A tatárjárások emlékei Pesty Frigyes helynévtárában (Nógrád megye)

Bevezetés

A múlt század 60-as éveiben Pesty Frigyes történettudós kezdeményezésére hatósági segédlettel községenként összeírták a földrajzi neveket – vagy ahogyan nevezték –, a hely- és dűlőneveket. Pesty az országos méretűre tervezett gyűjtés előkészítéséhez 1862-ben fogott hozzá. Elgondolását két nagy tekintélyű tudományos társaság, az Akadémia és az Erdélyi Múzeum–Egyesület is felkarolta. A nagyszabású munkához azonban meg kellett nyernie a hivatalos szervek, a Magyar Királyi Helytartótanács és az Erdélyi Főkormányszék támogatását is. E hivatalok — belátva a kezdeményezés fontosságát — vállalkoztak arra, hogy az ország közigazgatási apparátusának felhasználásával megszervezik a gyűjtést (Hoffmann–Kiss 1996: 3).

Tanulmányomban a XIX. századi nyelvi állapotot, a földrajzi helyhez kötött nyelvi identitást vizsgálom meg nyelvi elemzésen keresztül. A hatalmas korpuszból a tatárjárások emlékeit emeltem ki jelen tanulmányomban, de előtte ismertetem a Pesty-anyag megjelentetésének módjait. A témával a legbehatóbban Mizser Lajos nyelvész foglalkozott (lásd A tatárjárások emlékei Pesty Frigyes helynévtárában). Mizser megállapította, hogy az 578 helységből 111 esetében tartották fontosnak, hogy az ún. tatárjárásról közöljenek több-kevesebb információt.

Pesty Frigyes gyűjteménye alapvető történeti és nyelvészeti forrásanyag. A magyar nyelvtudomány egyik feladata a határokon túli anyagok kezelhetősége, közzététele. Azért tartom fontosnak felkutatni ezt a történeti forrást, mert a mai, modern helynévkutató számára szinte megkerülhetetlen a Pesty-féle gyűjtés. Meggyőződésem, hogy a szlovák helységneveket, a szlovák nyelvű bejegyzéseket is figyelembe véve, hatékonyabban tudja ezt elvégezni egy szlovákiai magyar nyelvész, hiszen Nógrád megye bizonyos szeletei a mai Szlovákia területére esnek. Pesty Frigyes az ország minden tájáról beérkező kérdőíveket 15 éven át tanulmányozta, megyénként rendezte és értékelte. A nem kielégítő feleleteket küldő helységek elöljáróit a Helytartótanács ismételt válaszadásra kötelezte. Ennek ellenére nagyon sok település hiányzik, vagy ha meg is van, hiányos, csonka a közzététele. Sok esetben nem tudjuk, meddig tart a névtest, a térszíni formára vagy a művelési ágra utaló szó. Az Országos Széchenyi Könyvtár Kézirattárában fellelhető, illetve mikrofilmen hozzáférhető 63 vármegye által beküldött 28365 fólió egyedi kézírásos formájában 35000 oldalt tesz ki. Hajdú Mihály megemlíti, hogy először az 1950-es években hallott fölbecsülhetetlen értékeiről Lőrincze Lajostól, aki szomorúan állapította meg, hogy senki nem hasznosítja a hatalmas anyagot, pedig a neveken kívül nyelvjárási, néprajzi, településtörténeti szempontból is hallatlan becse van. Hajdú szerint a magyar tudomány feladata lenne a határokon túli területeknek az eredetivel teljesen megegyező, tehát betűhív anyagának közlése, a felhasználást megkönnyítő, megfelelő mutatókkal együtt. Cél tehát a határokon túli területek Pesty-anyagának teljes megjelentetése is. Mivel a vizsgált korpusz egy szelete a mai Szlovákia területére esik, rögtön adódik, hogy benne szlovák és más nyelvű feljegyzések és helynevek is szerepelnek. Példáim zöme a Nógrád megyei részéből nyeshető ki, amelyet már a korábbiakban megtettem vizsgálódásom tárgyává.

Bognár András szerint e gyűjtemény hazánk legnagyobb és legértékesebb dűlőnév-archívuma más írott források mellett. Számos leírásában figyelembe vették és megtartották az akkori helyesírás minden jellegzetességét, még az egy-egy szövegegységen belül mutatkozó következetlenségeket is – akár magyar, akár idegen nyelvű szövegről van szó. Figyelembe vették a magánhangzók-mássalhangzók hosszúságát-rövidségét, a szerb-horvát és a szlovák szövegek sajátos ékezeteit és a központozás minden jegyét. Az idegen nyelvű szövegrészek közül csak a latin anyagot fordították magyarra, a délszlávot, a németet és a szlovákot nem (Bognár 1984b: 9). Sokszor találkozunk olyan esettel is, hogy egy-egy adat (név) több nyelven is szerepel, vagy ugyanannak a tereptárgynak különböző nyelveken is van – nem azonos, ill. egyik nyelvről a másikra fordított – neve. Ilyenkor minden nyelven felvették a lejegyzők az adatot a mutatóban. Pl. Szigetzsép esetében: Mali dugatskéLangtheilacher és Langtheil acker (Bognár 1984b: 10). A többnyelvűség megjelenésére számos példát találunk Bognár könyvében (Hont vármegye és kiegészítések). Ezek a kategóriák szervesen ráhúzhatók a Pesty-archívum Nógrád vármegyét érintő részeire is. Ezek elkülönítésére sajátos, egyedi kategóriákat állítottam fel. Ezek a következők:

  1. A magyar helyneveket lefordították szlovákra és mindkét alakot közlik. Pl. Alsó-Felső Alsók esetében: Barana stranakosok mezeje, Širočinaszéles düllő, Vinníckeszöllősök, Panska ChrastUradalmi cserje, Na Hajikerdők, Spanielkaspanyolföldje, Kopaniceirtvány, Hájliget, HrabinaGyertyánfás, Kalinovkaszántóföldek a mellettök található legelőkkel.
  2. A név csak szlovák alakban szerepel. Pl. Alsó Mladonya esetében: Ploština, Brezina, Rakitovec, Didnicke, Borovice, Kalinovsky Hrob, Zobrák.
  3. Mondat formájában magyarázza meg az abba épülő szlovák neveket. Alsó Palajta település esetében: „Szőllő hegy” „Mocsár” – „onnét van e név, hajdan aljában egy nagy tó volt, egészen hasznavehetetlen, jelenleg ezen hely termő kaszálló, a szőllő hegyen igen jó bor terem” (Bognár 1984b: 33). „Egy nagy hegy” „Hrobká”, ha ez többszörözendő, tehát „Hrob”, annyit tesz mint halom – de hogy millyen halom lehetett tetejében azt nem tudhatni, sír- vagy kő halom. Innét van ezen elnevezés” Egy harmadik példa: „Egy szőllő hegy „Farkaški” valaha erdőség lehetett, más tudomásunk nincs.”(Bognár 1984b: 33).
  4. A szlovák név beépül a magyar szövegkörnyezetbe és nem fordítják le. Pl. Alsó Rakoncza esetében „Előszeretettel mivelik sziklás lejtőkön falak közé szoritott szölleiket, mellyeken különösen a „potocki wrech” és vlcinec féle hegyen finom zamatu és erejü bor terem, – csakhogy a Szitnó Selmecz bányai nagyhegy tájárul fujdogáló éjszaki szelek gyakran már csírájában megfagyasztják a lakosok szöllö reményeit” (Bognár 1984b: 36).
  5. Magyar helyesírással átírják a neveket. Pl. Alsó Szemeréd leírásánál: Szelonka (a szlovák előzmény ugyan vitatott).
  6. Csak megmagyarázzák a szlovák név jelentését, de nem fordítják le magyarra. Pl. Apátmarót leírásánál a következő esetek sorolhatók ide: „Podbreki szántó földek, azért hivatnak, hogy hegy alatt feküsznek. Napkoropiszkanci, azért mert kenderesek felett léteznek. Dlhje honbje ezek hosszaságoktól így hivatnak”(Bognár 1984b: 41).
  7. Külön utalnak a lejegyzésben a szláv, ill. szlovák lakosság jelenlétére, de ilyen nevű helyneveket nem sorolnak fel. Pl. „Honét népesitetett e Helység? Nem tudatik, azonban annyi bizonyos, hogy lakossága mindég szláv ajkú volt.” (Bognár 1984b: 43).
  8. Csak a szláv vagy szlovák helységnevet magyarázza meg a leíró. Pl. „ A helység neve Bácsfalu, tótúl Báčove honét ezen elnevezést vette nem tudatik.” (Bognár 1984b: 43).
  9. A település teljes leírása csak szlovák nyelven történt. Pl. Badin esete: Opis obci dolní Badín. Az is előfordult, hogy két leírást készítettek a válaszok visszaküldésénél, amelyek többnyire fedték egymást.
  10. Mindkét alakot megtartja, tehát a magyart és a szlovákot is, de ezek nem egymás fordításai, inkább lehetőséget kínál fel. Pl. Bernece leírásában: „Drenó vagy irtás bikke a balazsvitványi rettől deli oldalon felnyúló erdős hegy a Nagyoroszi határral ütközik” (Bognár 1984b: 59).
  11. Ingadozik a kis- és nagybetű a szlovák névben (ezáltal felvetődik, hogy valóban tulajdonnév-e). Pl. Bozók esetében: „Nad velkou chrafton, na kopanickách, Na Vasku, za dolinou (Bognár 1984b: 65).
  12. Egyáltalán nincs szlovák név a leírásban, csak magyar név szerepel, sőt a leírás is végig egynyelvű. Pl. Drégely esetében (Varga tói patak, Leány árok, Arany gomb).
  13. A leírás német nyelvű. Pl. Horbi település esetében találkozunk vele.
  14. A több elemből álló névforma egy része szlovák, másik eleme viszont magyar. Pl. Illia esetében: Kriazon Garok Földek és Rétek, Majerka Földek és Rétek, Trnákon Wrch Földek és Legelő (Bognár 1984b: 151).
  15. A többtagú név szlovák elöljárót és megkülönböztető jelzőt tartalmaz, de alapeleme magyar névrész. Pl. Illia esetében: od Medvedzei Forrás.
  16. A leírás latin nyelvű, pl. Kolpach esetében.

