Izland – Szondi György fényképei

“nap kisüt,
hó lehullik,
holló lépeget,
fenyőfa felnő”

(Ismeretlen szerző: A gulathingi törvényekből / Skandináv költők antológiája)

 

Úlfur Eldjárn: Þið munið eftir Mjallhvíti
https://ulfureldjarn.bandcamp.com/track/i-muni-eftir-mjallhviti

 

[ngg_images source=”galleries” container_ids=”72″ display_type=”photocrati-nextgen_basic_thumbnails” override_thumbnail_settings=”0″ thumbnail_width=”200″ thumbnail_height=”140″ thumbnail_crop=”1″ images_per_page=”0″ number_of_columns=”0″ ajax_pagination=”0″ show_all_in_lightbox=”0″ use_imagebrowser_effect=”0″ show_slideshow_link=”0″ slideshow_link_text=”[Show as slideshow]” order_by=”sortorder” order_direction=”ASC” returns=”included” maximum_entity_count=”500″]

Sarki fény – XI. fejezet

11.

Minden nap találkozunk, Juli meg én. Egyre többet tudok róla. Már nem csak én nyílok meg zavarba ejtő őszinteséggel előtte, ő is beavat az életébe. Azon kívül, hogy eredetileg kisdedóvónő, azt is tudom, hogy kecskeméti, hogy az apja kezességet vállalt egy barátjáért, aki csődbe ment, s most az atya fizethet helyette. Hogy Juli ezt az adósságot szeretné törleszteni, ezért vágott bele a sarkvidéki kalandba. Hogy a vőlegényével két évig élt együtt, s amikor elváltak, nem bánkódott, mert már régóta érezte, hogy zsákutcába jutottak. Tulajdonképen örült, hogy egyedül utazik ide, a világ végére, úgy érezte, ezzel egyszerűen és végérvényesen megoldódott egy régóta megoldásra váró helyzet.
– Unalmas és érdektelen kapcsolattá váltunk – jegyezte meg, s hangjába egy fikarcnyi szomorúság sem vegyült.
Annál keserűbben mesélt a bátyja eltűnéséről. Öt évvel ezelőtt történt, s ma sem tudja senki, hová lett. Fivére felesége, midőn egy csütörtök délután hazaért a munkából, gyűrött, kapkodó kézírással telerótt cédulát talált az asztalon. Juli testvére hagyta ott. Azóta semmi hír róla, az a cetli volt az utolsó nyom, ami utána maradt. Zavaros, filozofikus szöveg állt a papírfecnin az ürességről és a mindenről, a teljességről és annak hiányáról, a kisszerűség mocsaráról, a lélekölő provincializmusról, az egzisztenciális kilátástalanságról, szorongásról, ilyesmikről – már amennyire Juli föl tudta idézni. Az egész famíliát meglepte azzal a cédulával a mérnök, akit mindenki módfelett józan, két lábbal a földön álló, praktikus gondolkodású és pragmatista embernek ismert. A hetvenes években valódi európai járműipari központtá fejlődő Kecskemét legnevesebb, helikoptereket gyártó üzemében, vezető beosztásban dolgozó rokonukról sosem gondolták volna, hogy efféle gondolatok foglalkoztatják, s nem csak azon jár az esze naphosszat, miként lehet még megbízhatóbbá és biztonságosabbá, ezáltal keresettebé tenni az Asbóth márkájú helikoptereket. A mérnök úr szívesen, s mintegy kéjesen mondta el minden nap, nem ritkán többször is, hogy Európa középső és nyugati fertályában piacvezető ez a márka, az ő márkája (s ha nem is volt valóban az övé, kivette a részét a sikerből, az kétségtelen, jegyezte meg Juli). És ez az unalmasnak tűnő, a szakmája rabjának vélt férfiú egyszer csak eltűnik és mindössze egy, a lét alapvető, csöppet sem praktikus és pragmatikus kérdéseit boncolgató följegyzést hagy maga után. A család széttárta a karját, értetlenkedett és búslakodott.
– A bátyád legalább valódi ember volt, aki a fejét nem csak arra használta, hogy legyen hol viselnie a kalapot – próbáltam vigasztalni Julit. A kedvesem csak legyintett.
– Ettől sem nekem, sem a szeretteimnek nem lesz könnyebb.
Nekem viszont − bár nyilvánvalóan nem hasonlíthatom magam hozzájuk – igen. Mindig boldoggá tesz, ha azt tapasztalom, élnek még emberek, akik gondolkoznak és éreznek: maguktól, maguknak. Akiket elszomorít az érzéketlenségünk, a tompaságunk, a magunknak valóságunk, életünk kereteinek lélekölő kisszerűsége, a kapcsolataink devalválódása, a közösségeink elértéktelenedése, a családi kötelékek gyengülése, a kíváncsiság sorvadása. Készen kapunk mindent, legyen az eszköz vagy idea, gondosan elkészített használati utasítással, kimódolt, a leghatározottabban haszonelvű garanciával, a miérteket, az összefüggéseket egyre kevesebben firtatják, megelégszenek a felszínes, gyakorta sántító magyarázatokkal. Biztonságban élünk, sem háborúk nem dúlnak, sem járványok nem tizedelik az emberiséget. A gyarmatokon (a maguk fogalmai szerint) hasonló bőségben élnek a bennszülöttek, mint gyarmattartóik Európában vagy Észak-Amerikában, a globális elosztási rendszerek zavartalanul működnek, kevés a nyomorgó, jóllehet nagyságrendekkel több, mint a szemtelenül gazdag. A videóhírmondó megmutatja a világ arcait, bárki betekintést nyerhet a bolygó hétköznapjaiba. Senki nem vonja már kétségbe, hogy minden ember egyenlő a jog előtt, s mindenki beletörődött, hogy ez nem jelenti azt, hogy az egyének társadalomban elfoglalt pozíciói is azonosak lehetnek, sem azt, hogy a jogegyenlőségnek mindig és mindenkor érvényesülnie kell. Dél-Amerika egyes vidékein és Belső-Kínában állítólag akadnak még fegyverrel harcoló milíciák, akik a XIX. századi apostol, Marx Károly és a szociáldemokrácia meg a kommunizmus eszméinek diadalra juttatásáért, azaz valamiféle társadalom nélküli társadalomért küzdenek, de néhány hónapnál tovább egyszer sem jutott uralomra ez az (éppen ezért nehezen megítélhető) eszme a Föld egyetlen tájékán sem. Különben is, a tekintély és a hierarchia a leginkább kidolgozott, a legnagyobb múlttal rendelkező és a legmegbízhatóbb szervezőerő az emberek közötti kapcsolatrendszerekben, éppen ezeket az elemeket kiiktatni a társadalomból semmi egyebet nem eredményezne, mint megfékezhetetlen, uralhatatlan káoszt és anarchiát. Tudtommal a Párizsi Kommün sem nélkülözte egyiket sem, sem a tekintélyt, sem a hierarchiát, bár esküdni nem esküszöm meg, hogy ez valóban így igaz, oly kevés az információ a kontinens történetének eme szégyenfoltjáról. Mindenesetre, jóllehet egyre lazább a közbeszéd és egyre több az egyformaságot hirdető hivatalos és civil szólam, a tekintély bizonyos körökben és szinteken továbbra is a legszentebb dolog ezen a planétán. Amikor még hivatalnok voltam, minden évben fölköszöntöttem a fölötteseimet a névnapjukon. Nem azért, mert eszembe jutott, nem azért, mert számon tartottam a személyes ünnepeiket. Nem, erről szó sincs, magasról tettem én az ő jeles napjaikra. A titkárnők viszont ernyedetlen szorgalommal hívtak telefonon mindig, amikor elérkeztek azok a bizonyos dátumok, közölték velem, mikor fogad az osztályvezető, az alpolgármester, az akárki. Egyetlen egyszer nem kértem időpontot a köszöntésükre, mégis mindig kaptam.
− Ikszipszilon osztályvezető a jövő hét csütörtökön ünnepli a neve napját, Önt fél négyre várja – hallottam a telefonkagylóból a titkárnői szózatot, s a következő hét csütörtökén fél négykor megjelentem a nevezett személy irodájában, leróttam tiszteletem a följebbvalóm előtt. Másfélszáz éve így megy ez. S amennyiben nem ragadunk le a szó szerinti értelmezéseknél, bátran kijelenthetjük, hogy többezer éve megy ez így.
− Beismerem, hogy erősen elkalandoztam – fejeztem be hosszúra nyúlt monológomat −, a lényeg, hogy számomra öröm, ha egy ember gondolkodik és amire jut, az nem egy előre megkonstruált gondolat, hanem a saját szellemi terméke, legyen az bármilyen minőségű is. A testvéred ilyen ember lehet.
Juli a fejét a csóválta, mégis úgy éreztem, örül annak, amit a bátyjáról mondtam.
– Lila köd, semmi más! – dünnyögte, bosszúsnak tettetve magát. – Naivitás, szentimentalizmus, nyavalygás. Ennyi.
