Mint a pelyvát, úgy sodorja a szél a népeket, sóhajtozott tágas és kényelmes narbonne-i házában, Nagy Moises, Hildi hercegnő megbízható üzleti partnere, Európa egyik legnagyobb kereskedője. És senki sem érti, hogy mi végre.
Az a baj, gondolta, hogy még Isten fiai között is vannak kelekótyák, akik nem bírnak a nyugtalanságukkal, és hasztalan kérdésekkel próbálják megingatni az isteni rendet.
Hány száz vagy hány ezer zsidó tűnhet el egyszerre? Hova lett Ruben, Simon, Zebulon, Jiszakhár, Dán, Gád, Asér, Naftáli, Efrájim és Menáse törzse? Ki fogja megtalálni az elveszett nemzetségeket?
Ő, Narbonne legtekintélyesebb polgára, Moises apó nem törte a fejét effélékén, és megvetette azokat, akik boldog-boldogtalant ostoba kérdésekkel gyötörnek. Hiszen a Tóra nemcsak a tudás, hanem a hallgatás könyve. A bölcs megelégszik azzal, amit Urunk fel akar tárni előtte.
De Benjamint, Moises apó fogadott fiát, legjobb karavánvezetőjét nem ilyen fából faragták! Volt is vele elég baja a Nagy Moisesnek!
Benjamint a tudósok is megvetették, mert anélkül okoskodott, hogy alaposan ismerte volna a szent könyveket. A kalmárok keresztülnéztek rajta, mert nem gyűjtött vagyont, nem akart családot, nem kívánt saját gyerekeket. De még csak a kerteket sem gondozta, a virágokban sem lelte örömét, ahogy az illik a jámbor együgyűekhez. Egyáltalán vágyott-e valamire?
Pedig Narbonne-ban mostanában csodálatos idők jártak! Aki letelepedett a mór határvidéken, az megkapta a rómaiak kertjeit, és élhetett, mint Nábót Erec Jiszraelben. De a nyugalomhoz nemcsak vagyon, hanem érző, jámbor szív is szükséges. Azok a tulajdonságok, amelyek annyira hiányoztak az ő fogadott fiából!
Benjamin fogadott gyerek volt, huszonegy esztendeje egy marseille-i utcasarkon talált rá Moises bácsi.
Szakadt kipát viselt, az ő nyelvükön kért kenyeret, hát hogy hagyhatta volna az utcasarkon zokogni? Ki vagy te?, kérdezgette. Mi történt édesapáddal? Elcsatangoltál? Hogy kerülsz ide? De Benjamin csak annyit tudott mondani, hogy éhes, ám se az apja, se a nagyapja nevére nem emlékezett.
Ugyan ki vagy, fiacskám? Benjamin erre négyévesen ugyanúgy nem tudott felelni, mint huszonhárom, huszonnégy vagy huszonöt évesen. Éveken át csak lődörgött, mint sokadik fogadott fiú egy gazdag, hatalmas családban, a nagylelkű Moises bácsi fiai, unokái, unokaöccsei, nevelt fiai között.
Pedig játszva tanult, ahogy mondani szokás. Az ismeretekre pedig nagyon nagy szükség volt, hiszen ebből a vidáman zsibongó gyerekseregletből kerültek ki a narbonne-i Nagy Moises karavánvezetői, öszvérhajcsárai, és katonái. A Nagy Moises szállította délre, dél-nyugatra a Hildi lovagjai által összefogdosott szláv rabszolgákat, és ő juttatta el a frank nagyurakhoz a kalifák kelméit és fűszereit. És hát kiben bízzon az ember, ha nem azokban, akiket maga hívott az asztalához?
Akiknek jó szívvel kenyeret és fedelet adott?
De Benjaminban, a marseille-i utcasarkon talált kisfiúban Moises soha nem bízott meg, hiába volt az összes fiánál ügyesebb és rátermettebb. Már az is megfordult a fejében, hogy a gyermek, ha nem is démon – amitől Isten őrizz! –, talán valami keveréklény, tündéranya vagy ember fia, esetleg görög-zsidó vagy latin-zsidó fajzat. Mert a jelek valami effélére vallottak. A kis Benjamin négyévesen nem tudta az apját megnevezni, de tűrhetően gagyogott görögül és latinul. Hát milyen istenfélő fiúcska képes erre, szörnyülködtek Moises feleségei. Moises végül arra jutott, hogy Benjamin egy zsidó család házában született, szökött rabszolgagyerek.
De ha már így történt, akkor a bölcs ember nem firtatja, amit a Teremtő elrejtett előle.
