan egyszerű mondatot is képtelenek nyelvtani hibák nélkül megalkotni, mint „Kérek egy kiló körtét!” vagy „A macska az asztal alatt alszik.” Csak annyit válaszoltak, hogy négy hónap alatt sok mindent meg lehet tanulni. Remek, gondoltam, és eszembe jutott, hogy képtelenek helyesen ragozni még a mellékneveket is, pedig azokat már kilencedikben tanulták. Hát jó.
Az utolsó nap volt, mindössze két felelőt vártam, de közben volt alkalmam meghallgatni minden mást is: általában csak az elnök, az épp feleltető tanár meg én ücsörögtünk a teremben, a többiek elszállingóztak fontosabb teendőkre hivatkozva, mert láthatóan nem élvezték az agyzsibbasztó légkört. Szegény elnök a csatakosra izzadt ingében alig bírt az álmossággal: néha le-lecsukódott a szeme, és képtelen volt figyelni Vikike magyar feleletére, aki éppen egy színpadi élményéről próbált beszámolni, bár már a második mondatában közölte, hogy tulajdonképp nem is látta a darabot. Megrázó látványt nyújtott, a gondosan lealapozott, arany szolibarnaságával, a vastag, tetovált szemöldökével, ahogy csak nézett, nézett a nagy kék szemeivel, mintha tőlünk várna tanácsot, hatalmas, pink műkörmei össze-összekoccantak, annyira remegett a keze idegességében. A percek szörnyen lassan teltek, csak egy légy zümmögött az állott melegben, és Vikike körmének ritmikus koccanásait lehetett hallani. Csendben gyűrögettem a papírzsebkendőmet a markomban, ami már nedves volt az izzadtságtól: már arról is letettem, hogy megtöröljem az arcom, mert nem volt semmi eredménye. A sivatagban eltévedt karavánok tagjai is valahogy így érezhetnek, ha elfogy a vizük és apró lépésekkel közeledik már feléjük a halál. Mégiscsak bunkóság lenne elővenni a mobilomat, gondoltam. Pedig olvashatnék pár francia nyelvű cikket, úgyis ráfér a nyelvtudásomra a frissítés. Bezzeg Vikike milyen magabiztosan vihogott az arcomba, amikor feleltettem, és nem tudott még egy olyan agyonbeszélt témáról sem beszélni, mint az egészséges táplálkozás.
– Milyen ételek nem tesznek jót? – kérdeztem türelmesen. Semmi válasz, helyette vállrángatás: Honnan tudjam? Én ezt nem értem. Ezt. Így. Ha végeztünk, megkérdezem, hogy sikerült a német emeltje. Tuti megbukott. Amikor azt akartam kiszedni belőle, hogy a cukor nem egészséges, hiába próbáltam rávezetni, hogy fehér, édes, kávéba, teába tesszük, meg se próbálta felfogni, amit mondok. Majdnem megbukott év végén.
Közben még mindig a meg sem nézett színdarabról volt szó, és a magyartanár csak kérdezte, kérdezte egyre, de nem hősiesen, mint valami lovag, aki a nők és a gyermekek gyámolítója, és épp meg akarja menteni Vikike becsületét. Nem. Mint valami inkvizítor. Ahogy figyeltem, csak összeszorult a gyomrom. Ez a pasas kész terror. A dögmeleg ellenére itt van talpig feketében, és csak néz gonoszan a szemüvege mögül. Látom, hogy mélyen megveti az elnököt, amiért nincs rajta a zakó, az pedig külön fekete pont, hogy rövidujjú, lila inget vett fel. A gyerekek rettegnek tőle. Én is. Órán, ha szóba kerül, igyekszem úgy tenni, mintha elfogulatlan lennék, holott utálom. Nem csoda: én is összefosnám magam, ha itt kéne felelnem előtte. Azért sajnáltam a gyerekeket, még Vikikét is, ahogy itt ültek, teljesen kiszolgáltatva a tanári kar jóindulatának. Olyan könnyű lenne elégtételt venni az egész éves sérelmekért. Nem tudom, a fekete embernek ez volt-e a célja, de annyit és úgy kérdezett, hogy Vikicica már azt se tudta, fiú-e vagy lány, és ha nagy erőfeszítések árán mégis ki-kicsusszant a száján egy-egy összetett mondat, ahhoz rögtön érkezett egy komment is, amitől menten belefagyott a szó:

  • Hányszor mondjam, hogy ezt nem így mondjuk!
  • Látom, nem figyeltél az órán!
  • Éssel nem kezdünk mondatot!
  • Igen, szóval ezzel azt akartad mondani, hogy…