Mégis jól esett neki mindaz, amiről beszéltem, ebben biztos vagyok. S nekem jól esett az életéről, viselt dolgairól tudomást szerezni. És amikor nem voltunk együtt, ábrándozni Juliról, magamról − kettőnkről. Szívesen képzelegtem egy erdei házikóról, például, s a házikóban róla és rólam. Veszünk majd egy lovacskát, álmodoztam, csúnya, sovány, hosszú szőrű lovacskát, aztán egy szamarat, nagy fejű, lekonyuló fülű, szőrehagyott állatot, végül egy rossz kordét, amelyik úgy nyikorog, akár az elkárhozott lelkek az éjszakai erdőben. Végigjárok tucatnyi falut, mindenütt találok valamit, a szamarat a kordé elé fogom, a lovacska kötőfékjét a kordéhoz csomózom, magára a rozzant kordéra fölhalmozom mindazt a lényeges és lényegtelen kacatot, amit rám tukmálnak az atyafiak, végül ekképpen elkészülve, hazavonulok a házunkba, az erdő közepébe, ahol Juli vár rám. Lepakolom, amit beszereztem, a lovacskát és a szamarat bekötöm az épület oldalához ragasztott aprócska istállóba, szénát vetek eléjük, mi ketten, Juli meg én szalonnát és friss, dús levegőt eszünk, s ahol ránk esteledik, ott aluszunk, az otthonunk mellett, a meleget árasztó, puha, mohás földön, felettünk pedig a csillagos ég. Mielőtt elaludnánk, hosszan szeretkezünk, aztán fölidézek egy sok-sok évvel ezelőtti történetet, amely egy korábbi életemben, kamaszkorom szigetén esett meg velem. A történetem egyszerű és jelentéktelen. Arról szól, hogy egy idegen város fölött aludtunk a hegyen a barátaimmal. Szállásunk elhagyott kolostorrom melletti tisztáson emelkedett: minden irányban felében-harmadában nyitott oldalú épület, tornyos, kőfalú, évente egyszer templomnak alkalmas, a többi napokon állatetetőként üzemelő. Éjjel egyszer csak arra riadtam, valaki bökdösi a lábam, majd a kísérőhangok hallatán kisvártatva rádöbbentem, nem igazán valaki, sokkal inkább valami szutyongat, nevezetesen egy bóklászó vaddisznó. Legott olyan ordibálásban törtem ki, mint egy halálra rémült kisgyerek, a kiáltásaimra a társaim is mozgolódni kezdtek, s a fenyegető rém eliszkolt, be a fák közé. Ezt mesélem, miközben a pihegő Juli az oldalamhoz bújik, felettünk a csillagos ég, körülöttünk kellemes, simogató langyosság, s mi tudjuk, hogy az erdőben, a mi erdőnkben kószáló medvék és vadkanok szelídek, békések, barátságosak. Miután elszenderedünk, egyik-másik vadállat egészen közel téved hozzánk, megszimatol, gyöngéden hörög-morog, odébbáll. Mikor orruk nedvességét érzem száraz bőrömön, nem szorongok, nem félek – édesdeden alszom, Juli lélegzését hallgatom álmomban, békésen, ártatlanul. Ilyen nagyot fordul majd a világ, ha megvesszük azt az erdei házikót. Minden reggel befogom a lovacskát a taligám elé, az úton jól elbeszélgetünk, a ló meg én, míg a legközelebbi faluba érkezünk, ahol tűzifát, nagy-nagy kenyereket, konzerveket, szalonnát, kolbászt, butykos pálinkát, két gödölyét és két birkát vásárolok, azzal visszabaktatunk a fák közé, hiszen Juli reggelivel vár, türelmetlenül. Útközben mellénk szegődik egy éhenkórász eb, odasomfordál hozzám, megnyalintja a kezem fejét, mintha arra kérne, fogadnám el őt is társamul, mint a lovacskát és a kordén bégető birkákat meg a mekegő gödölyéket, mint a rám váró asszonyt. Nem ellenkezem, boldogan megsimítom a buksiját, s szinte ugyanazzal a mozdulattal egy kis darab szalonnát dugok az orra alá, mintegy foglaló gyanánt a hazaérkezésünkkor esedékessé váló lakomára nézvést. A kutya nyomban befalja az előleget, közben hangosan morog. Nem haragosan, inkább úgy, mintha kis időre macskává változott volna, akinek dorombolni támadt kedve a kimondhatatlan boldogságtól. Lenyeli a falatot, vidáman talpal mellettem, s mikor hazaérkezvén nagy adag ennivalót tolok elé, széles vigyorra húzza a pofáját, kivillantja sárgás fogsorát. Közben lepakolom a kordét, kifogom a lovacskát, hogy a szamárral, a birkákkal meg a gödölyékkel együtt kicsapjam legelni. Juli figyel bennünket, mosolyog, egész nap teszünk-veszünk, s mikor besötétedik, felettünk újra a csillagos ég. Ezúttal bemegyünk a házba, a gödölyék, a birkák és a kutya követnek. Együtt hajtjuk álomra a fejünket, ám én az éjszaka kellős közepén fölriadok, lelkiismeretem nem hagy aludni, kibotorkálok a szűkre szabott istállóba, s a házba vezetem a lovacskát és a szamarat. Reggelre kelvén egy macska ül a fejemen. Amint mozdulok, leugrik, leül szemben velem és olyan okos tekintettel vizsgálgat, hogy a szemébe nézve egyenesen azt várom, mikor szólal már meg. Nem teszi, hát Julihoz fordulok, átölelem, megcsókolom. Föltápászkodunk, kikászálódunk az ágyból, megetetjük az állatokat, hűs vizet iszunk a házunk sarkán fakadó forrásból, kiballagunk az erdő szélére, figyeljük a végtelen pusztaságot és az ég kékjén úszó felhőket és nem foglalkozunk semmi mással. Próbáljuk magunkba szívni, szerves részünkké tenni, vérré változtatni a nyugalmat. Próbáljuk megérteni, miért csak így nyílhat esélyünk a harmóniára, miért vallottunk rendre kudarcot az úgynevezett civilizációban. Miért vallott kudarcot rendre a civilizáció. Itt, távol mindentől, mindenkitől, kívül rekedten mindenen, ami rész, egészen más az élet. Nem értem pontosan, mi folyik itt, ugyanakkor magától értetődő a magyarázatok szükségtelensége, fölöslegessége, lehetetlensége is. És mindez csak még nagyobb nyugalommal tölti meg a körülöttem heverő világot, a fákat, a füvet, a kutyát, a macskát, a lovacskát, a szamarat, a gödölyéket, a birkákat, a tücsköket, bodobácsokat, méheket, szitakötőket: a teremtésben velem egyenlően osztozó társaimat. Érzékelem a tenyeremben Juli apró kezét, a retinámon a felhőket és, bárha nappal van, úgy érzem, felettem csupán a csillagos ég feszül, s ez már nem is lehet másként ezután soha.
Ezt a látomást nem osztom meg Julival. Kinevetne. És igaza volna. Romantikus, már-már szentimentális képzelgés az egész. Tulajdonképpen önmagam előtt is röstelkedem miatta. Alighanem fülig szerelmes vagyok, fülig szerelmes akarok lenni, ez lehet az oka ábrándos hangulatomnak, rózsaszín látomásaimnak.
Mikor együtt vagyunk, Juli meg én, inkább egyebekről beszélgetünk. És hogy őszinte legyek, napról napra többször térünk rá az apámra. Helyesebben a kutatásaira, az elméletére. Az ügynökök névsora ugyancsak mind sűrűbben kerül terítékre. Nem örülök ennek, baljós előérzetem támad, valahányszor erről beszélünk, és utána sokáig nem tudom elűzni a kedélyemet beárnyékoló felleget. Inkább kellemetlen, mint rossz érzés, figyelmen kívül mégsem hagyhatom.
– Szerintem nem lehetsz nyugodt – mondja egyik este Juli. – Ha nálad vannak a listák, bajt hoznak a fejünkre.
Először meghatódom, amiért többes szám első személyben beszél rólunk. Krákogok egyet, ezzel próbálom palástolni az elérzékenyülésemet.
– Majd egyszer fogom magam és elégetem az egészet – vonogatom a vállam.
– És ha ezzel csak még nagyobb bajba keveredsz? – néz rám ijedten.
– Amennyiben?
– Lehet, oda kellene adni nekik az egész paksamétát – veti föl. – Hazafias érzelmek ébredtek benned, rádöbbentél a felelősségre, amellyel az uralkodónak és a birodalomnak tartozol, mi több, az emberiségnek! Vagy valami ehhez hasonló szöveget kerekítesz…
– Azt se tudom, ki a fenének adhatnám – vonakodom és a meghatottságom elillan, helyébe beárad az a bizonyos baljós előérzet.
– Azt biztosan ki lehet deríteni! – legyint Juli.
– Habár – teszi hozzá kis idő elteltével – az is lehet, hogy úgy hülyeség az egész, ahogy van. Az sincs kizárva, hogy az apád csak fantáziált. Vagy egész egyszerűen tévedett.
A hangja könyörtelenül cseng, a tekintete fagyos. Megdöbbenek a hangszínétől és attól a felsőbbrendű magabiztosságtól, ami átitatja. A gyötrő sejtelem százszorosára erősödik a mellkasomban, öntudatos kíméletlensége szorongással és zavarral tölt teli, akár méregkeverő méreggel a méregpoharat.
– Nem volt kókler… – habogom.
– Azt egy szóval se mondtam! – tiltakozik Juli megenyhülve, s hangjának tónusa kimondottan kedvesre vált, midőn folytatja, bár a tekintete nem tud olyan gyorsan idomulni változó hangulatához, mint a hangszálai, csak másodpercekkel később enyhül szigorú nézése.
– Tévedni bárki tévedhet. Teszem azt, elismert tudósokkal is előfordul viszonylag sűrűn… Nem így van?
– Ebben igazad lehet – ismerem be, zavarom azonban nem múlik.
