Az öreg boszorkány házához egyetlen ösvény vezet. Egy kiszáradt patakmederben kell lépegetni, balra derékig érő csalános, jobbra és fent összezáruló bozót, kusza ág-bogak lélegző, zöld szövedéke, amin át alig látszik az ég. Az erdőben lépcsők, amik nem vezetnek sehová, olyan anyagból, mint a macskakövek.

A boszorkány megforgatja a pipát a szájában, köp egyet, és csak utána kérdezi meg, minek jöttél, mi? A keze legalább kilencven éves, fakó kéknek látszik az erektől, szépen ívelt körme alá nem tapad a föld. Sosem gyújt tüzet, mert sosem fázik. Hétévente eszik egy nyúzott macskát. A kunyhója ajtaján csak ő léphet be, mindenki mást agyonüt a villám. A háza köré gyakran csap a villám, szenes csonkok a tornác oszlopai. Agyagcserépben nagyszirmú, piros virágok tenyésznek, húsos indákkal kúsznak a száraz fákra. A ház mögött kezdődik a mocsár, egy elhagyatott, ingoványos föld, amiben kicsi lelkek világítanak.

A fiú, aki most érkezett, már a harmadik ezen a héten. Az elsőt a küszöbön agyoncsapta a villám. A második azért jött, mert azt beszélik, hogy minden emberben van egy mocsár, és ehhez a boszorkány ért a legeslegjobban, mert benne a legnagyobb. Az öregasszony erre csak megvonta a vállát, és valami olyasmit dünnyögött, hogy ő a szakmát befejezte, s induljon el a ház mögé a fiatalember, ha annyira kíváncsi. El is indult, azóta is keresi a szerencséjét.

Ez a harmadik is beszélgetni akart, mert azt álmodta, hogy látja a halottakat. Én is látom őket, mondta undorodva a boszorkány. S ugyan mire megyünk vele?  De, mondta a fiú, én meg tudom gyógyítani őket. A boszorkány erre azt mormogta, hogy a halottakat nem lehet meggyógyítani, s az élőket még kevésbé, s aki nem hiszi, kérdezze meg az egyik világító lelket a mocsárban. De, szólt a fiú, akkor mégis mit lehet tenni? A boszorkány erre azt javasolta, hogy a fiú menjen hátra a mocsárhoz, és mártsa bele az arcát. Ettől azonnal tudni fogja, hogy mit kell tennie.

Így is történt. A fiú elindult a mocsár felé, és amikor a partjához ért, a bokrok alatt megállt a rigószárnyak verdesése, és a csalánosban a lépegető őz. A fiú lehajolt a fekete vízhez, amiben széles levelű rózsák fordították felé a virágaikat, és belenézett.

Nem volt ott semmi. Azonnal beleszédült a mocsárba.

Utolsó lélegzetéig próbálta fölrúgni magát, de ezer kéz húzta lefelé. Amikor már túl késő volt, a boszorkány kihúzta a mocsárból és megfürdette. Aztán tüsszentett egyet, és a tenyerét elhúzta a fiú arca előtt. Az fölült, és köpött egy marék sarat.

Menj, nézd meg magad még egyszer, mondta a boszorkány. A fiú odament a parthoz, vonakodva a sötét víz fölé hajolt, és megpillantotta a saját, hullámzó tükörképét.

Most már felsöpörheted az udvart, szólt a boszorkány. És mindjárt kész a vacsora is.

(Fotó: Vajda Réka)