Soha nem voltam nála órát látogatni, pedig év elején, a nyitottság jegyében két héten át minden óránkra bejöhetett szabadon akárki, kolléga, szülők, gyerekek, és utasításba adták, hogy egymás óráit is nézzük meg, mert annyi mindent tanulhatunk. Én csak arra emlékszem, hogy az alatt a két hét alatt görcsbe rándult gyomorral ébredtem már hajnali ötkor minden nap, az álmaimban arctalan, szürke embertömeg kísértett, és vért izzadtam, hogy ötletes, modern óraterveket állítsak össze egy csapat zombinak, akiknek az erőssége abban rejlett, hogy ugyan gondolkodni lusták voltak, de általában egymással beszélni is, és szolgalelkűen leírtak mindent, ami a táblára került. Ha valakiben volt csak egy csepp motiváció is, már pusztán ebből jól megtanulhatta, amit kellett. Egy lány volt csak a csoportban, a Szabó Ági, aki eltökélten haladt, mint egy tank: ahogy láttam, nem voltak barátai, de az egyik fogalmazásában, ahol tanácsot kellett írni egy lánynak, aki új az osztályában, és szeretne barátokat szerezni, csak ennyit írt: „Barátokra semmi szükség. Vegyél inkább egy kutyát.” Bár elég nyersen, de tökéletesen megfogalmazta az én érzéseimet is. Ha volt valaha diákom, akinek tényleg szerettem volna segíteni, és átadni tudásom legjavát, talán Ági volt az. Cserébe nem kaptam semmit, csak szabályos, kissé unott feleleteket, és az érdeklődésnek még a látszatát is kerülte. Nem, ő csak tanult, mert céljai voltak, az pedig jogos elvárás volt a részéről, hogy a tanárai a tőlük telhető maximumot nyújtsák. Ekkorra már megtanultam, hogy ne legyek illúzióim: ha valaki azt hiszi, valaha is pótolhatatlan lesz a gyerekek szemében, az hülye. Lehet, hogy hiányozni fog nekik egy darabig, de legkésőbb a következő tanévben már el is felejtik. És ez így van rendben, hiszen mennek tovább, csak annak kell valami kapaszkodó, aki marad.