Juli nem először veti föl azt a lehetőséget, hogy apám bakot lőtt, csak korábban nem így, nem ilyen részvétlen, kegyetlen módon tette. Apám természetesen nem volt tévedhetetlen, én pedig szükségszerűen elfogult vagyok irányában, ez logikus. Juli objektívebben látja a kérdést nálam, ezzel is nehéz lenne vitatkozni. Ennek ellenére határozottan elkeserít, amikor a tévedés lehetőségével hozakodik elő. Most még rosszabb a helyzet: megfoghatatlan gyanakvás támad bennem, amiért újra szóba hozta ezt és főként amiért így, ilyen hangsúllyal, ilyen nyersen, ilyen ridegen beszélt az apámról és az elméletéről. Meghatározhatatlan, alattomos bizonytalanság kezd motoszkálni a bőröm alatt. Mintha giliszták rágták volna magukat az irhámba. Juli nyilván érzi, hogy valami most eltörhet bennem, ha nem vigyázunk, ezért sebesen eltereli a szót az aggályos témáról, becézgetni kezd és simogatni, elhalmoz a gyöngédségével. Hamarosan hosszan, érzékien szeretkezünk, mégis úgy érzem, mintha gépiesen, megszokásból cselekednénk, mintha a rutin vezérelné a mozdulatainkat, pusztán a mezítelen testiség, lélek nélkül, élettelenül. Amikor Juli magamra hagy, hogy a bárba menjen, dolgozni, üresnek, magányosnak és elhagyatottnak érzem magam. Kiszolgáltatva a zordon északi sark kényének-kedvének.
Huszonegy évesen éreztem ilyet utoljára, amikor Judit faképnél hagyott. Még a gimnázium végén kezdődött a kapcsolatunk, s közel három évig tartott. Amikor véget ért, olyan érzés kerített hatalmába, hogy nem maradt semmim. Hogy kifosztottak. Valójában magamat fosztottam ki, hiszen az én hibámból szakítottunk − ám ez mit sem enyhített a nyomorúságomon, inkább csak fokozta.
Voltaképpen soha többé nem múlt el belőlem ez az érzés, a vigasztalanság és elhagyatottság érzése, csak meghúzódott az árnyékban. Akkor tudatosult bennem először, hogy mindvégig a lelkemben (agyamban?) maradt, amikor hosszú évek múltán újra találkoztunk Judittal. A haja barnából szőkévé vált, a melle fölött tetovált mandala díszítette a bőrét, ezen kívül azonban ugyanúgy festett, mint az emlékeimben. Nyár volt, beültünk egy sörkertbe, beszélgettünk. Judit bejárta a világot, sokfelé dolgozott, de szinte mindenütt pórul járt, mindenütt kihasználták, megrövidítették.
− Sosem hittem volna, hogy ilyen szar életem lesz – mondta mosolyogva. Szép mosolya volt.
Judit vegyészként végzett az új temesvári egyetemen és pár évvel azután, hogy elváltunk egymástól, egy céget alapított az ismerőseivel, javarészt évfolyamtársaival, akik nemsokára kilopták a közös üzletből az összes tőkét. Ráment Judit lakása, amit a nagyszülei hagyatékából vásárolt, plusz a szülei megtakarított pénze, és kizárólag a szerencsén múlt, hogy a börtönt legalább megúszta. Sovány vigaszt jelentett számára, hogy a többiek nem voltak ilyen szerencsések: hat és tizenöt év közötti, fegyházban letöltendő büntetéseket kaptak. Az apja ezek után, elsősorban a családi megtakarítás elkótyavetyélése miatt, kitagadta, ő pedig fogta magát, elment dolgozni Izraelbe. Az Oszmán Birodalomba ékelt zsidó államot 1970-ben hozták létre három évtizedes tárgyalásokat követően, azóta nemzetközi protektorátus alatt áll. Néhány radikális muszlim vallási társaság a nagyhatalmak által garantált védelem ellenére állandó fenyegetést jelent az ország mindennapjaira, az iszlám, mindenekelőtt arab és palesztin fanatikusok nem képesek elviselni, hogy a zsidók önálló államhoz juthattak a Szentföldön, miközben rajtuk vagy az oszmánok, vagy a perzsák, vagy az angolok uralkodnak továbbra is. A modern Izraelben születése óta rendszeresek a robbantások, az öngyilkos merényletek, kivált az Aszaszin Testvériség nevű terrorszervezet révén, amelynek központja a hivatalosan brit fennhatóság alatt álló, valójában módfelett zűrzavaros Afganisztánban található (illetve nem található, mivel senki nem tudja, pontosan merre keresse). Judit mindenesetre évekig élt Izraelben, dacolt a leselkedő veszélyekkel, sokat dolgozott és sokat is keresett, ám végül ott is kisemmizték. A részletekbe nem avatott be, csak annyit mondott el, hogy magyarok verték át. Az izraeli éveit követően először Burmában, majd Indiában, végül Nigériában vállalt munkát, s mindenütt azt tapasztalta, hogy az angolok a valóságban egyáltalán nem olyan úriemberek, mint amilyennek mutatják magukat.
− Két éve hazajöttem – mesélte. – Először Pozsonyban éltem fél évet, onnan kerültem Pestre, egy kutató cégnek dolgoztam. Néhány hónapja csődbe ment a cég. A lakásomat is ők bérelték, az autómat ugyancsak tőlük kaptam… Naná, hogy minden elúszott… És ezen felül behajtott rajtam a bank egy rakás tartozást is, mivel állítólag tulajdonostárs voltam a vállalkozásban. Mutatták a papírokat, amik ezt bizonyítják. Valódinak tűntek, bár sosem írtam alá még csak hasonlókat sem. Több millióval tartozom mind a mai napig. És életem végéig tartozni fogok.
Legszívesebben megöleltem volna, de nem mertem moccanni se. A kezeit figyeltem. Nagy kezei voltak, sokkal kisebbekre emlékeztem − tehát akad még egy változás a haja színén és a tetováláson túl, állapítottam meg magamban, miközben magam is tisztában voltam azzal, ez csak látszólagos változás, ami az emlékezetem megbízhatatlanságát bizonyítja.
− Azóta itthon élek, az anyámmal, aki elhagyta az apámat – fejezte be a történetét Judit. − Takarítani járok anyám barátnőihez, ebből élünk, meg anyám nyugdíjából. Hivatalos jövedelmem nem lehet, mert a bank és az állam rögtön lecsapna rá. Titokban élek a föld felszínén, tulajdonképpen titokban. Néha olyan ürességet érzek itt benn – mutatott a mellkasára −, hogy azt hiszem, ha belevágnék egy kést, még levegő se süvítene kifelé, nemhogy vér vagy bármi más…
Szerettem volna elmondani neki a bennem lakozó ürességet, megvigasztalni, hogy nincs egyedül ezzel az érzéssel. Beszélni arról a kifosztottságról, magamra maradottságról, amiben minden napom telik. Sajnos, nem voltam rá képes. Féltem, hogy túl messzire megyek, túl mélyre hatolok.
− Tudod mi az, amit mindig szerettem benned? – kérdezte hirtelen Judit, talán mert látta a hezitálásom.
− Hogy mindig gondolkoztál – mutatott a homlokára. – Mindig, mindig járt az eszed, mindig magyarázatokat kerestél a világra. És közben egy pillanatig sem váltál gépiessé, nem lettél lélektelen racionalista.
Zavarba jöttem, talán el is pirultam, mire Judit előzékenyen másról kezdett beszélni. Mikor elváltunk, kicseréltük a telefonszámainkat. Egyszer-kétszer beszéltünk is, mielőtt Zichytelepre száműztek, de találkozni nem találkoztunk többet. Az üresség, amiről Judit beszélt, s amiről én nem tudtam neki beszélni, az üresség, habár Juli mellett úgy éreztem, elpárolog, akár tálkába öntött víz a sivatagi napon, valójában nem múlt el belőlem. Mikor megismertem Julit, úgy éreztem, megszabadulok tőle, most azonban újra szivárog belém vissza, feltartóztathatatlanul…
Eltelik egy újabb nap, majd még egy, s még egy harmadik. Hovatovább rögeszméssé válok. Próbálom megmagyarázni, hogy csupán képzelődöm, hogy rosszul láttam azt a pillanatnyi hidegséget, azt a számító pillantást, valójában egyik sem telepedett meg Juli tekintetében, csupán a kételyt láttam benne, azt értettem félre. Be kell bizonyítanom atyám igazát a szerelmemnek, aki talán nem is szeret viszont (de akkor mi a csudát akar tőlem, mi a fenét tervez velem?), be kell bizonyítanom atyám igazát, hogy egyszersmind bebizonyítsam azt is, nem valami csip-csup nézeteltérés vetett a sarkkörön túlra, hanem bizony súlyos titkok és rejtett játszmák okozták bukásomat. Lázas keresésbe kezdek, rendszeresen eljárok a könyvtárba, bújom a könyveket, régi újságokat, keresgélek a videóhírmondó sávjain, árulkodó jelek után kutatok. Bármi megtenné, ami a titkos szolgálatokra utal, akármi válhatna kiindulópontommá. Csakhogy a szolgálatok értik a dolgukat, nyilvános nyomot nem hagynak maguk után. Erőfeszítéseim hiábavalóak, továbbra is kizárólag apám interpretációjára támaszkodhatom.