A Pesty-anyag megjelentetése

A Pesty-anyag közzétételének négy módja fordult el eddig:

a) Egyes települések vagy kistájak névtani (vagy történeti) monográfiájának történeti helynevei közé besorolták, beillesztették Pesty gyűjteményének ide vonatkozó helynévadatait. Elsősorban névélettani, etimológiai kutatásokat szolgálhatnak az ilyen munkák, s leggyakrabban Szabó T. Attila élt az ilyen típusú adatközlésekkel.

b) Településtörténeti monográfiákban szó szerint vagy betűhíven közölték a településre vonatkozó teljes Pesty-anyagot. Névtani szempontból is hasznosítható. Leginkább Janitsek Jenő és Szőts Lajos munkáiban találkozhatunk ilyen típusú közlésekkel.

c) Nagyobb helynévi összeállításokban, gyűjteményekben a történeti és jelenkori nevek közé beépítették a Pesty-adatokat. Ez az első típushoz hasonlóan megfelel az önelvű névkutatás elveinek, s névélettani szempontból hasznosítható. Ilyenek az Országos Helynévgyűjtő Mozgalom, a Debreceni Egyetem megjelent kötetei.

d) Önálló kötetben adták ki egy-egy nagyobb táj- vagy megye teljes Pesty-anyagát teljes egészében pontos, betűhív átírásban, jegyzetekkel, mutatókkal különböző intézmények. A komplex névtani kutatásokhoz (néveredet, népetimológia, stb.) és a helytörténet, néprajz, gazdaságföldrajz stb. számára ezek a kiadványok adják a legértékesebb, legjobban használható anyagot. Amennyiben pontos, betűhív a közzététel, nemcsak hogy az eredetivel megegyező értékű, hanem a könnyebb olvashatóság és a megfelelő mutatók következtében jobb is az eredeti kézírásos munkánál. Így jelent meg a Jászkunság, Külső-Szolnok, Hont, Békés, Bihar, Veszprém stb. megye anyaga (Hajdú 2006: 206–207). Nógrád megye anyagát ezzel a módszertani eljárással szeretném megjelentetni. Hajdú javasolja, hogy a leendő közlések a Bihar anyagát feldolgozó köteteket kövessék, mivel személy-és tárgymutatót is tartalmaznak, valamint a mellékelt térképhez külön helységnévmutató is tartozik (lásd. Hoffmann István–Kis Tamás 1996. Pesty Frigyes kéziratos helynévtárából 1864. Bihar vármegye I–). Hajdú felsorolásából kitűnnek azok a vármegyék, amelyekről egyáltalán nem jelentek meg közlések, ezek még kihívásként figyelmeztetnek bennünket a feldolgozásukra. Álljanak itt azok a megyék, amelyeknek még nincs feldolgozva az anyaga vagy egy része sem: Aranyosszék, Árva vármegye, Brassó és vidéke, Alsó- és Felső-Fehér vármegye, Fogaras vármegye, Hunyad vármegye, Kőhalomszék, Krassó vármegye, Küküllő vármegye, Medgyesszék, Mosony vármegye, Nagysinkai szék, Nagyszeben, Nógrád vármegye, Nyitra vármegye, Segesvárszék, Szászsebes, Szászváros, Szepes vármegye, Szerdahelyszék, Székely városok, Temes vármegye, Trencsén vármegye, Újháziszék, Zaránd vármegye. Egyetérthetünk Hajdú véleményével, miszerint a határon túli települések anyagának nehézségei nem csupán a nehezen olvasható kézírásokban rejlenek, hanem sokkal inkább a gyakori idegen szövegek, nevek olvasásában (Hajdú 2006: 215). A biztosítékot azok a tudományos kutatók jelenthetik, akik a magyar mellett szlovák (esetleg román, szlovén stb.) nyelvismerettel is rendelkeznek.

Nógrád megye anyaga az akkori beosztás szerint a 68–69. tekercseken található a 30 kötetben és 505 levelet tartalmazott. Jelenleg az OSZK Kézirattárának 46. sz. tekercseként van számon tartva. Mivel a mikrofilmek nehezen olvashatók, tévesztésre adnak lehetőséget, digitalizálták őket. A digitális másolata jelenleg 520 fájlt tartalmaz. Mivel célom megjelentetni a vármegye teljes anyagát betűhív formában, meg is kezdtem a munkálatokat. Az eddigiek során a következő településeknél végeztem már teljes lejegyzést: Abelova, Agárd, Alsó Bodony, Alsó Petény, Alsó Szécsényke, Alsó Sztregova, Alsó Told, Andrásfalva, Balassagyarmath, Balás Huta, Bánk, Bárna, Becske, Berkenye, Berzencze, Bisztricska, Baglyasallya, Bokor, Bolgárom, Borosznok, Buják, Bussa, Csalár, Csákanháza, Cseh Brezó, Csengerháza (a települések az akkori alakjukban szerepelnek). A települések azonosításánál az akkori, Bach-féle közigazgatási beosztást vettem figyelemne, ahogy tette azt Pesty is. Ebből adódik, hogy a községek zöme ma már Szlovákia területére esik. Összesen 72 település helyneveit sikerült összegyűjtenem az adattárból. A Nógrád megye településeiről beküldött válaszokat is jellemzi az egyenetlenség, összességében azonban megállapítható, hogy a helyi szervek többsége alapos munkát végzett.

A tatárjárások emlékei a települések leírásaiban

Jelen dolgozatomban szeretném felvázolni, hogy mely települések közöltek valamilyen adatot róla. A tatárok Kun László korában, a XIII. sz. utolsó harmadában jöttek a Kárpát-medencébe (KRISTÓ 2003: 251). Elnevezésük vándorszó (ném. Tatar, cseh Tatar, oszm. Tatar), amely a török nyelvekből terjedt el. A TESz. szócikkének megalkotásakor a személynevek tanúsága alapján állapította meg, hogy e népnév a XII. századtól már ismerős lehetett a magyar nyelvben, de a honfoglalás előtti szóátvételt valószínűtlennek mondja. Török eredetre vezethető vissza a török népnév (türk, ujg. türk, TESz.), amely a Kína szomszédságában a VI–VIII. századig élt török nyelvű törzs és birodalom neve volt. A TESz. szerint a magyarság már a honfoglalás előtt ismerhette e népnevet vagy egy, vagy több, meghatározhatatlan török népre és nyelvre vonatkoztatva. Ez az elnevezés a XIV–XV. században lett az akkoriban megjelenő oszmán-törökök jelölőjévé (Rácz 2008: 10).

A leírások jó része azt sugallja, hogy az 1241–42-es mongol invázióról van szó, nyilván azért, mert helységük régiségét bizonyítják. A tatárjárások általános velejáróit (gyilkolás, rablás, felperzselés stb.) sok helység megemlíti. További megnevezések: tatárpusztítás, tatárdúlás, -csata, -csordajárás -foglalás, -berontás, -világ, tatár-pogányjárás, tatárok bejövetele. Mivel a tatár szót alkalmazták lejegyzőink a “hondúló hadak”-ra, egyrészt általánosítás is történt, másrészt viszont ez a szó felvette a ‘kegyetlen, gyújtogató, gyilkos ‘jelentést is nemzetiségtől függetlenül. Megtörtént tehát az, hogy a “hondúló hadak”-at  összekeverték tatár címszó alatt. Lejegyzőink a következőket említik (gyakorisági sorrendben): tatár, török, lengyel, német, kuruc. Országos jellegű támadás csak egy volt, a többiek helyi jellegűek voltak, néhány megyét, olykor csak néhány falut érintettek. Északkelet-Magyarországon a teljesség igénye nélkül a következők: 1241–42, 1285, 1566, 1594–95, 1599, 1617, 1647, 1657, (lengyel is) 1658, 1660–70 (a legnagyobb az 1661-es volt), 1693, 1705, 1717. (Mizser 1997: 78). Érdekesség, hogy szólásainkban is megjelenik a tatár népnév: nem hajt a török, híre van, mint a török járásnak stb. Az iménti példákból kitetszik az anakronizmus: a török régebbi, mint a tatár. Először Dugonics András helyettesítette a tatár szót a törökre értvén a XVIII. században Jeles mondásaiban.

A leírásokban különbséget kell tennünk abban, hogy az a tatárjárás milyen aktusára vonatkozik. Vannak olyan leírások, amelyek a helység régiségére utalnak. Példaként szolgáljon a Mizser említette Gyulaháza (Szabolcs) leírása: „… ezek előtt több százakkal még az ellenségeskedések előtt a Török, Tatár futás alatt, és mikor Csehek voltak itt, akkor is ezen a néven volt”. Példatáramból Alsósztregova leírását ragadtam meg: „A helység eredete igen régi mint a monda tartja valaha itt Török is lakott, és hogy a N. Madách család régi Kastélya var lett volna, A század elején a mostani birtokos eleje ugynevezet Polyâkokat telepítet meg a helységbe és kösztök földeket osztatot ki…” Balassagyarmatnál szintén ugyanezt találjuk: „A tatárjárás uraló időben neve oklevelekben említetik, nevezetesen 1244 april 22én..’’

Becske keletkezését szintén a törökök jelenlétével magyarázza a leíró jegyző: „A község eredetéröl sem okmány sem hagyomány nem létezik, azonban valószínű, hogy törökök magyarok – morva; hagyomány szerint a midön Törökök az országot bitorolták, mi/onnan is képzelhető mi szerint a határban egy dűlő töröktemetőnek neveztetik, és egy – minden ajakról egyformán hangzó történelem tanúsítja.“ Dejtár leírásában a következőket olvashatjuk: „A község a legrégibb hagyomány után már a törökök itt léte kor is állott, mit több török adományok – melyek Esztergomban a primási adományok közt. léteznek – tanusitanak…“ Patak község válaszaiban a török idők szintén a település régiségéhez adnak támpontot: „A község a legrégibb hagyomány után a törökök itt tétele előtt is állott- mit több a községben található török okmányok- és egy forrásnak elnevezése tanúsít…“. Sipeknél ugyanezt találjuk: „Sipek községe igen régi eredettel bir. Midőn Magyar hazánk a török iga alatt nyögött, Sipek már akkor mint kiterjedt falu emlitetik történet iróink által.“

Diós Jenő leírása bizonyíték arra, hogy a törökök pusztítást végeztek a faluban: „későbbi idökben a helység felett éjszakra fekvö dombon a Törökök által szét lövetett templom romjaibol, a R. Catholicusok magoknak a most fen aló templomot epitették…“.

Szakal leírása majdnem ugyanezt mondatja velünk: „A 16ik században, mint a hagyomány mondja, a törökök által, e helység földig lebontatott.“ Szécsény jegyzője pedig a következőket jegyezte fel: „Hogy mikor emlitetik e néven legkorabban az nem tudható, annyi bizonyos miként a törökök gyakori pusztításának volt kitéve, sőtt hajdanta vár, mint azt a még meglévő, s itt ott latható bástya falak is igazoljak.

Divény Oroszi leírásában a településnév népetimológiai magyarázatakor bukkannak fel népnévként az oroszok, akiket talán a tatárokkal is azonosíthatunk: „Ami Divény Oroszi község elnevezésének eredetét illeti, a monda szerint ezen helyet Oroszok laktak, s kiktöl minekutána vissza tértek a Római katholikus Egyházba az „Orosz“ elnevezés által származott azon helyre, melyet a mostani nép lakja.“

Előfordulnak olyanok is, amelyek a település teljes pusztulásáról írnak. Mizser a következő példát említi: Újfehértó (Szabolcs): „…hagyományból annyit tudhatunk, hogy e község ez időben alakíttatott mikor a Törökök Debreczent bírták, s valóban szánandó bősz dühökben e vidéken hagyomány szer ént 17 falut elpusztítottak…”. Bánk leírásában is ezt olvashatjuk: „A  ʼ tatárjárásban a ʼ török bitorlás alatt ezen helyen végképp elpusztúlt falunak nevéről nincs tudomás.” Galsa (akkori nevén Ipoly-Galsa) leírásánál ugyanezen aktus olvasható: „…de 1240 év körül a tatárjárás alkalmával elpusztítatván, állítólag 5 családból álló kis helysé az Ipoly közelében…”. Legéndnél pedig ezt olvashatjuk: „1595 török pusztította el mind a helységet mind anafcianus népséget, nem sokára ez után meg jövének magyarok…”. Érdekes Karancs Apátfalva esete, amelynél a török-tatárokra a „pogány csorda” megnevezést húzták rá: „A hagyomány szerint a község elpusztítatván a pogány csorda által, lakosai futás közben felkonczoltattak nagyobb részint…”. Arra is van példa, hogy a lakosság szerencsésen elmenekült, és az eredeti helyhez nem messze új községet épített, pl. Bácsaranyos (Szabolcs): „a nép monda szerint e község bár más helyen Bács névvel a tatár járáskor elpusztíttatván lakosai a mostani helyen telepedtek le s e helyet Aranyosnak nevezték Bács előnévvel”. A lakosság más helységekbe is menekülhetett, és ott telepedett meg. Vaja (Szabolcs): „Vajának a lakosai a Tatárok és Törökök által elpusztított Luskod lakosai egy részéből népesíttetett.”