Másodikos koromban történt meg először, hogy valamiért egyedül kellett hazamennem az iskolából. Két osztálytársam a közelünkben lakott, így mind a szüleim, mind a tanító néni nyugodt szívvel engedett el. Persze, nem volt nagy távolság, nagyjából 15 perc séta. Úgy volt, hogy ebéd után együtt indulunk el, de az iskolából kilépve rájöttem, hogy az osztályban hagytam a tolltartómat. Visszatérve el is indultunk együtt, viszont a sarki játszótérnél hirtelen elkezdtek szaladni, majd gúnyos nevetéssel eltűntek a közeli panelrengeteg házai között. Később megtudtam, hogy már reggel óta ezt tervezték, de csak akkor beszélték meg a részleteket, amikor vissza kellett szaladnom az osztályba. Én pedig csak álltam ott, és néztem utánuk. Kiabálhattam volna. Vagy utánuk futhattam volna. Hiába. Végül egyedül mentem haza: az utat úgyis jól ismertem. Otthon sem mondtam semmit. Csak attól a naptól kezdve ott volt egy fura érzés, valahol a mellkasomban. És ott is maradt a középiskolában is, majd később az egyetemen, a különféle alkalmi munkahelyeimen, és végül most is, hogy idekerültem. Egy csepp idegenség: gondolatban mindig úgy képzeltem el, mintha egy sima kis üvegdarab lenne a mellkasomban, csak a hegye szúrja néha a szívemet. Ez a pici szúrás pedig mindig emlékeztet arra a délutánra a játszótéren. Valami ilyesmit érezhet Szabó Ági is, csak velem ellentétben ő kicsit sem szorong, mert elfogadta, hogy nem tehet semmit, és a jövőre koncentrál.
Abban a két hétben három alkalommal is ki kellett mennem a vécére órák között, mert nem bírta a gyomrom, és felöklendeztem a reggel csak óriási önfegyelemmel letuszkolt gabonapelyhet. Ahogy ott térdeltem a csésze előtt, arra gondoltam, hogy sosem lesz vége, és azért imádkoztam, hogy valaki mentsen meg.
Az azóta eltelt pár hónapban persze rájöttem, hogy ez nem így működik. A magas színvonalú óráimért még meg is dicsértek, és ekkor történt meg, hogy a fekete ember először szólt hozzám. Tudniillik alaposan megválogatta azt is, kinek köszön egyáltalán. Ahogy láttam, a tanári populáció két, markánsan eltérő részre szakadt, ha róla volt szó: akiknek köszönt, és akiknek nem. De ezt már csak azután tudtam meg, hogy egy kolléganőmtől, megkérdeztem, a fekete ember direkt csak engem tüntet-e ki a bunkóságával. Pedig reggelente igyekeztem jól artikuláltan üdvözölni, ha a folyosón szembejött velem. A kolléganő közölte, hogy ne vegyem magamra, neki csak öt év után kezdett el köszönni, és azóta is csak minden harmadik napon. Már ezer éve itt van, és ahogy látja, a többiek is tartanak tőle. Hogy miért? Nos, ő se tudja, de ne foglalkozzak vele.
Aztán egy keddi napon, amikor épp elmostam a bögrémet a tanáriban lévő csapnál, megszólított. Köszönésre persze most sem tellett tőle.
–  Te tanítod a 12. C-seknek a németet?
–  Igen – ijedtemben majdnem leforráztam magam, mert megcsúszott a kezem. Rövid időn belül kiszedte belőlem, hogy magyar a másik szakom, aminek hallatán valami eddig ismeretlen kifejezés jelent meg az arcán, amilyet én még emberen nem láttam, és nem tudtam eldönteni, ez szimpátia-e vagy épp le akar nyelni keresztben. Beszéltünk a gyerekekről is, és megemlítettem, hogy ezzel a totális passzivitással nehéz bármit is kezdeni.
–  Te vagy a tanár, rajtad múlik, mennyire motiválod a gyerekeket – közölte, majd hátat fordított.
Kösz, imádom az ilyen demagóg szövegeket.
Viszont azóta már néha képes volt köszönni. Bár az érettségi napján nem tartotta fontosnak. Csak jött be a terembe, ahol már ott ültünk négyen, plusz az elnök, én pedig széles mosollyal jó reggelt kívántam. Nem szólt semmit, lepakolta a tételeket tartalmazó borítékokat, majd a mellettem ülőhöz fordult és ezt mondta:
–  Jó reggelt.
Mikor Viki épp a magyart húzta, a fekete ember nem volt bent, ezért én írtam fel a tételek számát. Kisvártatva viszont megjelent, és csak annyit kérdezett:
–  Nem kellene most a magyart is kihúznia?
–  Megcsináltam én, tessék, irodalomból a 20-as, nyelvtanból a 3-as.
–  Valóban? – rám nézett, én pedig ijedten lesütöttem a szememet, egyenesen a kezére. Ekkor vettem észre, hogy hiányzik két ujja: a bal kezén a mutató és a középső. Neki is feltűnhetett, hogy mit nézek. – Talán szeretnéd lefeleltetni is?
Valamit motyogtam, majd felkeltem és kimentem a teremből. Átnéztem a szomszéd terembe, ahol a tanári „büfé” volt: természetesen meleg ebédet egyedül az elnök kapott, nekünk csak pár szendvics jutott, amin már a legyek döngicséltek. Valaki nyitva hagyta az ablakot. Öntöttem magamnak egy kis kávét, de már az első korty után rám tört a remegés, és kiszaladtam a mosdóba. Nem fogom kibírni mellette a nap végéig, gondoltam elkeseredetten. Magamra zártam az ajtót, és becsuktam az ablakot is, bár tudtam, a papírfalak között ez nem jelent semmit, de nem szerettem volna a szomszéd helyiségekben cseverésző kollégáknak újabb beszédtémát adni. Leroskadtam az ülőkére, és csak kapkodtam a levegőt. Megfulladok. Ekkor csörgött a telefon. Minden visszhangzott bent, de muszáj volt felvennem. Az önkormányzattól kerestek: mondták, hogy másnap menjek be megbeszélni a további teendőket, mert engem választottak. Csak imádkozni tudtam, hogy a többiek ne hallják, miről beszélek. A fulladás nem múlt el, a kis üvegdarab szúrását is egyre erősebben éreztem a mellkasomban.
De már mennem kellett vissza, ezúttal Lillát vizsgáztattam, akinél már előbb volt szerencsém meghallgatni pár teljesen téves gondolatot magyarból Juhász Gyula verseire vonatkozóan, illetve zárásképp még az alábbi mondatot fűzte a feleletéhez:
–  Öngyilkosságban halt meg – és idegesen elnevette magát. Lilla egyébként ilyen volt mindig: konstans, erőtlen mosollyal felelt a náci Németországról, a haláltáborokról is, illetve később nálam németből az otthonáról is, amiről semmi érdemleges információval nem tudott szolgálni, csak annyit nyögött ki nagy nehezen, hogy pirosak a szobájában a falak. Nyugtalanító lehet. Recepciósnak tökéletes lenne: az állandó, szolgai mosoly, mögötte a mély beletörődés. Hihetetlen, tizenkilenc évesen!
Mikor végzett, egykedvűen kisétált a teremből, de látszott rajta, hogy még mindig nagyon ideges. A kis szúrásra gondoltam a mellkasomban. Lehet, hogy mindenkiben ott van egy kis darab üveg valahol?
Végre lement az utolsó felelet is és mindenki megkönnyebbült. Még két óránk volt a bizonyítványosztásig. Úgy döntöttem, lemegyek a közeli parkba, mert jólesne a friss levegő, és nem vágytam a többiek társaságára sem, bár legfeljebb annyit tehettem volna, hogy odacsapódok az egyik csoporthoz, ahol olyan dolgokról beszélgetnek, amiről nekem fogalmam sincs. Leültem egy gesztenyefa alá: a kis termések már alakulóban voltak, a levelek pedig még nem kezdtek el száradni, a nap pedig erősen tűzött, holott már délután négy is elmúlt. Az ég kék, sehol egy felhő: kell ennél ideálisabb kezdet a nyárhoz? Csak néztem magam elé, és kis üvegdarab még mindig ott szúrt a mellkasomban. Egy csepp idegenség. Ennyi lenne az egész?
Az egyik kövön egy gyík napozott, de mikor megmozdítottam a lábam, rögtön el is szaladt. Viki, Lilla, Szabó Ági meg a többiek jutottak eszembe, és még nagyon sokáig ültem ott a padon a gondolataimba merülve.