 

További fejezetek: I., II., III., IV., V., VI., VII., VIII., IX., X., XII., XIII.

 

(Illusztráció: Payer-térkép)

Csillag

Veled álmodtam az éjjel
Elfelejtetted a kapukódot
Hatost ütöttél
csillag helyett

Próbáltam elmagyarázni,
hogyan kell csinálni
De lankadatlan nyomogattad,
míg ki nem égett
s aztán már mindegy volt,
mert véget ért a móka
a csillag túl egyszerű lett volna

Felmásztunk a libikókán
Tudni akartad, hogy
telihold van-e
Súlyodtól remegő lábakkal
felfele nyomtalak
Egyre csak kiáltoztál
Magasabbra, nem látod elég jól
Csalódottan másztál le
Nem volt elég közel
Megkértél ne menjek utánad,
neked csak a Hold kellett

Elbontották a játszóteret
S mikor valaki megkérdezi
telihold van-e
Csak rád gondolok,
hogy kiderítetted-e már

(kép: Marta Bavacqua)

“Az ige elbeszélő alakja” (Hegedűs Gyöngyi: a pont felett)

Az ige elbeszélő alakja ki más lehetne, ha nem maga Jézus.  Ám Hegedűs Gyöngyi verseskötetében nem ő szólal meg, nem ő vall, hanem alakmása, Lev Nyikolajevics Miskin, a “félkegyelmű”.  A versek utalnak ugyan “rohamokra”, “félkegyelmű szeretetre”, de nem teázunk a hóesést bámulva a beszélővel, nem siklunk a szánon, nem eszünk pirogot, egyszóval nem “oroszoskodunk”. Pedig a lírai én szinte mindegyik versben megszólítja a “másikat”, az elérhetetlen szerelmet, Nasztaszja Filippovnát, az utolsó ciklusban pedig a nőt, akit feleségül szeretne venni, Jepancsin tábornok lányát, Aglaja Ivanovnát.
A ritmikusan visszatérő nevek nem valami oroszos couleur locale-t jelölnek ki, nem idéznek meg semmilyen XIX. századi atmoszférát, még a tulajdonképpeni Félkegyelmű cselekményét sem, ők csak amolyan lírai barátnék, a költői reflexiók, levéltöredékek  címzettjei, “kitüntetettjei”. A kötet egy halott költő mellett megidéz egy “fotográfusnőt” is, aki közvetlenül ragadja meg a tárgyát, nem beszél, nem mesél, hanem csak “rögzít”, vagyis “láttat” – és ez felveti a régi kérdést, az európai vershagyomány miért jelöli meg régóta a megszólalás ürügyeként a nőt és beszélőként a férfit? Miért képtelenség, hogy Nasztaszja Filippovna a “herceghez” fordulva (ahogy Villon tette) valljon Istenhez való viszonyáról?
Mert Hegedűs Gyöngyi nem szerelmes verseket ír. A Keresztes Szent Jánost megidéző lélek éjszakájában, a tökéletes kitárulkozás kegyetlen-meghitt pillanataiban megszólított Nasztaszja Filippovna csak egy isteni, a magányban társul vagy gyóntatóul? kínálkozó soror, angyal-nővér, aki úgy hallgatja a személyes sors lehetetlenségéről szóló lírai vallomásokat, hogy ő maga az egyik legvégzetesebb, legsorsteljesebb nevet viseli?
Minden emberi élet imitáció, követés, a De imitatione Christi Kempis Tamás-féle értelmében – Miskiné is, akinek a nevét is, az életútját is csak töredékesen idézi meg a kötet. A figyelem a beláthatatlanra, a mindenhatóra fókuszál, de nem az ő irdatlanságára vagy a végtelenségére (amivel a barokk költők birkóztak), hanem a mi sorsunkba ékelődő jelenlétével. Az ő életútjának és megszólalásának személyességével.
De ha Jézus költőként beszélt és gondolkodott, akkor nem épp a költészet az, amely képes életre kelteni vagy megőrizni a mondandóját? Márpedig a jézusi példabeszédek sem a meggyőzésre, hanem a meghökkenés keltette katarzisra építenek. A jó pásztor megkeresi az elveszett bárányt, állítja Jézus – a pásztorokat jól ismerő hallgatóság pedig elképed: ugyan melyik pásztor hagyná a nyájat cserben, és indulna egyetlen bárány keresésére? Vagy Isten szemében az összes bárány egyetlen és legkedvesebb?  Isten szeretete irracionális, és ezzel épp akkor szembesülünk, mikor mindennapi embernek, gazdának vagy pásztornak képzeljük, a mi ismerős, mindennapi világunkhoz hasonlítjuk. Vagy nem lehet ugyanaz Isten és az ige “elbeszélő alakja”, a róla tanúságot tevő Fiú?
A jó vallásos líra ritkán érzelmes vagy tudálékos a szó hétköznapi értelmében. A hit abszurditását, botrányát, a keresztrefeszítés, az öröklét vagy épp a gondviselés beláthatatlanságát már a középkori költészetben is paradoxonok fejezték ki a legvilágosabban. Hegedűs Gyöngyit olvasva az a hátborzongató érzésünk is támadhat, hogy a helyes bibliaértés nem is lehet más, hiszen (például) miért menekül a szent család a gyerekgyilkos Heródes elől éppen Egyiptomba „hol az elsőszülötteket / maga az isten angyala / gyilkolja.” (menekülés egyiptomba). A folyamatos történetmesélés közben maga a Szentlélek, a „szerző” teszi lehetetlenné, hogy a mindennapi kauzalitás alapján értelmezzük az eseményeket.
És ez a lehetetlenség forgatja fel a személyes élettörténetet, a Miskin-alak mögött felsejlő „fotográfusnőéjét” is. (A kötetben a képek és a versek szerves egységet képeznek.) Ez a nőalak, az „anya”, aki egyben az események krónikása is, „meri halottnak láttatni” a lefotózott gyerekeit (a legnagyobb felbontású kép). Élet és halál felcserélhető a költői közelítés és a kereszthalál-feltámadás révén.  De a gyerekeinek életet adó, a halálukat szó nélkül elfogadó mater dolorosa / fotográfusnő nemcsak a Mária-kultuszban felnőtt katolikusok számára láttatja tragikus iróniával a teremtést.
Az ige „elbeszélő alakja”, az ember (és vele együtt az emberfia – sőt emberlánya) tulajdonképpen elbeszélhetetlen. Vagy mégis elbeszélhető? „Ha megírnám a gyerekkoromat, / nasztaszja filippovna, / üresen hagynék minden második oldalt. / azoknak, akik ugyanarra más égtáj felől emlékeznek. / mint négyből három evangélista. A születés felől. / ők az egész látótér.” (a nyitómondat)
A sokféle történetet és vallomásformát egymásra vetítő, ragyogó kötet egyik, szerintem legkiemelkedőbb verse, a testnek elég víz épp a nőies testtapasztalatokat (a „hullámzás”, a víz, az ehhez kapcsolódó hallgatás nem először jelenik meg a „történeten túli” világ értelmében) emeli a vallomásos-párbeszédes önkifejezés, a „párhuzamos történetek” fölé:

Mikor hagytam, hogy annyi fény
jusson belém, hogy álomnak
tűnjön a sötétség, akkor épült
meg az idő, amiben semmi
nem tartozott nekem magával. s már
nem bántam, hogy az üdvözültek mindig
nélkülem vannak épp elegen. Elég
volt, ahogy a víz a hajótestnek
loccsant. elég
volt testnek. elég
volt megváltásnak.

 

 

Hegedűs Gyöngyi: a pont felett
(Új Forrás Könyvek 56. )Tata. 2017.

(bélyegkép: Fan Ho)

Vacsora

Mindig sejtettem, hogy volt köztük valami. Már házasok voltunk, amikor úgy 25 éve oda vette maga mellé azt a nőt. Együtt dolgoztak a korábbi munkahelyén és amikor megcsinálta a saját cégét, magával vitte.
Soha nem rendeztem jelenetet, mert azt nagyon nem szerette. És nem akartam magamnak sem fájdalmat okozni. Jól éltünk, kényelmesen, békében. Elfogadtam, hogy egy hosszú házasságban már nem lángol úgy a tűz, ahogy akkor régen, amikor megismerkedtünk. Ha üzleti útra ment, soha nem kérdeztem, kivel megy. Nem kutattam a holmija között. Nem ellenőriztem a telefonját sem. Amikor beteg lettem, nem hagyott cserben, nem cserélt le fiatalabbra. Gondoltam, mit kívánhatnék ennél többet.
Soha nem mentem váratlanul az irodába sem. Talán, mert féltem, hogy olyasmit látnék, amit nem kellene.
De miután meggyógyultam a hosszú betegségből, úgy éreztem, hálával tartozom neki. Meg akartam köszönni a törődését, a figyelmét. Akkor, életemben először megleptem.
Amikor benyitottam az irodába, megláttam őket, félreérthetetlen helyzetben. A nő az íróasztalnak támaszkodva, a férjemnek háttal. A férjem nadrágja letolva. Üvöltve rohantam le a lépcsőn, ordítottam egészen addig, amíg az autómhoz értem. Ki akartam nyitni az ajtaját, de a kulcs kiesett a kezemből, úgy remegtem. A férjem utánam jött, valamit mondott. Nem emlékszem a szavaira, csak az arcára. A megbánást láttam a szemeiben. Beszálltam a kocsiba és elhajtottam. Nem akartam, hogy hazajöjjön. Megírtam neki, hogy aludjon, lakjon, ahol akar, csak itthon ne. Nem ellenkezett, annyit kért csak, hogy ha eltelik egy kis idő, beszéljük meg a dolgot, mert még mindig engem szeret és nem akar elveszíteni. Nem tudtam, mit tegyek, vagy, hogy tegyek-e valamit egyáltalán.
Folyton az járt az eszemben, vajon mióta tarthat közöttük ez a dolog.
Egyhangú napok, hetek jöttek. Reggelente sokat sírtam, és gyakran sírtam este is. Egy idő után szokásommá vált, hogy belesírom magam az éjszakába.
A barátnőim hívtak, hogy menjek velük moziba, színházba. Először nem akartam. Aztán valahogy kialakult az új életem. Egyedül, a férjem nélkül, szabadabban, mint korábban, mégsem boldogan. Még mindig hiányzott.
Sokszor hívott telefonon, a legtöbbször nem vettem fel. Ha mégis felvettem, meghallgattam, amit mondott, aztán letettem. Levelet is írt. Megírta, hogy a nő már nem dolgozik vele. Nem könnyebbültem meg, de azt éreztem, hogy talán igazán megbánta, amit tett.
Egy enyhe őszi délutánon elém jött a munkahelyemre. Fáradt volt, kialvatlan és jóképű. Orchideát hozott nekem, mint régen.
Kérte, hogy hadd jöjjön fel valamelyik este, megbeszélni a dolgokat. Nem tudtam ellenállni, akkor már nem.
A péntek estét beszéltük meg. Gondolatban számoltam a napokat. Bolognai spagettit terveztem vacsorára, mert tudtam, hogy nagyon szereti a darált húst.
És addig még lesz időm elintézni dolgokat. No és megbüntetni azt, akit kell.
Amikor eljött a péntek este, már minden kész volt. A lakás ragyogott a tisztaságtól, a férjem meg is dicsérte. És megdicsért engem is. Örültem neki. Éreztem, hogy már soha senki nem állhat közénk. Nagy fazékban főztem meg a szószt. Mindig jó étvágya volt, örömet akartam szerezni neki, ezzel is. Ahogy mertem ki a szószt a tésztára, egyre jobban éreztem a megbocsátást a szívemben. Minket egymásnak teremtettek. Senki sincs, aki mèg egyszer elválaszthat tőle.
Letettem a tányért elé, az asztalra. Mosolygott, ahogy a kezébe vette a kanalat, és mohón nyelte a finom falatokat, egyiket a másik után. Én is mosolyogtam. Földöntúli volt az örömöm. Már majdnem mindent megevett, amikor a szemei hirtelen kidülledtek és az erek ide-oda ugráltak a nyakán, ahogy bámulta a kanalat, benne a maradék szósszal és valami mással. Közelebb mentem hozzá, hogy én is lássam, mi került az ételbe. Egy fog volt. A nő foga.
– Ó! – szaladt ki a számon. – Ez egy kicsit rágós falat lett volna. De a többi finom volt, igaz?….

 

 

 

(Illusztráció: Ilir Pojani)

Alain Badiou: A Gonosz problémája

Már hangsúlyoztuk, hogy a mai etikai ideológia mely ponton gyökerezik a Gonosznak a közfelfogásban rejlő evidenciájában. Meg is fordítottuk ezt az ítéletet: az igazságok affirmatív processzusát egy alanynak és lehetséges összetételének központi magjaként határoztuk meg,  amely “valaki” számára, aki belép ide,  kitartás-etikaként tárul fel.
Jelenti-e ez azt, hogy meg kell vonni minden értéket a Gonosz fogalmától, és vissza kell küldeni a maga nyilvánvaló vallási eredetéhez?