Arra is találtam példát, hogy egy dűlőnév utalhat a tatárok jelenlétére, mégpedig Buják település esetében: Tatárvölgy (néveredetére, a névadásra utaló hátterére nem találunk magyarázatot). Fülekkovácsi esetében Török Rétek– „hajdan törökök tanyáztak.” Patak esetében a helynév a törökökre utal: „Egy forrás a hagyomány azt állítja róla hogy a Drégely várában székelő Török fő úr egyik nevének kedvencz ivó vize volt.”

A vallási harcokra és az az elől való menekülésre is találtam példát (Dengeleg község esetében): „Most tótok lakják, 45 része ev. vallásuak, az egykori vallási üldözések elől, részint Cseh országból, Hont megyéből sat. ide húzódtak, – minthogy az akkori földes urak b. Podmaniczkyak szinte ev. vallásuak vóltak._”

Előfordul olyan eset is, amikor a lejegyző egy helynévmagyarázatban említi a törököket a dűlő régiségére utalva: „Vincze-hegynek is neveztetik, régi idökböl szölö ültetvények vóla, …az ös emberek mesélték vóla, hogy azok még a török idejéböl valók.” (Dolyán leírásában). Lest leírásában ugyanezzel találkozunk: „Stražište, községtöl nap nyugat felé a Dacso-Lami határ szélén fekvő hegy onnét vehette nevét hogy hajdanta honunkbani török gazdálkodás idejében a lakosok e hegyen strázsat vagy is őröket állíthattak, kik őket a közelgő vészröl értesíthettek, mivel e hegyröl minden oldalra a legmesszibbre terjedő kilátás nyúlik.”

Ecsegh esete viszont azt példázza, hogy a lakosság szerencsésen elmenekült, és az eredeti helyhez nem messze új községet épített: „Népesítése valószinüleg Tatárok elöl menekültek által történt…”. Tarnócznál is erre találunk utalást: „Tarnoczy nevezetű ember birta, ki azonban a Tatárok üldözése elöl menekülendö soha többé visza nem tért.”

Felfalu leírásában szintén a teljes pusztulásra találunk adatokat: „…a török háborúban elpusztítatván pusztának  nyilatkoztatott…”.

Fülek leírása a török uralmat említi és IV. Béla korát teszi meg a város legkorábbi említéséül: „Ezen Város 1200 évben IV Béla alatt említetik, akkori földes, és Várura, 1553 évtöl fogva 1593-ig s igy 40 évig a török birtokába vólt.-„ A 7. pontra adott válaszban a helynevek között felbukkan a Bégtemető, amelyet a lejegyző a következőképpen magyaráz meg: „nevét veszi Bég török basától ki masirolva e helyen elesett és eltemettetett.-”

Fűrész (Píla) leírásában csak utalás történik a tatárjárásra, de érdemit nem közöl róla a lejegyző: „…a községröl a tatárjárás több nevezeteséggel bíró nemlétezik.”

Kékkő mezővárosnál a kérdőívekre adott válaszokban a tatárdúlás elleni védelmet olvashatjuk: „A vár a XIII. század elején építtetett, állítólag a tatárok berontása ellen.

Kis Oroszi esetében a 3. kérdőpontra adott válaszban azt találjuk, hogy volt-e hajdan a községnek más elnevezése is: „Kis Oroszi helységnek hajdan Kis Oroszfalva elnevezése volt, mert így említtetik 1544.-ben, mikor azt a Törökök elfoglalták, sőt ily nevezéssel élt hajdani szabadságában is.

Nagy Oroszinál csak arra utaló bejegyzéseket találunk, hogy a lakosság sokat szenvedett a tatárok pusztításától: „Annyi bizonyos, hogy tatárjárás és török pusztításkor e vidék sokat szenvedett…”.

Mohovánál a török száz éves ottlétére találunk nyomot: „A törökök száz éves uralma alatt elég szenvedés kijutott neki is, gyanithatni, a határában található török táborozás helyiségeiröl…”.

Nagy Zellő leírásában a monda említi a törökök jelenlétét a községben: „e réteken valaha egy agyonütött török hullája találtatván…”.

Pilínynél az 5. válasznál ezt olvashatjuk: „A népesedés, a Tatár és Török pusztítások után meg maradottaknál eredhet.”

Sámsonháza kérdőívében a vár építésére találunk utalást: „hegy a Tatárok pusztítása után építetett.”. Szalmatercs leírásában a falu népesedésére találunk adalékokat: „A népesedés a Tatár és Török pusztítás után megmaradottakról eredhet.”

Szirák községnél a név eredete török eredetű, mint azt a leírás tanúsítja: „A Sirach név, úgy látszik török eredetű.”         

Összegzés

Összesen 30 település leírásában találhattunk lenyomatot a tatárok vagy a törökök jelenlétére. A leírások nem egy időpontot tükröznek, hanem több hasonló eseményt egyesítenek. A leggyakrabban a tatárokra utaló leírásokkal a kérdőív 4. és 5. pontja alatt találkozunk (4. A község mikor említetik legkorábban?, 5. Honnan népesítetett?), ritkábban a 3. pont alatt (Volt – e hajdan a községnek más elnevezése? Vagy tán csak különféle kép iratott a mostani helynév?). Apró adalékok ezek a történelemtudomány számára, a kérdést azonban a buktatók ellenére is jobban megvilágítják. A leírások mind a történelem-, mind a néprajztudomány számára hasznos adalékokat szolgáltatnak. Nem lett volna haszontalan minden leírást megvizsgálni, de munkám terjedelmi határai miatt válogatásra kényszerültem. Mindezek ellenére dolgozatomban többé-kevésbé sikerült rámutatnom a tatárjárás nyelvi nyomaira a dűlőnév-archívumban. Az előfordulásokból tisztán látszódik, hogy a legtöbb nyelvi emlék a község régiségére utal, s főleg a XIII. századi tatárjárásokat idézi meg, kevésbé utalva a későbbi korok különböző pusztításaira.

Felhasznált irodalom

ANGYAL László 2014. Nógrád megye többnyelvű dűlőneveinek nyelvi elemzése Pesty Frigyes helynévtára nyomán. In: Az identitás metamorfózisa irodalomban és nyelvben II (szerk. Alabán Ferenc), Univerzita Mateja Bela, Banská Bystrica, Belianum, 2014, (Nemzetközi tudományos konferencia anyaga), 145–163.
BENKŐ Loránd 1947. A Nyárádmente földrajzi nevei. MNyTK 74. sz.
BOGNÁR András 1979. Külső-Szolnok: Pesty Frigyes kéziratos helynévtárából. Szolnok: Katona József Megyei Könyvtár–Verseghy Ferenc Megyei Könyvtár.
BOGNÁR András 1984a. Útmutató Pest megye földrajzi neveinek gyűjtéséhez. Pest megyei Levéltár – Pest megyei Müvelődési Központ és Könyvtár.
BOGNÁR András 1984b. Hont vármegye és kiegészítések. Pesty Frigyes kéziratos helynévtárából. Pest megyei téka 7. Szentendre: Colorprint, Peet megyei Művelődési Központ és Könyvtár.
BOROS Edit 1987. A Káli-medence helynevei Pesty Frigyes gyűjteményében. Helytörténeti füzetek 3. Veszprém: Eötvös Károly Megyei Könyvtár Sokszorosító Üzeme.
GÖZSY Zoltán 2005. Pesty Frigyes helynévgyűjtésének tanulságai. In: Somogy megye múltjából: levéltári évkönyv 36. 7–17.
HAJDÚ Mihály 2006. Pesty Frigyes helynévgyűjtésének megjelentetése. In: NÉ 28. 205–15.
HOFFMANN István 1993. Helynevek nyelvi elemzése. Debrecen.
HOFFMANN István – Kis Tamás 1996. Pesty Frigyes kéziratos helynévtárából 1864. Bihar vármegye I. A Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Magyar Nyelvtudományi Intézetének Kiadványai. Debrecen.
HOFFMANN István – Kis Tamás 1998. Pesty Frigyes kéziratos helynévtárából 1864. Bihar vármegye II. A Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Magyar Nyelvtudományi Intézetének Kiadványai. Debrecen.
KÁZMÉR Miklós 1957. Alsó-szigetköz földrajzi nevei. In: MNyTK 95. Budapest.
KRISTÓ Gyula 2003. Nem magyar népek a középkori Magyarországon. Bp.
LÉTAY Miklós 1995. Pesty Frigyes óbudai helynévtára. In: Óbuda évszázadai. Kiss Csongor – Mocsy Ferenc (szerk.) Budapest: Kortárs Kvk.
LŐRINCZE Lajos 1947. Földrajzi neveink élete. Budapest.
MIZSER Lajos 1997. A tatárjárások emlékei Pesty Frigyes helynévtárában . In: Szabolcs-szatmár-beregi levéltári évkönyv 12. 77–84.
MIZSER Lajos 1999. Ugocsa és Ung megye Pesty Frigyes 1864–66. évi Helynévtárában. Nyíregyháza.
MIZSER Lajos 2001. Szatmár vármegye Pesty Frigyes 1864–1866. évi Helynévtárában. Nyíregyháza: Szabolcs-Szatmár Bereg M. Lvt.
NY. NAGY István 2000. Pesty Frigyes kéziratos helynévtára. Történelmi Veszprém vármegye. Pápa: Jókai Mór Városi Könyvtár.
PESTY Frigyes 1984. Pest-Pilis-Solt vármegye és kiegészítések. Pesty Frigyes kéziratos helynévtárából. Szentendre: Coloprint, Pest megyei téka.
PESTI János 1969. Földrajzi neveink alsó-, felső- (~al-, fel-) helyzetviszonyító elemei. Nyr. 93: 229–231.
PASTINSZKY Miklós – TAPOLCAINÉ SÁRAY SZABÓ Éva 1977. Pesty Frigyes helynévgyűjtése. Tatabánya: József Attila Megyei Könyvtár.
RÁCZ Anita 2008. Helynévképzők az ómagyar kori népnévi eredetű helynevekben. In: Magyar Nyelvjárások 46. 103–125.
SZABÓ T. Ádám 1986. Magyar-román-német párhuzamos helynévadás: Brassó – Brasov –Kronstadt. In: NÉ 8. 54–57.
TÓTH Anita 2007. Bihar vármegye dűlőneveinek nyelvi elemzése Pesty Frigyes gyűjteménye alapján. Debrecen: Debreceni Egyetem, Bölcsésztudományi Kar, Magyar Nyelvtudományi Tanszék.
TESz. = A magyar nyelv történeti–etimológiai szótára I–III. Főszerk.: Benkő Loránd. Budapest. 1970–1984.
TÓTH Valéria 2001. Névrendszertani vizsgálatok az ómagyar korban. Debrecen.