A fej. Újévi égzengés

Dárdai Mihály , Dani gyámapja akkor is számolta a lépéseket, ahogy most számolja kukától kukáig. Egy kuka, egy lépcsőház. A határon a telepített aknák ugyanígy. Aki átmegy közöttük. Huszonhárom lépés. Csakhogy már nem lépked olyan öleseket. Meg aztán érdemes? Aki mögötte jön, a haver, eldobta a fegyverét. A köd nem akart felszállni. Semmi nem látszott a Mecsekből. Egyszerre két helyen, három időben. Itt, az üres utcán meg a szétdobált, szilveszteri szemét mindenfelé. Gyerekkora színhelye, Sopron. Ami látszik, akár egy szürke drótfoszlány a szürke ködben. A szürke, szemeteskukák a hajnali derengésben bizakodásra késztették. Társai a tegnapi ivászatot alusszák ki. Az a hajnal más volt. Régi hajnal, mit kezdjen vele.
– Na, meddig tipródunk még itt? – kérdezte a kísérő, amikor átértek az aknazáron. Dárdai a fejét rázta. Veled aztán nem – gondolta – ,még ha itthon felhúznak, akkor sem. Vállat vont. Kísérője régen készülhetett az útra. Degesz hátizsákja erre vallott.
– Maradok – mondta a lőmester, amikor még öleseket tudott lépni. Nem huszonhármat, de ezerhuszonhármat is. A haver utolérte nagy nehezen, tekergette a nyakát. Kicsit fújtatott.
– Eszednél vagy? – kérdezte rekedten. A haver, a katonatárs, aki alföldi kulák fiának mondta magát. Megszökött? Eltűnt? Kimaradt a névsorból egy szép napon. Senki nem kereste, mintha nem is lett volna.
– A sógorok mellett már az amcsik is várnak, haver – mondta Dárdai. Jobb kéz felől jelzőrakéta röppent. Arrafelé néztek. Lehet, hogy sietniük kell. Átlépett a másik oldalra.
– Itt kell átjönnöd – mondta a társának, miután a letiport gereblyenyomon átvágott szögesdrót túloldalára. Az, mintha tojásokon járna, követte.  Dárdai visszalépett, a deres kökénybokrok mellett alig észrevehető keskeny csapás vezetett.
– Mi van? – kérdezte a kulák fia.
– Semmi. Mondtam már. Maradok.
– Öt perc még, s itt lesznek odaátról a sógorok – szólt még utána a sísapka alatt fülét dörzsölgető hátizsáknak.
Dárdai kiért az utolsó szeméttartályhoz az utca végén. A fejét rázta. Hümmögött. A köd mögött a szürke drót, vagy a köd anyagából készítették a drótsövényt is, a határt is, de ezt a mai napot egész biztosan. Felemelte a szemetes tartály fedelét és a botjával belepiszkált. Semmi. Megpillantotta közeledő komáit a hajléktalan-szállóról. Na, ezek. Kialudták mámorukat. Nem akarta felemelni a szeméttartály fedelét, aztán mégis. Beidegződés.
– Huszonhárom, gondolta még Dárdai Mihály, mikor a szemetes felrobbant, de legalábbis újévi égzengéshez volt hasonló, amit a fedél felcsapása után megpillantott. Néma volt pedig a levágott fej. Egyáltalán nem Piusz apjának a koponyája került elő. Hol van az már? Ez a fej, hiába hökken meg idős barátunk, Dárdai Mihály, ez a fej túlélt, túl fog élni mindenkit ebben a könyvben. Azok a finom koponyavarratok, a hajától, bőrétől megfosztott, szinte lényegéig néma, s ez által csak-csak beszédes, az alig észrevehető horpadásokkal. Dárdai Mihályban, Dani gyámjában felrémlett, hogy ott, a szemétkupac tetején, mindenféle kacat, válogatatlan hulladék hegyében van valami bolygószerű ezen az alakzaton, formán. Nekünk nem nehéz a pályát, ezt az ívelést, tetőpontot, megtörést, hullást elképzelnünk, hiszen a történelem anyagához is van közünk, nem kevés. Nem, nem Piusz apjának, nem is egy friss rablógyilkosság, vallási kivégzés, bandaközi leszámolás áldozatának testrésze nézett szembe (habár lehunyt ez a szem, sőt: nincs is ez a szem!) idősebb Dárdaival. Egyelőre csak annyit tudunk róla, hogy nem férfié a koponya. És még annyit, hogy ha megszólalna, beszéde nem volna érthető ittenieknek. A Sopront megjárt francia katonák egyike hozta át valamikor a tarsolyában a nő fejét. Csataterek, lőporfüst, szenny és vér, itáliai színpadias és fémízű német beszéd, amerre harcoltak és ahogy a forradalom utáni császárság polipkarjai ölelték, szorították Európát.  