Amúgy a fiú, akit Moises nevezett el Benjaminnak, az első években nem okozott csalódást. Erős volt, mozgékony, hűséges, és úgy ragadtak rá a nyelvek, mint a túlérett fügére a darazsak. Mintha a gyermek élete első négy évében már megtanulta volna az összes nyelvet, és elég lett volna néhány innen-onnan elkapott mondat, hogy később bármelyikre visszaemlékezzen. Eligazodott a baszkban, a germán, az arab, a latin millió változatában, és még a Narbonne-ban elszállásolt szláv rabszolgákkal is szót értett.
Beszélni beszélte a nyelveket a fiú, de nem elég jól beszélte. Pedig be sem állt a szája, megállás nélkül hadart, tekergőzött, hadonászott, de mintha képtelen lett volna akármelyik nyelven árnyalatokat kifejezni. Árnyalatokat vagy érzéseket.
Ami azt illeti, nem képes az anyanyelvén sem, gondolta Moises. De hirtelen elborzadt, ugyanis fogalma sem volt, hogy Benjamin melyik nyelvet érzi az anyanyelvének.
A bölcs Moises annak köszönhette hatalmas vagyonát, hogy szekérkaravánjaiba nem szívesen vett fel idegeneket. Benjamin nyelvtudása, ügyessége pedig egy ideig feleslegessé tette a keresztény vagy pogány vezetőket, ezt a magát tolmácsnak hazudó, de az első perctől a rakományt fosztogató népséget. És Benjamin nemcsak megkérdezni tudta, hogy hány nap az út a hágókig, hanem érezte is a hegyek vagy a városok közti a távolságot. Nemcsak dicsérni tudta az afrikai árukat, hanem ha úgy jött a sora, elkísérte a frank nagyurakat vadászni.
De mit szólnak egy zsidó kereskedő unokaöccséhez, bármilyen jelentéktelen, fogadott unokaöcshöz is, aki karján vadászsólyommal egy frank nagyasszonynak udvarol? Ilyen zsidót ugyan ki látott? Aki nemcsak fűszereket és selymet ad el falánk szerzeteseknek, hanem az énekükben is gyönyörködik? De ami a gyönyörködést illeti, Moises ebben is kételkedett. Benjamin talán azért olyan behízelgően barátságos mindenkihez, mert a szíve mélyén senkit sem szeret: se őket, narbonne-iakat, se a lóháton nyargalászó, északi barbárokat.
Valahogy ő sem szeretett Benjamin jelenlétében enni, pihenni vagy mosolyogni: zavarta a fiú delejes, áthatolhatatlan pillantása.
Ámde nem tévednek-e Moises rokonai, a nagy narbonne-i dinasztiák, akik északról mint barbár senkiföldjéről beszélnek? Akik a muszlim világ nagyszerűségét bizonyítandó, halhatatlanná tett pókokat mutogatnak, amiket egy csodálatos cádizi ezermester, Hákim készített? Benjamin nem törődött az ilyen mesés találmányokkal. Ő csak a gyéren lakott, bizonytalan, északi országokban érezte otthon magát. Túlságosan is otthon, vélekedett Moises, ami nem jelenti azt, hogy a hite éppenséggel ne lehetne szilárd.
Hisz az idők könyörtelenül változnak! Hol vannak ma már a zsidókat pusztító rómaiak? Mi lett a színházaikkal, a dölyfös vigyorukkal, a híres útjaikkal? Lesújtott rájuk a rettenetes Isten bosszúálló kardja. De ebből nem következik az, hogy a hajdani birodalom népeinek ne lenne szüksége aranyra, borostyánra, szőke nőkre és prémekre, hogy megengedhetné magának egy kereskedő, hogy a régi kereskedelmi utak feledésbe merüljenek.
De hogy a hite éppenséggel?
A legutóbbi bizánci útjukról a legmegbízhatóbb unokaöccsei és hajcsárai is furcsa kérdésekkel tértek haza. Mi lett azzal a kőtáblával, amire a Teremtő a saját ujjával véste a törvényeket? Hova lett Ruben, Simon, Zebulon, Jiszakhár, Dán, Gád, Asér, Naftáli, Efrájim és Menáse törzse? Ki fogja egyesíteni a szerteszét szóródott zsidókat? És most, mikor a legutolsó barbár horda is országot alapít, hol lesz a zsidók fővárosa?
A feldühödött Moises nem is kételkedett benne, hogy Benjamin volt az, aki az ő békés és nyugodt embereit felkavarta.
Benjaminban amúgy is az volt a legrettenetesebb, hogy hiába öltözködött és beszélt zsidóként, könnyű volt őt egy másik világ fogadott unokaöccseként elképzelni. Talán nem is zsidók, hanem normannok, velenceiek, frankok voltak a legjobb barátai.