A Volga mentén és az Urál körül (5. rész)

lovak – Sámán-hegy – Bajszos kurgán

Nem könnyű befejezni, de muszáj lesz. Kezdettől fogva úgy terveztem, hogy nem nyújtom el a dolgot, igyekszem rövidre fogni a beszámolót, ez persze nem sikerült. De annyi minden történt velünk ez alatt a 28 nap alatt, hogy lehet, nem is lett volna megvalósítható most. Talán hagynom kellett volna jobban leülepedni az élményeket, és biztos is vagyok abban, hogy három hónappal, vagy fél évvel később egészen máshogy állnék a dologhoz, de hátha lesz még alkalom – más formában persze – , hogy írjak még az útról hosszabban.

ural_kepek_meg_nyers2_69

Augusztus 13-án elindultunk Dél felé, átszelve Baskíria nagy részét, hogy a Kazah határhoz érjünk le, Arkaimba, ahol egy Szintasta-lelőhely található, melyet az orosz kollégák mindenáron meg akartak mutatni a magyar régészeknek. Útközben még gyönyörködtünk a baskír tájban és a Tyemjaszovo-i múzeumnál igazi helyi vendéglátásban volt részünk: népviseletbe öltözött asszonyok és nők köszöntöttek minket, s míg a többiek a múzeumban végignézték a baskír történelem különböző szakaszait bemutató kiállítást, addig én igyekeztem a mostani állapotokról készíteni néhány felvételt.

URAL_KEPEK_MEG_NYERS_31URAL_KEPEK_MEG_NYERS_4267bb

Sanyi mindenáron szeretett volna az általa készített filmbe a helyi lovak vonulásáról egy drónos felvételt, és a délután folyamán ezt is sikerült elkészíteni.

62

Arkaim egy furcsa hely. A sztyeppe közepén ott áll egy fehér, hatalmas épület, mely egy tökéletesen felszerelt múzeum, s ha belép az ember, azt gondolná, hogy Ufában van – vagy legalábbis egy helyi város valamelyikében –, és nem a semmi közepén. Két „hegy” is található itt, a Bölcsesség hegye és Sámán-hegy, s a kettő között egy afféle orosz Ozora-fesztivál nyomaira bukkantunk, nem egy régészeti lelőhelyre. Rengetegen jönnek ide évről évre, hogy – Wells Tower novellista szavaival élve – kozmikus élményeket éljenek át, amiben egyébként (én legalábbis úgy éreztem) mégiscsak van valami.

70b

Pontosan persze nem tudnám megfogalmazni, mit éreztem, mikor felsétáltam a Sámán-hegyre (ami inkább egy dombocska), valószínűleg egyszerűen arról van szó, hogy Arkaim egy jó, békés hely, ahol a naplemente gyönyörű és lehetőség van arra, hogy az ember kikapcsoljon és abban higgyen, amiben szeretne, ami jólesik neki.

70

A szállásunk egy igazi kozák házban volt, ami mintha egy skanzen része lenne, de szintén egyedülálló épület a pusztán, tehát önállóan kevés ahhoz, hogy átfogó élményt nyújtson arról, hogyan is éltek a kozákok egykor. Csak néhányunknak volt lehetősége a ház belsejében aludni, tehát újra elő kellett kapni a sátrakat, amiket még az Ujelgi-tó mellett csomagoltunk el. Az első este az élmények felelevenítésével, némi koccintással, a Sanyi által addig készített felvételek megtekintésével, és Szergej Botalov érzelmes beszámolójával telt az orosz nép helyzetéről és fogyatkozásáról.

71

Arkaim – nagyon úgy tűnt – összegyűjti a legkülönfélébb arcokat; komoly olvasztótégely az amúgy is ezerarcú Oroszországban. A Kazah határ közelsége és a fesztiváljelleg csak még jobban ráerősít, hogy egészen különböző kultúrájú és életszemléletű emberekkel találkozhassunk ezen a helyen. Lichtenstein Lacival például egy kazah család kis bodegájába jártunk reggelente teázni, de az út mentén egy olyan fickó is árusított tejes teát, akit mintha az egyik Kusturica-filmből teleportáltak volna ide. A Szintasta-lelőhely megtekintését koordináló vezetőnk pedig Tarkovszkij Sztalkerjának pontos mása volt.

8081URAL_KEPEK_MEG_NYERS_75

Elvitt minket a lelőhelyre is, ahol egyszerre látható a feltárt település egy része, és annak rekonstruált mása is, mely jól bemutatja, hogyan éltek a Szintasta-kultúra lakosai a Kr. e. 15-12. század környékén.

URAL_KEPEK_MEG_NYERS_77URAL_KEPEK_MEG_NYERS_83

A második napon még kurgánrekonstrukciókat is megtekintettünk, illetve egy olyan „Bajszos” kurgán maradványát, mely egy egészen különleges temetkezési hely a térségben.

8284

Szergej Botalov a sztyeppe közepén tartott előadásában összefoglalta az elméletét, hogy a magyarok elődei miként is kapcsolódhatnak ezekhez a helyekhez, illetve a Baskíriában és a korábbi helyszíneken feltárt leletek miért is fontosak a kutatás szempontjából. A harminc évnyi csöndet követően újrainduló magyar kutatás egyik alappillére egyébként Szergej Botalovhoz kapcsolódik. Ugyanis hozzá kerültek azok a lószerszámveretek, melyek egy szintén cseljabinszki, Sztokolosz nevű régész hagyatékából bukkantak fel, s amiknek mintázata, a palmettás növényi díszítés egyértelmű rokonságot mutat a honfoglalás kori, Kárpát-medencében megtalált leletanyaggal. Ahogy álldogáltunk a pusztán és átfutott az agyamon az a néhány helyszín, ahol megfordultunk az ezt megelőző három hétben, és belegondoltam abba, hogy milyen hatalmas területről van szó, érteni kezdtem, milyen hihetetlenül nehéz dolga van az őstörténet-kutatóknak. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy nagyon hasznos volna óvatosan fogalmazni bizonyos kérdésekben, s hogy a mostanában oly divatos a vélemény-újságírás,  mely elsősorban a lájkszámra és a kattintásszámra blazírozik, milyen romboló tud lenni.

Defekt – dorbézolás – útban hazafelé

Arkaimot elhagyva még egy másik Szintasta-lelőhelyet is meglátogatott a csapat, majd Sanyival átestünk az első defektünkön. A jobb hátsó gumi darabokra szakadt, ám mindösszesen két kilométert kellett mennünk a következő településig, ahol azonnal orvosolni tudták a problémát – tehát megint óriási szerencsénk volt. Itt egy érdekes, bár Oroszországban talán nem ismeretlen szituációba „botlottunk”; a szerelőműhely ajtaja előtt feküdt egy fickó (ez nagyjából délelőtt tíz óra körül lehetett), aki az éjszakai vagy reggeli dorbézolást pihente ki éppen az egyre erősödő napfényben.

69d

Délután odaértünk az utolsó sztyeppei táborhelyre, ahol 50-60 km/órás szél kísért minket, s az egyre inkább halmozódó fáradtság kellő lökés adott ahhoz, hogy úgy döntsünk Sanyival; egy fél nappal korábban indulunk el, vagyis már vasárnap este, ezzel is nyerve egy kis időt. Augusztus 15-én visszamentünk Cseljabinszkba, hogy ott várjuk be a csapatot, akik az utolsó lelőhelyen tiszteletbeli régésszé avatták Konyári Danit, akinek a legkülönfélébb, izzasztó próbákon kellett átesnie. Vasárnap délelőtt bevásároltunk a hosszú autóút előtt, a cseljabinszki múzeumnál aztán bevártuk a többieket, majd végigjártuk itt is a helyi kiállítást, mely szintén átível gyakorlatilag az egész helyi történelmen az őskortòl napjainkig.

Vasárnap este elbúcsúztunk a csapattól – akik innen Szentpétervárra repültek, hogy benézzenek az Operába és az Ermitázsba! –, és elindultunk Sanyival Budapest felé. Az első megállóhelyen, Ufa környékén, a már sötét, esős hegyvidéki tájon szinte elérhetetlennek tűnt Magyarország, és egyszerre éreztem azt, hogy mindennél jobban vágyom rá, hogy ismerős arcokat, házakat, kocsmákat lássak, s hogy ugyanakkor hiányozni fog az oroszországi csönd. És itt nemcsak arról van szó, hogy egy olyan helyen jártam, ahol korábban még sosem, s hogy olyan nyelven beszélnek, amit nem értek, s hogy teljesen mások a távolságok, a méretek, mint itthon, hanem arról, hogy egy olyan témába, olyan munkába csöppentem bele, ahol muszáj volt hallgatnom.

Három napig tartott az út hazafelé. A fehérorosz-lengyel határ rizikós helyzetét – amikor miattunk állt a sor háromnegyed órán át egy hiányzó autó-regisztrációs papír miatt –, és a második defektet leszámítva, viszonylag simán lenyomtuk a több mint négyezer kilométert. Az időzónák váltakozása, az eltelt hónap feszített tempója, és számtalan más ok miatt az egész hazaút mintha egy sűrű ködön való áthatolás lett volna, amiből néhány rövid vásárláson, az almát árusító idős nénin, az előttünk hosszan futó, szürke aszfalton és a változó tájon kívül nem sok mindent tudok felidézni.

6I0A5450

Esős időben értünk az Ugocsa utcához, 19-én, éjfél körül, s mivel Sanyinak még Keszthelyig el kellett mennie, nem tudtunk leülni, hogy egy jó kávé mellett, kifújva magunkat, elkezdjünk beszélni erről a bő 11 ezer kilométerről.

Mindenféle pátosz nélkül írhatom – ebben, úgy gondolom, minden résztvevő egyetért majd velem –, hogy két hónapja ül rajtunk már valami, egy nyomás, fáradtság, egy hiány, ami folyamatosan alakul át vágyódássá és örömmé, merthogy végigjártuk ezt az utat, és nem is eredménytelenül.