Az égtájakon, azok koptatásán  viszont nem fogtak ki a sor alá került újabb és újabb francia háborús nemzedékek. Az őrnagy ifjúként indult, sebesülés nélkül megúszta a háborús éveket. A fej vigyázott rá, az ő fejére. Valahányszor maga elé idézte, egyre inkább meggyőződése lett. A nyakazógép alá került elítéltek maradványait kocsira hányták. Akkor már hagyománya volt a gijotinozottak hajából való parókakészítésnek. A fejeket tehát gondosan szét kellett válogatni, mert voltak teljesen használhatatlan, ritka vagy eltetvesedett darabok közöttük. De ennek az elítéltnek különösen gyönyörű, sűrű, derékig érő haja volt, lesték is útját a fejnek, miután a hóhér felmutatta a nézelődő, ujjongó vagy éppen gyalázkodó tömegnek. Lesték, különös, izgalommal vegyes megrendültséggel. De volt, aki másért követte útját a vériszamós testrésznek. Nem a parókakészítő derék iparosok valamelyike. Végül csak aranyért jutott hozzá a még ki nem hűlt fejhez a fiatalember. Az érett asszonyi korában vesztőhelyen kivégzett forradalmárnő testét tehát a kocsira, a többi lefejezett élettelen testre dobták. Énekelve széledeztek az emberek. Szabadság, látod, mit követnek el a nevedben, idézte a sorsát méltóságteljesen viselő, gyönyörű asszony utolsó szavait. De a Szabadság, francia nevén egyszerűen Marianne, nem szokott válaszolni. A fiatal francia férfi megrendülten szorította szívéhez a fejet. Tünemény volt. Körülnézett az elcsöndesedett Mars-mezőn. Tünemény, gondolta s a korán kelő csillagokra nézett.  Akkor még érzett kimondott ágyéki gerjedelmet, és zavarba jött ettől. „Szép  vagyok,  van  szívem,  eszem,  szerelmet  tudok  ébreszteni,  s azt  magam  is  érzem,  de  azért  erényes  maradok…” Nem olvashatta sohasem az asszony visszaemlékezéseinek ezt a részét, mert akkor nem szégyenkezett volna. Semmilyen írást nem olvasott az asszonytól, a párizsi vésnök lányától. A fiatalember, az ismeretlen hódoló, legalábbis csillagnak, és nem megvetésre méltó, politikai szörnyetegnek, nemzetárulónak, sem, hiú, öntelt némbernek nem látta. Még fiatal volt ahhoz, hogy az időkből és az asszonyokból valamit is értsen. Fiatal, és nem tartozott az úgynevezett nadrágtalanok közé. A fej, minden esetre, nála volt. Hiába keresik. A Marseilles-t éneklő, lelkes, vérgőztől tág orrcimpájú polgártársak orra elől sok értékes, vagy értékesnek hitt dolog eltűnt, bár nagyobb részt szigorúan megtorolták a rablásokat, de az apróbb lopásokat is a forradalmi vizsgálóbizottságok, törvényszékek. Ám Párizs kenyere ez által sem lett olcsóbb, éhség várt az emberekre, keserves tél állt a pékek előtt, üzleteik előtt pedig hosszú és egyre reménytelenebb sor. Sopront Napóleon katonái többször meglátogatták „a kis korzikai” impériuma idején. Az asszonyfej bolygója végül, rengeteg hányódással, együtt forgott jóban és rosszban ezzel a keleti égtájjal. Aki itt hagyta, bizonyára nem ok nélkül tette. Az ifjú hódolót, a meglett férfit, aki a császár őrnagyaként fejezte be a háborút, francia föld őrzi. Dárdai Mihály társai valahol megborotválkoztak, emiatt bőrük fiatalabbnak, csaknem rózsásnak, jókedvűnek tűnt. Hogy egy A jelenség nem csupán A-val azonos, továbbá a jelenség létéhez köthető időpillanat sem megismételhetetlen – nos, ezt hidegvérrel tudomásul vehetjük. Piusz és Walter és Vazul észlelése a nyári égbolt madaráról („Isten tűreszelője”) mélyen ismeretelmélethez köthető, noha (a magasban) egyetlen világvallást sem dönt romba ez a hangzás, ez a mámoros madárdal anno 1963-ban, ott Komlón, az ígéret földje felett. Bár a műszerek révén elsajátítható adatok – az érzékszerveknél finomabb „eszkábált érzékelés” révén – világian szenzációsak, teológiai vetületük mégis rendíthetetlennek tűnik. A csoda: nem csoda. A nem csoda: csoda.  Majd a felhők eleven jövés-menése tekintetünket, s vele figyelmünket is másfelé irányítja. 1993 újévi égboltján vagy éppen 2016 júliusának egén – ezt még látja Misa bácsi, Dárdai Mihály – ugyanaz a szemnek tárulkozó ismerős kék vagy tekintetet-figyelmet elhártyásító felhőszürke, akár ami Napóleon Sopronba bevonuló katonasága elé tárult.
– Részlet, részletek – gondolta a nyugdíjas lőmester, vagy immár ez benne gondolódott.  Dárdai megrázta a fejét, mint aki borzalmas álomból akar felébredni, és óvatosan, zaj nélkül elengedte a kuka fedelét.
Lehet, hogy a fél mégis több, több mint az egész? Lehet, hogy a történelmi görögök mindent tudtak? Piusz csóválta a fejét, aztán visszájára, a fehér felére fordította a régi iromány lapját.