Végre egy kis Napóleon konyak, no meg a Bolero… most már csak valami nőszerű képződmény hiányzik. Naplóm lapjai helyett inkább rajta koptatnám a cerkám – csak ne a nejem legyen az. Meglehetősen fárasztó nap volt ez a mai. Kora hajnalban rögtön egy alliteráló kenutúrával indult: Lityiékhez mentünk Lupára – Lukullusz is ott volt – teljesen spontán jött az egész: éjszaka nemigen tudtam aludni a közelgő telihold miatt – ilyenkor mindig jön valami inspiráló. Most pl. kitaláltam, hogy minden holdtölte alkalmával összejövetelt rendezek a kertemben, Holdköltők társasága címen – mindenki hozhat majd magával saját vagy általa kedvelt verset, aztán meg buli. Akár már másnap megrendezésre is kerülhet az első szeansz, itt az alkalom! – gondoltam magamban. Aztán nem is bírtam sokáig magammal, hajnalok hajnalán felhívtam a Lityit – legjobb álmából sikerült felébresztenem –, hogy jönnének-e ma este. Mondta, hogy feltétlen – „kurva jó ötlet!” Sőt, azt is megkérdezte, hogy nem ütjük-e előtte nyélbe a már régóta tervbe vett hozzájuk való kiruccanásunkat Lupára – ők most amúgy is ott vannak, lent. Mondtam neki, hogy miért is ne – pár embert még értesítettem az esti programról, aztán már vízre is szálltunk nejemmel és a rahedli gyerekünkkel. Miután lecsorogtunk, egy délelőtti vendégfogadó tea után Lityiékkel együtt ideiglenesen áttettük a nyaralóból a székhelyünket a büfébe. Jó ott a hangulat, és a pörkölt is rendben. Aztán egy kis focit, majd Dunában való megmártózást követően vissza – a Lityiék szempontjából fel – kaslattunk abba a szörnyű sváb kisfaluba, ahol élek a családommal (nem sokáig maradunk ott, hamarosan áttelepülünk Új-Zélandra, egy Isten háta mögött megbúvó birkalegelőre. Ott új életet kezdhetnénk, a háztáji munkák mellett talán jutna arra is idő, hogy Wellingtonba átjárjunk néha, ha intellektuális atmoszférára is vágynánk), felfelé már azért megterhelőbb volt az evezés – főként így estefelé. Mire megérkeztünk, már gyűlt a nép a kapunk előtt. Már éppen kezdenénk… – közben Tünde eltünedezett… – vagy ahogy Kukorelly írja (jóval prózaiabban): „Elmentek a csajok”. Nem sokat lelkiztünk, belecsaptunk a lecsóba – jöttek orrba-szájba a versek, no meg a szófosás: többek között egy elhangzó Kassák verssel és személyével kapcsolatban felmerült az a most már lerágott csontnak számító kérdés, hogy kell-e rím a versbe, vagy az csak elveszi a szerzőtől a pontos megfogalmazás lehetőségét. Majd jött Esterházy meg a plágium. Aztán meg az, hogy miképp lehet az olvasók igényeit hatékonyan kielégíteni – nem akartam fölényeskedően közbevágni, hogy egy-két fortéllyal megvilágosítsam a szerencsétleneket – elvégre én több tízezer példányt adtam el a jog és irodalom kapcsolatáról szóló Iustitia kirándul c. könyvemből. Majd mikor valahogy a haiku versformára terelődött a szó, már nem bírtam megállni, hogy ne villogjak a szintén több tízezer példánynyi eladást maga mögött tudó haiku verseskötetemmel. Felcsaptam, majd találomra felolvastam a felcsapott oldalpáron lévő versek egyikét: „Hullámzik a tavasz a hasamon”. Először persze – ahogy sejtettem – megvádoltak, hogy ez nem haiku (az ő csőagyuknak) – aztán felvilágosítottam némileg dilettáns kollégáimat, hogy nem a szótagszámot kell csökönyösen számolgatni, hanem az a lényeg, hogy a haiku hangulatát visszaadja – e téren már pedig nem kérdés, hogy kifogástalan az írás. Egy idő után már mindenki kezdett türelmetlenkedni, hogy mikor kezdjük már a bulit – a hátramaradt írásokat gyorsan lezavartuk, majd mielőtt végleg elszabadult volna a pokol, megkértem azokat, akik az éjszaka folyamán a kertben elhelyezett sátrak valamelyikét szándékozzák igénybe venni, hogy ha netán 4-5 üveg jó kis házi szilvapálesz elfogyasztása után beesnének a sátorba, majd ellenállhatatlan késztetést éreznének a hányásra, akkor húzzák le a sátor nyílásának cipzárját, és lehetőleg kifelé okádjanak. Ezen kérés figyelembevételét követően már tényleg senkivel nem lehetett józan szót váltani. Én csak szolidan bedobtam egy rozéfröccsöt, majd én is belevetettem magam az orgiába. De közben azért természetesen – jó házigazda módjára – figyeltem az eseményeket, meg ügyeltem arra, hogy nehogy ellaposodjon a hangulat. Minden pazarnak ígérkezett, egy kis szépséghibát leszámítva: ahogy már korábban is utaltam rá, a nejemen és két lányunkon kívül nem maradt nőszerű képződmény a buliban. Pedig szegény Frédi fiamnak is lányhiánya van… no de ennek a felállásnak is van némi előnye: Menta lányunkat már egy ideje próbáljuk férjhez adni, de komolyabb kérő eddig még nem jelentkezett. A mainál jobb alkalom márpedig nem kell ahhoz, hogy reggel majd egy sátorban találja magát valamelyik jelenlévő szimpatikus fiatalemberrel. Pl. itt van ez a Lukullusz gyerek – Mentának nagyon tetszik, és állítólag független. Tisztában vagyok vele, hogy nem egy díva a lányom, de hátha a jó kis retro zene, a tánc, a telihold, az érintetlen természet – pontosabban a bio-termesztésű kertünk –, no meg némi alkohol összeszédíti a fiatalokat… ha pedig mégsem, akkor – ahogy szoktam mondani – „Válogatós fasznak segglyukban a helye!” Egy idő után már belefáradtam az álbohémkodásomba – ekkor jött az, hogy visszavonultam és rácuppantam a Napóleon konyakra… na de aztán hamar