Barna Júlia: levél N. N. B-neK

elkísérsz itt vagy elképzelem
házról házra megyünk a máig érő múltban
a gyerekkorban ahol sok lakatlan út van
most is itt van az otthonom – csak az utca más –
de látod hiába élek szülőföldemen
nem lehet mindent elölről kezdeni itt sem

az utcák mélyén a múlt sugárzik
a megdicsőülés igénye nélkül:
a parkoló helyén állt szürke ház vak ablakokkal –
bár lebontották – még valahol van

látod a holt várost a fehérre meszelt tornácot:
az eresz alatt fecskefészek
bent a petróleumlámpa
a múlt mennyezetét világítja –
sorsok sírjai ház-nemzedékek – ismertem mind
akik egymást érintő körökben itt éltek:
ez az érzelmek tere szellem-utca
emberek szobák szerelmek múzeuma:
itt már minden megtörtént egyszer
zümmögöm mint egy régi dalt:
helyek és idők része vagy – múltba elvetett mag:
lélekben élő tanú-tárgyak vannak itt
a hirtelen felindulásból kidobott lomok
ruhák papírok bútorok
és a nemzedéknyi időt megélt törött vázák
nyugszanak valahol a tárgyak túlvilágán
egyedül maradtam a hiányukkal zsúfolt szobák
szemrehányó tekintetével

fukar a nap sápadtan világít mint akinek
mindene van de fél hogy kérnek tőle
sétálok az emlékezetemből
lebonthatatlan házsorok között
idő és térélmény kettőssége vonz
az utca egykor magában hordott óvott
ma úgy fogad mint ellenszenves idegent
nem enged jelenébe kitaszít kivet
kékesszürke árnyékokba fojt:
elillant belőle a múltam
nem jegyzett fel magának hogy voltam

az idősíkokból kivágott mozaik-tájon
a járókelőket nézem (gyanakvó szemek kísérnek)
intek egy régi szomszédnak megöregedett
felesége az udvaron ruhákat tereget
csak egy kicsit lett törékenyebb
férfiak beszélgetnek: mogorván biccentenek
az idegennek: nem ismernek meg ők sem
egy hangos jónapotot sajnálnak tőlem
fiúk lányok: túlfut rajtam a szemük színtelen a kép
nekik az én életem látatlanban is kevés

szemlélődöm némán: az utca elején régi ház
itt várt rám egyszer valaki
kihullott a név agyamból de állnak a falak
a múltam alatt futó betonjárda nem szép
az új kőburkolat sem – ráadásul nem is sima
megbicsaklik a lábam rajta
az élet rendje rendetlensége
kimozdított béke: az utak itt kezdődtek
és – indulás előtt – itt értek véget:
gyávaságom-gyengeségem emléke a szégyen:
nem tudtam a sárkánynak hány feje van
meg kellett volna vele küzdeni: talán papírból volt
vagy fényhiány vetítette elém: fantom ijesztett

befordulok a sarkon: visszatértem a mostba
fáradt zöldséges áruit rakodja
korán kellett ma kelnie
korombeli nők: kezükben citrom karfiol
együtt dolgoztunk valamikor
örülünk egymásnak nevetünk mint régen
panaszoljuk mi fáj: azután
könnyebb lélekkel visszük haza a magányt

az idő megáll vagy szalad
a napok egymásra hasonlítanak
tükörben öregszem: rejtőzöm árnyaiban
elmázolt festék-folyók mögöttem az évek
homályló tévedések felismert üresség:
nem a tánc volt a szép hanem a jelenlét

mondd megérted ebből a rútban a szépet
a múlttal keringőző öregséget?
meséld el nekem te is
életed megfejtett jelentéseit!

 


kép: Marco Mazzoni

A Volga mentén és az Urál körül (4. rész)

rendőri szervek – plov – emberarcú sziklák

Elindultunk tehát Sanyival Cseljabinszkba: egy egész éjszakás út az atomkatasztrófáról híres város felé. Éjfél után valamivel – már mögöttünk volt vagy kétszáz kilométer – megláttunk egy szimpatikusnak tűnő benzinkutat (persze a másik oldalon), amihez kajálda is tartozott. Pár száz méter megtétele után megfordultunk, hogy visszamenjünk nyújtózni egyet, amikor is rendőri ellenőrzés következett. Cseljabinszk, Cseljabinszk, ezt ismételgettük; a rendőr persze kerekedő szemmel nézett, majd mutatta, hogy az a város bizony a másik irányban van – láthatóan nem nagyon értette, mit keresünk az útnak ezen az oldalán. Szerencsére a papírjaink rendben voltak, úgyhogy a csomagtartó ellenőrzése után utunkra engedett minket egy félmosollyal, s talán azzal a gondolattal a fejében, hogy „Szerencsétlenek, vajon mióta mehetnek a rossz irányba…”

Megtankoltunk a benzinkúton, ettünk és pihentünk is kicsit, majd én folytattam a vezetést. Kihajtottunk a benzinkútról: záróvonal. A gps mutatta, hogy nagyjából 10 kilométert vissza kéne menni egy körforgalomig; ott tudunk megfordulni. Írnom se kéne, hogy nem mentünk vissza, és ez abban a pillanatban vált érdekessé, amikor kb. száz méter megtétele után kilépett elénk ugyanaz a rendőr, aki nagyjából egy órával korábban is. Nem tudom, mennyire látszott, hogy vörös a fejünk, de nagyon is az volt, és ahogy húztam lefelé az ablakot, bizony a rendőr is furcsa fejjel bámult befelé. Egyrészt, azonnal kiderült, hogy látta a manőverünket, ami alapból nem jó. És az is érződött, hogy erősen gondolkodik, honnan vagyunk számára ennyire ismerősek. Kiállt az út közepére és határozottan mutatott lefelé, a vonalak irányába, jelezve, hogy valami olyasmit csináltunk, amit nem szabad. Aztán visszaállt az autó mellé, s láthatóan már nem élvezte annyira, hogy nem értünk a szavaiból egy árva mukkot sem. Itt jött el annak az időpontja, hogy a Joker-kártyánkat újra latba vessük: vagyis a hivatalos cseljabinszki meghívónkat nyomtuk a kezébe. A vezetőoldalról tényleg úgy festett; teljesen összezavarodott szegény, mert ugye a fejünk is ismerős lehetett, meg hát, Cseljabinszk is, és bizony, ezek a pecsétes papírok – igaznak bizonyult a jóslat! – nagyon komoly hatást gyakorolnak a helyi rendvédelmi szervek képviselőire. Komolyan gondolom, hogy – bár ezt sem értettem, de – szabadkozni kezdett, és mutatta, hogy jó irányba megyünk, s hogy nyugodtan haladjunk tovább.

baskiria_lovak_03

Jekatyerinburgot érintve – beiktatva egy órás alvást – megérkeztünk Cseljabinszkba, ahol rögtön a pályaudvarra mentünk, hogy bevárjuk a többieket. Visszagondolva, biztos nem volt elég a rendőrös stressz nekem az úton, mert – bár gondolhattam volna, hogy Oroszországban ez nem annyira jó ötlet – fölmentem a helyi pályaudvar fölött húzódó hídra, hogy a vonatokat fotózzam. Tényleg két perc volt, és már ott is termett két katona, hogy érdeklődjenek, mit is csinálok tulajdonképpen. Pont attól, hogy nagyon korrektül viselkedtek, váltak félelmetessé, és jobbnak láttam, hogy ha látványosan megmutatom nekik, ahogy törlöm a képeket a kártyáról.

40

Itt is, mint a korábbi alkalmakkor, a csapat megérkezése után azonnal kimentünk az ásatási helyszínre, vagyis az Ujelgi-tóhoz, amelynek szintén köze van az atomkatasztrófához; a helyi legendák szerint még most sem érdemes megmártózni benne. Nem sok időt töltöttünk itt, mindössze egy éjszakát. A csapat – a tábor felállítása és a zászlófelvonást követően – délután beszállt, hogy az orosz régészeknek segítsen az új szelvények kibontásában, de valójában az itt tartózkodásunk arról szólt, hogy előkészítsük azt az Dél-Urál-kerülő túrát, mely a következő hat napban várt ránk.

ujelgi_47

Persze egy-két dologról muszáj említést tennem, mielőtt továbblépünk: érkezésünk előtt nem sokkal tártak fel egy sírt; Ebben az eltemetett személy maradványai mellett egy egész ló csontvázát találták meg, mely teljesen egyedülálló az Urálnak ezen a részén. Lichtenstein Laci, aki állatcsont-specialista, „rá is vetette magát” a leletanyagra; izgalmasan telt számára ez az augusztus 8-ai este. Szergej Botalov közben birkából főzött nekünk plovot, ez egy rizzsel és hússal készülő orosz étel. Ránk is fért egy jó adag finom vacsora a reggel ötös indulás előtt.

ujelgi_48

Az este főleg a tábortűz körül telt. Az oroszok itt is bebizonyították, hogy nehéz őket túlszárnyalni, ha a jókedvről és a közösségi gitározásról-éneklésről van szó, és a klasszikus rock-számok mellett jó sok orosz (nép)dalt is meghallgathattunk, miközben nekem újra kedvem támadt a Mester és Margaritához.

ujelgi_49 ujelgi_50

A reggel tényleg kemény volt. Nemcsak azért, mert mindenki majd’ szétfagyott az éjjel, hanem mert a sietős indulás miatt a sátrakat úgy, a dértől nedvesen kellett elcsomagolni, aminek, tudtuk, meg lesz a következménye. A napfelkelte fantasztikus a pusztán, ahogy a pára beborít mindent, mint egy lepel, s ahogy a Nap korongja szétcsúszik az ég alján, sárgává színezve a táj távolabbi részét.

ujelgi_51

Nyolc óra körül már egy volt áldozóhelynél jártunk, ahol emberarcokra emlékeztető sziklák húzódnak egy olyan kék tó mellett, amilyet még sosem láttam.

ujelgi_53

szauna – szarmata aranykincs – baskír tejút

Baskíria felé vettük aztán a nap folyamán az irányt, és késő délután össze is találkoztunk a baskír régész-kollégákkal, akik, az említett Szergej Botalov mellet, a vezetőink voltak néhány napig. Kellően meggyötörtnek éreztük már magunkat ahhoz, hogy egy semmilyen szempontból sem várt, illetve remélt esemény következzen be. Főleg, hogy az aznapi szállásunkra egy olyan 70 km hosszú földúton mentünk végig a sötétedés után, amit késő délután még úgy jellemzett Danyir, a helyi múzeum egyik fő-főnöke, hogy az egy olyan új autópálya-szakasz, amit még ők sem próbáltak ki sosem. Hát, el is hittem neki – mikor Sanyi a kiborulás határán volt, hogy mi is lesz az autó lengéscsillapítójával –, hogy jó rég nem jártak már arrafelé. Este aztán volt még egy várakozós körünk egy sorompónál, ami Baskíria határát jelzi, majd megérkeztünk egy folyóparti faházhoz, mely szaunával is rendelkezik! Ez – tisztában vagyok vele – nem egy hihetetlen információ, de a jekatyerinovkai hőség, a permi eső, az ujelgi hideg és az eddig megtett több ezer kilométer után nagyon is komoly hír volt számunkra. Az izzadós buli előtt még egy olyan igazi koccintós-tósztos vacsorában is részünk volt. A tíztől kettőig tartó időszakról a személyiségi jogokra való tekintettel nem közlök képeket; annyi bizonyos, hogy a szauna és a merülőmedence tájékán a magyar kultúrát (is) megreformáló gondolatok születtek egy cseppet sem letargikus hangulatban.

ufa_08

A következő napot Ufában, Baskíria fővárosában töltöttük, ahol részt vettünk egy leletmegmutatós-sajtónyilvános eseményen az Ufa II-nél (ez egy legendás ásatási helyszín a város közepén), s ahol Türk Attila és Langó Péter – Szergej Botalovval együtt – sajtótájékoztatót tartott az eddigi magyar vonatkozású eredményekről és az együttműködés lehetőségeiről.

ufa_sajto

Délután beiktattunk egy rövid városnézős-vásárlós körutat, illetve megnéztük a helyi múzeumban a régészeti leletanyagot, és azt a 300 kiállított, de valójában több mint 4000 tárgyból álló szarmata aranykincset, ami tényleg hihetetlen.

ufa_11

Az Ufában eltöltött éjszaka után elindultunk Baskíria belseje felé, hogy a helyi mitológiával és magával a tájjal is jobban szembesüljünk kicsit. Nem egyszer volt egyébként olyan érzésem a baskír vidék láttán, mintha Erdélyben járnék.

baskiria_01

Nagyságrendileg 4 és fél millió ember él egy közel 140 ezer négyzetkilométernyi területen, ami nemcsak gyönyörű, de nagyon is rendben tartott, és egyértelmű, hogy ez egy külön ország Oroszországon belül. A konvojban haladás nem volt egyszerű számunkra, mert az oké, hogy az oroszok pörögnek a Ladáikkal, és hogy a Toyota terepjárónak meg se kottyan a murva, de mi, ketten Sanyival, a közel húsz éves Audiban ülve bizony sokat imádkoztunk azért, hogy a kaszni egyben maradjon.

shulgan_01

Két napot Shulgan-Tash közelében töltöttünk, mely a baskír mitológia egyik központja. Itt található az a három és fél kilométer hosszú barlangrendszer, aminek a feltárása még most is zajlik: a hagyományok szerint Shulgan, a baskírok egyik őse itt ment le az alvilágba, és a Káosz termében található az alvilág kapuja, amit mi is megtekintettünk egy komoly, három szintet bejáró barlangi túra során.

shulgan_04

A barlangban egyébként a legutolsó jégkorszakból, és az előttről származó barlangrajzok találhatók, főleg lovakról, mammutokról, és egyéb, az akkor itt élők számára fontos állatokról. Shulgan-Tash áldozóhely is volt, és a barlang mélyén feltárt csontokból kiderült, hogy fiatal lányokat áldoztak anno az isteneik előtt.