 

Tim Burton: A robotfiú

Mr. és Mrs. Smithnek csodás életük volt,
a normális férj-feleség viszonyon nem esett folt.
Egy nap aztán jött az öröm hír,
Mrs. Smith anya lesz
és így Mr. Smith apa. Ez zsír!
Ám a magzattal nem volt minden remek.
A baba nem emberi lény,
inkább robotgyerek!
Testében nem folyik a vér
és nem volt meleg bőre sem,
hideg bádog borította őt kedvesen.
Fejében sok cső és huzal volt,
csak bámulva feküdt ott
nem volt élő, se holt.

Egyedül csak akkor mozgott az ajka,
ha egy hosszabbítón keresztül
őt bedugtad a falba.

Mr. Smith az orvost kérdőre vonta:
Mit művelt a fiammal?
Mihez is kezdhetnék e szép,
nagy kupac alumíniummal?

Az orvos gyengéden felelt:
“Mit mondani fogok
egy kissé fura lesz,
de nem maga az apja,
nem hasonlít ehhez a lényhez.
Néhány kérdés még felmerül,
a baba neme még nem sejthető,
de úgy hisszük, az apja
egy mikrohullámú sütő.”

A Smith-család élete, ím,
csupa viszály s  nyomor,
a kettejük gyűlöletét már
nem bírja a gyomor.
Hogyan is lehetne felfogni ésszel
a nő szexuális kapcsolatát
egy háztartási géppel?
Felnőtt lett a robotfiú,
de jól kicsesztek a szegénnyel,
gyakran összekeverik őt
egy szemetes edénnyel.