megjelentek a hajnali fénysugarak, és mivel törekszem arra, hogy a bioritmusom megfelelően működjön, fáradtságom ellenére igyekeztem hamar talpon lenni. Kimentem a kertbe – ki-ki már a reggeli teát kortyolgatta. Tibusz – volt tanítványom az egyetemen (egyike azon keveseknek, akiknek sikerült átmenniük a vizsgáimon – én becsületesebben végzem a munkámat annál, hogy nevemet adjam egy diploma illetve egy kisdoktori- vagy akár egy habil titulus érdemtelen megszerzéséhez. Terminátor a becenevem az egyetemen. Igyekszem is ezen elnevezés jelentésmezejének eleget tenni: jogtörténetet tanítok – eleve csak az jöhet vizsgára, aki az összes órámon jelen volt, és nem is késett – aki akár egy percet is késik valamelyik órámról, az már nem jöhet vizsgára. Jelenléti ívet persze nem adok a diákok kezébe, nehogy csaljanak – személyesen jegyzem, ki van jelen, ki nincs. Továbbá egy 20 oldalas dolgozatot le kell adniuk egy általam adott témából. Ezt követően jöhetnek vizsgára, de azt is megelőzi egy írásbeli beugró („A”; „B”; „C”; „D” típusú dolgozatokat állítok össze – ennek megfelelő ülésrendet szabok meg, a puskázás vagy susmus természetesen vizsgáról való kizárást jelent.), amit hibátlanra kell teljesíteniük ahhoz, hogy egyáltalán szóbelizhessenek. Utóvizsga időpont nincsen. A vizsgára több ezer oldal tömény szakirodalmat kell bebiflázniuk az órai anyaggal kiegészítve – a beugrót az általam megadott 55 kulcspont alapján állítom össze, ha valaki pedig még a szóbelire is eljut, ott 40 tételből kell húznia – ha megbukik az általa húzott tételből, majd fél évvel később újra eljön vizsgázni, és ismét túljut a beugrón, az az alapfeltétel lép érvénybe, hogy tökéletesen fel kell mondania azt a tételt, melyből korábban megbukott – csak utána kezdődhet valójában a vizsga egy új tétellel) – azzal fogadott, hogy sikerült belehánynia az egyik sátorba – kidőlt a sátor mellett, hirtelen hányingerre ébredt, eszébe jutott, amit kértem a buli kezdetekor – lehúzta a sátor nyílásának cipzárját – minden stimmelt, csak hát az volt a gond, hogy Tibusz a sátron kívül volt, nem pedig belül… ezt meghallva egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy a jobb vagy a bal öklömmel húzzak-e be neki egy akkorát, amivel megszakítom a folytonosságot a feje és a teste között, aztán végül arra jutottam, hogy – jó házigazdához méltóan – nem lenne szerencsés, ha elrontanám a hangulatot – így úgy döntöttem, hogy csak nevetek rajta. Aztán lehuppantam a fűre – Tibusz mellé – én is teázni. Az egyre erősödő Nap hatására megszabadultam az ingemtől – görög félistenhez hasonlítható felsőtestem láttán Tibusz megkérdezte, hogy heti hányszor szoktam kondizni. Mondtam neki, attól függ, mit nevezünk kondizásnak – a söröskorsók emelgetését, vagy azt a bizonyos tevékenységet, amikor lányok és fiúk együtt izzadnak? – Ezzel finoman utaltam arra is, hogy inkább Mentával hancúrozott volna – ahelyett, hogy összehányja a sátrat… közben nejem előállt azzal az ötlettel, hogy menjünk el kirándulni a környező hegyekbe – zseniális gondolat! – mire ezt kimondtam, Lityiék már be is jelentették, hogy sajnos ők nem tudnak velünk tartani, mert dolguk van. Lukullusz is közölte, hogy sajnos neki is távoznia kell most köreinkből – erre megkérdeztem tőle, hogy hogy fogja így elvenni a Mentát feleségül – sajnos azt majd máskor kell megoldanunk – válaszolta. Gyere holnap is! – mondtam neki búcsúzóul. Amennyien még maradtunk, lassacskán útra keltünk – vittünk magunkkal fémpoharakat, no meg persze néhány üveg elmaradhatatlan „Szent Pityeszt”. Tibusz és a „csajok” elöl haladtak, én pedig az unokaöcsémnek hátul kullogva osztottam az észt – amiből aztán (lelki) fröccsözés lett. Megosztottam vele fiatalságom legfájdalmasabb időszakát, amikor is mialatt a seregben voltam kénytelen rohadni, elhagyott az akkori barátnőm. Van is egy festményem ebből az időszakból, mely mellesleg másfél lepedőért kelt el kb. 10 évvel ezelőtt – egy dőlő fázisban lévő szürke vödröt ábrázol az éjszakai égbolton. Nagyon belemerültem a révedezésbe… közben nejem hátrajött azzal, hogy úgy látja, hogy Tibusz rányomult kisebbik lányunkra, Zsályára – ketten nagyon elhúztak ott, elöl. Ennek érthetően nem örültünk, hiszen Zsálya még kicsi. Egyre jobban dühít ez az ürge – telehányja a sátramat, Menta nem kell neki, Zsályát viszont megrontja. Valamennyien felzárkóztunk Tibuszékhoz, és én diplomatikusan megbeszéltem Tibusszal, hogy a következő tisztásnál különválunk – én az otthoniakkal visszafordulok, ő meg az unokaöcsém pedig onnan kimegy a vasútállomáshoz. Miután búcsút vettünk tőlük, Tibusz még visszakiabált, hogy legközelebb a Menta hívja el az egyetemről az osztálytársnőit. Erre azt mondtam neki – próbálva megőrizni a higgadtságomat –, hogy az rendben van, hogy a Klasszika filológián enyhén szólva túlsúlyban vannak a lányok, de nem árt, ha felkészülsz arra, hogy – ahogy Menta sem –, azok a könyvmolyok sem tipikusan a leendő szex-szimbólumok egyikei. Erre azt válaszolta, hogy akkor én hozzak majd csajokat. Meglesz – csak majd add meg a paramétereket! – feleltem. Meglehetősen fárasztó, de ugyanakkor tanulságos napok vannak most már végre tényleg mögöttem… na jó, megnézem, hogy otthon vagyok-e, aztán meg nézek egy kis poreszt.