A baskírok remek vendéglátók, és elhalmoztak minket mindenféle jóval. Minden egyes étkezésnél kiderült, hogy a közösségi létnek mennyire fontos szerepe van nálunk; a közös éneklésnek, egymás meghallgatásának. Az első közös vacsoránál még én is mondtam egy tósztot, amit hol Attila, hol Budai Dani fordított oroszra, Füredi Ági és Ilés-Muszka Andrea pedig kellően ráhangolt mindenkit arra, hogy együtt énekeljünk vendéglátóinkkal.

Szerdán, augusztus 12-én Aybullat Gabidullinnal, aki az ufai múzeum egyik koordinátora, lehetőségem nyílt egy picit szabadabban mozogni. Elvitt a szülőfalujába, ami nem messze található Shulgan-Tashtól. Meglátogattunk egy idős hölgyet, aki a kedvemért népviseletbe öltözött, és nagy szerencsémre még a barátnői is átjöttek közben, úgyhogy találkozhattam az idősebb generáció képviselőivel. Főleg, hogy aztán Aybulat szülőházához is elmentünk, ahol a szülei és a nagymamája láttak vendégül egy délutáni rövid kis teázásra.
holgyek_01 aybulat_01

Baskíria nemcsak a táj jellege (és a Tejút látványa) miatt volt egészen más, mint a korábbi helyek és a későbbi Alakul, de igazi pihenés, átszellemülés is volt a csapat számára.

baskiria_augusztus_11_nyers2_1018_kicsi

Régészeti szempontból pedig egészen új terület, ahol valóban úgy tekintenek ránk, mint a nyugatra szakadt rokonokra, ami – akárhogy is van – nyitottságot és szeretettel teli befogadást jelentett, ami különösen jól jön a magyarok számára. A Shulgan-Tash-i tartózkodás után aztán dél felé vettük az irányt, hogy egészen a Kazah határig jussunk le, a valódi sztyeppére, egy Szintasta-lelőhely közelébe, mely egy kr. e. 15. és 12. század között működő kultúra volt a dél-uráli térségben.

fotók: Szöllősi Mátyás

Zarándok eső a tenger (Halmai Tamás kötetéről)

Zarándok eső a tenger

(Halmai Tamás Rezervátum című kötetéről)

 

 

 „…ha egyszer az élet a vízből keletkezik, akkor az újjászületés is a vízen keresztül történik, ugyanúgy, mint az előző születés esetében. Az újjászületést azonban nem csak e világi értelemben szokták a vízzel társítani, hanem szellemi értelemben is, amikor az ember meghal a létezés egy szintjén, világi személyiségében, és újjászületik egy magasabb szinten, a szellemi dimenzióban, mint szellemi ember.”

(PRESSING Lajos, Az élet vize: Szellemi tanítások a magyar népmesékben II.)

 

 

S megérkezünk egy aprócska kapu elé, A/5 ív terjedelemben, lábmagasságban elhelyezett felirat: Rezervátum. Egy a környezetből kiszelt, elzárt, nyers és vad térre gondolunk, már csak a „belépni tilos” táblát keressük, gondolkodunk, jelenlétünk itt minden bizonnyal csak kárt tehet. De vajon mi ellen az elkerítés? A hely sajátos funkciójáról azonban jobbára megfeledkezünk. Mint ahogy ennek a kapunak, a szó szemantikájának is kár hátat fordítani: a latin reservatio (’fenntartás, megőrzés’) címke egy talált kulcson, e héjon belül kerülve pedig hallanunk kell a kagylóűr tengerét; vatum… A vátesz latin többese: látnokok, a látnoki képességekkel rendelkezőket idézi meg vagy invitálja maga köré, de melyiknek is érezzük magunkat hirtelen? Már itt belebotlunk látens identitászavarunkba. Zavarunk mindenképp jó jel, hiszen felhívja a figyelmet, talán arra, hogy figyeljünk

Mágikus öt ciklus, hetven vers, kilencvenkilenc oldalon… Halmai Tamás ez évben megjelent, bizalmas, mély, benső szellemi kalandra invitáló kötete út a magas rezgésszámok felé.

A kompozíciójában is dicséretet érdemlő könyv Halmai transzcendens szinteken mozgó létfilozófiájába enged betekintést. A kötetkompozíció teljesség-orientáltsága engedheti, hogy a ciklusok címjelzetét a rezervátumi látogatás útfelein előforduló jelzőtábláknak tekintsük; egymás mellé helyezve e sorokat szimbolikus vázlattérképet nyerhetünk. Sorai versszereplők, összeköttetésben lévén a ciklusok benső tartalmi köreivel tehát, összeolvasva így hangzanak:

…ha megszállja az éjszaka a testet

…ők vezetnek a naposabb homályba

…fehér angyal lépdel a fákon

…fölsírnak a hamuból lettek

…összeforrnak a hasadt ábrák

Halmai Tamás metafizikus, objektív költészete fényáteresztő. A körülölelő világhoz útmutatóként szolgáló tudat- és szívtágító, szemfelnyitó, a tanmesék és bölcseletek jellegzetes vonásaival átszőtt, a keleti spiritualitás, szellemiség és az ebből fakadó tiszta energiaáram közvetítője, híd és hívójel az anyagból a szellembe, valódi, felemelő, lelki-szellemi gyógypedagógia.

A ciklusokat bevezető, Baricco Tengeróceánjából kölcsönzött mottó sajátos módon ad jelt magának a versköltésnek az értelméről. A kötetben kiemelten fontos motívum: rengeteg vers-fogalommal találkozunk, melyek felidézhetik számunkra a távol-keleti haikuköltészet mondhatni legmagasabb szintjét, mely szerint a legszebb haiku maga a haiku (és/vagy témája annak művészetéről szól). Ez a metapoétikus visszhangzás ad ütemet a kötetben megbújó halk, barátságos, didaktikus morajlásnak; az átszellemülést segítő lelki kapunyitók lesznek egy magasabb frekvenciájú szellemi térbe. Versben a vers az egyik legelemibb tükör, mely önmagán keresztül ér el a felismerésig, a mostanság egyre nehezebben megélhető valóságtapasztalásig…

 

s mielőtt mindenek okát

a Mozgató felfedné

a világ végén a világ

visszaváltozik verssé

                /A szeretet kalandja/

 

A valóság megtapasztalása e kötetben furcsa ellentmondás lehet, hiszen részben egy kortárs kísérletről van szó: a popkultúrán belül manapság kollektíve favorizált oly népszerű animációs filmeket, a „közös” olvasmányokat; a fantáziavilág mára állandó toposzait és szereplőgárdáját olvasztja egybe a vallásosság, a keleti spiritualitás, az ezotéria, az ősi mítoszok, tan- és népmesék mágikus erejével.

A hitet ébresztgeti; újra élővé és megfoghatóvá próbálja tenni azt, amit a nyugat minden emberi értéket felégető kultúrája már csak fehér zászlóként lenget: hogy a jó ember világosságra lel, elindul útján és felismer, integrál, és hős lesz, hogy a világ jobbá tételére törekedhessen a maga megváltásán keresztül. Összhangot keres a ma felszínen őrjöngő képzelet kelte, illúziókba kergető lelki menedékhelyek és túlszínezett, túljátszott hősi világ, és az eldugott, eltakart szellemi értékek szinte már titokszámba menő szférája között. Remek analógiát találva, könnyed, fesztelen stílusban, tudatos eltökéltséggel, bölcs rálátással fest valósághű rajzot egy járható útról e két dimenzió egymáshoz közelítésével. Hogy az üzenet mindenkit elérhessen… Az Olvasóhoz című, bevezető vers is ennek szócsöve, mindenkit megszólít, akit saját képzelete valaha rabul ejtett, legyen ő akár apacs törzsfőnök, szamuráj, csillagflotta-parancsnok, gyilkos, vámpír vagy unikornis, és így tovább, bárki…

A mesevilág mára jól bejáratott karakterisztikus elemeinek használatától függetlenül a kötet szemernyit sem komolytalan. Nyelviségét a monumentalitás jellemzi; a mikro- és makrokozmosz aktív egyensúlya jelenik meg az első ciklus verseiben. Beavatás-jellegénél fogva tematikájában az asztrofizikán, az ontológián és kozmogónián keresztül haladunk a titkot megsejteni.

 

látni arányaikból

s ahogy napra forognak

kozmikus aranykorból

törmelékek a holdak

 

szíved körül kerengő

tárgyak nehézkedése

emlékeztet az eredendő

és bűnös fénytörésre

                        /Kozmogónia /

 

de hány lehunyt szem látja a világon

hogy a világ csak szemhunyásnyi álom

                                               /Őslobbanás/

 

Érdekes rendre hívást figyelhetünk meg; feltétlenül és a legparányibb erőszakosságtól is távol tartva magát építi fel Halmai a maga módján ezt a nyitásra, feloldásra, oldódásra lehetőséget nyújtó, végig is járható utat, melyről könyve szól.

 

tündöklő szemmel

éneklő szájjal

élni az ember

holtan se átall

visz éber mámor

aranyaránya

árnyékirányból

istenirányba”

                /Éber mámor/

 

Versei nyitásra hívó lelki gyakorlatok tehát, hogy az elkövetkező ciklusokban mélységeinkbe merülhessünk. Az ezen átvezető árnyék és fény motívumok lesznek különösen érzékletesek, fénymívesek és árnyékszobrászok, és egyéb különös fantázialények, mint pl. a létszerészek vagy a szélmesterek világából merítünk részt tanulságul.

 

körbeállják a körből jöttek

a jók s a jóság küldte rosszak

mert üres kézzel nem jöhettek

gyönyörű üres kezet hoztak

 

s áll a torony tajtékfehéren

tenger lakja és sűrű sodrás

elvegyül a sötét a fényben

üres ködben az árnyékszobrász

                                                /Tajték/

 

Ám a kötetben legkiemelkedőbb fikciós alak az angyal. A tisztaság, a legfinomabb anyagú szubsztancia, az asztrális szférából származó, hozzánk legközelebb álló lény, Halmai pedig a legmélyebb szeretettel viszonyul hozzá, s törekszik a vele való lehető legteljesebb azonosság megélésére és annak felmutatására. Másféle látásmódot kínál: a hozzájuk való közeledést, észrevételüket, megismerésüket gyakorlatnak, folyamatnak tekinti. Hogy a valóság látásához felszabadíthassuk energiáinkat, feloldhassuk gátjainkat, meg kell változzunk: az angyali létsíkot megérteni aktus, újrarendezés. A kötetben a legfőbb közvetítőnek minősül, s megérthetjük miféle objektivitás szükséges ahhoz, hogy a megfelelő irányba fordulhassunk. Szimbolikus angyal-leírásai páratlanok.