  1. Az élet, az igazságok, a Jó

 Itt semmi engedményt nem teszünk annak a véleménynek, amely szerint léteznék valamiféle „természeti jog”, ami végeredményben arra a bizonyosságra épül, hogy mi árt az Embernek.
Egyszerű természete okán az emberi állatra ugyanazt a címkét kell ráaggatni, mint biológiai társaira. Ezt a “rendszerező mészárost” azokban az óriási hangyabolyokban kell keresni, amelyeket a túlélés és a kielégülés érdekei építettek, s nem inkább és nem kevésbé értékesek, mint a vakondokoké vagy a hódoké. Ebben mutatkozik az ember a legagyafúrtabban állatnak, a legtürelmesebben, a legmakacsabbul kiszolgáltatva saját hatalma kegyetlen vágyainak. Főleg, hogy a halálos élete szolgálatába tudja állítani azt a képességét, mely az övé, és amely úgy képes az igazságot meghosszabbítani, hogy elhozza neki a Halhatatlan egy részét is. Éppen ez az, amit már Platón előre megérzett, amikor közölte, hogy hírhedt foglya, kiszökve a barlangból és elvakulva az Idea napfényétől, köteles visszatérni az árnyba, és szolgasorsú társainak hasznára a homályos világ küszöbén közzé kell tennie azt, amit felfogott. Csak ma mérjük fel teljesen, hogy ez az elhajlás mit jelent: ez a Galilei-féle fizikától halad a technikai gépezet felé, az atomelmélettől a nukleáris központok és a robbanóanyagok felé. Nem más, mint az érdek-érdeknélküliség elhajlása a nyers érdek felé, a tudományok megerősítése néhány igazsággal. Aminek a végén az emberállat a maga biotoposzának abszolút urává válik, igaz, csak egy másodrendű planétán.
Így elgondolva (és ez az, amit tudunk róla), világos, hogy az emberállat „magában véve” nem szab meg semmilyen értékítéletet. Nietzschének kétségkívül igaza van: attól fogva, hogy a humanitás magát az életképesség normájával határozza meg, kinyilvánítja esszenciális ártatlanságát, ezzel közömbössé válik a Jóra és a Gonoszra. Rémálma az, hogy elképzel egy ehhez az ártatlansághoz visszatért emberfölöttit, amely  a Pap hatalmas alakjától vezettetve lemond arról, hogy az élet megsemmisítésének sötét vállalkozásába fogjon, . Nem, semmilyen élet, semmilyen természeti hatalom nem mehet túl Jón és Gonoszon.[1] Ami azt jelenti, hogy az egész élet, beleértve az emberállatét is, a Jón és a Gonoszon belül van.                Amiből a Jó fakad, és amely egyszerű következménye a Gonosznak, kizárólagosan az igazságprocesszusok ritka létezését érinti. Átkelvén egy immanens szakadékon, az emberállat meglátja saját széthasadt túlélési elvét – az ő érdekét. Mondjuk hát ki, hogy a Jó, ha ezen azt értjük, hogy valaki képes belépni egy igazság alanyának összetételébe, tulajdonképpen az élet elnyújtott felbomlásának belső normája.
Mindannyian tudjuk, a túlélés rutinjai közömbösek bármiféle Jóra nézve. Valamilyen érdek követésének legitimitása csak a sikerességében áll. Ellenben ha „szerelembe esek” (az „esni” szó a dolgok menetének felbomlását jelöli), vagy ha elragad egy gondolat álomtalan őrjöngése, vagy ha valamely radikális politikai elkötelezettség összeegyeztethetetlennek bizonyul minden közvetlen érdekű elvvel, és arra kényszerít, hogy mérjem fel az életemet, társadalmiasult emberállati életem más lesz, mint ami. És különösen akkor, amikor – túl az elragadtatottság lelkesültségén vagy boldog egyértelműségén – arról van szó, hogyan és miként folytassam vitális felbomlásom útját, így adva meg egy paradoxálisan másodlagos szervezet elsődleges felbomlottságát, ugyanazt, amit mi „etikai konzisztenciának” nevezünk.
Ha van Gonosz, akkor a Jóból kiindulva kell elgondolni. A jó, tehát az igazság szemlélése nélkül csak az élet kegyetlen ártatlansága létezik, amely belül van Jón és Gonoszon.
Szükségszerű, hogy a Gonosz az igazságok egyik dimenziója legyen. E ponton nem elégedhetünk meg a túl könnyű platóni megoldással: a Gonoszszal mint az igazság egyszerű hiányával, a Gonosszal, mint a Jó egyszerű ignorálásával. Mivel maga a tudatlanság eszméje megragadhatatlan. Kinek hiányzik egy igazság? Az emberállat mint olyan számára, bőszen követve érdekeit, igazság nincsen, csupán vélekedések vannak, melyekben szocializálódott. És ami az alanyt – a Halhatatlant – illeti, az igazság nem jelenthet hiányt neki, hiszen belőle van és csak belőle van, mint a hűség útja adott a számára, aminek átadja magát.  Ha azonban a Gonosz a sokszoros-lét egy formájaként azonosíthatatlan, muszáj, hogy magának a Jónak a (lehetséges) hatásaként fakadjon föl. Ami azt jelenti: csak azért, mert igazságok léteznek, és ezen igazságok létezésének a mértéke miatt létezhet a Gonosz.
Vagy még inkább: a Gonosz, ha létezik, az igaz hatalmának szabálytalan hatásaként létezhet.
De létezik-e a Gonosz?

 