(Illusztráció: Labedzki)

Nagyapámat 1956 után „népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalom vezetésével elkövetett bűntett”-ben marasztalták el és börtönbüntetésre ítélték. Helyettesítő postamester volt, akkoriban épp egy dél-dunántúli határfaluban, ahol a forradalmi bizottság elnökhelyettesévé választották. Bűnéül rótták föl továbbá, hogy azon az őszön többször, de egy alkalommal bizonyíthatóan is a következő kijelentésre ragadtatta magát: itt már nincsenek elvtársak, itt már csak urak vannak. 1990 után néha mesélt ötvenhatról és az utána következő két-három évről. Azt az esetet például nem egyszer emlegette, amikor többségében ismeretlen, ám szintén letartóztatott társaival együtt elsötétített buszban utaztatták keresztül-kasul az országban. Egy helyütt megálltak, mindannyiukat kiterelték a járműből (valahol a pusztán, bárki joggal hihette akár sztyeppnek is), fölhajtották őket az ott parkoló terepjárók platóira. Ott feküdtek egymás hegyén-hátán végenincs órákig, olyik összevizelte magát, valamelyik férfinak az egyik orosz tiszt bajonettel megvágta a kezét, a vére eleinte ömlött, majd folyt, végül csöndesen csörgedezett a többiekre. Aztán egyszerre talpra rángatták az egész társaságot, visszaszállhattak a buszba, s folytatódott a keringés. Nagyapám mellett egy tizenhat éves lány szipogott mindvégig, míg be nem gurultak a börtön udvarára.