 

Áll a platán aranytalárban

tudása szétterül a tájban

az eszmélés az eredetre

angyal vetette mag az elme

vonakodó talajában

                        /Aranytalárban/

 

Az egész kötet fő mondanivalója a köztes én, az árnyékszemélyiség befolyásoltsága alól való szellemi felszabadulást hirdeti.  Többek között a Szilencium helyett záró soraiból is bölcs rámutatást nyerünk arra a kérdésre, miért is szenvedünk, önmagunktól:

 

s ne hagyd hogy gonoszul legyőzzem

szabadítsd meg

a gonoszt tőlem

 

A Miatyánk parafrázisaként értelmezhető fentebb idézett sorok, és a keresztény szellemmel átitatott vers a kötet egy másik fő motivikus elemét, a biblikus hagyományozódás korunkban is ható aktív jelenlétét erősíti meg. A szolidan, néhol előforduló nyugati, keresztény vallásosság józan megnyilvánulása az istenközeliség, az istenélmények egy lehetséges megjelenítési módja, a kötetben megbújó isten-fogalmakból is ez tükröződik. Az írásban ez az erősen vallásos érzület így inkább a szakralitás felé vezető út egy mértékadó pontja, mint vallásos közösségbe invitáló propaganda. A többi, fantasztikumból kiragadott karakter és mesebeli alak felsorakoztatása mellett az angyal egy magas szintű szakrális lény, s emiatt szemantikája és szimbolikája nem korlátozódhat a biblikus, mitikus történetekre. A kevésbé szakrálisnak tűnő kreatúrák azonban valahol felemelkednek az angyalhoz, egyenrangúvá válnak vele, mely megerősíti, hogy bármilyen lény lehet magasabb szellemi szférákba hívó létező, s ez valóban csak hit kérdése. (Ennek persze semmi köze az avantgarde művésziséghez.)

Jobbára utólag lep csak meg, mennyire pozitív kicsengésű a kötet. Szeretettel átitatott sorokkal ülünk szemközt, és alig vesszük észre, hogyan bomlik le lassan bennünk a pesszimista, zord világszemlélet, és hogy szűnik meg a háttérben az emberek szívéből kiérzett rosszindulat és a bizalmatlanság. Mély, impresszív, felemelő hatást gyakorol az oldásra és megnyugvásra vágyó lélekre.

A „…fehér angyal lépdel a fákon” ciklus egy érdekes kérdéskörnek foglalata: a mesékké lett múlt valóságáé. A történelmet, melyet egykor elhittünk, mert úgy mesélték, megtanultuk, mert úgy kellett, azért, hogy végül valódi mesévé lehessen? S most egyre érdeklődve figyeljük, mik is vagyunk mi. De tévedünk, mert a jelenünk is mesévé vált, és minden tárgy és állat előhívása csupán képzeletbelinek, régvoltnak, hal(l)ottnak tűnik. Miért lesz mese a valóság? Miért is menekülünk át, hisszük talán, hogy ott örökké megmaradunk? Talán… A kötet címadó verse Kosztolányi egyik legszebb költeményének vázára épül, nem véletlenül, hiszen úgy tűnik folytatása, amolyan második rész. Ebben a versben kulcsot ad a címhez, „ha megtalálsz a szerelem / a legutolsó rezervátum / kelj át velem”, de a megfelelő kérdés is elhangzik előtte, melyet pár sorral följebb tesz fel a költő: „megtalálsz-e, ha megtalállak”.

A szeretet-szerelem a kötetben tág értelmezésű életelem, isteni rezgés, Isten halmazállapota (Szeretők), szimbóluma a teljes odaadásnak, a hídnak, a kapcsolatnak, a világteremtés egy magasabb létszintje.

A megőrzés képlete itt teljesedik ki; hol maradsz meg, az emlékezetben leginkább, ember? Kérdezhetnénk. Ha nem a szeretetben, akkor úgy látszik, sehol. A test emlékei elvesznek: „a világ végül elszivárog”, ahogy írja Halmai a második ciklust záró versében, a Vizesárokban. A szerelem emlékszik; a szóban szójátékkal benne él a szó töve. Úgy érezhető, a szerző gyerekek nyelvén beszél hozzánk, de miért csak így értünk a szóból? Talán akkor tanultunk meg szeretni, amikor minden mese valóság volt, mégis minden mesévé vált azóta…

A kötet szövegszerkezetében folyékony; a versek központozás nélküliek. Ez a likviditás kegyelmet ad, lehetőséget, engedélyt arra, hogy elhagyjuk ezt a jogok és törvények által mára cafatokra szaggatott világot. A természeti energiák erejükben teljesen kifordítottan jelennek meg, benső, esszenciális rétegeikben találunk támogatásra. Ugyanígy nagy hangsúly helyeződik a nyelvre, a beszédre és a hallgatásra, mindennek problematikáját foglalja össze a kötet egyik leggyönyörűbb verse: A hófehér mágus.

 

Esőnek hívjuk a zarándok tengert

a láthatatlan lovasokat szélnek

sivatag mondjuk pedig jelmezes kert

s örökbe fogadott halál az élet

 

de eljön majd ki virradatra

a dolgok nevét visszaadja

 

kezünk ügyébe szebb kezet

nyelvünk alá csöndet varázsol

megolvas mint a szenteket

s minden szót ért a hallgatásból

 

A nyelv átvezető, transzgresszív jellegének, a hangzás misztikus, transzcendens, tudatban végbemenő tér- és állapot-transzformációjának folyamata talán a Tengerkerülő című költeményben figyelhető meg leginkább. A tenger-motívum Halmai kötetében mély és igen leleményes szimbolikát rejt; uralomban lévő támogató természeti energia a víz bölcsessége.

 

hosszan nézett tengerszemekbe

és a tengerből szemek nézték

                                   /Álommenüett/

 

A kötet alapvető transzcendens irányultságát azonban leginkább a zenei motívumok erősítik. Minthogy a legközelebbi érintkezés a szó és a zene között a vers, nem meglepő, hogy e szellemi magasrezgésben fogant könyv a zenei skálán is oly híven játszik.  A blues, a jazz és a klasszikus zenei hullámokon keresztül tükröződik a rezervátumi világ hangulata, a Tengerkerülőben mindezekbe bepillantást is nyerhetünk:

 

tudni a tudás mit jelent

és mit a mennyek körei

és hány szólamban szól a csend

amely a zenét követi

és megérkezni sehova

és ott maradni semmikor

fényszerzet-fülben zenbona

elvarázs-szívben esz-minor

 

mindegy miféle gondolat

beszél benned a nyelv helyett

hogy kereszteled orkodat

vagy marasztalod elfedet

közel az üdvök távlata

forró az Isten hűlt helye

hozzá magadban általa

vele igyekszel nélküle

 

A legmagasabb nyelvi szintet az angyali beszédben találjuk, ezt az Angyalok nyelvén láttatja igazán, melyet mindamellett lágyan, de határozottan szintetizál a vers, mint olyan lényegiségével.

 

Sziklák között gazdátlan sóhaj

szél fú tétova és törékeny

imára kulcsolt mondatokkal

áll a vers a világ tövében

 

a madarak nyakában súlyok

zuhan az égbolt szakadatlan

de angyalnyelven suttog

akiben szeretet van

 

Beenged, hogy nyugodt szívvel elengedjünk és észrevegyük, miért is járt itt az ember a Földön egyszer… Az Álomkelte ennek ad hangot, egészében olyan, mint egy ébresztőt mesélő édesanya, aki megnyugtat afelől, hogy az álom a valóság része.

 

Ez az idő az álomkelte

most kel útra a tárgyak lelke

most vándorol a föld az égbe

készül kései vendégségbe

 

(…)

 

azt hiszed hogy a képzelet?

úgy képzeled a hit?

s minden elmés történetet

az elme alakít?

lények sereglenek

a falból

– tartsd nyitva a szemed

ha alszol

 

(…)

 

áldott poklokra alászálló

merész élő az ember

horgony vagy hal vagy halászháló

és néha tenger

fanatizmusa csak fantázia

csak fikció és aranykori virtus

az életéből kitalálnia

ki kell találnia egy labirintust

 

A harmadik ciklus szimbolikájában a mese és a fantáziavilág határán mozog. A két megelőző ciklus rávezet a megértésre, hogy ne csak mosolyogjunk ezeken a könnyű, magával ragadó, fenséges, mesebeli költeményeken.

Az emberben rejlő hőst, az álmai túlélőjét hívja életre: az ember jobbik felét, játékosan, hihetetlen költői kreativitással. Halmai jó mesélő, hogy a vers csodaszerével képes gyerekké kápráztatni újra: erről tanúskodik a kötet.

Furcsa kémiát visz végbe az elmében. A harmadik ciklus meséi olvasás közben szabályosan tapasztalásélménnyé válnak. A rejtett üzenet, mely a hitre és szeretetre ébreszt, beleül a szívébe annak, aki figyel. De ezek a versek nem gyerekeknek íródtak. A felnőtt pedig rájön végül, hogy sosem volt felnőtt, csak a világ hitette el vele, hogy az. A szív- és érszűkülés gyógyírja ez a költészet.

A mesék átélhetősége, a szeretetben és a jóságban, korunk cserépdarabjai között lépdelve, ahol sebek sebeken taposnak, és talán, mert rámutat, talán mert egyszerűen említi, de talán mert, a vers az, ami, képesek vagyunk behegedni, bizalmat gerjeszteni, újra kinyílni és újra harmóniára lelni a folyton ostorozó diszharmonikusságban. Halmai szó- és képhasználata igazi költői lelemény, mely képes a szívben súlyokat arrébb lökni, és helyet teremteni annak, amit oly régen elvesztettünk, s úgy hittük, már nem lesz meg többé.

A negyedik ciklus bölcseletek ciklusa, egyben a legrövidebb. Részben animista szemléletű, minden létezőt mozgásba hívó, teljességet megcélzó versek. Az út ambivalenciájáról, a támogató erők öntörvényű, alakváltó, felismerhetetlen, de bölcs rálátással megismerhető ellentmondásosságairól ad költői definíciót, többek között kóanszerű tanmesékben. Az út, a sors, Isten, a teremtés és a nyelv analóg rendszerét tárja fel. A krisztusi tanítás ebben a szakaszban jelenik meg és teljesedik ki a következő, záró ciklusban.

Az anyaghoz való leereszkedést és az abból való felemelkedést jó tanító módjára mint feladatot, utat mutatja, ennek összegzése és konklúziója tudatosan és kiemelten az Éneklő tenger című gyönyörű költemény, alfástul-omegástul.