  1. A Gonosz létezéséről

Miután elvetettük a Gonosz minden a priori vagy közmegegyezéses elismerésének eszméjét, az egyetlen szigorú gondolati útvonal az marad, hogy a Gonoszt a saját terepünkön határozzuk meg, tehát mint egy igazságprocesszus lehetséges dimenzióját. És csak ez után lehet vizsgálni az egybeeséseket a hatások között – tekintettel e definícióra – és a történeti vagy belső Gonosz „szembeszökő” példái (tapasztalati példái) között.
De eljárhatunk induktív módon is, mivel e könyv célja eme kérdések aktualitásának körbejárása.
 Az „etikai” ideológia bajnokai jól tudják, hogy a Gonosz identifikálása nem egyszerű, még ha egész konstrukciója végérvényesen azon az axiómán nyugszik, hogy az anyagban ott van a vélekedésbeli egyértelműség. Ettől fogva úgy járnak el, mint amit Lévinasnál láttunk, amit ő tesz „a Másik elismeréséért”: radikalizálják a beszédet. Ahogyan Lévinas végeredményben a Másikra való nyitást függővé teszi a Teljesen-Másik feltételezésétől, az etika bajnokai ugyanúgy teszik függővé a Gonosz közmegegyezéses identifikálását egy radikális Gonosz feltételezésétől.
Jóllehet a radikális Gonosz eszméje (legalább) Kantig megy vissza, mai változata rendszerint egy „példára” támaszkodik: az európai zsidók megsemmisítése a nácik által. Mi nem hevenyészve használjuk a példa szót. Egy példa a szokványos beidegződés szerint az, amit meg kell ismételni vagy követni kell. A náci megsemmisítés a radikális Gonoszt teszi példává, kijelölve, hogy itt az ismétlést vagy a követést minden áron meg kell akadályozni. Vagy még pontosabban: a nem-megismétlés válik normává a helyzetekre adott megítélésnél. Itt tehát a bűn „példaszerűségéről” van szó, negatív példaszerűségről. De a példa normatív funkciója megmarad: a náci megsemmisítés a radikális Gonosz, amennyiben megadja korunk számára az egyetlen, nem választható mértéket, és e transzcendens vagy kimondhatatlan értelemben röviden a Gonoszt. Ami Lévinas Istene a másság felértékelésében (a Teljesen-Másik mint a Másik összemérhetetlen mértéke), az a megsemmisítés a történelmi helyzetek értékelésében (a Teljesen-Gonosz mint a Gonosz összemérhetetlen mértéke).
Ebből ered, hogy a megsemmisítés és a nácik egyszerre nyilváníttatnak elgondolhatatlanoknak, kimondhatatlanoknak, előzmény és érzékelhető utókor nélkülieknek – mivel róluk nevezzük el a Gonosz abszolút formáját -, és ugyanakkor makacsul felidézi, összehasonlítja, ráterheli minden olyan körülmény sematizálására, melyben a közvélekedés szerint a Gonosz tudati hatása áll elő – hiszen csak a radikális Gonosz történelmi feltétele alatt van rányitás a Másikra általában véve. Így van ez 1956 óta az angol-francia erők egyiptomi inváziójának jogszerűsítésével, a politikák és a sajtó nem habozik egy másodpercre sem, hogy előálljon a frázissal: „Nasszer nem más, mint Hitler”. Ami mostanság visszatér Szaddam Hussein kapcsán (Irakban) és Slobodan Miloševićet illetően (Szerbiában). De ezzel együtt állhatatosan hivatkozik  arra, hogy a megsemmisítés és a nácik egyedüliek, és a hasonlításuk bármihez – megszentségtelenítés.
 E paradoxon valójában a radikális Gonosz paradoxona (és, őszintén szólva, egy realitás vagy fogalom minden „transzcendentálásáé”). Szükséges, hogy az, ami megadja a mértéket, ne legyen mérhető, és hogy ugyanakkor állandóan föl legyen mérve. A megsemmisítés egyszerre az, ami mércéjét adja mindama Gonosznak, amelyre korszakunk képes, és miután mérték nélküli, az így szüntelenül megmértet kell hasonlítani mindahhoz, ami azt igényli, hogy a Gonosz evidenciája alapján ítéltessék el. E bűn, mint a legnagyobb negatív példa, követhetetlen, de mint bármilyen bűn, követhető. Ahhoz, hogy kilépjünk ebből a körből, amely elítéli azt, hogy a Gonosz kérdését a vélekedés közvéleményszerű ítéletének vessük alá (ítéletnek, melyet egy radikális Gonosz feltételezésének kell előzetesen strukturálnia), nyilvánvaló módon oda kell hagynunk az abszolút Gonosz, a mérték nélküli mérték témáját. E téma, mint a Teljesen-Másik témája, a valláshoz tartozik.
Ugyanakkor bizonyos, hogy az európai zsidók megsemmisítése egy kegyetlen állami bűn, melynek iszonyata olyan, hogy nem kétséges – anélkül, hogy egy utálatos szofisztikába belépnénk -: egy Gonosz, valamilyen módon kigondolva, cselekedte meg, és amit semmi nem állít helyre, semmi nem teszi lehetővé, hogy békésen („hegeli módra”) beiktassuk a történelmi mozgások múló szükségszerűségeinek a fejezetébe.
Fenntartás nélkül feltehető a megsemmisítés egyedisége. A „totalitarizmus” középkategóriája arra való, hogy egyetlen fogalom alá gyűjtse be a náci politikát és Sztálin politikáját, az európai zsidók megsemmisítését és a Szibériába deportálásokat és a tömegmészárlásokat. Ez az amalgám aligha segíti a gondolkodást, a Gonosz elgondolását. Fel kell tenni a megsemmisítés másra vissza nem vezethetőségét (mint egyébként a sztálini pártállam másra vissza nem vezethetőségét is).
De az alapvető pont éppen ennek az egyediségnek a lokalizálása. Az emberi jogok ideológiájának bajnokai lényegében közvetlenül akarják belehelyezni a Gonoszba, ahogyan ez illik a tiszta vélekedésekből álló céljaikkal. Láttuk, hogy a Gonosz vallási abszolutizálására tett kísérlet összefüggéstelen. Ráadásul igen veszélyes is, mint minden, ami a gondolkodásnak áthághatatlan „határt” ír elő. Hiszen a követhetetlen realitása nem más, mint állandó követés, és erőlteti, hogy mindenütt Hitlert lássunk, megfeledkezve arról, hogy ő halott, és ami a szemünk előtt megy végbe, az a Gonosz új egyediségeinek az eljövetele.
Valójában a megsemmisítés egyediségének elgondolása annyit tesz, mint először a nácizmus mint politika egyediségének az elgondolása. Hitler azért vezethette a megsemmisítést militarizált kolosszális műveletként, mert volt hatalma hozzá, és egy olyan politika nevében gyakorolta a hatalmat, melynek egyik kategóriája a „zsidó” volt.          Az etikai ideológia bajnokai olyan direkt módon lokalizálják a megsemmisítés egyediségét a Gonoszban, hogy a leggyakrabban kategorikusan tagadják azt, hogy a nácizmus politika lett volna. De ez egyszerre gyenge és bátortalan pozíció. Gyenge, mert a nácizmus alkotmánya a ’tömeges’ szubjektivitásban beépítette magába a zsidó szó konstrukcióját úgy, hogy a politikai sémában előbb lehetővé, később szükségszerűvé vált a megsemmisítés. Bátortalan, mert lehetetlen a politika elgondolása a legvégsőkig, ha elutasítjuk a szembenézést azzal, hogy miként létezhetnek olyan politikák, amelyek szervező kategóriái, szubjektív előírásai bűnügyiek. Az „emberi jogok demokráciájának” élharcosai – Hannah Arendttel együtt – igen kedvelik a politika mint az „együttes-lét” definícióját. Egyébként e definíció juttatja őket zsákutcába a nácizmus politikai lényegét illetően. De ez a definíció csak lila mese. Annál is inkább, mert az együttes-létnek először meg kell határoznia azt az együttest, amelyről szó van, majd az egész kérdést. Hitler nem kevésbé vágyta a németség együttes-létét. A „zsidó” náci kategóriája arra szolgált, hogy megnevezzen a német bensőben, az együttes-lét terében, (önkényes, de előíró) konstrukcióval egy külsőt, amelyet üldözni kell bensőben, pontosan úgy, ahogyan a „franciák közötti” lét bizonyossága feltételezi, hogy itt üldözik azokat, akik a „rejtőzködő bevándorlók” kategóriájába esnek.
A náci politika egyik sajátossága az volt, hogy pontosan deklarálta azt a történelmi „közösséget”, mely lehetővé tett egy hódító szubjektivitást. És ez a deklaráció tette lehetővé szubjektív győzelmét, és a megsemmisítés napirendre tűzését. Alapként inkább ki kellene jelenteni, hogy alkalmilag a politika és a Gonosz közötti kötelék éppenséggel átszeli a megfontolás tárgyát, az együttest (a közösségek tematikája) és a vele-létet (a közvélekedés, az emberek osztotta normák).
De ami lényeges: a Gonosz egyedisége a végső elemzésben egy politika egyediségének adózik.
Ami visszavezet minket a Gonosz alárendeltségének a gondolatához, ha nem is közvetlenül a Jónak, de legalább ama folyamatnak, amelyre hivatkozik. Valószínű, hogy a náci politika nem igazságfolyamat volt. De mindamellett mint olyan, reprezentatív volt, „megragadta” a német helyzetet. Ahogyan e Gonosz esetében, melyről beszélünk, nem radikálisabban, de szélsőségesen, „szubjektív” létének értelmessége, a „valakik” kérdése, akik úgy tudtak részesülni a kegyetlen kivégzésben, mintha teljesítenének egy feladatot, a politikai igazságprocesszus belső dimenzióira utaló létet igényelve.
Azt is megjegyezhetjük, hogy a legerősebb szubjektív szenvedések, melyeket valóságosan napiparancsba adtak, a „gonoszat tenni valakivel”, és ami gyakran meghatározta az öngyilkosságot vagy a gyilkosságot, ezek ott vannak a szerelmi processzus létezésének horizontján.               

Általánosítva feltesszük:

  • hogy a Gonosz létezik;
  • hogy meg kell különböztetni attól az erőszaktól, amelyet az emberállat a létében való

megőrződéséért tesz, az érdekeit követve, az erőszaktól, amely belül van Jón és Gonoszon;

  • hogy ugyanakkor nincsen radikális Gonosz, ahonnan e különbségtétel megvilágosodnék;
  • hogy a Gonosz a banális rablástól elkülönítetten gondolható el, amennyiben megragadjuk

a Jót, tehát „valakinek” az igazságfolyamaton keresztül történő elragadtatottságából kiindulva;

  • hogy következésképp a Gonosz nem az emberállat kategóriája, hanem az alany

kategóriája;

  • hogy a Gonosz csak annyiban van, amennyiben az ember képes azzá a Halhatatlanná

válni, aki ő;

  • hogy az igazságok etikája mint a hűséghez való hűség konzisztencia-elve vagy a

„Folytatni!” maximája nem más, mint ami megkísérli ráruházni a Gonoszra, hogy minden egyedi igazság lehetséges.
Hátravan még, hogy mindazt ami e tézisekhez kapcsolódik, egyneművé tegyük azzal, amit az igazságok általános formájáról tudunk.