Puskás Vivienn fordítása

Utazás, befejezetlen

Alkonyatkor elenyésző tornyok,
fehér tornácok, romos boltívek,
a megsemmisülés és a tenger közt
fehéren villámló madarak.

Köveit kéz nem érintette. Ki mászna meg
egy sziklaszirtet az Égei-tengeren?

Csak néha bukkan fel, mikor az utazástól kábán,
éhesen, a kezedben szorongatott langyos üdítővel
megkérdezed: miért velem történik ez?

A szerelem városa. Elérhetetlen,
de csonkán is milyen tökéletes.

A mezsgye

Nem embernek való vidék.
Már ha vidéknek nevezhetnénk e mindentől érintetlenséget, e mindenben érintettséget. A határt, amelynek se időben, se térben élhető kiterjedése, se saját történelme, otthona nincs.
E senkiföldjének egyedül jelzése van.

Hogy milyen birodalmakat választ el egymástól, voltaképp mindegy. Istenek földjét az emberekétől,  nappalt az éjtől, nőt a férfitól, eget a földtől. Paradicsomot a Pokoltól, szomszédos országokat, két embert akár. Mindegyiknek megrajzolja ábrázatát, körvonalait, mintegy meghatározza mibenlétét – láttat, mutat, érzékelhető, különálló individuummá tesz: egyszerre teremt bensőséget s körvonalat, mutat rá egy lény lényegiségére:
mégse tartozik sehová.

Egy őrbódé, egy sorompó, egy nyomsáv.
Első lenne az őr otthona, amely persze nemigen otthon, benne aligha férne el bármi otthont teremtő tűzhely; ebédlőasztal, kényelmes karosszék, pihe-puha ágy. Csupán egy kicsi, kényelmetlen lóca, egy keskeny íróasztal. Egy szög a falban.
Falaival, tetejével, nyílásaival akárha egy felkiáltójel, egy meztelen tengely lenne;
egyedül vertikalitása a lényeges, mintha fel s lefelé mutatna csupán.
E tengelyre épp merőlegesen áll a sorompó; akár egy kert kerítése s kapuja.
Rúdja többnyire leengedve áll, s fel csak akkor engedik, ha érvényes passzussal érkező utas érkezik. Az útonjáró, az átlépő természetesen megfizeti az árát a határátlépésnek. E röpke intenzív, teljesen kiszolgáltatott, egyúttal tértől, időtől szabad pillanatra, az átlépés, az átmenet pillanatára megadja a határnak, ami jár. Elfogadja a senkiföldje létezését, amely saját s a megközelítendő másik létezőségét adja. A határt, amely sosem a határból önmagából, de a határon innen és onnan lévő felől értelmezhető.
A határt, ami az elválasztottakban önmagukban létezik.

Ha a sorompó a kerítéskapu, a nyomsáv a határ meztelen kertje, pomeriuma, vetetlen anyaföld.
Tiszta, szeplőtelen, akár a sivatag, de azzal szemben nem lepusztultsága, kiéltsége miatt az: tisztán tartása mindennapi ápolást kíván. A tiltott határátlépések ellenőrzését követő hajnali gondozás után belé újabb barázdákat gereblyéznek.
A legkülönfélébb népek hagyományai sokat tudnak erről. Hogy ebből a mindennap újra szűzzé váló anyaföldből, annak rovott hasadékaiból miként születnek az istenek. A hinduknál Szítá istennő, az etruszkoknál Tarchies, a vénarcú kisded akár.
De ezekről a barázdákról, jelekről, ábrákról az arcok történései, mintázatai, az eleven ábrázatok is sokat árulkodnak. Egy éltes homlok redői, egy szemsarok nevető szarkalábai, egy jegesen összepréselt, szélein enyhén felhajló ajak titokzatos mosolya. Egy gyermek első felsírása, egy távozó lélegzet hangtalan illanása. Megnyíló szeméremajkak. Egy születő költemény, a szerelmesek első csókja. Kőzetlemezek összeütközéséből magasodó hegységek, homályba vesző eredetű magaskultúrák.
A formába zárt kinyílás ünnepéről. A pillanatra virágba lobbanó örökké új örökkévalóságról.
S a határban mindig minden ebben az egyszerre érkezésben-távozásban,
újra- s újraszületésben, elmúlásban van.