 

nem az ördög kér erődből

te adsz erőt az ördögödnek

maradj gyönge s mindent legyőzöl

indulj s egy világ jön mögötted

 

(…)

 

mintha a semmin meditálva

néznél végig a teremtésen

végül fekszel így érsz a révbe

ahol a tenger vet keresztet

ha meggyógyít az lesz a vége

ha meggyógyulsz az lesz a kezdet

 

Egyhegyűségre összpontosító világi tudat; a semmivel rendelkezve minden rendelkezésre áll – beszéli el a Földközi-ember fiktív párbeszédében:

 

»Gyönyörű hajót építettél

gyorsabbat minden régieknél

de kivonszolni a fejedből hogy fogod?«

 

»A tenger is bennem csobog«

 

S, hol volt, hol nem volt, nem egy képzeletszülte mesevilágról beszélünk, hanem magáról az életről, melyből fáradhatatlan munkálkodással kicsempésszük hosszú, de oly rövid egzisztálásunk során azt a varázst, melyet egyszerűen kifejezve hitnek hívunk. De a hit nem valami szemfényvesztmény, nem a képzelet szüleménye, egy egész világ jár vele és mögötte, melyet karon fogva kell hagynunk, hogy vezessen. Erre kínál bensőséges gyakorlatot a Rezervátum, Halmai tiszta és bizalmas költői hangján. Olyan szferikus tartományban való léthez mutat utat, melyben magának a teremtésnek lehetünk átélői. A szavak rendjében ennek ilyen szintű, didaktikus felmutatása igazán elismerésre méltó teljesítmény.

 

 

(Illusztráció: Pastel hour, Toshio Ebine)

A Volga mentén és az Urál körül (3. rész)

Káma-vidék – eső – 10. századi maszk

A permi (határ)terület már egészen más, mint a Volga mente és gyakran érzi Oroszországban az ember, hogy valójában már egy másik országban van, ami bizonyos értelemben igaz is, bár ennek a későbbiekben lesz igazán jelentősége. Sanyival megérkeztünk a városba tehát, ami – persze csak képekről ismerem, de – kb. a ’70-es évek Dunaújvárosát idézi lakótelepeivel, fakóságával, a szoci lepusztultság-bájjal. A közeli piac tele rendőrökkel, a buszpályaudvar ötpercenként cserélődő utasgárdája mellett pedig ott voltak a hajléktalanok is a várófülkékben, voltak alvók, kéregetők és jó kedélyű, bevodkázott arcok is.

31

Az állomáshoz közeli hosszú üzletsor előtt egy egészen alacsony nő mászkált föl-le, magában beszélt; megszólította a járókelőket, de nem kéregetett, hanem – amennyire ki tudtam venni a gesztikulációjából – valamit nagyon-nagyon magyarázott. Orosz olvasmányélményeim bizonyos karakterei elevenedtek meg, ahogy figyeltem azt a nőt.

30B

Fél kettő felé aztán megérkeztek vonattal a többiek is. A helyi egyetemtől egy nő elvitte mindannyiunk útlevelét a regisztrációs papírok kitöltése miatt és nyomban el is indultunk külön kocsikkal a Bojanovo melletti ásatási helyszínre, mely 100 kilométerre helyezkedik el Permtől, a Káma folyóhoz közel.

26

Eddig azt gondoltam, hogy a Duna tényleg egy hatalmas folyó, de ami azt illeti, a Káma az. Ahogy haladtunk fölötte egy hídon, kezdtem érteni, hogy mi a folyó és a folyam közti különbség.

Egy földúton mentünk még vagy tíz kilométert, és egyszer csak megállt a kisbusz. Az úton és a jobbra-balra húzódó bozótoson kívül nem volt ott semmi, se tábor, se egy falu. Kiszálltunk a kocsiból, és az oroszok rámutattak egy kis ösvényre, hogy azon kéne befelé menni, és bent az erdőben van a tábor pár száz méterre. Mikor nagy nehezen átverekedtünk magunkat a bozótoson, majd egy rövid erdőszakaszon; feltárult az új helyszín, mely egy dombokkal körbeölelt kis medenceszerű mélyedésben volt, egy tisztáson – és már az első fél órában, a sátrak felállításakor nyilvánvalóvá vált, hogy itt legalább annyira fázunk majd, mint amennyire izzadtunk a Volga mellett.

34

Két napig folyamatosan esett. Bőrig áztunk, de szó szerint. A bakancsok felmondták a szolgálatot, mindenki beázott mindenhol, a fenyőgallyakkal végigborított tábor is cuppogott a fentről áramló víztől. A hideg levegő beszorult ebbe a mélyedésbe, és a tábor körül húzódó erdősáv is csak még hidegebbé tette a levegőt. A helyi táborhely nem nevezhető komfortosnak; szinte végig kását ettünk, teát ittunk, s csak a közeli Tabori (semmi sem véletlen!) nevű kis falu boltjának termékei jelentettek némi változatosságot (sör, vodka, konzervek, snickers) és az elengedhetetlen gumicsizmák és a gumi félcipők a 200-tól 400-ig terjedő számozásban.

44

Mende Balázs Gusztávval és Lichtenstein Lacival nem egyszer megtettük a faluig vezető mintegy 2-3 kilométeres távot, hogy beszerezzük a – lelkiekben legalábbis – életmentőnek számító dolgokat, és a patakban fürdés is lezajlott reggelente annak rendje-módja szerint.

34B

Az eső miatt az éjszakák is kemények voltak. Aludni itt nem sokat aludtam, viszont a Mester és Margaritába, ha már Oroszország, még a rengeteg víznél is jobban belemerültem. Egyetlenegyszer elindultam, hogy keressek egy távolabbi, de nem túl távoli települést, ahol helyi arcokat fotózhatok még, de 5-6 kilométer után, az esős időben aztán visszafordultam.

41

Tabori egy klasszikus kis orosz falu a „semmi közepén”, leomlott iskolával, így-úgy megépített kis faházakkal és egy ligetes-vadregényes temetővel. Ahogy járkáltunk a házak között, gondolkodni kezdtem, milyen lehet a tél itt a tajgavidéken, és bizony elég kemény.

42

Egy idős bácsi házát elnézve, aki örömmel vette, hogy portrét készítsek róla, nem sok jót sejtetett a dolog. És ez még nem is igazán észak, még „csak” a tajga; Tabori nagyságrendileg Szentpétervárral lehet egy magasságban.

Maga az ásatási helyszín egy dombtetőn helyezkedik el a fák között; itt kezdték el a valóban megállíthatatlannak tűnő oroszok felnyitni az új szelvényeket – az egyik régészsrác tényleg a munka, a pörgés, az azonnalcsináljunkmegmindent megtestesítője. Az ő tevékenységének következtében tényleg pörögtek az események minden területen.

40b

Az első két napban egyre mélyebbre jutottak a srácok a lomovátovói kultúrához köthető temetőrészlet feltárásában; sorra kerültek elő a gyöngyök, a csüngők a női sírokból, majd egy tőr is, és a szerdai, részben napsütéses nap – és az egész út – egyik szenzációjaként egy 10. századi maszk, mely azért is különleges, merthogy mosolyog. Talán a maszkról készített egyik képen is látszik, hogy vidám temetés zajlott mintegy ezer évvel korábban.

36D

37b

Az esős idő persze nem barátja a régészeknek, így a csütörtöki tartózkodásig az ott létünk nagy része várakozással, a vízzel való küzdéssel, favágással, a tábortűz körüli beszélgetéssel, koccintással, és – jó néhányunknak – az orosz nyelv elsajátítására tett kísérletekkel zajlott. Hogy milyen arrafelé az idő, s hogy ez által milyen a föld minősége, jól mutatja, hogy a feltárt sírokban egyáltalán nem voltak csontok, a savas talajban elporladt minden emberi váz a századok alatt, s csak az előkerült tárgyak elhelyezkedése mutatta, hogy hová is temették azoknak tulajdonosait.

39

Talán írnom se kéne, milyen örömöt láttam a régészek arcán a maszk előkerülését követően, még akkor is, ha ez a típusú lelet ezen a vidéken a sírok nagyságrendileg 15%-ában egyébként megvan. Jó volt látni az együttműködést az orosz és a magyar felek között, és Sanyival nem egyszer beszélgettünk arról az itt tartózkodásunk alatt, hogy más területeken nem biztos, hogy ilyen jól működnének a dolgok.

36

Egyébként többször is hallottam arról érintőlegesen a túrán, hogy nagyon is a fejekben van, főleg ebben a körben, milyen események történtek a 20. században, ami a két nép közös ügyeit illeti, s hogy az oroszok bizony éreznek bűntudatot és megbánást az irányunkban.

35

Szerdán én is részt vehettem az ásásban. Az egyik sírhely megtisztítása és szintbe hozása közben még két csüngőt és gyöngyöket is találtam, ami csak erősítette bennem azokat az érzéseket, melyekről már a volgai ásatás kapcsán írtam. A távozásunk előtt persze volt egy szolid vodkázás, jávorszarvas-húst is ettünk, úgyhogy a kemény esőnek, és a temérdek mennyiségű kásabevitelnek meglett azért a jutalma.

40

A kemény napok után aztán visszatértünk Permbe, ahol egy négyszobás, nagyszerű lakásban szállásolt el minket a Belavin-házaspár, és minden értelemben feltöltekeztünk. Még mosógép is volt; ilyenkor érzi az ember, hogy alapjában véve milyen szerencsések vagyunk, hogy bizonyos eszközök a rendelkezésünkre állnak. A hal- és kagylómániámat kiélhettem egy közeli boltban, és olyan konzerveket és egyéb cuccokat szereztem be, amikről még mostanában is álmodom néha.

Már eddig is meg kellett volna tennem, hogy leírom, kik is voltak tagjai a túrának, így most pótlom az elmaradásom. Kapóra jön ugyanis az a fordulat, hogy Mende Balázs Gusztáv, a csapat antropológusa augusztus 6-án reggel repülőre szállt, hárman pedig csatlakoztak az expedícióhoz; Füredi Ágnes, a Forster Intézet munkatársa, Konyári Dániel borász (már tiszteletbeli régész), illetve Gallina Zsolt, az Ásatárs Kft. vezetője. Mint ahogy említettem, Türk Attila, az MTA munkatársa vezette az expedíciót, nagyon is jelen voltak még: Polónyi Emese, aki a Pázmány hallgatója, Ilés-Muszka Andrea, aki Szegeden tanul régésznek, Budai Dániel, aki szintén pázmányos, s aki az ezt megelőző félévet Oroszországban töltötte, hogy elmélyedjen a helyi régészeti viszonyokban és az orosz nyelv rejtelmeiben; Lichtenstein László archeozoológus (állatcsont-specialista), Antal Miklós turkológus, Langó Péter a Régészeti Intézettől és Konnát Árpád az erdélyi régészek képviseletében. Remek csapat, tényleg, és ehhez még lesz egy-két szavam a továbbiakban.

Augusztus 7-ét a permi múzeumok látogatásával töltöttük, és a csapatot kifejezetten érdeklő leletanyag mellett gyakorlatilag a régió elmúlt több ezer éves történelmének áttekintése zajlott, hosszú órákon át. Sőt, még egy olyan múzeumban is jártunk, ahol a dinoszaurusz-csontvázaktól kezdve a mammutokon át, a legkülönfélébb, valaha itt élt élőlények maradványaival találkozhattunk. Szóval, alapos képzésben volt részünk. A délutáni kávézás alatt aztán beavattuk az újonnan érkezetteket az addigi események menetébe. Este aztán kettévált a csapat; mi Sanyival már nyolc körül elindultunk Cseljabinszk felé autóval – a többiek ismét vonatra szálltak –, hogy a várostòl nem messze lévő Ujelgi-tó mellett folytatódjon a túra, a harmadik ásatási helyszínen.

46_b

Itt minden értelemben új fejezet kezdődik. Sanyival – akárcsak Brest után – jól belehúztunk, és újra kiderült; mégsem olyan egyszerű összesen 11 ezer kilométert, s azon belül nagyjából 7 ezret Oroszországban autózgatni.

fotók: Szöllősi Mátyás

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info