Azt sem hallgatta el, hogy többször csak úgy, kedvtelésből taposták meg azokkal a nehéz, vasalt sarkú csizmákkal. A kihallgatásokon többnyire alaposan összerugdosták. Arról már nem mesélt, anélkül is tudom, hogy sosem helyezkedhetett el többé a postán. Szeretett volna – nem engedték. Távolról sem számított nagy halnak, mégsem engedték vissza a szakmájába. Csakis akkor tették volna, ha együttműködik. Nem működött együtt. Pedig volt mitől félnie.

Hogy mást ne mondjak, egy túlbuzgó elvtárs miatt édesapámat kénytelenek voltak a keresztanyjához küldeni Szegedre; tízévesen el kellett szakítani a családtól, nehogy állami gondozásba helyezzék, hiszen, tette föl a kérdést az éber funkcionárius, egy börtönbüntetését töltő ellenforradalmár fia vajon miféle nevelést kaphat? Apám jó, ha kéthavonta hazajárhatott. Szabadulása után nagyapám, az efféle események dacára, inkább vállalta a kispénzű, alja munkákat, de nem írta alá a beszervezési papírt.

Nem gondolom, hogy ezért különb lett volna azoknál, akik aláírták. (Makacsabb talán.) A nagyapám kisember volt, akire valószínűleg nem pazaroltak akkora erőket, mint a nagyhalakra. Inkább azokat zsarolták, szorongatták erősebben, gondolom én, akik jelentősebb pozíciókat töltöttek be, akiktől fontosabb információkat remélhettek. Művészeket, újságírókat, tanárokat, tudósokat, sportolókat. Az úgynevezett kisemberekre, föltételezem, kevesebb energiát fecséreltek. Próbálkoztak egyszer-kétszer-párszor, aztán hagyták őket. Nem ritkán, persze, még így, kisebb gőzzel is sikerrel jártak, hiszen az ember olyan könnyen megfélemlíthető lény. Túl erős benne az életösztön.

Azt is mesélte a nagyapám, hogy amikor az előzetes letartóztatásból hazajött, egy megrakott szekér állt az udvaron. Akadtak, akik előkészítették a família menekülését. Nagyapám köszönte, nem kért belőle. Lepakoltatta azt a szekeret, maradt itthon, kisvártatva bevonult a börtönbe, majd évek múltán, amnesztiával szabadulva, élte az életet másodrendű állampolgárként, megalázottként és megnyomorítottként, a szívében egyre halványuló reménnyel aziránt, hogy változhat még valami, mielőtt meghal. (Legalább megérhette, hogy valami változott.)