Mi járhat éjszakánként a fejében? Pénz, nők, hatalom, tudás? Vagy csak egy tündérről álmodik, mint a legalávalóbb keresztény mihasznák? Vagy nem is a nők között érzi jól magát? A fiúk érdeklik? Moises ezen sem csodálkozott volna. Előrelátó és becsületes kereskedő hogy bízhatna vagyont érő rakományt olyan emberre, akinek nem ismeri a gondolatait? Vagy ezeken a gondolatokon nincs mit megismerni? Benjamin csak egy mihaszna tökfej, akit semmi más nem hoz lázba, csak a drága hátaslovak, a hátba veregetés és a nyargalászás?
Moises nemcsak jámbor, hanem illően szemérmes ember is volt, de most mégis megkérte a szolgálója tizenöt éves lányát, Leát, hogy kicsit sündörögjön a fiú körül, mórikálja magát, faggassa ki, talán egyszer őszinte lesz valakihez. Ám ez a legkedvesebb fogadott unokahúg – miképp az édesanyja, Hanna beszámolt róla – a beszélgetés után napokig nem tudott aludni. Moises ettől még nem ijedt meg: nincs az a derék lányka, akinek megártana, ha egy egészen kicsit szerelmes lesz valamelyik unokatestvérébe. Egy kis rémüldözés és sóhajtozás még egyetlen lányt sem akadályozott abban, hogy jó feleség legyen.
De attól, amit az ártatlan, kis Lea mesélt, a jámbor Moises is rémüldözni és sóhajtozni kezdett.
Két hónappal azelőtt ugyanis Benjamint megkérte egy nagyon baráti gróf egy apró, de azért nagyon baráti szívességre: Bizánc felé vigyen már el egy velencei barátjának, egy bizonyos Romerini úrnak, egy velencei kereskedőnek egy apró ereklyét. De mihelyt a hitvány csontocskát Benjamin betette a nyeregtáskájába, az úton csodák történtek! A fiú meglátta az úton, a bokrok közt a halottak szellemeit, az útszéli kunyhók között a jövő égbe szökő palotáit… És a zsidók új fővárosát, amelyben ő, Benjamin, a marseille-i utcasarkon talált fiú uralkodik.
Moises fölordított: hát a zsidó királyok nem saját kezűleg verték ki Izraelből a halottlátókat és más hasonszőrűeket?
Még hogy új főváros! Még hogy új királyság! Micsoda szörnyűség!
Hogy az ő rakományának a felügyelője! Hogy az ő fogadott unokaöccse!
Ordítva, ládákat és kosarakat rugdosva járta körbe a szobákat, míg végre ráakadt Benjaminra a kert mélyén, a hajdani római fürdő árnyékában.
– Te anyátlan-apátlan fattyú, te Belzebub, hát hozzád beszélek! Hogy hozhattál ekkora szégyent a házamra? Hát nem félsz attól, hogy mint Jezabelnek, neked is kutyák nyalják föl a véred? Hogy kidoblak a házamból, és a végén mint egy északi nagyúr koszos ajtónállója végzed? Hogy elkergetlek, és aztán csavaroghatsz a Tórát eláruló eretnekekkel, a navirokkal egész életedben!
Benjamin, miután meghallotta, hogy miért dühöng Moises, vidáman ránevetett.
Dehogy, dehogy. Az az édes kis Lea valamit félreértett. A nők, ugye…
Nem akar ő az utak szélén kísérteteket kergetni! Nem akarja ő a hitét megtagadni!
No de miért kéne a zsidóknak keresztül-kasul utazgatni a világban? Hízelegni mohamedánnak, kereszténynek, pogánynak, mikor saját országuk lehetne! Egy kicsiny provincia, hercegség, grófság vagy netán önálló királyság, ahol zsidó nagyurak védik a határt a saját zsidó katonáikkal. Ahol zsidó pénzt vernek a zsidó királyok képével, ahol nem óvatoskodva vonulnak szombatonként a zsinagógába. Ahol a zsidó király egyenrangúként látja vendégül más országok fejedelmeit, és ahol válogatott zsidó költők zengik el a tetteit.
És meg sem várva Moises bácsi újabb ordítását, szép nyugodtan felsorolta a kiürült római provinciákat. Megnevezte, sőt le is rajzolta a porba a néptelen vagy csak gyéren lakott, de termékeny szállásterületeket. Ahol belefoghatnának a zsidó királyság megteremtésébe.
– Ó, te Belzebub! – ordított Moises. – Hát hogy lehetnénk boldogok Jeruzsálem nélkül?