(………………)

   A Halhatatlan csak az emberállatban és csak általa létezik. Az egyedi igazságok csak a vélekedéseken keresztül törhetnek át. A vélekedéseinket muszáj kommunikálnunk. Ilyenekként mi magunk vagyunk, akik kitesszük magunkat a kifejlő-alanynak. Nincs más Történelem, csak a miénk, nincs eljövendő igazi világ. A világ mint világ igazon és hamison innen van. Nincs világ a Jó koherenciájának foglyaként. A világ a Jón és a Gonoszon belül van és marad.
A Jó csak akkor Jó, ha nem követeli a jó világot. Egyedüli léte az eljövetele egy egyedi igazság helyzetében. Tehát muszáj, hogy egy igazság hatalma a hatalomnélküliség legyen.
Egy igazság hatalmának minden abszolutizálása a Gonoszt szervezi meg. Ez a Gonosz nem csak rombolás a helyzetben (nem csak azért, mert a vélekedés megsemmisítésének a vágya azonos az emberállatban az állatiassága, a léte megsemmisítésének a vágyával, hanem végső soron az igazságprocesszus megszakítása annak nevében, ami végbemegy – védekezés híján – alanya összetételében, az érdekek megkettőzésében (érdek-érdeknélküliség, és röviden: érdek).
Ezért nevezzük a Gonosznak ezt az alakzatát összeomlásnak, az igazság összeomlásának, melyet hatalmának abszolutizálása indít el.  Hogy az igazságnak nincs totális hatalma, végeredményben azt jelenti, hogy az alany-nyelvnek, az igazságprocesszus kitermelődésének nincs elnevezési hatalma a helyzet minden eleme fölött. Legalább egy valóságos elemnek lennie kell, egy létező sokszorosságnak a helyzetben, amely megmarad megközelíthetetlennek az igaz elnevezések számára, és amely nincs kiszolgáltatva a vélekedésnek, csak a helyzet nyelvezetének. Egy pont, amelyet az igazság kikényszeríthet.
Ezt az elemet egy igazság megnevezhetetlenjének nevezzük.[5]                A megnevezhetetlen nem „magánvaló”: virtuálisan megközelíthető a helyzet nyelvezetében, bizonyosan fölcserélhető a vélekedésekkel kapcsolatban. Mivel semmilyen határa nincs a kommunikációra. A megnevezhetetlen megnevezhetetlen a nyelv-alany számára. Mondjuk ki, hogy ez a szakkifejezés nem fogható fel örökkévalóvá lett létnek, avagy nem hozzáférhető a Halhatatlanra. Ebben az értelemben a helyzet, az igazság nélküli élete puszta valósága.                A (filozófiai) gondolkodás nehéz feladata meghatározni egy igazságprocesszus típusának megnevezhetetlenségi pontját. Szó nincs arról, hogy ebbe itt mélyen belemenjünk. Ugyanakkor jelentsük ki, megalapozható, hogy – ha a szerelemről van szó – a szexuális élvezet mint olyan eltűnik az igazság hatalmában (amely a kettőre vonatkozó igazság). A matematikában, mely a kitüntetetten nem ellentmondásos gondolkodást jeleníti meg, épp a nem-ellentmondás az, ami a megnevezhetetlen: ismeretes, hogy lehetetlen egy matematikai rendszeren belül kimutatni e rendszer nem-ellentmondásosságát (ez a nevezetes Gödel-teoréma[6]). Végezetül a közösség, a kollektivitás a politika megnevezhetetlenje: minden kísérlet egy közösség „politikai” megnevezésére beindít egy összeomlásos Gonoszt (miként ez látható a nácizmus szélsőséges példáján, ahogyan a „francia” szó használatában is, melynek minden rendeltetése az, hogy elüldözze az itteni „idegenek” szó önkényes ráfogása alatt élőket).
Ami fontos a számunkra, az általános elv: a Gonosz ezűttal egy igazság feltételének a jegyében annak akarása, hogy minden áron kikényszerítse a megnevezhetetlen elnevezését. Pontosan ez az összeomlás elve.
Szimulákrum (összefüggésben az eseménnyel), árulás (összefüggésben a hűséggel), a megnevezhetetlen kierőltetése (összefüggésben az igaz hatalmával): ezek a Gonosz alakzatai, a Gonoszé, melynek az egyedül elismert Jó – az igazságprocesszus – tűzi napirendre a lehetőségét.

Szigeti Csaba fordítása

 

 

 

 

 

Következtetés

 

 

 

Az „etikai” ideológiának és társadalmiasult változatainak: az emberi jogok tanának, az Ember áldozati képzetének, a bio-etikai humanitárius beavatkozásnak, az „alaktalan demokratizmusnak”, a különbségek etikájának, a kulturális relativizmusnak, a morális idegenszerűségnek stb. a radikális kritikájából indultunk ki.

                Megmutattuk, hogy korunknak ezek az intellektuális tendenciái jobb esetben a régi moralizáló és vallási prédikációk variánsai voltak, rosszabb esetben a konzervatizmus és a halálos vergődés fenyegető keveréke.

                A vélekedés áramlásában, mely minden pillanatban megidézi az „etikát”, a lemondás súlyos tünetét láttuk, a lemondásét arról, ami egyedül különbözteti meg az emberi fajt az élő ragadozótól, mely szintén ő: az arra való képessége ez, hogy belépjen az összetételbe és néhány örök igazság kibontója legyen.

                E szempontból nem habozunk kijelenteni, hogy az „etikai” ideológia társadalmainkban mindazok legfőbb (de mulandó) ellenfele, akik jogot akarnak formálni egy gondolkodásra, bármilyen legyen is az.

                Végül felvázoltuk az etika egy olyan érvényes fogalmát, amely a maximát alárendeli az igazságok kifejlésének. E maxima a maga általános formájában ezt mondja: „Folytasd!” Folytatni azt, hogy ez a „valaki”, ez az emberi állat olyan, mint a többi lény, akit ugyanakkor egy igazság eseményszerű processzusa elragad és kimozdít a helyéből. Folytatni azt, hogy egy igazság alanyának része legyen, ragaszkodva a kifejlő megtörténéséhez.

                E maxima paradoxonjainak mélyén, melyekkel találkoztunk, és amelyek a Jó (az igazságok) függvényei, ott van a Gonosz valódi alakja, a maga hármas fajtájával. Ezek: a szimulákrum (hűnek lenni egy hamis esemény terrorjához), az árulás (elengedni egy igazságot az érdek nevében), a megnevezhetetlen kierőltetése avagy az összeomlás (azt hinni, hogy egy igazság hatalma totális).

                A Gonosz is egy olyan lehetőség, mely csak a Jóval való találkozáson át nyílik meg. Az igazságok etikája, amely konzisztenciát ad e „valakinek”, akik vagyunk, és aki saját állati állhatatosságát alárendeli egy igazságalany időtlen állhatatosságának, és egyben ő az, aki megpróbálja elhárítani a Gonoszt azzal, hogy konokul és hathatósan bezárkózik egy igazság processzusába.

                Tehát az etika – a „Folytatni!” imperatívuszának jegyében – kombinálja a megkülönböztetés képességét (ne add át magad szimulákrumoknak!), a bátorságot (ne törj meg!) és a mérsékletet (ne sodródj bele a Totalitás szélsőségeibe!).

                Az igazságok etikája nem tanácsolja sem a világ alárendelését egy Jog elvont hatalmának, sem a harcot egy külső és radikális Gonosz ellen. Ellenkezőleg, az igazságokhoz való hűségen keresztül megkísérli, hogy elhárítsa a Gonoszt – felismerve, hogy a Gonosz ezen igazságok túlpartján, vagy az árnyékos oldalon van.

               

[1]  Nietzsche: Az erkölcs genealógiája. Ez Nietzsche legrendszerezettebb könyve, az, amely röviden összefoglalja az értékek „életelvű” kritikáját.

[2]  Alain Badiou: L’être et l’événement, op. cit. Az esemény nevének elmélete egyfelől, a nyelv-alanyé másfelől, e könyv középpontjában áll. Az utóbbi különösen eléggé elmés.

[3]  Victor Farias: Heidegger et le nazisme, Verdier, 1985. E kissé anekdotázó könyvben meglátható, hogy Heidegger miként volt foglya egy szimulákrumnak. Azt hitte, megragadja önnön gondolkodásának eseményét.

[4]  Philippe Lacoue-Labarthe és Jean-Luc Nancy: L’absolu littéraire, Seuil, 1988. E két szerző évek óta dolgozik a leszármazáson a német romantika és a politika esztétizálása között a fasizmusban. Lásd még az előbbitől: La Fiction du politique, Bourgois, 1978.

[5]  Alain Badiou: Conditions, 1992. E gyűjteményben két szöveg van a megnevezhetetlenről: „Conférance sur la soustraction”, és „La vérité: forçage et innommable’.

[6]  Nagel, Newman, Gödel, Girard: Le théorème de Gödel, Seuil, 1990. Fontos pontosan megérteni azt, amit ez a nevezetes teoréma mond.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info