Miután ezt a szekér-históriát hallottam, talán tizennyolc-húsz évesen, sokat tűnődtem azon, mi történik, ha a nagyszüleim elhagyják az országot 1957 elején. Milyen nyelven beszélnék? Hol élnék, mely táján a földgolyónak? Számos válasz lehetséges. Rengeteget játszottam végig magamban. Köztük azt is, hogy meg se születek.

Azonban megszülettem. S nem másutt, hanem (nagyapám döntése folytán) ott, ahol. Az a döntés alapvetően határozta, határozza meg a sorsom. Bennem él tovább – ha nem is konkrétan, kézzel foghatóan az elhatározás maga, ám mindaz, ami nagyapámat odáig vezette, nagyon is. A ragaszkodás. Az ösztönös, erős, akár ésszerűtlennek is nevezhető kötődés. Amiből, osztályrészül, nekem is jutott. És én szeretem ezt az örökséget. Talán ez az örökség az oka, hogy – bár kíváncsi vagyok a világra – a maximum, amit más országban nyűglődés, fejfájás és ingerültség nélkül képes vagyok eltölteni, az szűk két hét.

Senki sem azért szereti a hazáját, mert nagy, hanem mert az övé – jut eszembe ezen a ponton (talán indokolatlanul) Seneca.

Valahogy így, igen.

Bár közhellyé koptatták a kijelentést, az igazság nem mállott le róla, érvényes ma is: nem választhatjuk a hazánkat. Lakhelyet, állampolgárságot igen – hazát soha. Azt vagy kapjuk, vagy (nem fizikai értelemben) megszerezzük, kiküzdjük magunknak. Utóbbi esetben ad abszurdum az is lehetséges, hogy a szülőföld és a haza nem egy földrajzi egység. (Jóllehet ez, úgy hiszem, ritkaság.) Mikes Kelemen próbálkozott ilyesmivel, mikor úgy szerette már Rodostót, hogy soha nem feledhette Zágont. Kudarcra ítéltetett, naná. Rodostó sosem válhatott Zágonná, Zágon-pótlékká is csupán tűnő pillanatokra, önáltató, kába percekre.

Seneca azt is vallotta, ha nem is írta le, hogy nem azért szeretjük a hazánkat, mert ott jól lehet élni, vagy éppen könnyen. Nem azért, mert általa szert tehetünk valamire, ami kell nekünk, vagy a segítségével megkapunk bármit, amire vágyunk. Aki ott érzi jól magát, ahol a legtöbbet kapja, netán a legkönnyebben, annak más fogalmai vannak otthonról, otthonosságról, hazáról, mint Senecának. Mint Senecának az én értelmezésemben. Az én Senecám inkább szűkölködik Rómában, semmint dőzsöljön Rómán kívül. Ő nem Caesar, aki szívesebben válik első emberré bárhol, mint lesz másodikká az Örök Városban. Az én Senecám, amint a valóságos, hús-vér Seneca is, hűséges marad Rómájához, mindenkor.

A nagyapám, azt hiszem, nemigen olvasta Senecát. S nem tudom, mennyit mélázott azon, miért maradt itthon azon a szürke, kilátástalan napon, miért küldte el azt a szekeret. Néha azért nyilván eszébe jutott. Ha máskor nem is, a börtönben, az elhagyatottság, a magány, a vágyakozás kínjában minden bizonnyal. Nem mondta soha, hogy egyetlen pillanatra sem bánta meg a választását. Egyetlen egyszer sem állította, hogy fölülni arra a bakra végzetes hiba lett volna. Ha ilyesmit beszélt volna, kétségeim lennének. Így nincsenek. Van viszont egy örökségem. Ez az én jussom. Több nem is kell.

(Illusztráció: sphere)