Nem embernek való vidék. Lakhatatlan, élhetetlen, szinte elviselhetetlen.
Egyszerre állandó feszültség, kitettség, egyszerre végtelen szabadság, félreeső, elhagyatott, lángoló nyugalom: s noha érintetlensége tőlük oly távol áll,
mégis a legtöbbet tudja az életekről, formákról, istenekről, emberekről, terekről, időkről.
S nem embernek való a határőr élete sem, időre legyen bár határon innen vagy túl átmeneti háza, népe, otthona.

Ámde így vagy úgy – eppur si muove (!):
jönnek-mennek
határőrök, istenek, emberek, mennyek, földek, népek és országok,
színek, formák, dallamok –
feledik, majd egyszer csak újra emlékeznek rájuk.
S örökkön újra- s újrahúzzák a határokat.

allamhatar

Mohai V. Lajosnak

 

ÚJ PRÓZÁJÁVAL ÉS AZ ALÁBBI VÁLOGATÁSSAL KÖSZÖNTJÜK HATVANADIK SZÜLETÉSNAPJÁN

KEDVES SZERZŐNKET ÉS BARÁTUNKAT,
MOHAI V. LAJOST

4552s

Mohai V. Lajos  HALOTTAS MENET  (A szomorúság bélyege)

A lovakat feketére égett, csatakos fejű szenesek vezették, akik az éjszaka sötét hullámaiban éltek, és a napvilágra csak egyszer merészkedtek, amikor hátuk mögött hagyva a szélfútta istállókat, kantárszáron vonszolták el a lovak még élő tetemeit.  Az idő eljárt a lovak és a szenesek fölött, nincs se merre, se tovább, csak a vesztőhely vár rájuk a város külső szegélyéhez kuporodó vágóhídon. Gumicsizmájukra csörgedezve csapódott rá a megnehezült sár, ahogy kétoldalt, testsúlyukra ereszkedve lépdeltek a halálra ítélt állatok mellett. A levegő fojtott volt a hirtelen elülő széltől. A leülepedett meleg ólomsúlyként nehezedett a földre-szorított épületek roskatag tetőire.  A járdákon ijedt csönd honolt; mésztől fehér házak intettek búcsút a szakadozott gyászmenetnek. A lovak és az istállók után ők következnek majd; az utcácska kanyarulatait fölnyalábolja, és kiegyenesíti majd a lakótelepekkel terjeszkedő város. Mi mástól reszketett volna indulat, ült volna rémület a kopár és penészvirágos falakon?  A szenesek, ezek a kérges tenyerű óriások az Ég kiszáradt a medrében fújtattak, ahol a felhők homokpadjait leborotválta már a szél, és víznek nyoma sem maradt. Csattogó lépteik elől a föld kitért. Fejük a haragos Égre volt szögezve. Időnként a testek megremegtek. Nem himbálódzik többé a kocsik oldalára akasztott viharlámpa az istállóudvar távoli zugában, az otthonosság megannyi jelzőtüze. Az utcabeliek megindítónak, mi több, gyámoltalannak látták a szeneseket, ahogy egyszerre léptek az út porában.

A jók egyszerre lépnek. 

Elérzékenyültek a vad, és hajthatatlan embereken; a szomorúság bélyege a sorsukra éget.  Látták, hogy az út eltűnt a lábuk alól, az istállóépületek a fakó-vörös földbe süppedtek, és vékony csíkká zsugorodtak az ide-odabillegő horizonton. Látták, ahogy a vasabroncsok alól kipörgött kő és kavics megkarcolta az Eget, a járda szalagjára fűzött házak sora engedelmesen fél-térdre ereszkedett. A drótfonatú pincetorkok félrehúzódva fölsóhajtottak. A ritkuló füzes után bokrok, és ferdén földbe-vert rudak szegélyezik a vágóhíd téglasorát. A légszomjas mező fölött varjúkiáltás csattog, mintha láthatatlan kéz taszigálná a madarakat repülés közben. Rozsdás kacat-halom fojtogatja a deszkakerítéseket; a korhadt fa párnáiban gomba tenyészik. Esni kezd, hullámalakban elsötétül. Odébb a mezőn át, elhagyva a város szélső házait a vágóhíd névtelen sírköve felé visz az út az alácsúszó tompa morajban.

A szerző írásai portálunkon:

TIZENKÉT ÉDEN

 

Hazatérések (Részlet A Kanizsai hidegházból)

 

ÉLETFOGYTIG TARTÓ KÖTELEZVÉNY

 

A bátyám hazavitte a halált (részletek)

AZ ÉN FERENCVÁROSI PEPIN-BÁCSIM (részlet)

Kocsisok

 

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info