De gondolatban azért ő is számba vette a kiürült provinciákat és a kihalt vagy majdnem néptelen szigeteket is, amiket egy flotta – egy kicsi, de erős flotta – könnyedén védelmezhet.
– És hol találnál annyi zsidót, te, szerencsétlen, akikkel benépesíted ezt az új hercegséget?
Benjamin fölényesen felnevetett.
– Ne aggódj, bácsikám, pár év alatt megtalálom én neked az elveszett tíz törzset! Majd meglátod, Ruben, Simon, Zebulon, Jiszakhár, Dán, Gád, Asér, Naftáli, Efrájim és Menáse fiai hálásak lesznek, hogy a saját földjükön élhetnek! Egyelőre nem a szent földön természetesen, hanem egy kihalt provinciában, ahonnan se a keresztények, se a muzulmánok nem űzhetnek el minket.
Moisest most még jobban dühítette Benjamin delejes pillantásának ereje.
– És attól nem félsz, hogy az lesz a sorsod, mint Jezabelnek?
Benjamin nyugodt – iszonytatóan nyugodt – tekintete előtt Moises még pár percig az érett fügéken toporzékolt. Nem is a terv, hanem a fiúból sugárzó hideg fölényesség nyugtalanította. Pedig ereklyékkel kereskedni semmivel sem istentelenebb, mint elmerülni a rabszolganők nyújtotta gyönyörökben, tobzódni a keleti fűszerekben, vagy egy cádizi ezermester, Hákim halhatatlanná tett csodapókjaiban gyönyörködni.
És közben eszébe jutott, hogy maga Mohamed is árva fiú, egy kereskedő szerény megbízottja volt, akit kezdetben ostoba ábrándozónak tartottak, és mégis egyesítette az arab törzseket. Milyen gyorsan, milyen elegánsan és milyen vakmerően! A zsidó országról szőtt álom is vakmerő és kockázatos… és igen, azt is el kell ismerni, hogy nevetséges. Mindezzel együtt mégsem lehetetlen. Van már saját országa a longobárdoknak, a dánoknak, a burgundoknak, a frankoknak, a beduinoknak, a szászoknak, minden rendű és rangú népnek, mi több, a földkerekség összes csavargójának és jöttmentjének, ugyan miért volna képtelenség egy önálló zsidó provincia a muzulmán–keresztény határvidéken?
Vagy valamelyik földközi-tengeri szigeten.
Elképzelte, ahogy II. Dávid király hivatalos pénztárnokaként levelet ír a fiatal frank királynak vagy Hildi hercegnőnek.
A célra talán több földközi-tengeri sziget is alkalmas lenne. A móroknak még nincsenek jó hajóik, a bizánci császár kinyújtott karja pedig nem ér el Szardíniáig vagy Korzikáig.
Ügyes szervezés és persze bátorság dolga.
Moises bácsi nyugodtan megvacsorázott, aztán a háza legbelső, ablaktalan szobájában, ahol egyetlen feleség, unokaöcs, talán még a Teremtő se láthat semmit, egy szigorú szónoklat után kétszáz bizánci solidust adott át Benjaminnak.
De ennek már pontosan két esztendeje.
És ez alatt a két év alatt keservesen meg kellett bánnia a nagylelkűségét. Mert Benjamin még aznap éjjel megszökött, felkutatta és magával vitte a házban található összes térképet, az idegen hajcsárok ládába gyűjtött bérét, és megszöktette Leát, azt az édes kis leánykát, a legkedvesebb fogadott unokahúgát is. Két év telt el, de Hanna, a kislány édesanyja még mindig nem tért magához. Lea volt az egyetlen gyereke.
Nem is a ló, nem is a sok térkép, nem is az ellopott pénz fájt a legjobban. Még csak nem is a szégyen: hiszen Narbonne-ban a nagy titkolózás ellenére is kitudódott, hogy miféle tervet finanszírozott Moises hebehurgyán és meggondolatlanul, hanem a bizonyosság, hogy soha többé nem látja élve a kislányt. A szegény Leát, az ő legszebb, egyik legkedvesebb unokahúgocskáját.
Ráadásul Moises világlátott, tapasztalt öregember volt.
Mindig is úgy gondolta, hogy a fantasztákból nem lesznek jó férjek.
Egy jó üzletember persze képes leírni a veszteségeket, képes megfeledkezni elvesztett, fiatal lányokról, botrányos unokaöcsökről, ellopott pénzekről. De mostanában arról keringenek hírek, hogy ez az eszeveszett Benjamin a normann–breton határvidéken, Hildi országában kódorog.
Talán azért, hogy még több szégyent hozzon a nagybátyja ősz fejére.
